– „Ősz van nálam s nálad otthon, változnak az emberek”. Mi jut eszedbe erről az idézetről?

– Az Ősz című versem utolsó sorai ezek…

– A verselés idővel abbamaradt, más művészi kifejezési módokat választottál.

– Abbamaradt, de verseim megvannak, közöltek is belőlük elég sokat. Össze kellene szedjem őket, elégessem, ami rossz… Egy novellám is van valahol elrejtve… Annak idején megjelent két karcolatom, de már jött is utánam a szekuritáté.

– Édesapád szobrászművész…

– Jól elfaragott engem, az öcsém és a húgom szebb…

– Az öcséd folytatta a családi hagyományt, képzőművész, a Kolozsvári Magyar Opera díszlettervezője, te a zene felé fordultál.

– Életemben két fontos dolog volt: a természettudományokat mindig szerettem, tanulmányoztam, a másik pedig a zene. Az első sajnos abbamaradt, bár volt valamikor haltenyészetem, madaraim, egyéb állataim, de ezek tartásához tér is kell. A zene más: annak idején oboistaként kezdtem, zongorával folytattam. Sok együttesben játszottam, mindig érdekeltek az új dolgok. A híres Compactba tizenhárom évesen kerültem, nem tudták hogyan fizessenek ki, mert nem volt még személyim. De zenéltem a Rodion GA-ban, a Kappában, melyek egy időben nagyon menő együttesek voltak. Egyszer, tévesen, azt írták, hogy játszottam a Semnal M-ben. Nos, nem játszottam, de lehet, hogy hamarosan fogok, ugyanis már tárgyalok a zenekar vezetőjével. Lehet, elvállalom, és tudod miért? Elmondok egy érdekes dolgot. A tanárok fizetését megemelik. Egy tanár mondta a tv-ben, hogy emelés után a kezdőnek 1500 lej a fizetése, egy idősebbnek, tapasztaltnak, nyugdíj előtt levőnek pedig 4000. Nem mondom, hogy sok, de arról soha senki nem beszél, hogy egy kezdő balerinának a fizetése 4–500 lej, és a plafon, amivel majd nyugdíjba megy, 1000–1100 lej. Kevesebb, mint a kezdő tanárnak. Sorakozzunk fel mögéjük, kérjünk mi is ötven százalékos emelést? Ha a tanárok, orvosok, vasutasok sztrájkolnak, megáll az élet. De mi mit tehettünk? Álljuk el, Nabucco-kosztümben a Tordai utat? Sokan el sem tudják képzelni, mi mindent csinálnak nyomorukban a művészek. Szabadidejükben újságot hordanak, padlót raknak, kutyát sétáltatnak, meg ehhez hasonlókat, ahelyett, hogy azzal foglalkoznának, ami a hivatásuk, mert egyszerűen nem elég a megélhetéshez a fizetésük. Amikor fel akarsz venni egy bankkölcsönt, és látják, mennyi a fizetésed, nem hiszik el. Mindenki azt gondolja, sok-sok milliót keresünk. Nem így van, és ezért is nagy megtiszteltetés számomra, hogy Boldizsár István a Semnalhoz hívott..

– Térjünk vissza a zenéhez. Fiatal korodban hivatásosan tanultad a zenét, vagy magánszorgalomból?

– Ami a rock műfaját illeti, az ehhez tartozó technikai, hangszerelési műveleteket szakmailag mindenki valahonnan ellopta. Az alapokat a zenelíceumban sajátítottam el. Olyan iskola volt akkoriban az, hogy amit ott megtanultál, az benned is maradt örökre. Gyerekfejjel játszottam akkor híres együttesekben, azoktól a zenészektől is rengeteget tanultam. Az operát pedig Elek Károly énekesnek, illetve a lányának köszönhetem. Annak idején a lánynak udvaroltam, nagyon fiatalok voltunk, nem volt nagyon komoly dolog, de el kellett kéreztetni bulikra, ide-oda. Karcsi bácsi szólt, hogy van az operában felvételi, ő el sem tudja képzelni, hogy ne jussak be. Sikerült is bekerülnöm a kórusba, ennek immár huszonhárom éve. Őszintén szólva, addig nem érdekelt különösképpen az éneklés, én a zongorát, a billentyűs hangszereket szerettem, de kényszerből idővel megtanultam szinte minden hangszeren játszani. Olcsóbb volt egy gitár, vagy egy dobfelszerelés, mint egy szintetizátor, így azokon is tanultam zenélni. Mint említettem oboáztam, és meg tudok szólaltatni egy fuvolát vagy szaxofont is. A mostani, zeneszerzői munkámban nagy hasznát veszem annak, hogy ennyi hangszert ismerek.

– 1990 után bővültek a lehetőségek, megírtad az első hazai rockoperát. Minek a hatására kezdtél munkába?

– Amikor katona voltam, nagyjából akkoriban mutatták be Magyarországon az István a királyt. Sokkal azelőtt született a Jézus Krisztus Szupersztár című rockopera, és a többi Lloyd-Webber-mű. Érdekeltek ezek a dolgok, és ezt megtoldotta az is, hogy színpadi ember lettem. A dramaturgiába mélyebb belátásom lett, és mivel ritka az olyan ember, aki az operában és a rockműfajában is jártas, és jól is zongorázik, arra gondoltam, ezt a hármat társítom. Hála annak, hogy nagyon sok kollégám, és rockzenész barátom segített, össze tudott jönni az első romániai rockopera, a Mátyás a vérpadon. Most egy új musicalt írok, ami nagyzenekarral fog menni.

– Gyakorlatilag mi a különbség a klasszikus és a modern műfaj kivitelezése között?

– Vannak etikai problémák is. Nyilván egy operaháznak van zenekara, előadói, és egyebek. Romániában nem alakult ki még az infrastruktúra arra, hogy egy rockszínház, egy kísérleti zenésszínház, vagy akár egy Bob Wilson-i képszínház létrejöjjön, ahol megvannak azok a berendezések, melyeket ezek a műfajok igényelnek. A rockopera hangszerelésében is másként építkezik, mint a klasszikus opera. A modern hangszerek nyilván bizonyos felszerelést, és ahhoz értő zenészeket igényel. Mindenhonnan össze kell hívni, ha lehet, a legjobbakat. Ez persze pénzbe kerül. Ilyen szempontból a mai napig minden út Bukarestbe vezet, mert ahogy egy barátom mondta, ott pénzért zenélnek. Ezt a műfajt ott könnyebb eladni, a klubok például nyitottabbak az ilyesmire. Itt még a kocsmákban is kevés az élő zene, ne kérdezd, miért. Az is butaság, amit sokan mondanak, hogy gépről szól a zene. Ez nem gépzene. Pavarotti, ha egy stadionban énekelt, be volt erősítve, mert már nem tudta beénekelni az egész teret. A szintetizátor ugyanez. Billentyűkön lejátsszák a zongoristák a darabot, ez hanggenerátorokkal fel van erősítve. Gépzene az, amikor egy preparált dolgot, egész dallamszerkesztést valaki egy gombnyomással lejátszik. Nyugaton negyven–ötven éve játsszák ezt a műfajt, és kiderült, a mi közönségünk is igényli. Magyarországon is írtak egy csomó musicalt, de sajnos, nyolcvan százalékuk zsákutcának bizonyult. De van néhány, ami különleges, ami nagyon jó. El kell mondjam azt is, hogy a Mátyás a vérpadon négyszer ment élőben, a bukaresti Sfinx Experience és az Omega segített ki technikával, a nyíregyházi Mandala Dalszínház pedig mikroportokkal. Tavaly, a darab felújításakor annyi pénzünk volt csak, hogy új színpadképet tudtunk kialakítani. Nem maradt pénzünk arra is, hogy élőben tudjuk megcsinálni az előadást, hogy zenészeket fizessünk, és felszerelést is béreljünk.

– Az egész projekt a kolozsvári opera keretében jött létre. Hogyan viszonyult hozzá a vezetőség, a zenészek, az énekesek?

– Nagyon pozitívan. Egy ilyen új műfajt nem is lehet másképp színpadra vinni, csak akkor, ha a hozzáállás is megfelelő. És ez maximálisan jó volt. Nyilván az 1996-os bemutató, és a mostani felújítás között szinte az egész szereplőgárda kicserélődött, új rendező, új koreográfus jött, és új stúdiómunkára is sor került.

– Kevesebben tudják, hogy balettzenét is írtál.

– Popper Péter librettójára írtam a Kék balettet, ezt a román opera mutatta be 2000-ben nagy sikerrel. Sajnos kevés az időm, hogy balettzenével is foglalkozzam. Az Ali baba zenéjét írom…

– Miben fog különbözni az Ali baba a Mátyástól?

– Ez musical lesz, a Mátyás pedig rockopera volt. A rockopera szerkezete olyan, mint a klasszikus operáé, míg a musical olyan, mint az operett: próza és ének.

– Felfelé ívelő pályádon egy majdnem tragédiába torkolló betegség jött közbe.

– Akkut hasnyálmirigy gyulladásom volt, ami összesen nyolc altatással, és hét sebészeti beavatkozással járt. De túléltem…

– A betegséged ideje alatt bizonyosodott be, hogy az emberek mennyire ragaszkodnak hozzád, milyen sok barátod van, hiszen még segélykoncertet is szerveztek az érdekedbe. Mondhatom úgy is, szinte az egész társadalom megmozdult, összefogott akkor.

– Így van, és tudd meg, hogy ezt betegen is nagyon éreztem. Három dolog van a korházban: az egyik az orvosok dolga, a másik a te dolgod, a harmadik vertikális, vagyis isteni. És itt bejött a negyedik: az emberek. Biztos elindult felém egy jóindulatú hullám. Én egy nagy romantikus gyermek vagyok, tudtommal nincsenek ellenségeim, tudatosan senkinek rosszat nem tettem. Át is vernek a kollégák sokszor, természetesen jóindulatúan. Sokat számított az emberek szeretete, az hogy ilyen pozitív hullámhosszok keringtek a korházon kívül. A betegségem alatt sokat tűnődtem, de a humorérzékem is megmaradt, másképp nem bírtam volna ki hat hónapot a hátamon fekve, teletűzdelve mindenféle tűvel. Heverészve a korházi ágyon, az ember sok mindenen elgondolkozik. Én például azon, mi van a halál után. Mert az nagy mondás, én Hobótól hallottam egy tv-műsorban, hogy „a halállal még nincs vége”.

– Téged nagyon is megcsapott akkor a halál szele, és nemcsak képletesen szólva.

– Volt egy olyan kéthetes periódus, amikor orvosok – akik előtt le a kalappal –, barátok, ismerősök, családtagok aggódtak, mert 40–20 volt a vérnyomásom, és mindenki azt mondta, itt már csak a csoda segít. Közben sárgaságot kaptam, víz lett a tüdőmön, minden utolért, de a csoda megtörtént, túléltem.

– Ez a betegség mennyire változtatta meg az életről alkotott felfogásodat?

– Nem igazán változtatta meg, nekem addig is volt egy életfilozófiám, azután is ugyanaz maradt. Mivel, sajnos, nincs meg a hasnyálmirigyem – csak egy csökevény maradt –, cukorbeteg lettem, nagyon kell vigyáznom a cukorral, az étkezéssel. De lehet ezzel élni. Azt mondják arisztokratikus betegség, mert drága, vigyázni kell, és kényeskedő lesz az ember. Nem ihatsz alkoholt, nagyon be kell tartani az étrendet, és hasonlók. Most is nagy a munkabírásom, de hamarabb fáradok…

– Aki egy ilyet túlél, nem gondolkodik el azon, létezik-e felsőbb hatalom, amelyik azt akarta, hogy egy ideig még itt maradjon?

– Még az orvosok is azt mondták, „voltak még napjaim”. Valószínűleg nekem még le kell tennem valamit az asztalra. Ha akkor elpatkolok, két dolgot bántam volna igazán: azokat a terveket, amelyek bennem voltak – mert ott volt időm tervezgetni, olvasni – nem tudom létrehozni, és ami a legjobban zavart, az, hogy a lányomat nem tudom felnevelni. Hidd el, egy idő után már statisztika vagy, egy szám az orvosoknak, vérképlet, vérnyomás, stb. Háromnaponként halt meg valaki mellettem, és már úgy vicceltek, hogy aki oda kerül, ahol Venczelt úr, az nagy bajban van, mert Venczel, túlél bárkit.. Ugyanakkor szerencsém volt, hogy gyerekkoromban sokat sportoltam, ez is közrejátszhatott a gyógyulásban.

– A sporttal kapcsolatosan: nem sokkal a korházból való kijöveteled után, ismerőseid majdnem hanyatt estek, amikor hét műtét után kerékpározni láttak…

– A negyedik-ötödik kötözésre már kerékpáron mentem. Nem szabad feladni soha, és a mozgás, a sport mindenképpen segít. Az elején már a sarokról hívtam a feleségemet, hogy jöjjön értem, mert nem jutok hazáig. Az asszonynak volt egy női biciklije, amin ugye nem kellett áttennem a lábamat – az operációval nehéz lett volna –, egy kicsit helyrepofoztam, és azzal jártam. Amíg korházban voltam, nem dohányoztam, most is keveset, a kávé, persze módjával, meg van engedve, alkoholt nem fogyasztok.

– Mikorra lesz kész az új műved, az Ali baba?

– A tervek szerint márciusban adom le az anyagot. Moravetz Levente írja a szövegkönyvet, aki egy nagyon sokoldalú művész, kitűnő ember.

– Rengeteg dologgal foglalkozol, színpadi ember vagy, rockzenész, zeneszerző, szervező, és sok más egyéb. Jut idő a családra?

– Sajnos nagyon kevés, de megoldjuk.

– A tizennégy éves lányodban látsz művészi hajlamokat? Hiszen a feleséged balett-táncosnő, lenne kitől örököljön.

– Nem erőszakolok rá semmit. Egyik művész barátom mondta, akitől ugyanezt kérdezték, hogy ő azt sem bánja, ha a gyereke csizmadia lesz, csak legyen boldog. A lányom nem olyan bohém, mint én voltam – bár amit szerettem, abban mindig jó voltam –, szorgalmas, jó tanuló, ügyes lány, váljék azzá, ami szeretne lenni.

– Elégedett ember vagy?

– A magamét – és amit a lehetőségekhez mérten lehetett – úgy gondolom, megtettem. Rosszat senkinek nem akartam. Hogy az ember munkáját nem fizetik meg rendesen, az más kérdés. A legnagyobb gond ebben az országban a túlélési pénz megkeresése. Ha azt kérdezed, elértem-e, amit akartam az életben, nem tudom a választ, mert remélem, halálomig tanulni és dolgozni fogok.