Nagyon sokan még ma is hajlamosak vagyunk elfogadni azt az állítást, hogy Marosvásárhelyen minden bajnak, rossznak a fô okozói azok az átkozott 1990-es márciusi vérengzések lennének, elhallgatván, esetleg megfeledkezvén arról, hogy igazi nyomorúságunk mélyebb gyökereit inkább az átkosban kellene keresni. Talán elônyösebb is egyesek számára fenntartani azt a látszatot, hogy minden gond 1990. március 20-ával kezdôdött, hiszen ôk azelôtt úgysem tettek semmit a magyarságért, mivel pedig az ominózus nap a krónikások hanyagsága miatt ködben maradt, mára kényük-kedvük szerint forgatják saját elônyükre a történteket és tanulságokat. Ôk voltak a hôsök, majd lettek az eljövendô véres konfrontációk igazi megfékezôi – állítják ugyanôk ma ôszinte hittel –, pedig dehogy voltak ôk bátrak! Markó Béla például március 19-én Budapestrôl osztogatta telefonon keresztül a zseniális tanácsait, holott a zavargások már 16-án megkezdôdtek. És több olyan súlyos atrocitás is történt március 16. és 19. között, amelyek megkövetelték volna a gyors, határozott közbelépést, de Markó, aki már akkor az RMDSZ vásárhelyi ágának egyik fô-fôje volt, Budapesten lapult. Akkoriban mi, kisemberek nem nagyon értettük, hogy tulajdonképpen mi is történik, hogy 19-én Sütô Andrásék miért küldözgetik haza a Kincses Elôd kiszabadítására összesereglett magyarságot, hiszen az idô tájt a fôtéren hôzöngô, fôleg diákokból álló románság száma alig haladta meg az odatévedt bámészkodókkal együtt a pár tucat fôt. Itt talán érdemes lesz megjegyezni azt is, hogy a Kincses fogva tartásának hírére kivonult magyar munkásemberek száma – a fôtéri, városházával szembeni gyógyszertár elé visszahúzódott személyeket egybevéve a székházban tartózkodókkal – bizony jóval több lett volna a randalírozókénál, csakhogy hiába forrongtak a tettre kész népek, mert egyetlenegy mai magyar vezetô sem akarta tiszteletét tenni közöttük, egyedül Borbély Laci mert az összegyûltek elé kiállni, de aztán ôt is még idôben elvonszolta onnan a kezében szorongatott aktatáskája. Tehát pillanatok mûve lett volna Kincses kiszabadítása, igen ám, de Markó és társai másként "látták" a helyzetet, és így történt meg az, hogy a teljesen témán kívül levô, de nagy hírnévnek örvendô Sütô bátyánkat küldték el a népek szétoszlatására. Mellesleg itt még megjegyezném azt, hogy az összegyûlt magyarok már nemigen hallgattak a neves íróemberre, és amikor megérkeztek a hodáki verôlegények, akkor sem szaladtak el, hanem a Teleki Téka elé húzódtak vissza és onnan követték végig az eseményeket, de akkor már tehetetlenek voltak.
Utólag több írás jelent meg arról, hogy aznap, március 20-án úgymond több ezer vátrás gyûlt össze a Fôtéren. Több mint valószínû, hogy ilyeneket azok a személyek állítottak, akik azokban a válságos pillanatokban nagy ívben elkerülték az események színterét. Mi, akik vettük a fáradtságot és közvetlen közelrôl követtük az eseményeket, csak több tucat ilyesfajta emberi külsejû akárkit láttunk, mindezt másként megfogalmazva: árulás történt, amely árulásnak végül is András bátyánk itta meg a levét.
Természetesen a gyáva viselkedésnek ezzel nem lett vége, ugyanis másnap, amikor a népek elözönlötték a fôteret, hogy elégtételt vegyenek az elôzô napon történtekért, megint nem került senki a díszes akkori és mai RMDSZ-es csúcsvezetôk közül, aki le mert volna jönni a térre, hogy a védôket ily módon legalább morálisan támogassa, nem mertek elôjönni a számukra biztonságot nyújtó Városházáról, de azért az erkélyrôl csak úgy röpködtek számolatlanul az okos tanácsok. Aztán meg eljött a még másnaposabb másnap, amikor is amit a népek nagykeservesen kiharcoltak a téren, ugyanezek a fôkolomposok a zöldasztalnál könnyelmûen elvesztettek, magyarán: sokan, akik ezeket a sorozatos árulásokat végigszenvedték, idôben levonták a megfelelô következtetéseket, vagyis mindezt beszorozták kettôvel (ma már tizennégyes a szorzó), és jobbnak látták továbbállni. Egy-két határral.
Szomorú ez a bekövetkezett elvándorlási hullám, de lássuk be azt is, hogy ennyi bezártság után részben igenis természetesek az ilyesfajta migrációk. És itt térjünk akkor át a lényegre és mondjuk el azt is, hogy a vásárhelyi magyarság nagy többsége igenis soha nem adta fel a küzdelmet, és ha a márciusi eseményeket csak amolyan nem kívánatos, mesterségesen összehozott rövidzárlatként könyveljük el, és itt mondjuk ki bátran azt a véleményünket, hogy az erôszak már nem méltó eszköz a magyar emberhez a céljai elérésében, és ha ne adj’ isten az elkövetkezôkben majd mégis megtörténik egy-két sajnálatos újabb baleset, ezek a helyzetek még inkább megfognak minket erôsíteni abbéli hitünkben, hogy a mi esetünkben az erôszak semmifajta formája nem lehet célravezetô. A vásárhelyiek (és persze nem csak ôk) bizony már az átkos idején tudatosan készültek erre a furcsa állóháborúra, amelyben az ellen nyomul és csak nyomul, és törtetésüknek egyetlen felfogható logikus értelme, hogy többen legyenek, mint mások. És hozták ôket mindenfelôl, míg a helyben lakókat minden úton-módon megpróbálták kiszorítani, feladásra kényszeríteni, ôk megkaparintottak minden lehetséges jól tejelô vezetôi funkciót, és egyúttal befészkelték magukat a legszebb házainkba is. Már végül a csapból is ôk folytak, de a minket sújtó nagyobb nyomor és éhínség ellenére sem hátráltunk meg, sôt a környezô magyar falvak lakóinak támogatásával sikerült könnyûszerrel vennünk a mások ostobasága által elénk gördített akadályokat, mi több, vidéki sorstársaink jóvoltából az etnikai arányok sem úgy alakultak, ahogyan azt a többségiek elvárták volna. Hiszen akkorra már a mieink kitanulták a balkáni nyelvet, és egy-egy fél disznó segédletével azért még valamelyest módosítani is tudtunk a számunkra egyre kedvezôtlenebbé váló helyzeten. És ha olykor meg is fáradtunk az egyenlôtlen küzdelemben, igazi szellemi táplálékforrásnak mindig ott voltak nekünk a templomaink, színházaink, könyveink. És ha már ez sem volt elég az igazi lelki megnyugváshoz, gondolatban autóra vagy vonatra ültünk, és képzeletben eldöcögtünk a Székelyföldre, ahol végre újra otthon lehettünk.
A dolog úgy mûködött, mûködik, hogy elindulunk Vásárhelyrôl, ahol mindent sötétben látunk, de ahogy közeledünk Ákosfalva felé, már a falu elôtti elsô nagy kanyarban mintha kezdene kivilágosodni, Udvarhelyen már valósággal nevet a lelkünk, s Csíksomlyó hegyére érve máris éget a türelmetlenség, hogy mit is töltjük itt az idôt oly nagy nyugalommal, mikor otthon annyi a teendô, és már vágtatnánk is vissza. Sokszor elgondolkozom azon, hogy a szegény, tôlünk nyugatabbra szakadt hazánkfiai mennyivel hátrányosabb helyzetben vannak hozzánk képest, hiszen nekik gondolatban több száz, illetve több ezer km-t kell megtenniük, hogy újra itthon legyenek. Így hát hogy ne lenne Vásárhely része a Székelyföldnek? Éppen nekünk ne lenne közünk a Székelyföldhöz, mikor az egész világ ezer szállal kapcsolódik hozzá?
Különös, de a mi esetünkben akár a könyv is oly erôt, akarást tud sugározni belénk, amely leírt szavakban rejlô erô és szent akarat ellen egyszerûen nem létezik ellenszer. Talán ez okból is 1989 után többen nekiláttak közülünk a könyvterjesztés csodálatos mesterségét mûvelni. És akkor most jöjjenek azok az eddig elhallgatott, csodálatos közös eredmények, élmények, amelyeket e téren tapasztaltunk meg: mint köztudott, a nehéz idôk után, 1990-ben valóságos könyvinváziónak lehettünk a tanúi, és jöttek és újra csak jöttek a magyar nyelvû könyvek Erdélybe, egyszerûen nem volt könyvbôl olyan mennyiség, amelyet Erdélyben, azon belül Vásárhelyen ne lehetett volna értékesíteni. Az anyaországi szakemberek csak úgy kapkodták a fejüket a lenyûgözô számadatok hallatán. És nemcsak a határon túli testvéreink néztek csodálattal reánk, hanem érdekes módon az e téren nem sok hagyománnyal rendelkezô többségi testvéreinket is magával ragadta a könyvvásárlási hév, és volt egy idôszak, amikor szinte talált a szó, aztán a dolgok mégis kezdtek elmenni egyfelé, ugyanis a média és azon belül fôként az elektronikus kezdte átvenni a mindennapi életünkben a tudatátgyúró, tömegmanipuláló szerepét. Észrevétlen törtek be az életünkbe ezek a félelmetes erôvel bíró nagy médiamonstrumok, rövid idô alatt hatalmas pusztítást végezvén sorainkban. Ennek a romboló hadjáratnak a következményeként pedig a könyv, a kultúra iránti igény vészesen kezdett csökkeni, ez a tendencia fôként a többségiek sorait lazította fel, úgyhogy eljöhetett az idô, amikor az egyszerû zöldségesfiúk meg volt udvari költôk és egyéb villanyoltás elôtti géniuszok röföghetnek ezt-azt a nyilvánosság elôtt, hányhatják elénk nacionalista agylecsúszásaikat.
Vásárhelyen az agyfertôzô szabadzuhanásban a Cuvîntul Liber nevû nyíltan náci sajtóorgánum teljesített túl (furcsamód ez a lap manapság az itteni románságot jobban terrorizálja a szkizofrén sületlenségeivel, mint minket). Aknamunkájuk nyomán ma egyre jobban átérezhetjük azt a valóságot, hogy ahol nincs meg a megfelelô mûveltségi szint, ott bizony nagy veszélyek leselkedhetnek ránk. A többségi média rombolása, valamint a saját kulturális értékeik megóvásának, azok támogatásának, illetve terjesztésének a teljes elhanyagolása magával hozta azt a sajnálatos helyzetet, amikor is a többségiek egyre nagyobb hányada alakul át egy könnyen gyúrható, politikai szempontból is képlékeny masszává, ugyanis sokak tudatlansága mindig is jó fegyver volt a kevesek kezében ott, ahol a befolyásolható emberek maguktól semmiképpen nem tudnak kitörni a nekik állított, ördögi csapdából. Ezen dolgok – figyelembe véve a mai rohanó világ szédületes iramú változásait – egyik súlyos következménye lehet a zsenge nemzet szétesése. És vannak is jelzések már arra vonatkozólag, hogy a folyamat elindult, ugyanis román sorstársaink egyre nagyobb számban kezdik elhagyni városunkat, saját országukat.
Villanyoltás persze nem lesz, mégpedig azért nem, mert mi maradunk. És most gondoljanak bele, hogy azok, akiknek olyan elôdeik vannak, mint Kölcsey, Vörösmarty, Petôfi, Ady, Reményik, és sorolhatnám ôket napestig, szóval mi ilyen értékekkel felvértezve nem mehetünk el csak úgy, akik meg elmentek, esetleg most készülnének továbbállni, ôket ezúton figyelmeztetjük arra, hogy a vásárhelyi magyar ezentúl is úgy fogja tenni a kötelességét, hogy egy pár évtized múltán, mikor majd a romlás sötét fellegei végleg eloszolnak a fejünk fölül, akkor az ô fiaik, unokáik csak majd kemény pénzeken fogják tudni újra megváltani eltékozolt házhelyeiket, ingatlanjaikat, vagyonukat. A vásárhelyi magyar ezentúl is azt fogja tenni, amit elvárnak tôle nemzettársai, vagyis nem hagyja egykönnyen elúszni a nagy nevû elôdök által reája testált jussát. Örökségét nem fogja hagyni megsemmisülni, lerombolni, bár látszólag most ez van napirenden, és sajnos a városi tanácsosaink, politikusaink egy része is behódolt a balkáni mentalitásnak, mi nem veszítjük el a fejünket, és meglátják majd a hitetlenkedôk is, hogy elôbb-utóbb Vásárhely újra régi fényében fog tündökölni, és ez így lesz még akkor is, ha a Székely Nemzeti Tanács is mintha lehúzta volna elôttünk a rolót.
Apropó lemondás, most úgy tûnik, hogy a Székelyföld elrománosítási kísérlete van soron – és történik mindez a Verheugenek, Scheelek, Jürgensek szeme láttára. Reméljük, a tömbben élô magyarok is majd úgy tudják állni a sarat, mint vásárhelyi sorstársaik.

Fazakas Károly
Marosvásárhely