A krisztusi boldog és jaj-mondások között válogatván, a kipusztításra nemrégen – éppen a szentestén – kijelölt magyarhoni keresztény, inkább a jaj-mondások között tallózhat.
Most éppen szobrok állítása vagy nem állítása ügyében folyik vége nincs vita. Elôször azon kezd rágódni az elme, hogy a demokrácia játékszabályai vajon csak nálunk torzulnak ily nevetségesre, hogy nem tisztázható a józan ész szabályai szerint, mi az, ami, s ki az, akit sért ez vagy az?
A kérdést a gyakorlat hímes mezején kutatgatván, bizony folytonosan a kettôs mérce – felénk immár megszokottá váló – jelenléte tûnik föl. Az események folyását figyelô, olvasó, nézelôdô ember azt tapasztalhatja, hogy minden erre van felépítve. A törvény, a szabály csak azokra érvényes, akiket most kell azzal terhelni. Az aktuális hatalom – híveivel egyetemben – kivonja magát alóla. Nem kell messze menni az elmélkedônek. Lukács evangéliumának fenn említett fejezete, a 11., a 46. versben írja: "Jaj néktek is törvénytudók! Mert elhordozhatatlan terhekkel terhelitek meg az embereket, de ti magatok egy ujjotokkal sem illetitek azokat a terheket." Hát errôl itt és most túl hosszú lenne megfuttatni a fantáziát. Gondoljunk csak arra, hogy ugyanaz a megnyilvánulás (sôt) miként jelenthet gyûlöletbeszédet egyik oldalon, és a szólás természetes szabadságát a másikon. S hogy a legdurvább végletet is elôvegyem, miként lehet egy tárcavezetônek felszólítani az adóhatóságot, hogy az szabályaitól eltérve, éppen e miniszter által képviselt (ministrált = szolgált) társadalmi réteget "támadja le". És miért? Csupán mert megfordítván a ministrálás demokratikus szabályát, és saját érdekei meg az általa képviselt hatalom céljai szerint értelmezvén, azok nem akartak engedelmes szolgálói lenni éppen néki, a szolgálatra szegôdöttnek. (Kökény Mihály szocialista egészségügyi miniszter felszólította a magyar adóhatóságot, hogy ellenôrizzék szigorúan a vagyongyarapodásban gyanús orvosokat.)
De térjünk vissza a kettôs mérce és az egyoldalú értelmezések feletti felháborodásból annak e jegyzet indításkor említett részletéhez. A szoborállításhoz. A Kádár-szobor ötlete nem keltett akkora felháborodást a fôváros uraiban, mint a Teleki-szobor felállítására tett javaslat. Mi több, Sztálin – ma is aktuális – díszpolgársága sem. Telekirôl, kinek annak idején – öngyilkossága után – az angolok, képletesen egy üres helyet javasoltak fenntartani parlamentjükben, azt mondják, hogy még e tettét megelôzô bûnei miatt nem érdemel szobrot. Meg hogy szobra érzékenységeket sértene. (Mellékesen jegyzem meg, hogy ezt elmondták már az adventi keresztekrôl is – csak a keresztekrôl!)
Tudjuk, hogy Teleki Pál a Tanácsköztársaságot és Trianont követô borzalmas hangulatban, majd utóbb az általános német nyomás éveiben sajnos, nagyon sajnos, de kompromisszumokra kényszerült. Azt is tudjuk, hogy más országokhoz viszonyítva ezek meddig mentek el. Meg persze azt is, hogy tisztában vagyunk vele: seperjünk csak a saját portánkon. De milyen érdekes, hogy esetében ez az adott szorongatott helyzetben reálpolitikusi erényeket is jelentô tény megbocsáthatatlan bûn. Bûn annak ellenére, hogy abban a pillanatban, amikor úgy érezte, hogy az, amit tôle elvárnak, meghaladja a józan politikus által betartható kényszerû, de mégis az adott helyzetben még elfogadható határokat, önkezével vetett véget életének.
Ha jól tudom, a Teleki cselekedeteit megelôzték, vagy azzal egy idôben hangzottak el Jászi Oszkárnak is olyan kijelentései a zsidóság számarányát meghaladó szerepvállalásával kapcsolatosan, melyeket neki ma senki sem ró fel. A Telekit megítélô szemléletet elfogadva pedig igazság szerint ô sem úszhatná meg. Ezeket a tényeket közel egy évszázad távlatában már nem szabad anakronisztikus hozzáállással boncolgatni. Ez is az eltelt évtizedek szemlélete. Ramszesz nem piramisépítô, hanem gonosz és szemináriumokon elítélendô rabszolgatartó volt.
Igen meglepô, hogy a vitához nem szól hozzá a szakma. Ismeretes, hogy Magyarország még a harmincas évek közepén megpróbálkozott az angolszász orientációval. Montgomerytôl tudjuk, miszerint ezt Roosevelték éppen azzal utasították vissza, hogy ezzel a németeknek fölrajzilag kiszolgáltatott Magyarország azok haragját vonná magára, annak a zsidó közösséget is érintô minden következményével. Teleki külpolitikai koncepciója a "kívül maradás" volt. Abban, hogy ez összeomlott, s ezzel kezdetét vette a folyamat, mely Telekit is maga alá temette, benne volt az angolszászok folyamatos tartózkodó magatartása (melyet történelmi távlatban akár meg is érthetünk). Ennek egyik legjellemzôbb momentuma az az állásfoglalás, melyet 1940. február 22-én a belgrádi Balkán-konferencián hoztak nyilvánosságra. Ebben olvasható a következô bekezdés: "A háború kezdete óta mindvégig tudatában voltunk annak, hogy lehetetlen lenne olyan »frontot« létrehozni Délkelet-Európában, amelyhez Magyarország is hozzátartozna. Ezért sohasem vetôdött fel, hogy garantáljuk Németországgal szemben ezt az országot, ahogyan tettük Romániával. Más szavakkal tudomásul vettük, hogy Magyarország a német szférába tartozik – és ezen nem fog változatni semmi, amit mi mondhatunk." (Juhász Gyula: Magyar–brit titkos tárgyalások, Kossuth Kiadó, 1978)
Teleki azt is tudta, hogy elôbb-utóbb a nyugati hatalmak és a Szovjetunió szövetségével kell szembenézni és azt is kijelentette, hogy a Szovjetunió megtámadása a németek vereségét jelenti.
Egy nagyszerû és éleslátó politikus folytatta élethalálharcát a fent leírt lehetetlen helyzetben. Nevetséges lenne és rövidlátó, ha itt az elkerülhetetlen hibák és kompromisszumok miatt próbálnánk befeketíteni ezt a nagy embert, akinek tevékenysége és példaértékû magatartása a háború után éppen a javunkra felhozható kevés enyhítô körülmény egyikét jelentette. Abban sem vagyok biztos, hogy ha mesterségesen nem élesztgetik, léteznek azok az érzékenységek, melyeket a szobor ellenében felhoznak. A Telekinél sokkal bonyolultabb Horthy megítélésébôl is láthattuk ezt. Az ôt a magyar fasizmus bizonyítékaként (ennek örvendezô szomszédainkkal együtt) elítélô baloldal hallgat azzal, hogy sokat bírált temetésén ott volt látható a hálás budapesti zsidóság koszorúja is. Pillanatnyi politikai érdekbôl túl akarnak tenni a nürnbergi bírákon is? Mi több, Sztálinon is? Most az a nyerô, aki minél bûnösebbre festi történelmünket.
Kádár, kinek nevét nehezemre esik Telekivel egy oldalon leírni, a vidám barakkot nem a benne lakók érdekében próbálta fenntartani (mint tudjuk, adósságokból). Másról volt szó. Kádár János 1956 és az ezt követô terror után tudta jól, hogy hatalmát csak egy vidám barakk konzerválhatja. És azt is tudta, hogy ez a legjobb módszer a benne lakók elsilányítására. Hogy ez mennyire sikerült neki, azt most látjuk igazán.
Csapongó gondolataim itt egy nemrégen történt színigaz, s mégis anekdotikus eseményt idéznek fel. Jeles tudományos fórumon, zsúfolt színházterem elôtt vetette fel egy jeles szakma jeles professzora, hogy milyen különös megállapításra jutott. Míg régebben számos nagy emberünk lett öngyilkos, midôn becsületét bemocskolták, ez a szokás eltûnt, miután a kommunizmus országunkra tenyerelt. Az általános derültség közepette a szociál-liberális sajtó egy nagyhatalmú – ma már balburzsoáként is számon tartott – képviselôje felhívta a jelenlevôk figyelmét arra, hogy Papp elvtárs a rendszerváltás után lett öngyilkos. (Az információval nem rendelkezôk kedvéért elmondanám, hogy Papp elvtárs Veszprém megye elsô titkára volt. Kádár egyik legjobb vadászcimborájaként ’56 után ártatlan elítéltek büntetésének súlyosbítását járta ki, akár a halálos ítéletig. Egy megye rettegte és gyûlölte ôt. Mentora volt egyébként ma "menô", hatalomban levô politikusnak is. A rendszerváltás után – bûneinek tudatában – feleségével együtt az öngyilkosságot választotta.) A történetet folytatván, a következô poén – mindössze három szóban – ekkor érkezett, mégpedig egy másik tudományos nagyságtól, és mindössze ennyi volt: ha tudta volna… Mondanom sem kell, hogy az ezt követô derültség sem volt kicsi.
Hát így élünk, éldegélünk mi, a jóléti rendszerváltás kortársai Magyarhonban, s ha kitekintünk a kisebbik hazára, ott is szobrok állítása borzolja a kedélyeket. Az egyik még nem áll, körötte ármányos és primitív félremagyarázások, mesterségesen keltett és ápolt érzékenységek. Más szobrok kitiltva vagy letakarva várják az idôk szelídülését. A harmadik már áll. Olyan állította, aki ha a szobor gazdájával egy idôben él a múlt század harmincas-negyvenes éveiben Jászvásáron, nem bronzba öntötte volna, hanem a mészárszék kampójára húzza, amint az a tagadott romániai holokauszt idején arrafelé elôfordult. (Az aradi Szabadság-szobor, Wass Albert szobrai, illetve a szélsôséges nacionalista és antiszemita Corneliu Vadim Tudor által Brassóban – engedély nélkül – felállított Rabin-szobor.) Lukács evangéliumával mondhatjuk hát: "Jaj néktek! Mert ti építitek a próféták sírjait, a ti atyáitok pedig megölék ôket."
S akkor még nem is beszéltünk Nagy-Romániának a Tiszától a Dnyeszterig terjedô térképét talapzatán viselô, újdonatúj Vitéz Mihály-szoborról, a Kárpát-medencei érzékenységek kettôs mércéjének emlékmûvérôl.
Szász István Tas