A holnapnak, a vége nincs beláthatatlan idônek, vallják sokan, azok is adósai, akik nem várhatnak már semmi ígéreteset tôle. Úgy érzem, nem áll a talpán ez a megállapítás, mert vannak nagyon sokan, akik túl az élet nyolcvanadik kaptatóján is még mindig a holnap felé fordulva várják a napkeltét, és még mindig dédelgetnek magukban egy-két kedvet csokrozó elhatározást. Ilyennek érzem a szatmárnémeti Vajda Zoltánt is, aki bár két bottal segítgeti valamennyi léptét, ennek ellenére konok, kitartó az akarásban, és parázslik benne még annyi hit, hogy lángra lobbanthasson egy-két tervet, és bele-beleszóljon napjaink politikától szennyezett vitáiba.
– Elhatározásom még lenne, és hozzá egy-két tervem is, én azonban utóbbiak közé sorolom már jó évtizednyi ideje az emlékezést is. Nem azért, hogy feloldozást keressek egyik-másik tettem alól, hogy mentegessem a menthetetlent, széppé tisztogassam azt, ami ilyen vagy olyan ok miatt fénylik, mert egyre inkább úgy kezdem érezni, hogy kár belesírni a kiöntött tejbe. Kár és semmi értelme sem lenne. Szamoskóródon bôgtem bele magamat a világba, a mi urunk 1921. esztendejében, olyan korban, amikor az elhíresült Trianon után a mi tájainkon sértette sokak fülét a magyar szó, amikor a magamfajta gyermekecske az iskolában befelé ejthette csak az otthon kapuján belül tanult nyelvet... Engem Vasile Stetu vasgárdista tanított, akinek református magyar asszony volt a felesége, és mégis, amikor hírét vette, hogy az órák szüneteiben magyarul beszélek, szikrázó haraggal parancsolt maga elé, hogy közölje: nem Árpád országában élünk, és hogy ne feledkezzem meg errôl, leíratta velem ezerötszázszor, hogy tilos magyarul beszélni az iskolában. Vissza-visszahallom még ma is ezt a parancsot, és él még az emlékezetemben az is, hogy hányszor és milyen módon alázták meg földmûves apámat csupán azért, mert nem tudta és nem is akarta elfelejteni, mint ahogy elfelejtették késôbb nagyon sokan, hogy mivel adósa a fajtájának... Ez a Stetu, megadom én neki ennyi év után is, amit meg kell adni, mint tanító megállta helyét a katedrán, de csak a katedrán. Az iskola földjét Árpád apánk utódaival dolgoztatta meg, nem bízott ugyanis a fajtájában... A végzet aztán utolérte a nagy világfelfordulás után: mint elhíresült vasgárdistát az új hatalom börtönnel tüntette ki. A máramarosi börtönben halt meg, sok "harcostársával" együtt. Azt mondom most, amikor naponta hallom, hogy miképpen lesz egyik ember a másik ember farkasává egy kényelmesebb székért, hogy nem bûn, ha valaki szereti a népét, melynek nyelvén, népdalain nôtt fel, de tegye ezt úgy, hogy ne alázza meg a mellette élôt csupán azért, mert az más nyelven kéri a kenyeret.

– Igen, gyalupad! Felcseperedésem idején ugyanis faluhelyen csak az számított embernek, akinek földje volt, vagy ha nem akaszthatta az ekét húsz-harminc hektárnyi szántóba, akkor magasabb fokon értett valamilyen mesterséghez. Nekünk szûk háromhektárnyi földünk volt csak, ezért 1935-ben Szamárnémetibe jöttem asztalosmesterséget tanulni. Akkoriban a mesterség tudományát nem osztogatták minden utcasarkon, meg kellett azért szenvedni. Telegdy Károly híres kisiparoshoz jártam több társammal együtt megtapasztalni, hogy mi is az a kétszerkettô... Gyalupadra vetettem este ágyat, reggel öt órakor volt az ébresztô, hat óráig járdát, udvart sepertünk, elvégeztük, amit a disznóól körül el kellett végezni, aztán következett a szakmatanulás. Hetente ötször elméletre jártunk jeles elôadók elé, így küzdöttem egyre elôbbre magamat. Négy év helyett három év alatt befejeztem az elméleti tanulást, hozzáadtam ehhez még négyet gyakorlatból, és amikor már annak kezdtem örvendezni, hogy vagyok én is valaki, mesterség van a kezemben, megajándékoztak 1942 október havának ötödik napján a katonai behívóval... Nagyváradra vittek, ott azonban jóformán még meg sem melegedhettem, 1943 márciusában ugyanis Budára kerültem, amolyan elitnek nevezett alakulathoz. De milyen elit lehet egy alakulat háború idején, különösen akkor, ha a bakában nincs csend, amikor körülötte is akkora a lárma, hogy nem tud a saját szavára sem figyelni. 1944-ben ugyanis már a madarak sem találtak percnyi nyugalmat a fák egyetlen ágán sem, robbanások füstjétôl vált egyre szennyesebbé a levegô, és köszönés helyett egyre olyan kérdésekkel zaklatta az egyik baka a másikat, hogy mi lesz ennek a nagy felfordulásnak a vége, és ha vége lesz, mi jön majd azután? 1944 karácsonyán angyalok helyett megjöttek Ivánék, vagyis az oroszok. Riadóztattak! Kaptunk olyan kóstolót a háborúból, amit nem felejtek. Meghalt a mellettem harcoló német katona, nyögéssel, káromkodással volt tele a levegô, vértôl melegedett meg az én karom is, de a katonai felszerelésem megvédett a halálos találattól... 1945 februárjában fogságba estem, és a ruszki "testvérek" számomra is kiállították azt a bizonyos útlevelet.

– Útlevelet, így mondom ma. Ezzel az útlevéllel nem vittek üdülni, nem vittek terített asztal mellé. Budapesten parancsoltak fel egy marhavagonba, innen Kiskunfélegyházán, Tetétlenpusztán és Focsani-on át érkeztünk Szevasztopolba. Ebben a tengermorajlást hallgató városban nem volt egyetlen ép ház, rom volt minden, olykor-olykor hallani véltem a megrémült menekülôk jajkiáltását is... Nem vittek bányába, nem volt itt ugyanis bánya, és most, ennyi év után is azt mondom, hogy rövid idôre napszámosom lett a szerencse. Konyhásfélévé neveztek ki, azért engem, mert a fôszakács román volt, és én tudtam a nyelvét. Nem kellett nagy tudomány a fôzéshez, itt a krumplit sem volt szabad megpucolni, mert azt mondták a "vendéglátóink", hogy a krumplihéjban van a vitamin. Fôztünk levest répa levébôl, káposztából, kiselejtezett kölesbôl, mindenbôl, amit csak állatok elé dobna az ember, olyan bocsánatkérô-formán... A szakácskodás után építôtelepekre vezényeltek, majd asztalosmûhelybe, vigyáztak arra, hogy ne melegedjen meg a foglyok talpa alatt a nagy orosz föld, féltek ugyanis attól, hogy jobb dolgunk nem lévén, szervezkedni fogunk, vagy a ruszkiknak el-elmondogatunk egy-két olyan igazságot a Nyugatról, a nyugati életmódról, életvitelrôl, kultúráról, amitôl nagyobbra nyílik a hazugságoktól kábulttá szédítettek szeme. Volt olyan orosz is, aki torkig lakott ilyen-olyan ígéretekkel, hangzatos jelszavakkal, akinek volt egy-két megbízható ismerete arról, hogy hogyan is élnek az emberek a dicsôséges Szovjetunió határain túl. Ilyen volt Birikov mûszaki kapitány is, aki az asztalosmûhelyre is felvigyázott, és aki egy napon azt mondta nekünk: "Fusizzatok, én nem látok, nem hallok semmit, de vigyázzatok, csak élelemért adjatok el mindent. Csak élelemért!" Ember volt a nagy embertelenségben, mi azonban hiába fusizgattunk, éhezô, csóró volt minden orosz, nem kaptunk élelmet tôlük. 1947-tôl már csak nyolc órát dolgoztattak, és ezt a nyolc órát is megfizették. No, abból a fizetésbôl nem épített senki palotát, de úgy éreztük, hogy valami történt Európában, olyan szelek kezdenek fújdogálni, melyek sarkig nyitják majd a fogolytáborok kapuit. Egyelôre azonban még foglyok voltunk, kuss! volt a nevünk, néhány soros leveleinket cirill betûkkel írhattuk meg csak, de ki tanult meg így írni? Csak kevesen. Én magtanultam! De mi hasznom származott belôle? Ki tudott az én szülôfalumban eligazodni ezeken a betûkön? Gyalázatos módszere volt ez is az ember megalázásának. Nem felejtem, legjobb emlékeim közt ôrzöm annak az orosz tengerésznek a szavait, aki szépséges magyar nyelven beköszönt a mûhelyünkbe, és azt kérdezte: "Kik vagytok ti tulajdonképpen? Honnan hoztak ide, milyen ég alól? Milyen nyelven átkozzák ott az ember romlottságát?" Magyarok lennénk, mondtuk neki, van, aki Romániából, van, aki Magyarországról vonatozott ide, puskatussal idomítottan. Körbeugratta többször is a mûhelyben a tekintetét, kapkodni kezdte a levegôt úgy, mint akinek megakad valami a torkán, legyintett nagyokat, súlyosakat, meg-meglobbant az arca, homloka, és amikor lassan, fáradtan megfordult mielôtt kilépett a mûhelybôl, visszaszólt a válla fölül:

– Egy ideig megkukultan váltogattuk a mûhelyben a lábunkat, nem tudtuk ugyanis, hogy mit kezdjünk a tengerész szavaival. Sejtettük ugyan, hogy egy tengerész világot látott ember, tele van tapasztalatokkal, és ezek a tapasztalatok mondatják vele, amit mondott, nem akart minket provokálni, nem volt beépített ügynök. Olyan véleményt fogalmazott meg a "népek hazájáról", a "népek atyjáról", Sztálinról és követôirôl, a "kommunizmus felsôbbrendûségérôl", amelyrôl sokan tudták, hogy elme- és értelemkábító hazugság, melynek embertelenségét igazolta a késôbbi idô. Jöttek aztán olyan hírek is, melyek csordultig voltak ilyen-olyan jövendölésekkel. Gyakran hallottuk ugyanis egy-egy bátrabb, emberségében megbántott, elkeseredett egyszerû orosz embertôl: "Megtapasztaljátok majd ti is, hogy mi a kommunizmus, esztek majd ti is a kenyerébôl. Lesz nálatok is majd szovhoz, lesz kollektíva, lesz nyomor, hitványság, terem az összerántott földekbôl kussolás, börtön a kisiparosoknak, a kereskedôknek, és akkora lakatot kattintanak a szátokra, melyet nem nyit majd ki egyetlen kulcs sem." Hittük is, nem is, aztán megkaptuk hiány nélkül mindazt, amit számunkra megjósoltak. Mi azonban még Szevasztopolban voltunk, a foglyok többségét 1947-ig hazaengedték, maradtunk a lágerben mi, magyarok és a románok. Ekkor történt az, amit még most sem tudok megérteni, nem tudok magamnak megmagyarázni:

– Fájdalmas és nevetséges! Lehetett ebben minden bizonnyal valamilyen provokáció. Ennek ellenére azt mondtuk mi, magyarok: ha verseny, akkor legyen verseny! Azon a gyûlésen, melyen ezt a kihívást kellett volna megbeszélnünk, felálltam és arról kezdtem el beszélni, hogy mit jelent fogolynak lenni, szembeköpöttnek, lenézettnek. Ejtettem néhány szót arról is, hogy kik parancsoltak bele minket a háborúba, kik miatt kellett megtapasztalnunk azt a nyomorúságot, melyet nem kívánhat ember még az igába fogott állatnak sem, és a román hadifoglyot is az az ág akasztja, tépi, botlasztja, amelyik a magyart, miért nem tudunk mi, távol a hazánktól békességgel élni egymás mellett? Beszéltem aztán még sok olyan igazságról, melyek gerincét törte a szovjet hatalom. Áldott szerencsém, hogy a tolmács – újabb ember az embertelenségben – csak azokat a mondataimat fordította oroszra, melyek nem sértették a hatalom fülét. Elmondtam románul is, ami égett, keserített, többször hangsúlyozva: a nagyhatalmak a történelem folyamán nemegyszer ugratták egymásnak a kisebb népeket, és mi nem tanultunk semmit a történelembôl. Egyetlen lágerbe zárva, távol a hazánktól, próbáljunk versengés helyett békességben, emberhez méltó módon élni egymás mellett. Különben is, 1948-at mutat a naptár, itt állunk szabadulásunk elôtt, rabságunk utolsó lépcsôfokán. A láger hatalmasságai ugyanis naponta szédítettek azzal, hogy vége a fogságnak, lehet lassan csomagolni, mintha lett volna, amit csomagolnunk. Egyelôre azonban nem jött rendelet, nem jött pecsétes parancs, és a várakozás a hosszú raboskodás után sokszorosan is próbára tette idegeinket. A románok munkaverseny helyett éhségsztrájkba kezdtek, mintha nem éheztek volna kiadósan eddig. Amikor a GPU emberei a szervezôk után kezdtek ilyen-olyan fenyegetôzésekkel érdeklôdni, elôállt egy bukaresti tiszt, mondván, hogy ô volt a szervezô. Elvezették, bezárták, mire a román hadifoglyok azt mondták: nem esznek egyetlen falatot sem, amíg szabadon nem engedik a tisztet. Hihetetlen, de szabadon engedték. Pár nap múlva fürdeni hajtottak a Fekete-tengerre, hogy mossuk le magunkról a sokévi rabság szennyét, kaptunk viseltes, tiszta göncöt, hogy ne induljunk csórén haza, és kinyitották a lágerkaput. Ekkor érte a foglyok egy részét a legfájdalmasabb meglepetés. Elôrángatták azok a bizonyos ügynök urak a hadifoglyok káderlapját, mert káderlapot vezettek minden hadifogolyról, és a gyanúsnak nyilvánítottakat, a német származásúakat, a volt csendôröket, a politikailag megbízhatatlanokat, az elôkelôbb körökbôl hadba parancsoltakat kocsiba hajtották, és elvitték ôket az isten tudja, a végtelen Oroszország melyik vidékére. 1948. június 24-én, egy szombati napon érkeztem haza, kiábrándultan mindenbôl, fáradtan, gyûrötten, elgyötörten.

– Elrabolták ifjúságom hat esztendejét, vissza nem kérhettem se az élettôl, se az itthoni hatalomtól. Pislákolt bennem azonban még annyi hit, amire konok akarással holnapot építhettem. Elszegôdtem asztalosnak Szatmárnémeti legnagyobb gyárába, majd a kórházba, s miután leérettségiztem az estiben, 1952-ben meghívtak az ipariskolába tanárnak. Ebben az idôben ugyanis nem adták egymásnak a kilincset a mérnökök, a végzett, alaposabban felkészült szakemberek, ezért tanítottam én technológiát, rajzot, anyagismeretet, üzemszervezést. Egy idô után aztán ráébredtem arra az igazságra, melynek lényege: a suszter maradjon a kaptafánál. Ötévi tanárkodás után visszakértem magamat a mûhelybe, és 1982-ben 46 évi szolgálat után, amibôl a jobb elvtársak 44-et ismertek el, nyugdíjba mentem. Ma már egyre gyakrabban kezdem mondogatni, hogy letartóztattak annak idején a ruszkik, fogolytáborba zártak, de tudtam, hogy vége szakad egyszer a tábori életnek. Most azonban az öregség tartóztatott le, annak lettem a foglya, és olyan rabság ez, mely alól nincs szabadulás. És mégis, csak azért is azzal vigasztalom magamat, hogy nincs, nem lehet addig nagyobb baj, amíg tiszták a gondolataim ebben a mosdatlan világban, s talán ezért hiszem még azt, hogy adósa vagyok önmagamnak és egy kicsit az elkövetkezô napoknak is, bár tudom, aligha várhatok valamit ezektôl a napoktól. Befelé nyílik portámra a kapu, befelé nyílnak otthonomra az ajtók, befelé nyílik valamennyi ablak, és én mégis a csenddel, az egyedülléttel társalgok el-elbotló hangon.

Gúzs Imre