A kislány finom vonású arca megkeményedik, amikor a családja kerül szóba. Mélytüzû barna szemének tekintete egyszerre menekül, könyörög és vádol.
Öten vannak testvérek, ô a legkisebb és az egyetlen lány a családban, mégis mostohaként bántak vele, amióta az eszét tudja. Hogy pontosan miért, máig sem érti. Hat hónapra, szinte esélytelen koraszülöttként jött a világra, anyja ott is hagyta a kórházban. Három hónaposan árvaházba került, onnan vitte haza a nagyanyja, akinek szeretô gondoskodása alatt helyrejött, megerôsödött, boldog volt – egészen hároméves koráig. Akkor anyja érte ment és hazavitte, annak férje pedig szó nélkül befogadta a házasságuk alatt, de más apától született kislányt.
Aki soha nem tudta neki megbocsátani, hogy létezik, az a tulajdon édesanyja volt. Akárhogy igyekezett kedvére tenni, semmi nem volt jó, amit csinált. Lassan már eljutott oda, hogy fogalma sem volt, aznap kitôl vagy miért fogja kapni az elkerülhetetlen verést. Baj volt, ha evett vagy dolgozott, de az is, ha nem, ha alkalmazkodni próbált vagy ha makacskodott, ha hallgatott vagy ha megszólalt. Testvérei (egyikük kivételével) hamar beletanultak ebbe a szereposztásba, szinte tornagyakorlatként püfölték, rugdosták a kakukkfiókát. Természetesen csupán "nevelô" célzattal, hogy "gonosz hajlamairól" leszoktassák… Nyolcéves lehetett, amikor – külön engedély nélkül! – megevett egy szelet görögdinnyét, amit a konyhaasztalon talált. Hogy a torkosságról leszoktassa, anyja lefogta, és módszeresen tömni kezdte, addig nyomva le a torkán a gyümölcsdarabokat, amíg Tímea rosszul nem lett… Amikor egyszer elszökött hazulról, és az osztálytársai vitték vissza, szentül megígérte, hogy nem bántja többé. Alig tették ki a lábukat, úgy nekivágta az ajtófélfának, hogy egy hétig fájt a feje utána… Máskor meg elkergette, hogy aztán rendôrséggel vitesse vissza és ráuszítsa az egész családot. Most pedig az osztályfônök jön azzal, hogy nincs mit keresnie az órákon, amíg nem megy haza…

A MIU iskolaközpont igazgatója, Koch Vendelin a katalógust nézi: furcsa kislány lehet ez, matematikából kilencesre áll, gyakorlati oktatásból tízes, tornából viszont négyesre bukik, mert nem hajlandó órára menni. Hogy esetleg valamilyen okból szégyell levetkôzni a társai elôtt? Ha problémái voltak, miért nem fordult hozzá?! Az meg holtbiztos, hogy az iskolából nem tiltotta ki senki, hiszen annak nyoma volna a naplóban! Jöjjön csak órákra a gyerek, hiszen ez a kötelessége. Azt már végképp nem várhatja el az iskola egyik tanulója sem, hogy ôk járjanak utána!
Serbanoiu Maria osztályfônök bevallja: nehezen boldogul az inasosztály zömmel problémás tanulóival. Mivel ô maga is egy buzaui árvaházban nôtt fel és saját erejébôl küzdötte föl magát varrónôbôl mesternek, majd szerzett egészségügyi képesítést, tudja, mit jelent eleve hátrányos helyzetbôl indulni, és megtesz az osztályáért minden tôle telhetôt. Szeretettel, megértéssel igyekszik áthidalni a nyelvi nehézségeket is – a gyerekek jó része csak töri a román nyelvet, ô pedig magyarul nem beszél –, de tolmács útján bizony nem könnyû közel kerülni egy serdülôhöz. Sajnos Tímeával sem sikerült az elmúlt másfél év alatt egy meghitt, ôszinte beszélgetést összehoznia, pedig ezt a kislányt ügyes keze, szorgalma miatt a többinél is jobban kedvelte. Így történhetett, hogy – bár a körülményeket nem ismerte, és egyéb gondjai miatt nem is szakított idôt családlátogatásra – egy az egyben hitelt adott a románul sokkal jobban tudó anya szavainak, melyek szerint a gyerek beilleszkedési és viselkedési zavarai annak tulajdoníthatók, hogy "rossz társaságba keveredett", ahonnan mindenáron ki kell ôt szakítani.
– Én csak a javát akartam Timinek, azon voltam, hogy az édesanyjával kibékítsem! Az iskolából való kitiltást sem gondoltam komolyan: megígértem neki, hogy amennyiben hazamegy, igazolom a hiányzásait, sôt a tantestület többi tagját is megkérem, engedjék át! – mentegetôzik.

A J. Éva által jelenleg egy szál egyedül lakott tágas családi házban minden jómódról tanúskodik. A hatvanas éveiben járó, legkisebb gyerekérôl minden elképzelhetô rosszat "ôszintén elmondó" asszony szemmel láthatólag önmaga elôtt is szerepe(ke)t játszik. Hol azt panaszolja könnyes szemmel, hogy a "kôszívû" kislány a számára tízórainak csomagolt, utolsó darab kenyeret (miközben anyjának egyetlen falat sem maradt!) a kutyának vetette oda, hol sok százmilliós nagyságrendû összegekkel dobálózik: ennyit tôle külön élô férjének adott, bár az nem érdemelte, annyiból a többi négy gyerekének vásárolt gépkocsikat, lakásokat, házakat. Hogy mibôl? Ja, az még a Ceausescu-rendszerben keresett pénzbôl maradt, magyarázza, hiszen "mindenki boldogulhatott akkor, aki nem volt lusta dolgozni és nem herdálta el a jövedelmét". Önmagát példás családanyának tartja, aki fáradságot nem kímélve teremtett egzisztenciát négy nagyobbik, jó és szófogadó gyerekének, akik jelenleg kivétel nélkül (?) sikeres vállalkozók, jól szituált üzletemberek. Csak ezen a kislányon nem fogott a nevelés: hiába vett neki bútort, arany ékszereket, folyamatosan hazudik, lop, csavarog évek óta. Már az általános iskolában "rossz társaságba keveredett", kétszer is osztályt kellett ismételnie emiatt. Lógott az órákról, a családtagjaitól ellopott több ezer forintot és német márkát potyalesô osztálytársaival cukrászdákban "dorbézolta el", vagy egyéb haszontalanságokra költötte. Hiába próbálta fenyítéssel is jó útra téríteni: hiányzásait, rossz jegyeit letagadta, ha odatették tanulni, titokban regényeket olvasott. Emiatt került a román tannyelvû inasosztályba is, hiszen képességvizsgára nem jelentkezett és félô volt, hogy gyenge tanulmányi eredményei miatt a rendes ipariskolába sem veszik fel. Bár lehet, csak azért iratkozott oda, hogy egy évvel hamarabb végezzen… Ô ezekkel a dolgokkal nem foglalkozott, a lányra bízta, milyen szakmát vagy iskolát választ. A diszkótól sem tiltotta, hiszen fiúkkal ismerkedni is kell valahol, csupán annyit kötött ki, hajnalra otthon legyen…
Hogy nevelési gondjait megosztotta-e valaha a kislány tanáraival, osztályfônökével vagy más szakemberekkel? Természetesen nem: náluk az a szokás, hogy a szennyest a családban mossák. Inkább fiktív orvosi igazolások beszerzésével, az érintettek lefizetésével próbált "segíteni", ám azok egyre kevésbé álltak kötélnek.

A rendôrséghez, úgymond, végsô elkeseredésében fordult. A lány "züllöttségének" kétségtelen, végsô bizonyítéka – mert ugyan hogy lehetne másként nevezni azt, mikor valaki, akit egy nehéz körülmények között élô család önzetlenül, hetekre befogad és eltart, saját arany fülbevalójának árával járul hozzá azok villanyszámlájának kifizetéséhez? – volt az utolsó csepp a pohárban. Ez adta a felháborodott anya szájába a lánya befogadóiról terjesztett, a rágalmazás és becsületsértés kritériumait kimerítô, enyhén szólva légbôl kapott mocskolódásokat. Nem elég, hogy az ô kegyetlen, "lelketlen" gyereke, aki elfordított fejjel ment el anyja betegágya mellett, egy vagyontalan senkiházinak adja azt a tiszteletet és szeretetet, amivel neki tartozik, még az általa vett aranyat is oda hordja? De hátha mégsem szabad akaratából tett ilyen szörnyûséget! Hátha csak kitépték a fülébôl "abban a bandában", és egy nap majd rájön, mekkorát tévedett… Hiszen most is két évet és egy diplomát veszít a makacskodásával, de ô már nem megy többé utána. Mi értelme volna, ha már odáig jutottak, hogy Tímea nyíltan megtagadja az engedelmességet, szinte örömét leli abban, ha megbánthatja, ha sír miatta! És akárhogyan is: néhány hét múlva betölti a tizennyolcadik évét, nagykorú lesz.

Sz. Anna nyolcvanadik életévén is túl van már, szinte járóképtelen beteg. Az unokáját fenyegetô veszélyekrôl hallva azonban (alig egymilliós nyugdíjából) taxit hívatott és elindult megnézni az annak számára "erkölcsi fertôt" jelentô családot. Megnyugodva érkezett haza parányi bérlakásába.
– Annyit szenvedett az a gyermek, hogy még Jézus Krisztusnak sem kellett kiállnia olyan sokat – nyújtja ki az ágyon fájós gerincét, lábait. – Megszámolni sok lenne, hányszor lökte ki a lányom éjszakának idején, ott kuporgott szegény a szemeteskukán sokszor reggelig. Kötéllel, bottal verték, falhoz vágták – én meg, erôm fogytán, nem tudtam megvédeni a lelkemet! Akkor sem, amikor nálam keresett menedéket: nem akartam én kiadni, de jöttek a fiútestvérei és vitték erôszakkal. Mit tehettem volna ellenük, hiszen akkorák már, mint egy hegy! Itt végre nem zargatja senki.
Ami a lányomat illeti: talán semmit és senkit nem tud az már szeretni a vagyonon kívül. Nem volt mindig ilyen, de a régi rendszerben olyan munkahelyekre került, ahol csurrant-cseppent a fônökök mellett neki is, és lassacskán megszokta az égbôl pottyant jólétet. Utána már nem is nézett semmi mást, csak a pénzt, a vagyont. Könnyû úgy gépkocsikat, házakat venni, ha valaki árvákat, szerencsétleneket semmiz ki miatta. Nem is értem, miért vitte el tôlem ezt a kislányt, ha neki nem kellett, legalább a vér szerinti apjának adta volna oda! Az szerette, törôdni akart vele régebben is, a lányom nem engedte, hogy a nevére vegye. Most hála istennek összetalálkoztak, azt mondta, kiviszi magával Angliába. Addig is megígérte, segíteni fogja, ne a volt osztálytársa családjának kegyelemkenyerén éljen. Bár nagyon örült, hogy ilyen jószívû, becsületes emberek fogadták be a gyermekét nagy bajában, s anyai gondoskodásban, nevelésben van végre része. Én is megnyugodtam, jó helyen van ott. Szívem szerint már régen magamhoz vettem volna, jól kijövünk egymással és nagy segítségemre lehetne, de az anyjától, testvéreitôl egyikünknek sem volna nyugovása. Talán ha betölti a tizennyolcat és nagykorú lesz, már nem lesz joga senkinek bántani…

A testi fogyatékos létére (kenyérkeresô munkája mellett) ágyhoz kötött édesanyját és halmozottan sérült gyermekét is gondozó N. Erzsébet és egészséges lánya szerint J. Tímea melegszívû, szorgalmas, minden szépre, jóra fogékony ember. Neveltetésének hiányosságai türelemmel és némi pedagógiai érzékkel pótolhatóak, napról napra jobban kezdenek látszani rajta annak a nyomai, hogy ha a pénzben nem is dúskálnak körülötte, egészséges családi légkörben, nyugodtan élhet. Ha úgy dönt, hogy mégis itt akar varrónôként elhelyezkedni, az inasiskolába bármikor visszamehet, de ha inkább dolgozni akar, vagy az apja családjával külföldre utazni, úgy is jó. Náluk ugyanolyan bánásmódban részesül, mint a család többi tagja, ételbôl, munkából mindannyiuknak egyforma rész jár. Hazugságon, csavargáson soha nem kapták még, nem is hisznek el egy szót sem mindabból, amivel az anyja vádolja. Hiszen róluk is akkora képtelenségeket terjeszt, hogy azokból egy detektívregény kitelne! Ennek ellenére nem jelentik fel mindazért, amit eddig mondott és tett. Elég büntetés számára, hogy egyedül maradt.
Tímea egyelôre pihen, gyógyul, tanul emberek között viselkedni, családban élni. Útlevélkérelmét nemsokára beadja, de a továbbiakról – most elôször érzi így – ráér dönteni. Az apja és felesége kedvesek hozzá, de Anglia messze van… És – amint erre éppen ennél a családnál jött rá nemrég – jó érzés, ha az embernek bárhonnan van hová hazamenni.
Mielôtt az ajtón kilép, öleléssel, csókkal búcsúzik a ház asszonyától. Anyának szólítja.
Hogy mi lett volna a sorsa, ha annyi jó szándékú és köztiszteletnek örvendô ember között nem akad egy hátrányos helyzetû család, ahol el- és befogadják, alighanem ô maga tudja a legjobban.

Báthory Éva