A cím – benne Vajda János versének szavaival – azért nem került idézôjelek közé, mert nem szó szerinti megidézése a költônek. Régóta csábít az a gondolat, hogy a magyarországi rendszerváltozás eddigi menete leírható e három vajdai szóval. Igaz, fordított sorrendben. Elôször volt az álom. Aztán következett a káprázat, majd eljött a csalódás ideje. Ez, így a – mondhatni némi túlzással – a történelmi, idôsorrendi keresztmetszet.
A társadalmi szerkezetet figyelve azt is mondhatom, hogy kevesek számára az álom beteljesülése, másoknak futó káprázat, a többségnek csalódás.
A Vajdától kölcsönvett szavak mellé elég odaállítanunk két jancsói szót – egy filmjének címét: Magánbûnök, közerkölcsök.
Mondtam volt, hogy csábító a gondolat, ezen öt szóhoz kapcsolva meg lehetne írni az eddigi rendszerváltozás teljes történetét. Azonban hiába hallom, hogy "emelkedik a víz szintje", most sem történik más, mint a vita azon, hogy volt-e a dobozokon ürgebôr vagy nem? Illetve legyen-e a dobozokon ürgebôr?
Nem vagyok biztos az igeidôben, és ez nem az én hibám, ha nem pontosan a kizökkent idôt mutatja, ha egyáltalán bármilyen óra is képes lenne egyszerre mutatni a valódi és a kizökkent idôt…?
Igen, van ilyen óra, de ez nem egy finom, míves szerkezet, nem is a nap állásához igazodó, de még nem is a kristályok rezgésén alapuló idôszámláló. Ez az ember. A "Tanú" – a mindenkori.
A magyar történelem "normális" ideje a kizökkentett idô.
Nem csupán arról van szó, hogy vannak ilyen-olyan jól leteremthetô történészeink, akik egyébbel sem foglalkoznak, mint az utólagos történelemhamisítással.
Kínos és gyakorta lehetetlen egy olyan történelmet pontosan ábrázolni minden összefüggésével egyetemben, amelyben elôfordult, hogy húsvétkor volt karácsony, nagypénteken dorbézoltunk, hogy aztán húsvét hétfôjén magunkba roskadva böjtöljünk.
Az ünnepeket igazítsuk a történésekhez? A történéseket az ünnepekhez?
"Esküvôd napján volt a temetésem" – lám, még a magyar mûdal is ezt példázza. Az ünnepi alkalom temetéssel kapcsolódik, és az "danol", aki a nóta szerint már meghalt.
Lehajtanám a fejemet, nyúlva borospohár felé, és felkiáltanék, hogy "Gyere, cigány és húzd el, hogy…" – de nem tehetem, mert lelki szemeim elôtt megjelenik az esélyegyenlôségi miniszter (ez legalább szép látvány!), és azt mondja: "Ácsi!"
Majd felteszi szemüvegét, és olvas: "Ebben az országban nem lehet cigányozni, mert…"
Mélyen elgondolkodom, de még nem két méterrel a föld alatt: Tényleg, cigányozni, azt nem lehet.
De évtizedek, sôt lassan századok óta eltûrni, elviselni, sôt hamisan, amolyan "kádáros bájjal" egymásra kacsintva ("Itt valahol, ott valahol, négy-öt magyar összehajol…") eltûrni, hogy egy népcsoport, amely egyedeinek arca éppúgy a Teremtôét formázza, mint mindenkié, alacsonyabb rendû, kirekesztett, esélyeit tekintve kifosztott legyen – azt szabad.
Persze én is tudok nagyokat álmodni. Igaz, leginkább akkor, amikor késô este kenyér nélkül jól belakmározom libatöpörtyûvel, és lusta vagyok elôvenni hozzá a kenyeret.
Ilyenkor én is azt álmodom, hogy "Találkoztam boldog cigányokkal is". Aztán nyögve felébredek, és lassan megpihenô gyomorral, kijózanodó aggyal rájövök, hogy álmodtunk mi már éppen eleget, és épp elég nagyot, nem kellene inkább minden hétköznapunkon egy kicsit dolgozni?
A hajnali felkelések, a zötykölôdések a villamoson a városokban, a kilométernyi hótaposás vidéken, majd a már verejtékben fürdô munkakezdés, a fárasztó hétfôk, az unalmas, hosszú keddek, a kibírhatatlan szerdák, a nehezen várt csütörtökök után péntek délutánra fáradtan összehulló emberek, ha nagy keservesen vasárnap délutánra már bekapcsolják a tévét, akkor…
Azt hallják, hogy "merjünk nagyokat álmodni" vagy azt, hogy "a költségvetésben a vállalkozási nyereségadót két százalékponttal mérsékli".
Aki pedig végigdolgozta a hetet, forró nyárban, hideg és csontig hatoló korai télben vagy fáradó szemekkel egy számítógép elôtt arra gondol, hogy meddig lesz még egyáltalán munkahelye. Tehát "beint" egyet balra, majd még egyet jobbra, és velem együtt elmondja, csak nem éppen a karácsonyi ima szavaival: Nem az a baj, hogy nagy pofátok van, és nem is az, hogy fiatalok vagytok, sôt az a jó, ha ez a két dolog együtt van jelen. Az az igazi baj Veletek ott, jobbra és balra és mindenütt, hogy úgy akartok nagyokat álmodni, úgy akartok aprókat tenni, hogy fogalmatok sincs azok álmairól és azok kívánságairól, akik nap mint nap megtermelik azt a bizonyos dzsídípít, amirôl általában fogalmuk sincs, mégis Ti marakodtok rajta!
Az a baj, hogy a nyugdíjasok minden gondjáról az jártatja a száját, aki még munkahelyen egyetlen percet sem dolgozott, és miután éppen kiestetek az iskolapadból, azt gondoljátok, hogy van egyáltalán fogalmatok az életrôl.
Nem, kedves gyermek, és gyermeteg politikusaink, nem az a baj Veletek, hogy nem ismeritek az elôzô rendszert.
Örüljetek ennek, miközben szégyelljétek magatokat!
Beszéljetek 1956-ról, de én attól tartok, hogy egész kollégiumotok mindenestül már Rajnák elvtárs hatalmas tenyerétôl világgá futott volna!
Lázadni akkor etikus, akkor elôre vivô, amikor a lázadásnak kockázata van, és ez a kockázat kicsit több annál, mint hogy kirúgják az embert egy kollégiumból.
Amikor újratemettük 1956 hôseit, áldozatait, mártírjait, már nem volt kockázatos együtt énekelni a Hôsök terén a Boldogasszony Anyánkat, és nem volt kockázatos rövid szakállal, borostás arccal ostorozni a halódó rendszert.
Nem tudtok Ti már nagyot álmodni. Minden nagy álmot elálmodtak elôttetek a szüleink, nagyszüleink és a maradékot elálmodtuk mi.
Felesleges a Rádió elé állni, és a felbukkant dokumentumok (?) ürügyén megtámadni az intézmény elnökét. És igen. Felesleges dolog megtámadni bárkit egykori Szt-tiszti múltja miatt is. És egyáltalán a múltja miatt.
Ha kell, minden politikai és minden értelmiségi véleménnyel szemben mondom: Ezek az ügyek nem tartoznak sem az elszámoltatás, se a köznapi morál tárgykörébe.
Amennyiben a múltat a ma részének tekintjük akár valóságos, akár jelképes értelemben, akkor nem engedjük, hogy akár évtizedek múlva is a helyére kerüljön a kizökkentett idô. Nem szabad a múltat a bûneivel együtt sem megbocsátani, se piedesztálra emelni. Annak kell tekinteni, ami: történelemnek.
Amikor az 1849-es szabadságharcról tanultam hajdani iskolámban, néha a takaró alá húztam a fejemet, és az ott megvalósítható relatív csöndben azon gondolkodtam, hogy lett volna-e vajon elég merszem, elég bátorságom kardot fogni, lóra ülni, és Damjanich után rohanva kockára tenni ifjú életemet?
A takaró óvó melege alatt mindig azt gondoltam, hogy igen. De ha kinéztem az ablakon az udvarra, ahol focizott a többi hozzám hasonló nyomorgó terézvárosi gyerek, arra gondoltam, hogy nem lettem volna erre képes.
Máig nem tudom önmagam elôtt tisztázni, mit tettem volna, ha felnôtt fejjel érem meg 1956-ot? Mai ifjú politikusaink viszont azt sugallják, hogy valamennyiükben egy potenciális forradalmár, egy hôs, egy mártír "veszett el".
Még a kétkedésnek az a szikrája sincs bennük, hogy vajon nem futamodtak volna-e meg gyáván, vagy nem simultak volna-e közelebb – mint oly sokan – édesanyjuk szoknyájához vagy édesapjuk erôs karjai közé?
Az a baj, és ezért nem tudunk igazán ünnepelni, mert nem azok elôtt akarunk fejet hajtani, akik megtették, amire mi nem biztos, hogy képesek lettünk volna. Mi önmagunk elképzelt forradalmári szerepét akarjuk folyton-folyvást megünnepelni, és közben ismét beletévedünk a kizökkent idôbe.
A forradalmak után mindig véres represszió, majd fokozatos – különféle típusú – elnyomó hatalmi szerkezetek jönnek létre. Ezek az elnyomó rendszerek nem írhatók le se 1848–49 után, se 1956 után egy befagyott, mozdulatlan társadalmi, idôben-térben egységes politikai szerkezetként.
Tény, hogy az 1956-ot követô represszió különlegesen kegyetlen volt, de tény, hogy az 1970-es idôkben – a gazdasági reformoknak köszönhetôen – felmutatott valós gazdasági eredményeket, amelyek még a nagy eladósodást megelôzték.
Igen, kimondom az elátkozott mondatot: Jól éltünk, sokkal jobban, mint a magyar történelemben azt megelôzôen és azt követôen bármikor.
Tény, hogy igen kiterjedt belsô elhárítási és titkosszolgálati tevékenység jellemezte az országot. Arra hivatkozom, amit már korábban megírtam: Aki közzé teszi – Esterházy Péterrel ellentétben másokról – a maga Harmonia Caelestisét, annak könnyen lehet, hogy elég viharsebesen meg kell írnia a Javított kiadást. Azonban Esterházy Péter önmaga morális válságát volt kénytelen megélni és megírni. De mit érdemel az, aki másokat mocskol be, miközben tudja, hogy nem élt szabad rendszerben sem a beszervezett, sem a megfigyelt? És szabad-e mindjárt másokról a Javított kiadást megírnunk?
Egyáltalán: mennyire szabad a múltat a jelen állapotok alapján megítélni, sorsokat egy kávéházi asztal mellett két szál cigi között a pokolra küldeni vagy a mennyekbe emelni?
Áldja Isten hazánkat és népünket – határon innen és túl –, de mentsen meg minden magyart a hazugoktól, és segítsen, hogy az idônk visszatérjen a naptári rendhez!

Füredi Ferenc