Van egy vélekedés, mely szerint legalább ötven évnek kell eltelnie ahhoz, hogy kellô tárgyilagossággal tudjunk megítélni történelmi eseményeket és személyiségeket. Úgy néz ki, hogy a második világháborúra és az azt követô idôszakra mindez nem érvényes, tudniillik tovább élnek a tévhitek és a kommunizmus által belénk sulykolt elôítéletek. Történik ez mindannak ellenére, hogy az utóbbi másfél évtizedben a történelemtudomány sok mindent a helyére tett. Csakhogy manapság a történelmet – legalábbis a nagyközönségnek – nem a történészek és a történelemtanárok oktatják, hanem a politikusok s rajtuk keresztül a média, kiszolgáltatva ezt a politikai széljárás szeszélyeinek.
Manapság két ilyen esemény borzolja a kedélyeket: az egyik Budapest ostroma 1944–45 telén, a másik Teleki Pál tervezett szobra.
Az elôbbinél viszonylag egyszerû a képlet: az egyik megszálló elkergette a másik megszállót. Megértem, hogy ezt sokan felszabadításként élték meg, pillanatnyilag, teszem hozzá, tudniillik a késôbbiekben a "felszabadítók" sem a melléjük állt katonáknak vagy civileknek nem kegyelmeztek, ha érdekük úgy kívánta, sem az internálástól megszabadultak vagy onnan érkezôk nem számíthattak más bánásmódra, mint a lakosság többi része. Vannak olyan források, melyek szerint a náci táborokból hazatérôk egy része a Gulagot is megjárta. Lehet ez feltételezés, de jó volna tudni, mit takarnak a Babij-Jar és a Birobidzsán helynevek. Kérdés, hogy miért kell mindezek után felszabadításról beszélni, mikor sokan emlékeznek még – tanúként vagy áldozatként – a szovjet hadsereg kegyetlenkedéseire, a több tízezer elhurcolt civilre, kivégzett hadifoglyokra, sebesültekre. A jelenlegi magyar balliberális kormány felszabadításra emlékezik úgy, ahogy ezelôtt negyven évvel tanították az iskolában. Ha pedig minderrôl, közelebbrôl a budapesti harcokról valaki másként merészel vélekedni – mint tették azt a Magyar Demokrata (2004/5. sz.) címû hetilap munkatársai –, az menten megkapja a náci jelzôt. Megindul a rágalomhadjárat, fröcsköl a gyûlölet a lap felé, melynek fôszerkesztôje, Bencsik András amúgy is fekete bárány a hatalom szemében, s áttételesen Orbán Viktor felé is, akinek ki nem mondott bûne az, hogy a mai magyar politika legtehetségesebb, legkarizmatikusabb szereplôje. Beszél az uralkodó párt egyik alvezére, megbélyegez úgy, hogy sem az idézett eseményeket nem ismeri, sem az általa elintézendô írásokat nem olvasta. Nem számít, az agymosott jónép elhiszi neki, hisz erre nevelték. Utána pedig csodálkozik, hogy egyesek kommunistáznak!
Érdekes, hogy a románok lezárták ezt a fejezetet, eszük ágában sincs felszabadításról beszélni, pedig a háború második szakaszában szövetségesként harcoltak a szovjetek mellett, de a megszálló akkor is megszálló, ha szövetséges.
Megoldás az volna, ha a politikusok tájékozódnának, legalább azokban a kérdésekben, amelyekben megszólalnak. Vagy hallgatnának.

Gábor Attila