Tisztességesnek lenni a közéletben, úgy látszik, ez annyi, mint örökös ellenzékinek lenni – írta volt Füst Milán valahol, de ez az axiomatikus megállapítás az Erdélyi Napló indulásának évében (1991) sokunk számára nem volt több afféle jól hangzó bonmot-nál, hiszen akkor még szinte az egész ország lakossága ugyanazt akarta, vagyis mást (demokráciát, rendszerváltást, reformot, gyors felzárkózást, piacgazdaságot stb.), és egyek voltunk mi magyarok is a kisebbségi jogharcban. Azóta kiderült: a politikusokat csakis a hatalom megszerzése érdekli, a média pedig ebbéli törekvésükben segíti ôket, mert az újságíró meg a lapkiadó is jól akar élni, fontosnak, sôt nélkülözhetetlennek akar tûnni.
Ma már szinte az egész romániai magyar sajtó a hatalom árnyékában húzza meg magát, jobbára pusztán egzisztenciális okokból, s az Erdélyi Napló úgy vált – szinte észrevétlenül – ellenzékivé és konzervatívvá, hogy polgári hetilapként egyszer csak egyedül találta magát a nemzeti jobboldalon, miközben az erdélyi magyar politika és sajtója szép csendben elment balra, a felszínes populizmus, az igénytelen tömegízlés, az önérdekorientált behódolás irányába. Márpedig aki nem a fôsodorban úszik és egzisztál, annak a léte állandó veszélyben van. Mint az aktuális román és magyar hatalom által gyûlölt Erdélyi Naplóé. Pedig ennek a lapnak csak egyetlen bûne van: ôrzi markáns ellenzéki arcélét, másságát, szókimondását, szemben a megszeppent, egyszerre hatalmi és piaci nyomás alatt vergôdô, egysíkúvá és egyhangúvá kalapált, a politikai kontrollt tudatosan vagy önkéntelenül eltûrô romániai magyar sajtóval. "Hibája" pedig az, hogy egy olyan szûk, szinte még nem is létezô rétegnek készül, ahhoz szól, amelyik réteg tisztességesen eltartani nem képes saját sajtóját, hiszen önnön létéért, túléléséért küzd: az erdélyi magyar polgárságról van szó.
A kedvezôtlen körülmények dacára sem tehet mást a lap szerkesztôsége: tükröt tart a társadalom elé, elôsegíti a kommunikációt, verdesi le a demokrácia cölöpjeit. A leírt szó, a kimondott érv, a biztosított nyilvánosság erejével igyekszik tenni valamit a polgári társadalom fejlôdéséért, a polgári értékek és attitûdök megjelenítéséért, az erdélyi magyar világ épüléséért, a nemzet határok fölötti egyesítéséért. Egy aprócska követ téve hozzá a nagy felépítményhez.
Hiszem és vallom, hogy ebben a következetességben, kitartásban nem az újságíró személye a fontos, vagy nem csak az. Újságírók jönnek, újságírók mennek, csak a politikusok hiszik rendíthetetleneknek és pótolhatatlanoknak magukat. (Tisztességeseknek, becsületeseknek már meg sem próbálnak tûnni, hiszen ôk "csak" politikusok, s ezt ország-világ színe elôtt vállalják.) Még csak az sem fontos, hogy egy lap szerkesztôsége Váradon, Kolozsváron vagy Szentgyörgyön van-e. Hogy hol van az élet és milyen az az élet – ez a fontos. No meg az, hogy Adyval szólva lelkiismeret-furdalás nélkül mondhassa el a pályát módosító, szerkesztôséget váltó, sokadik stációt befutó munkása a médiának: szentlélek lovagja voltam, becsületes újságíró.
Dénes László