Erdélyi Napló

2004. február 24.

Mi a magyar?

Négy és fél évtized kommunizmusa sok mindenhez elegendônek bizonyult. Talán túl sokhoz is...
Az erdélyi magyarság kettôs bilincs szorítása alatt szenvedte végig ezeket az évtizedeket. Ebbôl egy – reméljük – végérvényesen elpattant. A bilincs helye azonban még sokáig ott virít az elsatnyult, elgyengült testen. Hozzánk nôtt, s akarva-akaratlan hozzászoktunk. De talán még szükségeltetik néhány év ahhoz, hogy tudatosítsuk magunkban a tényt: nem a bilincs hordott minket, hanem mi a bilincset...
Olyan ez, mint a seb lassú, de biztos gyógyulása. Finoman, rétegenként heged be és múlik el a fájdalmas heg.
Ezért nem csodálkozom, amikor azt tapasztalom, hogy különféle hivatású emberek, tanárok, papok, újságírók, politikusok, közszereplôk és az utca emberei is visszahôkölnek mindattól, ami magyar. Mert a hatalom, mint valami tüzes billoggal, beléjük égette: húzd meg magadat, hallgass, örülj, hogy falhatsz a román kenyérbôl. Így hátrálnak meg megfélemlített és meggörnyesztett lelkû emberek egy nemzeti imádság, egy nemzeti lobogó, egy nemzeti gyász és sok más, identitásunkat és önazonosságunkat jelzô, jelentô esemény, szimbólum mögül. Mert annyira megszokták, hogy román zászlók erdejében hajbókoljanak, keljenek és feküdjenek. Mert így legalább nem éri baj ôket. S egy gonddal kevesebb a mindennapjaikban.
És közben észre sem veszik, hogy szürkévé színtelenednek, s minduntalan a bilincsekre panaszkodnak és siránkozva simogatják a helyét. És félnek, nagyon félnek, mert nekik azt tanították, hogy minden, ami magyar, az egyúttal maradi, rossz, bûnös, nacionalista, fasiszta és horthysta, amit jobb elfelejteni, mert különben sarokba állít az aktuális hatalom.
A sebek lassú gyógyulásának idejét éljük.

Fábián Tibor