Szerte a nagyvilágban vannak hungarológiával foglalkozó szakemberek és központok. Idônként még kongresszusokat is tartanak. Olvastam beszámolót kongresszusokról az erdélyi magyar sajtóban, de olyan cikket is, melybôl kitûnik, hogy kevés a magyarságtudományhoz értô román szakember. Amikor azonban hazai román lapokat olvas az ember, az a gyanúja támad, hogy csak úgy hemzsegnek Európa ezen fertályán a magyar kultúrát, történelmet ismerô, értô, azzal foglalkozó szakemberek. Aztán rájön: ezek a hozzáértôk nagyrészt bántóan elfogultak, és ritkán hivatkoznak hiteles magyar mûvekre, forrásokra. Középkori krónikáinkat is úgy idézik, mint jó pap a Bibliát, forráskritika nélkül.

A Lumea címû politikai folyóirat tavaly novemberi számában évfordulót ünnepelt, negyvenéves a kiadvány. Közli az ország miniszterelnökének, külügyminiszterének a köszöntôjét, politológusi véleményeket, melyek szerint objektíven mutatták be az elmúlt évtizedekben a világban végbemenô folyamatokat. Hogy 1989-ig biztosan nem így cselekedtek, el van feledve...

Nem lett volna eléggé "ünnepi" az említett szám, ha nem közölt volna egy írást a székelyek között élô románok tragikus sorsáról, asszimilációjáról a századok során. A szerzô bizonyos dr. Mircea Dogaru, irományának címe Un destin tragic – românii din "secuime" (Egy tragikus sors – a Székelyföldön élô románok). A cikkíró igazán nagy tehetség lehet, alig két oldalon leírja a székelymagyar múltat a honfoglalás elôtti kortól az 1940–44 közti évekig. Ez utóbbi korszak a román nacionalisták kedvenc témája. Szegény székelyek maguk is áldozatok, mivel eredetileg nem finnugorok, hanem törökök, ám erôszakkal elmagyarosították ôket – véli tudni a szerzô, nemkülönben azt is, hogy a magyar etnogenézisben legalább annyira szerepük volt a török népeknek, mint a finnugoroknak, sôt Bizáncban egyenesen türköknek nevezték ôket. Dogaru persze kutathatná azt is, hogy mennyi görögöt, bolgárt asszimiláltak Havasalföldön és Moldvában, vagy ha éppen annyira érdekli a kora középkor, azt is, hogy mi történt a Kárpátokon túl maradt besenyôkkel és kunokkal. Vagy hogy miért nevezik sokan a román kultúrát újgörög jellegûnek.

A román–magyar kapcsolat Dogaru szerint azzal kezdôdött, hogy leigáztuk az észak-ponthusi (Fekete-tenger menti) románokat. A Kárpátokon átkelve Árpád apánk hadai a honfoglaláskor szétverték az Ung térségében lévô román–szláv államot. Közép-európai romanitást emleget a szerzô, amely így szûnt meg, de ellentétbe is kerül önmagával, mert a székelyekrôl biztosan állítja, hogy Baján kagán itt maradt népe, és már a magyar honfoglalás elôtt a Kárpát-medencébe laktak. Próbálja a székely szót a szék intézményébôl levezetni, bizonyítékot talál a dákoromán kontinuitásra is, mert a széket csakis az "ôslakosságtól" vehettük át, mivel hát mi a lovak nyergében ülve osztottuk az igazságot. Széken a román kenéz és vajda ült, nem pedig a nomád magyarok, székelyek.
Az mégis érdekes, hogy Dogaru közvetve elfogadja a kettôs honfoglalást, inkább persze azért, hogy kimutassa, mennyire nem azonosak a székelyek a magyarokkal. Próbál idézgetni innen-onnan. A történelmet persze források alapján írják, és kíváncsiak lennénk, honnan veszi a nagyszámú román elem jelenlétét a Székelyföldön. De nincs hivatkozás.
Ami az asszimilációt illeti, annak is megvannak a maga szabályai, de szerzônk szerint többséget asszimilált a kisebbség, ráadásul még jóval alacsonyabb kultúrfokon is állva, mint az ôslakók. Holott arab utazók beszámolóiból is tudjuk, hogy a Levédiában élô magyaroknak sok szántóföldjük volt, és már az 5–7. században eltanulták a törököktôl a növénytermesztést. Sôt szôlô- és gyümölcstermesztéssel is foglalkoztak! Sokáig még a szakemberek sem hitték el, hogy a honfoglaló magyarok végeztek koponyalékelést, és azt a beteg túlélte. Emlékét megôrizte a magyar nyelv az agyafúrt szóval. Eleink élen jártak az ilyen mûtét sikerében: a 20. századig a legtöbb koponyalékelt beteg bizony meghalt. Még a bolgár-törökök végeztek sikerrel ilyen beavatkozást, tehát eredetileg szinte egy nép voltunk. Fejlett volt a fürdôkultúrájuk, Bizáncban is emlegették a türk fürdôt. Bôrbôl készült fürdômedencéket vittek magukkal még hadjárataik során is. A vizet izzó kövekkel melegítették fel. Árpád-házi Szent Erzsébet nászajándékként ezüst fürdôkádat vitt magával idegenbe, híre is volt Európa királyi fejedelmi udvaraiban. Persze lehet hinni kultúrateremtô helyben lakó népek tanában, és lehet elmaradott, barbár vándorló népekrôl beszélni, akik akadályozták a fejlôdést, de egy a hiedelem és a legenda, más a historiográfia.
Dogaru szerint a székely mozgolódásoknak az az oka, hogy a reformáció köntösében jelentkezett a magyarosító szándék. 1562-ben ezért lázadtak volna fel a székelyek a Báthoryak (!) ellen. Pedig akkor János Zsigmond uralkodott Erdélyben, és a felkelésnek szociális okai voltak. A Budai Nagy Antal-féle felkelést leverô nemesek is etnikai, vallási alapon hozták létre a Három Nemzet Szövetségét – szerinte. Én úgy tanultam – még román professzoraimtól is Kolozsváron –, hogy rendi szervezkedés volt, amelyet székely fôemberek és lófôk, szász patríciusok, valamint vármegyei nemesek hoztak létre. Román etnikumú is tagja lehetett a nemesi nemzetnek, ha megszerezte ezt a kiváltságot, és magyarok is voltak bôven jobbágyok. A középkorban a Kárpátokon túlról érkezett, Dél-Erdélybe és a Bánságba betelepedett kenézek között bôven volt besenyô, kun eredetû. Azért is magyarosodtak el olyan könnyen.
Mit ír azonban a szerzô a közelmúltról? Szerinte a 19. században és a 20. század elején Kovászna megyében 41 román falu tûnt el, Hargita megyében pedig 59. Pedig akkor még nem voltak ilyen nevû megyék, sem vármegyék. E sorok írója igazán nem tudja, mit takar az au disparut (eltûnt) kifejezés. Dogaru tudni véli, hogy a bécsi döntés utáni négy évben 80 román falut szüntettek volna meg ("au fost desfiintate în secuime în anii 1940– 44"). Pedig nem Horthyék, hanem Ceausescuék terveztek és indítottak el falurombolást. Raoul Sorban "alapos kutatása" alapján tudja a cikkíró, hogy "magyar fasiszták" 540 ezer nem magyart, székelyt vagy szászt hurcoltak el (?), helyükbe pedig 400 ezer "tiszta magyart" hoztak ide Erdélybe, akiket aztán 1945 után Sztálin miatt kellett itt tartani és román állampolgársággal "megajándékozni". Azt, hogy hova telepítették le azt a 400 ezer alföldit ("ungurii puri") és mivel vették rá ôket, hogy még 1945 után is itt maradjanak, nem részletezi. Nevezett Sorban igazán objektív kutató, mostanában leplezôdik le a szándéka, derül ki a Securitate levéltárából, kik is voltak a megbízói.
Az elsô világháború után Nagy-Románia lakosságának 28,7 százaléka volt más nemzetiségû, Erdélyben pedig közel olyan százalékban volt román többség, mint magyar a történelmi országban. Még 1944 ôszén is, a szovjet katonai parancsnokság népszámlálása szerint Kolozsvár lakosságának 83 százaléka volt magyar. A háromnegyedmilliós romániai németségbôl (szászok és svábok) is megvolt még 700 ezer ember, aki átélte a háborút. Egy félmilliós zsidó kisebbség is túlélte a vészkorszakot. Kivándorlásukkal a romániai gazdaságot felbecsülhetetlen kár érte. Sajnos nem ezt kutatják, hanem a nacionálkommunista rendszer uszító cikkeit utánozzák immár a harmadik évezredben is. (Spanyolországban ma már úgy látják: az ország akkor veszítette el a nagy esélyét annak, hogy vezetô európai hatalom legyen, amikor kiûzték a mórokat és a zsidókat.)
Székelyföldre is települtek románok, de inkább akkor, amikor itt is megjelenik a nagybirtokon, robotmunkában végzett majorsági gazdálkodás, tehát az újkorban. Volt is valaminô spontán asszimiláció, kutatják ottani szakemberek, de ugyanígy sok magyar is beolvadt a szórványvidéken és olvad be ma is, és a folyamat már a monarchia alatt elkezdôdött. Ha valaki a monarchia 1867–1915 közötti nemzetiségi politikáját ostorozza, ki kell térnie az 1920 utáni idôszakra is, másként kilóg a lóláb...
1918 elôtt az erdélyi románok is részesültek a közép-európai társadalmi fejlôdésbôl, ezért is vándoroltak át sokan a Kárpátokon ide. Ezt lehet tagadni, de a tény tény marad. Ott vannak a levéltárainkban a bizonyítékok. A közelmúltban megtapasztalhattuk a keleti termelési mód áldásait. E sorok írója szerint nagyobb figyelmet kellene fordítani a román sajtóban megjelentekre, és a tévedéseket ott kellene kiigazítani. Iszonytató, hogy miket le nem írnak egyesek, még tudományos címek birtokában is. Nehezen hisszük, hogy nem jól megfontolt szándékkal teszik.

Hodgyai Mátyás