Ötvenöt évvel ezelôtt a szocializmus útjára lépett Romániában ez a két betû sokaknak döntötte el a sorsát. Románul a kötelezô (kényszer) lakhely rövidítését jelentette. A kitelepítést. Az elhurcolást. A vagyon- és jogfosztást. Bejegyeztetett e billog a személyi igazolványba is.
Egész vagy már elôbb megcsonkított családokat hurcoltak el néhány kilós batyuval, volt, ahol ez csupán kétkilónyi lehetett. Akárcsak mások, öt-hat évvel elôbb. Csak ezekre most nem haláltábor, hanem egy másként tervezett, lassú halál várt volna. Vagy, mint utóbb kiderült, az isteni igazságszolgáltatásba vetett hit megtartó erejével átvészelt évek sora. A szerencsésebb családok együtt mehettek, mások – mint említettem – elôbb csonkává váltak, s valamely családtagjuk már börtönben vagy a román gulágokon volt. Ment az arisztokrata, a földbirtokos, a gyáros, a kulák, a jómódú iparos és mindenki, aki valamiért útban volt, vagy valamijét megkívánták, esetleg csak mert magyar is volt.
Magam egy véletlennek vagy apám bölcsességének köszönhetôen, családommal együtt megúsztam. Apám az öröklött birtokot, eladott családi ékszereink árából, teljesen felszerelte és úgy ajánlotta fel a falunak. Közben tanított a Bolyai-egyetemen. Csak ôt vitték el néhány napra, de a falu hozzá ragaszkodó (román) népe kiszabadította a kis-sármási börtönpincébôl. Azért még évekig éltünk csengôfrászban, és aludtunk naponta becsomagolt hátizsákkal, zsírozott bakanccsal az elôszobában, és velünk Erdély-szerte sok száz, sok ezer család.
A Magyar Népi Szövetség már eljátszotta a számára kijelölt és megengedett szerepet. A magyar érdekképviseleti intézmények halottak voltak. A hangulat nyomasztó és kétségbeejtô volt, de még élt a naiv remény. Majd az amerikaiak! Az ismerôsök suttogtak. Telefon még nem nagyon akadt, így a lehallgatástól nem, de a feljelentôktôl már félni kellett. Apám névnapjáról, az ott elhangzottakról az ôt maga elé rendelô biztonsági tiszt félelmetes hangon és pontossággal, szó szerint számolt be neki, majd utolsó figyelmeztetésben részesítette a professzor elvtársat.
A kitelepítettek közt volt, aki maradhatott régi lakhelye közelében, ha akadt, ki befogadja. De sokan kerültek le a Baragánba, a Hortobágynál jóval mostohább román pusztába. Marosvásárhely a kitelepítéseknek egyik célpontja volt. Ma sem értem, miért. Számos rokonomat látogattuk ott, s vásárhelyi egyetemistaként is voltak még a városban kitelepített rokonaim, kikkel a kapcsolatot tartottam, de ezzel nem dicsekedhettem. Kétéves fizikai munkával járó, etno-osztályharcos exmatrikulálásom után, 1962-ben elvégezvén az egyetemet, még akadtak "déós" rokonok, ismerôsök a városban.
Voltak arisztokraták, kik egy putri néhány négyzetméterét osztották meg többedmagukkal, és a csomagokból csináltak emeletes fekvôhelyet. Volt, akiknek alacsony, nedves pince, s volt, akinek padlás jutott tyúklétrával. Ismertem földbirtokost, ki szerencsésen, egy más családtag által még megmentett városi ház dohos, vizes pincéjében tengôdött "rokonai alatt", és boldogan, hogy nem kellett messzebb menni. De laktak befogadó falusiaknál, kijelölt befogadóknál, barakkokban, odúkban és viskókban, kapualjakban, tyúk- és disznóólakban, aklokban s még ki tudja, hányféle helyen és hányfelé.
Egy generáció így élte le maradék életét. A távolabbra kerültek, a puhább periódusok áldásos hatását élvezve – ha túlélték a viszontagságokat – évek múltán, lassan szivárogtak vissza egykori vagy újonnan választott lakhelyeikre. Persze nem eredeti lakásaikba, hanem itt is mint kegyelembôl befogadottak, kitaszítottak. Esetleg még évekig kellett a rendôrségen jelentkezzenek, ami a kényszerlakhelyeken is többfelé kötelezô volt. Eleinte ez is hetenként lett elrendelve, késôbb kéthetente, és így lazult fokozatosan, akárcsak a jelentkezésekkor alkalmazott embertelen hang és bánásmód, a felesleges megalázás és lelki terror megannyi módszere. E tevékenységben sajnos nemcsak a román illetékesek, de magyar kiszolgálóik is jeleskedtek. Olykor azt is mondhatnánk, hogy: sôt.
Valamennyien dolgoztak. Keményen, és amit lehetett. Vécétakarítás, virágárusítás, használati eszközökkel folytatott házalás, csomagcipelés, föld- és mindenfajta mezôgazdasági munka, takarítás, bejárás, házvezetés és (szerencsésebbeknél) nyelvtanítás vagy szellemi négermunka egyaránt szerepelt a lajstromon. A fiatalok gyárakban, egy nagybátyám például kazánkovácsként kereste kenyerét. Többen élmunkások is lettek.
Emlékezetem szerint nem lehettek kétségbeesettek. Volt, aki egyenesen kastélyából kitéve ment el vécétakarítónak. A hokedlin üldögélve Shakespeare-t olvasott. Amennyire lehetett, megôrizték régi életük néhány értékét. Templomba jártak, olvastak, bridzseztek, társasági életet éltek, ha rongyokban is. Látogatták és a semmibôl is támogatták egymást. Gyermekeik kirekesztettségét is igyekeztek megoldani, áthidalni, a szükséget erénnyé kovácsolni. A gyermekek nevelésében nem kapott szerepet a múlt feletti siránkozás.
Magatartásuk példamutató volt.
Örökké eszembe jut ennek ellentéteként az a néhány kiemelt kolhozelnök, ki rövid uralkodását elveszítvén mind összeroppant. Idegileg, erkölcsileg. Ittak, züllöttek, jó esetben csak betegeskedtek. Hányat kellett orvosként végigkísérnem a leszázalékolás útján. Két-, három-, négyéves nyúlfarknyi történelmük már elválasztotta ôket attól a munkától, amit az azt esetleg évszázadok óta – nemzedékeken át – nem ismerôk zokszó nélkül kezdtek el, akár kitelepítésük másnapján.
Az erkölcsi tanulság nem elhanyagolható.
Külön fejezetet érdemelne az, ahogy a kitelepítéseket az irigység, az érdek s nem ritkán a gyûlölet, illetve mindenkor az etnikai tisztogatás feladata befolyásolták.
55 év telt el, és azoknak az éveknek a hangulata nem ment feledésbe. Személyiségembe maródott. Nem gyûlölet, nem is félelem, de valami szorongás, valamiféle mélyen rejlô, belénk nevelt rejtett, félszeg és fals bûntudat máig megmaradt.
Ma is harcolnunk kell levetkôzéséért. Ha ez nem sikerül, tovább szolgáljuk egykori sanyargatóinkat és utódaikat. Saját otthonainkban fogunk kényszerlakhelyként élni. Saját hazánk válik a D. O. részévé. Mert nem volt ez másként az anyaországban sem. Nem csak az anyanyelvvel terhelt osztály-hovatartozás tehetett üldözendô kisebbséggé a szocializmust építô virágzó Kelet-Európában. Az üldözôk és üldözöttek itt is, ott is szinte ugyanazok voltak. A módszerek nemkülönben. És a szereplôk utóélete is hasonlatossá vált.
Az üldöztetést túlélôk jó, ha emlékeznek. És mesélnek. Az egykori üldözôk és jogutódaik erkölcsi kötelességgé tennék a feledést.

Szász István Tas