Nagymezôhavas. Messze van.
Asztalkô. Cseresznyés tetô.
Minden messze van tôlem, ami tartós,
vagy maradandó, ôs, hatalmas.
Ma körbejártam veled, veletek
a valaha volt Illyés-mezejét,
Illyés-tavát, jókedvünk öbleit.
Innen a Cserepeskô mezején –
és túl a megfogható hasznokon.
Ha énekeltünk, úgy akartuk.
Mozdult a lábunk táncra, szaladásra,
mozdult Isten órája – úgy mulattunk,
akár a vadkacsa a sós vízen.
A hölgyek ma virágot kaptak a lovagoktól,
kavicsot nyelt a sóstó szelleme,
lángok lobbantak, mosolyok a csöndben.
(S bár nem lehetne, úgy is kellene
tartóztatni a percet: oly erôtlen.)