Érdekvédelmi szervezetünk csúcsvezetôjének párbeszédre vonatkozó elutasító magatartása "ragadós", illetve nem példa nélküli. Ki az éceszgéber e mentalitásban, nem lehet tudni. De hogy az RMDSZ alsóbb és felsôbb szintjein egyaránt jelentkezik ez a magatartásforma, az tény!
Tehát tényszerû leszek. 2003. július 5., Szilágyi Domokos-emlékünnepség a költô szülôvárosában, Nagysomkúton (Máramaros megye). Itt volt az édesapja református lelkipásztor 1930–38 között. Sajnos ez a helység is arra a sorsra jutott, mint Erdély több települése. Az új évezred elejére omladozó templom és parókia hirdette, hogy e helyt templomépítô magyarok is éltek valamikor. A történelem ura azonban gondoskodott arról, hogy e számunkra fontos kegyhelyen, ahol maholnap már csak a "kövek beszélnek", sikerüljön a templomot s a lelkipásztori lakást felújítani. Sôt a parókia azon szobájában, ahol a kortárs magyar költészet tragikus sorsú poétája meglátta a napvilágot, egy emlékszobát is berendeztünk. (Lehet látogatni!) Mindezt pedig tettük a református egyház hathatós támogatásával. (Talán nem tûnik szerénytelenségnek, ha megjegyzem, mindennek irányítója magam voltam.)
S láss csodát! A 2003-as megemlékezésen a szervezôk már "nemkívánatos személynek" tartják a Királyhágómelléki Református Egyházkerület elsô ôrállójának részvételét az ünnepségen!
Amikor megkérdeztem a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkárától, aki jelen volt a megemlékezésen, hogy helyesnek tartja-e ezt az elutasító magatartást, Szabó Vilmos ennyit válaszolt: Tôkés Lászlót mint püspököt elfogadja, de mint politikust nem.
Márpedig, ha ez így van, a püspöknek a kánonban biztosított jogánál fogva is helye lett volna a nagysomkúti református templom szószékén. Úgy látszik, ezt mások nem így tudták, a szervezôk nem így akarták! (Nem az egyház volt a fôszervezô.)
Más. RMDSZ-gyûlés a falunkban. Természetesen szintén az egyház hathatós támogatásával. Elnökünk beszámolója után néhány megjegyzést fûztem hozzá az elhangzottakhoz. Sôt bátorkodtam kritikus hangvételt megütni a szövetség központi vezetése felé. Aztán hivatali elfoglaltságom miatt eltávoztam. Rosszul tettem, mert távollétemben gátlástalanul lehetett "a papot" cáfolni. Amikor pedig az összegyûlt információk alapján írásban jeleztem a területi elnöknek – Ludescher Istvánnak (ô volt az ominózus cáfoló) – sérelmeimet, egy építô párbeszéd reményében, ennyi volt a pökhendi válasz: "Leveledet a szemétkosárba dobtam!"
Kérdem alázatosan, uraim, honnan ez a hatalmi gôg és arrogancia? És meddig? Nem gondolják, hogy az istenadta nép egyszer már torkig lesz azzal, hogy pártállami módszerekkel etessék ôket?
Ha pedig az ilyen és ehhez hasonló esetek után úgy járunk, mint a délvidéki magyarok, ki lesz a hibás?

Varga Károly
Koltó