Kettô szobor, az egyik pedig utca. Jó tudni róluk, hogy ez a három nem lesz Marosvásárhelyen. Legalábbis a nem éppen mókás kedvû polgármesterünk ezt képzeli. Érdekes egy kiadás ôkegyelme, ugyanis nagyon eredeti elképzelései vannak a demokráciáról, úgy amúgy. Az is lehet, hogy tudathasadása van, vagy legalábbis teszi magát. De mi is történt valójában?
Marosvásárhely demokratikusan megválasztott tanácsa nem kis huzavona után megszavazta azt, hogy az 1985-ben Calarasilor utcává átnevezett Kossuth Lajos utcát visszakeresztelje rendes nevére. Megszavazta, kérem szépen, ha tetszett egyeseknek, ha nem. Már csak gyakorlatba kellett volna ültetni a döntést, mikor román nemzetvédô fôispánunk egyszerûen egy tollvonással az egészet megsemmisítette. És kész. Viszlát, Kossuth Lajos! Errôl ennyit. Azóta is folyik a pereskedés. Nemzetvédô vitézeink gyerekes érvekkel állnak elô, például azzal, hogy az a sok tábla rengetegbe kerül, és nem lehet annyi pénzt csak úgy elzsebelni a szegény lakosoktól. A döntés a törvényszéké. Meglátjuk.
Ám következett egy érdekes fordulat. Szériában készült Mihai Viteazul-szobrot adományoztak a városnak. Ingyen. Na már most ezt fel kellene állítani. Méltó helyre, ha van egy mód rá. Ám a tanács ezt nem szavazta meg. Vajon miért? És ekkor beindult a lobbi. Mi is meg..., ha ti is meg..., szóval értjük. Mit meg? Mi már megszavaztuk a Kossuth utcát. Persze az mindenki elôtt világos, hogy ha esetleg mégis meg..., akkor megszûnne mindenféle eljárás és indulhatna az utcatáblaszegzés.
December elsejére "ideiglenesen" kiállították (állítólag két hétrôl volt szó) az ajándék-Mihályt. Hát azóta eltelt két hónap is, Mihály viszont még most is ott bámul morcosan a járókelôkre. A Bernády György által épített Városháza elôtt. A Székelyföld hajdani fôvárosának a fôterén. És mindenki hallgat.
Legújabban terítékre került a Rákóczi-szobor ügye is. És ki lehet találni, hogy ismét mi volt a tromf. A Vitéz. Ha ti igen, akkor mi is igen. Már szép lassan mindenre ez a feltétel. Már azon sem csodálkoznánk, ha azzal állna elô a fô városgazda, hogy addig nincs szemételhordás, míg Mihály, a Vitéz nem díszeleg végsô helyén.
Én ezeken a dolgokon valahogy nem is csodálkozom. Mindenki harcol a saját nemzetének valós vagy mesterségesen alkotott ideáljaiért. Vannak persze elöljárók, akiknek az idejébôl bosszantóbbnál bosszantóbb ötletekre is futja ahelyett, hogy elsôsorban városgazdákként nyilvánulnának meg.

Máthé Levente
Marosvásárhely