A Királyhágómelléki Református Egyházkerület január 27-én zarándoklatot szervezett Budapestre a Partiumból indult magyar költôóriás, Ady Endre halálának 85. évfordulója alkalmából. A megemlékezôket elkísérték a Nagyváradi Ady Társaság, a Nagyváradi Mûvelôdési Céh, valamint a partiumi sajtó képviselôi. A fôhajtó tisztelgést Tôkés László püspök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke vezette. A költô sírjánál a nagyváradiak mellett magyarországi és felvidéki meghívottak is beszédet mondtak. Meleg Vilmos színmûvész, a Szigligeti Társulat vezetôje Ady-verseket szavalt.
Barabás Zoltán, az egyházkerület Püspöki Hivatalának szóvivôje az öt év elôtti elsô zarándoklatra való visszaemlékezéssel kezdte: Öt esztendôvel ezelôtt egyszerû koszorút, didergô virágokat, néhány jó szót és imádságot hoztunk Váradról. Vigasztalni jöttünk Adyt, és általa magunkat... Most másodízben állunk e sírnál. Másodszor is eljöttünk, hogy a költôtárssal, Emôd Tamással együtt kérdezzük: Lesz-e holnap új, mûvelt Magyarország? És emberséges élet? És érdemes-e itt még kiállni tiszta szívvel és megbûnhôdni versben a múltat s jövendôt?...
Hodossy Gyula költônek, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága elnökének a beszédében külön hangsúlyt kapott a mindenhonnani magyar irodalom egységének a gondolata. Indokoltan és jogosan. Érmindszent küldöttjeként Kabai József az otthoni szomorú állapotokat ecsetelte... Kalász Márton, a Magyar Írószövetség elnöke Ady Endre költészetének értô elemzésével a vátesz költô máig hatóan érvényes igazságait sorolta nagy összefüggéseket érvényesítô beszédében.
Pomogáts Béla irodalomtörténész a letûnt 20. és az alig elkezdôdött 21. század valóságába ágyazva értékelte a költôóriás szerepét a korabeli politikai széljárásokban: Azt mondják, a 20. század nálunk kétségkívül Ady Endrével kezdôdött. Nemcsak a költészetben, amelynek az egyik legnagyobb forradalmi megújítója volt, hanem a nemzeti jövôkép kialakításában és a nemzeti önismeret kritikai értelmezésében is. Ady jelölte meg helyünket hitelesen a század Európájában, és rögzítette azokat a gyakorlati feladatokat, amelyek sikeres elvégzése esetén helyünket be tudtuk volna tölteni. Vajon mit üzenne, mit tanácsolna Ady Endre a jelen magyarjainak, a jelen Magyarországának, amely most, mintegy beteljesítve Szent István történelmi stratégiáját, az európai nemzetek intézményes közösségének teljes jogú tagsága elôtt áll? Az európai integráció hatalmas lehetôségeket nyithat meg Magyarország és az egész magyarság elôtt. Jelentôségét talán csak a Szent István-i fordulattal, a IV. Béla nevéhez fûzôdô második országalapítással, Mátyás király országépítô sikereivel, a magyar reformkor történelmi újrakezdésével vagy az 1867-es kiegyezés által kezdeményezett társadalmi átalakulással lehet mérni. A nagy lehetôség egyszersmind nagy kihívás. Amely csakis akkor töltheti be valódi feladatát, ha a nemzet képes arra, hogy okos politikával és az erôk egyesítésével ragadja meg a kedvezô fordulat elônyeit. Az utóbbi másfél évszázad magyar történelme mindazonáltal arra figyelmeztet, hogy pusztán saját erôbôl, minden külsô ráhatás, testvéri segítség nélkül is el tudjuk szalasztani a kedvezô lehetôségeket. Éppen Ady Endre figyelmeztetett erre, midôn mind nyugtalanabbul, mind elkeseredettebben jelölte meg azokat a történelmi mulasztásokat és bûnöket, amelyeket a magyar politikai elit a kiegyezés és az elsô világháború közötti fél évszázadban követett el, végsô veszélybe sodorva a történelem által felkínált szerencsés lehetôségeket, Trianon felé terelve az országot. A kiegyezéses magyar politika, a korszak magyar politikai elitje és közélete, ahogy erre Ady mellett késôbb Babits Mihály, Szegfû Gyula, Szabó Dezsô és Németh László is rámutatott, nélkülözte a rendezett nemzeti stratégiát, a politikai bölcsességet és a pártérdekek fölött kialakítható megegyezések jellegét. Mindennek komoly felelôssége volt abban, hogy Trianon egyáltalán bekövetkezhetett. Vajon a magyarság mai vezetôi, a magyar jövô technikusai a kellô megfontoltság birtokában alakítják-e az ország és a nemzet életét? És vajon a magyar társadalom a kívánatos morális állapotban készült-e fel az európai integráció nagy ígéreteire, kihívásaira, feladataira? Vajon az egyéni becsvágy, a hatalmi érdek, a politikai pártoskodás mennyire veszélyezteti ma a most bekövetkezô történelmi fordulat kívánatos erôinek érvényesítését? Vajon meghallgatja-e a magyar társadalom és a magyar politikai vezetô réteg Ady Endre üzenetét és tanácsát? Odafigyel-e arra, amit a nyolcvanöt esztendeje halott költô a jelen számára is érvényesen hirdetett annak idején? És vajon érvényesül-e az erdélyi példa, amelyet Ady oly prófétai erôvel állított a magyarság elé? Avagy a magyarországi közélet szomorú zavarai nyomán az erdélyi magyarságról is megfeledkezik, azokról az igazságokról, amelyekre a mindig tragikus és mindig bölcs történelem tanította? Ezeket a nem mindig ünnepi, inkább vallató kérdéseket kell feltenni most Ady Endre síremléke elôtt. Ô mindig arra tanított és bíztatott, hogy elôdeink nagy példája és ünnepe valójában a közös lelkiismeretvizsgálat kötelezettségét rója ránk. Meg nem alkuvó bátorságát, meg nem alkuvó elkötelezettségét, meg nem alkuvó szókimondását hagyta ránk.
Tôkés László e szavakkal szólt a megemlékezôkhöz: Immár zsenge hagyományként tartjuk számon, hogy az öt évvel ezelôtti zarándoklatot ez a második követi, ezúttal a költôóriás halálának 85. évfordulóján. Nagyváradról jöttünk. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Elnöksége nevében szeretettel üdvözöljük az egybegyûlteket, és köszönjük meg a Magyar Írószövetség fogadtatását. Örömmel találkozunk Felvidékrôl érkezett barátainkkal is. Ady Endre köré gyûltünk ma össze. Nemcsak emléke él bennünk, hanem ô maga is. Hallgassuk csak!: "Elvadult tájon gázolok: / Ôs, buja földön dudva, muhar. / Ezt a vad mezôt ismerem, / Ez a magyar Ugar. // Lehajlok a szent humuszig: / E szûzi földön valami rág. / Hej, égignyúló giz-gazok, / Hát nincsen itt virág? // Vad indák gyûrûznek körül, / Míg a föld alvó lelkét lesem, / Régmúlt virágok illata / Bódít szerelmesen. // Csönd van. A dudva, a muhar, / A gaz lehúz, altat, befed / S egy kacagó szél suhan el / A nagy Ugar felett." (A magyar Ugaron)
Ezt a verset találtam illônek Erdélybôl jövet elôttetek felidézni, és ezzel együtt a Jeremiás próféta könyvébôl vett Igét. Mert ezt mondja az Úr Júda és Jeruzsálem férfiainak: "Szántsatok magatoknak új ugart, és ne vessetek tövisek közé."
Ugar és parlag. Akár Ugarik városa is eszünkbe juthat – türk eredetû szavaknak vélem ezeket, amelyek Ázsiát vagy éppen a bibliai pusztaságot is megidézik. A pusztai vándorlást, az ázsiai sztyeppéket, a "puszták népét" – Illyés Gyulára gondolva. De Reményik "karszti sorsa", "karszti temetôje" is beleillik a magyar Ugar képzeteinek összképébe. Mert egy ilyen Ugaron fojtogatnak bennünket a tövisek, és "lehúz, altat, befed" még mindig az a körülmény, melybôl "muszáj-Herkulesként" akart kitörni nagy költônk.
Ázsia, a múlt, az "új s új lovat" kívánók, a mindig mindenrôl elkésôk fájdalma szólal meg ebben a versben, és támasztja bennünk a prófétai Igével együtt azt az igényt, hogy új ugart szántsunk, hogy tövisek közé ne vessünk.
"De ha virág nôtt a szívében, / A csorda-népek lelegelték." – írja A Hortobágy poétájában. És itt is kérdezi: "Hát nincsen itt virág?" "Régmúlt virágok illata / Bódít szerelmesen." Se virág, se termés: mindenütt parlag. És nem mutatkozik a jövô!
A pusztán maradt várost siratja Jeremiás, és mi, erdélyiek Pusztakamarásra, Pusztaújlakra és elpusztult erdélyi falvainkra gondolunk, és alig megújuló életünk újabb kori jégveréseire. Amikor egy öt évtizedes zsarnoki korszak nyomasztó örökségének ugarán araszolunk, amikor egy több mint nyolc évtizedes megszállás állapotából akarunk felemelkedni, akkor erre az új ugarszántásra van szükségünk. Fojtogatnak a tövisek, és hiába hintené a szántóvetô példázatának krisztusi alakja a magvakat a tövisek közé, azok megfojtják a vetést.
Ezzel a helyzettel viaskodunk nap mint nap, de mégis hisszük, hogy "másképpen lesz holnap". Ezt a címet-nevet adtuk a mai zarándoklatnak.
Milyen egybehangzó a bibliai ugar és a magyar Ugar! És folytathatnánk a sort: beszélhetnénk erdélyi Ugarról is. De a földmûvelésbôl vett kép annyira talál az elparlagiasodott, mûveletlen magyar elmékre is! És termékeny gondolatról, gyümölcsözô életrôl is beszélhetünk, s meddô lélekrôl is szólhatunk. A kép teljes egészében kiterjeszthetô a magyar élet minden területére: ez a magyar Ugar, amelyet oly nehéz feltörni, amely mindig újból elvadul és elgazosodik, és "lehúz, altat, befed". Anyaföldrôl beszélünk, szülôföldrôl, ahonnan jöttünk; a parlag alatt meghúzódó termôföldrôl.
Arra szövetkeztünk határon innen és túl, hogy ha ránk is dôl ez a szittya magasság, akkor is vállalkozunk az új ugarszántásra, és ezzel leszünk a leghûségesebbek, ezáltal leszünk a leghívebb követôi nagy költônknek, Ady Endrének.
Sírjánál mondjuk ezt, a néhai Vajda Jánosról szóló versének gondolata szerint: "Megejt bennünket a magyar remény, / ha szikkadt, porladt koponyádra nézünk."

Aniszi Kálmán