– Tavaly márciusban az Erdélyi Napló hasábjain az ön egyik amerikai látogatását követôen az ottani magyar diaszpóra helyzetérôl beszélgettünk. Azóta annyi változott, hogy ön az Ohio államban lévô Lorain városának gyülekezetében vállalt egy évre lelkészi szolgálatot. Testközelbôl és a mindennapokban megélve, hogyan tapasztalja, milyen helyzetben van az amerikai magyarság?
– A kilencvenes évek elejétôl gyakori látogatásaimkor alkalmam volt hivatalosan, mint az egyházkerület fôjegyzôje és külügyi elôadó-tanácsosa, de magánemberként is közelebbrôl megismerni az amerikai diaszpórában élô magyarság igen összetett társadalmi, anyagi, egyházi, etnikai és érzelmi helyzetét. De velük élve, mint egy jó házasságban, mélységében látom helyzetük alapvetô kérdéseit. Általában véve az ide szakadt magyarjaink mindig megállták a helyüket, mindegy hogy egyszerû székely esztergályosként, szilágysági ácsmesterként vagy vállalkozó üzletemberként, netán tudósként élték életüket, s akik Buffalotól San Diegoig és Miamitól Portlandig mindenütt igen szép számban vannak. A függetlenségi háborúkban, majd a polgárháborús idôkben sok magyar tette lábát erre a földre. De minden elôzôt meghaladt a 20. század tízes éveiben történt kivándorlási hullám, melynek okait ismerjük. A végtelen lehetôségek földjén, ahol az általános mûveltség színvonala az erdélyinél sokkal alacsonyabb, magyarjaink megtalálták a módját annak, hogy becsületes munkával tisztes egzisztenciát biztosítsanak családjuknak.

Etnikai szempontból ma felbomlóban vannak azok a közösségek, amelyek a hetvenes évekig létszámban és nyelvben igen életképesek voltak. Akkor kezdôdött egy nagyfokú beolvadás, mivel az ötvenes években kijött utolsó nagy bevándorlási hullámban érkezettek gyermekei lassan feladták anyanyelvüket, teljesen angol nyelvûvé váltak, nem tehettek másként. Megszûntek a nagy ipari üzemek, s a sok magyar, aki ott dolgozott, elvándorolt más államba munkát keresni. Ezzel együtt elment sok más vállalkozás is. Nem volt magyar utánpótlás, mert ezekre a helyekre nem jöttek már újabb bevándorlók. Az ittlévôk lassan elveszítették anyanyelvüket. Tisztelet azoknak az idôseknek, akik még kitartanak nyelvük és egyházuk mellett, mely lassan fogy, majd teljesen elfogy. Az egyházak maradtak szinte kizárólagosan azok az intézmények, amelyek még ôrizni próbálják a hagyományokat kicsiny közösségeikben. A cserkész-mozgalom magyar ismeretet, népdalokat, néptáncokat, irodalmat és konyhai hagyományt is megpróbál tanítani a gyermekeknek. De ez sem általános. Mint mondtam, az amerikai magyarság már nem az a tömeg, melyet évtizedekkel ezelôtt még olyan életképesnek tartottunk. Mint etnikum lassan elfogy, annak ellenére, hogy ma is jönnek ki fiatalok az államokba dolgozni vagy tanulni. De ôk már nem a magyart keresik, hanem a dollárt. Ha mégis, akkor általában segítséget kérnek letelepedésük megkönnyítéséhez.

– Milyen fô különbségek fedezhetôk fel egy erdélyi és egy ottani gyülekezet között?
– Az egyéves idôszakot, melyre szerzôdés kötelez, igyekeztem beosztani, hogy az egyházi életet úgy szervezzük meg, hogy erôsítsük az evangéliumi jellegét. Az egyházközség, melyben dolgozom, igen életképes, az átlagnál nagyobb (több mint ötszáz lélek). Olyan jól szervezett, hogy a lelkipásztornak nem is kell ezzel foglalkoznia. Mindennek megvan a gazdája a gyülekezetben. Pontosan, becsületesen elvégzik a rájuk bízott feladatot, amit a presbitérium minden havi gyûlésén jelentésben számon is kér tôlük. Itt a presbitériumok olyan nagyhatalmúak, hogy senki nem szólhat bele a döntéseikbe, sem esperes, sem püspök. Igazi autonóm intézmények, amelyeknek példáját otthon is erôsíteni kellene. A presbiteri bizottságokban él az egyházközség mint intézmény. Öröm nézni, mennyire jól mûködnek ezek a bizottságok az otthoniakhoz képest. Itt az egyház nem pap-centrikus. A lelkész legfôbb kötelessége, hogy az evangéliumot vigye szószékre, családokhoz, kórházakba, öregek otthonaiba és az egyház bizottságaiba. De azt aztán végeznie kell. Minden hónapban beszámolót kell írnia a presbitérium számára, melyben tételesen lefektetve kimutatja, mennyit és mit dolgozott. Itt csak teljesítményre adják a fizetést. Tiszteletet nem azzal vív ki a lelkész, hogy diplomát szerzett, hanem azzal, amit és ahogyan dolgozik. Nagyon éhesek az emberek az evangéliumra itt is. A jólétben nô a belsô üresség. A társadalmi berendezkedés folytán korán magukra maradnak a szülôk, mert a gyerekek általában nagykorúságuk pillanatában kirepülnek, nagyon messze.
A családlátogatás egyébként nagyon izgalmas ám ezen a földön. Valódi sikerélmény megtalálni egy-egy famíliát a szétszórt, szétterült településeken. Jókat mulatunk az öt-hat jegyû házszámokon. Amikor már a 28.645-ös számnál vagyunk, örvendezünk, ugyanis már csak alig 15 ezren kell túljutni, és akkor megtaláljuk a keresett házat.
A luxus-öregotthonokban a halált váró, fölösleges, idôs emberek látványánál nincs szomorúbb egy lelkész számára. Szintén a társadalmi berendezkedés miatt az idôseknek kitalálták a halál elôszobájának ezt a személytelen, nagyon drága, de igen elegáns formáját. A valamikori nagy magyar gyülekezetek tagjainak jó része ma már ilyen helyeken lakik.

– Vannak-e az amerikai és az itthoni közgondolkodás, életfelfogás között szembetûnô különbségek?
– Az amerikai életfelfogás középpontjában az üzlet áll, mindent az határoz meg. Nem akarom azt mondani, hogy a pénz, de nem állunk mesze tôle. A baj csak az, hogy az egyházról szóló beszámolóm sem lehet mentes attól, hogy az egész egyházi életet itt úgy tekintsem, mint egy üzleti vállalkozást, amely minden lehetôséget megpróbál, hogy felszínen maradjon, illetve nyereséges legyen. Ez az alapvetô különbség az otthoni és az itteni egyházi közgondolkozás között. Gyakran szoktam mondani, hogy az egyházaink ezen a földrészen fôleg "etetô egyházak", mert a magyaros ételeknek akkora sikerük van még mindig a népek között, hogy jórészt ebbôl tartják fenn magukat. Az újsághirdetésekben arról soha nem lehet olvasni, hogy valahol evangelizációt tartanának, de arról igen, hogy éppen melyik magyar egyházban készül a kolbász, hurka, töltött káposzta, paprikás csirke, káposztás tészta vagy fánk. Erre jönnek az emberek. A mi egyházunk évente annyi ilyen élelmiszert értékesít, amit csak tonnában lehet mérni. Önkéntes munkában végzi a munkát a gyülekezet tagsága, legtöbb helyen sajnos csak az öregek. S ha elfogynak az idôsek? Akkor bekövetkezik az, amit mi otthon el sem tudunk képzelni. Azt mondja a presbitérium a papnak, hogy tovább nem tudja alkalmazni, menjen el.

Szomorú helyzeteket tapasztalok mindegyre. A lelkész fölöslegessé válik, mert pénzbe kerül. A valamikori nagy egyház ma pénztelenségben szenved, ezért elküldi a papot. Mi lesz a kis maroknyi néppel, amely még megvan? Kit érdekel? Ki törôdik a lelki üdvösségükkel ezután? Nem fontos! A majd hatvanéves lelkésznek nincs hova mennie, mert már ebben a korban olyan magas az egészségügyi biztosítása, amit nem vállal egyetlen egyházközség sem. Pedig ô mindent megpróbált: kiírta a templom elé, hogy ökumenikus, csak jöjjenek és fizessenek az emberek, sôt, levette a hagyományos református palástot is, fehéret öltött, kálvinit, meg zöldet, tavaszit, csak hogy megfelelôbb legyen az amerikai ízlésnek. Sok helyen – a szóban forgóban is – hetente többször a bingónak nevezett társasjátékozóknak adják ki a gyülekezeti termeket, s a bevételt fenntartásra fordítják. Hiába, nagy a recesszió, romlik a gazdaság, kevés a pénz. Bezárják az egyházakat is. Nincs is annál szomorúbb, mint amikor osztozkodnak a még meglévô hívek az egyház megmaradt vagyonán, úrasztali terítôin, kegyszerein, könyvein stb. A templomot pedig eladják, megveszi majd egy nagyon szapora színes bôrû vagy spanyol közösség. A magyarok szinte megrokkantak lélekben, amikor a legnagyobb amerikai református templomukat, a clevelandit eladták a kilencvenes évek közepén. Szinte olyan jelkép volt ez az újvilágban, mint a jeruzsálemi templom az ószövetség népe számára. Hatalmas bástyáját veszítette el akkor a legnagyobb diaszpóra.

Túlélési esélyét növeli az az egyházközség, amely áttér az angol nyelvû istentiszteletekre. Néhány kaliforniai és floridai (meg néhány kanadai) gyülekezetet leszámítva, már mindenütt kétnyelvûek az istentiszteletek Amerikában. Még egy rövid ideig. A gyülekezet, melyben én szolgálok, ugyan máig tartja a vasárnap reggeli magyar istentiszteletet, de az arra eljövô 15-25 ember közül már nem mindegyikkel tudok egy magyar mondatot váltani. A fülük még ráhall, a szívük is felmelegszik tôle, de a nyelvük már nem forog magyarul. Az angol istentiszteleten már száznál is többen vannak. Ôk is magyarok, szinte mind Kômûvesek, Pongráczok, Pándiak, Gergelyek, Ihászok, Molnárok, Némethek – csak egyikük sem beszél egy szót sem magyarul. Lelkileg nagyon nehéz megélni egy magamfajta embernek ezt a helyzetet. Beszélek Juliskához és Arankához, Elemérhez és Gyulához angolul, mert nem érti a magyar beszédet. Talán a hazai szórványban szóltak hasonló esetekrôl Vetési László dokumentumfilmjei és beszámolói. Otthon talán lehet ez ellen tenni, de itt már nem. Ezek a közösségek, melyek második és harmadik nemzedékiek, ugyan még hagyományaikban, érzéseikben dicséretesen tartják a magyarságukat, de nyelvükben már nem. A helyzetre jól illik az ismert lelkipásztor, Havadtôi Sándor által használt globalizált magyarok kifejezés.

– Egy esztendeje a Duna Televízió is látható a tengerentúlon. Mennyire követik figyelemmel a Kis-Magyarországon és az Erdélyben történô eseményeket az amerikai magyarok?
– 2002 karácsonyán, amikor lehetôség nyílt arra, hogy itt is látható legyen a Duna Televízió, nagy volt a lelkesedés – otthon, a dunások körében. Azt hitték, forradalmasítják a magyarság azonosságának megôrzését a tengerentúlon. Nagyot csalódtak, sajnos. Ugyanis júniusig alig több mint háromszáz magyar ember vásárolta meg a lehetôséget, hogy foghassa a magyar csatornát, illetve vele együtt nagyon sok más európait és ázsiait. Nem olcsó a beszereltetése, összesen mintegy háromszáz dollárba kerül. A havi bérlete csupán húsz dollár körül van. Ahhoz, hogy a Dunának megérje a vállalkozás, legalább ötezer elôfizetôje kellene legyen. Így, mivel nincs annyi, csupán magyar gyártmányú mûsorokat sugároznak napi nyolc órában, melyet kétszer megismételnek napközben. Ennek ellenére nagyon sokat segít a hazáról való tájékozódásban. Már ahogy ideértünk, azonnal beszereltettük, így többnyire napirenden vagyunk az otthoni eseményekkel. Sajnos a magyar ismerôseink közül csak egy cselekedett hasonlóan. Így a válaszom a feltett kérdésre az, hogy egyelôre még nem jelent befolyásoló tényezôt a magyar televízió.

– Gondolom a világhálónak is nagy szerepe van a kapcsolattartásban.
– Valóban. Ha a televíziót kevesebben használják is, a világhálón lévô információkat könnyebben megkeresik. A hazai újságokat rendszeresen figyelik az itteni magyarok, akik még olvasnak és értenek magyarul. Nekünk nagyon fájó, hogy csak a nagyváradi napilapot nem frissítik május óta a hálón, így éppen otthonról kapjuk a legkevesebb tájékoztatást. A levelezés ismét hatalmas lehetôség. Mondhatnám, hogy faluvá zsugorodott a glóbusz, olyan közel lettek és maradtak az otthoniak ezzel a lehetôséggel. Könnyebb nekünk is a hazai gyülekezetet pásztorolni, bátorítani ez alatt az egy év alatt, míg távol vagyunk.
– Mit tapasztalt, a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás óta miben és mennyire változott meg Amerika?
– A félelem lakozik az emberek lelkében szeptember 11. óta, amit itt röviden csak 9-11-ként emlegetnek. A sokasodó hírek az újabb támadások veszélyeirôl csak fokozták ezt az érzést. Különösen nagy volt a zûrzavar a fejekben a kora ôszi nagy elsötétedés idején, amikor az egész északkeleti országrészen megszûnt az áramszolgáltatás. Már nehezen lehet bemagyarázni az embereknek, hogy mûszaki hiba történt. Különösen a háborús zónákban harcoló katonák hozzátartozói teszik fel egyre gyakrabban a kérdést, hogy fiaik közül kikért és miért esnek egyre többen áldozatul. A belsô szabadságot biztosan korlátozza ez a félelem. Elég, ha az utóbbi idôk intézkedéseire gondolunk, amelyeket a televíziókban mindegyre látunk. A nagy szabadságeszmények is megdôlni látszanak e nagy országban, ahol az emberek nincsenek berendezkedve lelkileg a válságok személyes kezelésére. A verhetetlen, meggyôzhetetlen ország eszménye nem volt illúzió egykoron. Úgy is nevelték a népet: csak éljen nyugodtan, mert nem érheti semmilyen bántódás. Most döbben rá a polgár, hogy ebben a helyzetben önmagában már kevés, össze kell fognia. Soha nem látott belsô szolidaritás vette kezdetét szeptember 11. után. Jelképeikbe burkolóztak az emberek: mindenki zászlót tett a kocsijára, a háza elé, az intézmények elé eddig soha nem látott méretûeket vontak óriási rudakra. Himnuszba fordult a népi éneklés is, mert az a hôsi múltról, hôs emberekrôl szól. Lakodalomban vagy temetésen, egyházi vagy polgári helyen, politikai gyûlésen vagy családi ünnepélyen a himnuszt énekelni kell. Meg is értem, mert dallama és szövege igen szép, mozgósító erejû. (A két földrész közötti távolság miatt az interjú természetesen a világhálón keresztül készült el. A szeptember 11-ei terrortámadás után kialakult lélektani helyzetet, illetve az amerikai szabadságjogokat tárgyaló kérdésre érdekes módon elsôre nem érkezett meg a válasz, dacára annak, hogy interjúalanyunk elküldte azt is a többivel együtt. Szakemberekkel való konzultálás után csak arra tudunk gyanakodni, hogy a Nagy Testvér figyel minket! – F. T.)
– Milyen szerepet tölt be az egyház a diaszpóra életében, illetve milyen más szervezetekbe tömörül az amerikai magyarság?
– Nem ugyanazt, amit Erdélyben. Az otthoni helyzet etnikai szempontból, bár hasonlít az ittenire, egészen más hatású. A hazai egyházak nemzetmegtartó szerepe kétségbevonhatatlan. Itt is van hasonló szerepe, de nem tud annyira ellenállni a beolvadási folyamatnak, mint otthon. A szószék itt már nem annyira a szép magyar nyelv hangszórója. Sokszor azon kapom magamat én is, hogy igyekszem a legelemibb szavakat használni, hogy megértsék úgy-ahogy a magyar beszédet. De mindenképpen fontos szerepe van az egyháznak a hagyományok megtartásában. A népi kultúra megôrzését fontos feladatának tekinti szinte mindegyik magyar egyházközség. Nálunk is mûködik három magyar tánccsoport, a korosztályoknak megfelelôen. Gyönyörûen ropják, nagy sikerük van minden ünnepségen, hiszen elhívják ôket mindenfelé, de csak a lábuk jár magyarul, a szájuk már nem állja a magyar szót. Aztán abban is nagy szerepük van az itteni közösségeknek, hogy támogatják a hazai magyar kultúra idelátogató követeit. Sajnos nem mindig a legértékesebbje jön, de ezzel számolni kell. Boldogan tapasztaltuk, hogy a Váradról itt járt Péterffy házaspárnak átütô sikerei voltak. A hitelesre eljönnek az emberek.

Különösen nagyra kell értékelni az itteni magyarok azon törekvését, mellyel támogatják a Kárpát-medencében élô, nehéz sorsban lévô magyar intézményeinket és testvéreinket. Még él bennük a segítôkészség gyönyörû, emberi ösztöne. Ha a gyûjtés határozott célra történik és követhetô a pénz útja, adakoznak. Sajnos ilyen vonatkozásban is sokat csalódtak az amerikás magyarjaink.
A lelkészek igyekeznek olyan kurzusokat szervezni, ahol népszerûsítik híveik között a magyar kultúrát. A mi gyülekezetünkben is elkezdtük, sajnos csak angol nyelven tehetjük meg, de legalább erôsítjük az érdeklôdôk identitástudatát. A megtanult magyar népdal vagy helységnevek, személynevek segítenek a tájékozódásukban. Büszkék arra, hogy magyarok, amint ezt a környéken nagyon sok rendszámtáblán igazolja a Proud to be Hungarian (büszkén magyar) felirat.
Külön kell szólnom azokról a magyar intézményekrôl, amelyek az egyházakkal karöltve igyekeznek segíteni a magyarság megmaradásában. Beszéltem már a cserkészetrôl, de nem szóltam a politikai szerepet is vállaló magyar–amerikai lobbiról, amely neves magyarok törekvését fogja össze azzal a céllal, hogy a magyar érdekek érvényesítését elôsegítsék az amerikai kormányzatban és a parlament két házában. Eredményeikrôl olvashatunk is sokat. Ezen a téren most szaporodás mutatkozik, ugyanis megjelent egy hasonló érdekeltségû másik lobbi is. Kiváló eredményeket könyvelhet el az Itt-Ott-mozgalom, amely az amerikai magyar értelmiségieket fogja össze, és minden nyáron Dél-Ohióban táboroztatja ôket és gyermekeiket. Programjainak magas színvonala, elôadóinak rangja népszerûvé tette ezt a mozgalmat.
– Mit tanácsol annak a rengeteg fiatalnak, aki az úgynevezett amerikai álom bûvöletében él és egyetlen vágya, hogy eljusson az Egyesült Államokba dolgozni?
– Ha lehetôségük van, jöjjenek és vállaljanak munkát egy nyári szünidôre, vagy jöjjenek tanulni az itteni egyetemekre, amint azt sokan meg is teszik mostanában. De sajnos azt is tapasztalom, hogy egy részük itt marad és nem a végzettségének és egyéniségének megfelelô munkát végezve tengeti életét. A beilleszkedés ma már nagyon nehéz, különösen sokat kell várni az állampolgárság megszerzésére, azonkívül sokba is kerül. Az egyházat sok fiatal keresi fel, hogy menedéket találjon és támogatást szerezzen. Azt kell mondanom, nem sok sikerrel... Így hát azt tanácsolom, látogassanak ide, ha lehetôségük van rá, jöjjenek tanulni, de nem tanácsolnám, hogy itt telepedjenek le, mert elveszítik teljes egészében azt az értéküket, amit csak az otthoni környezetben tudnak boldog lelkiismerettel megélni. Hosszú idô múltán lehet, hogy tele lesz itt a zsebük, de belül olyan üresség támad bennük, amit nem lehet pénzzel betömni haláluk órájáig sem.

Fábián Tibor