Drága barátaim ott, abban a gyönyörû szép, szerencsétekre a Párizs melléki vigalmi palotában nagyobbra szabott, kisebbik hazában!
Mint hálás anyaországivá fejlôdött egykori társatok, most e szavakkal kereslek meg benneteket, kik ott éltek egy baráti és szelíden befogadó nép jóvoltából a nagy és kimondhatatlanul értékes biztonságban. Kérlek, hallgassatok meg.
Nagy veszély fenyeget minket, kik nem osztozhattunk szerencsés helyzetetekben, midôn a történelem kegye által, egy államalkotásra oly tehetséget mutató, jóságos és ôsi, európai kultúrnép kebelére ölelt. Óh szép századelô, óh Gyulafehérvár, óh december 1. és június 4.
Mi itten, barátaim, önnön keserû levünkben tipródunk és várjuk, hogy méltatlan állapotunk ellenére, pusztán földrajzi fekvésünknek és derék visszatért vezetôinknek köszönhetôen érdemtelenül békerüljünk a nagy jövôjû kontinens közösségébe.
De jaj, vannak, akik ezt nem akarják, vannak, akik a szocializmus megvalósításait csodálatosan kapitalizálva újraéledô, zseniális és elkötelezett vezetôinket nem ismerik el magukénak.
Bizony mondom néktek, veszélyben az anyaország. S akkor ismét csak ti kell e nemzetet átalmentsétek a jövônek, mint egykoron eleink. Ti, akik egy nagyszerû, toleráns és néktek ôsi kultúráját felkínáló nép vendégei vagytok.
Mert ennek az országnak a biztonságára veszedelmes erôk törnek.
Polgári Köröknek hívják ôket, s mindenütt ott burjánzanak, mint kiirthatatlan kártevô növényfajok a vetés között. Magukat szép, s még szebb virágokként kelletve teszik a rosszat.
Tehetséges kormányfônket tojással dobálják a nemzeti megrendülés emlékezô pillanataiban, leveleket írnak fenyegetô tartalommal, egyre többet és többet, kedvesen spicces rádiószerkesztôk szellemeskedéseit dramatizálva azt a nemzet java ellen fordítják. Tiltakozásokat szerveznek álszentül imádkozva, s közben gyûlöletbeszédeket tartanak, majd ármányos forgatókönyvek szerint égetik más országok nemzeti szimbólumait. És így tovább. Se szeri, se száma e veszedelmes emberek veszedelmes bûneinek.
A minap is a szomszéd – falábával félelmetesen kopogó Lajos úr – gyûlésre hívta társait. A nyugdíjas Sára nénit, ki már fiatalon is magába szívta a mételyt, hisz polgárcsaládoknál takarított. Nagytakarított! És Gizikét, a bolt nyugdíjas vezetôjét, kinek kezében egy falu élelmiszerellátása összpontosul. De a vízellátást szolgáló Béla vízszerelôt is. Képzeljétek el, mekkora potenciál ez egy szörnyûséges összeesküvésre. Mely nagy veszély az országra. És ott volt az orvos, aki a Kossuth térre is elment tavaly hallgatni a mételyes szövegeket. Hogyan mehet ezután hozzá nyugodtan a szegénységgel szolidáris baloldali, ki hisz most is rendületlenül szociálisan érzéki kormányunkban.
Bizony mondom néktek, eljött a biztonságérzet utolsó órája. De mit tudtok ti ebbôl megérteni ott, ahol minden oly békés, rendezett, európai és béfogadó.
A remény azonban él. Pártunk és Kormányunk a rettentô megpróbáltatások közepette is, villáinak építését és offsort cégeit odahagyva, a védekezésre összpontosít. Felhívták már az illetékesek figyelmét arra, hogy be kell tiltani e törvénytelen, veszedelmes, nemzetpusztító erôket. A híd(on)verô brigádok kiképzése töretlen. Ebben derék forradalmi baloldali ifjúságunk is támogatja ôket. Gyökerestôl kell kiirtani és írmagját is tûzbe vetni az ellenségnek. Mert az következetesen nem alszik. Akárcsak akkor, mikor még osztályellenségnek hívták.
Ami pedig annak a bányatulajdonosnak a fiát illeti, ki februárban évrôl évre beszédekkel zavarja meg az államittas nép nyugalmát, aki külhonban jelentgeti fel saját virágzó hazáját, annak el kell rendelni, hogy tanuljon meg határt vonni és elhatárolódni. Ezt mondja a méltán és jogosan bányatulajdonos belügyminiszter is, s lám, perlekedni sem rest.
Nem azzal a régvolt határvonással kellene foglalkozni, mely titeket oly boldoggát tett örökkön-örökké, az, amelyet immár itt helyben is elkoccintottak, hanem ez az elfajzott népellenség kell rákényszerüljön, hogy megvonja a határt. Maga és szüleményei között.
Éljen a Haza! Polgári Körök, menjetek haza!

Szász István Tas