Az egész ország pályázatírási lázban ég. Pályázatot ír a postás, a rendôr, a villanyszerelô, a szomszéd, a gázos és a díjbeszedô. (Copyright: Hobo Blues Band.) Pontosabban pályázatot ír a Postás Kft., a Villanyszerelôk Egyesülete, a Szomszédság Alapítvány, a Gázóra-leolvasók Független Szakszervezete, illetve a Díjbeszedô Közhasznú Társaság. Mert igazán jól pályázni csak jogi személyiség mögül lehet. Pályázatok persze régen is voltak. Egyes, aktív pályázónak tekinthetô régész szerint még a "Kárpát-medence projekt" is egy honfoglalási pályázat keretében került ôseink látóterébe, de ma már egy egészen új jelenséggel van dolgunk. Az eredetinek nevezhetô pályázati rendszer alapelve csupán a többlet (s nem normatív) pénz igazságos(abb) felosztása, vagy a feladatra legalkalmasabbak kiválasztása volt. Az újdonság nem csupán a pályázatok és pályázók számának megnövekedésében, a pályázati rendszerre ráépülô szervezetek (tanácsadó, pályázatíró, partnerkeresô stb.) kialakulásában figyelhetô meg. Létrejöttek a csak pályázatokból élô, jól-rosszul önfenntartó szervezetek, a pályázatírás szinte önálló tudománnyá vált (saját szókinccsel, sokat sejtetô szakkifejezésekkel, mint a logikai keretmátrix vagy a Gant diagramm), kialakult a pályázatok körüli bürokratikus rengeteg, ami gyakran több pénzt emészt fel, mint a felosztásra váró teljes összeg. Emellett "Consulting" álnevek mögé bújva, a tudatlanságra építô közhelyes tanácsaikkal igen nagy profitot termelô vállalkozások szervezôdtek. S mint – szintén közhelyszerûen – ismételgetik, az uniós csatlakozással a pályázati piac majd még több lehetôséget nyújt. (A tanácsadó cégeknek bizonyosan.) Egy szép, kerek rendszer alakult ki, de mintha valami elveszett volna az alapkônek tekintett igazságosságból. A pályázatok bonyolódása, a tartalmi követelmények tartalomtól való elrugaszkodása (hátrányos helyzetû munkanélküli a SWOT analízisben), a megkövetelt szaknyelv éppen azoknak nem ad lehetôséget a részvételre, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá. Amellett, hogy ôk tudnak legkevésbé a pályázati lehetôségekrôl, ôk tudnak legkevésbé megfelelni a szakmai elvárásoknak. Amely nem a pályázat tartalmához, hanem magához a pályázati rendszerhez tartozó szakma. Másképpen fogalmazva, nem a csatornázáshoz, hanem a csatornázás következményeinek célpiramisba való gyömöszöléséhez kell érteni. A pályázatokon elnyerhetô összegekre leginkább rászorulók, így például a hátrányos helyzetû aprófalvak lakossága, önkormányzatai nem tudnak pályázatíró "szakértôket", fôként nem cégeket megfizetni. A pályázatok döntnökei viszont sohasem a rászorultság, hanem a pályázat minôsége (tehát a fizetett pályázatíró tehetsége) alapján határoznak. De ha véletlenül a "gyengébb" pályázó is lehetôséghez jut, akkor jönnek csak az igazi nehézségek. A túlbürokratizált mûködésbôl következôen (ami minden állítással ellentétben már nem a támogatási összeg nem megfelelô felhasználását hivatott megakadályozni, sokkal inkább a bürokrácia önigazolására szolgál) az elnyert pályázati pénzek idôben történô utalására számítani az esôcsináló sikereinél is naivabb bizalmat feltételez. A hatalmas késéseket, idôszakosságot a tôkeerôs, több lábon álló pályázók kibírják, de azok, akiknek tényleg szükségük lenne a támogatásra, már sokkal kevésbé. Itt is igaz a kifordított mondás, ha pályázati pénzt akarsz, bizonyítsd be, hogy nincs rá szükséged. (Egyébként úgyis bebizonyosodik magától.) A következô probléma, hogy a pályázati rendszer a sokat hangoztatott elvekkel ellentétben, egy nem mindig egészséges versenyhelyzetet teremt. Egyrészrôl szinte minden pályázat a "partnerséget" hangsúlyozza, az együttmûködés (és az együttmûködési megállapodások) fontosságát. Másrészt többnyire igen csekély keretösszegért versenyezteti a pályázókat. A versenybôl következô ellenérdek (s így a kialakult paranoia, a nehogy ellopják az ötleteinket alapállás) pedig nem a partnerség legjobb mozgatórugója. Így például – a rendszer átkaiból következôen – a saját fennmaradásukért küzdô, "szegénység-bizniszben" utazó nonprofit szervezetek marakodnak a pályázati koncon, éppen a szegények feje fölött. Szépen elvesznek a nemes célok, közöttük a valódi partnerség. Akiknek eddig nem sikerült elvennem a kedvét a pályázatírástól, azoknak viszont javaslom komoly megfontolásra a következô jó tanácsokat. Ehhez hasonló okosságokat mindenképpen hallhatunk a jó pénzért szervezett pályázati tréningeken is, de én most anyagi ellenszolgáltatás nélkül a köz javára bocsátom.
– A magyar nyelvû pályázatokat mindig balról jobbra olvassuk.
– A pályázatot mindig a beadás elôtt írjuk meg, sohase utána.
– Soha ne keverjük össze a beadási határidôt és az oldalszámozást.
– Ha a megpályázható maximális összeg és a pályázat teljes keretösszege (elôzetes tudta nélkül) megegyezik, nem ön fog nyerni.
– A saját erô gyakran nem fizikai természetû, viszont állítólag vektormennyiség.
– A jó szakmai életrajz igaz.
– A multiplikátor inputok indikátorai mindig az omnipotens célpiramis ötödik sarkába konvergálnak.
– A 10-es számrendszer használata nagyban segíti a költségvetés összeállítását.
– Ugyanarra a helyre ugyanazt a pályázatot mindig más címmel adja be.
– A célcsoport azon emberek csoportja, akikkel amúgy soha nem állna szóba.
– Ne törôdjön azzal, hogy a pályázati ûrlapon csak azt nem lehet kifejteni, amit ténylegesen csinálni szeretne. A pályázókon kívül ez senkit nem is érdekel.
– A pályázat elkészülte után minden lehetséges helyre szúrja be a komplex és az integrált kifejezéseket, de amúgy is használjon minél több értelmetlen, oda nem illô idegen szót.
– Még munkahipotézisként se vegye komolyan a pályázati kiírásban meghatározott szerzôdéskötés dátumát.
Szomorú, hogy az egyik fenti mondatot már tényleg hallottam egy hülyítô tréningen. Aki kitalálja, melyik az, írhat egy pályázatot.

Zikkert Antal