A nyári helyhatósági választások idôpontjának közeledtével egyre mélyülnek az erdélyi magyar politikai erôk, pontosabban az RMDSZ és ellenzéke közötti ellentétek. Ami egyáltalán nem meglepô, s ami az elkövetkezendôkben várhatóan – miként egykoron a nemzetközi helyzet – csak fokozódni fog. Ezt vetíti elôre Markó Béla január közepén tett bejelentése is, amelyben ország-világ tudtára adta, hogy "az RMDSZ keresztbe fog tenni mindenkinek, aki ellene dolgozik". Mi más ez, mint nyílt fenyegetôzés? Ami az RMDSZ-vezetôkön eluralkodni látszó rettegés és egyben elszántság tagadhatatlan bizonyítéka.
A cél világos: az RMDSZ által megtestesített romániai magyar politikai egypártrendszert veszélyeztetô vetélytársnak, ellenfélnek, ellenségnek a küzdôtérrôl való eltávolítása. A mindenáron való "keresztbe tevésben" Markóék számíthatnak mind a bukaresti, mind a budapesti posztkommunista kormányerôk feltétlen támogatására. S hogy ez így van, annak csak egyik, de talán legeklatánsabb bizonyítéka éppen a készülô választási törvény, amelynek a kisebbségi szervezetekre vonatkozó elôírásait – az RMDSZ közvetlen vagy közvetett közremûködésével – olyképpen módosították, hogy az, elfogadása esetén, igen megnehezítse, már-már lehetetlenné tegye a helyhatósági választásokon listát állítani szándékozó Magyar Polgári Szövetség indulását.
Az MPSZ-nek idejében fel kellett volna készülnie arra, hogy az RMDSZ és az általa ellenôrzött közalapítványok anyagi támogatásától függô pártsajtó agresszív, lejárató, a tájékozatlan választópolgárt megtévesztô propaganda-hadjáratot vezényel ellene. Ezért kerülnie kellett volna és kellene minden olyan helyzetet, ami kétértelmûsége révén rosszhiszemû kommentárokat vonhat maga után. Ezek közül most csak egyrôl, talán a legfontosabbikról szólnék: a választott tisztségviselôk, helyi vagy megyei tanácsosok, polgármesterek, parlamenti képviselôk helyzetérôl, akiket máris kétkulacsossággal, sôt immoralitással vádolnak, amiért az RMDSZ ellen vagy azt megkerülve politizálnak, miközben, állítják, körmük szakadtáig ragaszkodnak azokhoz a nem csekély anyagi javakat hozó pozícióikhoz, amelyekhez éppen az RMDSZ jóvoltából jutottak. A valóban ellentmondásos állapot könnyûszerrel feloldható lenne azáltal, ha az érintettek meghatározott idôben, mondjuk, a választási kampány hivatalos kezdetekor kilépnének az illetô testületek RMDSZ-frakciójából, s egyben magából az RMDSZ-bôl is. Ha az MPSZ-nek az a szándéka, hogy az erdélyi magyarság nemzeti, polgári érzelmû erôinek politikai szervezetévé váljék, márpedig egyelôre semmi okunk ebben kételkedni, akkor az RMDSZ-tagsághoz való további ragaszkodásnak semmi értelme. A józan paraszti ész is azt mondatja velünk, hogy egy fenékkel két lovat megülni lehetetlen.
A kilépés egyben világos, félremagyarázhatatlan jelzése lenne annak, hogy a kocka el van vetve, hogy alaptalan az a még egyes, az MPSZ-szel szimpatizáló körökben is tapasztalható gyanakvás, miszerint a polgári mozgalom nem más, mint a politikai nyomásgyakorlás eszköze, amihez a csúcsvezetôség kegyeibôl kiesett politikusok folyamodtak az RMDSZ-ben elvesztett pozícióik visszaszerzése érdekében. A hasonló esetek elkerülése végett a polgári oldal hangadó politikusainak egyértelmûvé kell tenniük: az MPSZ számára nincs visszaút – sem testületileg, sem egyénenként – a szakadozott RMDSZ-ernyô alá, amelynek nyelét változatlanul Markó (vagy inkább Nastase?) tartja a kezében. Mert ha egyesek netán mégis rátalálnának e visszaútra, akkor azon az RMDSZ-politizálásból kiábrándult, de a politika iránt még érdeklôdô választók nem tudják, nem akarják majd követni ôket.
A kétértelmûségek miatt könnyen kialakulhat az a nem kívánt helyzet, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösség tagjai – kijelentvén: nekünk aztán többet ne trombitáljanak – végleg elfordulnak a politikától. Aminek máris nagyon sok jele mutatkozik.
Szentgyörgyi László