|
XIII. évfolyam, 50. (637.) szám |
2003. december 16. |
TISZTELT LÁTOGATÓNK, KEDVES OLVASÓNK,
ÜDVÖZÖLJÜK AZ ERDÉLYI NAPLÓ HONLAPJÁN!
Erdély egyetlen országos terjesztésű polgári hetilapját az itthon bejegyzett Pro Media Alapítvány tulajdonában lévő Erdélyi Sajtóház adja ki, amelynek jelenleg ez az egyetlen tevékenysége. Lapunk megjelentetése a jelenlegi nehéz gazdasági és barátságtalan politikai környezetben nem könnyű, ezért minden erkölcsi és anyagi támogatásnak örülünk. Ön is hozzájárulhat erőfeszítéseinkhez, ha nálunk hirdet, reklámoz, vagy ha felajánlásaival segíti lapunkat.
Mivel az internet-használók nem lapvásárlók, ők más módon járulhatnak hozzá az Erdélyi Napló fennmaradásához, mégpedig adományokkal. Felajánlásokat a kiadó dollárszámláján köszönettel fogadunk: SC Casa de Editura Erdélyi Sajtóház SRL, Banca Transilvania, suc. Oradea, cont: 2511001005514406, Romania.
Romániai olvasóink 120 ezer lejért rendelhetik meg lapunkat a kiadóban, egy negyedévre. Egyévi előfizetés díja 2004 januárjától 480 ezer lej.
Külföldre (bárhová) 15 euró az előfizetés díja, egy évre értelemszerűen 60 euró. Ezt az összeget a fenti bankszámlaszámra kell átutaltatni, majd pedig e-mailen vagy levélben jelezni a pontos lakcímet, amelyre a lapot küldhetjük. Az összegnek a számlánkon való megjelenése után kiadónk minden kedden postázza a friss lapszámokat. Kérjük, jelezzék, ha valamelyik számot a posta nem kézbesítette, és ne felejtsék el megújítani a lejáró előfizetéseket!
Reméljük, hogy közös erőfeszítéssel sikerül életben tartani az Erdélyi Naplót 2003-ban is!
A szerkesztőség
| címoldal |
Testvér, minket orrunknál fogva
vezetnek, vonnak zátonyokra
lépésenként süllyedni hosszan
gyűlölködő balkáni koszban,
hol cifra pohárt tördel ósdi
szokás szerint a koccintósdi,
amennyi gyalázatot bírsz ki:
Világosok után Kempinszki,
s a többi szajha áldomásra
holló szemét holló nem ássa.
Szabadság-szobrunk is bűn, átok,
nyálazva, mit zsarnokfi átkoz,
"Petőfi-Schiller"-t sutba dobva
bohóc sereg lejt, ugrál dobra,
neved vásári kikiáltó
szájából máris hamis váltó,
még géned is manipulálják
az árják mellett csahos árják,
hol az a szemszög életképes,
a mását, mely kiszúrni képes.
S imád, ha van, mit ki nem öltek
nérói fattyúk, önjelöltek,
magaddal úgy még összegyűlnél,
Temesvárt virradatot ülnél,
hol újra Úr szava nyilvánul
a csönd falán túl, transzszilvánul.
December 13-án a kolozsvári magyar színházban ünnepélyes keretek között megalakult az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Az alakuló ülés a Szózat eléneklésével kezdődött, melyet követően Boér Ferenc színművész tolmácsolta Kós Károlynak az önkormányzásról mint folyamatos építkezésről az utókorra hagyott gondolatait.
A közel négyszáz küldött elfogadta a napirendet és az eljárási rendet, majd Mátis-Halmágyi Jenő házigazdaként köszöntötte az egybegyűlteket, megelégedésének adva hangot, hogy az 1992-es Kolozsvári Nyilatkozat által jelentett kezdetek óta jelentősen közelebb jutottunk az autonómiaprogram gyakorlati megvalósulásához. Szilágyi Zsolt, a Kezdeményező Testület soros elnöke részletes beszámolót tartott. Kijelentette, a KT teljesítette mindhárom feladatát: biztosította az EMNT megalakulásához szükséges szervezeti keretet, párbeszédet kezdeményezett az autonómiáról a román társadalommal, valamint tájékoztatta a belföldi, magyarországi és külföldi politikai erőket a romániai magyar nemzeti közösség azon akaratáról, hogy autonóm közösségként kíván csatlakozni az Európai Unióhoz. Szilágyi beszélt a KT műhelymunkájáról is, melynek eredményeként tavaszra készen állnak majd a román parlament elé terjesztendő tervezetek. A küldöttek számba vétele után feloszlatta a KT-t, és megalakultnak nyilvánította az EMNT-t. Tiszteletbeli elnöknek közfelkiáltással Tőkés László nagyváradi református püspököt választották, aki ezt követően szólásra emelkedett.
Megemlékezett Antall József néhai miniszterelnökről halálának tizedik évfordulóján, beszélt a határokon átívelő nemzetegyesítési politika létrejöttéről. Helyzetelemzésében a tiszteletbeli elnök Kolozsvárt Erdély pusztulása keresztmetszetének nevezte, mely pusztulás tovább tart, párhuzamosan a tizennégy éve a szemünk láttára végbemenő "bársonyos visszarendezkedéssel". Szomorúságát fejezte ki, hogy a temesvári események évfordulójának közeledtével erre a megállapításra kényszerül, és Sabin Ghermannal együtt mondta: "torkig vagyok a régi Romániával", az EU számára gyártott csúsztatásokkal, az öntömjénezést szolgáló, nem valós képet mutató közvélemény-kutatásokkal, a "modellértékű kisebbségpolitika" hazugságával. Ismét keményen bírálta az RMDSZ csúcsvezetőségét, párhuzamba állítva Markóék szövetségét a háború utáni Népi Szövetséggel, amely Petru Groza és Vasile Luca jelenlétében Erdély Romániához történő csatolása mellett állt ki. Emlékeztetett, hogy ez az az RMDSZ, melynek a VII. Kongresszusán megtapsolták az autonómia ellen beszélő Adrian Nastasét. Végezetül felhívta a figyelmet arra, hogy "a belső önrendelkezés kivívása a határmódosítás egyetlen alternatívája, Trianon egyetlen lehetséges korrekciója". Az ezért folyó harcot két vesztes világháború és két hasonlóan vesztes béke után nem veszíthetjük el.
Ezután Szilágyi Zsolt felkérte a püspököt, legyen a tanács elnöke a kezdeti szakasz idején. Tőkés az erdélyi katolikusok nagy püspökének, Márton Áronnak a példájára hivatkozva igent mondott. Vállalását a jelenlévők felállva, percekig tartó vastapssal fogadták.
Csapó József, a Székely Nemzeti Tanács elnöke ismertette a Házszabályzatot és kiselőadást tartott a székelység, illetve a székek történelméről. Ezt követően az EMNT jóváhagyta az Állandó Bizottság összetételét, melynek tagjai a nyolc alelnök (Szász Jenő, Sántha Imre, Borsos Géza, Fodor Imre, Boros Zoltán, Toró T. Tibor, Szilágyi Zsolt, Pécsi Ferenc), a nyolc jegyző (Árus Zsolt, Izsák Balázs, György Attila, Tulit Attila, Borbély Zsolt Attila, Mátis-Halmágyi Jenő, Szabó László, Hantz Péter), illetve az SZNT és az EMNT elnökei.
A régiók megbízottainak felszólalása, valamint a dokumentumtervezetek elfogadása, az autonómiaigény ünnepélyes kinyilvánítása után a meghívott vendégek szólaltak fel, elsőként Kövér László tolmácsolta a Fidesz üzenetét és a párt támogatásáról biztosította az újonnan megalakult tanácsot. Bedő Árpád, az MDF alelnöke felolvasta Dávid Ibolya levelét, aki szerint határozottan el kell utasítani az etnikai tisztogatás burkolt formáit is. Hasonlóképpen üdvözölte a nemzeti tanács megalakulását a Bocskai Szövetség képviselője, Király Zoltán, az Amerikai Magyar Emberjogi Alapítvány nevében Moldován Árpád Zsolt, végezetül pedig az egykori RMDSZ-főtitkár, Szőcs Géza közíró. Az alakuló gyűlés ünnepélyes fogadalomtétellel zárult, az ezt követő sajtóértekezleten a román nemzetiségű újságírók választ kaphattak az őket nyugtalanító kérdésekre.
Bagoly Zsolt
A Diszkriminációellenes Országos Tanács hosszadalmas és körültekintő vizsgálódás után sem talált semmi kivetnivalót abban, hogy az EMNT és az SZNT egyes szervezőit az elmúlt hónapokban több helyszínen is feltartóztatta, igazoltatta és zaklatta a román karhatalom. A DOT-hoz benyújtott panaszokat megalapozatlannak minősítette a testület, amelynek egyik tagja Asztalos Csaba Ferenc, Markó Béla RMDSZ-elnöknek a tanácsosa. Ugyanakkor a Gyergyószentmiklóson vegzált magyar polgári aktivista ügyében benyújtott panaszt válaszra sem méltatta ez a hangzatos nevű román állami intézmény.
A Magyar Ifjúsági Tanács december 12-én tartotta soros küldöttgyűlését Kolozsváron. A tagszervezetek képviselői az általános szervezeti életről szóló beszámolókat követően tárgyaltak a Magyar Ifjúsági Konferencia legutóbbi ülésén vállalt feladatokról, melynek részeként a MIT a konferencia kommunikációs stratégiájának tervezetét készíti elő. A küldöttgyűlésen a tagszervezetek képviselői körvonalazták a jövő év augusztus 13–15. között sorra kerülő MIT-tábor programját, valamint a találkozó fontosabb témaköreit.
A Magyar Ifjúsági Tanács küldöttgyűlése hosszasan tárgyalt a romániai és magyarországi támogatási rendszer hiányosságairól. A küldöttek többsége elégedetlenségét fejezte ki az Illyés Közalapítvány szaktestületei és az erdélyi alkuratórium részrehajló, igazságtalan működésével szemben. A Communitas Alapítvány támogatási rendszerének átláthatatlanságát ugyancsak bírálta a küldöttgyűlés. A Magyar Ifjúsági Tanács Küldöttgyűlésének munkálatait követően sor került az önállósult MIT-iroda felavatására a kolozsvári Petőfi (ma Avram Iancu) utca 27. szám alatt, amely a 0264/590-718-as telefonszámon is hívható. Az irodát nagy számú hazai és magyarországi meghívott jelenlétében avatták fel. A megnyitón elhangzott: az iroda nem az csak elnökség munkáját teszi majd hatékonyabbá, bárki magyar fiatalt bármilyen ügyben eligazítanak, kisegítenek, meghallgatnak itt.
| aktuális |
Eltűntek a Ceausescu házaspár halálos ítélettel végződő perének a bukaresti katonai törvényszék archívumában őrzött iratai, derült ki az elmúlt héten. A sajtó értesülései szerint jelenleg az iratcsomó rekonstruálásán dolgoznak. Az eset több mint gyanús, valószínűleg összefügg a diktátor házaspár kivégzése után Iliescu vezetésével megszerveződött és megszilárdult posztkommunista rezsimet ért bírálatokkal. Másfél évtizeddel a ,89-es események után is rengeteg még a tisztázatlan kérdés, a fekete folt a "forradalom" makulátlanná kozmetikázott történetében, de nincs politikai akarat a megvilágításukhoz. Például: puccs volt-e vagy forradalom? Vlagyimir Bukovszkij, a szovjet érából ismert orosz polgárjogi harcos szerint a KGB által szervezett és a Securitate "ifjú törökjei" által végbevitt puccs, Iliescu és más átmentettek szerint vegytiszta forradalom. A vonatkozó dokumentumok eltűnése, esetleg tetszés szerinti újraírása, magyarán hamisítása előrevetíti a szándékot: az említett kérdésre hit és nem tudás alapján lehessen majd csak válaszolni.
Továbbra is működésképtelen a volt politikai rendőrség irattárát vizsgáló állami bizottság, mivel annak a kormánypárt által delegált tagjai, szám szerint hárman, immár egy éve nem vesznek részt a testületi üléseken (de havonta fölveszik húszmilliós fizetésüket!). Ahhoz, hogy a bizottság döntéseket hozhasson, a tizenegy tagból legalább nyolcnak jelen kellene lennie a szavazáskor. Az átvilágító-bizottság helyzete azért került újra az érdeklődés középpontjába, mert a törvényes előírások értelmében ennek kell(ene) igazolnia, hogy a jövő évi helyhatósági és parlamenti választásokon indulni szándékozók együttműködtek-e vagy sem a Securitatéval. Most kellene kimondania azt is, milyen következtetésre jutott az örökös államelnökjelölt Corneliu Vadim Tudor 19 kötetnyi iratcsomójának átvizsgálása után. A három állandó hiányzó, valamint a Nagy-Románia Párt delegáltjának várható hiányzása miatt pedig erre még sokáig nem kerülhet sor.
Amint az előrelátható volt, a liberális-demokrata pártszövetség Theodor Stolojant indítja államfőjelöltként. A döntés az általuk megrendelt közvélemény-kutatás eredményei alapján született. A több mint 35 ezer személy megkérdezése alapján készült felmérés adatai szerint igen magas, 37,2 százaléknyi a határozatlanok vagy a passzívak aránya. A parlamenti választások legnagyobb esélyese továbbra is az SZDP, de már csak a biztos pártválasztók szavazatainak 42,1 százalékát kapnák Nastaseék, a liberális-demokrata pártszövetség a voksok 28,2, a Nagy-Románia Párt 18,3 százalékát gyűjtené be. Az RMDSZ mára az 5 százalékos küszöb alá ügyeskedte magát.
A gyógyszerforgalmazók szövetsége bejelentette, januártól kezdődően nem látja el azokat a kórházakat, amelyek nem törlesztették tavalyi hátralékaikat. A szövetség a kórházak vezetőire hárítja a felelősséget, amazok meg az egészségügyi kormányzatra. A Hajdú Gábor minisztersége alatt "föltalált" egészségbiztosítási rendszer a szociáldemokrata kormányzat tovább "tökéletesítette", egyenesen a csőd felé.
Az elmúlt hét Romániában is Szaddám Huszein bukott iraki diktátor elfogásának globális médiaszenzációjával ért véget, ami jó ideig téma lehet, mert ezzel még szinte semmi sem oldódott meg a Közép-Keleten.
Sz. L.
Az elmúlt hét legnagyobb port kavart anyaországi eseménye az volt, hogy a kormány bejelentette a lakáshitelekhez nyújtott kedvezmények drasztikus megkurtítását. Nem szolgálta a kormány népszerűségét, hogy kiderült: a különböző, többek között az igénybe vehető államilag támogatott hitel felső határának redukálására vonatkozó megszorítások előtt, még biztonságos időben több kormánytag is 30 milliós kedvezményes lakáshitelt vett fel. "Súlyos hiba, hogy a kormány lerombolja az elmúlt tizenöt év egyik legnagyobb vívmányát, a működő lakástámogatási rendszert" – nyilatkozta a lépés kapcsán Orbán Viktor, a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség elnöke, aki arra is rámutatott, hogy "a lakástámogatás megszorítása azt jelzi, hogy a 2004. évi költségvetés nem tud kiszámítható lenni, márpedig nekünk az EU-csatlakozás évében kiszámíthatóságra és tervezhetőségre van szükségünk".
Jóval a lakáshitellel kapcsolatos döntés bejelentése előtt készült a Gallup felmérése: a teljes népességben a felére csökkent a Magyar Szocialista Párt biztos szavazóinak aránya, és a kormányfővel többen elégedetlenek, mint eddig bármikor ebben a ciklusban. A miniszterelnök munkájának romló megítélése mellett más mutatók is az elégedetlenség növekedéséről tanúskodnak. A kormány munkáját a kormányfőénél még nagyobb arányban ítélik inkább rossznak, mint jónak. Elemzők szerint immár a lakosság is érzékeli, hogy az MSZP–SZDSZ-hatalom másfél év alatt a padlóra küldte a magyar gazdaságot, Magyarország immár sok tekintetben sereghajtó az EU-ba igyekvő tíz ország között.
Feljelentést tett Lovas István újságíró az antiszemita uszításért korábban már elítélt Tamás Gáspár Miklós ellen a Magyar Hírlapban november 10-én megjelent cikke miatt, melyben az SZDSZ holdudvarába tartozó, korábban a párt meghatározó figurájának számító filozófiatanár súlyos jelzőkkel illette a magyar bírói kart. A jobboldali újságíró-fejedelemként számon tartott Lovas feljelentését "nagy nyilvánosság előtt közzétett uszító tartalmú cikk" miatt tette a Legfőbb Ügyészségen. Tekintettel arra, hogy az úgynevezett ifj. Hegedüs-ügyben az ügyészség jogi álláspontjának megfelelően társtettesként elkövetett közösség elleni izgatás büntette miatt emeltek vádat az Ébresztő című lap felelős szerkesztője, Metes György ellen is, Lovas István a törvény előtti egyenlőség alapján, a "konzekvens vádképviseleti eljárásban reménykedve" kezdeményez az Ebből elég volt! című TGM-cikket közlő budapesti lap főszerkesztője, Szombathy Pál ellen is bűnügyi nyomozást.
A múlt hét elején a kormány döntést hozott a MOL-privatizáció elhalasztásáról. A Fidesz–MPSZ gazdasági kabinetjének állásfoglalása szerint a forint leértékelődése óta az első józan kormányzati lépésként értékelhető, hogy az ellenzék javaslatával összhangban a Medgyessy-kormány végre hajlandóságot mutat a nemzeti érdekek figyelembevételére, azaz a privatizáció részleges leállítására. A dokumentum arra is rámutat, hogy a stratégiai jelentőségű nemzeti vagyon kiárusítása önmagában sem más, mint felelőtlen kormányzati gazdaságpolitika, ám különösképpen káros akkor, amikor az értékesítés nyomott forintárfolyamon történik.
Pápaffy Endre
Lagzi Lajcsi, alias Galambos Lajos: "sztár". Megmutatta, hogyan lehet szürke, nevenincs zenetanárból egy csapásra képernyőt betöltő műsorvezetővé változni és adásidőhöz jutni előbb a "csigatévében", mostanság pedig a Magyar Televízió 1-es csatornáján. Mit mondjak: meglátszik, hogy kik uralják a magyar médiát, még ama közszolgálatit is...
November 23-án este, az állomások között keresgélve véletlenül kattintottam nevezett "showman" műsorának idején az MTV 1-es csatornájára. Éppen annak vezetője (műsorvezetők esetében ez amúgy igen ritka) produkálta magát az Omega együttes Petróleumlámpa című örökzöldjét adva elő közel sem Kóbor János módján... Illésék sem úszták meg, mert utána rögtön a Ne gondold... következett, ahol az előadó már a sorokat is felcserélte, ekképp adva elő a jól ismert dalt: "...És ha még most tied a szó, / Ne hidd, hogy így marad örökre, / Az idő lassan-lassan eljár feletted..."
Akik ismerik a slágert (egy egész ország, sőt...), rögtön rájöhettek, hogy a "sztár" még a szöveget sem tudta becsületesen megtanulni. (Nem ő az első, lásd az amerikás magyar üdvöske, Király Linda esetét, amikor a Himnusz éneklésébe sült bele, a nézőktől kérve segítséget.) Az utolsó sor ugyanis – amit Lajcsinak meg kellene szívlelnie – helyesen így hangzott volna: "Ajánlom: tűnjél el a színről, sietve!"
Nem tudom, Benkő Lászlóék vagy Illés Lajosék mit szóltak (volna) ahhoz, hogy dalaikat pont a sztárolt Lagzi Lajcsi adja elő. A zárójelbe tett "volna" szócska esetlegességet fejez ki, mert gyanítom: nem kísérték figyelemmel a produkciót. (Csak ennyi bajuk essék egész életükben!)
Ám ha mégis látták vagy tudomást szereztek róla, tiltakozniuk kellene!
Szika Levente Zoltán
A belügyminisztérium Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalának adatai szerint 2003-ban 40 ezren kértek tartózkodási vízumot Magyarországon, ami pontosan a duplája a korábbi évek átlagának, a munkaügyi ellenőrzések pedig bizonyítják, hogy nőtt az illegálisan munkát vállaló bevándorlók száma. Ez igazolni látszik azt a félelmet, hogy Magyarország az EU "végváraként" a bevándorlás célpontja lesz, és menekülthullám áraszthatja el, főként keletről. A Jobbik Magyarországért Mozgalom például meg is fogalmazta: különösen aggasztónak tartja Medgyessy kormányfő kínai tárgyalásait, mert a jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben a növekvő munkanélküliség miatt a kormánynak be kellene zárnia Magyarország kapuit az Ázsiából és általában a harmadik világból érkező bevándorlók előtt, nem pedig tágra nyitnia azt. A Jobbik MM a magyar munkahelyek védelme érdekében határozottan követeli a bevándorlási törvény szigorítását, és kezdeményezi, hogy a kormányzat vizsgálja felül a vonatkozó jogszabályokat.
Az emberek életszínvonalának javítása helyett a szocialista kormány kommunikációs hadjáratba kezdett Magyarországon – állítja a polgári ellenzék. A hangzatos nyilatkozatok sem tudják elfedni, hogy a nyugdíjasok rosszabbul élnek, mint egy esztendővel ezelőtt, a gyermekes családok helyzetét a kormányzat legjobban a többszörös gáz-, villany-, csatornadíj- és közlekedési költségek emelésével rombolja, de a családtámogatási rendszer egyes elemeinek befagyasztása és elértéktelenítése is aggasztó. A lakáshoz jutás feltételeinek szűkítése több százezer magyar családot sújt, továbbá a magyar gazdaság egyik motorját, az építőipart hozza lehetetlen helyzetbe.
Az Iskola Alapítvány pályázatot hirdet a 2003–2004-es tanévre a romániai felsőoktatási intézményekben tanuló hallgatók szociális támogatására. A támogatás célja a legrászorultabb hallgatók anyagi megsegítése, a következőképpen: 110-en 4,5 millió lejt, 100-an négymilliót, 90-en 3,5 millió lejt kapnak. Támogatást nyerhetnek azok az állami vagy magán felsőoktatási intézményben tanuló hallgatók, akik árvák, félárvák vagy a családban nagyon alacsony az egy főre jutó jövedelem. A pályázati űrlap, valamint a szükséges iratok jegyzéke megtalálható a kolozsvári, temesvári, marosvásárhelyi, brassói és nagyváradi diákszervezetek irodáiban, valamint letölthetők az alapítvány honlapjáról: www.iskolaalapitvany.org. Beküldési határidő 2004. január 10–30. között. Cím: Iskola Alapítvány, str. Republicii nr. 9., 400015 Cluj Napoca. Tel./fax: 0264/592-668. E-mail: iskola@cluj.astral.ro.
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) országos elnöksége pályázatot hirdet kutatási tevékenységre A szolgáltatások helyzete a román gazdaságban témával. A három legjobb tanulmányt díjazzák, a nyertes tanulmány pedig az RMKT 2004-es vándorgyűlésének egyik szekciójának lesz a vitaindító előadása. A tanulmánynak magában kell foglalnia: a szolgáltatási szektor alakulását, összehasonlítási elemzést a kelet-közép-európai és nyugat-európai helyzettel, kiértékelés, perspektívák bemutatása. Pályázati határidő 2004. június 30. Korhatár 35 év. Díjazás: 1. díj hatmillió, 2. díj négymillió, 3. díj kétmillió lej. További információk az RMKT székházban (Kövespad út 12. szám), a 0264/431-488-as telefonszámon vagy az rmkt@from.ro e-mail címen kérhetők.
| szép, új világ |
A svájci Genfben rendeztek a múlt héten egy globális konferenciát az információs társadalomról, amelyen a Föld minden sarkából érkezett nemzeti delegációk vettek részt, meghányva-vetve a kor informatikai kihívásait, az ezen a téren elért fejlettség állapotát, meg hát mindent, amit ilyenkor lehet és szokás. Jórészt protokolláris rendezvény minden effajta summit, amelyen sok fekete öltönyös fontos ember vonul fel, három napon át mindenki mosolyog és mondja a magáét, diplomaták és pincérek sürögnek-forognak mindenfelé, megy az evés-ivás, a költekezés, a vendéglátó- és szállodaiparnak pedig magasan áll a csillaga.
Az átlagember azt hinné, hogy ha már a szegényebb országokat sem nézik ki maguk közül a nagyok (mármint a gazdaságilag nagyok, amelyek – minő furcsa egybeesés! – informatikailag is a legnagyobbak), akkor e szegények kellő szerénységgel járulnak oda a tudás asztalához.
Nohiszen! Románia meg a szerénység... Iliescu államfő a lehető legnépesebb küldöttségnek az élén jelent meg a genfi világtalálkozón, mint valami dúsgazdag maharadzsa, akinek a palotája mögötti parkban egymást érik a szilikon-völgyek. Elnökünk sleppje 114 főből állt, miközben a bolgárok beérték 29 fős, a csehek 22 fős, a horvátok 19 fős, a magyarok tízfős küldöttséggel. Még a világ legnagyobb állama, a birodalmi allűröket levetkőzni sohase tudó Oroszország is csak egy 79 fős delegációt küldött Svájcot látni. Az informatikai nagyhatalmak viszont az Egyesült Államokhoz igazodtak, nem akarván mindenáron annak csupán 67 fős küldöttségére rálicitálni.
Ha a román siserehad tanulni ment volna Genfbe, tán nem is szólnánk semmit. De a csapatban 26 fickó az elnöki adminisztrációt képviselte, tíz pedig egy olyan turisztikai ügynökséget, amelynek semmi köze az informatikához. A százfősnél is nagyobb küldöttségben alig volt szakember...
Egyes hazai politikai és civil szervezetek azt várják el a krőzusi nagyvonalúságáról nem először bizonyságot tévő "szociáldemokrata" román kormányzattól, hogy számoljon el azzal a tetemes közpénzzel, amibe ez a svájci kiruccanás került nekünk, adófizetőknek: útiköltség, szállás, napidíjak, vízumok, egyéb kiadások.
Bukarest mindig minden alattvalót hülyének, idiótának, földhözragadt bunkónak nézett a történelem során. Most miért pont ez a bagázs tenne kivételt velünk? 1989 decembere óta tart a folyamatos demokratikus beetetés, hát miért is ne tarthatna tovább? Azelőtt kényszerűségből nyeltünk le minden undorító békát, manapság már önként és dalolva.
Dénes László
Volt életemnek olyan korszaka, amikor azt hittem kissé balgán és bambán, hogy az emberek többsége együtt alakul, épül újjá a változó élettel, és ebben a változásban mindig tetten érhető a társadalom szerepe. Legyen ez a szerep jónak vagy akár rossznak minősíthető. Akik nem tudtak okulni sem egyikből, sem másikból, olyan felismeréseket kezdtek fogalmazgatni, melyeket akár önigazolásnak is lehetne tekinteni. Nem valamilyen másokra mutogató szándék mondatja velem mindezt, mert tapasztaltam és tudom épp ezért, hogy vannak nagyon sokan, akik számára tartós lélektani szükséglet az önmagukról kialakított – jó vagy rossz – képnek a fenntartása, óvása, védése. Még akkor is, ha olykor-olykor, befelé ejtegetett szavakkal egyre azt ismételgetik: anyám, én nem ilyen lovat akartam. És ehhez a lóhoz nem ilyen gyeplőt, nem ilyen biztató szavakat, nem ilyen kátyúkkal teleszórt utat.
Kinőttem már a csodálkozások, a csodavárások éveiből, ezért tudom bátran hangoztatni, hirdetni és vallani, hogy a harmincasok, negyvenesek, ötvenesek és hatvanasok lassan már elfelejtenek ábrándozni, urambocsá’ álmodozni a cselekvésről, tapasztalniuk kellett ugyanis az utóbbi évtizedek alatt, hogy nem változik, nem javul-szépül emberi minőségük, életkörülményük ábrándozásokkal és álmodozásokkal. A munka, a tisztességesen megfizetett munka, legyen az akár szellemi vagy fizikai, mozdíthatna előbbre a sorsán-életén, de mit tehet akkor, ha a hatalom felkentjei ennek lehetőségét is korlátozzák. Teszi, végzi összeszorított fogakkal, amiből úgy-ahogy megél, amit kényszer diktálta parancsból tennie kell, amit fájdalmasan, egyre gyakrabban, fél pénzért tennie muszáj.
Nem csodálkozom, már régóta nem, ha naponta kell tapasztalnom, hogy az érettebb korúak különböző csoportjai – de ide írhatnám a fiatalabbakat is –, férfiak és nők, ha összehozza őket véletlenül a mindennapi betevő utáni rohangálásuk rövid szüneteiben a véletlen, "asztalt terítenek" nyomban a járdára a mindennapok politikájának. És erre az asztalra első és második fogásnak is korunk keserveit, bajait, bűneit, nincstelenségeit porciózzák fel meg-megremegő indulattal, haragot lobbantó tekintettel.
Igen, manapság társadalmi valóságunk, életünk egyik legkedveltebb "műfaja" a politizálás. Hol válogatottabb, hol válogatatlanabb szavakkal szidják, "mocskolják" a pártvezéreket, vezérecskéket, a különböző pártokat, párttagokat, manapság már akár nyilvánosan is le lehet hülyézni mindenkit, egyelőre még a hatalmon lévők nem ütnek vissza. Egyelőre, de ki tudná megmondani, legalább hozzávetőleges biztonsággal, hogy meddig tart ez az egyelőre?
És meddig tart jelenünk társadalmában a mindenki számára tapasztalható kétirányú mozgás? Vagyis: emberek sokasága indult meg azon a bizonyos lejtőn, lefelé, míg vannak úgynevezett kiváltságosok, akik naponta kapaszkodnak egyre fennebb. Lefelé, nem igényel bizonygatást, azok a szemérmesek, balekok, a munka tisztességében bizakodók csúsznak, akik nem tanultak meg idejében helyezkedni, akik nem tudtak a tizenöt évvel ezelőtti rendszerből semmit átlopni a mába, akik szentül hitték, hogy a gyökeres változásnak hitt fordulat kinyitja előttük az emberibb élet, a jólét belakatolt kapuját. És mit kell tapasztalniuk? Azt jelesen, hogy maradt a kapu, maradt a lakat, melynek kulcsát a "törvény nevében" megzenésítették, elcsenték a helyezkedni tudók, akik önmagukat helyzetbe tudták hozni, és akik fénysebességgel váltak gazdagokká.
Csoda-e, ha a társadalom hoppon maradottai nem tudják szó nélkül hagyni ezt a kétirányú mozgást, ha naponta erősödik az elégedetlenség forgószele? Ha egyre többen kezdik hangoztatni: most és itt az emberfia csak önmagára számíthat. Önmagára és senki másra. Nevezhetném ezt kevés jóindulattal pozitív előjelnek is. Így ugyanis növekszik annak esélye, hogy javulni fog előbb-utóbb a lecsúszott önértékelése, és büszke lesz arra a kevésre is, amit önerőből ért el, tisztességesen, becsületesen, saját lábán állva úgy, hogy nem törleszkedett egyetlen csúcsra érőhöz sem. Közben pedig vigasztalgathatja önmagát azzal, hogy a történelem olyan folyó, mely elmossa majd egyszer a belehullt szemetet, és megtisztultan olyan frissítő, tiszta eszményeket fog hozni, mely ismeretlen partok felé sodorja a lecsúszottak és a felkapaszkodottak közé épített gátat.
Gúzs Imre
Tizennégy esztendő telt el a "román forradalom" óta, de valószínűleg félszáz év kell ahhoz, hogy tisztán lássa az utókor, egészen pontosan mi is történt 1989 decemberében, Romániában. Új generáció is felnőtt azóta, tagjai már nem a kommunizmus gyermekei, hanem valami hasonlóan kétes értékű, sajátosan vadkeleti, balkáni átmenet szemtanúi.
Ilyenkor, decemberben mindnyájan Temesvárra gondolunk, figyelünk, és persze arra a szikrára is, amely lángra lobbantotta azt a kis parazsat, amiből aztán az országot végigperzselő tűzoszlop keletkezett.
Ha hallgatott volna, hős maradhatott volna – mondták, mondják sokan a szikraember Tőkés Lászlóra. Mellékesen ők szinte kivétel nélkül mind a temesvári december haszonélvezői, akik az új szelek lovasaiként kerültek mai pozícióikba.
Ha hallgatott volna... Itt van a kutya elásva, ez az érvelés hamis oldala, buktatója.
Hogyan és miért hallgatna az, aki akkor is szólt, amikor mindenki más hallgatott?! Amikor a mai "csúcsvezetők" még a lapuló, néma többség masszájához tartoztak, mert nem tudtak, nem mertek, nem akartak kilógni a sorból.
Az erdélyi magyarság számára meghatározó fontosságú, hogy Tőkés akkor is szól, amikor mások hallgatnak, oly dolgokat is kimond, amiket napjaink kikent-kifent, paktumos, koccintós diplomatái nem tartanak ildomosnak kimondani, nehogy már megsértődjék az érzékeny többség. A kisebbség csak hallgasson, merthogy az a dolga...
Napjaink farizeusai szívesebben látnák őt inkább a történelemkönyvek lapjain, mint a szónoki pulpitus mögött. Mert az igazság sokszor bizony viszketegséget okoz a féligazságok terjesztőinek.
A hangnak azonban az a dolga, az a kötelessége, hogy szóljon és eljusson azokhoz, akiknek van fülük a hallásra és szívük az értésre, és ébressze azokat is, akik ma még némák és süketek...
Fábián Tibor
Mielőtt meggyulladt s egy hirtelen mozdulattal kinyújtóztatta tömzsi lángocskáját, amely barátságos, sárga fénnyel vonta be a nyers deszkapolcot és mögötte a fehér falnak támaszkodó keskeny női kezet, a hosszú fogadalmi gyertya némán állt a sűrű sötétségben, s csak egy pillanattal később kezdett rá, mintha maga is saját fényétől ébredt volna fel – szapora, sercegő hajnali szónoklatára. A pince alacsony mennyezete alatt az alvók azonnal felébredtek, s egy-egy önfeledt, rövid ásítással, vidor torokreszeléssel vagy apró nyögéssel felelve a fény üdvözletére, a harminc férfi és nő szinte egyszerre felült az ágyában. Csak a vészkijárat mellett fűrészelt tovább egy megátalkodott, magányos férfiorr. De ez is elhallgatott, amikor egy becsapódó akna megremegtette a falakat, s az egyik gyerekágy alatt halkan megcsörrentette az apró, fehéren csillogó éjjeliedényt.
– Korán kezdik ma! – mondta Lajos bácsi, mialatt vastag, fehér lábait fürgén kirántotta a teveszőr takaró alól.
– Nagyon rájárnak most erre a környékre! – vélte egy álmos fiatalabb hang.
A nők hallgattak. A pince túlsó végében is kigyulladt egy gyertya, egyet prüszkölt, majd hirtelen kiterítette gyors, sima fényszőnyegét a mélyen lecsüngő mennyezetre. A szomszédos pincéből, melyet csak egy lécajtó választott el, már behallatszott a begyújtott tűzhely ropogása. Egy újabb akna csapódott be; ezúttal már a cementpadló is megvonaglott, s a falon függő Krisztus-kép kissé elbillent. A házfelügyelőné négyéves kisfia felült ágyában, s ujjával a szélütötte képre mutatva, édesdeden elnevette magát.
– Ez belövés volt? – kérdezte egy szikár, nagy csontú vénlány, aki egyenes derékkal, mozdulatlanul ült az ágya szélén, s olykor egy vörös selyemkendővel lassan végigtörölte szemüveges, kövér arcát.
A légnyomás most már szinte szünet nélkül remegtette a falakat. A reszketés a kövek bőre alatt, láthatatlanul futott, s úgy hatott az ágyuk szélén öltözködő emberek idegeire, mint egy hosszan elnyúló, megoldatlan kérdés, mely az öntudat alatt ide-oda kígyózva hasztalan keresi a kielégülést. A fülledt, nyirkos levegőben égő gyertyák csak gyöngén világították be a nagy helyiségeket, amelyeknek közepe szinte teljesen sötétben maradt; a párnák és lepedők könnyáztatta, pállott szaga itt, a sötétben gyűlt össze a legvastagabban. – Most nem lehet szellőztetni! – mondta valaki, s hátravetett fejjel felnézett a mennyezet alatti, páncéllemezzel lezárt ablakra, amelyhez egy vékony vaslétra vezetett fel.
– Azt kérdeztem, hogy ez belövés volt-e? – ismételte a szemüveges vénkisasszony.
– Ez nem… ez kilövés! – felelte a mellette ülő nyugalmazott ezredes, aki mind a két fülére olyan süket volt, hogy férfihangot egyáltalán nem hallott meg, s női hangok közül is csak a legmagasabban visítókat; ennek ellenére katonai múltja révén, tüzérségi kérdésekben osztatlan tekintélynek örvendett.
– S ez most?… Ez mi volt? – kiáltotta a füléhez hajolva szomszédja, egy fiatal orvos, aki ágy híján egy fehér viaszosvászonnal bevont műtőasztalon aludt.
– Ez is kilövés – felelte a derűlátó ezredes. A pince végében, közvetlenül a polcra állított csöpögő gyertya alatt egy fiatal lány fésülködött, lassan emelkedő karjainak árnyéka hatalmas mozdulatokkal futott fel a mennyezetre, ott egy pillanatig megállt, majd valamivel lassabban – mintha nem szívesen térne vissza a magasból – újra lehanyatlott a polc alatti sáros sötétségbe. Ajkai között egy vékony drót hajtűt tartott. Egy újabb, az eddiginél is erősebb robbanásra a hajtű kiesett szájából, és szelíd csörrenéssel a padlóra hullt. – Maguk mit főznek ma, Juliska? – kérdezte a házfelügyelőnétől, miután előrehajolva kitapogatta a padlón a hajtűt, ujjával letisztogatta, s újra a szájába dugta. – Babot?
A házfelügyelőné csak a fejét rázta, hogy babot nem főz. – Ha délelőtt fel lehet menni a lakásba – mondta –, befűtök és főzök egy kis káposztás kockát. – A fiatal lány mélyet lélegzett, s szemét behunyva, hirtelen szája elé kapta a kezét. – Jaj – kiáltotta –, ha én még egyszer az életben ehetnék egy igazi almás rétest, sok mazsolával s vastagon behintve fehér porcukorral!… Ez most ide csapott, ugye? – súgta elfehéredett ajakkal, s mind a két kezével megkapaszkodott a polcban. A szomszéd pincéből valaki kivágta a lécajtót, egy pillanatra megállt a benyílóban, körülnézett, majd megnyugodva visszahúzódott.
Ez sem ide csapott be, hanem legfeljebb a szomszédba – mondta Lajos bácsi. – Juliska fiam, ha befűt, adok magának egy pár szem krumplit és ecetet, csináljon nekem egy kis főzeléket.
Az ecet szó hallatára egy állapotos fiatalasszony, aki eddig hallgatagon, boldogan merengő, szelíd mosollyal nézegette gömbölyödő hasát, hirtelen behunyta a szemét: az ecet szó fehéren sziszegő gömbjéből, mint megrepedt dögből a legyek, átható savanyú szag szállt ki, szürke lepedékkel vonta be a falakat s a bútorokat, s apró buborékokat eresztett, amelyek néhány pillanat alatt körülszállták a pincét, kivörösödtek, megdagadtak, s vérrel csöpögtették tele a padlót.
– Ez belövés volt! – közölte közönségével harsányan az ezredes, aki nem vette észre, hogy háta mögött valaki elájult, s hogy az asszonyok kölnivízzel, nedves szivacsokkal élesztgetik az alélt fiatal nőt. – De az is lehet, hogy bomba – tette hozzá tűnődve –, amolyan kisebb, huszonöt-ötven kilós, amilyet az oroszok használnak.
– Amikor egy fél óra múlva az aknatűz elállt, a pince hirtelen kiürült; csak a gyerekek maradtak lenn – néhány asszony felügyelete alatt – s egy idősebb házaspár, amelyet valamelyik szomszédos házból költöztettek be. A szellőztetőt kinyitották, egy fiatal lány söprögetni kezdett, a felszálló por összevegyült az ablakon beáramló hideg, hajnali köddel, s a háziasságnak s a reggeli tisztaságnak üde, családi képzeleteivel népesítette be az elhagyott helyiséget. Hét óra körül járt az idő. A vénkisasszony sietve átfurakodott a második pincén, amelyben a ház szegényebb lakói telepedtek meg, s a hosszan tekergő, sötét folyosón s a belőle nyíló keskeny csigalépcsőn át az udvarra érve, nyugtalanul körülnézett.
Amennyire a ködtől látni lehetett, a háznak nem esett baja, a lakása ajtaja is ép maradt. Kissé elszorult a szíve, ha reggelente benyitott, soha nem lehetett tudni, hogy a békés lakás helyett nem a romlás bőségszaruja fogja-e fogadni. De ezúttal is szerencséje volt, lakásának – egyetlen földi javának – egy benyomott ablakon kívül nem esett baja. A vénlány nekilátott a takarításnak; csak utána fog megmosakodni és reggelizni. Ilyenkor, korán reggel, amíg teljesen ki nem világosodott, másfél-két órás szünet állt be az ágyúzásban, mintha az ostromlók emberségből s világi udvariasságból tisztálkodási szünetet engedélyeznének a polgároknak a rút, alvilági éjszakák után.
Miután a szőnyegeket kiverte, tollseprűjével lekefélte a mennyezetet, s az utolsó szem port is kipusztította a lassú, decemberi derengéssel fejlődő szobából – melynek ablakaiból ki lehetett látni a szemközti, égő sarokházra –, tetőtől talpig megmosakodott, megitta cukrozatlan magyar teáját, majd a varrógép alatt kotló kendermagos tyúkját karjára ültetve, lesietett az utcára. Néhány perc alatt elérte a tőzsdét, amelynek egyik elpusztult raktárhelyiségéből a légnyomás számtalan denevér- és patkányhullát szórt ki az utcára. A tyúkot leállította a járdára, lábára egy hosszú madzagot kötött, s derekát kihúzva, elfelejtkezett mosollyal szemüveges kövér arcán, megkezdte mindennapos reggeli pásztorkodását.
Az utcák kihaltak voltak: végig a hosszú Nádor utcán, melynek messzi kinyúlójában a Parlament köd mosta, sötét tömege szorongott, a Duna-partnak futó keskeny mellékutcákban s a Szabadság tér golyó szaggatta sétányain sehol egy ember sem látszott, csak a köd hömpölygött a nedves, fénylő aszfalt fölött. Hideg volt. Egy távoli pinceablak előtt füst gomolygott; mint a föld alatti romlás gombatenyészete, kihatolt az utcára, és gyors, szürke bokraival vastagon belepte a néptelen járdát.
– Talán kenyeret sütnek? – mondta a vénlány hangosan, kérdő arckifejezéssel.
A tyúk szétterpesztett lábbal egy helyben állt, s egy patkány leszakított fejét csipegette hegyes csőrével. Tollazata ragyogott, nyaka keményen megfeszült: az egyetlen ép lény a romok között. A szemközti járdán egy katona holtteste feküdt, mellette egy kitépett fa, ég felé nyújtózó gyökerekkel. Lassú, hideg eső szitált.
Olyan néma csend volt az utcákon, hogy a tyúk csőrének egy keményebb koppanására a vénkisasszony megrezzenve hátrafordult, és szigorúan szemügyre vette az üres Szabadság teret. Háta mögött egy egyemeletes bérháznak beomlott a homlokzata, a hátsó fal kitépett zöld tapétáját lassan ide-oda lengette a szél. A vénlány egy ideig tűnődve nézegette, aztán felemelte a tyúkot a földről, megcsókolta s hazaindult. Egy felderítő repülőgép dörgött el a feje fölött: néhány perc múlva megindult a légitámadás.
Mire a kapu alá ért, már kattogott a gépfegyver, a szomszéd ház tetején a légvédelmi ütegek is megszólaltak. A pincelépcső előtt torlódás támadt, a lakók hanyatt-homlok menekültek le az emeletekről.
– Juliska – mondta a vénlány a házmesternének –, szóljon Lajos bácsinak, hogy a katonafia meghalt. A Nádor utca 28. előtt fekszik a járdán.
Még fel kellett mennie a lakásba, helyére, a varrógép alá rejteni a rémülten lihegő tyúkot, amely a légvédelem dörrenéseire idegesen kapkodta borzas fejét. Egy ideig még csendesen tett-vett a lakásban, aztán lebotorkált a pincébe, ahol épp akkor aludt ki a gyertya. Másikat gyújtottak.
| belügyeink |
Alig egy hónapja, hogy a városháza kiadásában, és nyilván az adófizetők pénzén, megjelent az a tetszetős nyomdai kivitelezésű, színes, kétnyelvű füzet, amely Dorin Florea eddigi polgármesteri tevékenységének eredményeit sorjázza, majd ismerteti azokat a terveket, amelyek megvalósításához az elöljárónak – a névtelen szerző szerint – egy újabb mandátumra lenne szüksége. A tízezer példányban szétosztott füzethez csatoltak egy kérdőívet is, amelynek hatodik pontja azt tudakolja: a válaszadó egyetért-e Florea újraválasztásával? A polgármesteri hivatal szokatlan, de a körülményeket tekintve egyáltalán nem meglepő gyorsasággal fogott a beérkezett válaszok összesítésébe. A múlt héten közzétett részleges adatok szerint több mint 4500-an már visszajuttatták a kérdőíveket, amiből 1127-et már fel is dolgoztak. Ezek szerint a válaszadók – 68 százalékuk román nemzetiségű – elsöprő többsége, mintegy 90 százaléka egyetért, támogatja a vázolt városfejlesztési terveket, köztük a történelmi városközpont átszabását is, 80 százaléka pedig újabb négy évre bizalmat szavazna Dorin Floreának.
Korábban az RMDSZ és a Pro Europa Liga is tiltakozott, igaz, csak amúgy fél szájjal, amiért a polgármester közpénzeket felhasználva kampányol. Tegyük hozzá: megválasztása pillanatától folyamatosan ezt teszi. A reklámfüzet csak egyike a hosszan sorolható példáknak. A kereskedelmi tévék – Pro TV és Antena 1 – helyi szerkesztőségével kötött szerződés is, amire egyébként a tanács RMDSZ-frakciója is áldását adta, kizárólag Florea imázsának építését szolgálta, szolgálja. Az RMDSZ megyei vezetősége ugyan határozott ellenlépéseket ígért, a polgármester hároméves tevékenységének szigorú mérlegét, köztük a be nem tartott ígéreteinek lajstromozását, de ebből mindeddig semmi sem valósult meg. Ezek után szinte természetes, hogy Floreának és csapatának sikerült elhitetnie a tájékozatlan választópolgárokkal, hogy a megvalósítások mind az ő nevéhez fűződnek, a sikertelenségekért pedig kizárólag a magyar többségű városi tanács okolható. Annál is inkább, mivel a két alpolgármester – Fodor Imre és Csegzi Sándor – működése szinte láthatatlan volt, legalábbis kifelé, a választópolgárok felé. Florea – egyébként kiváló taktikai érzékkel – a feladatok leosztásakor egyetlen olyan tevékenységi területet sem bízott helyetteseire, amelyek imázsépítésre kiaknázhatóak lehettek volna. Abban, hogy így alakult a helyzet, az érintettek és a tanács RMDSZ-frakciója egyaránt felelős, úgyszintén a megyei és az országos pártvezetőség. A legtöbb, ami három és fél esztendő eltelte után az alpolgármesterek mentségére felhozható: ha használni nem tudtak, legalább nem ártottak. Ez pedig igencsak kevés.
Összefoglalva: Dorin Florea megválasztása pillanatától céltudatosan készül a következő megmérettetésre. Míg az RMDSZ Markó Béla hónapokkal ezelőtti kijelentése ellenére, miszerint a kampány számukra is elkezdődött, még ma sem nevezte meg polgármesterjelöltjét. Egyes feltételezések szerint azért, mert a posztkommunista párttal kötött együttműködési paktum megújítása reményében újabb színfalak mögötti egyezkedésre készül. Nem csoda, ha fél esztendővel a helyhatósági választások előtt úgy tűnik: egy, csak egy legény van talpon a vidéken. Lehet találgatni: kicsoda?
Szentgyörgyi László
A Székely Nemzeti Tanács háromfős delegációja Bukarestben megbeszélést folytatott a kormányzó Szociáldemokrata Párt szenátusi frakcióvezetőjével. Az SZNT találkozókat kezdeményezett a romániai és magyarországi közméltóságokkal – az államelnökökkel, a parlamenti elnökökkel és a parlamenti pártok frakcióvezetőivel –, amire elsőként a román kormányzópárt szenátusi frakcióvezetője válaszolt. December 10-én Csapó I. József elnök, Bán István és Ferencz Csaba alelnökök a román fővárosba utaztak, ahol tájékoztatták Ion Solcanu frakcióvezetőt és Ioan Nicolaescu szenátort az SZNT megalakulásának szükségességéről és körülményeiről, a Székelyföld területi autonómiájának elnyerése érdekében tett lépésekről, amelyek a parlamentáris demokrácia elvei szerint történtek és történnek. Átadták az SZNT alakuló ülésén elfogadott határozatokat, valamint a Székelyföld autonómiájára vonatkozó statútumtervezetet. A VET sajtószolgálata szerint Solcanu értékelte azt, hogy a tanács demokratikus körülmények között alakult meg, de kifejezte, hogy pártja nem ért egyet a területi autonómiával. A felek kölcsönösen kifejezték igényüket a további tájékoztatásra, kapcsolattartásra és nyílt párbeszédre.
Markó Béla RMDSZ-elnök "véletlenül" éppen szombatra hívta össze a Szövetségi Képviselők Tanácsát Marosvásárhelyre, amikor Kolozsváron az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alakuló ülésére került sor, hetekkel korábban beharangozott menetrend szerint. Frunda György, az SZKT elnöke már pénteken élesen támadta az EMNT-t, esélytelen opportunistáknak nevezve a tanácsban szerepet vállalókat, egyúttal megtorló intézkedéseket is kilátásba helyezve ellenük.
Sült galamb vagy balkáni gerle? című politikai helyzetértékelését a szövetségi elnök az alkotmánymódosító referendummal kezdte, kijelentvén: "Kevesebb lett az ellenünk való, több lett a nekünk való a módosított alkotmányban." Markó szerint a népszavazáson az erdélyi magyarság 95 százaléka az alkotmánymódosítást támogatta, amit a szövetségi elnök az RMDSZ-be vetett töretlen bizalom jeleként könyvelt el. (Azt elhallgatta, hogy olyan "ígéretekkel" vett részt a szövetség a balkáni bohózattá változtatott referendum-kampányban, amelyek a módosult alkotmányban egyszerűen nincsenek benne – ilyen például a kötelező sorkatonaság eltörlése.) "Hányan mondtak le tisztségükről azóta azok közül, akik nemmel szavazni biztatták a magyarságot? Hányan szórtak hamut a fejükre? Hányan ismerték be nyilvánosan, hogy nem volt igazuk?" – tette fel a kérdést a manapság már csak ingerült hangnemben "helyzetértékelő" Markó, nyilvánvalóan az EMNT és a Székely Nemzeti Tanács képviselőire gondolva. Szintén az utóbbiakra utalva fogalmazta meg a fenyegetőzésnek is beillő figyelmeztetést: "Nem engedhetjük meg, hogy az RMDSZ-szel szemben politikai alternatívát teremtve előbb-utóbb megosszák a magyar közösséget". Az RMDSZ közösségmegosztó ténykedéséről szintén nem esett egy önkritikus szó sem.
A következő évről szólva a magyar párt elnöke sorsdöntőnek nevezte mind az RMDSZ, mind az erdélyi magyarság szempontjából a 2004-es esztendőt: "Jövőre két fontos célunk van, erős önkormányzatot és erős parlamenti képviseletet létrehozni". Markó szerint ennek a célnak kell alárendelni minden más, szerinte pillanatnyi konfliktust, vitát. "Csakis nyitott, az eddigieknél is nyitottabb, mindenkinek megmérettetési lehetőséget adó RMDSZ-szel indulhatunk neki a választásoknak" – zárta helyzetértékelését az egyre kevésbé nyitott magyar párt elnöke. A hozzászólások hangneméből is egyértelművé vált: ez a testület jelenlegi összetételében már képtelen a csúcsvezetőség által diktált hivatalostól eltérő vélemények megtűrésére, netán integrálására.
Sz. L.
Közel kétmilliárd lejt fordíthat a nagyváradi Albin Alapítvány a Fiatalok integrálása a munkaerőpiacon elnevezésű projektjének gyakorlatba ültetésére. A tervezet kedvezményezettjei elsősorban a Nagyvárad környékén található nyolc község (Bors, Bihar, Fugyivásárhely, Hegyközcsatár, Hegyközpályi, Nagyürögd, Szentandrás és Szentmárton) hátrányos helyzetű fiataljai, de a kivitelezők szerint a szóban forgó települések teljes közösségét pozitívan érinti a remélt siker.
A GRASP-program keretében megpályázott, az amerikai kormány nemzetközi fejlesztésért felelős ügynöksége (USAID) által támogatott tervezetnek nem tud, nem is próbál egyedüli kivitelezője lenni az Albin Alapítvány: partnerül kérte fel ehhez a felsorolt települések önkormányzatait, valamint a Bihar Megyei Foglalkoztatási és Átképzési Igazgatóság, a Tanfelügyelőség és a Pszichopedagógiai Tanácsadó Központ munkatársait. A mintegy 200 fiatalt magába foglaló célcsoport tagjainak egyéni boldogulását és a közösségépítést egyaránt elősegíteni hivatott program megvalósításában részt vállalt a Gyermekekért, Közösségért, Családért Alapítvány, a Lazarus Alapítvány és a Ruhama Alapítvány is.
Az egyéves futamidejű projekt megvalósítóinak többlépcsős feladatsort kell végrehajtaniuk. Először meg kell keresniük az említett célcsoportba tartozókat: azokat a 14–25 év közötti hátrányos helyzetű fiatalokat, akik szociális körülményeik okán a társadalom perifériájára szorultak, s akiknek segítség nélkül esélyük sem lenne a beilleszkedésre. Éppen kiszorítottságuk miatt kell őket egyenként, személyesen felkeresni, majd megtalálni számukra az egyénre szabott támogatási formát: megteremteni a tanulási vagy továbbtanulási feltételeket, érdeklődési körük, alkalmasságuk és a piaci kereslet-kínálat függvényében szakképzésben avagy átképzésben részesíteni, majd munkahelyhez juttatni őket. Közben meg kell tanítani nekik, hogyan lehet a különböző hivatalokkal, cégekkel kapcsolatba lépni, hogyan kell egy állásajánlatra jelentkezni, egy önéletrajzot elkészíteni.
A projekt közösségépítő jellege pedig abban rejlik, hogy a fenti célok megvalósításához elengedhetetlen az adott települések intézményeinek, hivatalainak, vállalkozóinak, pedagógusainak bevonása. A közös munka legfőbb eredménye pedig az lenne – vallják a tervezet kidolgozói –, ha az egyesztendős futamidő lejárta után mind a nyolc községben megmaradna, továbbfejlődne az ez idő alatt kialakuló együttműködés, szervezett formában folytatódna a helyi szintű összefogás.
T. Szabó Edit
Marosvásárhelyen kétnapos rendezvényre került sor, amelyen a diákok körében zajló egészségnevelésről, az iskolai drogmegelőzésről, különböző programokról hallhattak az érdeklődők – tudtuk meg Ábrám Zoltántól, a Preventio Egészségvédelmi Társaság elnökétől. Az előadások során Albert Lőrincz Enikő a megelőző munka fontosságáról értekezett, Dégi Csaba és Szabó Béla a hazai drogellenes nemzeti stratégiát ismertette, Ábrám doktor a marosvásárhelyi orvostanhallgatók iskolai felvilágosító tevékenységéről beszélt, míg Bán Éva az iskola és a pedagógus szerepéről, Kovács Tímea pedig a programok megvalósításának módszeréről tartott előadást. A szervezők lehetőséget nyújtottak különböző civil szervezetek bemutatására, kiscsoportos műhelygyakorlatokra, kerekasztal-beszélgetésekre, ötletek cseréjére is. Bemutatásra került a Sapientia-EMTE Humán Tanszéke kiadásában megjelent Fekete éden című könyv, valamint a Közelkép az iskolai drogprevencióról című szakmai útmutató.
A Julianus Alapítvány 11. díjkiosztó ünnepsége december 20-án délután 5 órakor lesz a csíkszeredai új református templomban, ezt követően a Városi Művelődési Házban a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes díszelőadására kerül sor. A 2003-as év kitüntetettjei: András Mihály folklorista (Csíkszereda), Csoóri Sándor író, költő, szociográfus, esszéista (Budapest), Gellérd Judit pszichiáter, unitárius lelkész (Boston), Pomogáts Béla irodalomtörténész (Budapest), Sylvester Lajos közíró, újságíró (Sepsiszentgyörgy), Tempfli József róm. kat. megyés püspök (Nagyvárad), Wass Endre közgazdász (Hamburg).
| hídemberek |
Az alábbi beszélgetést Konczili Vendellel, a mátészalkai Széchenyi István Általános Iskola igazgatójával, a mátészalkai Német Kisebbségi Önkormányzat elnökével, az Országos Német Kisebbségi Önkormányzat Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei képviselőjével folytattam.
– Hány személyt képvisel az országos fórumon?
– Az Országos Német Kisebbségi Önkormányzatnak 52-en vagyunk a tagjai. A magyarországi németség területi eloszlásának megfelelően egyes megyéket többen képviselnek, Szabolcs-Szatmár-Beregből egyedül vagyok. A tavalyi népszámlálás alkalmával a megyében valamivel több mint ezer németet írtak össze. A határ romániai oldalán lévő Csanálos, Mezőfény, Kálmánd stb. itteni testvértelepülései közül például Vállajon 380-an, Mérken 61-en vallották magukat németnek.
– Egy 2-3 évvel ezelőtti beszélgetésünk alkalmával Lovász János vállaji jegyző a következőket mondta nekem: "Vállajon 1049-en élünk, amiből 15-20 cigány, a többi sváb". Ugyanakkor Török László itteni jegyzőtől azt hallottam, hogy Mérk 2400 lakosának megközelítőleg a fele sváb etnikumú...
– Szerintem a megyében élő svábok száma megközelíti a 10 ezret, de ebből csak ezren vallották magukat németnek.
– A legutóbbi magyarországi kisebbségi önkormányzati választások alkalmával gyakran hallottam emlegetni az etnobiznisz szót. Tulajdonképpen mi értendő ez alatt?
– Magyarországon hivatalosan 13 nemzeti kisebbséget tartanak nyilván. Ezek mindegyike alakíthat külön kisebbségi önkormányzatot. Például Mátészalkán legutóbb akár 13 ilyen kisebbségi önkormányzat is alakulhatott volna. Végül 3 alakult, a ‘94 óta létező német meg a cigány mellett lengyel is. A városban 6 lengyel él, ám a vonatkozó törvény szerint nekik sem kellett bizonyítaniuk, hogy ők valóban lengyelek. Az ide vágó szabály szerint ugyanis az tekintendő lengyelnek (németnek, cigánynak stb.), aki annak vallja magát. Tehát ha a cigány németnek vallja magát, annak fogadják el. A mi esetünkben a szóban forgó személyeknek elég volt lengyelnek vallaniuk, illetve jelöltetniük magukat. A kisebbségi önkormányzat megalakulásához ezenkívül még a következő két feltételt kellett teljesíteniük: legalább öten jelöltették magukat lengyelként, és ezek mindegyike legalább 100 szavazatot kapott. Az utóbbi feltétel teljesítéséhez szintén nem annyira lengyel származásra volt szükség, mint inkább arra, hogy az illető kiterjedt ismeretségi körrel és magas népszerűségi indexszel rendelkezzen. Ugyanezért, amikor mi a német kisebbségi önkormányzat jelöltlistáját összeállítottuk, elsősorban azt a szempontot kellett figyelembe vegyük, hogy ki mennyire népszerű a választók körében. Amennyiben ugyanis nem így járunk el, és mások népszerűbb embereket indítanak, akik több szavazatot kapnak, elveszik tőlünk és szétzüllesztik a német kisebbségi önkormányzatot. Ennek azért is nagy az esélye, mert az önmagukat németnek valló és a választáson német kisebbségiként indulókat névsor szerint írják fel a jelöltlistára, és a kisebbségi önkormányzatba az öt legtöbb szavazatot elérő jut be közülük.
– De mi ebben a "biznisz"?
– Először is, ha mátészalkai szinten sikerül valamilyen kisebbségi önkormányzatot alakítani, annak a képviselője bekerül a helyi "nagy" önkormányzatba, amely testület tagjaként tiszteletdíj gyanánt havi 100 ezer forintot kap. Emellett a megalakult kisebbségi önkormányzatnak minden évben leosztanak 600 ezer forintot az államkasszából, és nekünk itt, Mátészalkán további 1 millió forintot a várostól. Ezt a pénzt el lehet költeni a német (lengyel stb.) kultúra ápolására. Mi ilyen pénzből, valamint külön erre a célra kiutalt további 300 ezer forintból rendeztük meg a Német Nemzetiségi Kulturális Fesztivált. Mi így járunk el, de például arra is van lehetőség, hogy a kisebbségi önkormányzatnak leosztott pénzt tiszteletdíj gyanánt elosszák egymás között. És ugyanezt a legközelebbi választásokig, vagyis négy éven át minden évben megismételhetik... Summa summarum, az etnobiznisz lényege: öt szegény ember összeáll, azt mondják például, hogy ők tótok, és ezzel fejenként keresnek pár százezer forintot. Amennyiben az adott településen igazi szlovákok is élnek, az ilyen áltótok persze kitolnak amazokkal, akik miattuk nem kapnak pénzt a kultúrájuk ápolására... Ugyanez érvényes a németekre is. A magyarországi románok esetében pedig még tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a magyarországi cigányság nagy része is román ajkú...
– Hány nemzetiség él Magyarországon?
– A hivatalosan nyilvántartott 13 magyarországi nemzeti kisebbségből a cigányság a legnépesebb, több mint 190 ezren vannak. Az 1990-es népszámláláshoz képest számuk 50 ezerrel nőtt. Egyébként a szakemberek szerint a magyarországi cigányság nem önbevalláson alapuló, hanem tényleges létszáma háromszor-négyszer nagyobb. Mi, németek 62 ezren vagyunk. Szlováknak közel 18 ezren, horvátnak közel 16 ezren, románnak 8 ezren, ukránnak 5 ezren, szerbnek 4 ezren, szlovénnek és lengyelnek körülbelül 3-3 ezren, görögnek 2500-an, bolgárnak 1400-an, ruszinnak 1100-an, örménynek 620-an vallották magukat. Persze arról van szó, hogy ennyien vállalták a nemzetiségüket...
– Azért kérdeztem rá a magyarországi nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára, mert például román részről különböző alkalmakkor úgy szokás feltenni a problémát, hogy a romániai magyarságnak van, a magyarországi románoknak bezzeg nincs parlamenti képviseletük. Mi erről az Országos Német Kisebbségi Önkormányzat álláspontja?
– Magyarországon kb. 120-200 ezer ember választ meg egy képviselőt. Ha a nemzetiségi jelöltekre leadott szavazatok számítanának, a cigányok elvben 2, a németek 1 képviselőt juttathatnának be a parlamentbe, a többi kisebbség egyet se, hiszen például zsidó nemzetiségűnek csupán 7 ezren vallották magukat. Nekünk, németeknek tulajdonképpen a szavazás is megfelelne, mert fegyelmezettek vagyunk, közülünk a többség az urnák elé járulna és a mi képviselőinkre voksolna. A fegyelmezetlenebb, széthúzásra hajlamos cigányság és a 11 "kicsi" nemzetiség nem szavazást akarna, hanem azt, hogy mind a 13 nemzetiségnek hivatalból legyen egy-egy képviselője a parlamentben. Ezt a másik oldalról sokan azért ellenzik, mert például az MSZP– SZDSZ, illetve a Fidesz–MDF között fennálló jelenlegi parlamenti erőviszonyok mellett ha a kisebbségek összefognának, eldönthetnék, hogy milyen kormány alakuljon, tőlük függne az ország sorsa...
– Magyarországon általában pozitívan vagy negatívan viszonyulnak a németekhez?
– Személy szerint a központ felől jók a tapasztalataim. Egyszer majd megmutatom, hány kitüntetést kaptam. De egyiket se helyi, mátészalkai elöljáróktól, és ez nem véletlen. Nem szeretik, hogy semmiből nem engedek, ami nekünk jár. Például a Széchenyi István Általános Iskola igazgatójaként egyetértési jogom van, ami azt jelenti, hogy minden minket érintő döntéshez az én beleegyezésem is kell. Én ezzel szigorúan élek. A kollégáim között például most is 6 millió forint jutalompénzt oszthattam ki, mert amíg kevesebbet akartak adni, mint amennyit mi kiszámoltunk, nem fogadtam el. Végül kénytelenek voltak engedni, mert amíg az iskolának nincs elfogadott költségvetése, addig a városnak sincs. Négy éve nemzetiségi iskola a mienk. Amikor igazgató lettem, 430 gyerek járt ide, most 613, miközben más iskolákban csökken a tanulók létszáma. A mieink vagy németnek vallják magukat, vagy németet akarnak tanulni heti 5 órában, és ezért külön kapunk 13-14 millió forintot.
Boros Ernő
A román nemzetállami propaganda érveivel felfegyverkezett bukaresti diplomácia évek óta üti a vasat a Budapesten található Gozsdu-udvarért. Hovatovább a román–magyar viszony normalizálását is ennek a nagy értékű belvárosi teleknek és ingatlanegyüttesnek a visszaszerzéséhez köti, bár ezt a feltételt hivatalos államközi dokumentumok nem tartalmazzák. A hajdani zsidó negyedben lévő, hét épületből és hat udvarból álló Gozsdu-udvart a tehetős nagyváradi ügyvéd, Gozsdu Manó közhasznosításra szánt hagyatékából építették a 20. század elején joghallgató zsidó és görögkeleti vallású román fiatalok számára. Bár Magyarország és Románia 1953-ban államközi megállapodást kötött arról, hogy semmiféle tulajdonjogi igényt nem támasztanak egymással szemben, a románok szerint ez az (akkori) Gozsdu Alapítvány javaira nem vonatkozott. Az effajta eseti kivételezés alapján a mai magyar állam hatványozottan nagyobb értékű igényt jelenthetne be a mai Románia területén található egykori magyar vagyonokra. Mégis: Budapest engedni látszik a román óhajnak, amellyel Ion Iliescu román államfő szeptemberi magyarországi látogatásakor ismét előhozakodott. Válaszként a Medgyessy-kormány azzal a javaslattal állt elő, hogy közös felügyelet és társfinanszírozás mellett jöjjön létre egy kulturális célú Gozsdu Közalapítvány. Ennek budapesti intézményeit: egy múzeumot, egy könyvtárat és a magyar–román stratégiai partnerség intézetét a szóban forgó udvarban alakítanák ki. Csakhogy a kerületi (erzsébetvárosi) önkormányzat 1999 decemberében 800 millió forintért eladta a Gozsdu-udvart a Magyar Ingatlan Kft.-nek, amely befektetőként apartmanházat, üzleteket, vendéglőket és a londoni Covent Gardenhez hasonló kulturális központot létesítene a területen. A befektető nem tudta érvényesíteni a szerződést, mert a Gozsdu-udvar eladását eddig három bérlő akadályozta, akik bírósághoz fordultak, amely első fokon nekik adott igazat. Nemrég viszont mégis belementek, hogy forgalmi értéken kártalanítsa őket az önkormányzat, így idén november végén hatályba lépett a főváros belső részén lévő nagy értékű, de lepusztult állapotban lévő ingatlanegyüttes négy évvel ezelőtti eladási szerződése. A budapesti Népszava november 26-ai számában már egyenesen arról számolt be, hogy a román–magyar államközi viszály ezzel elcsitult, hála Ion Iliescu nagyvonalúságának, aki a magyar kormány előzékenységét elfogadva már nem kéri vissza azt, amire amúgy sem jogosult országa, beéri azzal, amit Magyarország önként felajánlott...
Erdély egyik utolsó polihisztora, Kós Károly születésének 120. évfordulójára emlékezünk. "Négygyermekes postatisztviselő egyetlen fiaként születtem 1883. december 16-án Temesváron, hová akkor édesapámat Kolozsvárról helyezték át – írja önéletrajzában, majd így folytatja: 1889-ben Temesvárról Nagyszebenbe helyezték. Itt végeztem az elemi iskola első három osztályát, és megtanultam németül. 1893-ban végre visszahelyezték Kolozsvárra, ahol aztán szüleim véglegesen megtelepedtek. Itt végeztem el a negyedik elemi osztályt és a Református Kollégiumban a középiskolát. 1901-ben letettem az érettségi vizsgát is. 1902-ben – egyesztendei betegségemből felgyógyulva – szüleim kívánságára a budapesti Műegyetem mérnöki szakosztályára iratkoztam be. Nem tudtam azonban megbarátkozni ezzel a száraz műszaki tudománnyal, tehát két esztendő múlva – szüleim nem kis bosszúságára, s bár én is elvesztegettem így egy esztendőmet – átiratkoztam az építészeti szakosztályra. Nehéz kezem volt, nagy igyekezettel mégis jó rajzos lettem. Az elméleti tárgyakkal is nehezen birkóztam meg, de a tervezésben hamarosan elismerték elsőségemet tanáraim és évtársaim is. Harmad- és negyedéves koromban minden főiskolai pályázaton díjat nyertem, és szünidei ösztöndíjakat kaptam. 1907-ben kaptam meg építészmérnöki diplomámat."
Röviden ennyi a rajt: Temesvár, Szeben, Kolozsvár, Budapest a felcseperedés, a feltarisznyázás színhelyei és időszakai. Majd következnek Kós Károly művészeti vándorlásainak, tanulmányútjainak állomásai, egyebek között Bécs, Párizs, London, Isztambul, a Márvány-tenger vidéke, Boszporusz, Aranyszarv-öböl, művészetileg mindaz, amivel Róma, Bizánc és az iszlám találkozása ajándékozta meg az emberiséget. Hogy a recessziót és más nyugati irányzatokat vagy a hazai művész kortársak hatását ne ismételjük. Természetesen Erdélyt, a Székelyföldet és mindenekelőtt a szülőföldül választott Kalotaszeget azonban meg kell említenünk. Együttvéve ezen forrásoktól erednek Kós Károly sajátos erdélyiségének és egyetemességének összetevői. Ezek nyomán és ezek összefüggő ismeret- és hatásrendszerének tudomásulvételével rajzolódik ki az a Kós Károly-i összkép, amely ötvözi a sajátosan erdélyit és a sajátosan egyetemest életművében. Így hozta létre a maga utánozhatatlan, egyéni és sajátosan nemzeti stílusát. Az építészetet tartotta szíve szerint hivatásának. Nagy álmai voltak, akárcsak Móricznak az irodalomban és Kodálynak a zenében: a népi építészet alapjára akarta felépíteni a nemzeti architektúrát. Ezért járta jegyzetfüzetével Erdély tájait, a Székelyföldet és Kalotaszeget. Azzal a meggyőződéssel – mint diákkori munkabeszámolójában, az Erdélyország népének építése (1908) című tanulmányában írta –, hogy "be kell fúrnunk magunkat ebbe a földbe, amelyre építeni akarunk... Ami a vadmadárnak az ő szálló szárnya, ami a virágnak az ő illata, azzá kell lennie a földnek, ennek a népnek a mi számunkra, a magyar építészet számára". Vele egy időben sokan keresték a modernség rokon útjait, így Lechner, Lajta, Pogány, Medgyasszay, de nála következetesebben és nagyobb eredményt ígérően senki sem.
Teremtő erejéből fiatalon is ízelítőt adhatott: alig száradt meg a diplomáján a tinta, amikor az óbudai református parókiát és imaházat (1908–1909), a zebegényi római katolikus plébániatemplomot (1908– 1909), a budapesti állatkerti pavilonokat (1909–1910), a városmajori iskolát (1910), majd a kispesti munkás- és tisztviselőtelep központját (1912–1913) építette. Csak huszonnyolcadik esztendejében járt, amikor legjelentősebb munkáját, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot építette még Magyarországon, magyar állampolgárként. Nagynevű építészek szerint ha csak egyedül a Székely Nemzeti Múzeumot építette volna, már ez az épület is biztosítaná helyét a magyar architektúrában.
Jól mutatják építőművészi pályájának alakulását annak adatai. Kósnak korántsem teljes jegyzéke szerint 1907-től 1944-ig 65 elkészült épületterve közül 47 épült fel, 1945-től 33 tervrajza készült, melyekből összesen 11 valósult meg. Legnagyobb megbízásait az 1907–1914 közötti rövid időszakban kapta, 1919-től 1944-ig kisebb munkái voltak, de folyamatosan és nagyrészt megvalósulók, ezután terveinek kétharmada papíron maradt, s a megvalósultak sem igényelték az ő tehetségét. Pályája sajnos nem teljesedhetett ki, csupán néhány esztendőt kapott a sorstól tervei megvalósítására. Jött az első világháború, majd a kisebbségi évtizedek, újabb világháború, majd a sarlós-kalapácsos kisebbségi elnyomatás... Az építőművész munkaterülete pedig egyre inkább az irodalom, a közélet lett. Nem a maga óhajából, hanem a sors felismert kényszerűségéből. 1918 végén nagy választás elé került: Budapesten akarja-e folytatni építészeti munkásságát, immár kinevezett professzorként, vagy Erdélybe megy, Erdélyben marad, vállalva a főhatalomváltozás utáni kisebbségi sorsot. Erdélyt választotta. Vállalta a kisebbségi helyzetbe taszított magyarság új életre ébresztését és vezetését, a romok közötti építést. Az építőművészből grafikus, könyvszerkesztő, tanulmányíró és szépíró lett; minden, amire a két világháború közötti időben népének, nemzeti közösségének szüksége volt. S minden körülmények között meg is találta a népéért való cselekvés formáit, abban a hitben, hogy Erdély minden nemzetisége megőrizheti a maga egyéni kultúráját. "Kós Károly végletesen politikus alkat volt – írja róla a Kós Károly: Hármaskönyv kiadói bevezetője –, abból a típusból, mely »elvérzik egy gondolaton«. Ez az egy gondolat Erdély önálló, külön életének történelmileg valóságos hagyománya, mely az ott élő népek egymásra hatásából organikus egésszé tette e táj kultúráját. Ezért érezte Erdély bármely országba betagolt helyzetét, még inkább felosztását elfogadhatatlannak. Gyakorlati politikusként inkább kihasználták, mintsem támogatták törekvéseiben. Mindig a kultúrába vonult vissza."
A kultúrában szolgált és tusakodott. Itt bontakozott ki sokoldalú, rendkívüli munkássága. ő volt a "kiáltó szó". ő ébresztette először munkára és nemzeti kisebbségi jogai kivívására a Trianon után letargiába ájult kétmilliós erdélyi magyarságot. "Valóságokat akartam láttatni, igazságokat akartam kiáltani. Valóságokat és igazságokat, amik fájnak a gyávának, elnémítják az árulót, megrontják az ellenséget, megállítják az elnyomni akarót. Amik bátorságot adnak a csüggedőknek, világot gyújtanak a sötétben tévelygőknek, fegyvert adnak a védteleneknek. Ezt akartam kiáltani, és lehet, hogy kiáltó szó leszek a pusztában... Mégis kiáltok! Neked, Erdély, Bánság, Körös vidéke és Máramaros ezeresztendős magyarsága: Ébredj kétesztendős álmodból, szemedet nyisd ki; nézz széjjel és állj az új életben tusakodni akarók közé. A rohanó idő füledbe harsogja: elég a passzivitásból. Ami eddig orvosság volt és védelem is talán, de mindenesetre becsült volt, méreg az ezentúl és gyávaság. Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája... Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán..." – írja a Kiáltó Szóban 1921 januárjában. ő alakította meg a romániai magyarság első politikai szervezetét, a Magyar Néppártot (1921. június 5., Bánffyhunyad); ő indította a Romániához csatolt Erdélyben az első demokratikus néplapot (Vasárnap, 1921); ő hozta létre a sztánai kis officínát, s könyvészeti remekeivel (Erdély kövei, 1923; Atila királról ének, második kiadás, 1923; Kaláka kalendárium, 1925) is erősítette Erdély magyarságának történelmi tudatát. ő teremtette – próbált embereivel együtt – az Erdélyi Szépmíves Céhet (1924– 1944), a romániai magyar irodalom és művelődés életfontosságú szervezetét; ő vállalta az Erdélyi Helikon (1928–1944) című folyóirat kiadását és 1931-től felelős szerkesztői tisztét az európaiság, a tiszta irodalom és transzszilvanizmus jegyében. S ő teremtette meg Szolnay Sándorral a Barabás Miklós Céhet (1930), hogy az addig alig-alig lélegző romániai magyar képzőművészeti életnek is kerete legyen. ő volt a titkára a román Pen Club magyar osztályának, de ő volt a mozgatója az Erdélyi Református Egyházkerület Műemlékbizottságának is (1930-tól).
Ám a sok-sok munkaterülete közül ebben az időben az irodalmat tartotta a legfontosabb eszköznek az erdélyi magyarság nemzettudata alakításában. Ezért fogott maga is tollat negyvenéves korában, bár korábban nem voltak szépírói ambíciói. Irodalmi alkotómunkájának első terméke a Varjú-nemzetség című regénye (1925), melyben felrajzolta a kicsi kalotaszegi világot abban a meggyőződésben, hogy a fejedelmek akárhányszor is váltják egymást Erdély trónján, a nép megmarad. 1930-ban megjelenik a Gálok című kisregénye két változatban is – színdarab és kisregény formájában –, majd megírja Budai Nagy Antal históriáját. Ezután következik Az országépítő (1934) című regénye, amelyben a nemzeti életet fenyegető külső veszélyekre figyelmeztet. Ezek az alkotások bizonyítják elválaszthatatlan kapcsolatát saját népéhez, a szülőföldhöz, s ismerjük meg rajtuk keresztül a transzszilvanizmus kósi értelmezését. Vallotta, hogy Erdély földjén a történelmi változások, a földrajzi adottságok a táj együttes hatásával olyan sajátos lelki alkat formálódott ki, amely az itt élő népek – magyarok, románok, szászok – fiait minden mástól megkülönböztethető egységbe kapcsolja.
Kós Károly a valósággal, népe kérdésivel nézett szembe minden művében. Azzal a meggyőződéssel és tapasztalattal, hogy "az igazi művésznek (...) mindenütt a világon, minden időben és minden körülmények között a Sors által rendelt kötelezettsége, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja s élete munkájával szülőhazáját és annak népét megbecsült hagyományainak szellemében hűségesen szolgálja". Kós ezt tette építészként, ezt tette íróként, ezt tette képzőművészként. Maga is alig tudta megkülönböztetni egyiket a másiktól, minden hivatásában építő maradt. Talán nincs is olyan alkotóművész, akinek sok irányú tevékenysége ilyen harmonikus és egységes volna, mint Kós Károly a maga mindent magához hasonlító erdélyiségével. Ahogyan a transzszilván gondolatokkal vitázó Szemlér Ferenc is elismerte: Kós minden könyve, az Erdély (1929) és a Kalotaszeg (1932) is egy-egy monumentális bolthajtás "a korabeli" törpe, hányt-vetett erdélyi magyar életek felett.
Nemzedéktársai a "sziklakerti építőt" látták benne, aki teleültette Erdélyt zengő templomokkal; az "erdélyi történelem határőrét", a rég haldoklónak is életet üzenőt; a fiatalabbak a hűség és szolgálat jelképét, a "szétzüllött harangszónak tornyot rakó embert". A kilencvennégy esztendőt magában foglaló tusakodó élete századokra szóló példa és tanulság: 1977-ben egy darab transzszilván múlt távozott személyében.
Mihálka Zoltán
| megverni a pásztort... |
– Hány évre és miért ítélték el, illetve hol töltötte le a börtönbüntetést?
– 1959. március 22-én tartóztattak le. Hogy hol és milyen körülmények között, arra a későbbiekben még visszatérek. 1964. augusztus 2-án szabadultam. Isten különös kegyelméből az egész időt a szamosújvári börtönben töltöttem. Abban a börtönben, ahol a más helyekről visszahelyezett rabok, mihelyst meglátták a falakat, keresztet vetve, boldogan azt mondták: hála istennek, hazaérkeztünk!
– Miért mondták ezt?
– Mert mindenütt másutt embertelenebbek voltak a körülmények. Olyanokat hoztak vissza Szamosújvárra, akik vagy sárgaságba vagy tífuszba estek. Az utókezelésüket itt tudták megoldani. Berendezett kórház volt, emberségesebb körülmények, persze itt is csak egy bizonyos idő után. A letartóztatásom után körülbelül egy évig vagy valamivel még tovább is, nekünk is megvoltak a magunk borzalmas nyomorúságai. Olyanok például, hogy hetekig nem láttunk vizet. Nemcsak mosakodásra, de ivásra sem jutott.
– Volt egy papi szoba ebben a börtönben. Arra kérem, szóljon róla egy kicsit bővebben.
– Megkezdődött a rabok politikai-kulturális átnevelése. Azzal készítették fel őket a szabad életre. Ennek persze a börtönben lévő rengeteg lelkipásztor csak akadálya lehetett – az akkori állami szervek felfogása szerint. Elkülönítettek minket, ami nagy áldás volt, mert ezzel tulajdonképpen egy teológiai intézetet hoztak létre. Ennek a 71-es szobának emléktáblát kellene állítani, tiszteletbeli teológiai intézetnek kinevezni, úgy, ahogy díszdoktorátust szokás osztogatni. Ide gyűjtöttek össze minket, mindenféle felekezetű lelkészeket, és majdnem másfél évig tartottak ott. Ahogy beköltöztünk, rögtön kialakult a módja, hogyan foglaljuk el a helyeinket. Külön csoportban voltak az ortodox lelkészek, de köztük is külön a szerzetesek. A másik csoportot a görög katolikusok képezték, köztük is külön csoportot, akik engedve a nyomásnak, áttértek ortodoxnak. ők valahol a kettő között voltak – egyik közösség sem fogadta be teljesen őket. Aztán voltak a római katolikusok és mi, protestánsok abban az ökumenében, ahogy a teológián voltunk együtt. Nagyon sokáig súrlódások nélkül fenn is tudtuk tartani a közösségünket.
– Említette, hogy egyfajta elkülönülésben éltek a cellában a különböző egyházak lelkészei. A bezártság az idők folyamán milyen ökumenikus együttlétet hozott létre önök között?
– Mindenki a saját hite szerinti imádsággal, áhítattal, igehirdetéssel kezdte és zárta a napot. Napközben, hogy így mondjam: voltak kis csoportos foglalkozásaink is és "plenáris" üléseink is, amikor közös volt a témánk. Az egyháztörténelmi előadásokat egy ortodox pap tartotta. A világirodalom történetével Andreas Wilkner szász evangélikus lelkész foglalkozott, aki egy novelláskötetéért szenvedett börtönbüntetést. Először tisztességes tiszteletdíjat kapott érte, majd rájöttek, hogy amit tartalmaz, az kétféleképpen is értelmezhető. Voltak gazdasági jellegű előadások is. Vidéki tapasztalattal rendelkező kollégák, így unitárius lelkésztársaink tartottak például méhészeti, szőlészeti, kertészeti szakelőadásokat. Voltak nyelvkurzusok, angolt, németet, franciát lehetett tanulni. Engem megkértek a katolikus papok, hogy a görög nyelvtant ismételjem át velük, ami nekem akkor még nagyon friss volt.
– Voltak-e ellentétek, összetűzések ebben a papi szobában? Az ön egyik cellatársa, Visky Ferenc egyik könyvében említést tesz erről.
– Voltak. Egy darabig különösebb súrlódások nélkül voltunk együtt mi, protestánsok. Aztán ismétlődött az egyháztörténet: kirobbant egyik oldalon a reformátusok-evangélikusok, másik oldalon az unitáriusok részéről a vita. Amikor emiatt az unitáriusok – akiknek a felfogása nagyon élesen különbözik a lutheri és kálvini hitelvektől – félrevonultak, külön közösséget teremtettek, akkor pedig a mi református közösségünkön belül kezdődtek el a súrlódások, a hagyományos kálvinisták és a pietista irányzat követői között. Ennek ugyanúgy meg kellett ismétlődnie kis méretekben a börtönben, mint ahogy a külvilágban megtörtént…
– Beszéljünk egy kicsit arról is, hogy a különféle egyházak lelk&e