|
XIII. évfolyam, 49. (636.) szám |
2003. december 9. |
TISZTELT LÁTOGATÓNK, KEDVES OLVASÓNK,
ÜDVÖZÖLJÜK AZ ERDÉLYI NAPLÓ HONLAPJÁN!
Erdély egyetlen országos terjesztésű polgári hetilapját az itthon bejegyzett Pro Media Alapítvány tulajdonában lévő Erdélyi Sajtóház adja ki, amelynek jelenleg ez az egyetlen tevékenysége. Lapunk megjelentetése a jelenlegi nehéz gazdasági és barátságtalan politikai környezetben nem könnyű, ezért minden erkölcsi és anyagi támogatásnak örülünk. Ön is hozzájárulhat erőfeszítéseinkhez, ha nálunk hirdet, reklámoz, vagy ha felajánlásaival segíti lapunkat.
Mivel az internet-használók nem lapvásárlók, ők más módon járulhatnak hozzá az Erdélyi Napló fennmaradásához, mégpedig adományokkal. Felajánlásokat a kiadó dollárszámláján köszönettel fogadunk: SC Casa de Editura Erdélyi Sajtóház SRL, Banca Transilvania, suc. Oradea, cont: 2511001005514406, Romania.
Romániai olvasóink 120 ezer lejért rendelhetik meg lapunkat a kiadóban, egy negyedévre. Egyévi előfizetés díja 2004 januárjától 480 ezer lej.
Külföldre (bárhová) 15 euró az előfizetés díja, egy évre értelemszerűen 60 euró. Ezt az összeget a fenti bankszámlaszámra kell átutaltatni, majd pedig e-mailen vagy levélben jelezni a pontos lakcímet, amelyre a lapot küldhetjük. Az összegnek a számlánkon való megjelenése után kiadónk minden kedden postázza a friss lapszámokat. Kérjük, jelezzék, ha valamelyik számot a posta nem kézbesítette, és ne felejtsék el megújítani a lejáró előfizetéseket!
Reméljük, hogy közös erőfeszítéssel sikerül életben tartani az Erdélyi Naplót 2003-ban is!
A szerkesztőség
| címoldal |
Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz,
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szívében néha elidőz
a tigris és a szelíd őz.
Az RMDSZ-vezérek egyik legutóbbi sajtóértekezlete előtt érződött, hogy nagyon is örvendeznek valaminek. Meg is jelentek a súlyos fiúk mindahányan, Markó Béla, Frunda György, Verestóy Attila, Borbély László, Kelemen Atilla ült az asztal mellett Bukarestben, míg az újságírók A romániai magyar közvélemény röntgenképe címmel egy felmérést kaptak kézhez. Ezt a párt megrendelésére készítette egy kolozsvári cég, az Etnikumközi Viszonyok Kutatóközpontja.
A vaskos kimutatás fellapozása után az újdondásznépség azonnal rájött, hogy miért fut fülig az RMDSZ vezetőinek szája. A Ha jövő vasárnap parlamenti választásokat szerveznének, Ön melyik pártra szavazna? kérdés nyomán "kiderült", hogy a válaszadók 88,2 százaléka természetesen az RMDSZ-re. Szép arány. De nem tudom-mal felelt vagy nem válaszolt a megkérdezettek 18,7 százaléka. Tehát majdnem minden ötödik magyar választópolgár egyelőre nem az RMDSZ-re voksolók táborához tartozik. Ráadásul azok közül, akik elmennének az urnához, minden tizedik más – mégpedig román – pártot választana. (A magyarság ennél sokkal nagyobb hányada a román média fogyasztója, román iskolába járatja gyermekeit, az asszimiláció útján halad szinte visszatéríthetetlenül.)
A szövetség vezérkarának nem örvendeznie, hanem búsongania kellene, annál is inkább, mert a felmérők azt a kérdést "elfelejtették" föltenni, hogy ha az RMDSZ vagy egy másik magyar politikai párt, szervezet, alakulat között kellene-lehetne választani, akkor mi lenne a helyzet. A helyhatósági választásokon – amelyek ráadásul meg fogják előzni a jövő őszi parlamentieket – például csak a válaszadók 78,7 százaléka adná a voksát az RMDSZ jelöltjeire, 8,7 százalékuk független jelöltet támogatna, a többiek el se mennének szavazni. És figyelem: a "profi" kérdezők nem kérdezték meg, hogy a magyar polgári mozgalom jelöltjeire ki szeretne voksolni. Az egész felmérés politikai tartalmú része arra ment ki, hogy az erdélyi magyarság etnikai indíttatású elkötelezettségét és az egypártrendszerben ("egységben") való hitét igazolja. Szemben a pluralizmussal, a valódi választás lehetőségével. Az ember menjen el szavazni és válasszon az egyetlen megnevezett magyar párt és a többiek ("a románok") között. (Megszokhattuk már ezt a fajta széles kínálatot: hol Iliescu és Vadim, hol egy rossz és egy még rosszabb alkotmány között kellett választanunk...)
És még így is: a szövetségbe vetett bizalom a 2000-es 82,5 százalékról az 2003-as 77,6 százalékra csökkent a válaszadóknál. Ez talán onnan is eredhet, hogy a megkérdezetteknek csak alig több mint fele elégedett az RMDSZ különböző szintű vezetőivel, az SZKT-val pedig alig 29,7 százaléka. Egyébként ennek miniparlamentként kellene működnie, de a nagy ismeretlenségben vegetál, hiszen a felmérésben részt vevő magyarok több mint fele nem tudja, hogy mi a csuda ez s hogy mit tesznek-vesznek a benne lévők. (A gyengébbek kedvéért: időnként összeülnek, meghallgatják a pártelnöki eligazítást és sűrű kézfeltartásokkal megszavazzák a szűk pártvezetőség már korábban meghozott döntéseit.)
Egyébiránt a Bánságban áll a legrosszabbul az RMDSZ szénája, ami máris spekulációkra adott alkalmat: Markóék szerint ez a helyi pártvezetést minősíti, a helyiek szerint viszont épp a központit, amely inkább a Marosvásárhely–Bukarest-tengelyre helyezi a hangsúlyt, minden tekintetben.
Ami a legszomorúbb: miközben az RMDSZ-vezérek örvendeznek a sajtó által is kritikátlanul sulykolt "pozitív eredményeknek", az erdélyi magyarok 67,6 százaléka szerint rossz irányba haladnak az országban a dolgok! Ez pedig közvetlenül minősíti azt a szociáldemokrata kormányzást, amelynek a magyar párt a legfőbb támogatója, közvetve viszont magát az RMDSZ-t is, hiszen lám, Markóék rossz irányba támogatják Nastaseékat.
És azt a döbbenetes ítéletet sem tudta elrejteni e felmérés, hogy a magyar lakosság nem annyira azokra a problémákra várt volna és várna megoldást, amelyekkel az RMDSZ foglalkozott mostanában (nyelvhasználati kérdések, alkotmányírás, állandó konferenciázás, népünnepélyek szervezése, kádermozgatás stb.), hanem a súlyos szociális-gazdasági gondok megoldásában való tevékenyebb és eredményesebb részvételt várnának el a szövetségtől, az esélyegyenlőség kiharcolását. A fiatalok nem kis hányada csomagol, a határokon túlra tekint, csak azt várja, hogy mikor adódik alkalom Románia elhagyására, ráadásul ezt hagyományosan kevesebben vallják be, mint ahányan gondolják (a szülőföldjüket elhagyóknak ugyanis egyfajta megbélyegzés jár)...
Ismert, hogy a statisztika a hazugság egyik fajtája. De a legrosszabb, ha saját magának hazudik az ember. A megrendelt "csodálatos eredmények" mögül kisejlő, kivilágló bajokon csak úgy lehet javítani, ha nem áltatjuk magunkat. Azokat a kérdéseket is föl kell tennünk, amelyekről előre tudjuk, hogy nem nekünk tetsző válaszokat szülnek. Az RMDSZ-nek például aligha önünneplésre, hanem inkább a számadatok alázatos vallatására kellene szorítkoznia. A szövetség belső demokráciáját visszaállító intézkedések talán már elkéstek, de hátha nem késő még jó kérdéseket föltenni és őszinte válaszokat kutatni. Hanyagolni a mázolást, maszatolást, kozmetikázást.
Román Győző
A világ legnépszerűbb, legjelentősebb tömegeket megmozgató és legtöbb pénzt forgató sportágának (vagy bizniszének?) tűnő labdarúgás következő globális showműsorát Németországban rendezik, mégpedig 2006-ban, világbajnokság néven. 2004-ben még lesz ugyan egy nemzetközi felhajtás, egy kontinensviadal, de ez egy kisebb rangú összeméretkezés, ráadásul sem a magyar, sem a román válogatott nem érintett benne. Mert a portugáliai Európa-bajnokságra nem sikerült kijutniuk. A pénteki sorsolást tekintve pedig úgy tűnik, hogy a németországi vb-n sem leszünk érdekeltek. A magyar futball jelenlegi erejét, a magyar bajnokság színvonalát és a magyar játékosok nemzetközi ázsióját tekintve már most biztosra vehető, hogy a 8. selejtezőcsoportba sorolt Magyarország legföljebb presztízsmérkőzéseket játszhat Izlanddal, Máltával, és ha nagyon kapaszkodik addig, tán még Bulgáriával, viszont Svédországnak és Horvátországnak maximum edzőpartnere lehet. Ebben a hatos csoportban a dolgok mai állása szerint a magyar válogatott az ötödik helyre "jó". Románia hetes gruppot fogott ki, amelyben pechjére ott lesz Hollandia és Csehország, bár ma már Finnországot, Macedóniát és Örményországot sem könnyű legyűrni otthonukban. Állítom: kisebb csoda kellene egy román vb-részvételhez, a magyaréhoz meg egyenesen világraszóló varázslat...
D. L.
| aktuális |
A múlt héten először ült össze a választási törvényt kidolgozó parlamenti bizottság. Amint az egyébként várható volt, már az első napon élénk vita alakult ki a kormánypárt és a liberális-demokrata ellenzék között. Az utóbbiak szerint a bizottságnak elsőként a választási menetrendet illetően kellene döntenie. A liberálisok ragaszkodnak a kétfordulós helyhatósági választáshoz, ellenkező esetben akár a bojkott lehetőségével is számolnak. Replikaként az SZDP leszögezte: a törvény szerint a választások időpontjának megválasztása a kormány feladata. A bizottságnak február végéig kell kidolgoznia a plénum elé benyújtandó választási törvényt, amelynek a menetrend mellett előreláthatólag a névre szóló szavazás kérdése, valamint a mandátumok számának csökkentése lesznek a legvitatottabb pontjai. A könyörtelen politikai adok-kapok sorozatába illeszkedik az a másodfokon született bírósági határozat, amely formai okokra hivatkozva visszautasította az NLP–DP-pártszövetség hivatalos bejegyzését.
A hét folyamán a román lapok igen nagy teret szenteltek a politikai túlélésért küzdő Corneliu Vadim Tudor "színeváltozásának" is, akit előbb a kormánypárttal, majd a liberális-demokrata szövetséggel hoztak hírbe. Mind az előbbiek, mind az utóbbiak tagadták, hogy együttműködésre készülnének a szélsőséges Nagy-Románia Párttal. Ami – tekintve, hogy még messze vagyunk a választásoktól – nem sokat jelent, a politikában egyébként minden lehetőséggel számolni lehet és kell.
Nem szereti a hatalom az újságírókat, legalábbis azokat, akik írásaikkal zavarni merészelik köreiket. Temesváron egy országos napilap tudósítóját verték eszméletlenre, az incidens szolidaritási megnyilvánulásra késztette a helyi média embereit, akik tiltakozó menetben vonultak fel a város utcáin. Az eset hátterében egyesek szerint az a Szociáldemokrata Párt áll, amely a helyi kiskirályok támogatását élvezi, emezek viszont a hatalom védelmét.
Mikulásra egymillió lejes bankóval ajándékozta meg az ország népét a Román Nemzeti Bank, amellyel ezentúl bárki igazolhatja milliomos voltát. Hogy mennyit ér az új címletű bankjegy, azt egy tévériporter által megkérdezett járókelő fogalmazta meg a legtalálóbban: amennyit a papír, amire nyomtatták. S ha már az ajándékozásról esett szó, akkor a nemzeti bank újabb tervezett intézkedéséről se feledkezzünk meg, amely által jövő esztendőtől kezdődően szigorúbb feltételekhez kötné a fogyasztói hiteleket, megfosztva ezzel a bérből és fizetésből élőket az eddigi, viszonylag kedvezőbb részletvásárlási lehetőségektől. Egyes szakértők szerint a tervezett intézkedést a hiányos külkereskedelmi mérleg tette szükségessé, míg mások kifejtették: a meglódult lakossági vásárlások a hiány alig öt százalékát teszik ki.
Megajándékoznák magukat a törvényhozók is, számos kormánypárti honatya, fittyet hányva elnökük korábbi elutasító kijelentésére, újra előhozakodott a saját nyugdíjpénztár felállításának gondolatával, sőt törvénytervezetével. A párt szóvivője ugyan kijelentette, a tervezet elfogadásához szükségesnek tartja valamennyi parlamenti erő egyetértését, de ahogy a díszes társaságot ismerjük – saját kiváltságaik biztosítására folyamatosan van gondjuk – ebben mindenképpen meglesz a konszenzus, ha nem most, akkor valamivel később.
Sz. L.
Szentmisével emlékeztek a tíz évvel ezelőtt elhunyt Antall József miniszterelnökre vasárnap a budapesti Szent István-bazilikában. Az 1993. december 12-én elhunyt politikusért Erdő Péter bíboros celebrált misét többek között a néhai miniszterelnök özvegye, valamint két fia, Mádl Ferenc és felesége, Orbán Viktor, Dávid Ibolya, Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke jelenlétében. Mint köztudott, a szocialisták, akik Antall Józsefet életében ismételten igazságtalanul támadták, holtában pedig örökségének leépítésén munkálkodnak, azzal a jobboldal által értelemszerűen elutasított javaslattal jöttek elő, hogy az Antall után következő négy miniszterelnök közösen koszorúzza meg elődje sírját. A javaslat farizeus mivoltáról híven tanúskodik a szocialista politikusoknak a szentmiséről való távolmaradása is. Holott a pártnak van vallásos tagozata is…
A Medián közvélemény-kutató cég felmérése szerint, amit kivonatosan a Magyar Hírlap közölt, novemberben ismét növekedett a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség előnye az MSZP-vel szemben, és szavazói is elkötelezettebbé váltak. A választani tudó biztos szavazók körében a nagyobbik ellenzéki párt támogatottsága átlépte az 50 százalékpontot, ami először fordul elő 1998 nyara óta. Mindeközben a kormány megítélése hónapok óta lényegében változatlan, ami nem sok jót jelent számukra, csak annyit, hogy továbbra is közel kétharmados többségben vannak azok, akik gyengének vagy nagyon gyengének tartják a Medgyessy-kabinet teljesítményét.
Juszt László jogerősen elvesztette azt a személyiségjogi pert, amit Orbán Viktor indított ellene, mivel azt írta róla a Népszava hasábjain, hogy rendszeresen zsidózik. A multimilliomos sztárriporter, mint az várható volt, nem tudta bizonyítani állítását, ezért védőjével egy sajátos érvelésmódhoz folyamodtak: azt állították a komolyan vétel igényével, hogy nem sértő, ha valakiről azt mondják, hogy "zsidózik", mivel "a zsidózik ige kifejezetten nem pejoratív, és különösen nem az Magyarországon". A Fővárosi Bíróság nem honorálta a valóságnak és a konkrét cikknek is ellentmondó érvelést, s Jusztot nyilvános elégtételadásra kötelezte.
A Pro Minoritate Alapítvány által a múlt héten a Gellért Szálló Gobelin-termében megrendezett autonómiakonferencián az előző magyar kormány feje rámutatott, hogy ha az elszakított magyar közösségek segítenek magukon, nemcsak az Isten segíti meg őket, de még az is előfordulhat, hogy az Európai Unió és a nemzetközi közjog is. Orbán Viktor csattanós választ adott azoknak, akik az utóbbi időben igyekeznek szemléletileg szembefordítani a magyarság két legfontosabb stratégiai célkitűzését, az autonómiát és a magyar állampolgárság kiterjesztését. A volt miniszterelnök szerint "egyszerre van szükség a kedvezménytörvény régi céljait teljesítő szövegre, a kettős állampolgárság lehetőségére, valamint az autonómiára, mert az autonómia nem kívülről jövő segítség, hanem belülről való építkezés".
Személyiségi jogainak megsértése miatt a Legfőbb Ügyészség beperelte Kovács Lászlót, az MSZP elnökét, külügyminisztert, aki azt nyilatkozta, hogy a magyar ügyészség nem bűnüldözést folytat, hanem bűnpártolást. A szocialista pártelnök kijelentése szerves része a polgári kormány idején kinevezett Polt Péter legfőbb ügyész ellen folyó balliberális lejárató kampánynak.
Pápaffy Endre
A román kormánypárt főripőkje, akarom mondani főtitkára, egy bizonyos Dan Matei Agathon, aki minden volt már Nastase alatt, csak akasztott ember nem, nekitámadt a közszolgálati tévének egy "nem kellő mértékben hazafias" műsor miatt. Ez a tipikus levantei figura az SZDP nevében kérte ki magának és pártjának azt, hogy Stelian Tanase december 2-án sugárzott műsora "a kereskedelmi adókon megszokott humoros hangvételben tálalta a december elsejei nemzeti ünnep eseményeit". őpártfőtitkársága szerint míg a bulvármédia csupán felelőtlenséggel, valamint a tulajdonosok és egyes újságírók egyértelmű hazafiatlanságával vádolhatóak, addig az RTV esetében sokkal súlyosabb a vétek, hiszen e műsor révén az állami tulajdonú tévé lemondott közszolgálati jellegéről. Mert a közszolgálatiság azt jelenti Agathon szerint, hogy a köztévé a közhülyítésről, közbutításról, közpénzpazarlásról, közmanipulációról, közetetésről-itatásról, közszeméremsértő politikai önfitogtatásról csakis csonttá merevedett komolysággal és nemzeti színű karót nyelve számolhat be. A kormánypárt szerint a televízió vezetőségének kötelessége elnézést kérni nézőitől a csúfolódó hangnemért, amelyet a Darálóban használtak Stelian Tanase közismert publicista és meghívottai, a nem kevésbé közismert Adrian Cioroianu történész és Horia Roman Patapievici filozófus. Arról nem is beszélve, hogy e kettő helyett inkább a csauseszkánus historiográfia emlőin nevelkedett, lehetőleg kormánypárti történészek kellett volna értékeljék az idei december elsejét és a vele járó hajcihőt. Nem pedig holmi ellenzéki gondolkodók. A köztévében! Tessék vizsgálódni és intézkedni – szól a szociáldemokrata ukáz, bizánci szellemben. Hiszen nem lehet nekimenni a választásoknak olyan köztévével, amely a saját magát nevetségessé tévő hatalomról sugároz nagyon is hiteles képeket. A Daráló napjai meg vannak számlálva...
T. P.
Miközben a helyi notabilitások Nagyváradon a Mudura Sándor által építtetett Lotus Market első évét ünnepelték nagy felhajtással, számos plázacica társaságában, a magyar rendőrség tanúként hallgatta ki a romániai vállalkozót a K&H brókercégének ügyével kapcsolatban. Mudura szerepelt a K&H Bank úgynevezett VIP-listáján, tehát feltételezhető, hogy tisztázatlan eredetű, bűncselekményből származó pénzek juthattak hozzá. Az ORFK szóvivője szerint a listán szereplő mintegy 200 személyhez hasonlóan idézték be tanúnak a kétes hírű vállalkozót is. Az egyik kereskedelmi televízió azt állította, hogy a magyar hatóságok zárolták a Mudura Sándor résztulajdonában lévő, a fia által vezetett magyarországi Ramexa Rt. vagyonának egy részét. A Medgyessy Péter kebelbarátjaként is ismert Mudura erre felháborodásának adott hangot: "Be fogom perelni a magyar államot az aljas, szemét húzásért." A rendőrségi szóvivő viszont nem tudott a német–magyar–román vállalkozó számlájának zárolásáról, mondván, a hatóságok csak az ügyben gyanúsítottként szereplő személyek vagyonát zárolták. A K&H Bankból kisíbolt milliárdok ügyében zajlik a nyomozás, egyes gyanúsítottak őrizetben vannak, a főkolompos Kulcsár Attila Bécsben várja kiadatását, amely igencsak elhúzódik.
Októbertől új műsorral gazdagodott a kolozsvári Agnus Rádió. Az Erdélyi Sajtóklub mint alcíme is jelzi – Hír és hírháttér 55 percben –, egy-egy a közvéleményt foglalkoztató hír, esemény, téma háttérmagyarázatával, kommentárjával, elemzésével foglalkozik, sajtóban tevékenykedő meghívottak segítségével. A decemberi sajtóklub 19-én 13.05-kor kezdődik az Agnus Rádióban. Meghívottak Dénes László (Erdélyi Napló), Balló Áron (Szabadság) és Salamon Márton László (Krónika). Témák: December elseje az erdélyi sajtóban. Távolságtartás vagy koccintás?; Független-e az erdélyi magyar sajtó?; Megalakult az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács; Erdélyi Magyar Televízió. Az élő kerekasztal-beszélgetésbe a hallgatók is bekapcsolódhatnak hozzászólásaikkal, kérdéseikkel, az adás időpontjában a 0264/441-968-as telefonszámon vagy azt megelőzően az erdelyisajtoklub@freemail.hu e-mail címen.
A havonta megjelenő nyolcoldalas ERDőSZENTGYÖRGYI FIGYELő novemberi számának címlapján Tar András polgármester a nemrégiben városi rangot nyert Erdőszentgyörgy lakóit köszönti. Sebestyén Péter Zsigmond Vencel makfalvi polgármesterrel készített interjút, a nyugdíjasok önsegélyező egyesületének életéről Both Mihail elnököt Kovrig Magdolna kérdezte. A további írásokban a temetők üzenetéről, a fennállásának harmadik esztendejét ünneplő rejtvényfejtők klubjáról, a műkedvelő színjátszók találkozójáról, Sebestyén Péter új kötetéről és Plájás István fotókiállításáról olvashat az érdeklődő.
Mezőtelegdi születésű fiatal váradi költő második verseskötete jelent meg nemrég a Nagyváradi Ady Társaság kiadásában, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával. A műfordításokkal is foglalkozó Goron Sándor Napesti promenád című kötetéhez a szerkesztő, Szűcs László írt utószót.
| arad kapcsán |
A minap Kalotaszegen, szépséges ruhák után kutatva egy közelgő esküvő mián, a magát tájékozottnak képzelő érdeklődő is újdonságot hallott. Ja, ma már igazi szép régi ruhát csak a románoktól lehet venni – mondották. Kérdő tekintetére a válasz hamar megérkezett.
1945-öt írtak, vásár ideje volt Bánffyhunyadon, és háború utáni zűrzavar. Kalotaszeg népe alig ocsúdott. A közeli hegyekből alászivárogtak a románok. Aztán a vásár általános fosztogatássá fajult. A hegylakók megrakott szekereivel volt tele a havasok felé vezető út. Az eset pedig nem maradt egyedi. Alig több mint egy évtized múltán, amikor 1956 dicsőséges és nehéz évét írtuk, Bánffyhunyad magyarságát az isteni akarat szörnyű tűzvésszel próbálta meg. A kétségbeesett emberek kapkodva költöztették ki motyójukat az égő házakból, az utca és az udvarok telve voltak elmúlt évszázadok alatt összegyűjtött javaikkal. A hegyek emberei ismét idejében eszméltek. Megjelentek most is azok a szekérsorok, és újra megrakodva tértek meg falvaikba. Utóbb nyomorúságos évtizedek kényszerítették a csodás népművészeti tárgyak eladására alszeg és felszeg lakóit. Még a nyugati piacokra is jutott belőle olcsó pénzért egy-egy alkalomra, bálra vagy farsangra feszíteni benne, aztán átadni az enyészetnek, a feledésnek.
Ma már az azt értékelő és féltve óvó gyűjtő alig talál ilyen darabot. Azok is fogynak, akik még el tudják készíteni, s ha igen – jobb üzlet reményében –, inkább szolgálják az alantas ízlést.
Gondolkodom. Ismét van okom azokat kárhoztatni, akik nemzetem tragédiájának haszonélvezői. Aztán alig néhány órán belül – más olvasmányaim közepette – újfent találkozom a hullarablókkal. Csakhogy ezek nem Erdély havasaiból ereszkedtek alá. ők már akkor is a ma is kérdőjelek nélküli Európát képviselték.
Magyarországot a tatár dúlja. Béla király hiába kér segítséget. Frigyeshez menekülne, az megkéri az árát, s még alighogy Béla onnan távozik, amazok is megkezdik az ország kirablását. ők, Európa, akit aztán évszázadokon át védelmeztünk.
De nem volt-e hullarablás a török kényére-kedvére hagyott és kivéreztetett ország visszafoglalása után a telepítési politika? Az, hogy a leggazdagabb területekre magyar be sem tehette a lábát? Máig ható következményei ennek is ismeretesek.
A legnagyobb és legaljasabb fejezetéről a hullarablásnak, mely egyben a legismertebb is mind között, elég csak annyit mondanom, hogy Trianon. Aztán ide sorolhatjuk az újabb világégést követően megvalósított és máig, körmük szakadtáig védelmezett benesi tetteket. Igen friss és be nem hegedt sebet ejtett rajtunk az 1956-os hullarablás is. Oly kevés szó esik arról, hogy a Nyugat odadobott minket az Egyiptomot megtámadó Izrael és Szuez ügyének – keleti elfogadtatásáért cserébe. Aztán eljött a rendszerváltás ideje. A rendszerváltás, mely annyiból állt, hogy az előző haszonélvezők ruháikat váltották nyugati minőségűre. A négy évtized alatt kifárasztott országnak ismét nyakára ültek, a haldokló alól eladták a kerevetet, s kockát vetettek rongyaira is. Ma már hulláját is áruba bocsátanák. Így nyoma sem maradna annak, hogy itt valakit is megraboltak.
A hullarablás a mai globalizációs világban soha nem látott gyorsasággal merül feledésbe. Csak az érdekek mentén dolgozik a sokat prédikált – rugalmas műanyagnak bizonyuló – erkölcs.
Ismét Kalotaszeg jut eszembe. Előfordulhat, hogy némi idő múltán a hegyi falvakat járó román gyűjtők szedik majd össze a rablott holmit, azt bizonyítva véle, hogy ezeket a gyönyörű népviseleteket tőlük vette át Kalotaszeg magyar népe. Most erre gyorsan reagálhat az olvasó azzal, hogy ez képtelenség. Nem kell messze menni az ellenérvekért.
Az erdélyi románság büszkeségei a máramarosi román fatemplomok. ősiségük és fejlett kultúrájuk legfontosabb bizonyítékai között tartják azokat számon. De arról már sehol sem szól az írás, hogy szintén elfelejtett erdélyi restaurátor építészünk, a szép emlékű Bágyuj Lajos, amikor e templomok felújítására kérték fel, összegyűjtötte azok valamennyi mesterjegyét. Egytől egyig kalotaszegi magyar ácsok mesterjegyei voltak.
Van, amikor a hullát nem is kell kirabolni. Maga ajándékoz, s a többit elvégzi a kegyetlen idő. Valami ilyentől félek most is, Európa felé sandítva.
Szász István Tas
A napokban egy felhívás járta végig a román parlament két házát, amelyben Adrian Severin, jelenlegi kormánypárti képviselő arra kéri a honatyákat, hogy csatlakozzanak a kezdeményezéséhez, és véglegesen döntsék el: az aradi Szabadság-szobrot ne az egykori Attila téren állítsák fel, ha egyáltalán erre sor kerül, mert ez csak a magyar irredenták találkozóhelyéül szolgálna. Ezt olvasván majdnem felkiáltottam, hogy te is fiam, Brutus?, hiszen Severin eddig úgymond magyarbarátságáról volt ismert, a Tusványosokon is nem egy alkalommal maximális toleranciáját villogtatta. Most azonban kiderült, hogy a barátság addig tart, amíg az erdélyi magyarság másodosztályú állampolgárként "meghúzza magát", ám ahogy egy kissé otthonosan fészkelődne a szülőföldjén, mindjárt irredentává válik. A románok egyszerűen nem akarnak emlékezni arra, hogy ezer éven át Erdélyben és a Bánságban a történelmi események főszereplői nem ők, hanem a magyarok és a szászok meg svábok voltak. Még száz évvel ezelőtt sem kellett sokadrangú polgárokként meghunyászkodniuk azoknak, akik akkor ugyan már nem voltak többségben ezekben a régiókban, de annál inkább döntéshelyzetben.
Aradot például 1880-ban 44 320 fő lakta, ebből 21 148 volt magyar, tehát az összlakosság 47,7 százaléka, 10 770 fő volt német, és csak az összlakosság 21,3 százaléka román (9440 fő). 1910-ben a magyarság a városban az összlakosság 63,4, míg a románság 19,1 százalékát tette ki. Tehát nem is merülhetett fel az, hogy a 48-as magyar szabadságért életüket áldozó mártír tábornokok emlékműve ne ott álljon, ahová a városatyák és Zala György, a szobrász megálmodta. Igen ám, de jött az impériumváltás és a kisebbségi jogok ígérgetésének elfelejtése. Az Erdélyben berendezkedő új hatalom első lépései között el akarta törölni a Romániához csatolt vidékek eddigi történetét. Legendákból, mesékből egy új históriát állítottak össze, amibe a mártírhalált halt – nem is mind magyar – tábornokok már nem fértek bele. Már csak azért sem, mert a forradalmárnak beállított ügyvédbojtár, Avram Iancu az osztrák császári hadak mellé állva éppen ellenük vezette a mócokat, s csak későn vette észre, hogy Bécs rászedte. A csalódástól megbomlott elmével bolyongott korai haláláig az Erdélyi-érchegység erdőinek ösvényein...
Mára már Arad lakosainak döntő többsége román, a magyarság létszáma évről évre fogy. És az újonnan betelepedtek nem akarnak emlékezni arra az időkre, amikor Erdély és a Bánság városaiban a magyarság volt többségben. Mert amint Severin az említett felhívásában említi is: élénken él bennük 1940, amikor is Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, és érdekes módon a különböző etnikumok nagyvárosokbeli aránya is hirtelen megváltozott. Kolozsváron például a magyarság létszáma az 1930-beli 53,3 százalékról 1941-ben 87,1 százalékra nőtt, míg a románságé 35,6 százalékról 10 százalékra csökkent, Nagyváradon pedig ugyanebben az évben a magyarok részaránya a 67,8 százalékról 92,1 százalékra emelkedett, míg a románságé 24,5 százalékról 5,2 százalékra csökkent. (No igen, ez attól is függ, ki "népszámlál".) A legutóbbi cenzus azonban már csak távoli emlékké tolta a fenti adatokat. Kolozsváron például ma már állítólag a 20 százalékot sem éri el a magyarok száma. És ugyanilyen változás ment végbe a többi nagyvárosban is. Még a többségben magyarok lakta székelyföldi megyékben is folyamatosan növekszik a románság részaránya. Nehezen lehetne elgondolni azt, hogy a szinte nyolcmilliós, háromnegyed részben román ajkú Erdély ma Magyarországhoz lenne csatolható. Nem olyan a nemzetközi helyzet, nem óhajtja ezt Magyarország sem (belerokkanna, ha egy ilyen csődtömeg az ölébe hullana!), és nem mutat ez irányba semmilyen többségi akarat.
De a történelem az történelem. Az nem rege, nem monda, nem mese! És hogy Erdélyben magyarok éltek, harcoltak, haltak, azt nem lehet radírral kitörölni. Minden ház, minden kő emlékeztet erre, még ha azt időközben átkeresztelték is. Nekünk meg, akik szeretnénk azt hinni, hogy egy demokratikus országban élünk, szükségünk van ezekre a kövekre, házakra, szobrokra. Az emlékeinkre. Már csak a saját magunk megbecsüléséért, magyarságunk megéléséért. Mindez a miénk, a saját vagyonunk, amelyet nem engedünk, engedhetünk csak úgy elrabolni, elvenni. Raboltak, vettek el tőlünk az évek folyamán már eleget. És nem a határtologatás miatt ragaszkodunk az őseinktől ránk testálódott történelmi vagyonunkhoz, hiszen az évek múlásával talán minden határ légneművé válik, hanem mert otthon akarjuk érezni magunkat a szülőföldünkön.
Ez azonban lehetetlen a régen történtekre való emlékezés nélkül. Amíg nem engednek a múltunkra emlékezni, sőt tiltják és szobrainkat ledöntik, ugyanakkor nem valóságos, hanem a nemzeti érzelmeket fölgerjesztő történetekkel akarják igazi históriáját e vidéknek helyettesíteni, addig nehezen köthető barátság, sőt gyanakvással teli az egymás mellett élés is. És ebből a nem éppen normális helyzetből a többségi románságnak is csak kára származhat. Hosszabb távon.
Rövid távon viszont Severin és pártja nyerni akar: választást, hatalmat, pozíciót, pénzt. Nacionalista felhangokat szítva-terjesztve, ha ez voksokat hozhat. A kérdés csak az: egy általunk is européernek hitt-tudott román politikus mikor őszinte, amikor Tusnádfürdőn mosolyog ránk, vagy amikor Bukarestben ágál ellenünk?
Román Győző
Mélyen szántó gondolatokat vetettek már papírra parlamenti képviselők, történészek, újságírók annak kapcsán, ki mit hol, hová, hogyan, mikor készül tenni az aradi Szabadság-szobor visszahelyezéséért. Persze arról már a legtöbben szívesen megfeledkeztek, hogy a műemlék tulajdonképpen bent állott a városközpontban, nem pedig az egykori állatpiac kellős közepén. Meg hát eleddig – noha ömlött a szó – nem vált egyértelműen világossá, mit tett 1925-ben a helyi, illetve az erdélyi magyarság a Bratianu-kormány vonatkozó döntése ellen; továbbá az sem tisztázódott, felléphetett-e egyáltalán az anyanemzetből kiszakított etnikum a nacionalista, szélsőséges megnyilvánulásokra kapható párt 1925. július elsején kikürtölt, inkriminált határozatával szemben. A korabeli híradásokból egyértelműen kiderül: tiltakozni, akadékoskodni mind a közösség, mind a nyilatkozó jövőjére néző következmények nélkül már akkor, pár évvel a trianoni békediktátum után sem lehetett.
Bethlen és Wesselényi népe 1925-re halovány árnyék lett csupán Erdélyben s a kontinensnyi nagyságúra duzzasztott Romániában. Nincs olyan német ajkú, a román királyok fennhatósága alá tartozó területen akkreditált újság, melyből ma, közel egy évszázad távlatából kiolvasható lenne az igazság, mely megsemmisülése, végső-végleges felszámolása s felszámolódása felé díszlépésben menetelve vállalta volna a hitelesen leírt betű, gondolat, eszmefuttatás kockázatát. Sehol egy sor, mi áttételesen emlékeztetne, közvetetten figyelmeztetne: vigyázz, urakból szolgák, szolgákból rabszolgák lettünk; kormány-csettintésre csináltak belőlünk alázatos, szelíd végrehajtókat, szimbólumainkat ledöntötték, szabadságunktól megfosztottak, értékeinket, kultúránkat kisajátították...
Utánanéztem. Temesvári újságok között keresgélve a 20-as évek két legolvasottabb, tehát a közvélemény alakulása tekintetében is a legjelentősebb helyi lapot vettem a kezembe, áttekintendő az aradi Szabadság-szobor fölött kimondott nyári verdiktet bejelentő s a miniszterelnöki terror újabb jelével szembeszegülő magyarság intézkedéseiről beszámoló korabeli híradásokat. Reméltem, a térség centrumának tollforgató intelligensei ízlésesen megkomponált, geometrikusan felépített dolgozataikban pró vagy kontra, de kitérnek a várható veszteségre. A kétnaponta megjelent Vointa Banatului július 2-ai száma vezércikkben marasztalja el a nemzeti kisebbségek maturandusait, amiért az újfent bevezetett és kötelezővé tett román nyelvű érettségi miatt elégedetlenségüknek adtak hangot. Külön blokkban, ám szintén az első oldalon egy névtelen írózseni a páratlan iramban fegyverkező, testvéreivel összeférhetetlen, idegesítően nyughatatlan s folyton hegemóniára törekvő Magyarországot szidja. A tartalmilag feltűnően üres kiadványban egyébként is dominálnak az embergyilkos magyarokról szóló rémtörténetek. Büntetik is őket szorgalmasan a hatóságok – amint az újságból kiderül. Itt-ott a bocskoros román parasztok ezreit szeretettel befogadó szomszédos Aradról is becsúszik egy-egy tudósítás, így visszatérő főszereplőként jelenik meg az ortodox püspök.
Érdekes adatokban azonban a Pogány Mihály alapította Temesvári Hírlap sem bővelkedik. Túlpolitizált, opportunista vélemények mellett hasábjain egyebet nemigen találhatunk. Ezzel együtt az izmusokért és ideológiákért rajongó amatőr kutatók megalkuvó cikkeiből még ma is előszeretettel idéznek. Bár a július elsejei szám (szándékosan?) kimaradt az 1925. év termését kötetbe rendező kollekcióból, a Szabadság-szoborra, nacionalista dühkitörésre, trikolóros toporzékolásra vonatkozó elmélkedést a következő napi adagba se turmixolt senki. Téma viszont a szászvárosi református Kuun-kollégium elrekvirálása, ezért ezúttal meg is dicsérem a felelős szerkesztőt, bizonyára eme húrok megpengetésének másnapján bárki másnak inába szállt volna a bátorsága...
Csattanó pofonként azonban szemembe ötlött a 6-ai vezetőanyag, melyben a szerző oldalakon keresztül ecseteli a román királyi pár gyümölcsöző temesvári látogatását, ráadásul önálló fejezetben toleráns szellemben ad hálát az uralkodónak és nejének a szecessziós Lloyd-sornak máig (örökre?) bizánci külsőt kölcsönző görögkeleti katedrális alapkövének letételéért. Ebbéli elfogultságomat leküzdeni azonban nem engedtettem, hisz "huszonnégy órával később" villámcsapás ért; a beszámoló, amely ezen effektust kiprovokálta, a napjainkban is készséggel gyakorolt csetlő-botló, kompromisszumra hajló diplomácia helyességét igazolta. Okulásul a szöveget idemásolom, mert úgy érzem, az idézethez tárgytalan lenne bármit is hozzáfűznöm. Feltételezem, olvasóink eléggé jártasak a históriában ahhoz, hogy a román köztudatba a revizionizmus biztos zálogaként beépült ártalmatlan szobor elrejtésének szükségességét sürgető törekvések és a nagyhatalmaknak mindenkor hízelgő román "vezérkar" irányvonala közti összefüggéseket, a paktumok szavatolására kényszerített múlt és a protokollumok szorításában élő jelen közti hasonlóságokat csupán ennek az írásnak az alapján megértsék.
Íme: "Túlzás nélkül a magyar kisebbségi politika legjelentősebb eseményének jelezhetjük a Magyar Párt és a nemzetipárt megindult paktumtárgyalásait. Ha a politikában van logika, az események láncolata nem is vezethet máshova, mint a két párt szövetségéhez. A magyar kisebbség jelentős száma mindig döntő politikai tényező marad Erdélyben, míg a nemzetipárt kétségtelenül az egyetlen román párt, amelyik óriási túlsúllyal uralja a lakosságot a többi párttal szemben. (...) A múlt politikájának tanulságain nevelkedett nemzetipárti vezetők predesztinálva vannak, hogy a magyar kisebbségi sorsban élők kívánságait megértsék és belássák, hogy a hibák kiküszöbölése milyen elsőrangú feladata az országnak. De a belátáson kívül szava is kötötte a nemzetipártot a kisebbségekkel szemben. A gyulafehérvári határozatok nem egy párt ad hoc programjának készültek, hanem az egész világ számára dokumentálni egy újjáalakult ország jövendő kormányzási programját." (Temesvári Hírlap, 1925. július 7.)
Gurzó K. Enikő
| ki mit kap? |
Immár biztos, hogy az Európai Unió felé menetelünk. Teszünk ugyan az Amerikai Egyesült Államok felé is egy-két, a "konkurencia" által még akár félre is érthető gesztust, de a felzárkóztatásunkat elősegíteni hivatott, az EU SAPARD-, PHARE- és egyéb programjain keresztül megszerezhető sok százmilliárd nagyságrendű támogatások végképpen eldöntötték a kérdést. Tartjuk hát a mindenfelől ömlő pénz alá az állami intézmények feneketlen (s néha még az oldalán is rongyos) zsákjait, látszatintézkedések és eleve végrehajthatatlan műreformok trükkjeivel bűvölve beléjük a kiszemelt összegeket. Természetesen úgy, hogy a tényleges, közhasznú tevékenységet felmutatni tudó civil szervezeteknek is jusson néhány, bármikor nagyító alá tartható morzsa…
Tesszük pedig ezt a szakértői bizottságok jóindulatú, gyakran a szemhunyás határát súroló elbírálása mellett, annak mindkét oldalról biztos tudatában, hogy szükség van ránk. Ha másként nem, olcsó munkaerőt exportáló, cserében pedig szinte minden, másutt el nem adható bóvlit felvevő piacként. Amint azt egy illetékes fórumon ki is mondták nemrég: 2007-es csatlakozásunk előtt az sem képez komoly akadályt, ha 2005-ig nem tudjuk lezárni a még hátralévő tizenegy fejezetet.
Becsületünkre legyen mondva: a látszatra azért adunk. Naiv angol bárónőket még felháborító, nemzetközi gyermekjogokat lábbal tipró, tömeges törvénysértések esetén a helyszínen kitalált nemzetiségi jogokra és tradíciókra hivatkozunk. A kiskorúak nyilvánvaló kizsákmányolása, tolvajként, koldusként vagy gyermekprostituáltként főként külföldön tekintélyes hasznot hajtó el- vagy bérbeadásának legbotrányosabb eseteiben pedig még vizsgálatot is indítunk. No nem akkorát, hogy kénytelenek legyünk saját hazai, jó húsz éve hatályban lévő törvényeink értelmében eljárni a vétkesnek találtak ellen… Teljesen elegendő, ha – mint teszem azt, most két hete – elvállaljuk a több mint négyszáz, Franciaországban "családi vállalkozások" keretein belül az említett "szakmákban" tevékenykedő, csupán az idén tetten ért romániai kiskorú hazahozatalát. Lehetőleg úgy, hogy a velük mihez kezdeni úgy sem tudó ottani illetékesektől még kicsikarjunk némi pénzt a gyerekeik bőrén mindössze egy-két kacsalábon forgó palotát összehozott "nyomorgó családok" megsegítésére.
S hogy tetszetősebbé tegyük a rólunk odakinn alkotott képet, egymást követik a látványos intézkedések. Tömegesen számoljuk fel az árvaházakat, elmegyógyintézeteket, elfekvőket, az eddigi költségek sokszorosáért ápoltjaiknak legfeljebb negyedét befogadó "eurokonform" kirakatintézményeket létesítve helyettük. Olyan tetszetős szlogenekkel, mint a fogyatékosok társadalmi integrációja, esélyegyenlőségük biztosítása stb. ön- és közveszélyes elmebetegekkel téve pokollá jóhiszemű emberek életét, vagy okozva mások halálát.
Szatmárnémetiben az utóbbi történt nemrég. Egy máramarosszigeti elmegyógyintézet felszámolása után annak szatmári illetőségű, 13–19 év közötti betegeit egy alapítvány által vásárolt és felszerelt, a Szatmár Megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság által működtetett "családi otthonokba" osztva szét. Természetesen anélkül, hogy bár képzett ápolókat alkalmaztak volna melléjük. Alig több mint egy hónap elteltével, november 27-én aztán megtörtént az előre látható tragédia: egy jól megtermett, elmebeteg lány hirtelen támadt rohamában két gyengébb társának okozott életveszélyes sérüléseket, még mielőtt a felügyeletüket mosogatás és konyhafelmosás közben ellátni hivatott három gondozónő bár a törlőkendőt letehette volna…
Miután az egyik gyerek meghalt, társának túlélési esélyei pedig minimálisra csökkentek, a gyermekvédelem helyi illetékesei rákényszerültek fölötteseik, az Országos Gyermekvédelmi Főhatóság értesítésére. A lóhalálában érkező Gabriela Coman államtitkár nyomására aztán az egyszeriben nagyon ébernek és tettre késznek bizonyuló megyei tanácselnök és a prefektúra illetékesei hozzáláttak az eset kivizsgálásához és a szükséges intézkedések megtételéhez. Pillanatok alatt leváltották a tragédia bekövetkeztében hibásnak talált kisfőnököket, elmegyógyintézetbe utalták vissza az oda valókat, elhatározták a papíron már jó három éve működő szatmári gyermekpszichiátria mielőbbi beindítását.
Összességében – és némi cinizmussal – véve a dolgokat, szinte mindenki jól járt. Két halmozottan fogyatékos kiskorú élete árán ugyan, de a hazai gyermekvédelem jókorát lépett az EU felé vezető úton. Biztonságos távolból a romániai kiskorúak már nem is látszanak annyira védtelennek…
Báthory Éva
Míg december 1-jét korunk egyre inkább terjedő, egyelőre gyógyíthatatlan betegsége, az AIDS elleni küzdelem világnapjaként tartjuk számon néhány éve, addig december 3-án a sérültekre irányul az átlagosnál nagyobb közfigyelem: a fogyatékkal élőkről ilyenkor illik és szokás elmondani, hogy semmivel sem kevésbé fontos tagjai az emberi társadalomnak, mint azok, akiket a természet a teljes értékű élet megélésére való alkalmassággal ruházott fel. E napon Erdély-szerte számos helyszínen rendeztek valamilyen akciót a helyi hatóságok és karitatív szervezetek a fogyatékosok javára. Nagyváradon a velencei plébánia kultúrházában szervezett a Romániai Máltai Segélyszolgálat helyi filiáléja az RMDSZ megyei szervezetével és a Caritas Catolicával közösen egy műsoros ünnepséget azok számára, akik a törődésre amúgy az év többi napján is igencsak rászorulnak.
Csak második nekifutásra sikerült új vezetőséget választania a Maros Megyei Orvosi Kollégiumnak. Az első fordulóban az egyesület 2323 bejegyzett tagjából, különböző szervezési és egyéb okok miatt, mindössze 582-en adták le voksukat, ennyien gyakorolták, gyakorolhatták a törvény által garantált jogaikat. A választás érvényességéhez szükséges kétharmados részvételi arány elmaradása miatt második fordulóra volt szükség, sajnos ezen is mindössze 590-en vettek részt. A 11 magyar jelölt közül egyetlenegynek, Szabó Bélának sikerült bekerülnie a huszonegy tagú vezető testületbe. A választási procedúra szervezői szerint azért alakult, alakulhatott így a helyzet, mert a részvevők szinte kizárólag etnikai hovatartozásuk szerint voksoltak.
Hogy a többség nem elsősorban szakmai és erkölcsi kritériumok alapján szavazott, arról mi sem árulkodik jobban, mint az a tény, hogy huszonegyedikként egy olyan személy is bekerülhetett a vezető testületbe, aki ellen okirat-hamisítás és azok felhasználása miatt büntetőjogi eljárás van folyamatban. Amint arról annak idején beszámoltunk, Sorin Pop háziorvosnak az egészségügyi pénztárhoz leadott listáján olyan nevek szerepeltek – számuk meghaladja a hétszázat –, köztük egy már korábban elhunyt személyé is, akik soha semmiféle kapcsolatban nem álltak az orvossal, s akiknek aláírását maga Pop hamisította. Érdekes módon az eset nem jutott az orvoskamara fegyelmi bizottságának tudomására, így az illető testület jóváhagyta Pop jelöltként való indulását.
A nyolcvanas esztendőkben tetőzött, de azóta is folyamatosan tartó kitelepedési hullám következményeként a Maros Megyei Orvosi Kollégium tagságának jelenleg mindössze 25-30 százalékát teszik ki a magyar nemzetiségű gyógyítók. Az orvoskamara most leköszönő tizenkilenc tagú vezető testületében öten voltak magyarok, a frissen megválasztott vezetőségben viszont már nem tükröződnek az etnikai arányok. Egyes vélemények szerint a most kialakult helyzet kapcsán talán újra időszerűvé válhat a 90-es évek elején Dienes Sándor professzor által elindított, de az érdektelenség miatt csendesen megszűnt, a magyar orvostársadalom tagjait tömörítő kamara létrehozásának gondolata.
Sz. L.
Itt volt például ez a december elseje. Mondanom sem kell, annyira megsokasodott országszerte az egy négyzetméterre eső egyenruhások száma, hogy csak na! Minden egyes bokorra, faágra, lakosra jutott legalább másfél spicli, láttam én már régebben is ilyet. Röviden az történt, hogy honvédő hadseregünk a nemzet ősi ellenségeit megfélemlítendő bemutatta páratlan erejét. Tudjuk, a december elsejék, üzenetük okán, pont alkalmasak az efféle demonstrációkra. Mert a nép, várakozásaimmal ellentétben, nem igyekezett ott lenni a reggel tíz órára beígért koszorúzásokon, korzózni, promenádozni csupán a mindenkori tehetősek vonultak ki, azok is csak a hivatalos ceremónia után. Persze akadt olyan példás magatartású állampolgár is, aki már hajnalban látványosan parádézott, ünnepnaphoz illően kiöltözött, tömbházlakásának erkélyére önszántából kitűzte a lobogót, s egymagában szalutálva együtt énekelte a Kelj fel, román! kezdetű dalt a hajdani erdélyi magyar fejedelmi székváros, Gyulafehérvár osztrák–magyar műemlék-épületegyüttesei előtt díszelgő államelnökünkkel. A járókelők többsége azonban zászló és egyéb hatalmi jelvények helyett nejlonszatyorral a kezében szelte az utakat, s hála kormányunk adakozó szellemének, azt igyekezett kitapogatni, hol, melyik bódéban olcsóbb a kenyér, a cukor, a margarin. Mivel az események szorításában élve a szomszédasszonyom se kokárdázta fel magát, sőt román létére nagytakarítani kezdett, kimosta az összes szőnyegét, lábtörlőjét és zsebkendőjét, arra a következtetésre jutottam, hogy a világ kezdete óta összetartozó három román ország egyesülése felénk csak keveseknek hozott megváltást. Bizonyos dolgok azért mégiscsak lekötötték a figyelmemet. Különösképpen a televíziós közvetítések alkalmával előszeretettel meginterjúvolt jelmezes mócok, a bekecsbe bújtatott, felbocskorozott, lefizetett aggmanuszok tetszettek nekem kivételesen – élénk memóriájuk miatt, elsősorban. Be kellett ismernem, igen színes fantáziával áldotta meg Zalmoxis e hegyvidéki nációt. Mintha ma lett volna az az 1918 – és meséltek, meséltek. A kormány meg fizetett – rengeteg milliárdot kanyarított ki a közösből erre a hajcihőre. Ami viszont kiérdemelte a dicséretemet, az a premierszámba menő tény volt, hogy itt-ott, a soron következő december elsejei tiszteletadások végett hajdanán felavatott obeliszkek környékén jelentős mértékben megcsappant az elhajított hulladék mennyisége, a gyulafehérvári pályaudvar pedig sose látott fényben tündökölt. Sajnos rövid ideig, másnap ugyanis a szemét és a balkáni sötétség visszakerült az eredeti helyére.
Gurzó K. Enikő
Lassan oda jutunk, hogy megint szégyen lesz magyarnak lenni. Az Irakban lelőtt Varga-Balázs Péter esete – az egyéni tragédián túl – azt is megmutatta, mire számíthat a magyar állampolgár, ha külföldön kerül bajba. Először is azzal kell számolnia, hogy napokig nem is tud róla a Külügyminisztérium. Aztán – ha családja értesíti a magyar diplomáciát – az Országgyűlésben az illetékes politikai államtitkár megmagyarázza, hogy az áldozat a hibás az egészért, majd családja számára nyilatkozási tilalmat rendelnek el, és több órát várakoztatják a hozzátartozóit egy temető kapujában. Közben mindenki bőszen nyilatkozgat összevissza, a halál körülményeiről lesz vagy öt variáció, a külügy másik országba küld vizsgálóbizottságot, a konzul kisebb balesetet szenved, legvégül pedig az áldozat holttestét hazalopják az országba – miután sokórás játszmával megpróbálják kijátszani a média figyelmét.
A tragikus körülmények közt elhunyt győri fiatalember ügye körül kialakult hazugságtenger minden józan gondolkodású magyar zsebében kinyitotta a bicskát. Nekem legelőször akkor szakadt el a cérna, amikor Bársony András külügyi politikai államtitkár hihetetlen beleéléssel bizonygatni kezdte: az áldozatnak látnia kellett volna a kivilágítatlan ellenőrző posztot, majd sztoikus nyugalommal kijelentette, hogy a magyar állampolgár iraki lelövése amerikai belügy.
Álljunk meg egy szóra! Eddig csak azt tudtuk a szocialisták jóvoltából, hogy az erdélyi, vajdasági, felvidéki magyarok elleni atrocitások román, szerb, szlovák belügyet képeznek. Most már azt is, hogy valójában az sem a mi ügyünk, ha állampolgárainkat lelövik a hazánkkal elméletileg szövetséges amerikai katonák. Immár sokadszorra derül ki, hogy a szocialisták hihetetlen empátiával viseltetnek minden idegen érdek iránt: automatikusan a másiknak adnak igazat, aztán ha mégis kiderül az igazság, sebaj, ők már megszerezték a jó pontokat Washingtonban, Bukarestben vagy Moszkvában. A magyar önérzet vagy a szavazók által rájuk ruházott kutyakötelesség pedig megmosolyogni való apróság – majd megmagyaráz mindent a hasonlóképpen szervilis hazai sajtó.
A külügynek ebben az ügyben (is) megtapasztalt ámokfutása normális országban a miniszter azonnali lemondását vonná maga után. Először is nem tudtak az esetről, aztán mégis, de nem úgy, ahogyan az történt (egyik nap azt állították, a rokonok keresték meg őket a hírrel, másnap már azt nyilatkozta a külügyi szóvivő, hogy az amerikai hatóságoktól kaptak értesítést az iraki áldozat haláláról). Aztán diplomatákat küldtek ki az ügy vizsgálatára, de ezzel újabb kérdőjeleket gyártottak: ha a honvédség minden kedden repülőgépet küld Bagdadba, akkor miért kellett az iraki konzulnak a szír határra mennie a magyar külügyesek után (a konzul mellesleg kezét törte a nagy sietségben)? Az eset után a Külügyminisztérium felszólította az Irakban dolgozó magyarokat, hogy jelentkezzenek a bagdadi magyar nagykövetségen, de e sorok írója nemrég fültanúja volt egy műholdas telefonon megejtett beszélgetésnek Bagdad és Budapest között: az egyik segélyszervezet magyar állampolgárságú munkatársa arról panaszkodott, hogy többször próbált bejelentkezni a magyar követségen, de mindannyiszor elhajtották az épület mellől. A magyar diplomata lőrésen szólt ki neki, hogy mit keres ott, azonnal menjen haza, de még névjegyet sem volt hajlandó cserélni vele.
A külügy később diadalittasan jelentette be, hogy a rendkívül nagylelkű amerikaiak hazahozzák a holttestet, de – bár ígérték – a sajtót elfelejtették tájékoztatni arról, hova és mikor érkezik a koporsó. Az apát több mint öt órát várakoztatták a győri temető kapujában, miközben megtiltották a családnak, hogy tájékoztatást adjanak a hazaszállítás helyéről és idejéről. Csütörtök éjjel megpróbálták kijátszani a temető előtt várakozó újságírókat is – a "ki bírja tovább" játékban aztán a média győzött egy "elindulok, de mégsem" típusú trükknek köszönhetően.
Az iraki háború első magyar áldozata megérdemelte volna az emberi végtisztességet a haza részéről – ehelyett koporsóját szó szerint belopták az országba. Ha a család kérte volna ezt, az talán még érthető, de a hozzátartozóknak epizódszerepet sem osztottak ebben a történetben; a temető előtt várakozó édesapa beszédbe elegyedett az újságírókkal, nem jelezte, hogy terhes a jelenlétük (az elhunyt testvére korábban elmondta, hogy külügyi utasításra titkolóznak). Később az apát is elhívták a kapu elől, hátha akkor a fotósok is megunják a várakozást, így a fiatalember holttestét szállító furgont senki sem várta éjfélkor a temető kapujánál.
El tudja valaki képzelni, hogy az Irakban meghalt amerikai vagy olasz katonák testét rozzant furgon viszi haza a legnagyobb titokban? Vagy beszéljünk a civilekről: a múlt csütörtöki isztambuli terrortámadás angol áldozatait állami ceremóniával búcsúztatták a törökországi reptéren – a magyar tévéhíradókban éppen akkor sugározták ezt, amikor az osztrák határon nagy csendben beléptették a koporsót.
Aki teheti, gyújtson gyertyát Varga-Balázs Péter emlékére! És belül, csendben szégyelljük magunkat azok helyett is, akik miatt újra nem jó magyarnak lenni.
Lukács Csaba
(Magyar Nemzet)
| belügyeink |
– Nemcsak választás, hanem számadás is lesz. Óhatatlanul föl kell mérni, hogy az elmúlt években mi történt, s mi volt ennek a szövetség által is támogatott "szociáldemokrata" kormányzásnak a következménye. Kétségtelen, hogy az SZDP-vel való együttműködés elhozta azt a népszerűtlenséget vagy népszerűséget, amellyel választóink elé ki kell állnunk. Annyit már most megmondhatok, hogy Erdélyben nemcsak gazdasági és szociális, hanem etnikai értelemben is nagy az elégedetlenség. A kisebbség részéről ott az óriási kielégítetlen várakozás, ezzel szemben áll a többségi intolerancia, a már-már agresszív autoritás. Elég csak felidézni, hogy mi történt Aradon a Szabadság-szoborral vagy Kolozsváron a két magyar egyetemi kar be nem indításával, vagy feleleveníteni a Székely Nemzeti Tanács elleni hatósági fellépést. A balkáni háború után Szerbiában létezik Magyar Nemzeti Tanács, Romániában viszont még hallani sem akarnak róla! Itt még mindig az a földhözragadt nacionalizmus érvényesült, amely szerintem a jövő évi választásokat is meg fogja határozni. Az alkotmánymódosítási népszavazáskor láttuk, hogy nemcsak a voksolás tisztaságával lesznek problémák, hanem az urnáktól való távolmaradás is nagy fejtörést okozhat. Szomorú, hogy az ellenzék kezdeményezte kivizsgálást éppen az RMDSZ támogatásával tudta elhárítani a kormánypárt. Pedig ez a referendum ordenáré dolgokat mutatott fel, kérdésessé tette, hogy a harmadik évezred elején egyáltalán lehet-e tisztességes, hiteles választásokat rendezni Romániában. Ezért is volna jó végre tiszta vizet önteni a pohárba a Nastase-csapathoz való magyar viszonyulást illetően. Választóink egyre növekvő részének szemében egy végtelenül korrupt, az országot rossz irányba vivő kormányzat nem tiszta célokat követő kollaboránsai vagyunk, s ez számunkra szomorú következményekkel járhat. S míg az RMDSZ lojális az SZDP-hez, a kormánypárt például hátrányunkra szeretne változtatni a választási törvényen. ők nem figyelnek, ügyelnek a mi érdekeinkre, de tőlünk megkívánják, hogy a kormányérdekek szerint szavazzunk. Meg lehetne kérdezni arról is őket, hogy miért maradt kétkamarásnak és rengeteg közpénzt felemésztőnek a román parlament, amikor egy ház is elég lenne. Nem szólva arról, hogy az egyéni választókörzetes voksolási rendszer olyan politikai kultúrát föltételez, amellyel a román választók nem rendelkeznek.
– Az ellenzéki pártokkal tárgyaltak-e a törvényről?
– Velük a baj az, hogy szeretnének hatalomra jutni, csak azt nem tudják, hogyan. Abban bíznak, hogy egy kemény tél után tovább csökken a kormánypárt népszerűsége, romlik a társadalmi és politikai megítélése, s akkor az új helyzetet kihasználva – beleszámítva egyfajta választási közönyt is – megszerezhetik a kormányrudat. De nincs elgondolásuk arról, hogy mi lesz, ha nem így történik. Állandóan a kormánypárt ballépésére várnak, nem jönnek elő saját politikai kínálattal. Nem tisztázott előttük, hogy a társadalmi szegmentum melyik részét célozzák.
– Hát azért van miért panaszkodniuk, a kormánypárti szándékok nem éppen dicsérendők a helyhatósági választások terén...
– Ebben egyetértünk. A kormánypárt például azt szeretné, hogy egy menetben járjon le a "helyha". Ez rendkívül veszélyes, mert így a lakosságnak kisebb része döntené el, ki is kerül hatalomra. Kolozsvár esetében nagyon kockázatos az egy forduló, hiszen ekkor még megoszlanak a demokratikus erők voksai. Ha következményeiben nehezen megítélhető választási szabályzatot állítunk fel, akkor szerintem a kormánypártnak újból szüksége lesz a romantikus nacionalista megnyilvánulásokra, és ezt – a tévedés kockázata nélkül állíthatom – a hatalom megtartása érdekében újból előveszik és a legfőbb ellenségük megint a magyarság lesz.
– Még akkor is, ha 2004 az EU-hoz való közeledés fontos éve lesz?
– Már nem egyszer tapasztaltuk, hogy az EU nagyon gyakran behunyt szemmel dönt, ha Romániáról van szó. Ezt a román politikusok is tudják, tehát nem szabad ilyenre alapozni. De ez a helyzet talán jól jöhet az RMDSZ-nek, amelynek vezetősége végre felébredne és kényszerítve lenne megint az erdélyi magyarság közérdekeire figyelni, ügyelni. Olyan mélységben nem mozgatta meg semmi az erdélyi magyar közvéleményt, mint az aradi Szabadság-szobor ügye. Sajnos a szövetség vezetői megpróbáltak a háttérben maradni. Mintha elfelejtették volna, hogy mit vár el a magyar közvélemény tőlük... A kormánypártot jelenleg egyetlen szándék vezérli: visszanyerni a hatalmat és megdicsőülni az európai integrációs folyamat befejezésével. Ezért bármire képesek. Teret engednek a nacionalizmus tombolásának. Egy csalódott társadalommal a kormánypárt mindent megtehet. Nekünk erre is fel kell készülnünk. Az RMDSZ-nek nem volna szabad az eddigi kutyahűséggel követni azt a Nastase-csapatot, amely ráadásul a protokollum több pontját nem teljesítette. Vegyük csak az erdélyi autósztráda ügyét, megegyeztünk a nyomvonalban, de tudtunk nélkül megváltoztatták azt. Mi ez, ha nem a semmibevétele a szövetségnek? Nem beszélve a székely vasútról, amelyet megint mellékvonalként kezelnek, továbbra sem adnak a korszerűsítésére pénzt. De lám, semmi sem tudott annyira fölháborítani bennünket, hogy végre nemet mondjunk bizonyos kormánypárti követeléseknek!
– Viszont éleződik a magyar–magyar viszály. Erről mi a véleménye?
– A politikai viták szükségszerűek és szokványosak. Ám a civil társadalomban is nagyok, feloldhatatlanok és egyre nőnek az ellentétek. Ott van például a szentgyörgyi Mikó-kollégium ügye, ahol magyar a magyarral feszül egymásnak. Mint amiképpen Kolozsváron a Brassai és az unitárius kollégium tanári kara, diákjai, meg ezek szülei is egymás ellen harcolnak. Harcolnak a létért, s nem tudnak megegyezni egymással. A Sapientián lezajlott tanári verekedést már nem is említem. Tanult emberek nem tudnak, sőt olykor nem is akarnak szót érteni egymással. Persze a politikai küzdőtér sem csendes, a polgári mozgalom bejelentette a választásokon való részvételét, amire az RMDSZ vagy arrogánsan, fitymálóan, vagy agresszíven, becsmérlően reagált. Tehát a közösségünkön belül is van bőven mit a helyére tennünk. És mialatt ez a helyenként csöndes, helyenként hangos egymásnak feszülés fokozódik, az RMDSZ pártépítéssel és pótcselekvésekkel foglalkozik, s mint valami fent trónoló ítélőbíró hoz határozatokat arról, hogy ki dolgozik és ki nem, ki a jó fiú és ki nem. Pedig le kellene ülni végre egy valóban kerek asztal köré és végig kellene gondolni, beszélni, hogy mi volt eddig és hogyan tovább. Meg kellene keresni azokat a közös célokat, amelyek egyben tartják az egyre csak fogyó erdélyi magyarságot, ezeket kellene végre újra megfogalmaznunk és fölvállalnunk.
A MAGYAR IFJÚSÁGI SZERVEZETEK SZÖVETSÉGE (MISZSZ) november 28. és 30. között Kapnikbányán tartotta a IX. Kongresszusa utáni első Országos Választmányi ülését és Műhelytáborát. A Felsőbányai MADISZ szervezésében lezajlott találkozón a tagszervezetek képviselői többek között szervezeti menedzsment-képzésen vettek részt, amely a minőségi és eredményes szervezeti kommunikációra, valamint a hálózat-, kapcsolat- és csapatépítésre helyezte a hangsúlyt. Az Országos Választmányi ülésen javarészt belső szervezeti kérdésekről folyt eszmecsere, vita, különböző beszámolók hangzottak el, majd olyan innovatív jellegű stratégiákat térképeztek fel a küldöttek, amelyek az országos szervezet és a helyi tagszervezetek kapcsolatát fűzi szorosabbra, illetve helyezi új alapokra. A MISZSZ a Youth of European Nationalities (YEN) teljes jogú tagszervezeteként megkereséssel fordult a FUEV ifjúsági szervezetéhez annak érdekében, hogy a két szervezet közösen hívja fel a felelős európai intézmények, valamint az érdekelt országok politikai pártjainak és kormányainak figyelmét arra, hogy támogassák a nemzeti közösségekre vonatkozó kitételek hangsúlyos megjelenítését, a kisebbségek kollektív jogainak elismerését és a közös európai alkotmányban való rögzítését. A MISZSZ támogatja azt a kezdeményezést, amely az általános jövedelemadó két százalékának civil szervezetek felé irányítását szorgalmazza, annál is inkább, mivel a szövetség azoknak a szervezeteknek az egyike, amelyek elsőként javasolták az általános jövedelemadó egy százalékának e módon történő hasznosítását.
– Szeretnénk, ha nem a politikus, hanem a gazdasági szakember szemével tekintene a jövő évi állami költségvetésre és mondaná el róla a véleményét. Lehetséges-e a legfontosabb gazdasági mutatók teljesítése? – tettük fel a kérdést Winkler Gyula képviselőnek, az alsóház költségvetési bizottsága tagjának.
– Nézzük meg a három legfontosabbat. A több mint ötszázalékos össztermelés-növekedés mellett az inflációt egy számjegyűvé (legföljebb 9 százalékossá) kell csökkenteni úgy, hogy a háromszázalékos költségvetési deficitet ne haladjuk meg. Annak ellenére, hogy 2004-ben választási év van, szerintem a fenti mutatók megvalósíthatóak, ha...
– Mindig van egy ha.
– Semmi sem lesz magától. Egy bizonyos, ebben a költségvetésben több populista ígéret található. A volt téesztagok nyugdíját megduplázzák, a fűtéspótlékot növelik, s ezek az összegek ezentúl nem a helyi tanácsoktól, hanem a munkaügyi minisztérium pénzalapjaiból jönnek, de változtatnak a gyermekpótlék-rendszeren is, hiszen ennek nagyságát ezentúl az egy főre eső családi átlagjövedelem határozza meg. Így a kis jövedelmű sokgyermekes családok nagyobb támogatást kapnak, mint a nagy jövedelmű, kevés gyereket nevelők. A fentiek kétségtelenül a választási évhez kapcsolódnak, ugyanakkor megnehezítik a költségvetés fő mutatóinak elérését, amelyek, ismétlem, megvalósíthatók, ha egy sor népszerűtlen intézkedést is hoz a kormány. Mindenekelőtt a költségvetési intézményekben – fogalmazzak így – ellenőrzés alatt kell tartani a fizetéseket. Ez azt jelenti, hogy például a tan- és egészségügyben a fizetések reálértékben három százalékkal növelhetők jövőre, ehhez jön a kilencszázalékosra saccolt infláció, tehát a béremelés nem lehet nagyobb mint 12 százalékos. Erre is két lépcsőben, tavasszal és ősszel kerülhet sor. Ami az állami vállalatokban dolgozókat illeti, itt szigorúan csakis az inflációnak megfelelő fizetésemelést szabad végrehajtani, vagyis a maximális bérnövekedés nem haladhatja meg a kilenc százalékot. Ugyanakkor ezt összhangba kell hozni a munkatermelékenységgel. Az EU országjelentésében megfogalmazott tanácsokat föltétlenül be kell tartani, így aztán folytatni kell a gazdasági reformot. A gazdasági szerkezet átalakítása is a jövő esztendő feladata, amelyen belül a bányaipar, szállítás és az energiaszektor teljes magánosítását kell véghezvinni. De kezelni kell a körbetartozásokat, ez óriási összeget tesz ki jelenleg. Sajnos új elem, hogy e körbetartozásokba magáncégek is beléptek és elég nagy szerephez jutottak. Először történt meg, hogy az idén a körbetartozások több mint felét a magánszektor adja. Ez azt bizonyítja, hogy a privatizáció alatt nem a gazdasági, hanem a politikai tényezők, befolyások voltak sokszor a döntők. Ugyanakkor azt is mutatja, hogy a magánosítás nem feltétlenül hozza magával a volt állami vállalatok jövedelmezővé tételét. Az országjelentés óva inti a kormányt: nehogy a körbetartozás átszivárogjon a bankrendszerbe. A legbiztosabb módszer ennek megakadályozására, ha a bankokat magánkézbe adják, részvényeiknek többségét erős külföldi pénzintézetek vásárolják föl.
– A kérdés továbbra is adott: van-e a kormánypártban politikai akarat arra, hogy egy választási évben a választók által nem szeretett intézkedéseket megtegye?
– Nem tudom. Volt olyan eset, hogy a jegybanknak pénzügyi machinációkkal kellett a kormány populista intézkedéseinek a gazdaságra gyakorolt negatív hatását semlegesítenie, helyrehoznia. Megint csak annyit mondhatok, hogy amennyiben valaki vagy valami kivédi a kormány populista intézkedéseinek inflációkeltő hatását, akkor a gazdasági alapelgondolások megvalósulhatnak. A Nastase-kabinet kijelentette, hogy megvan ehhez az akarata. Hát majd meglátjuk.
– Tehát ha az SZDP netán elbukja a választásokat, akkor megvalósulnak az elgondolások, teljesülnek az országjelentésben lévő kérelmek?
– Ezt így nem mondhatom ki, az biztos azonban, hogy a népszerűtlen intézkedéseket a kormánynak meg kell tennie, s ez a bukásához is vezethet. Persze a választások kimenetele attól is függ, hogy a polgárok valaki ellen fognak voksolni, vagy valami érdekében. Mert én úgy látom, hogy az ország gondjaira nem létezik egy alternatív ellenzéki megoldás. De meglehet, hogy a választásokig ez is megjelenik.
– A pénzügy és a gazdaság kéz a kézben halad. Van-e kilátás az ország pénzügyeinek javítására?
– Az elmúlt években megszülettek a törvények, amelyek valamennyire letisztítják, egyszerűsítik a pénzügyek intézését. Például a költségvetés ma már nem módosíthatja a különböző helyben maradó összegek arányát, se le, se fel. Így mi sem javasolhattuk a megyéknél maradó összegek százalékarányának növelését. Igen ám, de a törvényeket megváltoztathatjuk és ennek hatásaként emelnünk sikerül a helyi önkormányzatoknál tartható pénzhányadot. Ez a következő hónapok egyik teendője lesz számunkra. A plénum előtt van például a jogszabály, amely szerint minden adózó természetes és jogi személy a jövedelmének egy százalékát közvetlenül felajánlhatja a művelődés és a sport támogatására. Ezt be akarjuk tenni az adótörvénybe is. Ugyanakkor a következő hetekben, hónapokban egyeztetni kellene a megyék, városok és községek költségvetései között is, mert itt bizony még mindig sok a hézag. Sokszor fentről várják a megoldásokat, pedig ennek véget kellene vetni, ez a helyhatóságok érdeke. Bajok vannak a helyi költségvetési tervek finanszírozásával is, annak ellenére, hogy jövőre az inflációt jóval meghaladó összegeket osztanak le ezekre. Ez a központi leosztás azonban továbbra is fenntartja a politikai függőséget, s tovább élteti a kliensrendszert, hiszen a centrumból nem egyformán fognak majd pénzt adni minden megyének, régiónak. El kellene érniük a helyhatóságoknak, hogy a saját pénzforrásaikat növeljék, ugyanakkor ki kell dolgozni egy olyan jogszabályt, amely a központi leosztás hatását csökkentené vagy talán meg is szüntetné. Amíg ez nem történik meg, addig nem is lesz méltányos az osztogatás. És nem valósul meg a helyi autonómia. Ez ugyanis feltételezi az önkormányzást lehetővé tevő intézmények létrehozását, majd a gazdasági háttér megteremtését. Ha nem képes egy vidék saját magát eltartani, akkor meg kell vizsgálni, hogy milyen rendszereket kell alkalmazni ahhoz, hogy a központtól való függetlenség megvalósuljon. Többek között egy olyan visszaosztási módozatot kell megteremteni, amely nem mond ellent az EU-ban divatos rendszernek, de ugyanakkor nem teszi a központtól függővé a vidéket. A méltányosság elve megköveteli, hogy ne csak a kiemelt régiókat pénzeljék. Egy ilyen rendszer Romániában jelenleg nem létezik. Nincs erre se rövid, se közép, se hosszú távú elképzelés. És meg kell tanulnunk az uniós pénzekből nagyobb összegeket kikanyarítani, mert a következő években a helyi gazdasági fejlődés egyik legfontosabb pénzforrásai az európai alapok lesznek. Ehhez vagy projektkészítő műhelyek kellenek, vagy kész tervek a gazdaságfejlesztési elgondolásokról, úgy, hogy ezek bármikor benyújthatók legyenek, versenyképesen más projektekkel. Sajnos itt is létezik egy regionális méltánytalanság, hiszen főleg az erdélyi megyék – különböző szubjektív és objektív okokból – például a SAPARD-programból nemigen kaptak pénzt. Míg Moldva hat megyéje, ahol az ország összlakosságának a 12 százaléka él, elvitte a községfejlesztésre szánt pénzalapok 34 százalékát, az erdélyi tizenhat megye a lakosság 33 százalékával alig 11 percentet kapott. Nem vitatom, hogy működik bizonyos favorizálás, de az önkormányzatok pályázataival is bajok voltak, ha voltak egyáltalán projektek... Tehát úgy kell az elkövetkezendőkben dolgoznunk, hogy az erdélyi magyar közösség legyen az európai integrációnak a nyertese. Ez már jórészt tőlünk függ.
R. Gy.
| provincia – vidék |
A vitafórum nyitányaként Szilágyi Zsolt, a Pro Media Alapítvány kuratóriumának tagja üdvözölte a megjelent érdeklődőket és a meghívott publicistákat: Florin Ardeleant, a TVS helyi televízió főszerkesztőjét, Traian Stefet, a Familia folyóirat szerkesztőjét, Florin Ciucast, a Bihoreanul hetilap főszerkesztőjét, Mircea Jacant, az Euro Media lapkiadó igazgatóját, Szilágyi Aladárt, a Bihari Napló munkatársát, valamint a két moderátort, Dénes Lászlót, az Erdélyi Napló főszerkesztőjét és Wagner Istvánt, a Bihari Napló rovatvezetőjét.
Felvezetésében a parlamenti képviselő elmondta: a Pro Media Alapítvány közelebb kerülve a sajtó világához, rájött arra, hogy az erdélyi román és magyar sajtó kapcsolatában igen sok a javítanivaló. Így például a jelenkori román és magyar sajtó között mélyebb az etnikai szakadék, semmint hogy szakmai együttműködésük lehetőségével élnének. Eltérő hagyományaik vannak, eltér a sajtóetikai értékrend, néha jogos, néha alaptalan az egymás iránti bizalmatlanság, a kapcsolatot az egymás melletti elbeszélés jellemzi. Az alapítvány egyik célja a román–magyar véleményformáló elit közötti kommunikáció megteremtése, illetve a már létező együttműködés hatékonyabbá tétele; a helyi és országos lapok, szakmai kiadványok vezető személyiségei és a politikai elit közötti együttműködés formáinak létrehozása, különös tekintettel a többség-kisebbség között fennálló "egymás melletti elbeszélés" kiiktatására. Ez többnyire úgy képzelhető el, ha az úgynevezett tabutémák kapcsán felszínre kerülő görcsök, közösségi sértettségek értelmiségi közelítése megteremtődik. A román–magyar újságíró elit közötti együttműködés pozitív példáinak bemutatása új keretet teremthet egy, az etnikai választóvonalakat kezelni tudó véleményformáló elit kialakulásához. Az alapítvány alkalmanként szeretné egy asztalhoz ültetni a szakma román és magyar képviselőit, valamint a politikumot, ahol az okok, a jelen helyzet elvi megközelítésétől indulva kísérlet történik a szakmai együttműködés gyakorlati lehetőségeinek, eszközeinek felismeréséhez.
Dénes László: Mielőtt még sokat markolnánk és keveset fognánk, lássuk, itt és ma, egy-két órában mit tudunk körbejárni, miről tudunk szót ejteni és miben sikerül egyetértenünk. Ahogy a jelenlévőket ismerem, egy nagyon lényeges elvi kérdésben nem lesz vad vita közöttünk, hiszen mindannyian abba az értelmiségi-szakmai körbe tartozunk, amely az etnikumközi kapcsolatokat – akár össztársadalmi, akár politikai, akár hétköznapi, polgári, lakossági szinten – csakis a szeretetteljes együttélés, az egymásra utaltság vagy legrosszabb esetben a békés egymás mellett élés dimenziójában tudja felfogni. A kérdés most már az, hogy a romániai magyar és román sajtó main streamjében (főáramlatában) is így jelenik-e ez meg, illetve hogy mi teszünk-e valamit és eleget teszünk-e azért, hogy mind az értelmiségi elit, mind pedig a közvélemény-formálók között létezzen kommunikáció, eszmei átjárás, dialógus.
Traian Stef: Én azt mondom erre, mindig is volt valamilyen fajta kommunikáció, mondhatni ennek hagyománya is van immár, bár kétségtelen, hogy 1989 decembere előtt például még a kölcsönös gyanakvásnak is másmilyen jellege, háttere volt, mint azután, ám az utóbbi 13 évben is történt nagyon sok pozitív dolog. Az általatok javasolt témám az lett volna, hogy van-e átjárás a román és a magyar közvélemény-formáló elitek között a sajtóban. Mivel Bakk Miklós, akivel kollégák vagyunk, együtt dolgozunk a Provincia-csoportban, nem tudott eljönni, s a reá bízott témáról, azaz a tabuépítés vagy tabuledöntés problematikájáról nem tud itt szólni, magam vállalnám, hogy mindkét témakörre kitérjek. Tehát beszélnünk kellene a román–magyar kommunikációról a tabutémák fényében, azaz az autonómia, a regionalizmus megjelenítési formáiról a központi román és regionális magyar sajtótermékek által. Nos, én úgy vélem, hogy Erdélyben, de Nagyváradon mindenképpen létezik egy szerves kapcsolat a román és a magyar értelmiség között, létezik román–magyar kommunikáció, mégpedig minden szinten, de különösképpen az elitek, az intellektuelek szintjén. Ennek a hagyománya gyakorlatilag a két világháború közötti korszakra nyúlik vissza. Hogy aztán ezek a szellemi interferenciák milyen mélységig hatottak, hogy kiterjedtek-e bizonyos tabutémákra, azt jómagam nem tanulmányoztam, de azt tudom, hogy a különböző periodikákban, közleményekben egy folyamatos közírói dialógus létezett – hadd utaljak csak az Aurora folyóiratra vagy a különböző erdélyi helyi napilapokra. Hogy egy konkrét példával éljek: hozzájutottam néhány évvel ezelőtt George A. Petre leányának jóvoltából néhány olyan régi fotóhoz, amelyen együtt kávézgatnak, tereferélnek különböző városbéli teraszokon váradi román és magyar értelmiségiek, nyilván elkerülhetetlenek voltak a viták is ezen alkalmakkor. Petre amúgy a Gazeta de Vest és a Noua Gazeta de Vest váradi lapok főszerkesztője volt az interbellum idején. Tehát létezett a kommunikációnak ezen gyakorlata a sajtóban dolgozó értelmiségiek, közvélemény-formálók között, s ez két pászmán folyt: közvetlenül a társasági kvaterkázás során, valamint közvetve a különböző publikációkban. Emlékeztetnék: ebben a korban még az erdélyi románság számított kétnyelvűnek, hiszen akik nem az Ókirályságból jöttek, azok szinte mind bírták az egykori államnyelvet, a magyart. A sajtónak egyébként nyilván nemcsak az a szerepe, hogy információkat, híreket közvetítsen, hanem éppen úgy véleményeket, felfogásokat, nézeteket is. Ezekben a nézetekben a mindenkori értelmiség hozzáállása jelenítődik meg, függetlenül az egyének nemzetiségétől, s adott esetben megtörténik az ideák, gondolatok, koncepciók, attitűdök ütközése is. Jómagam igen érdekes tapasztalatokra tettem szert a Provincia-csoport keretében, bár igazából sok újdonságról nem számolhatok be az etnikumközi kommunikáció tekintetében, hiszen például itt, Nagyváradon már részese lehettem valami hasonlónak: a kilencvenes évek elején a jó emlékű néhai Gheorghe Moldovan életre hívott és huzamosabb ideig szerkesztett egy Direct nevű hetilapot, a Bihari Napló köré csoportosult szakemberek közreműködésével, amely lapot egyszerre tudta magáénak a román és a magyar értelmiségnek az a része, amely fontosnak tartotta a két náció közötti párbeszédet, a közeledést, az egymáshoz való toleráns viszonyulást. A Provincia-csoport ennél persze konkrétabb célokat tűzött maga elé, és egy programmal állt elő. Itt úgymond hivatásos értelmiségiek találkoztak, többnyire írók, politológusok, történészek, és kiadták azt a folyóiratot, amely egyszerre és azonos tartalommal jelent meg román és magyar nyelven. A csoport elsődleges mondanivalója az volt, hogy a román és a magyar értelmiség között tartásos vita, elegáns nézetcsere, magas színvonalú dialógus lehetséges, ugyanakkor a példafelmutatás eszközével is igyekeztünk élni: mindent meg lehet beszélni, de ezt csak higgadtan, érveket sorakoztatva, udvarias keretek között érdemes és szabad. Az egyensúlytartás minden körülmények között hozzájárul a dolgok jobb megértéséhez, jelenünk, kapcsolataink értelmezéséhez. Kitűzött cél volt azoknak a görcsöknek az oldása is, amelyek itt és most románok és magyarok között még mindig léteznek, még az értelmiségiek szintjén is. A Provincia gyakorlatilag minden tabutémát fölvetett: önrendelkezés, regionalizáció, föderalizálás, nemzet, határok, történelmi örökség stb., mindezeket átbeszéltük, mindezekről írtunk pró és kontra, a diskurzus abban a memorandumban csúcsosodott ki, amelyet Románia regionalizálásáról készítettünk s adtunk közre. Ha emlékeztek rá, akkor az ország elnöke minimum ostobáknak nevezett minket, hiszen amikor a Provincia megindult, akkor még a Sabin Gherman nevéhez fűződő föderalizációs elképzelések nem jelentek meg, és ezeket a szavakat (regionalizmus, föderalizmus) Romániával kapcsolatban szinte csak suttogva lehetett emlegetni. Konceptusként először a Provinciában és a memorandumban jelentek meg. A hivatalosságok, a sajtó, a román értelmiség akkori ideges reakciója múltán ma már lám, nyíltan, indulatmentesen, különböző rendezvényeken, mondhatni