|
XIII. évfolyam, 46. (633.) szám |
2003. november 18. |
TISZTELT LÁTOGATÓNK, KEDVES OLVASÓNK,
ÜDVÖZÖLJÜK AZ ERDÉLYI NAPLÓ HONLAPJÁN!
Erdély egyetlen országos terjesztésű polgári hetilapját az itthon bejegyzett Pro Media Alapítvány tulajdonában lévő Erdélyi Sajtóház adja ki, amelynek jelenleg ez az egyetlen tevékenysége. Lapunk megjelentetése a jelenlegi nehéz gazdasági és barátságtalan politikai környezetben nem könnyű, ezért minden erkölcsi és anyagi támogatásnak örülünk. Ön is hozzájárulhat erőfeszítéseinkhez, ha nálunk hirdet, reklámoz, vagy ha felajánlásaival segíti lapunkat.
Mivel az internet-használók nem lapvásárlók, ők más módon járulhatnak hozzá az Erdélyi Napló fennmaradásához, mégpedig adományokkal. Felajánlásokat a kiadó dollárszámláján köszönettel fogadunk: SC Casa de Editura Erdélyi Sajtóház SRL, Banca Transilvania, suc. Oradea, cont: 2511001005514406, Romania.
Romániai olvasóink 120 ezer lejért rendelhetik meg lapunkat a kiadóban, egy negyedévre. Egyévi előfizetés díja 2004 januárjától 480 ezer lej.
Külföldre (bárhová) 15 euró az előfizetés díja, egy évre értelemszerűen 60 euró. Ezt az összeget a fenti bankszámlaszámra kell átutaltatni, majd pedig e-mailen vagy levélben jelezni a pontos lakcímet, amelyre a lapot küldhetjük. Az összegnek a számlánkon való megjelenése után kiadónk minden kedden postázza a friss lapszámokat. Kérjük, jelezzék, ha valamelyik számot a posta nem kézbesítette, és ne felejtsék el megújítani a lejáró előfizetéseket!
Reméljük, hogy közös erőfeszítéssel sikerül életben tartani az Erdélyi Naplót 2003-ban is!
A szerkesztőség
| címoldal |
Még jól meg sem alakult a Székely Nemzeti Tanács, és a parlament mindkét házában mikrofonhoz ugrottak a mindenféle pártszíneket képviselő román nemzetféltők. Persze most is a Nagy-Románia Párt vitte a prímet, élén a szekusdossziéját tagadó Vadim Tudorral, aki szerint az említett tanács minden tagját bilincsbe kell verni, rács mögé kell dugni, mert az ország egységére törnek, szét akarják darabolni azt. Hiába mondják a székelyek, hogy az autonómiát parlamenti úton szeretnék elérni, nem téma az országhatárok módosítása – a nacionalista szónokok az autonómia szóra csak vöröset látnak. Egymást túllicitálva kérik, követelik az SZNT-vel való leszámolást, annak megszüntetését. Ha a Nagy-Románia Párt részéről érthető és várható volt ez a vehemencia, már kevésbé volt az az RMDSZ-szel szövetségben – hiszen ennek programjában benne van a különböző autonómiaformák követelése, az más dolog, hogy a szövetség mai vezetői különböző rész- és önérdekek miatt erről nem akarnak beszélni, tárgyalni – lévő kormánypárttól, nem beszélve az úgynevezett demokratikus ellenzékről, a liberálisokról, a demokratákról, akik önértékelésük szerint európai gondolkodásúak, tehát az autonómiaformák elleni acsarkodásuk kissé furcsa. (Mellesleg: egy szocdem pártnak mi baja lehet a közösségi önrendelkezéssel?) Mindannyian a dutyit emlegették, mintha bilincszörgetéssel kalodába lehetne zárni a gondolatokat. Már rég nem hallottam a román törvényhozásban ilyen véresszájú felszólalásokat.
Csak azon gondolkodom, hogy ilyen viszonyulással, fellépéssel hogyan akarnak az EU-ba lépni, ahol nem a börtönnel való fenyegetőzés, hanem a termékeny és gondokat megoldó vita a divat. Öreg kontinensünk civilizáltabb fertályán a nacionalista felhangok egy letűnt világ maradványai vagy a kulturális sokszínűség cafrangjai, Romániában azonban, amint láthatjuk, még mindig uralkodó, "államalkotó" gondolat. A román politikusok többségétől folytonosan azt halljuk, hogy a nemzetiségek, de főleg a magyarok legyenek az országhoz lojálisak, tanuljanak meg románul és szolgálják ki a többségieket pisszenés nélkül, lényegében legyenek másodosztályú állampolgárok.
Elfogultság nélkül jelenthetjük ki: Románia nemcsak működő piacgazdaságnak nem mondható ma még, de egyelőre demokráciának sem.
És hogy mennyire nem az, millió dologgal példázhatjuk. De csak pillantsunk a tévé képernyőjére, ahol a kormánypárti Adrian Paunescu nacionalista tirádákkal, mítoszokkal, revelációkkal szédíti az egyszerű emberek millióit. Ceausescu udvari költője csöpögteti az "európai gondolatokat" a többségi polgárok agyába, amikor az EU-ba való jutás egyik feltétele, hogy a demokratikus gondolkodást sajátítsák el és a demokrácia szabályait ismerjék jól az emberek.
Sajnos a mai román politikusok legtöbbje egy letűnt világ relikviája. Mesélik, hogy egy régebben külföldre került hazánkfia, aki valaha magasabb helyen dolgozott, az új hazájába érkező román állami küldöttség tagjaival való találkozáskor felrikkantott: Üdvözlöm, Iliescu elvtárs! De né, itt van Ungheanu elvtárs és Florescu elvtárs is, na meg Paunescu elvtárs... És folytatta a volt főelvtársak üdvözlését. Nevezettek ma felsőházi tagok, s a legvadabb nacionalisták közül valók. Ezekkel az első sorokban felvonulva akar Románia az EU-ba bejutni. És még nem említettük a priuszos Pruteanut, a szovjet őrnagyból román honatyává avanzsált Ilie Ilascut, a folytonosan háttérügyek után kutató Sergiu Nicolaescut vagy az öreg liberális besúgókat, valamint a kormánypárti megyei basákat, akik között félanalfabéták is vannak. Így áll pillanatnyilag a román politikum, s többségük múlt századbeli gondolkodással nem problémákat megvitatni, letárgyalni, gondokat megoldani akar, hanem erőszakot alkalmazva elhallgattatni, börtönbe zárni, üldözni.
Ha az idén az ország brüsszeli értékelőinek a romániai nemzetiségek helyzete nem okozott fejfájást, jövőre, ha ilyen nagynemzeti szelek fognak fújni, más lehet a helyzet. A bilincszörgetés hangját, a fizikai megsemmisítés ígéretét, a politikai terror bizonyítékait el kell juttatni Európába. Akkor is, ha "az ország érdekében" – vagy más ürüggyel – politikusaink legszívesebben meghunyászkodva hallgatnának a nacionalista megnyilvánulásokról. Az ország érdeke ugyanis éppen az, hogy a szélsőséges nacionalizmustól és nacionalista politikusaitól megszabadult korszerű, demokratikus Románia kopogtasson az Európai Unió kapuján.
Román Győző
Szaladjunk hát a nagy posványon át,
Vannak lyányok és vannak még csodák.
Hiúk is vannak és vannak szegények
És vannak még túl-ifjasan legények.
Vagyunk még mindég dölyfös vénhedők,
Kik nem bajolnak az Idő előtt.
Kik hajlottan, posványon is úgy járunk:
Egy-egy leány a lépésünk, az álmunk.
Magyar honunkban sok-sok a csoda,
Életünk: fölfalt életek sora.
De világot okozunk a világnak:
S mégis hozzánk jönnek mind, akik látnak.
Szerkesztőségünk képviseletében Dénes László főszerkesztő, Kriszta Andrea szerkesztő, Szentgyörgyi László riporter és Fábián Tibor munkatárs jártak a múlt héten Székelyudvarhelyen, az Erdélyi Napló helyi barátainak és támogatóinak meghívására, Murányi Sándor szervezésében. A kultúrházban tartott újságíró-olvasó találkozóra gyertyafénynél került sor, ennek okára és más részletekre jövő heti számunkban még visszatérünk.
| aktuális |
A sok tanakodás és huzavona után megszületett a jövő évi választások ütemtervének a javaslata: a kormánypárt szerint június 6-án, egyetlen fordulóban választanánk meg a helyhatóságokat, a honatyákról és az elnök személyéről pedig első lépésben december 12-én dönthetnénk. Az előbbi dátummal minden párt egyetért, de a liberális-demokrata szövetség, valamint Vadimék kifogásolják az egy fordulót. Szerintük ez az SZDP-nek és az RMDSZ-nek kedvezne.
A decemberi voksolással kapcsolatban már kevésbé egyöntetű a vélemény: Vadimék egy héttel előbbre hoznák, hogy a második fordulóra ne épp karácsonykor kerüljön sor, a demokratikus ellenzék pedig a két forduló közé csak egy hetet javasol. Még az sem tisztázott, hogy a harmincnapos hivatalos kampányt elfogadják-e, illetve hogy az elnöki mandátum négy- vagy ötévnyi legyen. Az utolsó szó Iliescué, aki sorra tárgyal majd a pártokkal és egyeztet. Valószínűleg a verdiktum kimondásakor fog eldőlni az is, hogy elfogadja-e a jelenlegi kormánypárt felkérését és ennek színeiben elindul-e egy szenátori székért.
A jövő évi költségvetés sem fog zökkenőmentesen átcsúszni a parlamentben, mivel a liberálisok máris bejelentették a nemleges szavazatot, mindenekelőtt azt kifogásolva, hogy túlságosan átlátszóan kampányjellegű a büdzsétervezet. A Nagy-Románia Párt sem elégedett a jövő évi "leosztással", szerintük európai szempontból nem a legmegfelelőbb. ők egyébként az elmúlt hét végén mutatták be egyik leglátványosabb pálfordulásukat: egy gazdasági fórumon sokéves retorikájuknak épp az ellenkezőjét mondva, Vadim Európában jelölte meg a "napfényes jövőt".
A költségvetés-tervezet hozadéka volt az a nagyszabású tüntetés, amit a mellőzöttség érzése miatt a tanügyiek szerveztek. Kéréseiket átnyújtották a két ház elnökének, akik készségesen megígérték, hogy minden lehetőt megtesznek az érdekükben. Amúgy Romániában fordítanak a legkevesebbet oktatásra az európai országok közül.
A Román Ortodox Egyház szinódusa az RMGC ciántechnológiás aranyfejtés-projektje ellen foglalt állás, mivel az "környezeti és emberi szempontból egyaránt eltorzítaná" az Erdélyi-érchegységében található Verespatakot és környékét. Álláspontjával a szinódus felzárkózott a román akadémia korábban kifejtett elutasító, környezetet, történelmi lelőhelyeket és hagyományos közösséget védelmező tudományos álláspontjához.
Nekiesett az SZDP a közszolgálati televíziónak, mondván, hogy egyik beszélgető műsora nem eléggé "pártos", vagyis gyakran részesül előnyben az ellenzék véleménye. A kormánypárti műfelháborodás visszhang-szondázó kísérlet volt, a hatalom nyilván a választási kampány előtt fogja elvégezni a média megregulázását.
Egyelőre még csak a csírája van meg, de feltehetőleg ebből lesz majd egy újabb össznépi lopkodás: alakulgat a magánnyugdíj működési elve. A beígért becsületes szakemberek biztos befektetéseiről majd kiderül, mennyire válnak be, részünkről némi – jogos! – szorongással fogadjuk a terveket.
Miniszteri jelenléttel, nagy katonai pompával temették el a békefenntartás első hazai áldozatát Élesden, s a másik áldozat családjának is megígérték a messzemenő segítséget Belényesben. Arról csak futólag esett szó, hogy a bihari katonák nem a hont védték, hanem zsoldosokként jó kereseti lehetőséget találtak az afganisztáni misszióban.
Molnár Judit
Ifj. Hegedüs Lóránd MIÉP-es politikus közösség elleni izgatás vádja alóli felmentése után a rendszerváltozás óta nem tapasztalt politikai támadások kereszttüzébe kerültek a magyar bíróságok. Emlékezetes: a MIÉP egykori képviselője azért került az igazságszolgáltatás elé, mert a magyarországi zsidó kisebbség önérzetét sértő cikket írt pár éve egy kis kerületi lapba. Emiatt az elsőfokú bíróság egy év hat hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte a lelkészt. A Fővárosi Ítélőtábla jogerős felmentő ítélete után Kovács László MSZP-elnök, külügyminiszter közleményében tudatta: megdöbbenéssel vette tudomásul a bíróság döntését. Újhelyi István, a szocialisták médiapolitikusa hangsúlyozta: a maga részéről "büntetendőnek" tartja Hegedüs kijelentését. Répássy Róbert (Fidesz) képviselő azt a hangnemet tartja "megdöbbentőnek", amellyel a hatalmon lévő politikusok "nekimentek a bíróságoknak". Hozzátette: egy jogállamban kormánypárti politikus nem engedheti meg magának, hogy a független bíróságok ítéleteit bármilyen módon kommentálja. Korábban maga Bárándy Péter igazságügy-miniszter is annak a véleményének adott hangot: a harmadik hatalmi ág függetlenségét sérti, ha politikusok támadják a bírósági ítéleteket.
A Magyar Hírlapban Tamás Gáspár Miklós Erdélyből áttelepült filozófus antiszemitizmussal vádolta meg a Hegedüs ügyében ítélkező bírót. Állítása szerint "a bírák jelentős része ahhoz a fölső középosztályhoz tartozik, amely cigányellenes, nőellenes, homofób, idegengyűlölő, antiszemita és mélyen lenézi a kitaszított szegényeket". Ezt követte a balliberális értelmiség egy részének akciója: országos napilapokban fizetett hirdetés formájában fejezte ki nemtetszését a felmentés miatt. A hirdetés szövege szerint az ítélet "azt üzeni a magyar társadalomnak, hogy a gyűlölet, a kirekesztés, a rasszizmus és az antiszemitizmus legitim, összeegyeztethető eleme a hazai közéletnek". Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság elnöke visszautasította a magyar igazságszolgáltatást ért támadásokat. Egyben felkérte a köztársasági elnököt, a kormányt és az Országgyűlést, hogy ítélje el a bírák alkotmányos jogait sértő megnyilvánulásokat. Az elmúlt időszak jelenségeinek "burkolt célja lehet a bírák megfélemlítése és az ítélkezési gyakorlat befolyásolása. Ez egy jogállamban megengedhetetlen" – jelentette ki a főbíró.
Az SZDSZ kis, de stabil párt – értékelte jelenlegi helyzetét az alakulat 15. születésnapján Kuncze Gábor szabaddemokrata pártelnök. Szólt arról is, hogy a SZDSZ-nek nyolc százalékot kell elérnie a jövő évi Európai Parlamenti választásokon ahhoz, hogy két magyar politikus kerüljön be a liberális frakcióba.
A Bécsi Legfelső Tartományi Bíróság döntése értelmében kiadható Magyarországnak a milliárdos sikkasztással gyanúsított Kulcsár Attila, erre azonban még várni kell, ugyanis a K&H Bank brókerének osztrák védője fellebbezett a döntés ellen. Jogi szakértők szerint akár menedékjogot is kérhet a védelem, arra hivatkozva, hogy az ügy politikai szálai miatt Kulcsár nem számíthat Magyarországon korrekt eljárásra. Jogászok szerint az igazságügyi kormányzat hibája is, hogy még nincs Budapesten az őrizetes. Szerintük nyilvánvaló, hogy a kiadatási kérelemben nem tértek ki arra a körülményre, hogy alapos a gyanú, amely szerint Kulcsár mások pénzének tisztára mosásában is részt vett, ami Ausztriában is büntethető.
Sz. Á.
A volt Wesselényi Református Kollégium épületének visszaadásáról már rengeteg cikk jelent meg mind a román, mind a magyar médiában. Amikor legelőször volt szó az épület visszaadásáról, a városatyák időt kértek, hogy épüljön csak fel a Fenyves negyedbeli iskola, azután kiköltözik az ősi magyar scholából az évek során ott tanyát vert állami oktatási intézmény. Közben helyszűke miatt nem engedték vissza a száz éve épült impozáns ingatlanba az újjáalakult magyar református gimnázium diákjait, ellenben helyet találtak benne a Goldis nevű aradi román magánegyetem kihelyezett tagozata diákjainak. Most két éve meg nagy ünneplés keretén belül adtak új nevet az ősi magyar iskolában terpeszkedő állami gimnáziumnak: Colegiu National Silvania ("magyarul" Szilvánia Főgimnáziumnak mondanánk). Az egyháziak minden alkalmat megragadtak, hogy tudtára adják a hatalomnak: számot tartanak a zilahi magyarok által szilágysági magyarok pénzéből épült régi iskolára. Hét éven keresztül a mai református kollégium diákjai az évnyitó ünnepség keretében ide is ellátogattak, egy zsoltár erejéig, amikor a templomba vonultak az évnyitó istentiszteletre. Több tiltakozó-követelő csöndes menet is indult már az évek során a belvárosi templomból és a Kálvineumból az iskoláig, de inkább tűntek egy-egy temetési gyászmenetnek. Érdekképviseletünk "támogatja" az egyházi javak visszaszolgáltatását, de az iskolaügyben a román állam érdekeit védi. Nem látni őket sem a templomban, sem a tiltakozók sorában. Nem is beszélve arról, hogy hol voltak azok a magyar nemzetiségű tanárok, akik ebben az iskolában tanítanak, akkor, amikor ez az utolsó névadás és a vele járó végleges elrománosítás megtörtént. Érdekképviseletünknek itt és ekkor kellett volna kiállnia és azt mondania: eddig és nem tovább! Józan fejjel gondolkozva ma már nem lehet tenni semmit. Kérni lehet, remélni kell, de... mivel övék a hatalom, nem lehet a miénk a dicsőség sem. Letehetjük a lantot, nyugodjék.
Papp Lajos
A Magyar Elektronikus Újságírók Szövetsége felhívást juttatott el az Európai Újságírók Szövetsége elnökéhez, nehezményezve, hogy a szervezet 41. kongresszusára egyetlen magyarországi nem kormánypárti újságíró-szervezet sem kapott meghívást. A felhívásban a MEÚSZ kifejti: "Néhány hónappal az EU-s csatlakozás előtt Magyarországon veszélybe került a sajtó-, szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága. Visszatért a kommunista időkre emlékeztető cenzúra a közpénzekből finanszírozott közszolgálati televízióban. Medgyessy Péter miniszterelnök magához hívatta a közszolgálati médiumok vezetőit, és ezután menesztették az MTV Híradójának főszerkesztőjét, megszüntették az egyetlen nem kormánypárti másként gondolkodó műsort. Folyamatos politikai támadások érik a konzervatív értékrendet képviselő műsorkészítőket, újságírókat. A liberál-szocialista kormány elleni tüntetéseken megverik, megbilincselik, letartóztatják az újságírókat, fotósokat. A közmédiumokban pártkatonákat ültetnek vezetői pozíciókba. Az MTV-nél a miniszterelnök lánya, baráti köre kap közpénzekből műsorkészítési lehetőséget. Folyamatos politikai zaklatással lemondásra akarják kényszeríteni a közszolgálati Magyar Rádió elnökét. A diktatórikus nyomásgyakorlás másik eszköze a pénzügyi kiéheztetés. Miközben állítólag nincs kellő anyagi forrás a közrádió számára, a miniszterelnök közeli munkatársa az adófizetők pénzéből új rádióadót indíttat. Hirdetési bojkott alá veszik a konzervatív-nemzeti értékrendet képviselő újságokat, így például az egyetlen polgári napilapot, a Magyar Nemzetet. A miniszterelnök megfenyegeti a kereskedelmi televíziókat azzal, hogy vizsgálni akarja, kik, miből finanszírozzák működésüket. Miközben a gyűlöletbeszéd elítélésének törvénybe iktatásáról folyik a vita, a gyakorlatban folyamatosan fenyegetik, mi több, életveszélyesen megfenyegetik Magyarország volt miniszterelnökét, a polgári oldal politikusait, a sajtó képviselőit, a Magyar Rádió markánsan nem kormánypárti műsorát, a Vasárnapi Újságot." A MEÚSZ elnöksége felkéri a szakmát: tegyen meg mindent azért, hogy az előbb felsorolt törvénytelenségek létezéséről a nemzetközi közvélemény és újságíró-társadalom tudomást szerezzen. (Lásd még hasonló témájú cikkünket a nyilvánosság, manipuláció fejezet alatt.)
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Érmindszentre hívja az érdeklődő közönséget november 22-ére, Ady Endre születésének 126. évfordulójának megünneplésére. 10 órától ünnepi istentisztelet, megemlékezés és versműsor lesz a református templomban. A 14. Érmindszenti zarándoklat az EMKE, a Szatmárnémeti Kölcsey Kör és a tasnádi RMDSZ szervezésében 11 órakor kezdődik a költő szülőházának udvarán, ahol is ünnepi műsorra és koszorúzásra kerítenek sort. Köszöntők, szónoklatok, szavalatok, énekkari számok hangzanak el, a rendezvényt emlékjelhagyás zárja. A Szatmár megyei Érmindszent (román hivatalos nevén Ady Endre) a Tasnádot (Tasnad) Nagykárollyal (Carei) összekötő országúton Érkávásról (Cauas) közelíthető meg. Részletekkel Muzsnay Árpád szolgálhat, tel./fax: 0261/712-808, drótpostacím: muzsnay@datec.ro.
| átverések |
Nem mondok újat azzal, hogy az RMDSZ egy ideje tévúton halad. A román hatalom szempontjából ugyan jó úton – hiszen az utat Bukarest jelölte ki, a mostani magyar kormány beleegyezésével –, de az erdélyi magyar közösség más szempontból ítél, mint Adrian Nastase vagy akár Medgyessy Péter. A Romániába szakadt magyar nemzettest folyamatosan, megalakulása óta küldi a jelzéseket a képviseletét és érdekvédelmét fölvállaló RMDSZ-nek: merre és hogyan. Eleinte még többé-kevésbé figyelembe vette e jelzéseket a címzett, mára már a feje tetejére állt minden: a Pártról lepattannak a közösség szavai, csak a belső monológra figyel, és ami még ennél is szomorúbb: a mindenkori hatalom akaratát érvényesíti és szándékait közvetíti azok felé, akiknek képviselni lenne hivatott az érdekeit. Uralkodik, és nem szolgál.
Ezt már azok is kezdik észrevenni, akik nem belülről látták-látják a történéseket. A Markó-ellenességgel aligha vádolható Gabriel Andreescu román létére szól: az RMDSZ nem az egész erdélyi magyarság érdekeit képviseli, hanem egy szűk csoportét, valamilyen klikkét. "Az utóbbi időben az RMDSZ, de más kisebbségi szervezetek is arra törekednek, hogy monopolizálják a képviseletet. A kisebbségek parlamenti csoportja elfogadott egy kisebbségi törvénytervezetet, amelyben a sajátjukon kívül ki szeretnének zárni minden más szervezetet a kisebbségi érdekképviseletből" – nyilatkozta a Duna Televíziónak. Barátilag figyelmeztetett: egy ilyen típusú "autonómiatörekvést" ijesztőnek tart, hiszen a belső önrendelkezés a közösség sokszínűségének a kifejezése kell hogy legyen, és nem a képviselet monopolizálása.
Vagy itt van az angol Románia-szakértőnek, Tom Gallaghernek a hétvégén a kolozsvári Szabadságban megjelent döbbenetes interjúja. Neki aztán tényleg semmi érdeke nem fűződik "Markóhoz vagy Tőkéshez", annyira kívülálló, mégis kíméletlen pontossággal készít látleletet az RMDSZ tévelygéseiről, röviden méltatva a püspök történelmi szerepét és hosszan ecsetelve a pártelnök (meg az őt futtatók) "korlátolt felelősségét". A külföldi politológus nem rejti véka alá: a Markó-féle RMDSZ önérdekkereső elánnal halad vállvetve egy zsákutcában a Romániát rosszul kormányzó SZDP-vel, elvesztette demokratikus jellegét, egy kirekesztő, arrogáns, acsarkodó és hiperérzékeny, a hatalmi ambróziacseppektől megittasult, ám a balkáni politikai posványba belemerült román versenypártocskává silányult – ha jól lényegítem helyzetelemző körülírását. Gallagher ugyanis politológusi eleganciával mutat rá arra a rákos daganatra, ami az RMDSZ-t egyszerre teszi ma már alkalmatlanná az erdélyi magyar érdekek és a romániai demokrácia megjelenítésére, ugyanakkor "hagy magának" egy kiskaput, mondván: még vissza lehet téríteni a szövetséget az 1990-ben keresett és megtalálni látszott útra. De Markó (és nyilván csapata) nélkül, akiben ehhez nincs sem elég képzelőerő, sem elég éberség – sem elég elszántság, elkötelezettség, tehetnénk hozzá.
Az RMDSZ-nek nincs és nem is lehet hiteles, érdemi válasza sem Andreescu, sem Gallagher kritikáira, de nem is foglalkozik ezzel. Médiabirodalmát építi – országos szórású önálló tulipántévét ígért neki a minap az MSZP –, készül a választási kampányra, mindenáron nyerni akar, az SZDP oldalán szeretné megvalósítani a pártállamot: a nagy román és kis magyar pártállamot. Közben azt híreszteli: a nem létező polgári ellenzék folyton tárgyalni akar véle, holott épp fordítva – megszeppent másodvonalas pártaktivisták próbálják kipuhatolni a Magyar Polgári Szövetség szándékait és erejét. Ám amikor a volt politikai foglyok vitázni ültetnék le Szász Jenőt Markó Bélával, utóbbi azt üzeni: neki nem partner egy udvarhelyi polgármester.
A politikai arroganciával valóban nem vitázni kell, hanem le kell győzni. Demokratikus választásokon. Hogy a nagyképűség átadhassa helyét a képzelőerőnek, éberségnek, a közérdekű elszántságnak, nemzeti elkötelezettségnek.
Dénes László
Nem kívánok rébuszokban fogalmazni, csupán saját, egészen friss tapasztalataimat osztanám meg azokkal, akik kíváncsiak rá. Hiszen eléggé közel vagyunk még a startvonalhoz, a polgári mozgalom sikere érdekében megfogalmazott célok viszont itt lihegnek a nyomunkban. Párhuzamos tehát futásunk, mondhatni egyidejű, és egy ilyen társadalmi-politikai közegben, egy ilyen történelmi pillanatban ez nem is lehet másként. Nem olyan célt tűztünk magunk elé, mint az atléta, aki – ha elsőként tépte át a szalagot – már meg is érte a győzelmi mámort. Mi együtt futunk céljainkkal, nincs idő hosszú edzőtáborozásokra, nekünk folyamatosan szükségeltetnek apró győzelmek, és az út végét még nem is láthatjuk.
Nem kocoghatunk hát ráérősen, de nagyon kell vigyáznunk arra, hogy a nagy sietség közben nehogy elkéssünk. Ahogy a népi bölcsesség tartja. Vigyáznunk kell arra, hogy ne kövessünk el kapkodásból eredő hibákat, amelyek aztán utólag helyrehozhatatlannak bizonyulnak. Kényes közegben bolyongó kényes kérdésekhez nyúlunk, legyünk hát diplomatikusak, amennyire lehet. Ezt az egyet eltanulhatjuk eremdéeszes "kollégáinktól". Vagy idézzük vissza magunkban a hőskorszak történéseit, hisz szinte mindnyájan ott bábáskodtunk a kezdeteknél, de nehogy hasonló vakbuzgalommal nyúljunk a problémamegoldáshoz. Hiszen egészen más időket élünk ma. Sajnos cseppet sem jobbat, sőt. De az elmúlt tizenhárom esztendő megkérgesítette a lelkeket, vigyázni kell hát a hangra, amelyen megszólalunk.
Azt tapasztalom, visszatérve a népi bölcsességhez, hogy ma már a politikától leginkább elzárt, meg magát tudatosan is elzáró vidéki ember lát a legtisztábban. És ez már-már logikus következménynek tekinthető. Hiszen ezek az emberek érzik a legfájóbban, szó szerint a saját bőrükön az érdekvédelem cifra szóvirágokban tenyésző áldásait. ők élnek egyre nagyobb kilátástalanságban, ők nem kapták vissza földjüket, ők kilincselnek nap mint nap hiába, hajbókolnak magas székekben ülő díszmagyarok színe előtt. Akik még jó, ha egyáltalán meghallgatják őket.
Nem lehet véletlen, hogy a vidéket járva mindegyre azt tapasztaljuk, hogy községi körzetek, eldugott falvak teljes RMDSZ-vezetősége, választmánya, beleértve a polgármestert meg a tanácsosokat is, erős szimpátiával közelít a polgári törekvésekhez. Nem is kell sokat magyarázni, maguk mondják el helyettünk az igazságot. Ha nem lépünk fel erőszakosan, ha kerüljük a demagógiát, ezek az emberek szinte észrevétlenül jönnek a mi táborunkba. És ez a jó dolog. Ez a legjobb módszer, a legtisztább út. Az "érdekvédelmi szervezet" általános ócsárlásával bakot lőhetünk, hisz ők is tagjai annak a szervezetnek, és pont azt tapasztalják, hogy ez ma már nem elég. Hiszen nem a szervezettel magával van a baj, hanem a legfelsőbb vezetéssel meg néhány helyi kiskirállyal, olyan egyénekkel, akik mindig és mindenáron meg akarnak felelni a nagyvezíreknek. Ezt tanulták, ezt csinálták mindig, csak ennyit tudnak. És rögtön hozzá is tehetjük, hogy ezek a valóban frusztrált személyek. Mondom ezt azért, mert eszembe jut, mennyire divatba jött a polgári mozgalom elindítóit, vezetőit önérzetükben sértett, félreállított, sebeiket nyalogató, frusztrált személyeknek nevezni. Pedig egy olyan ember, aki végig kitart egy vezérlő elv mellett, aki nem változtatja hetenként a nézeteit, lehet elkeseredett, még meghasonlott is, de frusztrált nem! A frusztráció igazi melegágya az elvek és hitek közötti csapongás, a mellébeszélés kényszere és a mindenáron megfelelni akarás terhe. Ezek a dicstelen cselekedetek és jellemvonások pedig éppen a szervezet csúcsvezetőire meg lakájaikra jellemzőek. Az érdekmagyarokra, a megélhetési magyarokra meg a botcsinálta magyarokra.
Tehát mint jeleztem már, kényes közegben létező kényes kérdések méhkasába tenyereltünk. Betérve kisebb-nagyobb városainkba, már tapasztalhatjuk, mennyire megfertőzte a nagyotmondás a "tagságot". Hiszen ők már bonyolultabban szemlélik a világot, több az információjuk, melyek nagy része pedig megyei pártlapokból zúdul rájuk. Itt kell tehát nagyon figyelni és megválogatni a társaságot. Egy-egy "gyanús alak" puszta jelenlétével is sokat árthat.
Hiszen már olyat is hallottam, hogy párthű katonák, tökéletesen lojális nagymenők be-bekacsingatnak a polgári körök ajtajain, gondolván: ki tudja, mit hoz a holnap, nem árt mindenre felkészülni...
Kádár Ferenc
Panaszözön árad egyik ultrarövidhullámú rádióból az utasszállító társaságokban uralkodó állapotok miatt. A vitavezető nem is próbálja palástolni meghökkenését, hogy mennyire gátlástalanul folyik a távolabbi országokból érkező vendégmunkások dézsmálása. A csúszópénz – amely a határon segít átcsúszni – újabban jóval meghaladja a vámosnak lepengetett "vámmentességi" jutalékot. A szállítási társaságok vérszemet kaptak. A sofőrök már attól sem riadnak vissza, hogy fellázítsák a busz mikroközösségét olyan idealisták ellen, akik netán sokallnák az extraprofit volumenét.
Ezután szállítási vállalat menedzsere kapcsolódik a vitába, és mintha nem is hallotta volna az "előtte felszólalókat", arról panaszkodik, hogy elképesztő méreteket öltött a korrupció. Távolsági fuvarengedélyek kibocsátásáért a hivatalnokok csillagászati összegeket várnak el, amelyekre nem adnak számlát. Ezeket a költségeket nem számolhatják el termelési ráfordításként, a különdíjakat svarcpénzből kell kigazdálkodniuk, ha nem akarnak csődbe jutni.
A szállítási vállalkozók áthárítják kiadásaikat az utasokra, tehát a sofőrök munkáltatói sugallatra tartják a markukat – derül ki a vallatásnál. Persze, mint az ilyen informális pénzforgalmi ügyleteknél lenni szokott, saját szakállra is dolgoznak. Miként azok is, akiknek a sofőrök leadják a sápot. Végső soron tehát az utasok soron kívül hizlalnak sofőröket, vámosokat, szállítási vállalkozókat, közhivatalnokokat stb.
A rádióstúdió vitavezetője azt kérdi a fuvarozótól, hogy ha ilyen általános a fuvarengedély körüli vámszedés, miért nem fognak össze a szállítási vállalkozók, miért nem tagadják meg a sarcfizetést, hiszen nem lehetne egyszerre minden fuvarozótól megtagadni a menetlevelet. Elakadna a kapitalizmus építése távoli országokban... A szállítási vállalkozó erre azt mondja: engedje meg a vitavezető, hogy mosolyogjon a naivságán, a tisztelt szerkesztőnek tudnia kellene, hogy akad néhány kivétel, olyan szállítási vállalkozó, aki minisztériumokban dolgozik, illetve ott van. Ezek a vállalkozók természetesen nem fizetnek saját maguknak csúszópénzt, mégis megkapják a fuvarengedélyeket. És megkapják az anyósaik, keresztapáik, unokasógoraik nevére bejegyzett társaságok is.
Vagy úgy. Hát úgy kell nekünk, választópolgároknak, ha kétlaki politikusokra szavaztunk, akik "szabad" idejükben tárcájukhoz, parlamenti szakbizottságukhoz közel álló ágazatokban pénzforgatással foglalkoznak, "munkaidejükben" pedig olyan határozatokat és törvényeket csúsztatnak az aláírandó akták mappájába, amelyekben a maguk számára extraprofitot biztosítanak.
Hogyan is mondta Orbán Viktor a szomorú emlékű választási kampányban? Nagy szükség van bankárokra és nagytőkésekre a piacgazdaságban, de nem a kormányban. Ha oda bejutnak...
Bejutottak. Aztán hozták magukkal az ingatlanspekulánsokat, az ONT-sofőröket és a többi vámszedőt, kifejlesztették a kft-kormány típusát. A korlátlan felelőtlenségű társaságok kormányát.
Nits Árpád
Így nevezték azt a – főként az ország belsejében még a nyolcvanas években divatba jött – szerencsejátékot, amely voltaképpen "átmeneti piacgazdaságunk" első fecskéje volt ezen a tájon. Magyarán: a gyanútlan állampolgár megkopasztásának első olyan módja, amelynek hasznából a hatalom birtokosai csupán közvetve részesültek. A bűnvádi eljárás kockázatát (amely eléggé csekély volt, hiszen a kellőképpen "megkent" hatóságok szinte soha "nem találták meg" a városról városra járó "üzletembereket") meglehetősen szép nyereség ellenében vállalók aztán nemcsak csinos vagyonok, kacsalábon forgó villák vagy cigánykirályságok alapjait rakták le, hanem az említettek mindenkori "főnökeikkel" való, hosszú távra szóló együttműködését is. Amúgy éppen ideje volt, hogy az ország legnagyobb lélekszámú kisebbségének "elitje" is elinduljon a nemzetiségpolitikai kirakat-intézkedésekhez jutányos áron bármikor tapsoló, az egyéni boldogulásért való gátlástalan nyomulásban őket némileg leelőzött többiek útján…
A ‘89-es fordulat látszatokat és valóságot egybemosó, gazdasági és politikai érdekszférákat a felismerhetetlenségig összezavaró, hurrikánt játszó forgószelének elülte után aztán ezek a kapcsolatok bizonyultak kézzelfogható, szilárd alapnak mind "átmeneti társadalmunk", mind az állítólag egyedül Európába vezető, szavatoltan hazai anyagból készülő műút megépítéséhez. Hiszen – tisztelet a kevés, valóban saját erejéből felszínre kerülni és ott maradni is képes kivételnek – kikből is alakult ki az új-voltát fennen hangoztató gazdasági elit? Kik voltak azok, akik már a hatalomváltást követő hónapokban elő tudták varázsolni (a harisnyaszárból vagy az egykori pártvagyon idejében "megmentett" részeiből?) azokat a kezdeti milliókat, amelyek hatalmas és virágzó vállalkozások, sokmilliárdos magánvagyonok megteremtéséhez szolgáltak biztonságos alapul? Hát azok a (túlnyomó részt az előbbiek anyagi támogatásával látványos politikai karriert befutó) "független és jól képzett" szakemberek, akiknek már a szülei sem tartoztak a szocializmust építeni naponta robotra terelt tömegek testileg-szellemileg egyaránt alultáplált soraiba?
A válasz nyilvánvaló. Az is köztudomású, mennyire átjárhatatlan volt már a hetvenes évek közepétől a különböző társadalmi rétegek között húzódó, messziről láthatatlan fal. Amelyen talpalatnyi rést ütni is csak a "bűvös körhöz" már valamilyen módon közelebb került rokonok, ajándékokkal megkörnyékezett ismerősök vagy busásan megfizetett közvetítők (a török hódoltság éveiből ismerős "kijáró emberek" utódai?) révén lehetett. Fizetett a falusi szülő, hogy az iskola kötelező osztályait kijárt gyerekét legalább városi munkahelyhez juttassa (amely a csúszópénz mennyisége szerint lehetett egy minimálbér töredékét fizető gyár fűtetlen csarnokának munkapadja vagy szakmai karrier álmait tápláló íróasztal) és a "rezsis állás" reményében vagyonőri vagy illemhely-tisztítói munkakör elnyerésére pályázó. Vezetők és beosztottak, orvos és beteg, tanár és diák. Munkahelyek és egzisztenciák függtek attól, eléggé "hazulról" érkezik-e nyersanyagot vagy rendelést "intézni" egy vállalat vagy szövetkezet üzletkötője. Bírósági ítéletek születtek "baráti körben", telefonutasításra vagy fehér asztal mellett. És emberi életek múltak azon, méltónak találják-e az illetőt a mindenkori illetékesek a csak külföldön beszerezhető gyógyszerre vagy elvégezhető műtétre…
Most pedig – lévén ez is az EU-csatlakozásunk egyik feltétele – meghirdették nálunk a korrupció elleni harcot. Amit ugyan senki nem vesz komolyan, de teljes erőnkből zajlik – mint már az ötvenes évek óta minden éppen soron lévő kampány. Még a forgatókönyv is kísértetiesen hasonlít amazokéhoz: időnként lelepleznek, majd – a közvélemény kellő megdolgozása, hangzatos médianyilatkozatok, valós vagy kreált bizonyítékok nyilvánosságra hozatala után – elítélnek bizonyos számú, eléggé homályos szempontok alapján kiválasztott egyént. Vagy azért, mert – az évtizedeken át megszokott okokból és módon – csúszópénzt adtak, vagy mert másoktól elfogadták azt. És ebből aztán már tényleg láthatja az egész Európai Unió: mi valóban jogállam vagyunk, vagy legalábbis jutalmat érdemlő erőfeszítéseket teszünk, hogy azzá váljunk…
A már annyi látszattevékenységbe beleráncigált, minden szólamtól és kampánytól megcsömörlött romániai polgár pedig kezdi még azt sem érteni: ki a korrupt nálunk? Az orvos, aki hirtelenjében nem tudja, hogyan hárítsa el – az illető megbántása nélkül – a köpenye zsebe felé irányuló, kellemetlenül lapos és feltűnő borítékot? A beteg, aki ennek fejében olyan juttatásokat vár el, amelyekre sem joga, sem szüksége nincs? Az általunk meg-, majd újraválasztott polgármester, aki a városi megrendelésekért kapott csúszópénzből bűvölt el bennünket a repülőgépről nyakunkba zúdított választási röpcék áradatával? Vagy az ügyben érintett vállalatok igazgatói, akik ma is vallják: cégük puszta létét, alkalmazottaik munkahelyét biztosították azáltal, amiért most a vádlottak padján ülnek. Esetleg mi mindannyian, akik – mint ezt eddigi hallgatólagos beleegyezésünk, netán akaratlan bűnrészességünk bizonyítja – adott esetben bármelyikük helyében lehetnénk?
Itt a piros – hol a piros? A kérdés szövege már régen más. De az új álarcok mögül régi ismerősként köszön vissza a szemfényvesztők ügyessége, módszerei, az általuk becsapottak iránti mélységes megvetése.
A kisemmizettek pedig most is ugyanazok.
Báthory Éva
| reflexek |
Ahhoz, hogy a statútumtervezet minél hamarabb végleges formát kapjon, a szakbizottságok és széki székely tanácsok december 10-éig nyújthatják be módosító javaslataikat, amelyeket az Állandó Bizottság december 12-éig elemez. Az SZNT plénuma elé legkésőbb január 6-án kerül a dokumentum – hangzott el a tájékoztatón.
A sepsiszentgyörgyi tájékoztató jó alkalom volt arra, hogy az Állandó Bizottság a statútumtervezet román nyelvű változatát nyilvánosságra hozza. Csapó doktor szerint erre azért volt szükség, mert nagyon sok félrevezető és téves információ jelent meg a Székely Nemzeti Tanácsról mind a sajtóban, mind a politikai és közéleti személyiségek, szervezetek nyilatkozataiban. Az SZNT vezetői mindenféle spekulációt, találgatást ki szeretnének zárni, amelyek nem az autonómia-törekvésekkel kapcsolatosak – hangsúlyozta az elnök.
A sajtótájékoztatón az elnök válaszolt azokra a vádakra is, miszerint egy "maroknyi" magyar ember kéri Székelyföld autonómiáját. Az alakuló ülésen közel 200 küldött vett részt, az 1500 magyar lakossal rendelkező települések egy küldöttre voltak jogosultak, ezen felül minden 3000 magyar embert képvisel egy küldött az SZNT-ben – ismertette Csapó, aki szerint egy egyszerű számítás alapján a küldöttek több mint 150-200 ezer ember képviseletében jelentek meg.
Az elnök kérdésre válaszolva elmondta, az önrendelkezés igénylése nem politikai, hanem közösségi és állampolgári akarat, "az autonómiatörekvés közképviseletet jelent, és nem ad teret hatalmi ambícióknak". Az önrendelkezés kérdéséből akkor lesz politika, amikor a statútumtervezet bekerül a parlamentbe, a pártok vitatni kezdik a kezdeményezést, és akarva-akaratlanul politikai ügyet csinálnak belőle – fejtegette Csapó, aki újólag kijelentette, hogy az SZNT nem alternatívája az RMDSZ-nek, közképviseletet lát el, és egyetlen célja, hogy az autonómiatörekvéseket továbbítsa, a statútumot véglegesítse és parlament elé terjessze. Akik pedig valamilyen párt, szervezet tagjaként támogatják a törekvést, azok önazonosságukat vállalva tesznek az autonómia megteremtéséért – érvelt az elnök.
Csáky D. Tibor
A volt RMDSZ-szenátor Csapó József, az erdélyi magyar önrendelkezés egyik teoretikusa és élharcosa nemcsak a román nacionalizmus kereszttüzébe került be azzal, hogy ismét közképviseleti szerepet vállalt, ezúttal az SZNT élén, hanem magára vonta az MSZP–SZDSZ– RMDSZ finanszírozta balliberális média megsemmisítő erejűnek hitt ökölcsapásait is. A Székely Nemzeti Tanács megalakulása után nyilvánvaló politikai lejáratási célzattal készült terjedelmes összeállítás jelent meg az Erdélyi Riport című hetilapban, amely Csapó doktornak az 1989 előtti romániai magyar sajtóban megjelent, a Román Kommunista Párt agrárpolitikáját népszerűsítő propagandisztikus írásaiból tallóz és ezeket karikírozza. Az összeállítás aláíratlanul jelent meg, de a szövegösszefüggésből kiderül: Csapó egykori pártsajtóbeli kollégái állnak a háttérben, akik 1990 után pár évig a politikusi karriert az akkori RMDSZ-vezérkar kérésére és támogatásával felkaroló agrárszakember kegyeit keresték, ma viszont – amikor az autonomista exszenátor persona non grata Nastaseék és Markóék szemében – felsőbb utasításra, politikai megrendelésre annak sohasem titkolt múltjában vájkálva igyekeznek "leleplezni". Dr. Csapó I. József közírói, szakmai, politikai múltja mindaddig nem keltette fel a posztkommunista balliberális média figyelmét, amíg hatalmi körökből erre igény nem jelentkezett.
Másodszor vonultak az utcára kedden a Kolozsváron tanuló egyetemisták, mert a kormány továbbra sem volt hajlandó teljesíteni követeléseiket. A Babes–Bolyai Tudományegyetem Diákszervezete tizenhárom pontban fogalmazta meg követeléseit. Ezek között szerepel az ösztöndíj oly mértékű növelése, hogy biztosítani tudja a szállás és az étkezés költségeit (ennek realizálódását kész tényként hitette el a kormány az EU-val), új bentlakások építése, valamint a meglévők korszerűsítése, az 50 százalékos vasúti utazási kedvezmény kiterjesztése a sebességpótlékra és a helyjegyre, ingyenes kórházi ellátás, illetve az ezekkel kapcsolatos, az országjelentésbe foglalt hazugságok miatti nyilvános bocsánatkérés követelése.
A mintegy másfél ezer tüntető a Béke térről indulva végigvonult a város központján, fülsiketítő sípszókoncert kíséretében "tolvajok!"-at és hasonló jelszavakat kiabáltak, közben néhányan jámboran ütlegelték bentlakási ágyneműkből font ostoraikkal egyik diáktársukat, aki Alexandru Athanasiu tanügyminiszternek öltözött.
A plakátjaikon, jelszavaikban győzedelmes egységet hirdető tüntetők kérték a járókelőket, hogy csatlakozzanak hozzájuk, létszámukat növelendő, ám a jelek szerint nem tartottak igényt a magyar egyetemisták jelenlétére, ugyanis nem terjesztettek magyar nyelvű szórólapokat vagy plakátokat.
Bagoly Zsolt
Románia mindenik felsőoktatási központjában voltak diáktüntetések, megmozdulások az elmúlt hetekben, kivéve Nagyváradot. A közönséges diplomagyárnak tartott itteni egyetemnek közel 35 ezer hallgatója van, legalábbis papíron. Ide bárkit fölvesznek, ha kifizeti a tetemes vizsga- és tandíjakat. A tanintézet a kormányzó Szociáldemokrata Párt és a vele oktatási ügyekben következetesen együttműködő Nagy-Románia Párt erős fészkének számít, a román nacionalizmus és nemzetállami propaganda fellegvárának. Bár a diákság soraiban több ezerre tehető a magyar nemzetiségűek létszáma, anyanyelvén közülük senki semmit nem tanulhat. Diákszervezetük van ugyan, de érdekképviseletként jelentéktelen. Az egyetem hallgatóit egyébként is rövid pórázon tartja az intézmény vezetősége, a diákság szervezetlen és manipulált, semmi beleszólása sincs az univerzitás ügyeibe. A hallgatók érdekvédelmét és képviseletét ellátni hivatott diákszervezetet annak a prorektornak a lánya elnököli, aki az SZDP Bihar megyei szervezetének erős embere.
– Én már 1989 előtt is végigjártam egy ilyen boszorkányüldözést. Miután elvégeztem a külkereskedelmi fakultást, rövid minisztériumi kitérő után a szatmárnémeti Unió gépgyárhoz kerültem. Ekkor ugyanis minden nagyvállalatnak kötelessége volt exportirodákat létrehozni, és úgy gondoltam, hogy itt a helyem. Megszerveztem a vállalatban a külkerirodát, és mondhatom, hogy eredményesen működtettem azt. Igaz, hordtam magammal egy koloncot, mert még diákkoromba Marosvásárhelyen magyar turistákat vezettem és ezek úttörőjelvényeket osztogattak, ezt meglátta egy "éppen arra járó" szekus, akinek visszapofáztam, hogy ezt nem tiltja a törvény. Megígérte, hogy megmutatja, mi tilos és mi nem, így aztán dossziém lett, s emiatt évekig nem engedtek külföldre. De mivel a gyárban bebizonyítottam, hogy értem a szakmát, az igazgató a saját felelősségére végül is megengedte – több mint valószínű, hogy kijárta a felsőbbségnél –, hogy a határon túlra is utazhassak. Ezután tehát jártam a világot és végeztem a teendőmet. 1985-ben azonban a gépgyárhoz pakoltak egy román srácot, akinek az lehetett a missziója, hogy engem valamiképpen lejárasson, majd magyar voltom miatt lecserélhessenek. Kutatott a papírjaim között, az igazgatóm rajtakapta, hogy másolgatja ezeket, s persze minden úgymond terhelő dolgot odaadott a szekusoknak. Ezek pedig belekötöttek mindenféle marhaságba. Például abba, hogy két alkatrésznek ugyanaz volt a neve, de más az ára. Nem nézték meg a méreteket... Amikor ezt kivédtem, ráleltek egy magyarországi reklamációra, amely szerint bizonyos bányamozdonyokat és ezek alkatrészeit rosszul számláztak. Ez igaz is volt, de ezért a külkereskedelmi vállalat volt a hibás. A nyakamba akarták varrni, de amikor ezt mégsem tudták, küldtek a vállalathoz egy titkos levelet, amelyben az állambiztonság tudósította az igazgatómat, hogy megvonják tőlem a külföldiekkel való tárgyalás jogát. Ez azt jelentette, hogy az export-import iroda éléről mennem kellett, hiszen nonszensz, hogy egy külkeriroda vezetője ne beszélhessen egy külföldivel. Tehát a munkámat jól végeztem, mindenki meg volt velem elégedve, csak éppen nem bíztak bennem, hát leváltottak. Az már más, hogy az igazgató a javaslatomra létrehozott egy marketingirodát és odahelyezett főnöknek, tehát végezhettem a munkámat tovább.
– De most nem az 1980-as években vagyunk, könyörgöm, hanem 2003-ban!
– Hát ugorjunk egyet az időben. 2003-ig. Egy pártgyűlésen elhangzik a pártelnöknek az értékelése, hogy nem azért hívnak vissza, mert nem tevékenykedtem volna jól, hanem mert a bizalom megszűnt és emiatt nem képviselhetem az RMDSZ-t az Európai Népcsoportok Föderatív Uniójában (FUEV – FUEN). Tehát lényegében ugyanaz történt, mint akkoriban. Az a szövetség tehát, amelynek 1989-ben lelkes alapítója voltam, majd mindent megtettem, hogy az erdélyi magyarságot méltóan képviselhesse, 2003-ig odáig süllyedt, hogy ugyanazt a módszert használja, amit a kommunista diktatúra.
– Azt azért ismerjük el, a bizalom kényes kérdés. De miért rendült meg ennyire a pártvezetők önbe vetett bizalma?
– Egyszerűen azért, mert nem vagyok hajlandó eltérni a szövetség programjában lévőktől, és mert demokratizálni szeretném a mind jobban pártosodó szervezetünket. S persze nem ülök ölbe tett kezekkel, hanem megszerveztem – még az ellenségeim is elismerik, hogy ehhez értek – a szatmári Magyar Polgári Egyesületet. A szatmárnémeti Pannónia vendéglő fehér termében a legutóbbi alkalommal is annyian gyűltek össze a polgári törekvéseket megvitatni, hogy alig fértek be. És mindenki elmondhatta, megkérdezhette, ami a szívén volt, senkit nem dobtunk ki bizalmatlanságból kifolyólag. De felolvasok egy gondolatot az ott hallottak közül: "Az egység és az ebben rejlő erő garanciája nem a kiközösítő egyszínűség, hanem az értékek egymásra találása a célkitűzések és a megvalósítások szintjén." Magam is ezt vallom, Markóék is ezt vallják ugyan, csakhogy én tenni is akarok ezért. És merek.
R. Gy.
Vasárnap a falu névadójára, Szent Márton püspökre emlékeztek Nyárádszentmárton lakosai. Ez alkalommal három település lelkészei vették át a Magyarok Világszövetségének emlékzászlóit a szentmártoni műemléktemplomban. Varga Sándor helybéli unitárius lelkész, Kerekes József csíkfalvi református lelkipásztor és Sófalvi János szentszéki tanácsos, jobbágyfalvi plébános voltak azok, akik a három magyar közösség részére az MVSZ Rákóczi-, illetve Kossuth-emlékzászlóit átvették. Az emlékzászlókat átadó András Imre elnökségi tag a nagy elődök példáit említve az ünneplők figyelmébe ajánlotta a mai napok kitartó cselekvői közül azt a körükbe érkezett marosvásárhelyi önkormányzati képviselőt, Ráduly Leventét, aki a magyar többségű városi tanács ülésein egyedül mer megszólalni magyarul. András szólt az MVSZ nagycsaládos-programjáról, a világon élő magyarok értékteremtő munkájáról is. A megemlékezésen Török Elek unitárius esperes Dávid Ferencről beszélt, aki igazságáért Déva várának börtönét, majd a halált is vállalta.
PÁKÉI SÁNDOR JÓZSEFRE emlékeztek a felső-háromszéki Pákéban október 16-án születésének 150. évfordulóján. Az 1885-ben Kolozsvárott megalakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület egyik alapítója, későbbi főtitkára volt ő hosszú időn keresztül, mivel magas kort ért meg. A református ünnepi istentisztelet után köszöntők, méltatások, történelmi előadások következtek, majd emléktáblát lepleztek le a templom falán, koszorúztak, végül kulturális műsorra került sor a helybéli művelődési otthonban.
| öntudatos akciók |
– Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot azért hozzuk létre, hogy megjelenítse és képviselje a romániai magyarság autonómiaigényét. Az EMNT részeként működő és a Székelyföld területi autonómiáját megfogalmazó Székely Nemzeti Tanács megalakulása egyértelműen sikernek mondható, mivel miután megalakultak a széki székely tanácsok, ezek képviselői létrehozták a regionális tanácsot. A székely székek majdmindegyikéből egy reprezentatív képviseletet sikerült beválasztani az SZNT-be.
– Nem ment akadálytalanul.
– Nemcsak Maros megyében, hanem Erdély más településein is nagyon sok támadás érte mind ez ideig azokat a szervezőket, akik aktívan cselekedtek a tanács létrejöttéért. Sajnos a Maros megyei rendőri és ügyészségi túlkapások után az RMDSZ is megpróbálta elriasztani a nemzeti tanácsokban részt venni kívánó magyarokat a munkától. És egy ilyen hangulatban, környezetben azzal is szembe kellett néznünk, hogy a lelkesedés már nem a kilencvenes évekéhez hasonlítható. Ennek ellenére most is azt mondjuk, hogy összefogásra van szükség, ugyanis politikai pártállástól függetlenül a nemzeti tanácsok egy olyan nemzetpolitikai célkitűzést fogalmaznak meg, amely nem lehet martaléka a napi politikai viaskodásoknak. Többször elmondtuk, hogy az EMNT s annak részeként a SZNT nem fog indulni a választásokon, de tizenhárom évvel a rendszerváltás után azt látjuk, hogy az autonómia gondolatának – bár az RMDSZ programjában 1990 óta szerepel – mind kevesebb a politikai képviselete. Éppen ezért tartottuk fontosnak, hogy az ügyet felgyorsítsuk, és a tanácsok létrehozásával, az autonómiáról szóló törvénytervezet kidolgozásával próbáljunk meg előrelépni. Ez annál is fontosabb, mert a sikeres nyugat-európai autonómiaformák is azt igazolták, hogy a legtöbb országban az EU-hoz való csatlakozás előtt megszülettek az autonómiarendszerek. Tudatában annak, hogy Erdélyben az autonómiaformáknak léteznek hagyományai, a nyugat-európai formák pedig kellő tanulságot és példát szolgáltathatnak arra, hogy Romániában is meghonosítsunk egy ilyen rendszert, megfogalmaztuk a párbeszédre való meghívásunkat, amely nemcsak a román értelmiségi elitet, hanem a román politikumot is megcélozta, pontosan azért, hogy egy normális, európai nyelvezetű tárgyalássorozatot sikerüljön beindítani. Azokban az országokban, ahol a többségi nemzet politikusai bölcsek és előrelátóak voltak ahhoz, hogy a nemzeti közösségek által követelt autonómiaformákat megvalósítsák, sikerült stabilitást elérni, pontosabban ez stabilizálta a társadalmat és a térséget. Az autonómia tagadása viszont instabilitást, bizalmatlanságot, feszültséget szült és szül. Az általunk megfogalmazott területi, kulturális és a sajátos státusú autonómia egybevág a nagyhatalmak érdekeivel is, és pont arra törekszik, hogy Romániában, a térségben megerősítse a stabilitást és sokkal erősebb alapokra helyezze a nemzetek, a nemzeti közösségek közötti viszonyt is. Bizalmatlanság helyett megértést, együttműködést hoz és megszünteti azt a kiszolgáltatottságot, amely a legtöbb feszültség forrása és amely ellentétes az európai egyesülés eszméjével. Ez a kiszolgáltatottság pont a szubszidiaritás és a regionalizmus elvének a tagadásából ered, ami a központosított államok jellemzője, ahol a központi főhatalom dönt a nemzeti, helyi közösségek sorsáról.
– Amit felvázolt, világos egy magyar számára. Mennyire az a románok, a többségi pártok vezetői előtt? Mennyi az esélye annak, hogy az előbb elmondottak teljesüljenek?
– Senki nem gondolta, hogy a román kormány tálcán fogja felkínálni a székelyeknek a Székelyföld autonómiájának megvalósítását. Viszont néma gyermeknek az anyja sem érti a szavát. Ha a kérés nincs megfogalmazva, nincs képviselve, nincs európai, demokratikus módon a döntéshozás asztalára letéve, akkor arról biztos nem beszélnek, nem fog tárgyalás megindulni. Ha visszagondolok, hogy 1997 óta az RMDSZ önálló külpolitikája mellett tulajdonképpen az autonómiaprogram képviselete is elmaradt, akkor megértjük az egyik okát annak, hogy miért nincs erről a román politikai eliten belül párbeszéd. Az utóbbi hét-nyolc évben ezt a magyarság politikai képviseletének vezetősége elmulasztotta, helyre kell hoznunk a hiányosságot és újra kellett fogalmaznunk azt az autonómiaigényt, amely 1990-ben egységben tartotta a magyarságot. Sajnálatosnak tartanám, ha az autonómia kérdése megosztaná a magyarságot. 1990-től állandó megerősítést nyert ez a gondolat, és ha vannak olyanok, akik a nyelvi jogok biztosításán keresztül tökéletesen megoldottnak látják a romániai magyarság jövőjét, nem tartják szükségesnek a többi autonómiaforma biztosítását, akkor legalább ne akadályozzák azok munkáját, akik a kulturális mellett a regionális autonómiát is megvalósíthatónak vélik. AZ EMNT egyébként az európai iránytűvel, az ET ez év nyarán elfogadott és a svájci Andreas Gross képviselő nevével fémjelzett jelentés szellemével összhangban fogalmazta meg azt az igényt, amely tartalmazza mind a kulturális, mind a regionális autonómiaformákat.
– Mennyire fogadják el ezt a román pártok?
– A román pártokkal való tárgyalásnál figyelembe kell venni, hogy Romániának lépnie kell. Azzal a központosított rendszerrel, amellyel most az ország rendelkezik, nem fogja sikeresen lezárni a csatlakozási tárgyalásokat az EU-val. Mind a regionális decentralizáció felé, mind pedig a társadalmi döntésekben alkalmazandó szubszidiaritás elve szerint Romániának nyitnia kell. Annyi tehát az esélye a magyar autonómia megvalósításának, mint Románia EU-s integrációjának.
– Tehát megint csak külföldi nyomásra lehet esetleg előrelépni?
– Nagyon kevesen vannak a román politikában olyanok, akik hiszik, hogy a múlt századbeli központosított nemzetállami elképzelésen, amelyen Románia még mindig nyugszik, radikálisan változtatni kell. Hangjuk alig hallatszik. A román sajtó és a román politikum így vagy úgy már foglalkozik a EMNT által megfogalmazott gondolatokkal, és beindulni látszik egy olyan folyamat, amely a kommentárok, sajtóbeli párbeszédek megrendezésén keresztül tisztázni kívánja az álláspontokat. És ez az első lépés a tisztázás felé.
Román Győző
Ünnep van! A nagyváradi Magyar Polgári Egyesület megalakulásának első évfordulója. Bár vannak, akiknek a mai dátum csak a múlt fájó, rossz emlékét, a vörös terror kezdetét jelenti, és szomorú, hogy vannak olyanok is, akik inkább azt a november 7-ét idéznék meg, mintsem hogy minket lássanak itt és most! Ma egy éve éreztük, hogy lépnünk kell. Ma egy éve elfogyott a türelmünk. Ma egy éve már tudtuk, hogy nem vagyunk egyedül.
A trianoni trauma 80 éves árnyékát kellett átlépnünk ahhoz, hogy képessé tegyük magunkat a nemzetben, az egy és oszthatatlan magyar nemzetben való gondolkodásra; és ez fontos, mert a magyar nemzet tartópillérei a Kárpát-medencei magyar polgárok.
A magyar polgár mindenhol egyforma: nemzetben gondolkodó, önálló és cselekvőképes.
Hogy mi mégis különbözünk egy kicsit?
Nem hiszem!
Erdélyben, a Partiumban, de akár a Vajdaságban, a Felvidéken és Kárpátalján is egyformán bízunk egy jobb, egy másik Magyarországban.
Tudjuk, hogy a jelen állapotban összefogásra van szükség. Éltessük a reményt anyaországi honfitársainkban, mert amit most velük tesznek, ahhoz minket már több mint 80 esztendeje próbálnak hozzászoktatni.
Ma egy éve még nem is mertünk volna arra gondolni, hogy 2003 novemberében egyesületünk a Fidesz – Magyar Polgári Szövetséggel közös rendezvényen fog szólni Önökhöz, és hogy azok az emberek abból a másik Magyarországból ma is mellettünk lesznek, éreztetvén, hogy fontosak vagyunk egymás számára.
Persze a helyi jellegzetességek mindegyikünk számára meghatározóak.
Erdélyben beindult az etnobiznisz, az RMDSZ vezetői néha eladnak minket, engedélyünk nélkül is a nevünkben beszélnek, mert egyedüli legitim képviseletnek mondják magukat. Tiszteletbeli elnökünket megtagadják, mert félnek, de kis lépések politikájával baktatnak a szakadék felé, amelynek mélyén csak a történelem szemétdombja található.
Ezek az emberek állítják rólunk, hogy mi hatalomra törünk, az ő hatalmukra, ugyanakkor tárgyalni szeretnének velünk, mert tartanak tőlünk.
Innen, most kijelentjük, hogy nem vagyunk eladók, a keresztény polgári értékrend nem ismeri az árulás fogalmát!
Célunk magyar közösségünk érdekeinek képviselete. Ehhez valóban szükséges a hatalom gyakorlása, de csak mint eszköz a nemzeti céljaink eléréséhez, mert erre cselekvési keretet ad Románia csatlakozási törekvése az Európai Unióhoz.
A 2004-es helyhatósági választásokon a Magyar Polgári Egyesület indítani fogja jelöltjeit. Reméljük, hogy megteremtve a szavazás helyett a szabad választás lehetőségét, fel tudjuk rázni a megfáradt magyar polgárokat.
Persze addig van dolgunk bőven. Akadályokat kell leküzdenünk, anyagi hátteret kell teremtenünk, de biztató látni a ma este egybegyűlteket, és jó tudni, hogy merünk együtt magyar polgárként gondolkodni.
Hadd fejezzem be Wass Albert örök érvényű soraival: "…és maradok az úton, míg csak élek, töretlen hittel ember és magyar!"
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Rájöttem, hogy miért nem állították fel Aradon a Szabadság-szobrot, és ennek ellenére miért készítették el a talapzatot. Ez lesz az a hely, ahol szobor helyett élő ember fog állni, és elmondhatja azokat a kérdéseket, amikre az utóbbi 80, 60, 40, 20, 10 évben nem kapott választ. Minden erdélyi település megkapja a lehetőséget, hogy egy-egy küldötte elsorolhassa, mi az, ami fáj.
Én mint Máramarossziget önjelölt küldötte a következő kérdéseket intézem az illetékesekhez:
– Miért nem kapott vissza még a két nagy magyar történelmi egyház egy talpalatnyi földet sem a kommunisták által elkobzott több száz holdjából? Miért osztották szét ezeket olyanoknak, akiknek sohasem volt földjük a Tisza mentén?
– Miért nem kapott vissza a két történelmi egyház egyetlen épületet sem Szigeten a több mint hatvan lakóházból és négy iskolából?
– Miért szavazta meg a Helyi Tanács az RMDSZ-tanácsosokkal egyetemben, hogy a református egyháznak a központban visszaigényelt telkére benzinkutat építsenek? Miért húzták ki a földből az itt található parkocska fáit, immár tanácsi határozat nélkül?
– Miért nem költözött be az RMDSZ a központban számára kiutalt székházba?
– Máramarosszigeten miért nem kapták még meg a kedvezménytörvény által biztosított támogatást a magyar diákok?
– A Leövey Klára Líceum IX. osztályosai miért nem kapták meg az ingyen tankönyveket a mai napig sem? (Pedig már a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója is jócskán elmúlt.)
– Az iskola I–VIII. osztályos tanulói miért kapták hiányosan a tankönyveket és nem megfelelő számban?
– Miért baj az, ha megalakul az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács? (A Vajdaságban öt magyar párt van és mégis ki tudták harcolni az autonómiát, van magyar miniszterelnök-helyettes, a kettős állampolgársághoz szükséges aláírásokat is be tudták gyűjteni. Szlovákiában is három magyar párt van, de koalícióban magyar miniszterelnök-helyettesük van.)
– Szigeten miért nőtt a kenyér ára július óta 40 százalékkal?
– Három polgármesterjelölt esküdött meg a választások előtt, hogy bevezetik a gázt a városba. Legutóbbi látogatásán maga Adrian Nastase is megígérte. Hol a gáz?
– Miért kell autóval 300 km-t utazni, hogy elérhessünk a Tisza jobb partján fél kilométerre lévő Aknaszlatinára, ha már több mint egy éve elkészült a II. világháború végén felrobbantott híd?
Merem remélni, hogy a következő jelentkezőnek a talapzaton nem az lesz az első kérdése, hogy hol van alulírott.
Román János
* "Közel százra nőtt az erdélyi magyar történelmi egyházakhoz visszakerülő ingatlanok száma" – közölte Markó Attila, az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását felügyelő kormánybizottság elnöke nagy mellényben feszítve, az alkotmánymódosító referendum kampányában. Az erdélyi magyarok ettől mindjárt elájultak, de aztán hamar ocsúdva kérdezték szinte önmaguktól: mikor lesz ténylegesen is visszaadva egyházainknak az, ami mostanában csak papíron, és a többi két-háromezer ingatlannal mi lesz, ami mellett ez a száz elenyészik? * Ugyanaz a "kis" Markó – aki csak névrokona a nagynak, bár kísértetiesen hasonlít rá kívül-bévül – egy bukaresti nemzetközi tanácskozáson a nemzeti kisebbségek ügyosztályának helyettes államtitkáraként a múlt héten elévült nézeteket valló személyeknek nevezte az RMDSZ azon képviselőit, akik azt hirdetik, hogy a párt az európai integráció nevében lemondott bizonyos törekvéseiről, mint például az autonómiatervről. Ezek szerint az RMDSZ programja – amely végig a magyar önrendelkezésről szól – elévült, csak eddig gondosan titkolták a közvélemény előtt...
| múlt és jövő |
Rövid előkészületek után október 26-án Sepsiszentgyörgyön megalakult a Székelyföld területi autonómiájának kivívását célként maga elé tűző Székely Nemzeti Tanács. A román politikum, valamint az RMDSZ csúcsvezetősége által egyaránt gyanakvással vegyes értetlenséggel, sőt ingerült elutasítással fogadott esemény legjobb esetben is egy hosszas, viszontagságos küzdelem nyitányaként értékelendő. Reménykedjünk abban, hogy a megalakuláskor tapasztalható megható, felemelő lelkesedéshez társul majd a hasonló, kockázatmentesnek aligha mondható történelmi jelentőségű vállalkozásokhoz elengedhetetlenül szükséges céltudatosság, de főleg állhatatosság. Az SZNT-nek tudnia kell, kudarc esetén hosszú időre diszkreditálhatják az önrendelkezés eszméjét, ami – az erdélyi magyarság körében tapasztalható demográfiai trendet tekintve – akár végzetes is lehet a jövőre nézve.
A Székelyföld, a Terra Siculorum autonómiastatútumának dr. Csapó I. József által kidolgozott tervezetét lapozgatva megakad a szemem a 4. szakaszon, ahol a következő olvasható: (1) "Az autonóm régió területe a jelenlegi Kovászna és Hargita megyék területét, valamint a Maros megyéhez tartozó történelmi Marosszék területét foglalja magába." Majd következik (2) a székek, székely közületi vidékek felsorolása. A tervezetben felsorolt nyolc szék között a hetedik Marosszék; amelynek "székhelye Szováta (Marosvásárhely?)". Mit jelenthet a történelmi Székelyföld jelenleg egyetlen nagyvárosának így: zárójelben, kérdőjellel ellátva történő említése? Elsősorban azt, hogy maga a statútumtervezet készítője is bizonytalan abban, az autonómia kivívása/megvalósítása esetén az egykori Székelyvásárhely része lesz-e, lehet-e a Terra Siculorumnak. Csapó bizonytalansága érthető, kételyének, kételyeinknek igazolására elég, ha csak a ‘89-es rendszerváltás óta eltelt közel másfél évtized történéseire, változásaira gondolunk.
Köztudott, a Trianon utáni Románia legfőbb – akár azt is mondhatnánk, egyetlen – nemzetpolitikai célja: a nemzetiségi kérdés – ez alatt elsősorban a magyar kérdést értik – végleges megoldása. Az éppen soros román hatalom részéről számtalanszor elhangzott már a kijelentés, miszerint Romániában a nemzetiségi kérdés példaszerűen megoldottnak tekinthető. Elgondolkoztató viszont, hogy hasonlóan vélekednek sokan a kelet-közép-európai viszonyokban meglehetősen tájékozatlan, s ezért a hajlékony balkáni diplomácia által könnyen megtéveszthető nyugatiak közül is. Volt amerikai elnök is, aki modellértékűnek nevezte azt, ahogyan Romániában a magyarsággal (el)bánnak. Meg kell adni, a román politikai osztály kiválóan érti a módját, miként kell kedvező benyomást keltő látszatengedményekkel megtéveszteni a külföldet, itthon meg – vallván: Romániában a nemzetiségi kérdés akkor tekinthető véglegesen megoldottnak, ha már nincsenek nemzetiségek – könyörtelen következetességgel folytatni a nemzetállam kiteljesítését szolgáló homogenizáló politikát. Nincs ez másként ma sem, a ‘89-es politikai félfordulat után egymást váltogató hatalmak változatlanul a szórvány beolvasztására, a tömbmagyarság fellazítására törekednek. S teszik ezt – legalábbis ‘96-tól errefelé – az RMDSZ hallgatólagos beleegyezésével. Feltevődik a kérdés: vajon mikor gondolkoznak el azon az RMDSZ korifeusai, hogy érdemes volt-e feladni az önálló külpolitika lehetőségét a korábban kormányzati szerepvállalásból, jelenleg pedig a posztkommunista kormány parlamenti támogatásából fakadó egyéb "előnyökért"?
Bizonyára vannak, akik emlékeznek még a ‘89 decemberében az RKP Maros megyei szervezetének székházából az utcára kidobált iratok között talált ama dokumentumra, amelyből kiderült, miként próbálta a nacionálkommunista hatalom nagyszámú román nemzetiségű lakosság tervszerű betelepítésével megváltoztatni, a románság javára átbillenteni az etnikai arányokat. A vásárhelyi eset nem volt elszigetelt jelenség, szervesen illeszkedett a jól kitervelt, Erdély magyarok által (is) lakott területeire kiterjesztett folyamatba.
A Trianon óta könyörtelen következetességgel folytatott, a ‘89-es változások után időlegesen lanyhulni látszó homogenizálási törekvések újraéledtek, új lendületet vettek az utóbbi évtizedben.
Marosvásárhely 1990-es fekete márciusa, a magyarellenes pogrom után megindult tömeges kivándorlási hullám előrevetítette mindazt, ami a ‘92-es népszámlálás adataiban ugyan még nem mutatkozott, viszont annál inkább a 2002-esében – megjegyzendő, hogy a két időpont között eltelt évtized alatt mintegy 15 ezerrel csökkent a magyar lakosság száma, az összlakossághoz viszonyított aránya 51,1-ről 46,6 százalékra esett –, s ami, képletesen szólva, a városnak a Székelyföldtől való rohamléptekben történő távolodását jelenti. A legutóbbi, a 2000-es helyhatósági választások előestéjén jelentette ki Markó Béla – akkor már a lakossági nyilvántartótól származó adatok szerint az etnikai arányok átbillentek a románság javára –, hogy Marosvásárhely-stratégia kidolgozására van szükség. Elgondolkoztató, hogy az erdélyi magyarság érdekvédelmi szervezetének vezetőiben a rendszerváltás után tíz esztendővel vetődik fel először a Marosvásárhely-stratégia ötlete. Igaz, azóta sem hallottunk róla, valószínűleg a jövő évi választások előtt újra előveszik a naftalinból. Pedig hát ez lett volna a legsürgősebb feladatok egyike, még a kezdetek kezdetén, a ‘90-es pogrom hatásait semlegesítendő, ki kellett volna dolgozni valamiféle elképzelést, stratégiát, amellyel maradásra lehetett volna bírni a távozókat, esetleg magyar intézmények létrehozásával, fiatal szakemberek letelepedésének anyagi, erkölcsi támogatásával pótolni a veszteséget. Sajnos a Sapientia magánegyetem beindulásával sem javulhat a helyzet számottevően. Ne feledjük, az EMTE alapításához sincs túl sok köze az RMDSZ-nek, csak akkor vállalta fel kénytelen-kelletlen az ügyet, amikor nyilvánvaló tekintélyvesztés nélkül már nem hátrálhatott ki ez elől.
És most ejtsünk néhány szót a gazdaságról. Az RMDSZ talán legsúlyosabb mulasztása: nem szentelt jelentőségének megfelelő figyelmet a gazdasági kérdéseknek. Már a laikusok előtt is világos: primum vivere, deunde philosophari, magyarán: megfelelő életkörülmények kialakításának lehetősége nélkül elképzelhetetlen, hogy hosszú életünk lehet e földön, esetünkben a Székelyföldön. Marosvásárhelyen a jól fizető állami vállalatoknak nemcsak a vezetőségében, de az alkalmazottjai között is csak alig találunk magyar embert, mindenesetre nem olyan mértékben, amilyenben az a lakosság etnikai arányait tekintve minket megilletne. Hogy milyen méreteket öltött a diszkrimináció, arra csak egyetlen példát említek: nemrég mesélte valaki, hogy lánytestvérének a felvétele érdekében próbált közbenjárni, de elutasították, mondván, magyar embernek nincs helye a vállalatnál, pedig csak a férje volt magyar szerencsétlennek. Az ismert körülmények miatt sajnos a privatizációs lehetőségekkel sem tudott élni a vásárhelyi magyarság, nem egy olyan kényszer szülte társulás is létrejött, amelyhez a román nemzetiségű fél, nyilván az üzleti esélyek növelése érdekében, csak a nevét, legjobb esetben szaktudását adta a vállalkozáshoz. Egyes becslések szerint jelenleg a Marosvásárhelyen működő magántőke alig 15-20 százaléka van magyar kézben, ami hosszú távra előrevetíti a magyarság súlyának, befolyásának, akár számbeli arányának további, rohamos mértékű csökkenését.
Az általam leírtak, meglehet, nem töltik el a jövő iránti bizakodással az olvasót, főleg a helybélit, de meggyőződésem, bizonyos finomításokkal, kiigazításokkal mégiscsak hű képet festenek Marosvásárhely jelenlegi, 21. század eleji helyzetéről, annak várható alakulásáról. Ne feledjük, az előző, az összmagyarság, a nemzet szempontjából tragikusnak bizonyult század utolsó helyhatósági választása Marosvásárhelynek magyar szempontból való "elestével" zárult, amit csak súlyosbított az etnikai arányokban beállt változás: a történelem során először többségbe került a román lakosság. Meggyőződésem, ha a rendszerváltás pillanatában az "illetékesek" – RMDSZ vagy akárki – azon nyomban nekilátnak a Markó által felvetett (és azon nyomban elfelejtett) Marosvásárhely-stratégia kidolgozásához, akkor ma bizonyára nem itt (és így) állunk...
Tíz-tizenöt esztendő, egy-másfél évtized történelmi léptékben szemlélve nem nagy idő, egy ember életében viszont annál inkább: elegendő ahhoz, hogy jövőbe vetett hitét, életkedvét elveszítve vagy továbbálljon, vagy megadja magát a hatalom által neki szánt, ráerőszakolt sorsnak. A forgatókönyv által felvázolt folyamat ismert: előbb szórványsorba juttatni, majd elnemzetietleníteni a magyarságot. Ma már evidenciának számít: az erdélyi magyar nemzeti közösség önazonossága megőrzésének biztosítékát az autonómia különböző formái jelenthetik. A Székely Nemzeti Tanács a Székelyföld területi autonómiájának kivívását tűzte ki maga elé célul. Ennek apropóján vetődött fel a kérdés: része-e, része lehet-e még a Székelyföldnek Marosvásárhely? Majd meglátjuk. Egyvalami biztos: ideje lenne végre kidolgozni azt a bizonyos Marosvásárhely-stratégiát, amit az RMDSZ mindeddig elmulasztott. Íme egy olyan feladat, amit éppen a Marosszéki Székely Tanácsnak illene, kellene felvállalnia. Egyébként, többé-kevésbé megrögzött lokálpatriótaként, vallom: Marosvásárhely a Székelyföld szerves része, de ha netán másként alakul a helyzet, akkor a Terra Siculorumon kívül is van élet.
Szentgyörgyi László
Idén október 24-én a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium könyvtárában számos képzős diák és tanár jelenlétében Aknay Tibor, a budapesti Szabó Ervin Könyvtár tudományos kutatója mutatta be Gáspár János (1816–1892) híres erdélyi pedagógus, gyermekíró, az enyedi tanítóképző első igazgatójának írásaiból összeállított kötetét. (Gáspár János 1816– 1892 – Dokumentumok, A magyar neveléstörténet forrásai című sorozat XIX. kötete, kiadja az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 2003.) A szerző a Gáspár János szelleme előtt tisztelgő könyvet a Bethlen-kollégiumnak és édesapja emlékének ajánlja. A bemutatón elmondta, hogy családi hagyományok irányították figyelmét még kisgyermekkorában szépapjára, Gáspár Jánosra. Az 1989-es rendszerváltás tette lehetővé számára, hogy első ízben Enyedre látogasson. Ettől kezdve erkölcsi kötelességének tartotta a nagy nevelő életének és munkásságának tanulmányozását. A nagyenyedi Bethlen Könyvtárban, a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban és a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában végzett kutatásai során egy évtized alatt összegyűjtött anyagot a saját tulajdonában lévő levelekkel, kéziratokkal egészítette ki. A hatalmas dokumentáció egy részét adja közre most megjelent kötetében, az enyedi tanítóképző alapításának 150., Gáspár János születésének 187. évfordulója tiszteletére. Dr. Kelemen Elemér főiskolai tanár így méltatja a szerzőt: "Illesse elismerés a leszármazottat, Aknay Tibort, aki kitartó gyűjtőmunkával feltárta és most közkinccsé teszi a szépapa gazdag szellemi hagyatékát, egy széles látókörű, európai műveltségű magyar gondolkodó és pedagógus írásait…" A kiadvány egy rövid, az Olvasóhoz intézett bevezető után Gáspár János életének és munkásságának rövid összefoglalását adja, majd 49 levelét, önéletírását, hat beszédét és olvasókönyveinek néhány szép olvasmányát tartalmazza. A kötetet Névmutató zárja.
A több mint 200 oldalas könyvből elénk tárul Gáspár János élete és sokoldalú munkássága. 1816. október 27-én született Torockószentgyörgyön, a Székelykő lábánál fekvő kis faluban, Brassai Sámuel szülőfalujában. Édesapja a helybeli református egyházközség iskolamestere volt. Tanulmányait az ő "kis felekezeti iskolájában" kezdi, majd a "helybeli népesebb unitárius hitközség virágzó iskolájában" folytatja. Innen kerül 1827 szeptemberében a nagyenyedi kollégiumba, "a Bethlen Gábor nagy fejedelem bőkezűségéből gazdagon dotált" intézetbe, ahol tizennégy feledhetetlen évet tölt el szorgalmas tanulással. Egy ideig Kemény Zsigmond, a későbbi nagy író (Zsigó báró) szolgadiákja, majd nevelő a Zeyk családban. "Diáki életem utolsó évében – írja önéletrajzi visszaemlékezésében – még azon ritka s jövő életpályámra döntő befolyással volt szerencse is ért, hogy növendékemmel együtt a nagy Szász Károly házánál is lakhattam, mívelt családja körében lehettem, az iskolai szüneteket pedig növendékem úri családjánál, vagy a kies Diód községben, vagy növendékem s idősb testvéreivel Erdély különböző vidékeinek beutazásában tölthettem."
Tanítványai és barátai társaságában bejárja az akkori Magyarországot, majd hosszabb bécsi tartózkodás után Berlinbe megy, ahol egyetemi tanulmányai során európai hírű tanárok előadásait hallgatja. Itt ismerkedik meg Diesterweg, Pestalozzi, Rousseau, Campe, Curtmann pedagógiai eszméivel. 1855 őszén még egy nagyobb nyugat-európai utat tett meg tanítványával. Külföldi útjai alkalmával szerzett ismereteit szűkebb hazájában, Erdélyben hasznosította, akárcsak annyi elődje Apáczai Csere Jánostól koráig. Egy ideig Kolozsvárt tevékenykedik. Oroszlánrészt vállal Pestalozzi népszerűsítésében. Az ő kezdeményezésére alakítják meg a Kolozsvári Nevelői Kört, a korabeli Erdély leghaladóbb tudományos társaságát. Kovácsi Antallal közösen "valósággal olvasható, élvezhető s a kedélyt megtermékenyítő" Magyar Olvasókönyvet adnak ki a 7–10 éves gyermekek számára.
Gáspár legmaradandóbb alkotása azonban az olvasni még nem tudó gyermekek számára összeállított Csemegék című gyűjteménye, mely rövid idő alatt három javított és bővített kiadást ért meg. A kiadványt Arany János is nagyra értékelte: "A magyar gyermekek számára írt könyvek között nem ismerünk e gyűjteménynél kitűnőbbet." Vita Zsigmond szerint Gáspár ezzel a művével alapozta meg a magyar népköltészetből táplálkozó klasszikus magyar gyermekirodalmat. 1858 szeptemberétől őt választják meg az enyedi tanítóképző első igazgatójának. Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter megbízásából elkészíti a II–III–IV. osztályos olvasókönyveket, melyek példátlan, országos népszerűségre tettek szert, átdolgozott alakban mintegy nyolcvan kiadást értek meg. Több mint ötven évig használták. Ugyancsak Eötvös felkérésére vállalja el Alsó-Fehér és Küküllő vármegyék tanfelügyelői tisztségét, mellyel együtt királyi tanácsosi címet is kap. Élete utolsó nagy elismerését 1886. december 8-án kapta a nagyenyedi Gáspár-ünnepély alkalmával. Hetvenöt éves koráig szüntelenül dolgozott, 1892. március 6-án Nagyenyeden bekövetkezett haláláig. A maroscsúcsi családi sírboltba temették el. Az idők folyamán sajnos sírjának nyoma sem maradt meg.
Ennek a nagy, áldozatos életű férfiúnak állít emléket a szépunoka, hogy az érdeklődők írásaiból ism