|
XIII. évfolyam, 44. (631.) szám |
2003. november 4. |
TISZTELT LÁTOGATÓNK, KEDVES OLVASÓNK,
ÜDVÖZÖLJÜK AZ ERDÉLYI NAPLÓ HONLAPJÁN!
Erdély egyetlen országos terjesztésű polgári hetilapját az itthon bejegyzett Pro Media Alapítvány tulajdonában lévő Erdélyi Sajtóház adja ki, amelynek jelenleg ez az egyetlen tevékenysége. Lapunk megjelentetése a jelenlegi nehéz gazdasági és barátságtalan politikai környezetben nem könnyű, ezért minden erkölcsi és anyagi támogatásnak örülünk. Ön is hozzájárulhat erőfeszítéseinkhez, ha nálunk hirdet, reklámoz, vagy ha felajánlásaival segíti lapunkat.
Mivel az internet-használók nem lapvásárlók, ők más módon járulhatnak hozzá az Erdélyi Napló fennmaradásához, mégpedig adományokkal. Felajánlásokat a kiadó dollárszámláján köszönettel fogadunk: SC Casa de Editura Erdélyi Sajtóház SRL, Banca Transilvania, suc. Oradea, cont: 2511001005514406, Romania.
Romániai olvasóink 90 ezer lejért rendelhetik meg januártól lapunkat a kiadóban, egy negyedévre. Egyévi előfizetés díja 360 ezer lej.
Külföldre (bárhová) 15 euró az előfizetés díja, egy évre értelemszerűen 60 euró. Ezt az összeget a fenti bankszámlaszámra kell átutaltatni, majd pedig e-mailen vagy levélben jelezni a pontos lakcímet, amelyre a lapot küldhetjük. Az összegnek a számlánkon való megjelenése után kiadónk minden kedden postázza a friss lapszámokat. Kérjük, jelezzék, ha valamelyik számot a posta nem kézbesítette, és ne felejtsék el megújítani a lejáró előfizetéseket!
Reméljük, hogy közös erőfeszítéssel sikerül életben tartani az Erdélyi Naplót 2003-ban is!
A szerkesztőség
| címoldal |
Ki ne ismerné a közismert Petőfi-vers folytatását. És kinek ne jutna eszébe ilyenkor, nem sokkal a halottak napja után…
Amely már hosszú évek óta nem az a tömegeket megmozgató voltában is meghitt, krizantém-, gyertya- és sültgesztenye-illatú találkozása múltnak és jelennek, ahogyan azt valamikor még szüleink, nagyszüleink kezét fogva megtanultuk, megszoktuk, esetleg továbbadni is szeretnénk. A múltból épült jelen folytonosságát, értékeit átmentve a jövőnek. Az élet – a mi életünk, kultúránk, szokásaink, hétköznapjaink és ünnepeink, íratlan törvényeink – sok évszázad alatt kikristályosodott rendjének alapköveit újra és újra lerakva ezen a tájon. Ahol számunkra mindennek helye, ideje és már déd- és ükapáink által megszűrt, az idő próbáját kiálló mesék, mondák és példázatok sokasága által átörökített módja van.
Nem csak az a baj, hogy temetőinkben egyre több az elhagyott sír, amelyre csupán egy-egy arra járó távoli ismerős tesz le kegyeletből egy szál virágot, gyújt egy szál gyertyát. Még csak a fejfákon szaporodó idegen nevek s a melléjük ilyenkor odaálló hozzátartozók számunkra idegen szavai, szokásai sem. A halottainkra való emlékezés meghitt szavaiba belérikoltozó, vásári komédiások vagy balkáni bazárok hangulatát idéző "koldusok" molesztálását pedig ha eltűrjük, megérdemeltük.
A baj, ha van, velünk van. Miért nem zavarják ki rendfenntartóink ezeket a szégyentelen és gátlástalan kufárokat legbensőségesebb ünnepünk templomából? Miért hagyják az egyházaink kenyerén élő temetőőrök, hogy szinte az orruk előtt lopják el szüleink, nagyszüleink sírjáról a néhány órával azelőtt odavitt virágot, gyertyát, koszorút? Vagy hogy kirívóbb, nemrég történt esetekre utaljak: hogyan történhet meg, hogy vandálok gyalázzák meg ugyanazokat a sírokat és kriptákat, törjenek össze márvány és beton síremlékeket anélkül, hogy a temető területén lakó, tőlük néhány méternyire az igazak álmát (?) alvó gondnok bármit meghalljon, meglásson? És utána nemhogy büntetőjogi felelősségre ne vonja senki, de továbbra is hivatalában maradhasson?
Akinek nem inge, ne vegye magára, tartja a közmondás – de vajon nem csak látszatokat őrzünk mi is itt? A miénk-e, a valóságban is annak tartjuk-e még őseink sírhantját? Él-e még bennünk a múltunk, segít-e a közös emlékezet, a fajtánkbeliekkel érzett sorsközösség tudata, hogy itthon tudjunk lenni ezen a több mint ezer éve hazánknak tudott tájon? Mennyivel tudunk különbek lenni azoknál, akik elmentek innen egy nagyobb darab kenyér talán soha nem teljesült reményében? Hányan vannak közöttünk, akik – őseik nyelvét félig elfeledve, az idegenekét félig sem megtanulva, egyik étkezéstől a másikig vegetálva – lélekben már régen nem itt vannak, testileg is csak azért, mert sehol másutt nincsen számukra hely?
Mi, akik még erőt tudunk meríteni a temetőkben gyújtott gyertyák fényéből, bár ünnepeinken hajoljunk le hozzájuk. Ha tízből egyet sikerül fölemelni: azzal is több esélyünk lesz a megmaradásra.
Báthory Éva
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete október 30-án ülésezett Marosvásárhelyen. A testület elemezte az EMNT részét képező Székely Nemzeti Tanács megalakulását, amelyet egyértelmű sikerként könyvelt el. A megfélemlítő akciók és az ellenpropaganda ellenére a Székely Nemzeti Tanács október 26-ai megalakulása is azt bizonyítja, hogy a székelység igényt tart az autonómiára.
Erdély többi régiójában a küldöttek kijelölésére november 29-én kerül sor a kisrégiókban megrendezendő fórumok során. Ezt követően – az előzetes terveknek megfelelően – még ebben az évben megalakul az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseit megjeleníteni hivatott Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács.
Az EMNT Kezdeményező Testülete nevében
Marosvásárhely, 2003. október 30.
Szilágyi Zsolt
soros elnök
1999 táján az erdélyi magyarságot is elérte a politikai kommunikáció legrosszabb fajtája. Amit az különböztet meg a politikai párbeszédtől, hogy a hatalom oldaláról megnyilatkozó személy még annak látszatára sem ügyel, hogy a másik fél mondanivalójára érdemben reflektáljon. Ehelyett elbeszél a másik feje mellett, kinyilatkoztatásszerű megnyilvánulásai megbélyegzéssel, félremagyarázással, csúsztatásokkal és hazugságokkal operálnak. Nem stílusom a kommunistázás, most is csak a megdöbbentő analógia miatt kívánkozik tollamra néhány példa: Ceausescu huligánoknak nevezte a temesvári tüntetőket 1989. december 20-án, Iliescu "golanoknak" bélyegezte 1990 első felében az Egyetem téren demokráciát, tiszta közéletet követelő fiatalokat, Kovács László Orbán arroganciájáról beszélt a Benes-dekrétumok felemlítésének ügyében, Markó Béla az autonómia kisajátításával vádolta meg a Székely Nemzeti Tanácsot. Van-e kakukktojás? Ugye, hogy nincs! Mit számít a valóság a hatalom számára, ha hangját megafonok, tévé- és rádiókészülékek milliói továbbítják, s a megvádoltnak esélye sincs a maga igazát bizonyítani?
De azért mi mégiscsak próbálkozzunk, hisz mi más maradt számunkra, mint a tiszta szó, az egyenes akarat és a következetes politikai vonalvezetés? Elöljáróban szögezzük le: Markó Bélának erkölcsi és politikai kötelessége lett volna az autonómia képviselete és minden olyan lépés megtétele az autonómia irányában, ami nem ütközik a román etnodiszkriminatív törvényi szabályozásba (nemzeti kataszter, belső választás, autonómia-statútumok). Erkölcsi kötelessége ez mindmáig, mert esküt tett rá 1992. október 25-én a Szent Mihály-templomban, mely alól senki fel nem oldozta, és politikai kötelessége mindmáig, mert elnökként a szervezet programja kötelezi rá.
Mi történt ehelyett? A negyedik mandátumát töltő Markó román versenypárttá alakította a nemzeti önkormányzati szövetséget, sikerrel építette ki az őt a végtelenségig újraválasztó, a Neptuni Egységfront önfeladó politikájának folytatásában egzisztenciálisan érdekelt nómenklatúrát. Az autonómia naftalinba került, a román fél felé úgyszólván soha egyetlen szó el nem hangzott e témában. S amikor megalakul egy közképviseleti fórum, melyre odafigyel a román hatalom, mely végre közbeszéd tárgyává teszi legfőbb célkitűzésünket, mit tesz Markó? Megtámadja a testületet és az autonómia kisajátításáról beszél. Markó vádja önmagában is abszurd. Lehet-e kisajátítani az autonómiát? Akadályozza az SZNT, hogy holnaptól Markóék is legfontosabb stratégiai célkitűzésünkre koncentráljanak?
Az RMDSZ legújabban a maga által megrendelt exit poll-lal próbálja igazolni politikáját, mely szerint az urnáknál megjelentek elsöprő többsége támogatja az SZDP–RMDSZ-szövetséget. No igen. S az otthon maradottak? Nem szólva arról, hogy mindenféle olyan közvélemény-kutatás, melyet egy párt rendel meg, eleve gyanús. De ha hiteles lenne is a közvélemény-kutatás, bizonyítana az egyebet, mint a Markó-féle megtévesztő propaganda hatékonyságát? Markó mondotta volt: ő hang is akar lenni, nem csak visszhang. Vagyis magyarul: a vezető nemcsak a tömegek hullámzó akaratát kell képviselje, hanem saját elképzeléssel, saját jövőképpel, stratégiával kell rendelkezzen, utat kell mutasson a közösségnek. Ami teljes mértékben igaz. Csakhogy az RMDSZ mai politikája a semmibe vezet. Erről próbálja hatalma megtartása érdekében az RMDSZ csúcsvezetősége elterelni a figyelmet: vádaskodással, az egykori tiszteletbeli elnök ismételt meghurcolásával, az autonómiához váltig ragaszkodók megrendszabályozásával és megtévesztő propagandájával.
Borbély Zsolt Attila
| aktuális |
Mintha kinn a bárány, benn a farkas játékkal szórakozott volna az elmúlt hét hazai közélete: miközben a vezetők a nagyvilágnak csak szépet és jót kürtöltek, itthon egymást érték a diák- és munkástüntetések.
Iliescu elnök néhány nap alatt három kontinensen járt: az Egyesült Államokban viszonozta Bush bukaresti vizitjét, Portugáliában az EU-csatlakozás újabb megtámogatóit kereste, Szenegálban pedig gazdasági előnyöket remélt (elődje, Ceausescu is folyton Afrikában kereste a Kánaánt). A kb. egyéves múltra tekintő "hagyományos" amerikai–román barátság értelmében most is elhangzottak a protokolláris kijelentések a dinamikus fejlődésről, a demokrácia melletti elkötelezettségről a terrorizmussal szemben, valójában viszont ez a tárgyalás-, munkaebéd- és kitüntetést osztogató sorozat mindkét fél részéről jelzés volt a "vén" Európa felé, hogy azért az Újvilágról sem kellene megfeledkezni.
Portugália az egyik legjobb példája az unió áldásos hatásának: az államelnök nem is mulasztotta el többször hangsúlyozni, mennyire hasonló a két ország helyzete. Zsarnokság alól szabadultunk ki, mondogatta, a szabad levegőre. Csak épp azt nemigen húzta alá, hogy a portugálok azonnal jó mélyet lélegeztek, mi viszont még közel másfél évtized után is csak tikácsolunk.
Kettőt egy csapásra – lehetett az SZDP-küldöttség jelszava, amikor a pártelnök-miniszterelnökkel az élén Brazíliába utazott: sikerült végre teljes jogú tagjává lenni a Szocialista Internacionálénak, ami soros összejövetelét Sao Paoloban tartotta, kormányszinten pedig körvonalazni a majdani együttműködést. A nagy befogadás szépséghibája, hogy egyetlen ellenszavazattal történt meg: az ugyancsak romániai Demokrata Párt tartotta nem kívánatosan szocdemnek honfitársait. Nastase természetesen lelegyintette és kicsinyes politikai áskálódásnak mondta Basescuék nemleges szavazatát. A brazil–román együttműködésről egyelőre csak annyit tudni, hogy az infrastruktúra, valamint a mezőgazdaság és a nyersanyag-kitermelés terén fog majd – talán – felvirágozni.
Ellentmondó híreket közöltek a nagy egyetemi központokban kirobbant diáktüntetésekről, sőt állítólag a diverzió sem volt idegen az eseményektől. A bentlakásokban emberi körülményeket, kedvezményes vasúti jegyeket, értelmes és hasznos tanrendet követelő egyetemistákkal éjszakánként (?!) tárgyalt a szaktárca, ígérgetve nekik mindent. Ám a fiatalok már nem hisznek-bíznak a mesékben, s ha egyes helyeken el is ült a "csatazaj", a konfliktus nem oldódott meg.
Brassóban és Vajdahunyadon sincs nyugalom, mivel az új tulajdonosok nagy elbocsátásokról beszélnek, a munkásoknak pedig nem afféle álcázott munkanélküliségre van szükségük, mint amilyen például a Brassóba tervezett ipari park. Az egészségügyben viszont úgy tűnik, lassan-lassan tisztázódik a helyzet: országszerte ellenőrzik a kórházakat és majdnem mindenütt súlyos visszaéléseket fedeznek fel. Sorra mondanak le az egészségbiztosítás és a gyógyszerellátás gurujai, de a megbízott miniszter szerint ez még nem menti meg őket a felelősségre vonástól. Szerintünk igen.
Bár közeleg az új esztendő, amikor "kötelezően" megugranak az árak, a különböző emelésekkel az illetékesek már most gondoskodtak zsebünk leapasztásáról.
Molnár Judit
A MIÉP budapesti elnöksége lemondásra szólította fel Balczó Zoltánt, a párt fővárosi listájáról bejutott önkormányzati képviselőt. A testület állásfoglalása a Jobbik-ot is támadja: "A most megalakult Jobbik Magyarországért Mozgalom erkölcsiségét is minősíti, ha valódi megmérettetés nélkül, egy másik párt szavazatait elorozva kíván képviseletet szerezni a fővárosi közgyűlésben". Balczó elmondta: a MIÉP-ből való kilépését követően is azokat képviselte, akik megválasztották. Nem ő változott, hanem "körülötte átrajzolták a politikai térképet". Mandátuma megtartása mellett szól az is, hogy frakciótársai a pártból való kilépését követően hat hétig alkalmasnak találták a közös munkára, és csak "nyilvánvalóan elnöki javaslatra voltak kénytelenek úgy dönteni, hogy kizárják a frakcióból".
Mindenszentek napján, szombaton tartotta első bíborosi szentmiséjét Erdő Péter prímás, Esztergom-budapesti érsek az esztergomi bazilikában. Erdő Péter Magyarország 82. prímása, ő a 135 tagú pápaválasztó bíborosi testület legfiatalabb tagja.
A MÚOSZ Etikai Bizottsága szigorú megrovásban részesítette a Népszabadság főszerkesztőjét, Eötvös Pált a Teller-féle politikai áltestamentum közlése miatt. A döntés szerint Eötvös "súlyosan megsértette az újságírói etikai kódexnek az újságírói felelősségre, a személyiségi jog védelmére, valamint a valósághű tájékoztatásra és a lelkiismeretességre vonatkozó szabályait". A főszerkesztő nem fellebbezett, a megrovást az általa elkövetett hibával arányban állónak nevezte. Kétnapos hallgatás után, a múlt hét közepén Eötvös ellentámadásba lendült, és az eset kapcsán nem átallott politikai ellenfeleire, a nemzeti oldalra mutogatni, mintha annak bármi köze is lenne a Népszabadság által elkövetett hamisításhoz vagy mintha mások hibáival takargathatnánk sajátunkat.
Megszüntették az utolsó konzervatív szellemiségű műsort, az Éjjeli menedéket a magyar köztévében. Az ürügy az volt, hogy bejátszották David Irving történész 1956-tal kapcsolatos véleményét, miszerint a felkelés első két napja antiszemita pogrom volt, illetve a forradalmat az általa "zsidókormánynak" tekintett magyar kormány ellen a munkásság robbantotta ki, amíg az értelmiség csak később kapcsolódott be a folyamatba. E meglátás kétségkívül vitatható, azonban aligha képezheti okát a színvonalas műsor megszüntetésének. Annál is inkább, hogy a belső cenzúrának megfelelően Rudi Zoltán, az MTV hírigazgatója látta a felvételt adás előtt és zöld utat adott neki. Siklósi Beatrixnak, a műsor főszerkesztőjének az MTV vezetősége az azonnali elbocsátás fenyegetése mellett megtiltotta a megnyilatkozást.
Az esettel foglalkozott Orbán Viktor pénteki pápai sajtótájékoztatóján. "Aggasztónak tartom, hogy ez már nem az első eset, amikor kifejezetten a polgári nemzeti vagy keresztény értékrendet magáénak valló műsorokat érik ilyen atrocitások", mondta, majd hozzátette: "Nem egyetlen műsorról van szó, hanem a demokrácia és a szabadság kérdéséről, ezen belül is a sajtószabadságról." A Fidesz elnöke szerint a kormányzati főhatalom nem tartja tiszteletben a független intézményeket.
Pápaffy Endre
Az újvidéki Magyar Szó című lap szerdán megjelent száma azt a gyanút fogalmazta meg, hogy a magyar kormány győzte meg a szerb vezetést arról, hogy baj lenne abból, ha a vajdasági magyarok megkapnák a magyar állampolgárságot. A lap szabadkai szerkesztőségének vezetője, Kabók Erika szerint videó- és hangfelvételek tanúskodnak arról, hogy Medgyessy Péter magyar miniszterelnök szabadkai látogatása alkalmával Zoran Zivkovic szerb kormányfő kijelentette: semmi problémát nem lát abban, ha a vajdasági magyarok megkapják a kettős állampolgárságot. Zivkovic ezt két hónapra rá Nagybecskereken is megismételte.
"Ha a történtek fejlődéstanát elemzem, akkor kénytelen vagyok feltételezni, hogy maga a magyar kormány vetemedett arra, hogy meggyőzze a szerbiai kollégáit, baj lesz abból, ha csak a magyarok kapnak állampolgárságot, mert az nem eurokonform. A szerbiai politikusok meg attól való félelmükben, hogy nem kellünk Európának, nem akarnak frontot nyitni, nem szeretnék elveszíteni az egyetlen szomszédot, aki segítheti ügyünket a fejlett világhoz való közeledésben. Szerbiában a hatalom nem gördített akadályt a kedvezménytörvény végrehajtása elé, senki sem emelte fel a szavát a vízumkényszer bevezetése ellen, s ugyanígy tudomásul vették volna a vajdasági magyarok kettős állampolgárságát is. Nem szerb részről keresték a kákán a csomót, nem a szerb hivatalos politika akadékoskodott, hanem a magyar kormány részéről indultak meg a gondterhelt kijelentések, majd politikai csatározások" – írta a délvidéki publicista, rámutatva arra, hogy Dragoljub Micunovic, a szerbiai kormányzó koalíció elnökjelöltje minapi szabadkai látogatásán azt mondta: a kettős állampolgárság civilizációs vívmány, amely nem irányul senki ellen, viszont nagyon sokat segít azokon, akik megkaphatják.
A budapesti hatalom berkeiből azonnal megérkezett a cáfolat, merő spekulációnak nevezve a vajdasági magyar sajtóban megjelent, nagyon is hitelesnek tűnő, a balliberális magyar kormányzat külpolitikájára és diplomáciájára rendkívül jellemző szcenáriumot.
T. P.
Az Erdélyi Napló szerkesztőségének képviselői Székelyudvarhelyen találkoznak a lap olvasóival, barátaival és minden olyan érdeklődővel, aki november 12-én szerdán 18 órától megtiszteli jelenlétével, véleményével, javaslataival a Művelődési Házban sorra kerülő újságíró-olvasó találkozót, amelyet egy rövid kulturális műsor vezet majd be.
A Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége (MAKOSZ) és az Alapítvány az Ifjúságkutatásért és Képzésért (AIK) közösen szervezi meg november 13. és 16. között Gyergyószentmiklóson a X. Romániai Magyar Diákönkormányzati Szabadegyetemet. A tábor célja, hogy a romániai magyar középiskolás mozgalom aktív tagjai számára olyan általános érvényű, a szervezeti életben felhasználható ismereteket nyújtson, amelyek segítségével a részvevők nagymértékben növelhetik tevékenységük hatékonyságát. Jelentkezni legkésőbb november 5-éig lehet, csak e-mailben. Cím: makosz@go.ro, star@lady.rdsor.ro. A jelentkezésnek tartalmaznia kell a személy nevét, címét, telefonszámát, iskolája nevét, hogy hányadik osztályba jár, rövid szakmai önéletrajzát, kitöltött jelentkezési lapot (letölthető a MAKOSZ honlapjáról, (www.makosz.go.ro). Kizárólag IX-X-XI-es középiskolás diákok jelentkezését várják.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Cigánymissziós Központja november 8-án konferenciát rendez a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban (Libertatii 40.) A cigányság társadalmi és egyházi integrációja címmel. Jelentkezni a 0259/413-644-es telefonszámon lehet.
| alkotmányíró heccmajszter |
Elképesztő (el)nyomás alatt fejtette ki elképzeléseit az autonómiáról Szilágyi Zsolt képviselő szerda este a fővárosi B-1 televízió stúdiójában. A román fővárosról van ezúttal szó. Szorongva figyelhettük, mi történne, ha csak pillanatra cserben hagyná lélekjelenléte, beszédkészsége, felkészültsége. Antonie Iorgovan, a nemzetállami alkotmány atyjaként ismert jogász-politikus nagy gyakorlatával és szakmai tekintélyével igyekezett zavarba hozni vitapartnerét, és mert ez nem sikerült, minduntalan megismétlődött a fenyegetés az alkotmányellenes bűncselekménnyel, a börtönnel, a bilinccsel, a politikai rendőrséggel.
Mindez várható volt. Egyetlen alkalommal hatott az újszerűség varázsával a vita, amikor az alkotmányatya elmondta, milyen forró helyzetekbe került a népszavazás előtt. Sok, nagyon sok településen megfordult, és szinte mindenütt nekiszegezték a kérdést, hogy miért engedik meg az új alkotmányban a magyaroknak nyelvük használatát a bíróságokon. És neki mennyi energiájába került annak ecsetelése, hogy ezt most meg kell tenni.
Iorgovan és párthívei csakis magukra vethetnek, ha népi ellenállásba ütköznek, amikor nyugati integrációs törekvéseik megtámasztására tessék-lássék engedményeket tesznek. A nép nem hibás azért, amiért ilyennek nevelték politikusai a 19. század közepétől, főleg az utóbbi 50 évben és különösképpen a sokoldalúan fejlett nemzeti-kapitalizmus építése során. És nevelik folyamatosan tovább napjainkban is. Bizonyság erre az autonómia-statútumok körül gerjesztett hisztéria. Mint a vitavezető megjegyezte, olyan képtelenségek is szárnyra kaptak, hogy mi lesz a Székelyföld területi autonómiájának megteremtése után, talán oda útlevéllel utazhat román ember? Ekkora ostobaság a "népben" nem születik magától, a nép egyszerű fiai annál értelmesebbek, és tudják, ha majd útlevél nélkül utazhatunk Dublinig, akkor a Gyimesekben senki nem állíthat fel határsorompót. Ha a "népben" mégis ilyen álkérdőjelek ágaskodnak, az csakis annak tudható be, hogy valakik a fejébe ültették a bogarat. Épp úgy, mint a Székely Nemzeti Tanács mögött létező fegyveres kommandót és a többi agyrémet, amelyeknek a terjesztésétől Iorgovan a tévévitán sem riadt vissza. És még ő volt megsértődve, amikor Funárral egy napon emlegették.
Miközben zajlott a vita, a tévéstúdió egyirányú panorámaablakán beszűrődött a bukaresti Győzelem út késő esti pezsgése. Szilágyi Zsoltnak oda kellett kilépnie a rászabadított oroszlán karmai közül. Aggódhattunk érte. Egyszer már bántalmazta a csőcselék a bányászjárások divatja idején. Valamelyik szekus felismerhette... Értesüléseink szerint most megúszta, a B-1 tévéstúdió bejáratánál nem várta a Iorgovan és társai által felheccelt tömeg.
A román nép megunta? Már nem vevő az uszításra? Talán nem is igaz az, hogy sokan kifogásolnák az anyanyelv használatát a bíróságokon?
Ha ez igaz volna, a nép sokkal inkább megérdemelné az európai integrációt, mint nemzetállamista politikusai.
Nits Árpád
Ömlik a demagógia az RMDSZ úgymond "felelős" politikusaiból. Ebben a megnyilatkozás-sorozatban, melynek "szerzői" között az első helyen tolonganak Markó Béla és elvtársa, alelnöke, Borbély László, s ott sorakoznak mögöttük Márton Árpád, Verestóy Attila s még olyan kis nevek is, mint a váradi RMDSZ-vezetők: Lakatos Péter és Kiss Sándor, akik egyenesen leszámolást követelnek a Bihart képviselő Szilágyi Zsolt és Kovács Zoltán ellen. Nyilatkozataikban van egy közös "motívum": ők, a romániai magyarság képviselői és ama "autonomisták" egységbontók, a nemzet ellenségei, a magyar érdekek veszélyeztetői.
De nézzük csak a demagógiát!
"A sepsiszentgyörgyi tanácskozás egyszersmind megosztó kísérlet is, s éppen ezért adott esetben nem közelebb visz az autonómiához, hanem csökkenti annak megvalósítási esélyeit." (Markó) Boncolgassuk csak e súlyos jelentésű kinyilatkoztatást. Megosztó kísérlet... Ha eme urak úgy hiszik, hogy népünk szilárd, "megbonthatatlan" egységben sorakozik fel a römödöszö mögött, akkor az autonómia-mozgalom valóban ezt az egységet – mely már csak az ő agyukban van meg – bontja. És bontja, mert ez az egység álegységgé vált, a birka nép egységévé degradálódott, a nem politizáló nép (őuraságaik elundorították népünket a politizálástól) némaságává, nemtörődömségévé. Hogy milyen káros tevékenységet folytattak 14 éven keresztül, bizonyította az "urnás" SZKT-választás, melyen 1-2 százaléka vett részt a magyarságnak, bizonyítván, hogy már nem érdekli "ez a csapat". Ám – valóban – bizonyították a székelytanács-választások is, melyekre csak azok mentek el, akikből a nemzet iránti felelősségérzést még nem sikerült eme "vezérlő csapatnak" kiölnie.
Egység? A józan értelmű emberek már régen lerázták magukról ennek a hamis egységnek a gondolatát. Miben legyünk egységesek? Az ügyünk, érdekeink feladásában? A nem – vagy ellenünk – cselekvésben? Kivel legyünk "egységesek"? Az érdekeink ellen cselekvőkkel? Ügyünk feladóival? A nacionalista, magyarellenes kormány támogatóival, fenntartóival? Markó úr "bukott", a vezetésből kipottyant politikusok gyülekezetének minősíti a Székely Nemzeti Tanácsban helyet kapott embereket. Igen. Valóban akadnak e tanácsban olyanok, akiket sikerült "kitúrni", "eltávolítani", kibuktatni a magyarság képviseletéből. Éppen következetességükért, autonómia-pártiságukért (lásd Csapó I. József esetét). Lehetőséget adtak erre a román választási törvények, ahol egy szűk "élcsapat" dönti el, hogy ki milyen helyet kap ama "listán". De arról, hogy ebben a mozgalomban vannak aktív politikusok is, akik nem értenek egyet ezzel a vezetéssel, ezzel az önfeladó, egy lépést előre, tizet hátra politizálással, erről nem Markó, hanem váradi csatlósai beszélnek, akik épp most "röffentek" össze, hogy levágják azokat a fejeket is, melyeket az előzetes "szelekció" még nyakon hagyott. Lakatos Péter úrék, akik büszkék arra, hogy a bihari magyarság 89 százaléka igent mondott az alkotmányra, tiszta vizet akarnak önteni a pohárba, nem tűrik, hogy Szilágyi Zsoltok és Kovács Zoltánok "az anyanyelv használata ellen" szervezkedjenek az RMDSZ-en belül. És tenni is akarnak fentnevezett "még nem bukott", még "aktív" politikusok ellen, hogy megakadályozzák "RMDSZ-romboló tevékenységüket", azaz: inaktívvá tegyék őket is!
És Borbély László. Az ő hangját is többször hallottuk az utóbbi időben a különféle tévéadásokban. Neki is van egy hatalmas érve! Ama KT – még akkor Kezdeményező Testület, most már Székely Nemzeti Tanács is – azzal állította ki a bizonyítványt magáról, hogy erről a ragyogó, az RMDSZ diadalaként megszületett, nemzeti mivoltunkat elismerő (lásd: "nemzetállam"), nyelvünket egyenjogúsító (használhatjuk a törvénykezésben és a helyi közigazgatásban ott, ahol "jelentős százalékban" élünk) alkotmánymódosításra NEM-et sugallott ez a szerinte nemzeti érdekeinket semmibe vevő csoport. Mit tehetett volna mást, amikor az az IGEN érdekeinknek, a jobb, európaibb alkotmány lehetőségének a feladását jelentette!
Azt is mondják ezek az urak, hogy ők harcolnak igazán az autonómiáért, s most az autonómia-mozgalom nemes küzdelmükben akadályozza őket. Erről jobb nem is szólni. Láttuk, tapasztaltuk ezt a küzdelmet. Ezért emlékezhetünk nosztalgiával még a kommunizmusra is, amikor az alkotmány az anyanyelv használatát általánosan szavatolta, s amikor még Magyar Autonóm Tartomány is volt az ország palettáján, a megnevezéssel is elismerve, hogy igenis, itt élünk mi is. Most a diadal-alkotmány nem tud rólunk. Csak párhuzamként idézem – ilyen is van! – a szlovén alkotmány első paragrafusát: "Szlovénia a szlovének és a velük ősidők óta együtt élő magyarok és olaszok közös hazája." De AZ az alkotmány nem a Markó-klikk diadala! Azon más erők harcoltak, azt más erők tették olyanná, amilyen.
De – hogy zárjuk a szót –: vannak már ellenségei is a romániai magyarságnak, akadályozói az óhajtott önrendelkezésnek. De szerencsére védelmezői is. Úgy hívják őket: Markó Béla, Borbély László... Vagy röviden: a Párt megtéveszthetetlen élcsapata. Akik öklük csapásával fogják megsemmisíteni ama ellenséges, a pártfegyelmet zavaró elemeket.
Gazda József
Sok esetben építkezik az írásra szegődött olyan el-elejtett szavakból, melyekkel tömör, lényegre mutató véleményt fogalmaz meggondolkodtató igazsággá az utca embere. Ezek a vélemények ugyanis a mindennapok keserveit, jajait, bajait visszhangozzák, és ezekre bűn, felelőtlenség oda nem figyelni. És ha az írástudó nem rest lehajolni – ha kell, egészen a porig – ezekért a szavakért, akkor a jó tisztesség, a kötelesség úgy kívánja, hogy fogalmazza lényegre utaló mondatokba azokat. Tegye ezt úgy, hogy érzékeltessen valamit a szavak mögötti világból is, mert ebben a színtelen, jövőtlen világban élnek, vergődnek nagyon sokan.
Ilyen szavak után hajoltam kissé mélyebbre az egyik közelmúltban elmerült napon, de talán helyesebb, ha azt mondom: ilyen szavak botlasztottak el a sebhelyes járdán, és azóta egyre hangosabban lármázik bennem egy hang: add tovább, beszéld ki magadból őket! Azt teszem.
Hallottam ugyanis, amikor az egyik roskatag járású, cekkert lóbáló férfi azt válaszolta elszíntelenedett hangon a vele szembe botorozó érdeklődőnek arra a kérdésére, hogy hová, merre tart, mivel, hogyan üti agyon nyugdíjas napjait, hogy ő a heti félkilós kenyérért megy az üzletbe, mert többre nem futja, ezt a fél kilót porciózgatja akkora takarékossággal, hogy jusson is, maradjon is néhány morzsányi minden napra.
– Tudod – hordozta meg homályosuló tekintetét a hályogos égen –, nem vagyok én pogányfajta. Tudom, hogy mi a kötelességem a Fennvaló felé, és ebből a kötelességemből nem mulasztok soha. Én nem csupán akkor viszem az imádságomat, a kérésemet a templomba, ha befújja a szél a kalapomat, és most lassan mégis akarva-akaratlanul pogánnyá silányultam, kezd kikopni belőlem az egykori meleg hit, számomra a Mi Atyánk sem a régi, én már azt sem tudom olyan meggyőződéssel mondani, mint egykor...
El-elejtegette hol a bal, hol a jobb vállát az érdeklődő, arcának valamennyi nyugtalansággal telt vonása mutatta, hogy nem ért semmit abból, amit hallott.
– Azt mondtam – zörgette az ugrásszerűen meg-megerősödő szél a kérdezett kezében a cekkert –, hogy számomra már a Mi Atyánk sem a régi. Vagyis én már nem tudom úgy mondani, ne írja számtalan bűnöm közé a Teremtő, ahogy még nem is olyan régen mondtam. Mert hogy mondtam én? Hogy mondtuk mi, éveinkből, javainkból, reményeinkből kifosztottak? Azt mondtuk kérő hangon: mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Így mondtuk, kértük: ma! Hogy milyen igényes voltam, milyen igényesek voltunk nagyon sokan. Kenyeret kértünk a Teremtőtől minden napra. Mára, holnapra, holnaputánra. Kértem, kértük, mert tudtuk, hogy megadja a mindennapit, ha szűkre mérten is, de egykaréjnyit szelhettünk magunknak mindennap. És tudod te jól, ha kenyér van, akkor nem háborog az emberben az éhség, akkor csend van az emberben, akkor a hangulata sem feketedik meg.
Az érdeklődő még mindig nem értett semmit. Kérdése azonban már nem volt.
– Mert feketedő hangulattal – mondta a cekkeres – olyan az élet, mint Nap nélkül az ég. Sötét, fénytelen... Én már nem merem azt kérni a Fennvalótól, hogy a mindennapi kenyeremet adja, mérje ki nekem ma, én már nem léphetek a színe elé ilyen kéréssel, én már azt mondom halkan, olyan suttogó-forma, hogy holnap vagy holnapután, ha teheti, az sem baj, ha csupán félszeletnyit, de legalább ennyit, ennyit adjon meg nekem...
Maga elé ejtette a tekintetét, sokáig hallgatott, majd azt mondta:
– Mi Atyánk! Imádkoztam, imádkozom, új szöveggel. Ezt a szöveget azonban nem én írtam, nem én mondom: ez a hitvány rendszer írta ilyenné, ez a hitvány rendszer mondatja velem. Mert mindennapira már nem futja, lassan senkitlen-senkik leszünk, így fizeti meg a jelen a tisztességgel ledolgozott tegnapjainkat...
Senkitlen-senkik, mindennapi nélkül. Ismétlem azóta is magamban a szavakat, mert úgy érzem, hogy többet mondanak cikkek hadseregénél korszakunk valóságáról.
Gúzs Imre
Úgy hallottam, ezentúl csak szaktanfolyamot végzett sofőrök vezethetnek taxit. Azt beszélik, nagy üzlet lesz még ebből az iskolásdiból! Hogy miért? Számolják csak meg, hány amatőr furikázik összevissza az országban. Többségük kétségkívül továbbra is nemesbíteni óhajtja családi vállalkozásának hírnevét, ebbe a irányba mutató állhatatosságuk pedig fejenként legkevesebb 1,5 millió lej hasznot hoz majd a hivatásos kormánytekerők képzésének ügyét szívén viselő helyi önkormányzatnak. A Mindent bele a lakosság biztonságos utaztatásáért! mottójú cirkuszi bohócmutatványt ugyanis ezúttal nem az Állam bácsi, hanem maga a – hadd ne nevezzem meg – polgármester iktatta be a prioritást élvező, még az idén megvalósítandó programok közé. Ne is mondjam, eme magasztos, társadalomformáló elvek gyakorlatba ültetésén nem gondolkodtak hosszan az urak, hanem csak úgy hipp-hopp, minden bizonnyal sógorsági-komasági alapon összeverbuválták a képző azóta leszerződtetett oktatóit. Aztán kidolgozták a részleteket. És láss csodát, illemtant is oktatnak majd. Ennek hallatán persze mélyen elgondolkodtam. Mert el nem tudom képzelni, ki az a perszóna, aki ebben az erkölcsileg (és egyéb szempontok szerint is) szennyes, modortalan, etikailag minősíthetetlen világunkban alkalmas e feladat elvégzésére. Elöljárónk felvetését személy szerint zseniális ötletnek találom, jóllehet még ennél is zseniálisabbnak tartanám, ha a szóban forgó agytágító, popólapító tréninget a főmuftiknak, üzemvezetőknek, igazgatóknak és igazgatócskáknak is kötelezővé tennék. Ez utóbbi törekvés csupán egyetlen akadályba ütközne, nevezetesen abba, hogy az öltönyös-lakkcipős főnökök hadát alternatíva híján lyukaszoknis-micisapkás kisemberek kellene levizsgáztassák.
És mindez még mindig csak egyetlen eleme annak a műnek, ami kezeink alól naponta kikerül, amire büszkék lehetünk, hisz tekervényes az ember agya s a belőle kipattanó megoldások hajmeresztőek. Azt a bizonyos aranyat érő papírt, ami nélkül manapság már csak a légy repdeshet szabadon (ki tudja, meddig), a közeljövőben az élelmiszerboltok hústermékeket forgalmazó részlegén elárusítóként dolgozó személyzetnek is be kell ám szereznie, különben búcsút vehetnek a karrierépítéstől, lehúzhatják a redőnyt.
Végezetül a pedagógusok helyzetének ecsetelése sem maradhat ki a lajstromból. őszintén: megbüntetésük motivációjára való tekintettel, őket nem is nagyon sajnálom. Azt állítja ugyanis a rektor, hogy ezek közül sokan nem engedtek a rájuk nehezedő nyomásnak, és nem iratkoztak be mind egy szálig a javasolt doktori képzésre. Márpedig, kérem, a fokozatok – tudományosak vagy másfélék – rettenetesen fontos dolgok. Akinek nincs ilyenje, az nem számít embernek, az egy senki, az menjen el mosogatónőnek Amerikába, koldusnak Rómába, malterkeverőnek Izraelbe, esetleg éjszakai palacsintasütőnek Magyarországra. Rektorunk leszögezte: gőze sincs, miként került be eme buta, sehonnai népség az univerzitás pápaszemes tanárainak karába, majd hozzátette: látni sem akarja többé a banda (pontosan) húsz százalékát. Vagy-vagy, jegyezte meg. Azaz: vagy disszertálnak, azonnal, rögtön, máris, szempillantásnyi idő alatt, vagy évente kiállnak szakbizottsága elé, és professzoraival felméreti a tudásukat. De! Léteznek kivételek. Ha a tanszékvezető elégedett a kérdőre vont egyén eddigi teljesítményével, akkor minden oké.
Értik? Kapitalista piacgazdaságról, tisztogatásról, korrupció elleni harcról, átvilágításról, felzárkózásról és csatlakozásról folyik itt a handabanda. Egyesek helyezkednek, kettesek pengetnek.
Ha a levantei-balkáni léhaság is EU-konform lehet, akkor bármi.
Gurzó K. Enikő
A Fidesz – Magyar Polgári Szövetség és a nagyváradi Magyar Polgári Egyesület szeretettel várja a polgárokat november 7-én 17 órára a Nagyváradi Szigligeti Színházba a Történelem – Fő utca című rendezvényre, amely fórumsorozatnak először ad teret egy Magyarország határain túli helyszín. Felszólal Tőkés László királyhágómelléki református püspök, Szilágyi Zsolt képviselő, a Reform Mozgalom elnöke, Wittner Mária 1956-os forradalmár, továbbá Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke, Hende Csaba, a magyarországi polgári körök, Orbán Mihály és Sárközi Zoltán a nagyváradi Magyar Polgári Egyesület, Kiss Antal a szervezők részéről, valamint a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség elnökségének képviselője. A műsorban énekszóval, szavalattal, muzsikálással működik közre Beregszászi Olga, Gergely Éva, Maczkó Mária, Molnár Júlia, Ókovács Szilveszter, Péterffy Lajos, Varga Miklós és a Komló zenekar. Az est élő sajtóklubbal ér véget Bencsik András vezetésével. A maratoni rendezvényre a 44-18-39-es váradi számon lehet meghívót igényelni, ma és holnap 9–16, csütörtökön 9–19, pénteken 9–12 óra között.
| hőérzet |
– Arad megye magyarságát és az RMDSZ szervezetét súlyosan érintette az, ami történt a Szabadság-szobor ügyében. Amikor a munkálatokat leállították és a polgármestert megbüntették, még reménykedtünk abban, hogy a félreértést tisztázni tudjuk. Költői túlzással mondva: "türelmesen" vártunk, mert azt tudtuk, hogy nem a kormánypárt aradi vezetői a ludasok a szoborügyben, tehát valahol "fent" oldják majd meg a problémát. Minden követ megmozgattunk azért, hogy a kátyúból valamiképpen kievickéljünk. Nem ment. Ekkor rendkívüli választmányi ülésen több más ügy mellett megtárgyaltuk a helyi SZDP–RMDSZ-protokollumnak is a helyzetét.
– És úgy döntöttek, hogy széttépik a protokollumot?
– Nem széttépjük, hanem felfüggesztjük. Nem a szocdemek helyi pártszervezete, hanem az országos vezetőség és a kormány döntött a szoborügyben. A probléma tehát meghaladta az aradi kompetenciákat, és a magyar–román kapcsolatok egyik témájává vált. Az ígéretek között az is elhangzott, hogy év végéig megnyugtató megoldást fognak találni. Már ezt az időszakot is kissé túl hosszadalmasnak találtuk, hiszen a szobrot akár két hét alatt is felállíthatjuk. De azt tapasztaltuk, hogy a kormánypárti vezetőségi nyilatkozatok ellenére az egyes kereskedelmi televíziókban tovább folyik a szobor ürügyén a szélsőséges, fasisztoid, fanatikus hajsza, amelybe – a legnagyobb megdöbbenésünkre – bekapcsolódott a kormány egyik tagja, Ioan Rus belügyminiszter is. Ekkor úgy gondoltuk, hogy egy komoly jelzést kell eljutatnunk a kormányhoz, amiben még egyszer kérjük: lépjenek a megoldás irányába. A Szabadság-szobrot a Tűzoltó téren állítsák fel, éspedig úgy, amiként azt Zala György megálmodta. Határozatunkkal ugyanakkor lehetővé tettük az RMDSZ országos vezetősége számára a nagyobb manőverezést, magyarán szólva: fegyvert adtunk a kezükbe, hogy hatékonyan léphessenek a szoborügyben. Ha pedig a szándék az, hogy a szobor visszaállítását elmismásolja a kormánypárt, akkor a lépésünkkel hozzájárulunk ahhoz, hogy színt valljon. A mondás ősi és római: pacta sunt servanda – az egyezmények azért köttetnek, hogy betartassanak! Mi Aradon hozzászoktunk ahhoz, hogy minden kis dologért nagyon meg kell dolgoznunk. A tizenhárom és fél év alatt a magyar iskolába belefektettünk egy tucatnyi esztendőt, amíg megszületett. Tudjuk, hogy mindenféle eszközt ki kell használni azért, hogy valami megvalósuljon. Amikor a helyzet azt követeli, akkor radikális eszközhöz kell nyúlni, de máskor kompromisszumokkal, tárgyalásokkal lehet előre haladni. Most egy radikális lépést láttunk jónak megtenni.
– Meddig várnak a kormánypárti reagálásra?
– A határozat záradékában ott van, hogy a felfüggesztés addig tart, amíg a szobor ügye megnyugtatóan nem rendeződik. A protokollum december 31-éig érvényes, eddig kellene a problémának megoldódnia. Aztán hogy jövőre kötünk-e új megegyezést a kormánypárttal? A második világháborúban volt az amerikai kongresszusnak egy olyan döntése, hogy cash and carry, vagyis fizess és vigyed. Ezt a cash and carry elvet fogjuk majd bevezetni a helyi protokollumba.
– Ha mindennek ellenére a kormánypárt vezetősége nem lép a szoborügyben semmit, akkor az aradi RMDSZ mit fog tenni?
– Ezt a választmányi döntéstől tesszük függővé. Ha sejtem is, hogy mi lesz a döntés, nemigen tartom jó politikai lépésnek megmondani azt, hogy mit akarunk a következőkben tenni, cselekedni. De egy pillanatig sem akarom azt hinni, hogy a román kormánypárt éppen olyan ostoba lenne, hogy tovább hajtja a vizet a Nagy-Románia Párt malmára. Nem kell nagy politológusnak lenni ahhoz, hogy rájöjjünk: minden ilyen nacionalista, uszító megnyilvánulás, jöjjön az Paunescutól, Pruteanutól vagy éppen a belügyminisztertől, a kormánypártnak kárára válik. Ez csak Vadim Tudornak és a pártjának használ. Én remélem, hogy Nastaseék józan paraszti ésszel felfogják, hogy nem igazán értelmes dolog egy másik pártnak kampányolni. Vagy ha igen, akkor valljanak színt és álljanak át a másik oldalra.
Román Győző
Sepsiszentgyörgy mintegy 18 ezer panellakásának egyharmadában van még távfűtés. A néhány éve tartó lecsatlakozási láz anyagilag szerény megélhetésű családok ezreit kényszerítette arra, hogy saját blokklakásukban kis kazánokkal oldják meg a téli fűtést, illetve az állandó meleg vizet. Van olyan negyed, ahol teljes egészében megszűnt a távhőszolgáltatás, egyszerűen bezárt a hőközpont, de a zöme tovább működik jócskán megcsappant fogyasztói körrel, s így hatásfokkal.
Hosszú lenne elemezni a sepsiszentgyörgyi távhőszolgáltatás utóbbi tíz esztendejének történetét, hogy miként vált megfizethetetlenné a szolgáltatás, miként lett a tömbházlakók nagy része – és a folyamat tovább tart – kényszerberuházóvá, miként gyülemlett fel a ma már 100 milliárd lejre rúgó adósságspirál, amelynek több mint fele lakossági tartozás a hőszolgáltatók felé. Tény, hogy idén október közepén épp a népszavazás előtti napokban nyíltak meg a gázcsapok, mi több, a hónapok óta tartó melegvíz-stopot is feloldották a "jószívű" gázszolgáltatók. Ám a szavazás lejárta egyben a gázcsapok jobbra fordítását is eredményezte, s az ügyek azonnal balra, pontosabban visszájukra fordultak. Mert ugyan elkezdődtek a tárgyalások, hogy a gázszolgáltató milyen átütemezési körülmények között hajlandó szerződésben rögzíteni a kifizetési kötelezettségeket, a felek "reménykeltő" tárgyalások után melegen szorítottak kezet, aztán jött az ukáz "fentről", és épp október 23-án se szó, se beszéd ismét gáz nélkül maradtak a távhőszolgáltatók. A szünet ezúttal csak egy napig tartott, amilyen hirtelen elzárták, olyan hirtelen meg is engedték a csapokat. Állítólag a brassói vezérigazgató adott utasítást... (Arra egyébként rendelet vagyon, hogy fűtésszezonban nem lehet megszakítani a gázszolgáltatást.)
A szentgyörgyiek öröme korántsem volt azonban felhőtlen. Az átütemezési szerződés ugyanis még napokig a tárgyalóasztalokon feküdt, mert a gázvállalat kikötötte: márpedig ő csak euróban átszámolva hajlandó rögzíteni az összegeket, na meg a nagyságrendben ugyanannyira rúgó késedelmi kamatokat. Maradt tehát az újabb egyeztetések, közbenjárások, alkudozások sora, igaz, ezúttal a csapelzárási manőver, vagyis a zsarolás több évszázados módszere nem lépett érvénybe. Lapzártánkkor a városházi tárgyalópartner – Pethő István alpolgármester – azt a nem hivatalos hírt kapta Bukarestből, hogy rábólintottak a lej alapú átütemezésre, a szerződés megköthető.
Elvégre a fővárosban tudják: Székelyföldön is érvényes a nemzeti valuta...
Csáky D. Tibor
Meglepő hírt közölt a hazai napi sajtó: a csíkszeredai városi tanács legutóbbi ülésén megkereséssel fordult a román kormányhoz, személy szerint Adrian Nastase miniszterelnökhöz, a belügyminisztériumhoz, személyesen Ioan Rus miniszterhez, Románia elnöki hivatalához, személyesen Ion Iliescu államfőhöz és Hargita megye prefektúrájához, Mircea Dusa kormánybiztoshoz a Hargita megye székhelyén sűrűn előforduló erőszakos cselekedetek ügyében. A beadvány említést tesz autógyújtogatásról, cégszékhelyek felgyújtásáról, utcai harcokról, fegyverhasználatról, közéleti és magánszemélyeket ért fenyegetésekről. Azt, hogy a súlyos cselekmények felülvizsgálását a legfelsőbb szervektől kérik, azzal indokolják, hogy nem tudnak arról, hogy az illetékes helyi szerveknek sikerült volna mostanáig a felsorolt esetek megoldása. A csíkszeredai tanács ezért kéri az említett szerveket, legyenek a helyi hatóság segítségére a város nyugalmának és rendjének visszaállításában. A tanács – Bokor Márton és Péter István kivételével, akik tartózkodtak – elfogadta a beadványt.
Mint megtudtuk: Csíkszeredában valóságos kis maffiaháború dúl a helyi, regionális és országos érdekeltségű gazdasági klikkek között, a pénz és hatalom megszerzésére irányuló, eszközökben nem válogató versengés már rég túllépte a hagyományos, békés, a minőségre és megbízhatóságra építő kínálati-keresleti versenyt. Nevük elhallgatását kérő helybéliek elmondták lapunknak: saját és családja testi épségét, életét kockáztatja az, aki ma Csíkszeredában egyáltalán véleményt mer nyilvánítani ezekről a dolgokról, írni és beszélni hajlandó róluk, netán neveket is bátorkodik említeni. Az viszont egyértelműnek látszik, hogy a "székelyföldi Csikágóért" néhány közismert politikus, ezeknek a gazdasági vállalkozásai, érdekeltségei, valamint bizonyos pártok hinterland-kereső igyekezete a felelős. Másfelől pedig a helyi közállapotok és a rendőri tehetetlenség jó ürügyet szolgáltathat a hatalomnak az erőteljesebb központi beavatkozásra éppen akkor, amikor a székelység autonómiaküzdelme új lendületet vett. Ebben az összefüggésben az önkormányzat "segélykiáltása" visszájára sülhet el. A kérdés ettől függetlenül fennforog: vajon miért képtelen, vagy miért nem hajlandó a helyi karhatalom úrrá lenni a helyzeten a különben túlmilitarizáltnak mondott Székelyföld egyik legnagyobb településén?
"Azért jöttem, hogy kifejezzem a hazai magyarság együttérzését az erdélyivel szemben, szeretetét Erdéllyel szemben" – jelentette ki Mádl Ferenc, a Magyar Köztársaság elnöke erdélyi látogatásának sepsiszentgyörgyi állomásán. E kijelentés jellemezte az elnök minden megnyilatkozását. És érdeklődése is a dolgok állása iránt. Így hát Mádl Ferenc ecsetelte a magyarországiak szeretetét, rákérdezett életünk olyan alapvető kérdéseire, melyekkel felelős államelnökként tisztában kellett (volna) lennie, sétált Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Illyefalván, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Máréfalván, majd hazautazott.
Pedig az erdélyi magyarságnak sokkal többre lett volna szüksége, nemcsak mert kisebbséginek elkönyvelt sorsát komoly frusztrációként éli meg, és nemcsak mert az állítólagos szeretetét állítólag elküldő "hazai" magyarság ezen érzését nem igazán megjelenítő kormányt választott, hanem azért, mert, bár ezt már számtalanszor hangoztatták, most valóban sorsdöntő pillanatokat él. Végre felébredt és megmozdult a romániai magyar nemzeti közösség, és saját kezébe akarja venni jövőjének alakítását. A majdnem évszázados rabigában eltöltött időszak alatt azonban ennek mikéntje némileg feledésbe merült, ezért bizonytalan, s tevékenységébe taktikai hibák is becsúsznak, ezenkívül külföld és önmaguk által politikai-kulturális akaratunk képviselőinek tekintett idegenszívű vezetőink ott támadják, ahol érik, beosztásukat és pénzüket féltve (alaptalanul, hiszen sem az SZNT, sem az EMNT nem indít jelölteket a választásokon, csak az RMDSZ által feladott autonómiaprogram kidolgozását és elfogadtatását vállalta fel); ezért felbecsülhetetlenül fontos lett volna, ha a Magyar Köztársaság elnöke mint a magyar politikai felelősségtudat megjelenítője, állást foglal az Erdélyben élő testvérei törekvéseinek ügyében.
A magyar nemzet életében mindig kiemelkedő szerepe volt a szimbolikának; ez különösen vonatkozik a miniszter- és államelnöknek a közéletben betöltött szerepére (lásd például az Antall József-i "tizenöt milliós" felelősségvállalást és önmeghatározást, majd ennek visszatérését az őt követő miniszterelnökök retorikájában). E szerep súlyát kihasználva – mely súlyt nem tesz kisebbé az a tény, hogy körútját magánlátogatásként határozta meg, hiszen ugyanakkor a politikai felelősség kinyilvánításának fontosságát is hangsúlyozta kolozsvári beszédében – Mádl Ferenc erőt és hitet adhatott volna a még kétkedőknek, mintegy legitimálva a megmaradást biztosítani hivatott önkormányzás megvalósítását és az alanyi jogon adandó kettős állampolgárság elnyerését, ezáltal erőteljesebben hozzájárulva a nemzetpolitika feltámasztásához.
Nem ezt tette. Megdicsérte az új alkotmányt, együttérzéséről biztosított, megkoszorúzta Petőfi és Balcescu szobrát – gesztust téve a román politikum irányába szoborügyben –, majd befejezte látogatását anélkül, hogy a fent említett kérdésekkel kapcsolatban nyilatkozni kívánt volna.
Bagoly Zsolt
| belügyeink |
Együttműködésre, egymás közelebbi megismerésére szólította fel Szász Enikő, az első Duna–Körös–Maros–Tisza Eurorégiós Civil Fórum főszervezője a temesvári találkozón megjelent mintegy ötven szervezet képviselőjét. A rendezvény megnyitóját október 24-én tartották a Kós Károly Közösségi Központban. A Temes megyei RMDSZ művelődési szakbizottságának elnökasszonya arra hívta fel a három szomszédos ország jelen lévő képviselőinek figyelmét, hogy a bővülő Európában a 15 milliós magyarság kisebbségbe kerül, ami egy olyan állapothoz vezet, amire az érintetteknek időben fel kell készülniük. Úgy vélte, a DKMT-ben létrejött alakulatok léte és tevékenysége egyre inkább EU-s pénzektől válik függővé, ez pedig azt jelenti, hogy a közös pályázatírás lehetőségétől az elkövetkező időszakban nem tekinthetnek el. Kötő József, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke rámutatott, az EU-nak nem bérmunkásokra, hanem kreatív személyiségekre, kiművelt főkre van szüksége. E tekintetben nő majd meg a civil szervezeteknek a társadalommal szembeni felelőssége. "Polgárosodó világunkban elsőként a civil státusát kell meghatároznunk, mert ebben a fogalomban rejlik az a minőség, aminek jövőbeli törekvéseinkben minden eddiginél szélesebb teret kell biztosítanunk" – mondta. Kötő az önkormányzatiság megteremtését, valamint a cselekvő önvédelmi állapot, a lelki egység kialakítását is nélkülözhetetlennek nevezte abban a folyamatban, amit hétköznapi nyelven fejlődésnek nevezünk. Kulturális helyzetképet Besenyi Sándor, a Dél-magyarországi Civil Szervezetek Szövetségének szegedi elnöke vázolt fel oly módon, hogy nem mulasztotta szóvá tenni az e téren tetten érhető hiányosságokat. Kötő Józsefhez hasonlóan a kulturális önkormányzatiságot Besenyi is a további építkezés támpillérei között említette. Romhányi András, a budapesti Magyar Kollégium vezetője érdekes, a publikumot is cselekvő részvételre késztető, interaktív előadásban fejtette ki a globalizációval kapcsolatos nézeteit, aláhúzva: manapság környezetünk az átlagosnak véltnél magasabb fokú alkalmazkodást követel tőlünk, az élet útján elinduló gyermeket a szülő radarral látja el, nem pedig iránytűvel. Pillich László, a kolozsvári Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány ügyvezető elnöke a politikum oldaláról közelítette meg a fórum központi tematikáját. Utolsóként Csókás Eszter, a DKMT Közhasznú Társaság szegedi igazgatója kapott szót, aki a pénzszerzés néhány fortélyába vezette be az összejövetel meghívottait. Szombat délelőtt szekcióülésekkel, partner- és ötletbörzével folytatódott a tanácskozás. Délután Mészáros Zoltán a vajdasági autonómia-törekvésekről, Borbély Imre, az MVSZ Kárpát-medencei elnöke pedig a kettős állampolgárságról értekezett. Vasárnap zárónyilatkozat elfogadásával ért véget a háromnapos találkozó.
Gurzó K. Enikő
– Legenda az egész, mindenki mondja, de senki nem hisz benne. Nyilvánvaló, hogy minden választás egy verseny, ahol a jobbik győz, vagyis eddig mifelénk mindig így volt. Ha valaki jobb, mint én, akkor az kell továbbvigye a stafétabotot, de ezt be kell bizonyítania. Azonban még van idő a parlamenti választásokig, egyelőre dolgozni, bizonyítani kell, s amikor eljön a pillanat, eldől, hogy a közösség kit gondol érdemlegesnek, hogy az érdekeit képviselje.
– Milyen a kapcsolata Borbollyal?
– ő a Területi Küldöttek Tanácsának (a választmánynak) az elnöke, akivel együtt kell dolgoznom. Volt közöttünk nézeteltérés, amikor egy ominózus esetben egy határozatot megszegett, de ez a múlté, s azt hiszem, ezen rég túltettük magunkat. Együtt kell ugyanis eredményt felmutatnunk.
– Önnek jelenleg a törvénnyel gondjai vannak, hiszen az ön által okozott autóbalesetben a szenvedő fél beperelte. Nem ez indította el a szóbeszédet?
– A baleset igaz, de nem hiszem, hogy ezt a szövetségben végzett munkámmal össze kellene mosni. Csak akkor lenne összefüggés közöttük, ha a kormánnyal való viszonyt az RMDSZ vezetősége arra használná ki, hogy megalázzon, ami a politika mai állása szerint nem teljesen kizárt. A kollégák jöttek és bátorítottak, a szövetség vezetői közül azonban mind ez ideig senki nem ajánlotta fel a segítségét. Ez azért jelzés.
– Politikai megfigyelők szerint éppen akkor vonták meg a mentelmi jogát, amikor a hargitai polgári szervezetek mellett is kiállt. Így igaz?
– Ezen spekuláljanak azok, akiknek ez a tiszte. Én ahol és ameddig dolgozom, a legjobb tudásommal teszem. Sosem kizárt, hogy a spekulálóknak van igaza, de ha ezen rágódom, nem marad energiám a lényegre, vagyis a munkára.
R. Gy.
Borboly Csaba neve először a Magyar Középiskolások Országos Szövetségének gyanús pénzgazdálkodása, bizonyos pályázati pénzek elsíbolása kapcsán került be a köztudatba, de az ifjúsági vezérként fellépő csíkszeredai fiatalembert antidemokratikus mesterkedései és arrogáns fellépése miatt is számos bírálat érte az elmúlt években. A MAKOSZ volt tisztségviselőinek őt érintő vádjait Borbolynak pereskedéssel sem sikerült semlegesítenie, végül az RMDSZ vette a szárnyai alá a pártvezetőségnek hűséget esküdött ifjú aktivistát és bízta meg a MIÉRT nevű szatellitszervezet székelyföldi szervezésével. Ezen a vonalon került be a Hargita megyei közgyűlésbe és nyert el különféle, fizetett tisztségeket a megyeházán. A Magyar Ifjúsági Tanácsnak az RMDSZ struktúráiból történt kiszorítása után Borboly is MIÉRT-esként kerül egyre magasabb polcra a párthierarchiában.
Lőrincfalva Maros megyében az Alsó-Nyárád jobb partján fekszik, 15 kilométerre délkelet irányban Marosvásárhelytől. Okiratokban 1332-ben említik először Villa Laurenti néven a ma Murokországként is ismert települést. Míg az 1567-es registrumban összesen 7 kéménnyel fordul elő, 1620-ban már 23-ra gyarapszik. Az 1974-es összeírásnál 489 személyt számlálhattak, manapság csak 360-an lakják az elöregedő, lassan "szétmálló" falut. Lakói mindig is szabad székelyek voltak, az idők során sem sikerült még "elkeverni" őket. Református temploma a középkori gótika jegyeit viselő kőtemplom helyén áll, amelynek a tornyát a török seregek építették 1786-ban, külön. Már 1612-ben református leányegyházként jegyzik, 1620-ban önállósul.
Porosodó hagyományaiban őrzött, régen elfeledett szüreti bált és termésnapokat ünnepelt nemrégiben a mindössze 360 lelkesre apadt színmagyar lakosság.
Szőlő már csak a háztáji gazdaságokban van, többnyire muroktermesztéssel és kisállattartással foglalkoznak azok, akik maradtak. Ebből a faluból is sokan csak évente kétszer járnak haza külhoni munkahelyekről. Munka, jövő ugyanis itt sincs kilátásban.
Imreh József szervezésében és kezdeményezésére első alkalommal tartottak termésnapokat. Több mint harminc helybeli szebbnél szebb termékeivel "készenlétben" várta a hideg október végi napon a sorsolást. A kissé hosszúra nyúlt hivatalos megnyitóbeszédek után az egybegyűltek megtekintették a helyi kisiskolások rajz- és festészeti kiállítását, majd a bírálóbizottság nehéz feladata következett. Az első díj boldog tulajdonosa Fekete Zsigmond (könnybe lábadt szemekkel vette át az ajándékcsomagot). A második helyezett Nagy József szép, egyenletes murokgyűjteményével nyert, a harmadik Szakács József különböző csodálatos cserepes virágaival lett. A különdíj érdemese Imreh Emese, a főszervező felesége lett, akit a magyarországi testvértelepülésről érkezett vendégek egy hatalmas tortával ajándékoztak meg.
A zsűri tagjai: Náznán Jenő, Soltész András, a Heves megyei Újlőrincfalva polgármestere, Bulyovszky Zsuzsa és Járay Gyula voltak. Meghívottként jelent volt Liviu Matei, a Humanista Párt elnöke is RMDSZ-vezetők társaságában.
Kovács D. István
– Az egyik legkérdőjelesebb az EU-ba való csatlakozási dossziék közül a mezőgazdaságról szóló. Mennyiben valós az a hatalom által kijelentett állítás, hogy a jövő év végéig Románia teljesíti ezt illetően az uniós követeléseket?
– Az utóbbi hetekben több találkozónk volt a mezőgazdaságért felelős intézmények vezetőivel, beleértve a szakminisztert is, és a beszélgetésekből azt vettem ki, hogy a román kormánynak nincs egy kikristályozódott stratégiája az EU-s csatlakozás mezőgazdasági részét illetően. Nem tudja, hogy mi a román érdek és mit kellene szorgalmazni. Egyetlen gondolatuk az, hogy a Baragánon és a bánáti földeken nagyüzemi termelés folyjon, erre ki is hoztak egy törvényt, de hogy máshol, főleg a domb- és hegyvidéken mire kellene összpontosítani, az EU-tól milyen segélyeket kellene kérni, azt nem tudják. Tény, hogy jelenleg, még a SAPARD-programot figyelembe véve sincs annyi pénz, amennyiből talpra állíthatnák e területek mezőgazdaságát. Ugyanakkor léteznek olyan megyék, amelyek egyetlen használható projektet sem tudtak leadni, bár például a termékértékesítés és -feldolgozás sincs itt egyelőre megoldva. S nem tudják, hogy mit kezdjenek a szőlősökkel, a gyümölcsösökkel, de a terméketlenebb vagy csak keveset termő parcellákkal sem. S mindez akkor, amikor az domb- és hegyvidéken a lakosság legkevesebb negyven százaléka – de egyes helyeken ennél jóval nagyobb az arány – próbál a mezőgazdaságból megélni. Sajnos az RMDSZ-nek sincs stratégiája arra, hogy mi is legyen az említett területekkel. Persze az is igaz, hogy a mi szánkból, a polgári szárny tagjaitól a kormánypárt, de a szövetség vezetői sem nagyon fogadják el a javaslatokat. Pedig a RMDSZ-t azért hozták, hoztuk létre, hogy az erdélyi magyarok, köztük a földművesek és az állattartók gondjainak megoldásában segédkezzen. Ezt a szerepét azonban nem tudja betölteni. Kivétel talán Arad és Maros megye, ahol érződik, hogy a szövetséget a mezőgazdaság is érdekli, máshol azonban mintha nem is létezne.
– Mi jelenleg az erdélyi magyar gazdák érdeke?
– Semmiképpen nem a nagyüzemi termelés, hiszen Székelyföldön, a Mezőségen, de még a Partiumban is nagyon kevés területen lehet nagyüzemi gazdálkodást folytatni. A családi vállalkozásokat kellene szorgalmazni, annál is inkább, mert ennek Erdélyben hagyománya van. Ezt kellene felvállalnia az RMDSZ-nek, és arra kellene stratégiát kidolgoznia, hogy miként lehetne létrehozni és megerősíteni a több lábon álló családi vállalkozásokat, amelyekben a növénytermesztés mellett lenne állattenyésztés, s ahol lehetséges erdőgazdálkodás, de gyümölcs- és szőlőtermesztés is. Sajnos erről nem tárgyalnak, elintézik azzal az ügyet, hogy nincs rá pénz. De így nem is lesz, s bárhogy nézem, az erdélyi gazdák termékei a jövőben sem lesznek versenyképesek az EU piacain. Ennek a hatásai kiszámíthatatlanok, de nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy előre lássuk a katasztrófát: a további elszegényedést s ennek következtében az elvándorlás folytatását, nemzetcsoportunk létszámbeli csökkenését. Egyelőre még azt sem tudjuk, milyen a gépellátottság, csak nagyjából mondhatjuk, hogy gyenge, kevés és nem megfelelő a traktorállomány. Van, ahol profilt is kellene változtatni, hiszen jelenleg akár jövedelmező, akár nem, sok helyütt ugyanazokat a növényeket termesztik még akkor is, ha csak néhány mázsa a hektáronkénti átlag és nyilvánvaló, hogy a hatékonyság más ágazatok beindítását követeli meg. A Partiumban például már vannak, akik áttértek a gyógynövények termesztésére, mégpedig kiváló eredménnyel. Székelyföldön pedig nem a búzával kellene kísérletezni, hanem a takarmánytermesztéssel és az állattenyésztéssel, hiszen ezeknek van meg a feltétele. Erre kellene a szövetségnek, a szakintézményekkel együtt egy jól átgondolt projektet kidolgoznia.
– Igen ám, de egyelőre nagyon szétaprózódtak a birtokok és ez nemigen segíti a szakosodást, a családi vállalkozások felfejlesztését. Mit lehetne tenni, hogy ezen változtassunk?
– Régóta ismert ennek a gyógyszere, hiszen Magyarországon is többször alkalmazták: a tagosítás. A birtokrészeket össze kellene vonni egy nagyobb területre, hogy alkalmazhatók legyenek a gépek, na meg a vegyszerezés. Sajnos ettől jelenleg ódzkodnak a gazdák, a legtöbben nem akarnak lemondani a nehezen visszakapott szalagparcellákról, azt hiszik, hogy gyengébb földeket adnak majd nekik. Így aztán senki sem haladhat ötről a hatra, mindenki csak elszegényedik, és eljutnak majd a földek eladásához, elkótyavetyéléséhez is. A tagosítás sosem volt mindenki által örömmel elfogadott lépés, de Erdély számára nemegyszer létszükséglet volt és törvény mondta ki. Most is ezt kellene tenni. De azt is tudni kellene, hogy az állattenyésztést illetően hol tudunk versenyképesek lenni az EU országaival. A mezőgazdaságot, az állattenyésztést illetően az EU-s szabályok nagyon szigorúak, a gazdák egyelőre nem is hiszik el, hogy néhány év múlva ezek Erdélyben is érvényesek lesznek. Erről egyelőre senki nem világosítja fel őket. Vegyük csak példának a pestisoltás megszüntetését. Eddig hat megyében vezették be, most országossá válik. A gazdák még az említett hat megyében is beszerzik a feketepiacról az oltást és beoltják az állatokat. Pedig a szabály világos: nincs oltás, a beteg állatokat meg kell semmisíteni. Az EU-ban a balkáni átverések nem fognak működni. Fel kell tehát mérni, hogy melyek a határok, ameddig a tradícióinkat is figyelembe véve az EU-s szabályokat elfogadtathatjuk, bevezethetjük, milyen kompromisszumokat köthetünk, pontosabban: kell kötnünk. Olyan szakemberekkel kellene rendelkezzünk, akik az EU-val ezeket illetően tárgyalhatnak. Nincs és amint észlelem, rövid időn belül nem is lesznek ilyenek.
– Az RMDSZ vezetősége, a gazdaegyletek tárgyalták-e valamikor valahol azt, hogy az erdélyi magyar gazdatársadalom miként tehet eleget az EU-s kívánalmaknak és mit kell tenni ezért, miként segíthetők?
– Beszélgetni beszélgettek a gazdákkal, de nem tárgyalták le. Senki nem tudja, hogy miként fog az egész ágazat működni. Várjuk az EU-t, de nem készülünk fel arra, ha netán tényleg a szabályainak megfelelően kell élnünk, dolgoznunk. És a közös érdekeinket sem mértük fel, nem is ismerjük. A különböző szövetkezetekről, a külön gazdabankok létrehozásáról pedig egyelőre még egy szót sem mondtak ki. Pedig mindezek nélkül nincs nyugat-európai szintű mezőgazdálkodás. Jelenleg a megyei vezérigazgatóságok a kormány érdekeinek vannak alárendelve, és azt szajkózzák, amit a hatalom mond. Sokszor az RMDSZ szakemberei is beállnak ebbe a kórusba, pedig az erdélyi gazdák érdekei mást mondanak. Az Európa Unió szabályai szerint még a mákos laska is el fog tűnni. Hát erre is fel kell készíteni a gazdákat. És manapság már nem lehet nosztalgiagazdálkodást folytatni, mondjuk csürhére kihajtani a sertést és két évig tartani, hiszen ezzel az EU-ban nem állhatják a sarat, nem lehet versenyképes termékeket előállítani. Hát mindezeket fel kell mérni, a gazdákkal megtárgyalni és lerakni a tényleg hatékony mezőgazdálkodás alapjait. Sok helyen már találhatók példák a kiváló családi vállalkozásokra. Ezek népszerűsítésével meg lehetne győzni a gazdákat, hogy mondjanak le az elavult módszerekről.
Román Győző
| tempora mutantur |
Tavaly októberben ünnepelte Kolozsvár és Erdély magyarsága a Mátyás-szoborcsoport születésének századik évfordulóját. Száz év tiszteletre méltóan nagy idő, mégis manapság sok esetben dilettáns, alig pár éves alkotások kerülnek előtérbe, illetve talapzatra Erdélyben. Merthogy Trianon óta a szobroknak is nemzetiségük van! Az elmúlt 83 év pedig szobraink fölött sem múlott el nyomtalanul. Sőt, sok helyütt már nyomuk sincs…
A tavalyi centenáriumi ünnepség előtt pár héttel alaposan körbefotóztam Fadrusz János alkotását. Úgy-ahogy megtisztogatták, környékét rendbe tették, mára azonban rosszabb állapotban van, mint akkor. Az idő vasfoga mellett a kincses város egyes lakóinak a keze nyoma is ott díszeleg a műalkotáson, falfirka vagy rongálás formájában…
Töredező, leváló alapzatdarabok, a talapzaton szunyókáló hajléktalanok és kóbor ebek – ez jellemzi a gettósított, tudatosan elhanyagolt kolozsvári Főtéren álló Mátyás-szobrot. Az 1900-as párizsi világkiállítás nagydíját elnyerő Fadrusz-mű mára fekete ruhás, feketével sminkelt, orrban-szájban ezüstkarikákat viselő tizenéves fiatalok gyülekező helyévé degradálódott. Mindamellett, hogy a városlakók egyik legkedveltebb találkozóhelye is a fiatalok által csak Matyi térként emlegetett Főtér.
Egyesek alkalmi szemétdombokat halmoznak fel a tér melletti fenyőfák alatt. A szobor mögötti Szent Mihály-templom bekerített parkjában hajléktalanok, részegek, galerik jönnek-mennek, pihennek zavartalanul.
A tudatos elhanyagolást szemlélteti az is, hogy azon táblák egyike is eltűnt, melyeknek felirata pénzbüntetést helyez kilátásba a szobor parkosított részére lépőknek. Mára persze a tavaly vetett fű is eltűnt. És nem csak a szárazság miatt.
A továbbiakban beszéljenek a képek. Szívfájdító bizonyítékai annak, hogy milyen a Trianon utáni erdélyi szoborsors. Le nem dönthetik, azok az idők már elmúltak. De hagyják tönkremenni, körbezászlózzák, eltakarják, eljelentéktelenítik oda nem illő színekkel, ósdi oszlopokkal, mobil vécékkel, óriásplakátokkal, koncert-színpadokkal.
Az idő halad, Mátyás király azonban, kardját ölében tartva, nyugodtan ül és figyel. Az idő halad, percemberkék jönnek, hódítók mennek. Mátyás marad. Az uralkodó erőteljes hátaslova mind a négy lábával a földön áll. Azt jelképezi: itthon, idehaza van.
Fábián Tibor
Furcsa egy elegy ez a szociál-liberális henger, mely az utóbbi hónapokban egyre nagyobb, súlyosabb és támadóbb. Külhoni és sajnos immár hazai példa is megerősíti őket abban, hogy a werberi durva, pusztító, mindent elsöprő szellem a sikeres. De miért? Kérdezhetjük.
Elgondolkodhatunk azon, hogy a választó tömeg fele számára miért volt annyira ellenszenves a nemzeti értékeket is képviselő fiatalos stílus. ők ezt tartották "nyomulásnak", őket nevezték "pimasznak". És most egyéb reájuk ruházott tulajdonságokat nem is sorolok, mert leginkább ezeket hallani magánindoklásaikban, de az irányított közvélemény-kutatásokban, különösen pedig a függetlennek mondott elektronikus média szelektált vagy megrendelt betelefonálós és SMS-fogadó műsoraiban. Már amikor leereszkednek, hogy valamit egyáltalán megindokoljanak a "csak" szintjén túlmenőlegesen.
Ezek után azon lenne természetes gondolkodni, hogy ez a most folyó – valóban felháborító – támadássorozat miért nem vált ki ellenérzéseket? A jelenség magyarázatához furcsa utat választok.
Olvasmányaim során valahol, valamikor szereztem tudomást arról, hogy az egykori képrombolók cselekedeteit mi magyarázta. A képrombolók ugyebár értékeket pusztítottak, durva és megmagyarázhatatlannak tűnő igyekezettel. Ennek oka gyanánt a történetírók azt hozzák fel, hogy az alsóbb, tudatlan rétegek ilyen igényét, ösztönös óhaját az a gyűlölet mozgatta, melyet minden olyan iránt éreztek, amit nem értettek. Vagyis gyűlöletet éreztek minden iránt, ami felettük állt.
Nos, a negyven év bizony kinevelte azt a réteget, amely számára az erkölcsi tartás és az értékek tiszteletének minden formája olyan valami, amit nem értenek, tehát nem fogadnak el, ergo gyűlölendőnek éreznek. A tömeg tehát minél lejjebb süllyed morálisan, annál jobban gyűlöli az ilyen értékeket.
Az érdek alapon politizáló és az értékek mellőzését zsigereiben hordó, úgynevezett baloldali politika ezt a támogatást nemcsak spontán élvezi, de minthogy tisztában van e kínálkozó lehetőséggel, még rá is játszik. Ez a werberi titok egyik – lehet, hogy éppen legfőbb – nyitja. Él az előbb említett lehetőséggel, tudja, hogy akik valamit nem értenek, akik valaminek nem képesek szellemi részesei lenni, azokban az iránt a megsemmisítés vágya kerekedik felül, legyen szó tárgyról, személyről avagy eszményekről.
Milyen érdekesen vegyítik hát ezen ismeretüket azzal, hogy közben a liberális tolerancia határait próbálják a legveszedelmesebb szakadékok irányába is kitolni. A másság tisztelete értelmetlenül tág határokat nyer, olyanokat, melyek már-már magát a másságot is veszélyeztethetik.
Nem elfogadott ugyanakkor a "sajátság". Elsősorban a nemzeti tudat. Olyannyira kiirtották, hogy észlelése ma már gyűlöletet kelthet. Így aztán könnyedén elfogadható a huszonhárom millió román reánk zúdulásának rémhíre, sőt minekutána nevetségbe fullad, más formában ismét képes feltámadni. Nem adhatunk kettős állampolgárságot etnikai alapon – mondja egy bársonyos (!) hang –, ez diszkrimináció, akkor minden román állampolgárnak meg kellene adni. Újra huszonhárom millió.
Milyen furcsa libikóka ez a tolerancia. Hogy el lehet játszani véle.
A nemzettudatot össze akarják mosni a nacionalizmussal, melynek egészséges formáját már el is feledtük, s e szó csak pejoratív változatában él. Szerintük a nemzettudat egyenlő az intoleranciával.
Meggyőződéssel állítom, hogy a Kárpát-medencei magyarság legerősebb nemzettudattal bíró része az elszakított magyarság. ők magyarságukat tudatosan s annak keserves hátrányaival együtt vállalják fel. Ugyanakkor arról is meggyőződhet bárki, hogy ez a nemzetrész egyben a legtoleránsabb is. Erre nevelték az együttélés évszázadai.
Íme tehát az igazság. A nemzettudat a lehető legjobban megfér a másság tiszteletével, sőt a jelek szerint nem egymást kioltó, hanem egymást erősítő két érték.
A képrombolók ezt nem értik. A képmutatók pedig ezt jól tudják. ők azt szeretnék, ha valamennyiünket képrombolóvá nevelhetnének. Akkor nékik már csupán mutogatni kellene.
Szász István Tas
| csángó oldal |
A 19. század végéig a falvakon élő és mezőgazdasággal foglalkozó moldvai magyarok sajátos szerkezetű, középkorias etnikai azonosságtudattal rendelkeztek. Ennek az identitástudatnak lényeges eleme volt, hogy a csángók, román nyelvű szomszédaiktól eltérően, magyarul beszéltek, hogy ortodox közösségek gyűrűjében a római katolikus egyházhoz tartoztak, és hogy sajátos magyar nyelvű néphagyománnyal rendelkeztek. Mivel a nemzetépítés korában a Kárpátok gerincén meghúzódó országhatáron kívül éltek, nem vettek részt a polgári magyar nemzet megteremtésének legfontosabb eseményeiben, de sokáig kimaradtak a román nemzetépítés jelentősebb folyamataiból is.
Faluközösségeikben olyan középkorias etnikai azonosságtudat maradt fenn, amely nem tulajdonított szimbolikus funkciót vagy jelentést sem az anyanyelvnek, sem az anyanyelvű folklórhagyománynak. A csángók számára egy közösséghez való tartozás nem életük legjelentősebb és legfontosabb vetülete; nem is foglalkoznak tudatosan azzal, hogy milyen nemzetcsoporthoz tartoznak. Éppen ezért számukra a legnagyobb értéket nem a nemzeti identifikáció, hanem az egészség és az életben maradásukhoz szükséges munkabírás, valamint a munkára való képesség jelenti. Ezért általában nem tartják tragikusnak annak rohamos térvesztését és románra való felcserélését. Miközben a Kárpát-medencében élő magyar értelmiségiek a csángó közösségek nyelvvesztését és a román nemzeti közösségbe való betagolódásukat értékveszteségnek minősítik, addig mindezt a moldvai csángók másképp élik meg. "Az identitásváltás mint társadalmi accomodation, ha megterheli is a személyiséget, s okoz károkat is, többnyire nem dráma. Inkább, ha úgy tetszik, valamifajta konfliktusmegoldás, az egyensúlyi állapot megteremtése, valamifajta fölemelkedés. Az egyén biztosan annak érzi." (Komoróczy Géza: Meddig él egy nemzet)
A moldvai városokban a középkorban jelentős számú magyar kézműves és kereskedő élt, akinek szerepe a 16. században nem elhanyagolható a reformáció és az anyanyelvű vallásos élet kiteljesedésében. A történelem során azonban megsemmisült ez a magyar nyelvű és kultúrájú polgári réteg, tehát a nemzeti mozgalmak kibontakozásának idején a moldvai magyarság már nem rendelkezett olyan saját elittel, amely hatékonyan tudta volna biztosítani a falun élők identitásának formálását és érdekvédelmét.
Moldova és Havasalföld 1859-es egyesülése után rohamosan indult meg a román nemzeti állam kiépítése, amely 1877-ben felszabadult a több évszázados török uralom alól, majd az első világháborút lezáró békeszerződések következtében újabb területekkel, Erdéllyel és Besszarábiával gazdagodott. A fiatal román államban gyors léptekkel kezdődött meg a polgári román nemzet és kultúra megteremtése. Ebben az időben a román politikai elit bevallottan a más ajkú közösségek gyors asszimilációjára törekedett, s minden eszközzel megakadályozta a moldvai magyarság saját világi értelmiségi rétegének és intézményrendszerének kialakulását.
A román hatalom olyan római katolikus püspökség és teológiai intézet felállítását hagyta jóvá Jászvásáron, amely a katolikus egyházi intézményrendszer zavartalan működésének engedélyezése fejében felvállalta a csángók gyors elrománosításának feladatát. Ennek következtében Románia keleti országrészében a moldvai magyar közösségek soraiból kikerült és Jászvásáron átnevelt papság tudatosan kiszolgálta az állampolitikai rangra emelt román asszimilációs törekvéseket, és durva módon folyamatosan visszautasította a hívek azon kérését, hogy anyanyelvükön misét hallgathassanak és gyónhassanak, a türelmetlen nacionalista szellemben felnevelt papok nagyobb része állandóan terjesztette hívei körében azt a hivatalos álláspontot, hogy a római katolikusok voltaképpen román katolikusok.
A hatalmon lévő román elit folyamatosan visszautasította azokat a szerény kezdeményezéseket is, melyek Moldvában a magyar nyelvű oktatás kialakítására irányultak. Éppen ezért a csángó falvakban megszervezett állami iskolák csakhamar a román nyelv és a román nemzeti öntudat terjesztésének fontos intézményeivé váltak, és a papokkal együtt tudatosan és folyamatosan rombolták az anyanyelv presztízsét.
A második világháborút követő években a Magyar Népi Szövetség által megszervezett moldvai magyar iskolákban az oktatás összevont osztályokban zajlott, nagyon rövid ideig és elég gyenge színvonalon. Az Erdélyből Moldvába vezényelt pedagógusoknak kötelező módon osztályharcos és egyházellenes ideológiát kellett terjeszteniük, ezért a helyi lakosság hamar ellenük hangolódott, s nagyon sok helyen éppen a faluközösség késztette távozásra a magyar pedagógust.
Mivel falvaikban magyar nyelvű iskola és egyházi intézmények nem működhettek, a moldvai csángók történeti emlékezete gyökeresen eltér a Kárpát-medencében élő magyarság történeti tudatától. Magyar nyelvű írásbeliség hiányában elsősorban a szóbeli folklór közvetítette nemzedékről nemzedékre a közös magyar múlttal kapcsolatos ismereteket. A moldvai csángók napjainkig megőrizték a középkor jelesebb magyar királyaival (pl. Szent Istvánnal, Szent Lászlóval és Mátyással) kapcsolatos tudást (mondákat, balladákat, dalokat stb.). Figyelemre méltó, hogy hatalmas mennyiségű magyar nyelvű népköltészetükben elsősorban olyan földrajzi nevek fordulnak elő (pl. Tisza, Duna), melyek a magyar nyelvterület központi részéhez kötődnek. Mivel a 18–19. században kibontakozott magyar felvilágosodás és reformkor idején más országban éltek, emlékezetük nem őriz semmiféle tudást azokról a sorsdöntő eseményekről (pl. az 1848-as forradalomról), amelyek alapvetően meghatározták a modern polgári magyar nemzeti öntudat alakulását. A román nyelvű oktatási és egyházi intézmények közösségeikben a román nemzeti történelemnek éppen azokat a szereplőit, helyszíneit és jelképeit forgalmazták, melyek a magyarságot mint barbár ősellens&eac