|
XIII. évfolyam, 43. (630.) szám |
2003. október 28. |
TISZTELT LÁTOGATÓNK, KEDVES OLVASÓNK,
ÜDVÖZÖLJÜK AZ ERDÉLYI NAPLÓ HONLAPJÁN!
Erdély egyetlen országos terjesztésű polgári hetilapját az itthon bejegyzett Pro Media Alapítvány tulajdonában lévő Erdélyi Sajtóház adja ki, amelynek jelenleg ez az egyetlen tevékenysége. Lapunk megjelentetése a jelenlegi nehéz gazdasági és barátságtalan politikai környezetben nem könnyű, ezért minden erkölcsi és anyagi támogatásnak örülünk. Ön is hozzájárulhat erőfeszítéseinkhez, ha nálunk hirdet, reklámoz, vagy ha felajánlásaival segíti lapunkat.
Mivel az internet-használók nem lapvásárlók, ők más módon járulhatnak hozzá az Erdélyi Napló fennmaradásához, mégpedig adományokkal. Felajánlásokat a kiadó dollárszámláján köszönettel fogadunk: SC Casa de Editura Erdélyi Sajtóház SRL, Banca Transilvania, suc. Oradea, cont: 2511001005514406, Romania.
Romániai olvasóink 90 ezer lejért rendelhetik meg januártól lapunkat a kiadóban, egy negyedévre. Egyévi előfizetés díja 360 ezer lej.
Külföldre (bárhová) 15 euró az előfizetés díja, egy évre értelemszerűen 60 euró. Ezt az összeget a fenti bankszámlaszámra kell átutaltatni, majd pedig e-mailen vagy levélben jelezni a pontos lakcímet, amelyre a lapot küldhetjük. Az összegnek a számlánkon való megjelenése után kiadónk minden kedden postázza a friss lapszámokat. Kérjük, jelezzék, ha valamelyik számot a posta nem kézbesítette, és ne felejtsék el megújítani a lejáró előfizetéseket!
Reméljük, hogy közös erőfeszítéssel sikerül életben tartani az Erdélyi Naplót 2003-ban is!
A szerkesztőség
| címoldal |
"A magyarság szavazatai nélkül nem lett volna érvényes a hét végi romániai népszavazás" – jelentette ki állítólag Markó Béla a szégyenteljes körülmények között lezajlott alkotmány-referendum eredményét kommentálva. Az RMDSZ elnöke szerint a romániai magyarság szavazatai a leadott voksok több mint hat százalékát jelentették, de hogy ezt milyen titkosszolgálati forrásokra alapozva számolta ki, nem tudni. Ugyanis egy demokratikus jogállamban a szavazás – még ha "csak" referendum is – titkos (emellett általános, egyenlő és közvetlen). Markónak egyszerűen nincs honnan tudnia – hacsak nem ő pecsételt minden szavazásra bírt magyar helyett –, hogy hány "magyar voks" született, ezek közül hány volt igenlő, sőt: a magyar nevű szavazók közül ki vallotta magát magyarnak a tavalyi népszámláláskor. Az RMDSZ elnöke legfeljebb csak következtethetett, találgathatott, de nem állunk messze az igazságtól akkor sem, ha azt mondjuk: blöffölt. Pláne hogy csak a naivak és az idióták hiszik azt, hogy ezt a referendumot engedte volna a hatalom eredménytelenné fajulni. Tudjuk, az urnák zárása előtt két órával még több millió voks hiányzott a "nemzeti érdek érvényesüléséhez", de vasárnap este "megmozdult az ország"... és egy bukaresti intésre hirtelen meglett a fele plusz egy. A magyarság szavazatai nélkül is meglett volna. (Az alkotmánybíróság szolgai gyorsasággal "validálta" a végeredményt, de egyeseknek csak most esett le: ha az 55 százalékos részvételből kivonjuk a 11 százaléknyi nemet, az jön ki, hogy a szavazóképes lakosságnak legalább a fele nem adta áldását arra az alkotmányra, amit harmadik világbeli módszerekkel próbáltak ledugni a nép torkán. A kérdés már nem is az, hogy jó-e vagy rossz ez az alaptörvény, hanem azt kell látni és tudomásul venni, hogy a 2003. év Romániájában a Mein Kampfot is el lehetne szentírásként fogadtatni a néppel, ha ez lenne a hatalom pillanatnyi érdeke.)
Markónak egyébként azt is a szájába adta a hírhedt Népszabadság még hírhedtebb kolozsvári tudósítója, hogy "a Tőkés László püspök vezette ellenzéki csoport a népszavazás bojkottálására szólított fel". Ez már nem blöff, ez nem porhintés, mert ez közönséges hazugság. Ezt még az RMDSZ-elnök sem mondhatta (vagy mégis? a cáfolatról nem jött hír), ugyanis akikre mutogat, azok a részvételre, ám nemleges voksra biztattak. A bojkott és a nemmel való szavazás két külön dolog, íróembernek ezt még a politikusnál is jobban kell tudnia...
D. L.
Ragályosan terjed a történelmietlen találgatás divatja. Az ’56-os évforduló kapcsán Kende Péternek jutott eszébe, hogy játszadozzon a gondolattal: mi lett volna Magyarországból, ha akkor győz a forradalom?
Tűkön ülve vártuk a közírónak is nevezett történész fejtegetését. Vajon hova akar kilyukadni? Hiszen ő csak tudhatja a kézenfekvő választ, a kérdésfelvetés pusztán szónoki fogás lehet. Ha 1956-ban, kevéssel Ausztria szovjet megszállásának megszűnése után Magyarország kivívja függetlenségét, akkor ma ugyanott lenne, mint Ausztria. Esetleg fél lépéssel előbbre vagy hátrébb, ez azonban nem módosít a képleten.
De nem, nem ezt a választ kaptuk a történész-közírótól. Hanem azt, hogy ugyanaz a cirkusz következett volna be, mint az 1989-es fordulat után, vagyis az évfordulós ünnepségeken egyesek fütyülgettek volna. Majd homályos célzást hallhattunk a 40-es évek elejéről, mert Kende szerint azokra vezethető vissza a magyar társadalom frusztráltsága.
Az a hibás. Az a horthysta Horthy. Miatta nem tudnak kibékülni az egykori áldozatok, a leszármazottak és az ’56-os forradalom őszinte tisztelői az egykori hóhérokkal, a bankárokká, nagyvállalkozókká, ingatlan-spekulánsokká továbbképzett jogutódokkal és ezek jól megfizetett kiszolgálóival.
N. Á.
Látjátok, feleim, hogy mik vagyunk?
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Ahogy halódunk, hullunk nesztelen:
Bizony, e világ dőre, esztelen
Pompájánál nagyobb pompa vagyunk.
Nem történhetik velünk semmi sem,
Mi megronthatná szép-igaz magunk.
Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk,
S ha alászállunk, vár a hűs avar,
Testvér-levél testvér-lombot takar,
Ott is otthon vagyunk.
Ha megkeményedünk és megfagyunk:
Zúzmara csillog rajtunk: hermelin.
Bíbor után a fehér hermelin.
Bizony szépek vagyunk.
Látjátok, feleim, hogy mik vagyunk?
Ha végre földanyánk része leszünk,
Ott is szépek leszünk.
Ott is otthon leszünk.
És árvaság csak egy van, feleim:
Az erdőn kívül lenni.
Otthontalannak, hazátlannak lenni.
Nagyvárosok rideg utcakövén
A széltől sepertetni.
Sok más szeméttel összekevertetni.
Árvaság csak ez egy van, feleim.
S amíg itthon vagyunk:
Bizony bíbor és bronz és arany
És örökkévaló szent szépség vagyunk.
| aktuális |
Ismét lépéshátrányban cselekedett a hatalom: csak a hónapok óta tartó bel- és külföldi sajtónyomás után szabadult meg három kompromittálódott miniszterétől. A kétnapos időtartam ellenére pusztán az utolsó két órában "kiteljesedett", hatalmi mesterkedéssel sikeressé manipulált népszavazás utáni reggelen jelentették be a hármak lemondását. A sajtó ezt a váratlan (?!) döntést sem nagyon vette be, úgyhogy a miniszterelnöknek szegezett kérdésözön hatására "szépült" a hír: ha nem is kirúgásról, de már kollegiális tanácsra történt távozásról beszélnek.
Iliescu is későn kapott észbe a romániai zsidóüldözésekkel kapcsolatos kijelentéseit helyrehozandó, hiszen azok már megtették nemzetközi hatásukat. Most elnöki javaslatra megalakul az antiszemita akciókat vizsgáló-értelmező bizottság, melynek élére a Máramarosszigeten született Béke Nobel-díjas Elie Wieselt kérték fel.
Az államelnök egyébként az elmúlt héten sorozatosan nyilatkozgatott az ellenzéki pártok és civil szervezetek által sokat emlegetett szavazási csalással kapcsolatban. Hol arról kedélyeskedett, hogy a világháló korában, amikor az elektronikus távszavazás is lehetséges, miért ne lett volna törvényes az utcákat és intézményeket ellepő mozgó urnás biztosok voksot kikényszerítő módszere, hol pedig dicshimnuszokat zengett "az öntudatos román parasztságról", amely végül megmentette a mundér becsületét. Iliescu szerint erről a valójában orránál fogva vezetett szerencsétlen társadalmi rétegről bizony nagyon is példát vehetne a városok közömbös, lusta, az ország érdekeit semmibe vevő lakossága...
Akárcsak a miniszterváltásokkal kapcsolatban, a referendum sikeréről is időközben finomodó-árnyalódó véleményt mondott a miniszterelnök: az első órák ujjongó sikerpropagandájától nagyon rövid út vezetett a majdnem kudarc beismeréséig. Az SZDP arrogáns, korrupt országlását távolmaradással díjazó lakosság elkábítása végett újabb fejek hulltak: leváltották az Országos Egészségbiztosítási Pénztár két vezetőjét és megkezdődött a tisztogatás az igazságügyben is. Az egészségüggyel megbízott miniszter, aki eddig a kontrolltárcát vezette, elégtelen menedzsmentre és különösképpen tetemes közpénzek elprédálására hivatkozott. Az EBP élére újonnan kinevezett orvos-ezredes, aki eddig több belügyi-titkosszolgálati egység főszanitéceként bizonyította hozzáértését, ígérte, hogy nagyon rövid időn belül tiszta vizet önt az intézmény poharába.
Némi nemzetközi vállveregetés enyhítette a belső hullámveréseket: bukaresti látogatása során az olasz államelnök támogatásáról biztosította Romániát a csatlakozási maratonban, brit üzletemberek pedig nagyobb befektetésekről beszéltek.
A tél már nemcsak a valóságban, de naptár szerint is közeledik, s ezzel együtt körvonalazódik az újabb fűtésbotrány: elrendelték, hogy csak bizonyos vállalatok szerelhetik be a lakások – egyre népszerűbb és gazdaságosabb – saját hőközpontjait. Akiknél már üzemel, valószínűleg ugyanúgy pórul járnak, mint a tavaly téli, össznépi mérőműszer-hajcihő "engedetlenjei".
Lemondott Bartha András, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke, és Bákóban egy grafikai cégnél vállalt munkát. Lépését a sok stresszel és a szövetség bizonytalan anyagi helyzetével indokolta. Egyelőre a jelenlegi alelnök, Bilibók Jenő vállalta át az ügyek intézését. Bartha utódlásáról november 30-án, az MCSMSZ közgyűlésén döntenek.
Molnár Juditű
Az '56-os megemlékezéseknek idén is Orbán Viktor fellépése volt a fénypontja. A volt miniszterelnök nagy ívű beszédének összefoglalásában rámutatott: "A nemzetet még nem ölelik egységbe közös célok. Márpedig közös célok nélkül a nemzet olyan, mint a napraforgó nap nélkül. Minden embert a saját gondja húzza, fejét lehorgasztja, és magával foglalkozik csak. Azonban ha a nap feljön, kihúzza magát, felegyenesedik, minden növény egyfelé fordul, s képes célját beteljesíteni. Ez történt 1956-ban is." A nemzet miniszterelnöke azt is kiemelte, hogy '56 óta tudjuk: "Mi, magyarok nem vagyunk a meghátrálás emberei, (…) hiszen szabadnak születtünk. A szabadság pedig nem válogat közöttünk. Ha akarjuk, mindannyiunkat képes összekötni. És akkor már csak rajtunk, magyarokon múlik, hogy felépítjük-e a szívünkben élő Magyarországot."
Múlt hét péntekén tartotta párttá alakuló ülését a Jobbik Magyarországért Mozgalom. A konzervatív szellemű egyetemi ifjúság köréből kinőtt szervezetet máris több számottevő közszereplő támogatja. Többek között Balczó Zoltán, a MIÉP volt képviselője és a Sajtóklubból ismert Molnár Tamás képzőművész, akiket alelnökökké választottak. Ott volt a gyűlésen a nemzetépítő politika megannyi jelese is, Lovas István újságírótól, Tóth Gy. László volt kormány-főtanácsadón, Pongrácz Gergely és Rácz Sándor '56-os veteránokon keresztül Raffay Ernő történészig. A Jobbik a Fidesztől jobbra határozta meg a helyét a politikai palettán, mivel a Fideszt polgári liberális pártnak tartja, mellyel azonban együtt szándékozik működni a jelenleg kormányzó erők leváltásában.
Sikerült megcáfolni a baloldali média egyik rágalmát a söjtöri eseményekkel kapcsolatban. Mint ismeretes, Deák Ferenc szülőházának emlékházzá avatásán a MIÉP aktivistái belefojtották a szót Medgyessy Péterbe. Mint hiteles szemtanúk állítják, egy-két krumpli, dió, tojás is repült, de ezek sem a részvevőket, sem a házat nem találták el. (Ez utóbbi nem is lehetett célja a MIÉP-eseknek, hisz ők maguk is tisztelettel emlékeztek meg a haza bölcséről.) A hírközlő szervek világgá körtölték a tojásdobálás mellett azt a hamis hírt is, hogy a MIÉP-tábor fütyült a Himnusz alatt. A Hír TV vágatlan felvételéből derült ki, hogy ez nem igaz. Orbán Viktor az esetet globálisan értékelve rámutatott, hogy egy demokratikus országban a szólásszabadság alapvető alkotmányos jog, s így helytelen magatartás a mindenkori miniszterelnököt megakadályozni beszéde elmondásában.
Magyarországon befejeződött a szőlőszüret. Az aszály miatt mindenütt kevesebb a szőlő a megszokottnál, viszont a minősége nagyon jó. A bortermelők szerint ezt a kevesebb, de kiváló bort is nehéz lesz értékesíteni az Európai Unió piacán, miután jövőre várhatóan jelentős mértékben emelkedik a bor jövedéki adója. Abszurd intézkedés ez a kormány részéről, tekintve, hogy az EU legtöbb bortermelő országában a bor adómentességet élvez. S nem lehet csodálkozni, ha a kormányt bírálók azt találják majd mondani, hogy Medgyessyék tudatosan padlóra akarják vinni a magyar bortermelést.
Pápaffy Endre
Két középkorú hölgy lépked egymásba kapaszkodva kifelé a templomból. Így szól az egyik: Hogy milyen szépen prédikál ez a fiatalember, pedig alig van túl a harmincon! Amikor arról a szerencsétlen Lázárról kezdett beszélni, majdhogynem kicsordultak a könnyek a szememből. Csak hát türtőztettem magamat, nem akartam, hogy mindenki engem bámuljon. Amúgy is van bajom éppen elég. Mire a másik: Na ne mondja! Még mindig iszik az ura? Ja, persze, de most nem is a férjemre gondoltam, meg sem fordult a fejemben. A vejem, Iluci, a vejem! – sopánkodik a bordó selyemruhában tipegő vitaindító. A veje? Áh! Mit csinált már megint az a gazfickó? – érdeklődik állhatatosan a kosztümös. El sem hiszi, Iluci, el sem hiszi! Ha én azt elmesélem magának, azt fogja mondani, hogy nem igaz. Ó, dehogynem! Én is átmentem már mindenféle megaláztatáson, semmi sem lepne meg. Nyugodjon meg, bennem megbízhat, ne fojtsa magába a bánatot, mert annál rosszabb! – provokálja a sopánkodót beszélgetőtársa. Nem, nem, csak... Amikor tegnap este a miséről hazamentem, ott találtam azt a naplopót a konyhában, zabált, mint egy disznó, a lányom meg a fürdőszobában mosott; mosta annak az aljasnak a szennyesét! Mert még a zokniját sem képes kimosni, hogy ne mondjak mást! Egész nap csak tömi magába azt a sok nehéz ételt, utána meg beül az íróasztalához, s hajnalig égeti az égőt. ő kérem, olvas, egyfolytában csak bújja a könyveit. Hát én még ilyet nem láttam! Az én férjem is művelte magát, na de ennyit! Ez egyszerűen felháborító! Tudja, mi pénzünk megy el havonta villanyra? A negyed nyugdíjam, bizony. Most mondja meg! S akkor ez még mind nem elég, még pretenciói is vannak! Hogy az ördög vigye el ezeket a büdös férfiakat! Szakad meg a szívem, amikor az én drága, egyetlen bogaramat vasalni látom. Olyan egy angyali teremtés volt, hisz maga ismeri kicsi kora óta. Az nem rosszalkodott, az nem maradt ki éjszaka, sosem szájalt. De ez a senkiházi teljesen elcsavarta a fejét! Úgy képzelje el, minden úgy történik abban a házban, ahogy az a szélhámos óhajtja. Kivagyok, egyszerűen kivagyok. Az idegeim lassan felmondják a szolgálatot – zárja tirádáját a selyemruhás. Rövid csönd. Ne búsuljon, vigasztalja meg kis idő múlva a zsebkendője után matató kárvallott asszonyt a kosztümös, hozzátéve: nézze, ezen mi nem vagyunk képesek változtatni. Itt az élő példa, a reverenda! Azt hallottam, szerelmi csalódás érte, azért vonult be a papságba. És lássa, milyen rendes egy gyerek, milyen gyönyörűen prédikált máma is! Hát nem kár érte? Az ilyen embereket nem becsülik meg, az olyanokért rajonganak, mint amilyen a maga veje is! Pedig az olyat fel kéne kötni! Nekem is van hibám, meg magának is, meg mindenkinek, na de mégis türtőztetjük magunkat, nem csinálunk bolondot a környezetünkből. Azért mondom, ne törődjön vele, mert még lebetegszik, s akkor mi lesz az Annussal? Kihez fut majd segítségért, a káplánhoz? Az sem különb a többinél, nehogy azt higgye! És ennek tetejébe még a nőket is szereti! Állítólag a múltkor annyira szemügyre vette a Babi nagyobbik lányát, hogy felborította a kelyhet, a bor pedig ráömlött a plébános úr fehér köpenyére. Igen, igen, két hete. Azt hittem, meghalok a nevetéstől! A saját szemeimmel láttam; mér’ hazudnék? Aztán Babiék vendégül látták, meglehet, azért volt a nagy izgalom... Szegény legény! Nézze csak, ismét együtt vannak. Nahát! Ma is náluk ebédel! Ez azért mégiscsak több a soknál! Az egész ország-világ szeme láttára?! Legalább lennének diszkrétebbek, és húzódnának félre! Még ilyet! – háborgott immár szinkronban a vasárnapi szentmisét követően a két hívő barátnő.
Gurzó K. Enikő
Kilencesztendei várakozás után végre viszonylag elfogadható székhelyhez jutott a Maros megyei EMKE, a közművelődési egyesületnek a Dózsa György úti Hangya-épületben utaltak ki két szobát. Amint azt már mi is többször szóvá tettük, eddig az RMDSZ-többségű városi önkormányzat "jóvoltából" a Kultúrpalota padlásterében egy alig hat négyzetméteres cellaszerű odú szolgált a magyar közművelődés "hajlékául". Ezért egy évtizeden keresztül a vásárhelyi unitáriusok vendégszeretetét voltak kénytelenek élvezni, ahol nemcsak ideiglenes székhelyre, de valódi otthonra is találtak. Az egyházközség tanácsterme az EMKE számtalan rendezvényének volt helyszíne, s lesz minden bizonnyal ezután is.
A 2001-es tisztújítás után, örvendetes módon, igen megélénkült az EMKE Maros megyei szervezetének tevékenysége. A múlt heti ünnepélyes székhelyavatón Ábrám Zoltán elnök hangsúlyozta: változatlanul kitartanak ama követelésük mellett, hogy a Kultúrpalotában biztosítsanak számukra egy a célra megfelelő helyiséget. A továbbiakban elmondta: a Maros megyei EMKE jelenleg mintegy negyven közművelődési egyesület, tagszervezet, valamint kb. hatvan néptáncegyüttes, népi zenekar, hagyományőrző csoport tevékenységét fogja össze. Mostanság elsősorban a fiatalokra és a szórványban élőkre koncentrálnak, számukra szerveznek rendezvényeket. Az utóbbi két esztendő alatt csak Gyöngykoszorú-találkozóból tartottak mintegy ötvenet, de se szeri, se száma azoknak az előadásoknak, amelyeket a műkedvelő színjátszók, népdalénekesek, versmondók, kórusok stb. számára szerveztek. Fontosságának megfelelően, kiemelten kezelik a népfőiskolai tevékenységet, változatlanul hangsúlyt fektetnek a hagyományőrzésre. Ábrám elmondta még: a jövőben a hagyományos, valamint az elmúlt években bejáratott rendezvényeik folytatására törekszenek, de készek új kezdeményezések felvállalására is. A tagsággal, valamint tagszervezetekkel való szorosabb kapcsolattartás megkönnyítése végett rendszeresítik az ügyfélfogadást, ezentúl hétfőn, kedden és szerdán 10–13, kedden, szerdán, csütörtökön 16–18 óra között állnak az érdeklődők rendelkezésére.
Sz. L.
Színvonalas és lélekemelő műsorral emlékeztek az ’56-os magyar forradalomra és fiatal áldozataira a nagybányai Németh László Gimnázium Fülemile Diákszínjátszó Körének tagjai október 22-én a Teleki Magyar Házban. A Balogh E. Csaba magyartanár által összeállított Memento libertatem! című előadásban a Faludy György-, Illyés Gyula-, Márai Sándor-, Székely János- és Kabdebó Tamás-versek mellett – többek között – Nagy Imre mártír miniszterelnök népéhez intézett utolsó rádióüzenetének szövege, Bibó István államminiszter november 4-ei nyilatkozata, Dávid Gyula irodalomtörténész vádirata, valamint a forradalommal rokonszenvező több más erdélyi személyiség visszaemlékezései hangzottak el.
(szika)
Józsa Erikának a legendás Metropol együttesről szóló könyve a sepsiszentgyörgyi Médium Kiadónál látott napvilágot, baráti segítséggel. A Metropol-sztori – Egy tegnapi rockbanda a Holnap városából című kötetben mindazok megszólalnak vagy "megfordulnak", akiknek valaha valamilyen közük volt az 1968-ban Nagyváradról indult és 1987-ig egy egész "áldozati generáció", a romániai kommunista lágerben vergődő magyar beatnemzedék zenei zászlóshajójának számító együtteshez. Amely, ma már tudjuk, messze több volt a kelet-európai szórakoztatóipar egyik szereplőjénél, a Metropol ugyanis jelenség, kortünet, jelkép, mérce, dráma, faltörő kos, híd és még sok minden más volt. A számos archív fotót tartalmazó kötet borítója egy CD-t is rejt, az együttes sikeres dalainak hetvenperces válogatását! Az egykori rajongók, mai érdeklődők most 350 ezer lejes áron rendelhetik meg tőlünk a rendkívül olvasmányos könyvet és a hanghordozót. Csak töltsék ki és küldjék-hozzák be a lapban található szelvényt. A könyvet a CD-vel postán kapják meg, az árát az átvételkor kell kiegyenlíteni.
| homály |
Miközben hanyatt-homlok rohangáltunk a szavazókörzetekbe, hogy ki ne maradjunk a világ legröhejesebb referendumából, a Deák Ferenc-évforduló kapcsán elhangzott egy felszólítás: a román–magyar megbékélést meg kell előznie a magyar–magyar kiegyezésnek.
Hát jó, egyezzünk ki. De ki egyezkedjen, és kivel?
Deák Ferenc idején is felvetődött a magyar–magyar kiegyezés szükségessége, hiszen sohasem volt úgy, hogy ne legyen némi nézetkülönbség. A magyar politikusok egy része a forradalom és szabadságharc emlékének meggyalázását látta a sógorokkal való megbékélésben, mások a legtájbasimulóbb labanchagyományok felújítását tartották célravezetőnek. Az Osztrák–Magyar Monarchia létrehozását a szögesen ellentétes felfogások közelítése nélkül elképzelni sem lehetett. Ám mi történt volna, ha a magyar–magyar kiegyezést olyanok kezdeményezik, akik az aradi vértanúk kivégzésének évfordulóján sörrel koccintgatnak?
Célzásunkkal arra emlékeztetünk, hogy 154 évvel ezelőtt a magyar történelem egyik legsötétebb napján az aradi várban osztrák törzstisztek diadalittasan sörözgettek. Azóta magyar ember sörrel nem koccint. 153 évvel később pezsgőzés is folyt a magyarság számára szomorú napok egyikén a Kempinszki Szállóban, ezért jobb emberek megfogadták, hogy többé pezsgővel sem koccintanak. Szeretnénk remélni, hogy nem következik be a teljes koccintás-bojkott, ám hatalommámoros politikusainktól erre nem kaphatunk garanciát. ők bármikor hajlandók bármivel és bárkivel koccintani, csak hogy megőrizzék politikai pozícióikat és gyarapíthassák vagyonukat. (Amelyet most már nemcsak testőrség, hanem alkotmány is véd a visszaállamosítástól – micsoda boldogság!)
A baj nem jár egyedül. A nyár óta jobb érzésű vadászok lelkiismereti válsággal küszködnek, ha eljön a tőkésréce idénye, ugyanis ennek az állatfajnak a tömeges hortobágyi lemészárlása előzte meg az újabb román győzelmet a magyar önérzet fölött, mikor is azt mondták, hogy a Szabadság-szobor esztétikailag sem felel meg egyesek kényes ízlésének és érzékenységének.
Az osztrák–magyar kiegyezés mai szóhasználattal élve Magyarország belső autonómiáját teremtette meg. A deáki gondolat az akkori viszonyok közötti maximumot célozta meg, érthető, ha körülötte megvalósult a magyar–magyar megegyezés. Napjainkban azonban hol vannak az autonómiaeszme elkötelezett hívei? Nos, valahol a pálya legszélén. Szűrüket évek óta kitették az RMDSZ pitvarába, mert szűk körben eldöntötték, hogy éppen rájuk nincs szüksége az erdélyi magyarságnak. (Azon sem csodálkoznánk, hogy a friss tapasztalattal felvértezve, Communitas és Illyés alapítványi pénzekből népszavazást szerveznének, amelyen a részvevők 55 százalékának 90 százalékos többsége követelné a kis lépések kompromisszumos politikájának folytatását.)
Ami a legfájdalmasabb: a felszólítás éppen az autonómia híveinek szólt. Mielőbb egyezzenek ki, vagy vállalják az örök bűnbak szerepét, mert minden félsikert és kudarcot az ő radikalizmusukra fognak kenni, mint eddig.
Miért nem hallgathatunk azok szavára, akik a mindenkori történelmi megbékéléseket, kiegyezéseket a nemzeti önérzet feladása nélkül próbálnák megvalósítani? Miért nézzük tétlenül, hogy éppen a jobb sorsra érdemes potenciális vezetőinket a szemünk láttára "bedarálják" az örök koccintók?
Mikor lesz végre egy választás, amikor nem csak szavazunk?
Nits Árpád
Tókos Tarján vagyok, s politizálok. Hogy mét? Minnyán eemondom.
Hát az úgy történt, hogy Gusztival ittunk odabé a korcsomában, s várakoztunkforma, míg ezök a bódogtalanok esszevissza számolták a szavazatokot, s Csapó Pista bécsapódott, met pártostul kiesett. Hiába győzött meg münköt a szerencsétlenje, hogy az ő pártja a legjobb, a választáskor elvéreztek.
Asse tudtam, mit csináljak, csak az idegök rezegtek bennöm ezön hír hallatána. Úgy éreztöm magamot a korcsomaasztalnál, mint akit terhes macskával jól képön vertek.
Hirtelön eszömbe jutott a legnagyobbik fiam, aki nálam es töketlenebb vót, met elméne barátnak. Neztük es a somlyói templomban, ahogy leborult csuháson a földre, az öreg páter meg eközdte magyarázni a gyengébbök kedvéért, hogy ezök biza most halnak meg a világnak, s ebben a szent minutumban eközdik élni az égi életöt a fődön…
A rossz politikai hír hallatára fogtam magamot én es ott, a korcsomában, s miután bévágtuk a másfél liter köményöst, földreborultam, hogy meghaljak ennek a rohadt világnak. A többiek azt hitték, utolért a szívinfraktus, én pedig diskurálni kezdtem a Magasságossal ilyeténformán:
– Édös Istenem, én ebben a helyben meghalok ennek az átkozott világnak meg a politikának, csak éppen jól kihányhassam magamot előtte!
Azzal nagyot okádtam, s folytattam:
– Te látod, mennyi bajt hoz a politika, nagyapámnak es ellövették a jobb lábát annak idején a mocsok politikusok a háborújukkal, hiába forgott az öreg félórán keresztül egy korhadt fatörzs körül, hogy megússza a golyót, eltalálták a muszkák, s most utazhat ingyen a vonatokon… Én biza nem szavazok többet egyikre sem, s nem vállalok semmilyen politikai szereplést, itt csapjon belém a ménkü, ha megmásítom a szavamot!
E fogadalmam után hazasiettem, s gyorsan, mielőtt kijózanodtam volna, bémostam kettőt az asszonynak, hogy ő se jártassa tovább a száját, legyen vége a szomszédokkal való politikai tereferének. Igaz, két hét lábtól alvás következett, de csönd volt végre…
Szégyellettem es magamot, no nem a pofonok miatt, hiszen Székelyországban a pénz számolva s az asszony verve jó (úgyes kiszolgálnak még egy-két férfiút utánunk), hanem a múltam miatt: nem értettem, mi a francnak kellett belészólanom a pártütközetökbe. Hiszen semmi nem esik le neköm ezektől a politikusoktól. A legjobb sehova sem tartozni, ezt teszik a művészek es – s, ha jól belegondolok, magam es művész vagyok: életművész. No persze még nem tartok azon a szintön, mint a falunk papja, aki évekig semlegös tudott maradni. Biztosan ő es földreborult – szentelése után még egyször. Tartotta es a pártatlansági fogadalmát, amíg egy napon ki nem predikálta a híveknek, hogy kezdjenek el végre politizálni, szavazzanak erre meg arra, a jobb- és a baloldalra, mert így mentjük meg a népet.
Én, a bolond! Vótam képös kilenc gyereköt csinálni, mert azt hittem, ezzel mentöm meg a fajtámot! Na, de térjünk csak vissza a paphoz. Nagyanyám tanította: – Jól jegyezd meg a napot, mikor bántod a papot! – Akarja őt bántani a hájdermenkü, de azért hadd meséljek el róla valamit, mert idevág ez es!
Mise után a rózsafüzérrel tüntető Piri néni arra lett figyelmös, hogy a szentképekből, amelyeköt a bejáratnál osztogattak, kivágták a Szent Antal hajkoronás fejét, s bétették helyébe a Csapó Pista vigyorgó arcáját. Az elején aszittük, jelözni akarják csupán a Pista vereségét, később jöttem rá, hogy ezek esmén kampányolnak. De a pap es? Nem bírtam soká, s a gyónásom után rá es kérdöztem:
– Főespörös úr, mét rakatta bé az Antal feje helyébe a Pistáét?
– Fiam, mindketten nagy pénzekkel dolgoznak, Antal a szobrai elé helyezett perselyek által segíti az eklézsiát, ő a mennyország pénzügynöke – Pista pedig megígérte, hogy az új háza után az iskolánkat is felépítteti az állam pénzéből.
Erre nem vót mit mondjak, tartottam tovább a fogadalmamot, egyforma vigyorral, szó nélkül hallgattam a korcsomában a jobbost es s a balost es, míg aztán egyször kezdtem úgy érezni magamot, mint az a feszes nadrágos leányzó, aki a setétben egyformán odatartja a hátsó felét a piszkos teherautó-vezetőnek és az aktatáskás úriembörnek. Ekkor azt mondtam:
– Ez így nem mehöt tovább, Istenem, oldjad fel a fogadalmomot!
Hirtelön nagy fényösség támadt, s egy felhő ereszkedött alá, majd szózatot hallottam:
– Politizálj nyugodtan, Tarján, mert az ember vélemény nélkül nem ember!
No így állunk. Szavazzatok csak nyúgodtan reám, én előre nem ígérek sömmit, de ha nyerek, egy biztos: ti es elkezdhetitek végre az égi életöt a földön!
Murányi Sándor
Napjainkban egyre többen kezdik fogalmazgatni hol sziszegő indulattal, hol csupán színlelt nyugalommal véleményüket a tulajdon kérdésével, kérdéseivel kapcsolatosan, és ezeknek a fogalmazgatóknak a többsége úgy hiszi-véli, hogy az általa megfogalmazott felismerés lehet csak igaz, megcáfolhatatlan.
Hallom innen is, onnan is, hogy a jelen valós tényeiben alaposabban megmártózottak hogyan, milyen érveket lobogtatva kezdik "átírni", újraértelmezgetni mindazt, amit ezzel a kérdéssel kapcsolatosan az úgynevezett klasszikusok téziseiből építkezők hirdettek és hirdetnek még a jelenben is.
Igen, ezeknek az örök érvényűnek hitt "tételeknek" egyike-másika alatt megingott a szellem talaja, napjaink felismerései kezdik cáfolgatni őket. De fogalmazhatnék úgy is, hogy napjaink valósága. A valósággal pedig soha nem volt üdvözítő szembefordulni, mert ennek igazságait azokból a tapasztalatokból okosodva kezdi újraszövegezni az egyszerűbb halandó, melyeket úgy kell meg- és átélnie egyik napról a másikra, hogy nemegyszer beletántorodik.
Ezektől az újabb kori "közgazdászoktól" hallom, hogy amikor előttük egyik-másik a közvagyonról, a köz tulajdonáról kezd okosodó képet mutatva szövegelni, azt kérdezik: mit nevezhetnénk manapság a köz, a közösség tulajdonának, kinek, kiknek a pénztárcáját hizlalja ez a vagyon, kinek, kiknek az asztalára lehet ebből a vagyonból naponta olyan asztalokat teríteni, melyeknek morzsáiból is eltengne-lengne egyik napról a másikra a munka lehetőségeitől megfosztott.
Igen, a közvagyon – mondjuk ki már végre! – csak nevében maradt közösséginek, kiárusították, naponta árusítják olyan hangos torkú, hetvenkedő vigécek, akik megtollasodva léptek át a tegnapból a mába, és akik napjainkban is olyan funkciók hosszú távú bérlői, melyeknek magasságából nem csupán közösséget – közösségeket! – megalázó parancsokat lehet osztogatni; ki lehet árusítani sógorság, komaság, ilyen-olyan ismeretségi alapon a tegnapokban még össznépinek nevezett tulajdont. Nem silány "köszönömért", hanem pénzért.
Nemegyszer lobbant bennem, miért tagadjam, az indulat, hogy cáfoljam ezeknek a tapasztalatok íratlan törvényeiből okosodó "közgazdászoknak" az érveit, csakhogy olyan képek villannak fel előttem, melyek óvatosságra intenek. Tapasztalnom kell ugyanis, hogy az a tulajdon, mely évekkel ezelőtt vagy a tegnap, tegnapelőtt még az enyém, az övé, a tied, vagyis: valamennyiünké volt, már az övé, jobb esetben az övék. Dobra verik nap mint nap az elődeinktől ránk testáltat olyan árveréseken, melyeken mi nem vehetünk részt, annál az egyszerű oknál fogva, mert üres a zsebünk, nincs egyetlen kuncogó lejünk a bankban.
Hallom egyre több helyről és egyre gyakrabban, hogy a köz vagyonáról úgy beszélnek jobb, emberibb idők felé menekítve az emlékezetüket, hogy az tulajdonképpen nem más, mint a népnek a vagyona. Rá is bólintanék úgy a szívem irányából érkező érzéssel erre a megállapításra, ha nem ugrana talpra bennem nyomban a kérdés: volt-e és mikor a népnek vagyona? És ami még ennél is sarkosabb, fájdítóbb kérdés: kik mondják, vallhatják felemelt fejjel, őszintén megfénylő homlokkal, tekintettel, hogy ők a néphez tartoznak? Nos, olyan kérdés ez, melyre alighanem időkön túli a válasz. Vagyis: nem lehet ezt a kérdést ma megválaszolni, és a jelek szerint nem tudjuk megválaszolni majd holnap, holnapután sem. Ennek ellenére merem vallani: nem tartoztak, nem tartoznak a néphez, az "istenadtához" azok, akik az általa hangyaszorgalommal összehordott javakat széthordják, dobra verik, kiárusítják, elherdálják, és teszik mindezt úgy, hogy még a szemük sem rebben. ők a nép fölöttiek, a "kiválasztottak", akikben soha nem tart éhségsztrájkot a hazugság, akikben egyetlen olyan gondolat sem születik, mely magasba emelhetné a kisebb-nagyobb közösség emberléptékű tervét, elképzelését, akiket csak az igazuk igazolhatna, ha lenne esőcseppnyi igazuk.
Gúzs Imre
A Transparency International által közzétett idei korrupciós jelentés szerint a 133 országot tartalmazó listán Románia a 85. Ez még a tavalyi 79. helyhez képest is egyértelmű visszaesés. Moldova Köztársaság megítélése szintén romlott: míg 2002-ben a 93. pozíció volt az övé, most csak a 102-iken áll. A "két román államban" a korrupció valójában társadalomszervező jelenség, egyszerre hagyomány, néplélektani jellemző és túlélési technika, sőt gyakorlatilag államalkotó tényező. Az a közszereplő, hivatalnok, tisztségviselő vagy vállalkozó, aki itt nem korrupt, az élhetetlennek, ügyetlennek, balfácánnak nyilváníttatik, kvázi alkalmatlannak bármilyen komolyabb funkcióra, feladatra, állásra. A korrupció némileg visszaszorult a két szomszédos országban, azért csúsztak mégis lennebb a listán, mert más államokban sokkal látványosabb fejlődés ment végbe ezen a téren. A Transparency International – a nemzetközi korrupcióellenes küzdelemben szerepet vállaló civil szervezet, amely évente nyilvánosságra hozza jelentését – éppen akkor találta egyre korruptabbnak Romániát, amikor itt nagy dérrel-dúrral zajlik a megfeszített korrupcióellenes állami küzdelem, rengeteg közpénzt felemésztő "szakosított intézmények" irányításával, részvételével. Egyébiránt a TI szerint Banglades a legkorruptabb ország, s Finnország a lista élén álló legtisztább, Románia helyezéséből viszont kitűnik: közelebb áll a dél-ázsiai országhoz, mint az észak-európaihoz...
T. P.
| belügyeink |
Megalakult a Székely Nemzeti Tanács
A sepsiszentgyörgyi megyei könyvtár Gábor Áron-termében közel kétszáz küldött, a települési székely tanácsok képviselői, valamint nagyszámú érdeklődő gyűlt össze. Be sem fért mindenki, a szomszédos helyiségekből követték sokan a kihangosított eseményeket. A székely himnusz eléneklése után Tulit Attila, a Székely Nemzeti Tanács Kezdeményező Testületének háromszéki tagja köszöntötte a küldötteket és a meghívott vendégeket. Beszédében a méltó történelmi helyszínre utalva kifejtette: 1848-ban az önvédelmi harc megszervezése volt, most az önrendelkezés megteremtése a legfontosabb feladat. Hozzátette: a szemrehányás és a felelősségre vonás helyett, amely a választott vezetőinket illetné, inkább azt a gondolatot dédelgetjük, hogy a megpróbáltatások legvégső idején szokott elkövetkezni a fordulat.
Borsos Géza, a KT soros ügyvivője előbb a 8 történelmi szék, Maros, Udvarhely, Csík, Gyergyó, Orbai, Kézdi, Bardoc–Miklósvár és Sepsi választott vezetőit kérte fel jelentéstételre. E szerint Székelyföld több mint száz településén vagy településcsoportjában jött létre helyi tanács, az október 12-én beindult folyamat nyomán pedig hét székben (Csíkszék kivételével) a Széki Székely Tanácsok is megalakultak.
Dr. Csapó I. Józsefet, az RMDSZ egykori szenátorát, az autonómia-statútum tervezetének kidolgozóját közfelkiáltással választották meg a Székely Nemzeti Tanács elnökének. A megválasztott javaslatára az állandó bizottság Borsos Géza, Gazda József, Izsák Balázs, Sántha Imre, Szász Jenő, György Attila, Bán István, Ferencz Csaba, Kónya Ádám és Tulit Attila személyében kilenc alelnökkel bővült, ugyanakkor András Imrét, Farkas Csabát és Andrássy Árpádot a jegyzői teendőkkel bízták meg. Ugyanakkor az elfogadott házszabály értelmében nyolc szakbizottság alakult, amelybe a széki tanácsok javaslatára delegálnak tagokat.
A testület öt dokumentumot fogadott el. A székely székek önigazgatásáról, a Székelyföld autonómiájáról szóló határozat egyebek mellett kimondja: "a székely székek mai polgáraiként, Székelyföld lakóiként kinyilvánítjuk akaratunkat a székely székek önigazgatására, Székelyföld autonómiájára és autonómia-statútumának törvény általi jóváhagyására." Továbbá a Székelyföld autonómia-statútumának véglegesítéséről és Románia parlamentje elé terjesztéséről szóló határozatot fogadták el, illetve döntöttek az SZNT részvételéről az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsban. A testület által elfogadott kiáltványban a részvevők felkérik az Európai Unió államait, támogassák a Székelyföld, a székely közösség autonómiatörekvéseit, hassanak oda, hogy a törvényerejű statútum által szavatolt székelyföldi területi autonómia legyen Románia egyik integrációs feltétele. Ugyanakkor Mádl Ferenc magyar köztársasági elnöknek címezve rövid nyilatkozat is született, amelyben az SZNT hétszázezer lakos nevében nemzeti alapon nyújtandó magyar állampolgárságot igényel.
Az üdvözlő beszédek sorát Szilágyi Zsolt parlamenti képviselő nyitotta meg. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testületének ügyvivő elnöke szerint az autonómia azt jelenti, hogy szabadságban, jólétben, békében szeretnénk élni, amit Nyugat-Európában vagy a tengeren túl stabilitásnak hívnak. Szilágyi szerint az autonómia tagadása zavart, bizalmatlanságot eredményez. A képviselő külön kiemelte Fodor Imre, Andrássy Árpád, Tőkés András és Madaras Szilárd nevét, akiket szervezés közben a román rendőrség igazoltatott, zaklatott, kihallgatott, végül megköszönte a nyilvánosságot képviselő sajtó segítségét.
Szász Jenő az udvarhelyszéki Polgári Szövetség elnökeként kifejtette: az eltelt 13 évben nemzeti közösségünk Erdélyben csak fogyásról számolhat be, mégis mikor arra a kérdésre kell választ adnunk, hogy van-e magyar jövő Erdélyben, Székelyföldön, akkor a mai nap után elmondhatjuk, igenis van.
Minden székely felelős minden magyarért – idézte szabadon Szabó Dezső szállóigéjét Király Zoltán, a Magyarok Világszövetsége elnökhelyettese, aki üdvözlő beszédében a kettős állampolgárság fontosságát hangsúlyozta. Ezt követően Vekov Károly parlamenti képviselő az RMDSZ Nemzetépítő Platformja, majd Katona Ádám az Erdélyi Magyar Kezdeményezés platform nevében üdvözölte a Székely Nemzeti Tanácsot.
Orbán Viktor volt magyar miniszterelnök a tanácshoz intézett köszöntő levelében kifejtette: "Eljött az ideje, hogy mindannyian elismerjük, a szabadság nem elválaszt embereket és népeket, hanem összefog. A szabadság olyan, mint a szeretet, minél többet adunk másnak, annál több jut nekünk is." Tőkés László püspök üdvözlő levelében reményét fejezte ki, hogy a "zavarodottság félreérthetetlen jelét mutató RMDSZ java és derékhada végre észbe fog kapni, és velünk együtt fog visszatérni a kolozsvári nyilatkozat forrásvidékére." (A brüsszeli jószolgálati útjáról hazatérőben Szárazbereken Bocskai-szobrot avató püspök Sepsiszentgyörgyre küldött levelét mellékelten közöljük – szerk. megj.)
A Székely Nemzeti Tanács létrejöttét levélben üdvözölte Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke, Eva Maria Barki emberjogi szakértő, Zabolai Csekme Éva, a Magyarok Világszövetsége külügyi bizottságának tagja és Fejes Rudolf premontrei prépost.
A megválasztott SZNT-elnök záróbeszédében kijelentette: "Nem kell félnünk, hiszen senkit nem támadunk, hanem az európai normáknak megfelelően, az európai államokban honos területi önkormányzás eszközeit igényelve és megélve óhajtjuk azokat az eszközöket, intézményrendszereket, illetve azokat a törvény által garantált jogokat, amelyek lehetővé teszik azt, hogy Székelyföld őshonos lakóiként saját sorsunkról döntsünk, autonómiával élhessünk." Ellentmondást nem tűrően jelentette ki: a Székelyföld önkormányzása nem jelent veszélyt senkire.
Az ünnepélyes alakuló ülés a Himnusz eléneklésével zárult.
Csáky D. Tibor
Csapó doktor hiába nyomatékosította a Székely Nemzeti Tanács alakuló ülésén, hogy sem maga a testület, sem az általa képviselendő székelyföldi autonómia nem jelent veszélyt senkire, a román politikai osztály zöme hisztérikusan, árulást, felforgatást és irredenta szervezkedést kiáltva reagált a sepsiszentgyörgyi aktusra, ami senkit sem lepett meg, tekintettel a folyamatot kísérő elítélő hangokra és karhatalmi zaklatásokra. A román nacionalizmus acsarkodása mögött a honi demokraták, az európai gondolkodású román értelmiségiek jóindulata eltörpült, ráadásul az aggályoskodók soraiban elöl menetel az RMDSZ csúcsvezetősége is, amelynek szószólói reszkető hangon ítélik el a székelység politikai emancipációs törekvéseit. Riogató, fenyegető, intő nyilatkozataik mögött önnön megszerzett hatalmi pozícióiknak, az RMDSZ által megtestesített romániai magyar egypártrendszernek és a mögéje fölsorakoztatott politikai-gazdasági klientúrának, a 13 év alatt kialakított függőségeknek a féltése érezhető ki.
Tisztelt Nemzeti Tanács! Kedves Honfitársaim és Bajtársaim!
Ez ideig hivatalos formában csak a sepsiszentgyörgyi múzeum és a csíkszeredai népi táncegyüttes viselte a székely nemzeti jelzős megnevezést. Történelmi viszonylatban viszont még az agyagfalvi székely nemzeti gyűlés dicsekedhetett ezzel az elnevezéssel.
Istennek legyen hála, hogy a mai napon a kulturális nemzeti partikularitás és a történelmi hagyomány a politikai valóság szintjére emelkedett. A megelőlegezett töretlen folytatás reményében: büszke vagyok Reátok, a most megalakult Székely Nemzeti Tanácsra.
Borsos Géza ügyvivő elnök meghívása iránti köszönettel, kényszerű távolmaradásom ellenére, a napirendben számomra kijelölt – megtisztelő – helyen üdvözlöm a megalakult és házszabályát elfogadott Nemzeti Tanácsot.
Hálaadással és elismeréssel gondolok vissza eme történelminek minősülő esemény valamennyi előzményére: mindenekelőtt az egykoron Agyagfalvára meghirdetett, de Aradon zátonyra futtatott népgyűlésre, valamint az autonómia ügyében elévülhetetlen érdemeket szerzett Csapó József lófő szenátorra. Alsócsernátoni nekirugaszkodásunkat eszes és befolyásos hatalombarát elvtárs-uraink még csak elgáncsolhatták, szatmárnémeti elszánásunknak azonban már nem állhatták útját. Most már valóban csak a kiérdemesült Markó Béla szövetségi elnök szobordöntögető barátján, Nastase Adrián miniszterelnök, valamint ránk kapatott ügyészei és rendőrei "agilitásán" áll vagy bukik, hogy következetes önrendelkezési küzdelmeink minő végre jutnak.
Adja Isten, hogy még ha "ránk dőlne is a szittya magasság" – az se vethessen gátat a székely autonómiának. Szívből remélem, hogy a Székely Nemzeti Tanács megalakulását rövidesen az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács felállása fogja követni.
Nagyon remélem, hogy a zavarodottság félreérthetetlen jeleit mutató RMDSZ java és derékhada végre észbe fog kapni, és velünk együtt vissza fog térni a Kolozsvári Nyilatkozat forrásvidékére. Akik pedig tőlünk leszakadnak – azoknak Hajdu Victor csapatában és Vasile Luca örökében lesz a jól megérdemelt helyük. (Költségvetésüket pedig a népbutítás és a korrupció tetőfokára hágott pánromán állam minden bizonnyal állni fogja.)
Másfelől remélni merem, hogy a határokon átívelő nemzetegyesítés magyar nemzeti stratégiájának keretében – távlatilag – számíthatnunk lehet valamennyi anyaországi és határainkon túli Testvérünkre. Meg fogjuk találni igazi Szövetségeseinket!
Ennek reményében terjesztem elétek a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Igazgatótanácsának október 17-én kelt Felhívását, valamint Kárpát-medencei református egyházainknak az Európai Alkotmányhoz fűzött Kiegészítő és Módosító Javaslatait, és kívánok a friss erővel felsorakozó Székely Nemzeti Tanács valamennyi Tagjának, a székely Székeknek és településeknek "harcos, jó napot"!
2003. október 23-án, az 1956-os forradalom és szabadságharc áldott napján
Tőkés László püspök, tiszteletbeli elnök
Utóirat: Amennyiben idő van rá, kérem felolvasni a mellékelt Felhívást, valamint a Kiegészítő és módosító javaslatokat, mely utóbbiak képviseletében Brüsszelben jártunk.
Elkezdődött...
Október 12-én megtörténtek az első lépések a Székelyföld autonómiájának a megteremtése felé. Vagy egész Erdély szemével nézve: a romániai magyarság autonómiájának megteremtése felé. Más oldalról közelítve: az RMDSZ immár 10 éve megfogalmazott programjának az RMDSZ nélkül való megvalósítása felé. És az első lépések azon az oldalon is – megtörténtek. Voltak már rendőrségi megfélemlítő akciók. Elkobzások, őrizetbe vevések. És "döntött", hivatalosan is megjelölte saját helyét ebben a harcban, illetve ennek a harcnak az akadályozói között "érdekvédő szervezetünk" "törvényhozó testülete". Hangzottak el eddig ilyen és olyan megnyilatkozásaik is. Hogy hát ők is hívei az autonómiának, de hát… És jöttek a ködösítő, a Nemzeti Tanácsot alternatív, az RMDSZ ellen a választásokon fellépni akaró "szervezetté" minősítő félremagyarázások. Ezt tette többek között Markó Béla is. Holott a Nemzeti Tanács egyetlen célja: elkezdeni a tárgyalásokat a kormánnyal és az európai fórumokkal az autonómia különböző formáinak a megteremtéséért. Hadakoztak – főleg becsmérléssel, bagatellizálással – a kibontakozóban lévő új erő létrehozása ellen az RMDSZ-vezérkar egyes illetékesei (Frunda György, Borbély László és mások), történtek már kizárások is (Verestóy kizáratta az udvarhelyszéki vezetésből a Kezdeményező Testületben betöltött szerepéért Farkas Csabát). Sőt: pálfordulások is történtek. Ráduly Róbert csíki képviselő, aki előző nyilatkozataiban az autonómia elkötelezettjének vallotta magát, váratlanul arra szólította fel a csíki magyarságot, hogy az RMDSZ állásfoglalásáig tartózkodjanak a Székely Tanácsok megválasztásától. Így jött el október 11-e, a szövetség "miniparlamentjének" ülése. Amikor – az egyik küldött véleménye szerint elhamarkodottan, nem adva a vezetés lehetőséget semmiféle vita kibontakozására – felállíttatott a sorompó. Megszavaztatták, hogy az RMDSZ egységesen elhatárolódik az autonómia-küzdelemtől, sőt: kizárja soraiból azokat a tisztségviselőit, akik ebbe a küzdelembe bekapcsolódnak s valamiféle szerepet vállalnak abban. Tehát: érdekvédő szervezetünk elhatárolta magát a magyar érdekektől, elhatárolta magát a saját alapszabályzatában lefektetett célok megvalósításáért folytatott harctól, s egyértelműen a sorompó "túlsó oldalán", a magyar érdekek érvényesülését, kiharcolását akadályozó erők oldalán határozta meg a maga helyét.
Tudjuk, Markó Béla és az általa vezetett párt (és nem érdekképviseleti szervezet) a kormány legszorosabb szövetségese, a kormányzat talpon tartója, támpillérje. Tehát: elkötelezett "arra" is, és most már tisztán látjuk: csak arra, és erre nem! A kormányfőnk többször kinyilatkoztatta: nincs szükség Romániában semmiféle "etnikai alapon álló" autonómiára, mert az "atomizál", újabb belső határokat akar teremteni. És most megnyilatkozott a "tartópillér" is. Elhatárolódik az autonómia-harctól és büntet is. Lesújt a harcosokra!
Szomorú vagyok. Szomorú, mert végleg bizonyossá vált: magunkban vagyunk. Mi, akik aggódunk népünkért, akik a 85 éve tartó folyamatot – nemzetünk pusztulása folyamatát – szeretnők megállítani, kicsikarni azokat a garanciákat, megteremteni azokat az új intézményeket, melyek ezt a pusztító-pusztuló folyamatot megfékezik, szembetaláljuk magunkat egy olyan belső politikai erővel, mely magyarnak nevezi magát, s valójában ama erő oldalán küzd, harcol nem kis lehetőségekkel, amelyik el akar pusztítani bennünket. Azt is látni, a nép széles rétegei, a magyarságukat némán érző jóhiszemű emberek ezrei tartózkodnak a politikától. "Nem avatkoznak be", s passzivitásukkal az ellenséges erők malmára hajtják a vizet ők is...
Ám mégis: a megvalósulás folyamata elindult... A "sorompó" eme oldalán is megindult a küzdelem. S ha hisszük: hogy az igazságnak, a nemzetközi jogszerűség alapján álló eszméknek Romániában is győznie kell, akkor a siker reménye is körvonalazódik.
A folyamat elindult. Október 25-éig tovább alakulnak a helyi székely tanácsok, létrejönnek a széki tanácsok, majd 26-án megalakul a Székely Nemzeti Tanács. Aztán november folyamán elkezdődik az a fórumsorozat, melynek célja Erdély más részeiben is megválasztani a küldötteket az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak a végső megalakításához. Október 12. történelmi jelentőségű dátumként íródik be népünk történetébe: minden lebeszélés, keresztbetevés, ellenpropaganda és megfélemlítő akció ellenére is tömkelegével alakultak meg ezen a napon az első települési székely tanácsok, s megválasztották az SZNT több mint kétszáz küldöttét. Tehát: kibontakozóban a Székelyföld, majd egész Erdély magyarsága legfelső képviseleti fórumának a létrejötte. Már százak ajkán hangzott el: "Becsületemre fogadom, hogy a reám ruházott közképviseletet legjobb tudásom szerint ellátom, a település székely népének, minden magyar nemzetiségű polgárának érdekeit magaménak vallom, a Székelyföld autonómiája iránt kinyilvánított akaratot felvállalom, továbbítom és megalkuvás nélkül képviselem. Isten engem úgy segéljen". És ezrek énekelték megilletődött arccal: "Maroknyi székely", majd hogy: "Isten, áldd meg a magyart". És ott volt a lelkekben az is: "Az nem lehet, hogy annyi szív..." És hogy "...ész, erő, és oly szent akarat, hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt." Hisszük sokan, hogy valóban nem lehet.
Gazda József
Vasárnap, ünnepi istentiszteletet követően felavatták Bocskai István szobrát a magyar határ melletti Szárazberek (Szatmár megye) református templomának kertjében annak emlékére, hogy az erdélyi fejedelem 1606-ban a településen járt. A rendezvényen jelen volt Tőkés László püspök is, aki azt emelte ki beszédében, hogy Bocskai példáját követve alapvető jogunk a protestálás, ha csorbulnak a jogaink. Eközben az RMDSZ részéről elhangzó beszédek azt hangsúlyozták: a reálpolitika, az ésszerű kompromisszumok megkötése az érdekvédelem lényege.
| mementó |
A reformáció lényege: az élő Ige felfedezése – írja Pásztor János a Misszió a 21. században című könyvében. A kezdeményezés nem az Istent felfedezni vágyó embertől származott. Ellenkezőleg: Isten kereste az embert, mint annyiszor az üdvtörténet során. ő maga teremtette meg a lehetőségét annak, hogy a reformátorok az élő Igét felfedezzék.
A reformátorok felfedezték a dogmákra rárakódott, az Írástól idegen gondolatrendszerek, a szimbólumokkal telesűrített istentiszteleti rend mögött a megváltó Krisztust.
S valóban: hiába akarunk reformokat, újításokat, 180 fokos fordulatokat, ha mindez emberi erőlködés marad csupán. Ha nincs a hátterében Isten megelevenítő, újjászülő Lelke, és nincs előttünk az Úr útcsináló, áldást osztó keze.
A reformáció nagy értéke, hogy Isten "lábai" vitték előre, tartották mozgásban. Az önmagukban való emberi erőlködések, egyéni "előreszaladások" idejekorán elhaltak, elbuktak, kihunytak.
Kálvin személyében Isten olyan vezért támasztott a reformációnak, aki méltó módon betetőzte a Luther által elkezdett szolgálatot.
Az élet minden területén fel kell hogy ragyogjon Isten dicsősége. Nincsenek semleges területek, Isten igéje mindenre érvényes és kihat. Ezt már Gonda László lelkipásztor írja. Ezért foglalkozott Kálvin Genfben az igehirdetés mellett a közösség, a város – a polisz – ügyeivel: politikával. Számára nem vált el egymástól a tiszta igehirdetés és az italmérések megrendszabályozásának problematikája. A reformáció felismerte azt az evangéliumot, hogy egy, a bűn által alapvetően megrontott világban lehet elkötelezett merészséggel törekedni – az élet minden vonatkozásában – az Isten szerinti életre.
S valóban: ma, 2003-ban is a reformációnak, az élő Igének, az élő Istennek helyt kell adnunk személyes életünk minden eldugott, takargatott szegletében. De ugyanez érvényes gyülekezeti és egyházi életünk hasonló szegleteire. Mert felvetődik a kérdés: vajon évszázados reformációs emlékezésünk nem szűkült-e le túlságosan a templomokra? Életünk minden területén jelen van Isten dicsősége? Valószínűleg Kálvinnak napjaink modern, szekularizálódott és globalizálódott Genfében szintén nehéz harcai lennének...
Jelentsen tehát ma is a reformáció az élet minden területére kiterjesztett világosságot és isteni dicsőséget. Istentől munkált reformációt.
Fábián Tibor
Erdély-szerte tartottak megemlékezéseket az 1956-os magyar antikommunista forradalom és szovjetellenes szabadságharc évfordulóján, hiszen éppen Erdély volt az az elszakított terület, ahol a kisebbségbe került magyar nemzettest nyomorgattatása olyan méreteket öltött, hogy a szabadulás reményének legkisebb jelére is lélegzetvisszafojtva figyeltek az emberek. Ugyanakkor a forradalom leverését követően itt is megtorlások következtek, részben rögtön ’56 őszén, de még nagyobb intenzitással 1958 tavaszán, a Kádár János vezette magyar pártküldöttség romániai látogatását követően, amikor is a román elvtársak konkrét jelzést kaptak a pesti vendégektől: leszámolhatnak az erdélyi magyarság "ellenforradalmi, antikommunista" elemeivel. A történelmi korról és a geopolitikai összefüggésekről, a felkelés és a megtorlás bizonyos vonatkozásairól, az erdélyi hangulatról, akciókról és következményekről tartott érdekfeszítő előadást október 22-én este Váradon Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi újságíró, az erdélyi ’56 kutatója, valamint Pákh Tibor budapesti ügyvéd, aki aktív részese volt a budapesti eseményeknek, minek következtében 1971-ig ült a Kádár-rezsim börtöneiben. Mindketten egybehangzóan domborították ki a magyar ’56 egységét, nemzeti jellegét és történelmi jelentőségét, utalva rá: még ma is erőteljes posztkommunista maszatolás folyik az események és főleg a megtorlások körül, ugyanis a diktatúra verőlegényei, pribékjei, vérbírái, foglárjai, "átnevelőtisztjei" közül sokan élnek, vagy leszármazottaik révén részesei a hatalomnak. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Magyar Polgári Egyesület és az Ifjúsági Polgári Egyesület szervezésében a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében rendezett emlékesten Szerefi Ilona népdalokat énekelt, Beregszászi Olga pedig régi magyar katonanótákat és revíziós dalokat adott elő saját gitárkíséretével. Tőkés László püspök az alkalomhoz illő rövid beszédben köszönte meg az előadók szolgálatát és kívánt reményteljes, öntudaterősítő, felemelő nemzeti ünnepet a jelenlévőknek. Csűry István főjegyző ünnepi igei áhítatában Pál apostolnak a galátziabeliekhez írott levele 5. részének 1. verséből indult ki: "Annakokáért a szabadságban, melyre minket Krisztus megszabadított, álljatok meg, és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgaságnak igájával."
Szinte már egy fél évszázad távlatából tekinthetünk vissza az 1956-os magyarországi eseményekre, amikor a pesti ifjak megpróbálták lerázni magukról a vörös béklyót, de a forradalmat a szovjet vezetés vérbe fojtotta. Ezután pedig a kegyetlen megtorlás következett. Szomorúan gondolunk azokra a fiatalokra, akik puszta kézzel mentek neki a szovjet tankoknak. Fáj a szívünk azokért, akiket marhavagonokba zárva, étlen-szomjan és megalázva Oroszországba hurcoltak, vagy odahaza a pufajkás Kádár-rendszer bitófára juttatott. De emlékezzünk az erdélyi ’56-osokra is, mert nálunk is volt ’56, csak a világ erről keveset vagy semmit nem tud. Bár fegyveres megmozdulás nem volt, kisebb szervezkedések itt-ott előfordultak. Miközben sok haladó szellemű román gondolkodó szimpatizált a magyar forradalommal. Nagyváradon 13-15 éves gyerekek megalakították a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét. Ennek célja volt a magyarországi forradalom erdélyi kiterjesztése, a kommunizmus felszámolása és az orosz megszállás elleni küzdelem. Bár a rezsim politikai rendőrsége éberen figyelt, hemzsegtek mindenfelé a szekusok és a besúgók, sok ártatlan embert ítéltek el a legaljasabb koncepciós perekben, ebben az időben több kisebb megmozdulás történt. Az egyik ilyen megmozdulás volt az SZVISZ megalakulása, amely talán a legnagyobb szervezet volt Erdélyben.
Emlékezzünk azokra a gyerekekre, akik ifjú koruk ellenére felnőttként próbáltak gondolkodni, és a fiatalság hevében egy világot akartak megváltani. Ártatlanságukról a Securitate is meggyőződött. Ezt az is bizonyítja, hogy nem ’56-ban tartóztatták le őket, hanem amikor a biztonsági szervek az állampárt előtt bizonyítani tudták hűségüket, éberségüket, no meg a csillaghullás is kilátásban volt az akkori Körösvidék tartományi szekusok számára. Piszkos munkájuk eredménye: 59 magyar fiatal vádlottak padjára való juttatása, akikre kb. 500 évet rótt ki a Kolozsvári Katonai Törvényszék Macskási Pál vérbíró vezetésével. Kimondani is sok: egy fél évezrednyi börtön 59 magyar fiatalra! Csupán azért, mert gondolkodtak. A marxista-nacionalista állam nagyon vigyázott arra, hogy ne legyenek értelmes csoportok vagy józanul gondolkodó magyar emberek. Ezért három-négy idős embert is elítéltek a fiatalokkal együtt, hogy bebizonyítsák a szocialista nevelés helyességét és igazolják, hogy a fiatalok gondolkodását csakis a régi rendszer neveltjei, az általuk reakciósnak nevezett egyének ronthatják meg.
Az egész tárgyalás egy jól megrendezett színházi jelenet volt, egy tragikomédia, amelyben a gyerekek egyévi letartóztatás után 18 évesen ültek a vádlottak padján. Ez alatt az év alatt elzárva nem művelődhettek, nem tanulhattak, értelmük nem fejlődhetett, egyszerűen csak butulni és idegileg tönkremenni lehetett. A szekusok nagykorúakként állították őket bíróság elé, megvonva tőlük a védekezés lehetőségét, és olyan helyzetet teremtettek, hogy ezek a gyermekek (mert még gyermekek voltak!) minden szempontból ki legyenek semmizve. Az ügyész a legelképesztőbb vádakat szórta a fejükre, elrettentő példát akart statuálni. Így tizenkilencen elrettentő büntetést kaptak, ami 10-25 éves szabadságvesztést jelentett. A többiekre 3-10 év jutott.
A börtönévek alatt kinek-kinek sikerült összeszedni valamilyen szervi betegséget, a lelki traumáról nem is beszélve. Sokan már nem élnek közülük, az életben maradottak is túlhaladták a hatvanat. Családok mentek tönkre, karrierek törtek derékba, arról nem is beszélve, hogy a börtönévek emléke, mint egy nagy heg a lelkükön, végigkíséri őket egész életükön.
Az erdélyi ’56 ártatlan áldozataira főhajtással emlékezünk, a még élőknek kijár minden tisztelet.
Bikfalvy György
A novemberi képek között nemcsak a ködös délutánok hűvös levegője, a lombhullató erdők színpompája, a gazdag termés begyűjtése, az őszi mélyszántás jelenik meg, hanem még ezek előtt a virágokkal és égő gyertyákkal felöltöztetett temetők, az elhunytak sírját felkereső fekete ruhás embertömegek is, amelyek akarva-akaratlan a halált juttatják eszünkbe. Legyen bár kegyetlen kaszás, vagy akár Halál Testvér, de mindenképp olyasvalami, amelybe belebotlik az élet... Pedig mi mindent elkövetünk azért, hogy ne kelljen komolyan venni. Gyógyítjuk a betegségeket, kapaszkodunk az utolsó szalmaszálba, meghosszabbítjuk az életet, elhitetjük magunkkal, hogy mindig mások halnak meg. Biztosításokat kötünk, az anyagi bőséggel mintegy felülbíráljuk a teremtés rendjét, vagy éppen az önmegvalósításért vívott kíméletlen versenyben a földi boldogulást tekintjük örök célunknak, ami után nincs semmi. És mivel mindenre van racionális magyarázat, mivel mindent meg-, ill. le lehet fizetni, mivel mindentől megszabadulhatunk, és több-kevesebb sikerrel mindent megúszhatunk – legalábbis ezzel áltatjuk magunkat –, első látszatra úgy tűnik, hogy a halálról való töprengés is "okafogyottá" vált. Nem is szeretünk a saját halálunkra gondolni. Hisz sokkal könnyebb gyáva képmutatással önáltatásba menekülni a kínos tény elől. Ha pedig mégis "bejön", valamelyik hozzátartozónk révén, akkor is – elkerülendő a haldoklás és szenvedés megosztásának felelősségét – inkább az orvostudomány szakértelmére bízzuk, hogy életünk minél előbb visszatérjen a "rendes" kerékvágásba.
A temetők azonban – ilyenkor, november táján mindenképp – üzennek. És ez az üzenet "halálosan komoly". Nem lehet megkerülni, hisz mindenkire vonatkozik. A temetők eszünkbe juttatják elsősorban azt, hogy elhunytjaink iránt kötelességeink vannak – imádságos megemlékezés, emlékeik hálás felidézése, sírhelyük ápolása, a lelki közösség ébren tartása –, de ennél többről van szó. Akkor is, ha félünk a haláltól, akkor is, ha nem szeretnénk a nemlétre gondolni, szembe kell néznünk a múlandóság tényével ahhoz, hogy józanul és felelősen felkészülhessünk a vele való találkozásra.
A temetők üzenik, hogy memento mori! – emlékezz a halálra! Arra, hogy te sem leszel kivétel. Mit viszel magaddal, ami nem porlad el? Minőségi életet éltél? Mit használt, hogy az egész világot megszerezted, hogy kapzsi és telhetetlen voltál? Mentség-e, elégséges magyarázat-e a nagy rohanásra, a lélektelen, agyonhajszolt hétköznapjaidra és összetört egészségedre, hogy a megélhetés miatt loholtál?
Hát te, keresztény katolikus, református, unitárius, görögkeleti stb. testvér? Jut-e eszedbe ilyenkor, hogy Krisztus megváltó halálának és feltámadásának köszönhetően örök életre vagy hivatott? Mered-e kockáztatni a boldogulást az örök boldogságért? Meglátod-e, hogy a halál az örök élet hajnala, nem pedig napnyugta? Készülsz-e mindennap a "nagy útra", amely a halál kapujából nyílik és az örök életbe torkollik? Hogy állsz az elszámolnivalókkal? Szembenéztél-e már a halállal mint az élet velejárójával, amelyet nem lehet félvállról venni, de nem is kell ellenségnek tekinteni? Megérezted-e már az evangélium jó ízét, amely arról is biztosít téged, hogy Isten Jézusban megízlelte a halált és "kivette a fullánkját"?
A temetők üzennek. Üzennek, hogy ők nem végállomások, csak határállomások. Ahonnan visszatérés nincs, de van útlevélvizsgálat és vámolás...
Üzenik, hogy testünk nem elrothadni és megsemmisülni tér vissza a földbe, hanem azért, hogy felkészüljön a nagy metamorfózisra, a feltámadásra.
Üzenik, hogy át kell lépni a halál küszöbét, hogy beléphessünk az Életbe. Boldog az, aki már most életet merít ebből a reményből.
Mert ez a remény elég teherbíró ahhoz, hogy megéljük a szeretet mindent elveszítő, mindent odaadó, a másikért meghaló áldozatát.
A temetők üzenik, hogy a földi élet nem a kísérletezgetések és a nagy kérdéseket elbagatellizáló magatartások örökké tartó terepe, a földi élet nem jogosítvány, ami ha lejárt, meghosszabbítható. A földi élet valójában véges, az anyag elpusztul. Nem tart örökké sem az ifjúságunk, sem az egészségünk, sem a szépségünk, sem a pénzünk, sem a bálványaink. Életünk gazdái, urai nem mi vagyunk, hanem egy Valaki, aki hatalmasabb és mindenhatóbb mindennél, amit technikánkkal, kultúránkkal, civilizációnkkal megteremtettünk. A halál valóban szembesít mindannyiunkat törékenységünkkel és teremtett voltunkkal. Ez olyannyira mély és kegyetlen emberi tapasztalat, hogy ez elől nem lehet sem ateizmusba, sem materializmusba menekülni. Ilyen szempontból érdemes átértékelnünk mindent, amit az életben fontosnak tartunk. Mert Isten az élet Ura. Az ő ajándékából élünk, és ő bízza szabad döntéseinkre kegyelmének felhasználását és elutasítását is. Szeretetében elmegy a legvégsőkig, és azt mondja: ember, ne élj vissza szabadságoddal, mert szabadságod legfélelmetesebb lehetősége az, hogy elveszíthetsz Engem. Bízz inkább életadó hatalmamban és hidd el, hogy semmi sem hiábavaló. Minden – még a halál is – a Bennem való örök élet ígéretét hordozza. Mert a halálban meghal a halál, többé már nem rabol meg téged. És örökre velem leszel. A temetőkeresztek megváltásom jelei is jelzik, hogy Bennem van életed folytatása...
Sebestyén Péter
| múlt és jelen |
Végig az úton folyt a pajkos hancúrozás, szólt a nóta és íze volt a beszélgetésnek. Gyermekeink hamar összekeveredtek, igaz, csipkedték egymást eleget, de barátaink lányai fiaim ölében aludtak el. Főleg Erdélyből hoztuk a dalt és a kanyargó Nyárád mellé, s Székelyföld szűzzöld fenyveseibe repültek gondolataink.
Máris következő utunkat tervezgettük: Szilveszter fehér éjszakáján állunk meghatottan a havas Hargitán és énekeljük himnuszainkat átszellemülten erdélyi és magyarhoni barátaink koszorújában. Vagy szalad velünk a szán csilingelve, ahogy porzik a lovak patája a hófehér, csillogó szeredai havon. Gyermekeinket, álmainkat, anyatejszavainkat összegabalyítva suhantunk lassacskán tömött kisbuszunkkal kicsi anyaországunkból kifelé.
Számunkra már Horvátország is új és érdekes. Rengeteg vakolatlan, be nem fejezett házat látunk, majd lövedékekkel telelyuggatott épületeket is megbámulhatunk. Ti igen, mi nem éltünk mostanában borzalmas háborút, derék horvát testvéreink!
Szlovénia nyugatias szlávsága szintén izgalmas. Már szinte a vén Európa ölében vagyunk, Olaszinó ősiségét bámulnánk, és tessék, itt ez a szláv végvár. ők is EU-tagok lesznek nemsokára, lekörözve rendesen délszláv testvéreiket; falvaik tisztaságát, a szép éjjeli kivilágítást és kifogástalan útjaikat nézve, megállapítom: teljesen megérdemelten.
A határoknál alig nézik útleveleinket. A román passzus bordópiros, akár az olasz, méretben is azonosul a derék taljánokéval. A vámosok legtöbb helyen bele se néznek, egykedvűen intik, húzzunk "hazafelé". A haza most számunkra San Dona di Piave. Legalábbis készülünk otthagyni lelkünk egy darabját az ott töltendő hat nap alatt. Igazi meleg családi kuckó, baráti fészek fogad.
Kedves vendéglátóink túl vannak már a harmincon, és gyönyörű négy szép gyermeket dédelgetnek, akik mind zsarnokok. Szeretetre és finomságokra éhesen, olasz temperamentummal megáldva zajosan követelik a törődést. A lányok néha bájolognak, ők a kisebbek, a fiúk gyakran bunyóznak, ők a nagyobbak (10 éves az elsőszülött gyerek, majd akárcsak nálunk, kétévenként jönnek a többiek). Tágas a lakás, ami egy tömbház földszintjén helyezkedik el óriási terasszal, sok helyiséggel, teljes kényelemmel ellátva. Gyermekimádat lengi be a családi fészket. Színes játékok, szép mesekönyvek, babafotók birodalmába érkeztünk.
A házak környezete is csodásan rendezett. Szigorúan bekerített, de frissen nyírt, rendszeresen öntözött zöldövezetek közt indulunk első nap Satyával felfedező útra. Jó a kedvünk, hisz Olaszinó még álmainkban sem derengett fel jó két hónappal ezelőtt. Tőlünk északra az öreg Alpok Erdélyre emlékeztetően felénk integet, a Piave folyó otthonosan itt hömpölyög a közelünkben, de az Adriai-tenger se lehet tőlünk nagyon messze. Észak-Olaszország Venetto nevű tartományában, Velencétől mindössze 30 kilométerre csak jó lehet két megrögzött erdélyi csavargó kedve. San Dona, fogadj be, mutasd magadat, éhezünk a szépre!
Amerre eljárunk, hatalmas emeletes házak, árnyékos, füves udvarok, szuperautók fogadnak. A benzinkút igazi komplexum, ahol kocsit mosni, tankolni, kávézgatni is lehet. Autónk nincs, a kávézást választjuk. A kiszolgálónő kedves, látja rajtunk, hogy bizonytalanul téblábolunk. Sanyó kapucsínót kér, de mivel kávé ízűre sikeredett, átadja nekem, kíváncsian nézegetve visszajáró furcsa aprópénzeit. A forró csokit neki kérem, miközben folyamatosan somolyog a csini kiszolgálónőre. A hölgy veszi a lapot és megtoldja Sanyi adagját még egy fél pohár finom csokilével.
A rögbipálya parkolójában vándorcigányokkal találkozunk. Balkáni zajos zenét hallgatnak, miközben a családfő elégedetten vigyorog ránk fehér műanyagfoteléből. Gyermekek serege veszi körül, akik jól öltözöttek és jókedvűek. Hirtelen felkerekednek és modern kóberes szekerükkel (lakókocsijukkal) odébbállnak. A srácok fociedzésére is bekukkintunk. Magabiztosan dekáznak a lurkók. Elvégre Olaszinóban van az Il Calcio vagy mi a fene. Ebéd előtt mi is rúgunk egyet a fiaimmal és a fiaikkal, akik szintén lelkesen kergetik a pettyest. Sok olasz szót tanulunk zsuka közben. Meglepetésünkre bőr focilabdájukat kint hagyják és ott is tartják a helybéliek a játszótéren.
Az igazi kalandok ebéd után jönnek. Az Adriai-tengerhez csavargunk a család dzsipjével. Gyerekeink végigbakalódják az utat, de valahogy odaérünk ép ésszel s még vér se folyik, sőt egy-két régi nóta is elhangzik menet közben. A bájos kis üdülőhely, Caorle kissé hűvösen, de tisztára seperve, tarkára festett üdülőházakkal, kedves kis intim szórakozóhelyekkel fogad. Bámuljuk kíváncsian a pizzázók, sörözők, cukrászdák halmazát. Szerintem elsőnek pillantom meg a tengert. Igen, erdélyi dombok közt felnőtt, drága gyermekeim, látjátok, ez a jó öreg, meleg vizű, puha homokkal körülbélelt Adriai-tenger! Nagyon messze, a hullámok fellett Horvátország gyönyörű hegyei is felsejlenek. Csalogat a tenger, de hideg szellő lengedez. Egyetlen fürdőző se háborgatja a vizet. Egy kiadósat játszunk a homokban, jól kimelegszünk és aztán mégis megkóstoljuk a habokat. A nagyobb fiúk jót úszkálnak benne, mi csak a lábunkat áztatjuk meg. S akkor mi van, lesz még meleg a héten!
A városnézés is roppant érdekes. Felsétálunk a partról, hogy bekukkinthassunk az élettől lüktető pici terekre, aztán végigballagunk a szűk, de mozgalmas sikátorokon. Egy templomban kötünk ki, ahol csodás falfestmények, régi szent szobrok találhatók. Csendben, átszellemülten ténfergünk a misztikus gyertyafényben, kissé lenyugszunk, aztán tekerjük hazafelé.
Másnap a vízre épült fellegvárba, Velencébe utazunk. Utolsó pillanatban ugrunk fel nyolctagú csapatunkkal a mesevonatra, de az is lehet, pont miattunk állt kissé többet az állomáson ez az ultramodern emeletes járgány. Nagycsaládos kedvezménnyel utazunk, ezért próbálunk csendben maradni és olaszinó nyelven bölcsen vigyorogni, hogyha jön a jegycsípő, nehogy észrevegye e kegyes csalást. Zajosak a gyerekek, ezért Sanyika, a hat gyerek közül a legöregebb időnként elkiáltja magát, csend legyen, jön a csípős bácsi. Az apróságok be is veszik a cselt, percekig lehalkulva lapulnak, mint ijedt kisegerek. Közben a jó öreg Alpok fehér sziklafogaival felénk mosolyogva kíséri álomutunkat, miközben a Piave folyót átszelve igyekszünk is rendesen a tenger felé. Aztán egyszer csak megpillantjuk az azúrkék gyönyörű tengervizet, amely féltő szeretőként öleli magához a csinos menyecskét, Velencét. Azért mi sem adjuk fel könnyen, egy 200 méter széles földnyelven besurranunk vonatunkon álmaink várának ölébe.
Kilépve a kávédarálóból egy várostérképet zsákmányolunk és kalandra indulunk. Végcél a Szent Márk tér, ahonnan délután majd hajóval fogunk a Canale Grandén visszautazni a vonatállomásra. Belevetjük magunkat a forgatagba.
Bence, tetszik Velence? – bosszantom nagyobbik fiamat, aki valóságos Uz Benceként magabiztosan mozog a sűrű palotarengetegben. Tekergeti a fejét ezerfelé rendesen, megnyomogat minden automatát, de azért tereli a kicsiket is maga előtt hűségesen. Roskadozó, bőséggel megtöltött üzletek sora követi felfedező utunkat és teszi próbára állandóan gyermekeink őszinte vágyait. Végül sok-sok gyümölcsöt veszünk és későbbre egy fagyizást is beígérünk, amitől kissé lenyugszik az apró népség. Izgalmasak a sikátorok, amiken a világ minden nációja jön velünk szembe. Az épületek többszintesek, alól díszes erkéllyel, jó nagy ablakokkal felszerelve. Fent jóval kisebbek és egyszerűbbek, mert kedves kísérőnk szerint ott egykor a cselédek laktak. A legtöbb ház vakolata lemállott, kivillannak a piros téglák, kopottak a domborművek, és ez ódon hangulatot kölcsönöz az épületeknek, az utcáknak, Velencének, az érett nőnek.
Szilárd, kisebbik fiam csüng mindenen, de közben egyre-másra készíti az értékes digitális fényképfelvételeket. Percekig elveszítjük, kétségbeesetten kutatjuk a hömpölygő tömegben, hogy aztán rájöjjünk, ott üldögélt végig velünk egy csorgó mellett csendesen. Egy eredeti Roberto Carlos-mezt kap vendéglátónktól vásárfiába, amitől honvágya, bánata enyhül és azután egyre többet mosolyog. Egy gondolával átlibbenünk egyik csatornán a túlsó partra és élvezettel figyeljük, ahogy a "gondolinó bácsi" hanyag magabiztossággal egyensúlyozgat ringó-lengő-vonagló vízi fiákerén. Mivel nem akar áriázni, Satyát kérem meg, eresszen el egy-két tirádát, amit ő szívesen meg is tesz a hajó utasainak derültségére.
Szép család, mondhatja felém a hat nyüzsgő csemetét nézegetve egy meglett olaszinó úriember. S még kettő otthon, teszem hozzá én is anyanyelvemen, de meg is érti a derék talján, mert nevet, amikor felemelt két ujjammal információmat jól aláhúzom.
Aztán beérkezünk a galambok közé a Szent Márk térre. Elkápráztat a Szent Márk-templom, homlokzatán az arany oroszlánnal, ami a város szimbóluma. Több mint félórás sorban állás után be is jutunk a szent hajlékba, ahol szemünk-szánk eláll a gyönyörű freskók és szobrok látványától. Miután kijövünk, végre megkaphatják gyermekeink a beígért finom fagylaltot. Közben főleg a fiúk madáreledellel karjaikra csábítgatnak néhány galambot. A fenséges paloták által körülzárt tér kezd megtelni lassan az alattunk levő tengerből felszivárgó vízzel, ezért a hajómegállóhoz vonulunk.
Beülünk egy "hajóbuszba" és indulunk a Canale Grande nevű "vízautósztrádán" a vonatállomás felé. Zajlik az élet a vízfőúton, ahol rendőrcsónakkal, postahajókával és rengeteg gondolataxival találkozunk. A víz felől még jobban magával ragad a város meseszerű házaival, rejtélyes sikátoraival és a szomorkásan távolodó Sóhajok hídjával.
Kissé én is szomorúan veszem észre, hogy álomhajóutunk vége felé közeleg. Istenem, ki gondolta volna, hogy álmaink olaszinó városát ezen az ajándék-nyáron vagy valaha fiaimmal együtt megcsodálhatom? Vajon nem egy ócska film statisztaszereplőiként éljük át ezeket a csodás perceket?
Szili hirtelen oldalba lök, hogy itt a vonatállomás, erre észhez térek. Valóban itt ülök egy hajón, kedves meghívómmal és gyönyörű gyermekeivel a világ egyik legszebb városának szívében. Mit jelenthet ezen csodák után egy Olaszinóba szakadt magyar nemzettársamnak a havas Hargita?
Mert én oda csábítgatom őt és szép családját a büszke, mélyzöld fenyvesek közé derékig érő, csillogó hóba. Nevetve ígéri, eljönnek, és én elhiszem neki, hogy ellátogatnak hozzánk három országon át, mert tudom, számukra édes Erdélyem pont olyan szépséges, mint nekünk Velence. Anyanyelvünk platina szavait, keserves székely nótáinkat és az erdélyi havasok fűszálain csillogó friss harmatcseppeket még ráadásként beígérem. Aztán reménykedem, kijönnek velünk ők is idén, szilveszterkor a legendás Hargita-tetőre.
Csíki Sándor
Deák Ferenc, a haza bölcse, az okos politikai kompromisszumok egyengetője születésének 200. évfordulójára emlékezünk.
Világra jötte anyja életébe került, bátyja és a rokonok nevelték. Mint annyi birtokos nemesi ifjú, a Zalából származó Deák is jogot tanult, megyei hivatalokat vállalt, míg 1833-ban – bátyja helyett – őt küldte megyéje Pozsonyba az országgyűlésre. Páratlan jogtudása, nagyszerű politikai képességei, kiegyensúlyozott kedélyvilága teszi érthetővé, hogy igen rövid idő alatt a reformerek elismert vezetői közé emelkedett. A politikus Deák mindig megtalálta azokat a kicsiny részeket, amelyeken át egy-egy fontos reformot, a bécsi udvar ellenállása dacára is, keresztül lehetett gyömöszölni.
A következő, 1839. évi országgyűlésen Kölcsey már nem élt, Kossuth börtönben ült, Wesselényi külföldön kezeltette magát, majd őt is letartóztatták. Így Deákra hárult a vezető szerep. Teljes sikerrel lépett fel a törvényhozásban. Elérték az amnesztiát, fontos reformtörvényeket hoztak a gyárakról, a kereskedőkről, a hitelfelvételek javításáról. Az országgyűlés berekesztése után pedig Deák vezetésével megkezdődött Pesten egy új, modern büntető törvénykönyv kidolgozása, melyben kimondták a halálbüntetés eltörlését, az esküdtszéki bíráskodás megvalósítását, s messzemenő garanciákat alkottak a politikai perbe fogottak számára. Sajnos a nagyszerű, európai szinten álló munkálatból az udvar ellenállása miatt nem lett törvény.
Deák Ferenc az 1840-es évek elején visszavonult megyéjébe. Betegeskedett, rossz kedélyállapotba került, nehezen mozdult ki otthonából. Ennek ellenére támogatta az ellenzék kezdeményezéseit, tagja lett a Kossuth kezdeményezte Védegyletnek, majd 1847-ben ő véglegesítette az alakuló Ellenzéki Párt programjának, az Ellenzéki Nyilatkozatnak a szövegét. ő maga keveset írt, hírlapi cikket csak elvétve, programadó munkát sem hagyott az utókorra. Szívesen vette, ha az általa javasolt reformokról, az általa javasolt módon, mások tettek indítványokat. Mindezt pedig tanácsokat osztva, biztosításokat adva, zalai magányából is meg tudta tenni.
1848 szakította ki otthoni remeteségéből. Sietve hívták Pozsonyba: nagy szükség volt az ő páratlan jogtudására a forradalmi jellegű törvények megalkotásában. Az &ua