|
XIII. évfolyam, 39. (626.) szám |
2003. szeptember 30. |
TISZTELT LÁTOGATÓNK, KEDVES OLVASÓNK,
ÜDVÖZÖLJÜK AZ ERDÉLYI NAPLÓ HONLAPJÁN!
Erdély egyetlen országos terjesztésű polgári hetilapját az itthon bejegyzett Pro Media Alapítvány tulajdonában lévő Erdélyi Sajtóház adja ki, amelynek jelenleg ez az egyetlen tevékenysége. Lapunk megjelentetése a jelenlegi nehéz gazdasági és barátságtalan politikai környezetben nem könnyű, ezért minden erkölcsi és anyagi támogatásnak örülünk. Ön is hozzájárulhat erőfeszítéseinkhez, ha nálunk hirdet, reklámoz, vagy ha felajánlásaival segíti lapunkat.
Mivel az internet-használók nem lapvásárlók, ők más módon járulhatnak hozzá az Erdélyi Napló fennmaradásához, mégpedig adományokkal. Felajánlásokat a kiadó dollárszámláján köszönettel fogadunk: SC Casa de Editura Erdélyi Sajtóház SRL, Banca Transilvania, suc. Oradea, cont: 2511001005514406, Romania.
Romániai olvasóink 90 ezer lejért rendelhetik meg januártól lapunkat a kiadóban, egy negyedévre. Egyévi előfizetés díja 360 ezer lej.
Külföldre (bárhová) 15 euró az előfizetés díja, egy évre értelemszerűen 60 euró. Ezt az összeget a fenti bankszámlaszámra kell átutaltatni, majd pedig e-mailen vagy levélben jelezni a pontos lakcímet, amelyre a lapot küldhetjük. Az összegnek a számlánkon való megjelenése után kiadónk minden kedden postázza a friss lapszámokat. Kérjük, jelezzék, ha valamelyik számot a posta nem kézbesítette, és ne felejtsék el megújítani a lejáró előfizetéseket!
Reméljük, hogy közös erőfeszítéssel sikerül életben tartani az Erdélyi Naplót 2003-ban is!
A szerkesztőség
| címoldal |
"Gyászra fordult a szabadulás azon a napon az egész népre nézve…". "Elesett a mi fejünknek koronája…" (2. Sm. 19,2; Jer. Sir. 5,16) – Október 6-ára készülve a közös gyásznak ezekkel a bibliai igéivel idézzük meg a 13 Aradi Vértanú áldott emlékét.
A Vértanúk Emléknapján minden esztendőben százak és ezrek zarándokolnak el Aradra. Idei megemlékezésünknek különleges fontosságot kölcsönöz az aradi Szabadság-szobor ügyében kialakult áldatlan állapot. Az 1925-ben erővel eltávolított szoborcsoport helyreállítását megakadályozó nacionalista román hatalom igazságos jóvátétel helyett ismét csak ünneprontó megaláztatásban részelteti erdélyi magyarságunkat.
A Szabadság-szobor újraavatása október 5-ére volt kitűzve. Közismert okok és körülmények miatt azonban az avatóünnepség ezennel elmarad.
A jogfosztó és kegyeletsértő, a demokratikus és európai értékeket semmibevevő tilalom előtt nem szabad meghajolnunk. Zala György meggyalázott Művének az egyes alakjai Áldozatkészségről, Harckészségről és az Ébredő Szabadságról tesznek hitet. Az 1848–49-es Szabadságharc önfeláldozó tábornokai a Haldokló Harcos hősiességének tragikumával pecsételik meg ezeket az értékeket.
A Szabadság-szobor helyreállításának ügyét, a Szabadság és a Szabadságharc szellemét gyávasággal és megalkuvással nem képviselhetjük. A nemzeti értékeinket és érdekeinket sértő többségi hatalom a "megbékélés parkjának" cinikus demagógiájával sem téveszthet meg bennünket.
Éppen ezért, miként a legutóbbi, a Szilágysági Fórum tette: joggal követeljük az aradi Szabadság-szobor haladék és feltétel nélküli újraállítását a helyi önkormányzat által erre a célra már eredetileg kijelölt helyen. Meggyőződésünk, hogy ezzel szemben minden más "megoldás" csak igazolhatatlan és indokolatlan megalkuvást jelentene.
Mindezeket figyelembe véve, aradi népünket, erdélyi és határon túli magyar testvéreinket, Egyházaink híveit, valamennyi polgártársunkat tisztelettel és szeretettel meghívjuk az eredetileg tervezett szoboravató ünnepély napján, október 5-én, vasárnap délelőtt tartandó aradi évfordulói rendezvényeinkre. A megemlékezésen túlmenően ezek az alkalmak arra is szolgálnak, hogy a Szabadság-szoborral kapcsolatos tiltakozásunknak és követelésünknek méltó módon hangot adjunk. Az erdélyi tolerancia, a szabadságharcos tábornokok és az egységesülő Európa szellemében más nemzetiségű Testvéreinket is szeretettel hívjuk.
Királyhágómelléki Református Egyházkerület
Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Ügyvivő Testülete
A Bihari és Aradi Polgári Mozgalom
A Magyar Demokrata Fórum konferenciát szervezett Budapesten szeptember 26-án Kárpát-medencei párbeszéd címmel, amelyre a Magyar Állandó Értekezletben részt vevő Kárpát-medencei szervezeteket és a Magyar Demokrata Fórum vezető politikusait hívták meg. A MÁÉRT eredeti, inerciális felállásának köszönhetően Romániából csak az RMDSZ vehetett részt a tanácskozáson, Markó Béla szövetségi elnököt két feltétlen híve kísérte el. A párbeszéd meghirdetett célja az volt, hogy mindannyian megismerjék a Kárpát-medencei magyarság politikai vezetőinek a kettős állampolgárság bevezetésével és intézményesítésével kapcsolatos véleményét, elképzeléseit és javaslatait, annak várható előnyeit és eredményeit, illetve esetleges hátrányait egyaránt mérlegelve. A jelek szerint a szervező MDF látókörébe egyszerűen mind a mai napig nem fér be az az egyre számottevőbb, jelentősebb és népszerűbb erdélyi polgári oldal, amelyet az RMDSZ csúcsvezetősége immár jó ideje nem képvisel. Az alábbiakban a konferencia zárónyilatkozata olvasható.
A Kárpát-medencében működő magyar pártok és szervezetek megjelent vezetői és képviselői egyetértenek abban, hogy a határon túl élő magyarok hátrányos helyzetének megoldása nem a kivándorlás és nem az asszimiláció, hanem a szülőföldön történő boldogulás elősegítése. Ugyanakkor a nemzeti identitás, valamint a lakó- és munkahely szabad megválasztásának európai elve azt is igényli, hogy a magyar állampolgárság megszerzésének bürokratikus akadályai enyhüljenek, kivált azok számára, akik vagy akiknek felmenői egykor magyar állampolgárok voltak. Ez a magyar kormány és Országgyűlés felelőssége. A többes állampolgárság ma világtendencia, számos Magyarországgal szomszédos ország elfogadja és követi ezt az elvet. A magyar állampolgárság felvételének lehetősége megoldaná azoknak a magyaroknak a kapcsolattartását családjaikkal, az anyaországgal, akiknek országa egyelőre nem számíthat az Európai Unióba történő felvételre és annak területén a vízummentes utazásra.
Az Európai Unió küszöbön álló bővítését e konferencia részvevői azért is üdvözlik, mert ezzel közelebb kerülünk egy régi álom, egy nemes cél megvalósulásához: hogy Közép-Európa népei konfliktusok helyett egymással szövetségben éljenek. A bővítés az immár nyolc országban, egymástól elszakítva élő magyar nemzet határmódosítás nélküli egymásra találását is jelenti, erősítve az európai békét és stabilitást. Európa nyugati felében a decentralizáció, a helyi demokrácia, az autonómia ma mindennapi gyakorlat. Az Európa Tanács ez év júniusában határozatban javasolta a nemzeti kisebbségek jövőjét biztosító autonómia bevezetését. Az európai demokratáktól azt várjuk, hogy szorgalmazzák a nemzeti kisebbségek helyzetének az európai elvek és gyakorlat alapján történő javítását a földrész valamennyi országában, kivált Közép- és Délkelet-Európában.
Október 4-én és október 6-án kerül sor a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanévnyitó rendezvényeire. Október 4-én a csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házában délelőtt 10.30 órakor kezdődik az egyetem központi évnyitója. Hasonlóképpen október 4-én, délután 17 órakor kerül sor a marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kar új, koronkai campusának alapkőletételére. Ezt követően 19 órakor a marosvásárhelyi Belvárosi Plébániatemplomban nyitják meg ünnepélyes keretek között a kar új tanévét. A kolozsvári Természettudományi és Művészeti Kar október 6-án 11 órakor a Bocskai Ház Óváry-termében tartja tanévnyitó ünnepségét.
| aktuális |
Amikorra ígérték, tető alá is hozták a liberális–demokrata szövetséget: az elnöki-miniszterelnöki jelölésről még nem döntöttek, mivel a szövetség deklarált célja nem a koncokon való marakodás, hanem a közös program sikerre vitele. A "kétfejű sast" máris bírálják kormányoldalról csakúgy, mint a két párt belberkeiből, de Stolojan és Basescu töretlennek látszik. Utolsó előtti lépésként a liberálisok beszippantották a Cîmpeanu-szárnyat, így tizenhárom év után ismét egyetlen szabadelvű formációként léphetnek majd a választók elé. A valamikori államelnök-jelölt Radu Cîmpeanu megkapta az alapító elnöki címet, de parlamenti helyekről még nem esett szó.
A kormánypárt is országos konferenciát tartott az elmúlt hét végén, napirendi pontjaik közt mindenekelőtt az alkotmánymódosításról szóló népszavazás ütemterve, illetve a helyhatósági választások biztos befutóinak (?) kijelölése volt. Az előzetes várakozásokkal ellentétben nem került sor Nastase nyílt színvallására arról, hogy az államelnöki vagy a kormányfői tisztségért száll-e ringbe. Egyértelművé vált viszont, hogy számítanak Iliescu "segítségére", mert jelenleg ugyan pártfüggetlen (?), de neve egyet jelent a kommunizmusból kotyvasztott román szocdemséggel és viszont. Nem úgy a kardos nyelvőr Pruteanué, akiről kiderült, hogy az SZDP-t csupán ugródeszkául használta, hogy a parasztpártból könnyebben átjuthasson szélsőségesen nacionalista havereihez. (Lásd jegyzetünket a 4. oldalon.)
Miközben itthon a pártok buzgón rotyogtatták a kampányüstöt, Iliescu Strasbourgban és Németországban ütötte a vasat az ország csatlakozása érdekében. Az EU-fővárosban "megvédte" a mundér nem létező becsületét, kijelentve, hogy a Puwak- és Beuran-ügyet a vérszomjas sajtó fújta föl, mivel csupán jelentéktelen értelmezési hibák merültek fel. A német elnökkel és kancellárral folytatott megbeszéléseinek lényege a gazdasági kapcsolatok erősítése volt, a germánok ugyanis annál többet, hogy nem ígérhetnek biztos csatlakozást, nem ígértek.
Az államelnöki rózsaszín sikerpropaganda közepébe csapott az osztrák belügyminiszteri felszólítás, hogy ha a külföldön garázdálkodó román és bolgár tolvajhadat nem fogják vissza az illető országok, nemcsak a 2007-es csatlakozás úszik, de ismét kötelező lehet a beutazási vízum. Ioan Rus belügyminiszter sietett megnyugtatni osztrák kollégáját, hogy minden lehetőt megtesznek a lopási kedv és hajlam megfékezésére.
Erőltetett menetben teljesítették Nastase brüsszeli "vállalását": sikerült túladni a leginkább veszteséges Tractorul, Roman és ARO mamutcsődökön. A vételár még jelképesnek is alig mondható, mivel az új tulajdonosok valójában a felhalmozódott adósságokat fogják valamiképpen rendezni. A Román Kereskedelmi Bank részvényeinek egynegyede is átkerült a nemzetközi bankszakmában tekintélyesnek számító kezekbe.
Szenzációnak ígérkezik az a régészeti lelet, ami azt bizonyítaná, hogy egy romániai barlangban élt a legrégebbi "modern" európai ember, aki már nem volt neandervölgyi. Lehet, hogy nincs is szükség átfogó reformokra a csatlakozáshoz, csak némi származástani hókuszpókuszra?!
Molnár Judit
Gerő András történész, Medgyessy Péter nyílt támogatója egy nagy nyilvánosságot élvező kerekasztal-beszélgetésen azt mondta: "A nácik, a MIÉP és a Jobbik ellenezte az uniós csatlakozást". A Magyarok Világszövetsége ezt a kijelentést a gyűlöletbeszéd klasszikus példájának tekinti, mely kimeríti a közösség elleni izgatás fogalmát. Az MVSZ büntetőeljárást kezdeményez Gerő András ellen, megengedhetetlennek tartva, hogy azért, mert egy Európa-szerte népszavazásra bocsátott kérdésben valaki vagy valakik a két lehetséges válasz egyikét adják, le lehessen nácizni. "Az MVSZ Gerő András ellen büntető- és polgári eljárást kezdeményez azért, mert náci jelzővel bélyegezte meg Magyarország azon polgárait és szervezeteit, akik az EU-csatlakozásról kiírt népszavazás kérdésében a NEM szavazatot választották." Az MVSZ annak a 4,4 millió magyar állampolgárnak a védelmében lép fel, akik a népszavazáson való távolmaradásukkal "szavaztak" a csatlakozás ellen, de legkevesebb 600 ezer szavazópolgárért emel szót, akik tételes szavazatukkal ellenezték a csatlakozást.
A Jobbik Magyarországért Mozgalom megdöbbenését fejezi ki, hogy a Medgyessy-kormánynak a független Magyar Rádió törvényesen és jogszerűen megválasztott elnöke ellen folyó, a demokrácia intézményeibe vetett választói hitet tovább aláaknázó kampányában a Népszava bűnrészessé vált – áll a Jobbik közleményében, amely így folytatódik: Itt az ideje, hogy a polgári politikusok ne csak szavakkal tiltakozzanak a kormány és kampánylapja, a Népszava gyűlöletet keltő, a társadalmi megosztást tovább mélyítő újabb akciója ellen. A kormánypárti politikusok rágalomhadjáratának színvonalára jellemző, hogy az MSZP médiapolitikusa, Újhelyi István egyebek mellett hírek hamisításával vádolta meg a Magyar Rádiót anélkül, hogy egyetlen konkrét példát említeni tudott volna. A Jobbik végül bojkottra kéri a polgári oldal politikusait: ne vegyenek részt egyetlen olyan műsorban sem, ahol Németh Péter, a Népszava mai főszerkesztője, az egykori pártállami párttitkár és Dési János, a lap belpolitikai szerkesztője is szerepel.
"Lassan hozzá kell szoknunk, hogy Románia minden hónapban rituálisan megalázza Medgyessy Pétert" – jelentette ki Németh Zsolt, a Fidesz külügyi szakértője. "A feltartott kéz politikája csődöt mondott" – fogalmazott, mivel a magyar nemzetpolitika a szomszédsági kapcsolatok tekintetében öt éve nem látott mélypontra zuhant. Véleménye szerint a kormányzat "alkalmazkodási kényszere" és "gesztuspolitikája" látványosan kudarcot vallott, amikor nem tudta érvényesíteni a 2001 októberében született kétoldalú megállapodást az aradi Szabadság-szobor felállításáról.
Kivégezték a kedvezménytörvényt: "Az anyaország Bukarestben megint mert kicsi lenni", s a magyar miniszterelnök "a Kempinski szállóbeli pofon után most Bukarestben is odatartotta az arcát Nastasénak, aki nem habozott."
Kovács László magyar külügyminiszter viszont úgy tudja: a romániai magyarság vezetői elégedettek a Medgyessy–Nastase-megállapodással: "Meggyőződésem, hogy a kedvezménytörvény ügyében azok értékelése a mérvadó, akik Magyarország határain túl a kisebbségi létet a mindennapok valóságaként élik meg" – fogalmazott, minden bizonnyal a Markó Béla és politikustársai által megélt romániai mindennapokra utalva.
D. L.
Sokan és sokféleképpen megírták már, hogy a soros román hatalom megakadályozta, hogy 1925 után 2003 októberében ismét méltó helyre kerüljön Zala György nagydíjas műalkotása Aradon. Már a puszta tény is elég siralmas, nem igényel semmiféle cifrázást. Sajnos a tények azt mutatják: ez a román hatalom mit sem változott Trianon óta, nem azért döntötték le 78 éve, hogy most ismét ünnepelhetővé, avathatóvá engedjék a magyar szabadságot, még ha csak szobor formájában is…
Az országunkat elvették, maradtak a jelképeink. Nem sok ahhoz a 102 ezer négyzetkilométerhez képest, de mégiscsak valami fogódzót, lelki kapaszkodót jelentettek az elmúlt nyolc évtized során. Akár úgy, hogy szabadon, háborítatlanul álltak, akár úgy, hogy várbörtönök mélyén, titkon elásva voltak. Valami titokzatos kapocs vonzott hozzájuk.
Identitászavarban szenved az az erdélyi magyar politikus, aki ködös paktumok, anyagi előnyök, bratyizás, kényelmesség, gerinctelenség vagy egyszerűen gyávaság miatt le tud, le mer mondani egy nemzete számára fontos jelképről, műemlékről. Hogy neki ezután is jól menjen. Hogy ezután is emelt fővel haverkodjon a Dâmbovita-parti politikusokkal. Legfeljebb majd otthon behúzott nyakkal jár-kel… Hogy az ő kicsinyes pártpolitikai, gazdasági stb. érdekei maradéktalanul érvényesülhessenek. A nagy érdekérvényesítők időnként meglapogatják vastagra tömött pénztárcájukat, ettől megnyugszanak és azonmód szelídebben, visszafogottabban kezdenek politizálni. És ha választani kell, persze hogy a szoborról mondanak le. A szoborparkba persze majd elsőnek állnak oda koszorúzni, mert az olyan jól mutat a tévéhíradókban. ők a mi modern kori showbálványaink…
Fábián Tibor
Bírálta az osztrák belügyminiszter a Románia és Bulgária számára vízummentességet biztosító egyezményt. Ernst Strasser kijelentette, a vízum eltörlése lehetővé tette, hogy "bolgár és román gonosztevők uralják Bécs utcáit". A Kurier című napilapnak adott interjújában a belügyminiszter elmondta, a bécsi rendőrség nagy erőket mozgósít annak érdekében, hogy a megnövekedett bűnözéssel szemben helyt tudjon állni, de véleménye szerint politikai szintű döntésekre is szükség van. Az osztrák miniszter arra engedett következtetni, amennyiben a két ország hatóságai nem teszik meg a szükséges intézkedéseket a szervezett bűnözés megfékezésére, Ausztria fontolóra veszi a vízum bevezetését a román és bolgár állampolgárok számára. Amennyiben a helyzet nem javul, a problémáról egyeztetni kívánok a román hatóságokkal – szögezte le Strasser. Ausztria mellett a fél Európa bánja manapság a románoknak adott vízummentességet, de úgy, mint a kutya, amelyik százat kölykezett.
A Magyar Hírlap 2003. szeptember 23-ai számában bizonyos Kopátsy Sándor Az aradi emlékmű című cikkében ilyesmiket ír: "A magyar közvélemény nem érti a román álláspontot a Trianon után lerombolt aradi emlékmű elhelyezése körüli vitában. Azért nem, mert a magyar történelemírás máig nem őszinte, sőt félrevezető a szabadságharc Erdély sorsát érintő értékelésében. (...) Az erdélyi szászok és az akkor már román többség hallani sem akart az unióról, a Magyarországhoz való csatlakozásról." Hogy miről mit nem akartak hallani a magyarok után érkezett "honfoglalók", arról folyhat történészi vita, de hogy a románok 1848-ban még nem voltak többségben sem a "történelmi" Erdélyben, sem a ma Erdélynek mondott újkori román tartományban, az tény.
Közönséges hamisításnak bizonyult a Népszabadságban Rossz hírek a szülőföldről címmel megjelentetett, Teller Edének tulajdonított üzenet, amelyben a közelmúltban elhunyt világhírű atomfizikus a magyarországi jobboldalt ostorozta, mondván: "egy évvel a választások után sem veszi tudomásul, hogy elveszítette a választásokat, továbbra is csak a kormányt támadja antidemokratikus módszerekkel, s nem támogatja a nemzet egészének javát szolgáló javaslatokat". A közmondást igazolva, miszerint a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát, alig huszonnégy óra leforgása alatt kiderült: enyhén szólva hamisítással van dolgunk. A Népszabadság tévedése beismerésére, olvasóinak megkövetésére kényszerült. Ennyi a történet.
Az ügy politikai, erkölcsi vetületein túl – mert bizony akár a kegyeletsértés tényét is kimeríti a dolog – most csak annak egyes szakmai, sajtóetikai vonatkozásairól szólnék. Az elkötelezetten baloldali, hírnevére gondosan ügyelő Népszabadság az említett áldokumentum közlésével akkora bakit követett el, amely, mondjuk, a Csajágaröcsögei Harsona esetében is megbocsáthatatlan lenne. A többnyire az anyaországi balliberális médiaguruk befolyása alatt álló erdélyi sajtókörökben és újságíró-tanodákban ma is a szakmaiság, mértéktartás mintájaként és követendő példaként emlegetik ezt a lapot! S lám, a Népszabadság saját kezűleg foszlatta szét a köréje szövögetett hamis mítoszt, mi több, jelezte: mélypontján a magyar újságírás, legalábbis annak túlnyomó, balliberális többsége. A kényszerű-kelletlen magyarázkodás, hogy "megvezették-e" vagy sem a szerkesztőséget, az ügy lényegét tekintve mellékes, egyvalami fontos, a tagadhatatlan tény: hazudott a Népszabi. A történtek kapcsán jut eszembe: aki ekkorát tud – és mer – lódítani, az nagyobb disznóságokra is képes.
Sz. L.
Új választmánya van az RMDSZ Történelmi Máramaros szervezetének címmel közölt valótlanságot az RMDSZ hivatalos közlönye, az RMDSZ Tájékoztató nevű elektronikus hírlevél szeptember 22-én. "Szeptember 20-án jelölte ki a Történelmi Máramaros területi szervezet küldöttgyűlése a 83 tagú területi választmányát, amelyben a helyi szervezetek képviselői mellett helyet kaptak az ifjúsági szervezetek és az RMDSZ társszervezetek képviselői is." Szem- és fültanúk egybehangzó állítása szerint csak arról született határozat Máramarosszigeten, hogy 83 tagú lesz (!) a választmány, amit egyébiránt másutt Területi Küldöttek Tanácsának neveznek. Ez a testület tehát nem lett se megválasztva, se kijelölve, "mert akárhogy is tekergettük a fejünket, a teremben nem volt 83 ember, és máskülönben is: a falusi szervezeteket senki sem képviselte volna a választmányban, ha távollétükben állítják össze a TKT-t a jelenlévők" – fogalmazott egy részvevő, mondván: csak annyi történt, hogy leosztották, hány hely jut mindegyik helyi szervezetnek, hány és kinek hivatalból, hány a társult, illetve civil szervezeteknek. Régi időket idézően csúsztatott tehát az "üzemi faliújság"...
T. P.
| voksukban a sorsunk van |
A román parlament két háza újból igent mondott az alkotmány módosítására. Jöhet az október 19-ére gyorsan ki is írt referendum. Miért ez a nagy sietség? A nemzetközi elvárásoknak való mielőbbi megfelelés áll mögötte. No meg az a hatalmi megfontolás, hogy minél kevesebb szó essék az új változat hiányosságairól.
Az RMDSZ is sietett igent mondani arra, hogy Románia nemzetállam, hogy az egyetlen hivatalos nyelv a román, hogy a kisebbségek nem államalkotó tényezők, és mindez a következőkben sem lesz módosítható az alaptörvény egyik "önbebetonozó" cikkelye szerint. Mindebben az igenükkel eddig is benne voltak, mert ugyebár csak kis lépéseket tettek afelé, hogy az alkotmány mondja ki: lehet a nemzetiségek nyelvén felekezeti iskolákat is beindítani, és használhatjuk anyanyelvünket az igazságszolgáltatásban. Ami, valljuk be, kivívandó jogainknak csak egy kis töredéke. Mert felekezeti iskolákat eddig is létrehozhattunk, ha volt rá pénz és akarat. S e kettő ezentúl is kell hozzá jó bőven. Magyarlakta vidékeken a bírák eddig is megszólaltak magyarul, ha ismerték a nyelvet s látták, hogy a peres felek valamelyike az állam nyelvén nem tudta elmondani vélt igazát. De most már a bíróságon hivatalosan is lehet magyarul beszélni, ha ez nem zavarja a per menetét. Pontosabban, ha a tekintetes bíróság úgy ítéli meg, hogy nem zavarja. Ezt majd tehát az ítélethozók döntik el.
Látatlanban lefogadom bárkivel, hogy románok lakta tájakon, Erdély legtöbb településén zavarni fogja a bírósági munka menetét a magyar nyelv használata. Használni fogják majd az igazságszolgáltatásban a magyar nyelvet ott, ahol most is használják, a tömbmagyarság lakta területen, Székelyföldön. És még ott sem mindenütt, mert bizony az igazságszolgáltatásban dolgozóknak csak töredéke magyar a magyarlakta vidékeken. És akkor mit is nyert ezzel a másfél milliós romániai magyarság nyolcvan százaléka?
Ahogy elnéztem a parlamentben honatyáink elszántságát, a rossz alkotmányt megszavazták volna már jó tíz évvel ezelőtt is, ha nem lett volna ott egy Király Károly, egy Szőcs Géza, egy Borbély Imre, egy András Imre, egy Zsigmond László, egy Németh János, de még egy Domokos Géza is, akik tudták, hogy az ilyen dokumentumra adott igen voks minden betűjének elfogadását és a vele való egyetértést jelenti. De hol vannak már ezek az emberek? Amiként egy öreg román liberális mondotta: akkoriban kérdeztem tőled, hogy hol vannak köztetek, magyarok között a baloldali frontosok, most már nem kérdem, hiszen látom, hol voltak; most már afelől érdeklődhetnék tőled, hogy hová lettek a parlamentből a magyar liberálisok, akik miatt szinte úgy véltük, hogy az egész erdélyi magyarság szabadelvű?
A jelenlegi alkotmányra mondott igen vagy nem azonban ha nem is bizonyítja be, hogy mennyire szabadelvűen gondolkodik a magyarság, de azt igen, hogy elfogadja-e a román nemzetállamban való élést, a megtűrt, idővel beolvadó kisebbség státusát vagy sem. Mert ha elfogadja, akkor ennek minden hozadékát, hordalékát is elfogadja. A kis lépésekkel "kivívott" jogaink időtállóságáról az elmúlt szinte kilencven esztendő rengeteg adalékkal szolgálhat, de a legutóbbi történések, packázások, halogatások, visszalépések, dörgedelmek, elutasítások, megaláztatások is mind azt igazolják: a parkosított megbékélés csak a Petőfi–Schiller-egyetemhez hasonlatos maszlag. Amíg nem szavatolt és nem élhető meg alapvető nemzeti és nemzetiségi jogaink mindegyike el egészen az önrendelkezésig, addig csak porhintésnek jó minden "kis lépés", alkotmányfinomítás, országimázs-adjusztálás. S persze arra, hogy az uborkafára felfutottak, a szavazatunk által bizonyos tisztségekbe jutottak – tisztelet a kevés kivételnek – a helyzetükből profitáljanak. Pillantsunk csak rá felkapaszkodottaink vagyonbevallásaira: lám, a népszolgálat milyen kifizetődő! Az adófizető polgárnak nem kis pénzébe került és kerül az a sok kis lépés.
Most a közemberen a sor, hogy voksoljon. Helybenhagyólag, elutasítólag vagy tartózkodólag. Adott mindhárom lehetőség – akárki akármit mond.
Román Győző
Ömlik a neokommunista optimizmus minden csatornán, minden napi- és hetilapban, határon belül és túl. Hogy tudnak ezek ennyire hasonlítani? Az embernek sokszor az az érzése, hogy nemcsak a kormányfők járnak együtt magaslesre, hanem minden miniszter, államtitkár, főosztályvezető meg pénztáros rendszeresen találkozik a két testvérállam testvérpárjainak hétvégi vagy hétközi piknikjein. Persze a román vörösek, de még a rózsaszínűek sem tudják levetni itthon, "román földön" magukra aggatott és állandóan csak izmosodó gőgjüket. Már odaát is ők kezdenek diktálni. Iliescu elvtárs odáig jutott az edzésben, hogy egyszerűen meg sem hallja magyar "párjának" kérdéseit, kéréseit, csak mosolyog magabiztosan bele a kamerába meg a nagyvilágba. Nyugodtan teheti. Ha régebbről nem is, de úgy harminc éve, amióta vezető káder, biztosan tudja, hiszen tapasztalta, miszerint mindig a románoknak van igazuk mindenben, mindenkor és mindenhol. Ha pedig a magyarokkal szembeállítva, akkor már törvényszerűen. Azt is tudja, hogy ehhez a kialakult gyakorlathoz jórészt a rendkívül ügyes román diplomácia járult hozzá, de ma már azt is tudhatja, hogy különösebb erőfeszítés nélkül, szinte magától megy a szekér. Az éppen soron lévő igásoknak csak az ostort kell megmutatni, és azonnal, egyre hevesebb iramban húznak el a román érzékenység fölöttébb veszélyes vidékeiről. Futás közben már vissza se néznek. Már arra sem kíváncsiak, üldözi-e valaki őket, egyáltalán ellenőrzi-e valaki nagy buzgalmukat? Annyira behódoltak, hogy már maguktól emlegetik a másik fél érzékenységét, még akkor is, ha netán azok éppen elfelejtik.
Az anyaországi szocialisták most egy újabb hamiskártyát húztak elő a zavaros pakliból. A minden irányból tornyosuló csődhalmaz közepén állva azt mesélik, hogy ha vannak is itt-ott bajok, ők mindent megbeszélnek egymás között, kritika és önkritika napirenden van, senkit sem kímélnek, a bármilyen enyhe személyi kultusz megnyilvánulásait is határozottan elutasítják házon belül. Amellett, hogy ez nem igaz, legalábbis nem ilyen mértékben, egy efféle ideológia hangoztatásával még jobban vágják maguk alatt az amúgy is recsegő ágat. Hiszen ha egy ez egyben igaz lenne állításuk, ezzel tulajdonképpen össztehetetlenségüket bizonyítanák. Azt, hogy minden belső, magas fokú demokrácia mellett sem képesek valami jobbra, tehát az egész bagázs úgy, ahogy van, képtelen egy országot rendesen elvezetni.
A mi román cucilistáink ebben a témában is jobban lapátolnak. Elsősorban kínosan próbálják leplezni a hálószobatitkokat – az más kérdés, hogy nem nagyon sikerül nekik. De ha kiderül valami róluk, szembehazudva az egész világot, letagadnak bármit. Ebben az országban ez nagyon könnyű. A korrupció mellett a hazugságok is annyira beleépülnek a mindennapi gyakorlatba, hogy már nincs olyan szerv, intézmény, hatóság, amelynek hinni lehetne. Közölnek egy statisztikát, majd másnap kijelentik, hogy persze nem egészen biztos, hogy az hiteles. A szomorú az, hogy – mindezek ellenére – a világ még hisz nekik.
A tálalásban vannak tehát különbségek, de – mint mondtam – a balos suttogások kölcsönös lekoppintása kitűnően működik. Az, hogy a hazugságok meg a kormánybakik odaát hamarabb, szinte azonnal kiderülnek, csak a magyarhoni demokrácia fényévnyi távolságát bizonyítják a mi vadkapitalista förtelmünkhöz viszonyítva. Persze ez őket nem vigasztalja, nekünk pedig már minden mindegy.
Sajnos valóban teljes letargia tapasztalható errefelé. Az élet minden területén. Ahogy egyre nagyobb a nyomor, egyre nagyobb a csend is. Egy kívülálló, az itteni realitásokat nem ismerő egyén ha egy román vagy akár magyar (!) pártos napilapot olvas, azt hiheti, itt minden rendben. Az istenadta nép, tudván (már nyolcvan éve), hogy meg kell húzni a nadrágszíjat, meghúzza, a levegővételt is takarékra teszi, és önfeláldozva dolgozik szeretett hazája felvirágoztatása érdekében. Románok és magyarok kart karba öltve építik az országot. Közös a bajuk, közös az örömük. Hisz a két vezérlő párt, jó kommunista hagyományokra építve, egyre nagyobb tudatlanságban szeretné tudni alattvalóit. A románság egy jelentős részében dolgozik is a feltétel nélküli hazafiság, ha pedig valami gond van a lojalitással, mindjárt elő lehet húzni a magyar kártyát. Ilyenkor egy-egy pillanatra kilátszik a nagy testvériség lólába, de hát ezzel senki sem foglalkozik. Az a tévhit leng a táj felett, hogy az egyszerű mezei magyar vagy hegyi román nem foglalkozik effajta gondokkal. Ez részben akár igaz is lehet, de a kép sokkal árnyaltabb és a feltétel nélküli összeborulás idillikus állapotába gyakran beletrafálnak. Persze mindig a többség a kezdeményező. Nem lehet véletlen, hogy a Nagy-Románia Párt tagsága egyre gyarapodik az erdélyi román fiatalok soraiból. Szomorú, de igaz.
Az anyaországi szocikból meg az RMDSZ csúcsfejeiből – úgy látszik – kihunyt a bármifajta büszkeség utolsó szikrája is. Lefekszenek, megalázkodnak. Ilyen balkáni, korrupt és hazug társaság kényét-kedvét lesik. Jól mondta valaki nemrég, hogy a Kempinski-beli koccintásért Medgyessy legalább az aradi szobor engedélyét megkaphatta volna. Pláne hogy már két éve beígérték. Ehelyett nemhogy a legcsekélyebb gesztust tették volna, még a rég felfüggesztett kolozsvári ásatásokat is újraindították. Meddig megy el ezeknek a tűrőképessége?
Nézem a romániai magyar tévéadást. Mióta Boros Zoltánt "agyonnyugdíjazták", ott is minden rózsaszín ködben lebeg. Folyamatosan kapjuk vissza elvett javainkat, a magyar fiatalok MIÉRT-miért nem, de itthon nagyon jól vannak, csak meggazdagodásuk különböző lehetőségei közül nem választották ki még a legtesthezállóbb változatot, Markó Béla fontolgatja a megbékélés szoborparkjának felállítását stb., stb. Egyedül Murvai László, az örökös tanügy-minisztériumi magyar szolgálatos kezdi keményen bírálni a dolgokat. Persze szellemes madárnyelven szól, hogy ha lehet, ne értse meg mindenki. Mindenesetre lerántja a leplet a mindenkori román tanügyről, mondván, hogy még az esetleges javító szándék is rosszul sül el, hiszen minden utat mindig fordítva próbálunk végigjárni. Még megérjük, hogy bátorságáért őt is lenyugdíjazzák...
Szépen élünk tehát. Várjuk a kettős állampolgárságot. Álmunkban meg is kapjuk, és a vörös ködből átlépve a rózsaszínűbe, elvegyülünk nagyvárosok nagy piacainak nyüzsgő tömegében és csodáljuk a kínai testvérek ügyességét.
Kádár Ferenc
Voltak ennek a nevenincs, arcnélküli társadalomnak olyan pillanatai, amikor a félrevezetettek kisszámú serege kábán és fal mellé állítottan hinni tudott még az úgynevezett telt zsebű "prófétáknak", akikből úgy fröccsent ki a beszéd, mintha valamilyen megváltói lennének a többszörösen is kifosztott népnek, és ilyen-olyan ígérgetéseiket, felhők felé dobált szavaikat azzal igyekeztek elhihetővé színezni, hogy unos-untalan azt mondogatták: igazságot szolgáltatnak a jogaiktól megfosztottaknak, visszaszolgáltatják valamennyi jussukat. Még azokat is, amelyeket alig egy-két évtizeddel ezelőtt raboltak el tőlük.
És hová jutottunk, hová süllyedtünk? Mivé váltak ezek az ígérgetések? Belefoszlottak a nagy hazudozások átláthatatlan ködébe; kóklerek, nagyhangú vásári kikiáltók vették birtokukba a "placcot" – a mindennapi politikai élet "placcát" –, és már a nép egyetlen hangosabb panaszára sem óhajtanak figyelni. Annyira elfoglaltak ugyanis, hogy nem jut idejük semmi másra, csupán arra, hogy miképpen lehet naponta átrázni a hiszékenyebb népet, miképpen lehet zsebéből kitépni azt a pénzt, amelyet a szerencsétlen hosszú, kínosan-keserves munkával gyűjtögetett, takarítgatott meg arra az alkalomra, hogy legyen majd mivel önmaga bajain segítenie, ha álkulccsal, kopogtatás nélkül nyit ajtót otthonára a baj.
Jut eszembe most mindez így, ilyen meredeken, kifeszített idegekkel fogalmazva, mert hallom, olvasom, hogy a bukaresti uraságok egyetlen tollvonással, felelőtlenül, több mint ezer ember holnapi biztonságára nagyokat, felelőtleneket legyintgetve, megszüntették a Szatmári Hitelszövetkezetet. Az egyik oka ennek a dicstelen tettnek lehetne az is, hogy a Hitelszövetkezetek Országos Központja több mint kétmilliárd lejjel "sáros", vagyis: ennyivel tartozik a szatmárnémeti alegységnek. Az adósságot jobb helyeken illő lenne kiegyenlíteni, más szóval: kifizetni. Fizetés helyett azonban egyszerűbb lakatot tenni a hitelszövetkezet egyik-másik ajtajára, fiókjára, így és ekképpen "szédítve" a kilátástalanság áldatlan állapotába az egy-két évvel ezelőtt még hitükbe kapaszkodókat.
Találtak természetesen erre a "bölcs" cselekedetre a különböző paragrafusokat gyártó bukarestiek egyfajta mondvacsinált magyarázatot is. Arra hivatkoznak ugyanis, "bölcsességüket igazolandó", hogy meg kell erősíteni – így, ezzel a szóhasználattal! – az országos központhoz tartozó 550 hitelszövetkezetet úgy, hogy ha törik, ha szakad alapon, össze kell vonni a hárommilliárd lejnél kisebb alaptőkével rendelkező alegységeket. Ezt, ha akarom, értegetem-forma is, csakhogy: a Szatmári Hitelszövetkezet 4,5 milliárd lejes alaptőkével rendelkezik. Épp ezért fölösleges bizonygatni, hogy "itt valami bűzlik", vagyis Bukarestben a szakmai "bölcsek" saját képmásukra, saját zsebük hasznára írták át a hitelszövetkezetekkel kapcsolatos törvényt. Nem értik itt, Szatmárban a hitelszövetkezet vezetői azt sem, hogy milyen jogon, milyen "erkölcsi" indítással "semmizik ki, írták le" bukaresti illetékesék azt a 97-es törvényt, mely fehéren feketén előírja: az átszervezést nem lehet, nem szabad, sőt törvénytelen a szövetkezeti tagok tudta nélkül, vagyis: a közgyűlés összehívását lelegyintve megejteni. A törvény tájainkon azonban lassan csupán írott malaszt marad, úgy értelmezi, úgy fordítja ki a hatalom egyik-másik korifeusa, ahogy akarja. Pontosítva: ahogy hasznot húzhat belőle. Ezt bizonyítja kiáltóan az az önkényeskedő magatartás is, melyet sem értelmezni, sem megmagyarázni nem lehet: az Országos Hitelszövetkezet ilyen-olyan korifeusai semmilyen kérdést nem tűrve cserélnek le zárakat, vezetőket, és arcátlanul viszik a szatmári betétesek pénzét. Havonta, a kölcsönökből befolyó több mint kétmilliárd lejből emberi körültekintéssel, csipetnyi jóindulattal – de hol van már a jóindulat? – fokozatosan visszafizethetnék a félrevezetettek, hiszékenyek és rászedettek összes betétjét.
Visszafizethetnék, mondom feltételes módban, csakhogy ebben az országban lassan már mindent feltételes módban kezdünk ragozgatni. Így hal ki észrevétlen az emberekből a hit, a bizalom, így feszítik fő-főkorifeusék keresztre az egyszerűbb halandók maradék reményét is.
Kihalófélben van Taar Imrében és óvónő feleségében is a remény, akik húszmillió lejt takarítgattak meg arra az alkalomra, hogy amikor majd kézen fogva kezd ajtójukon kopogni egyik gond a másik után, amikor az időt már nem években, nem hónapokban, hanem napokban kezdi csak méregetni az ember, legyen mihez nyúlniuk. Él valahol bennük még nagyon mélyen a remény, ígéretet kaptak ugyanis arra, hogy szeptember közepén kifizeti a Hitelszövetkezet a befektetett összeg kamatait, csakhogy ez az ígéret olyan rongyos, agyonkopott takaró, mely alatt melegedni nem lehet, csak dideregni.
Azt hiszem, hogy ilyen takaró alatt didereg országunk lakosságának több mint fele...
Gúzs Imre
| belügyeink |
– A bizottság az erdőlopásoknak járt utána. Azt néztük meg, hogy miként kárpótolhatjuk azokat a volt tulajdonosokat, akiknek a helyi földosztó bizottság nem vagy nem törvényesen adta vissza az erdőket. Az egykori tulajdonosoknak legtöbbször nem az ősi helyen osztották ki a fás területeket, hanem kimértek nekik egy csutakos részt, és amikor nem voltak megelégedve mindezzel, a helyi rendőrséggel megfenyegették őket. Ugyanakkor megtudtuk azt is, hogy egész erdőrészeket irtottak ki, s e törvénytelenségek fedezésére az állami erdőgazdálkodás számlatömbjeit használták. E vidéken egy szűk csoport tartja kezében a hatalmat, s nemegyszer megtörtént, hogy a fatolvajok kiirtották mások erdeit, s legjobb esetben a tulajdonos az érték alig néhány százalékát, olyan kis zsebpénzt kapott. És azt állították a kárvallottak, hogy ha mertek emiatt szólni, a kivizsgálást végző intézmények – rendőrség, ügyészség, bíróság – azoknak adtak igazat, akik gazdagabbak és hatalomközelben voltak. Tehát meg kellett vizsgálnunk, hogy mi az igaz az egészből.
– És mi volt az igaz?
– A törvénytelen számlatömbökről és a szárhegyi alsó erdőről nem beszélnék, hiszen a kivizsgálások még folynak, tehát nincs végső következtetés. Kiderült azonban, hogy Gyergyó vidékén a helyi földosztó bizottság tagjai – többségben RMDSZ-es magyarok – nem akarják birtokba helyezni a jogos tulajdonosokat. Ez előttünk nyilvánvaló volt. Az erdészet átadta a helyi földosztó bizottságnak a parcellákat. A 209-es és a 210-esekről van szó. A földosztó bizottság ezeket nem osztotta ki a tulajdonosoknak. 2000-ben az erdőgazdálkodás élén őrségváltás történt, de amint az erdőfelügyelőség jegyzőkönyvei igazolják, ettől kezdve megsokasodtak az erdőlopások, s pontosan az említett parcellákon. Már 2001-ben ugyancsak egy parlamenti bizottság tagjaként a tolvajokat elkaptuk, és akkor a kár mintegy 1,5 milliárd lej volt.
– S akkor hogy nem kerültek lakat alá?
– Mert a liberális kollegám vallomása szerint a rend őrzésével megbízott helyi parancsnok rólam tett jelentésében azt állította, hogy egy szélsőséges nacionalista, mi több, fasiszta vagyok, s a 90 százalékban románokból álló parlamenti bizottság a további kivizsgálást ezért leállította. De mivel nem hagytam fel az igazság kiderítésével, az idén újból parlamenti bizottság járhatott a vidéken. A világ röhejére – a rendőrség nem volt képes erre – mi megint elkaptuk a fatolvajokat. Hihetetlen, de így történt. Annak ellenére, hogy már előre jeleztem: ellenőrizni indulunk. Hatalmas volt az ijedtség, s hogy eltüntessék a lopás nyomait, meggyújtották a csutakokat. A nagy igyekezetben a friss ültetvények is a lángok martalékaivá lettek az idei tavaszon. Bár sejthető, hogy kik a tettesek, a rendőrség nem tudta őket azonosítani. Érdekes, hogy a helybeli gyerekek tudják, kik voltak, olyannyira, hogy akadt, aki a dolgozatába is beleírta, miként történtek a dolgok. Úgy vélem, sem a rendőrség, sem az erdőfelügyelőség nem fogja megtalálni a gyújtogatókat.
– De még ezek után se adták vissza a tulajdonosoknak az erdőket?
– Ottlétünkkor a helyi vezetők megígérték, hogy egy hónapon belül megoldják azoknak a helyzetét, akik csutakot kaptak vissza. Hát azóta kissé eltelt az idő, hiszen már a harmadik hónapon is túl vagyunk, de eddig minden maradt a régiben, s amint megtudtam: hallani sem akarnak arról, hogy a kárvallottaknak vagy megfelelő erdőt osszanak ki, vagy kártalanítsák őket. Elmentem tehát a mezőgazdasági meg a belügyi minisztériumba azzal a kéréssel, hogy hassanak oda: a helyi földosztó bizottság végezze el a törvény előírta feladatát.
– Mivel magyarázzák a helyiek, hogy e problémát nem oldják meg?
– Azzal, hogy ha a csutakos terület helyett más határrészen osztanak ki erdőrészt, akkor megbomlik a rendszer. Igen ám, de volt, akinek nem a régi területét adták vissza, mert nem lehetett, máshol kapott erdőrészt. Itt ugyanaz a helyzet állna fenn, ha meg akarnák oldani a gondot. De ha ezt nem lehet, akkor fizessenek kártérítést. Egyébként ez volt a parlamenti bizottság tagjainak is a véleménye. Szomorú, hogy a mezőgazdasági minisztérium illetékesei azt mondották, hogy az erdők visszaadását nem mi akadályozzuk, hanem maguk a magyarok.
– És a problémákat végre megoldják?
– Csak annyit mondhatok, hogy az illetékes intézmények miután megírják a maguk jelentését, az a földosztást ellenőrző minisztériumokhoz kerül, az ő feladatuk a problémák megoldása. Úgyhogy bízom abban: végül nem fogja kár érni a gyergyói erdőtulajdonosokat sem.
Román Győző
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hős vértanúira emlékeznek Aradon október 1. és 5. között. Az Aradi Magyar Október elnevezésű rendezvény 1-jén 16 órakor az Arad, a magyar Golgota című szavalóversennyel veszi kezdetét, helyszín a Jelen Ház; 3-án 17 órakor az aradi polgári mozgalom tart fórumot ugyanott; 4-én 18 órakor a Belvárosi Egyházközség tanácstermében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testületének tagjai és az erdélyi magyar polgári egyesületek vezetői és képviselői tanácskoznak; 5-én 10 órától városszerte templomi emlékünnepélyek lesznek, 12 órakor zarándokút a Szabadságért (a Tűzoltó tér és a minorita templom érintésével a vértanúk vesztőhelyéhez), 13 órakor az emlékműnél ünnepség és koszorúzás. A szervezők – azaz az aradi református egyházközségek, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, az aradi és nagyváradi Magyar Polgári Egyesület, az EMNT ügyvivő testülete – kérik, hogy a Vértanúk Emléknapjának kihirdetett vasárnapon virággal és gyertyával járuljanak az emlékezők a "fogságban" lévő szoborhoz, kegyeletük jeleként.
Múlt pénteken a román nyelv fennkölt baktere, George Pruteanu "örökös szenátor" átlibbent Corneliu Vadim Tudor Nagy-Románia Pártjába. Nincs ebben semmi különös, hisz kies hazánkban az egyik pártból a másikba való átjárások olyan gyakoriak, hogy már azon gondolkodnak egyesek: forgalmi rendőrt kellene állítani minden politikus mellé, hogy irányítsa, amikor át akar kelni a számára naposabb oldalra. Egy kissé furcsa talán az lehetne, hogy a nagyobb húsosfazék helyett a kisebbiket választotta. De hát lelke rajta, meg különben is, ahogy elnézem, nem lehet nagyétkű, elég lesz neki az a kisebb fazék is. Egyelőre…
Mondanám, hogy politikai kalandorság, de nem mondom, mert még valaki megsértődik. Náluk ugyanis nemzeti vonás egyik oldalról a másikra állni, ezt már mutogatták ’16-ban és ’44-ben.
Mondanám – derék dolog otthagyni a hatalmat, de nem mondom, mert a másik hatalomvárományos oldalán sokkal nyugodtabban, zavartalanabbul lehet magyarfalni. Ilyen megvilágításban még okos is a nyelvőr.
Mondanám, nemes felháborodásában iszkolt át (leváltották ugyanis a tanügyi bizottság elnöki tisztségéből, s ő szeret és mindenáron akar is elnök lenni) – de nem mondom, mert ő maga jelentette ki, már zsenge gyermek(politikus)kora óta megegyeznek nézetei a Vadiméval. Igaz, ő pártot mondott, de hát az totál mindegy.
Mondanám – akkor miért nem mindjárt ott kezdte? De nem mondom, mert akkor a nyájas olvasó hülyének tartana. Hát hogyan lehetett volna 1996-ban Vadimmal kezdeni?! ’Sze akkor a KDNPP volt a menő, vele lehetett a parlamentbe jutni. És jutott is Georgénk. Aztán az SZDP lett a menő, hát halkan belelépett. Csak hát azok a csúnya szocdemek elvették a játékát, az elnöki tisztséget. Hát nem rosszak?! De! Úgy otthagyta őket, hogy csak, és ismét halkan belelépett egy másik… pártba. Most már végre abba, amelyik mindig is a szíve csücskében volt. Nagy titokban.
Jó kis mondás az, hogy: előbb-utóbb összenő, ami összetartozik...
B. Z.
Mindkét magyarországi politikai oldalon súlyos kihagyásokat észlelhettünk a közelmúltban. A jobboldalon elmulasztották néhány hamis dokumentum megírását. Nem jutott eszükbe vagy szégyelltek ilyen eszközhöz nyúlni? Mindegy, magukra vessenek. A későn kelő, restelkedő koldusnak üres a tarisznyája. Bombaként robbant volna, ha a Magyar Nemzet a megfelelő időben közli Rotschild végrendeletét, amelyben már a múlt század elején felszólítja a magyarországi választókat, hogy majd ne pártolják az MSZP politikusait, mert a szemük sem fog jól állni.
Az élet bebizonyította, hogy valós kompromittáló dokumentumokkal csak ellentétes hatást lehet elérni, lásd D-209 személyleírását. Ilyen megfontolásból irogatták a baloldalon – pontosabban a bankárok és brókerek oldalán – a Teller-levelet meg az ügynökigazolványokat. Az alapötlet ügyes, de nem lehetett volna életszagúvá tenni azokat a papírokat? Nem volt elegendő 13 esztendő néhány hamisítvány tökéletes megkomponálására? Miért vittek be a Teller-levélbe tipikus Népszabadság-kliséket? És Kondor Katalint miért akarták német kémekre ráállítani, ha nem tud németül?
Szóval, elvtársak, vannak még hiányosságok a száznapos pünkösdi királyság négyéves határidő előtti teljesítésében.
N. Á.
Tucatnyi római katolikus hívő tüntetett nemrég a Dóm téri székesegyház előtt. A főként idős asszonyokból álló csoport Martin Roos megyés püspök azon határozata ellen emelte fel a szavát, mely szerint Andreas Reinholtz józsefvárosi plébános ezentúl az Arad megyei Máriaradnán kell hogy eleget tegyen papi hivatásának. Az elégedetlen hívek azért döntöttek a véleménynyilvánítás eme formája mellett, mivel úgy vélik, szép szóval semmire sem mennek, hisz véleményüket soha senki nem hallgatja meg. A nevük elhallgatását kérő tiltakozók egyike alulírottnak elmondta, Reinholtz tisztelendő közel 30 éve szolgálja a józsefvárosi katolikusokat, ezért óriási igazságtalanság érné, ha most, ennyi kegyelemben és megvalósításokban gazdag esztendő után el kellene hagyja a méreteiben piciny, ám a hívek lelkületének tekintetében páratlanul gazdag templomát. "Azért vagyunk itt, hogy megvédjük pásztorunkat, akinek közösségépítő munkájával teljes mértékben elégedettek vagyunk, azt az embert, aki megvigasztalt, amikor bajban voltunk, erőt adott a továbblépéshez" – hangsúlyozta. Megjegyezte: Máriaradnán már régóta nincs vallásos élet, üresen áll a ferences kolostor, tehát tárgytalan a püspök intézkedése. Megkérdeztük: mit gondol, mi indokolja a személycserét; felvetésünkre homlokráncolás és az egyházon belüli protekcionizmust sejtető válasz érkezett. Informátoraink szerint a püspökség döntése értelmében a megüresedett temesvári papi állást Szabó Péter, Újszentes jelenlegi plébánosa tölti majd be. S bár Andreas Reinholtz utódának kiléte, a ma már többségében románok lakta telepesfaluból a megyeszékhely történelmi városnegyedébe átirányított Szabó tisztelendő eredményes egyházszervező, szociális és nem utolsósorban pedagógusi tevékenysége az ügyben érintettek előtt is ismeretes, soraikból, természetesen, néhány magyar anyanyelvű katolikus sem hiányzik. Évekkel ezelőtt például a harciasságukról, forradalmi szellemükről ismertté vált józsefvárosiak nemtetszését az ifjúsági ügyek felkarolásában jelentős érdemeket szerzett Kapor János plébános áthelyezése váltotta ki; a – részben érthető – akkori zúgolódás azonban nem kapott nyilvánosságot.
Gurzó K. Enikő
A döntés megszületése óta az Alternatíva 2002 szakszervezet arról próbálja meggyőzni a vállalat vezetőségét, valamint az Állami Vagyonkezelőt, hogy ez utóbbi az Azomuresben birtokolt részvényeiért cserébe vegye át a fotópapírgyárat. Az ügyben Borbély László képviselő is interpellált, kérvén a kormány, az egészségügyi tárca közbelépését. A kormány reagálására azóta is várnak, viszont az Azomures vezetősége már cselekedett, tömeges elbocsátásokra vonatkozó szándékát közölte a munkaügyi felügyelőséggel, a munkaerő-elhelyezési ügynökséggel, valamint a szakszervezettel. Ez utóbbi ugyan még próbálkozik különböző beadványokkal jobb belátásra bírni a vezetőséget, de amint azt Maria Dandarau szakszervezeti elnök lapunknak elmondta, nem sok reményt fűznek ahhoz, hogy meghallgatásra találjanak. "Sem a kormányzat, sem a vagyonügynökség nem töri magát, hogy átvegye a gyárat" – mondta a szakszervezeti elnök.
A fotópapírgyár a fényérzékeny anyagok egyetlen romániai gyártója, fő termékei a röntgenfilmek, innen biztosították a kórházak filmszükségleteinek mintegy háromnegyedét. A teljes összeomlás határán álló román egészségügyi rendszernek köszönhetően a gyár egy év alatt több mint 90 milliárdos veszteséget halmozott fel. Bezárásával kérdésessé válhat a gyár hőközpontjának helyzete is, ami veszélyezteti a város Maros-hídon túli részének, az Egyesülés-lakónegyed panelházainak távfűtését.
Sz. L.
| miből élünk? |
– Hogyan látszik onnan, úgymond hatalmi pozícióból a román agrárium helyzete?
– A szemszög lehet változó, de a valóság ugyanaz, mégpedig szomorú. A román mezőgazdaság, amiként a teljes román gazdaság is, mély válságban van. Az ágazat legfőbb jellemzője a káosz. Bárhonnan szemléljük, nem látunk mást, mint a szervezetlenség jeleit. Hogy idáig fajult a helyzet, azért elsősorban a politikumot terheli a felelősség, hisz az ágazat jövőjével kapcsolatos átfogó elképzelés, stratégia kidolgozása az ő feladata lett volna. A szakmailag kellőképpen végig nem gondolt, elsősorban külföldi nyomásra beindított programok inkább a valóság elfedését szolgálták, szolgálják, mintsem az ágazat valós érdekeit. Az EU-s követelményekhez való igazodás szükségességére hivatkozva kizárólag megfelelési kényszerből hozott, s nem egy világos stratégiába illeszkedő határozatok, intézkedések többet ártanak, mint használnak. Anélkül, hogy a politikusokat mentegetném, azért tartozom az igazságnak annyival, hogy elmondjam: az agrárszakembereknek is megvan a maguk felelőssége abban, hogy ide jutottunk. Elsősorban azt kifogásolom, hogy nem hallatták kellőképpen a hangjukat, amikor a törvényhozás az agráriumot érintő kérdésekben döntött. A törvények előkészítésébe jobban be kellett volna vonni a szakembereket, de hát erre úgy látszik, nem volt meg egyfelől a kellő akarat, másfelől a szükséges határozottság, érdekérvényesítő szándék.
– Nevezzük nevén a gyereket, ön milyen konkrét tényekre vezetné vissza a válság okát?
– Napestig sorolhatnám, mégsem érnék a végére. Az előttem szólók már rámutattak a legfontosabbakra, én most csak az egyik legsúlyosabbra, a következetlenségre hívnám fel a figyelmet. Általános jelenség, hogy a szabályozások gyakori, meggondolatlan változása, változtatása következményeként a gazdák egyszerűen képtelenek hosszabb távon gondolkodni, számolni, ami mégiscsak elsőrendű követelmény annak, aki netán befektetésre adná a fejét. Egymást követik a látszólag a gazdálkodók anyagi támogatását célzó kormányrendeletek, de mihelyt alkalmazásra kerülnek, kiderül: egyik kezével ad az állam, a másikkal pedig visszavesz – gyakran többet, mint amennyit adott. Az egészségtelen birtokviszonyok, a nadrágszíjparcellák eleve kizárják a korszerű gazdálkodás lehetőségét: a gépesítést, a vegyszerezést stb. Ahelyett, hogy növekedne, a rendszerváltás óta folyamatosan csökken a műtrágya-felhasználás: ‘89-ben még 110 kg hatóanyagot használtak fel hektáronként, ma mindössze 20-at. Nos, így járul hozzá a hatalom a biotermékek térnyeréséhez: a gazdák már rég biogazdálkodást folytatnak, csak még nem tudnak róla. Egy másik, a programok, szabályozók életbeültetését, finalitását erősen gátló jelenség: a rendszer nehézkes működése, túlbürokratizáltsága. Ezt a megyei szakhatóság különböző vezető tisztségeiben eltöltött évek során szerzett tapasztalataim alapján mondom. Sokszor kényszerülök restelkedésre a hozzám forduló gazda előtt, amikor az ügyintézés bonyolult útjait magyarázgatom, holott ő is, én is tudom: megvolna rá az egyszerűbb megoldás, de hát a szabály, az szabály. Sokszor az az érzésem: alkotóik nem ismerik kellőképpen a valóságot, a miliőt, amelyben a törvényeket, szabályokat alkalmazni kell, amelyben azoknak hatniuk kellene. És akkor még egy szót sem ejtettem arról, hogy rendszerint maguk a törvények, szabályok is értelmezésre szorulnak.
– Milyennek látja az erdélyi magyar gazdatársadalom helyzetét?
– Súlyos eszköz- és tőkehiánnyal küszködik. Többnyire 15–20 esztendős gépekkel, pénz nélkül a legjobb szakmai felkészültséggel sem lehet egyről kettőre jutni. Sokat lendítenének az agráriumon a mezőgazdasági hitelek, a hosszú lejáratú kölcsönök. Ezt az adósságát a törvényhozásnak mihamarabb rendeznie kellene. A kormányzatnak be kell ismernie, a SAPARD-program nem jelent megoldást a szegény ember számára, csak azokon segíthet, akik képesek mellékelni a maguk, mondjuk 200–400 millióját. Erre pedig csak keveseknek van lehetőségük. Pedig az idő sürget, elegendő, ha csak a bűvös 2007-es esztendőre, Románia várható, remélt EU-s csatlakozásának időpontjára gondolok. Az integráció egyik legfőbb akadálya éppen a mezőgazdaság állapota lehet. Lemaradásunk fényévnyi. Ennek illusztrálására egyetlen Maros megyei példát említenék: az állattenyésztésre predesztinált régióban a tejtermelés mintegy 80 százaléka 1–2 tehenes gazdaságokból származik. Kérdem én: miként lehet ezektől a gazdáktól a biztonságos minőséget, a higiéniát megkövetelni? Hogy a szigorú EU-s normák betartatásáról egy szót se ejtsek. A hasonló példákat még sorolhatnám.
– Lát-e kiutat?
– Lennie kell, van kiút. A labda a hatalom térfelén van: ha Románia valóban elkötelezte magát az EU-s csatlakozás mellett, akkor tennie is kell érte. A legsürgősebb tennivaló pedig a mezőgazdaság talpra állítása, ami komoly anyagi ráfordítást igényel. E nélkül nem megy. A szakma dolga pedig a felkészülés, a szemléletváltás folyamatának gyorsítása, a jövő gazdagenerációjának felnevelése. Tudatosítani kell: a pénz csak – igaz, nélkülözhetetlen – feltétele, de nem biztosítéka a korszerű, piacorientált mezőgazdaságnak. Addig is, amíg a hatalom lépésre határozza el magát, nekünk, magyar agrárszakembereknek, gazdáknak tennünk kell azt, amit éppen lehet, amit muszáj. A szövetkezeti rendszer kiépítése – a termelés, feldolgozás, értékesítés láncolatának biztosítása – a legsürgősebb feladatok egyike. Örömmel nyugtázom, hogy minden csapás – nem, nem természetire gondoltam – ellenére kialakulóban van az a gazdálkodói-vállalkozói réteg, amely megfelelő gazdapárti anyagi-törvényi feltételek mellett a jövő sikerének kovásza lehet.
Szentgyörgyi László
A Föld egyik legforróbb pontján, a Namíbiai-sivatagban élő bogár, a stenocara adta az ötletet a brit kutatóknak. Andrew Parker, az Oxfordi Egyetem zoológusa ugyanis a 60 fokos homokban is megélő, mindössze két centiméter hosszú rovar hőháztartását tanulmányozva jött rá: az apró lény a hajnali ködből nyeri a létéhez szükséges vizet. Hátát hajszálvékony, mindössze 10 mikron vastagságú dudorok és barázdák borítják. A parányi csomók csúcsa tükörsima, így a köd lecsapódik rájuk. Amikor egy cseppnyi víz összegyűlik, a dudorok viaszos oldalán legördül, és a barázdákon keresztül egyenesen a bogár szájába jut.
A brit védelmi minisztérium kutatói két éve készítették el a különleges vízcsapda megnagyobbított mását, amely igen hatékonynak bizonyult. Míg a köd "lecsapolására" – mivel az alapötlet nem új – Peruban vagy Chilében hagyományosan használt hálók egy négyzetméterével naponta legfeljebb 5–13 liter vizet lehet nyerni, a bogárhát "know-how"-ját felhasználva készített felület ennek a többszörösét adja. Az új technológiát nem csak öntözővíz nyerésére lehet használni; a "bogármorf" tető egy-egy épület vízellátásához is hozzájárulhat, sőt a konstrukció segíthet a reptéri forgalmat akadályozó köd feloszlatásában is.
E technológia csak az egyike azoknak, melyek a Föld vízkészletének gazdaságosabb felhasználását szolgálják. Kétségbeejtő tempóban fogy ugyanis az édesvíz, amely a bolygónk felszínét borító víznek nem egészen a 3 százalékát teszi ki, ráadásul több mint kétharmada – jég formájában – az Északi-, illetve a Déli-sarkon van. "Ha egy teli fürdőkád képviselné a földkerekségen található vízmennyiséget, mindössze egy stampedli lenne belőle az édesvíz" – érzékelteti az arányokat Denk András, a Magyar Mérnöki Kamara Épületgépészeti Tagozatának elnöke.
Spórolni kell tehát a vízzel, és ehhez még csak csodákra sincs feltétlenül szükség. Mindenekelőtt az emberek gondolkodásán kell változtatni – kellemetlenkednek a szakértők, akik szerint minimális befektetéssel 20 százalékos vízmegtakarítást lehet elérni. Egy, a víz- és energiatakarékos technológiák terjesztésén dolgozó floridai cég, az American Water and Energy Savers (AWES) például 49 pofonegyszerű tanáccsal buzdít észszerű vízhasználatra. Ne folyasd a csapot fogmosás vagy borotválkozás közben! A mosó- vagy mosogatógépet csak akkor indítsd be, ha már teli van! Javítsd meg a csöpögő csapot: ha másodpercenként csak egy csepp víz vész el, egy év alatt 12 köbméter mehet kárba! – figyelmeztetnek egyebek között.
Denk András szerint is hasonló módszerekkel lehet a leghatékonyabban spórolni, már csak azért is, mert egy-egy új technológia meghonosítása igen időigényes feladat. Ma Magyarországon a háztartásokban felhasznált ivóvíz mintegy harmada például a vécék öblítésére megy el. A régi szabványok szerint a mellékhelyiségekbe 12 literes öblítőtartályokat szereltek be, amelyekből egy négytagú család évi 68 köbméter vizet folyatott a csatornába, nagyrészt fölöslegesen. Csak azzal, ha a "kisdolog – kis gomb, nagydolog – nagy gomb" elvén működő 3, illetve 6 liter vizet adó tartályokat használunk, ezt a mennyiséget a harmadára lehet csökkenteni. Márpedig ez egy lakóépületre, városra, országra kivetítve óriási megtakarítást jelent. Nyugat-Európában már dolgoznak olyan technológián is, amely 3 literben maximálná az angolvécé egyszeri leöblítéséhez szükséges vízmennyiséget, de ehhez már speciális vécécsészékre és – hogy a víz biztosan magával sodorja az "anyagot" – a jelenleginél szűkebb csatornára lenne szükség. Több mint felével csökkenthetjük a vízfelhasználást akkor is, ha zuhanyozásnál elzárjuk a csapot, amíg szappanozzuk magunkat – mond még egy, mindenféle technikai bravúr nélkül megvalósítható ötletet Denk, aki szerint a félmillió magyarországi panellakásban nemcsak a szigorúan vett energiatakarékosságot szolgáló felújítások, hanem a víz- és csatornahálózat korszerűsítése is elengedhetetlen volna.
A takarékosság magától értetődő módja az esővíz használata ott, ahol nem feltétlenül tisztított vízre van szükség. A márciusi víz-világkonferencián az ENSZ szakértői követendő példaként állították a részvevők elé a világnépesség 22 százalékának otthont adó, de a vízkészleteknek csak a 6 százalékával rendelkező Kínát, ahol 15 millió embernek az esővizet gyűjtő ciszternákból biztosítanak vizet. A DaimlerChrysler cég berlini székházában a tetőre hullott csapadékkal oldják meg a vécék öblítését, Tokió legnagyobb szumóstadionjában pedig föld alatti tárolókban tartalékolják az esővizet az épület légkondicionálásához.
A háztartásokban felhasznált mennyiség azonban Európában csak az összes elfogyasztott víz 13 százaléka, hiszen 54 százalék az iparban, 33 százalék a mezőgazdaságban "folyik el", világviszonylatban pedig messze az agrárágazat a legnagyobb felhasználó: az ENSZ adatai szerint a Földön elfogyasztott víz több mint 70 százaléka öntözésre megy el – és ennek csaknem a kétharmada kárba vész. Így aztán ezen a területen különösen sokat lehet tenni a takarékosságért. Ugyancsak kínai példa, hogy a hol áradások, hol szárazság sújtotta ország kormányának tavalyi döntése értelmében a Sárga-folyó völgyében nyolc éven át összesen csaknem 2 és fél milliárd dollárt fordítanak a víztakarékos földművelés meghonosítására. A térségben lévő nyolcmillió hektárnyi mezőgazdasági területen ennek aránya ma 20 százalék, de a remények szerint a program végére csaknem kétharmadra emelkedik. A közel 5 és fél ezer kilométer hosszú kínai folyó évi 58 milliárd köbméteres vízhozamából ma 31,7 milliárdot emelnek ki mezőgazdasági, ipari, valamint háztartási célokra.
Állandó probléma a vízhiány az észak-indiai Ladakban, ahol évente kevesebb mint 7 centiméternyi eső esik. Négy éve Chewang Norphel mérnök kapta meg a Far Eastern Economic Review Hongkongban megjelenő gazdasági hetilaptól az Év Ázsiai Újítása díjat, mert egy egyszerű, ám zseniális találmánnyal jórészt megoldotta ezt a gondot: a hóolvadáskor a hegyoldalon szabadon lefolyó vizet kis tározókban gyűjtik össze, és a folyamatot többször is megismételve mesterséges gleccsereket alakítanak ki, amelyek kora tavasszal vizet biztosítanak a locsoláshoz a falusi földműveseknek. A legnagyobb ilyen művi jégfolyó 300 méter hosszú, 45 méter széles és 1 méter mély volt. E "természeti beavatkozás" mindössze 2000 dollárba került, s képes volt vízzel ellátni egy 700 lelkes települést – írta a National Geographic.
Az Egyesült Államokban a számítástechnika felhasználásával igyekeznek racionalizálni az öntözési módszereket. Kansasban például már két éve mobil laboratórium járja az államot, és segíti a farmereket, 2001-ben pedig egy arizonai középiskola, a phoenixi Kyrene Altadena egyik diákja nyerte el a fődíjat az Intel számítástechnikai cég találmányi pályázatán. Rebecca Lishko, azon bosszankodva, hogy a család kerti locsolórendszere eső után is bekapcsol, olyan szisztémát dolgozott ki, amely egy nyomtatott áramkör segítségével méri a talaj nedvességtartalmát, és a kapott adatoktól függően vezérli az öntözőrendszert.
Poór Csaba
(HVG)
A 2003-as mezőgazdasági év a végéhez közeledik. A termelők fáradtan, üres zsebbel, elkeseredve gondolnak a jövőre és főleg az újrakezdésre. Példásan küzdöttek a szárazsággal, a pénzhiánnyal, felsóhajtva:
Az Isten se segít, de a Mezőgazdasági Minisztérium se.
A Parlament, a Kormány megszavazott néhány törvényt a termelők megsegítésére, sajnos eredmény nélkül, mert a szükséges pénzalapok nélkül.
"A figyelem középpontjában lesz a működő és életképes mezőgazdasági üzemek létrehozása és működtetése... A szövetkezeti termelés fejlesztése... A mezőgazdasági termékek importjának a csökkentése..." A fenti idézettöredékek a Mezőgazdasági Minisztérium stratégiájából származnak. Szép gondolatok, de ezek is csak papíron maradtak.
Néhány törvényt és sürgősségi kormányrendeletet (skr.) említenék, amelyek léteznek, de a hatásuk elenyésző:
1. Szeptember 23-án járt le a 2003/72-es skr. határideje, amely 2 millió lejjel próbálta volna segíteni az 5 ha-nál kisebb gazdaságokat. Országos szinten 6,6 millió hektárra 13.200 milliárd lejt szántak. A mai napig alig 50 százaléka a termelőknek nyújtott be igénylést. (Az első összeget a kalászosokra október–november hónapokban kapják meg. Sajnos abból a pénzből csak ajándékot vásárolhat a gazda a családnak karácsonyra. Hisz a vetést már be kell fejezni, nem lehet majd a pénzt se vetőmagra, se gázolajra költeni.
A késedelmeskedés és érdektelenség okai:
– a termelők már nem bíznak az ígérgetésben;
– nincs arra ideje a gazdának, hogy napokat vesztegessen betakarítás idején a polgármesteri hivatalokban;
– a nyilvántartások hiánya;
– a tulajdonpapírok felemás állapota;
– információhiány;
– a kilátástalanságból fakadó nemtörődömség;
– sok esetben az összeg oly kicsi, hogy nem éri meg az utánajárást.
Állítólag meg fogják hosszabbítani az igénylési határidőt, mert a rendelet nemigen érte el őszi kampányserkentő és -segítő szerepét.
2. A mezőgazdasági hiteltörvény (2003/150) csak címében bizalomgerjesztő. A termelőnek, hogy megkapjon egymilliárd lej hitelt, már a pályázáskor rendelkeznie kell 600 millió lejes saját alappal. A rendszer nem működik. Ha valakinek van saját forrása, akkor nem fordul hitelért, mert a kamat se kicsi (24 százalék).
3. A természeti károk pótlására vonatkozó 2002/381-es törvény aktatermése lenyűgöző: sok tonna papírt adtak be az érintettek igényléseikben, a fagyok és a szárazság megszenvedői, de még pénzt nem láttak.
4. A 2002/141-es raktározási törvény is inkább a bürokráciát segítette. Kötetek százaiban rögzítették a terményminőség módozatainak a megállapítását, a módszereket. Sajnos a megyékben egyetlen raktár sem működött, amely értékpapírt bocsátott volna ki a raktározott magokért.
Az elmúlt hónapokban Románia mezőgazdasága a legmostohább körülményeket vészelte át, az elmúlt száz évben nem volt ilyen szárazság, mint 2003-ban. Mégis, a mezőgazdasági miniszter ténykedésével és nyilatkozataival nagyban befolyásolta a búza és napraforgó piaci árának alakulását. A betakarítási kampány közepén a tárca legfontosabb tevékenysége az volt, hogy hogyan és honnan hozzon be az országba egymillió tonna búzát. Természetesen befolyásolva ezzel a gabona piaci árának kialakulását.
A hiba vagy a szándékosság megismétlődik a napraforgó esetében, amikor a betakarítás előtt a miniszter "többlettermelésről" beszél. Nem számolva, hogy a hektárhozam igencsak elmarad a többéves átlagtól. Így sikerült a napraforgómag kilónkénti árát mesterségesen 6000 lej alatt tartani, ami 20 százalékkal kisebb, mint a 2002-es árak.
Lehet folytatni a búza, liszt, olaj, cukor, gyümölcs, zöldség, hús korlátlan és gátlástalan behozatalát – a hazai termelők kárára!
Feltevődik jogosan a kérdés: vajon a kormány, a Mezőgazdasági Minisztérium mesterségesen, erőszakkal a termelők rovására tartja a jelenlegi szinten a kenyér, az olaj piaci árát? Ezzel talán komoly szociális kérdéseket old meg, de beavatkozik a piacgazdaságba. Az eredmény pedig világos: nagyüzemek, kistermelők, családi vállalkozók jutottak a csőd szélére. Ha elbuknak, lesz, aki a helyükre álljon! Ezért nem érinti annyira érzékenyen az ország vezetését...
Kovács Zoltán
Bihar megyei parlamenti képviselő
| a polgári oldal |
– Nem titok, hogy mi más alapokról közelítjük meg, ennél fogva másképpen is ítéljük meg a romániai/erdélyi magyar politizálás jelenlegi helyzetét, mint a szabaddemokraták. Manapság, főleg amióta pártként működtetik, lehetetlen úgy szólni az RMDSZ-ről, hogy ne pontosítsuk, mely rétegére gondolunk: a csúcsvezetőségére és klientúrájára, vagy a tagságára. Nos, mi ez utóbbitól, a tagságtól nem akarjuk elhatárolni magunkat, sőt számítunk rájuk mint lehetséges támogatókra, a közelgő helyhatósági választásokat tekintve pedig mint potenciális szavazókra. Ami viszont az RMDSZ mai csúcsvezetősége által diktált politikai gyakorlatot illeti, azt, hogy az egész erdélyi magyar nemzeti közösség nevében beszél, miközben csak egy szűk réteg érdekében cselekszik, nos, mi ezt a leghatározottabban elvetjük. Hogy túlértékelnénk saját erőnket, jelentőségünket? Ezzel az állítással sokat lehetne vitatkozni, de azt hiszem, fölösleges, a jövő évi helyhatósági választások eredményei majd bizonyítani fogják: mely tábornak mekkora a támogatottsága. Kiss Kálmánnak azzal az állításával, hogy bizony vannak, akik opportunista módon, az ellenzékhez csapódva szeretnék visszaszerezni az RMDSZ-ben elveszített pozíciójukat, sajnos egyet kell értenem. Erre pestiesen szólva csak annyit mondhatok: ez van.
– Egy vásárhelyi román lapban megjelent írás már eldöntött tényként kezeli, hogy az MMPM saját polgármesterjelöltet indít, s a lehetséges jelöltek nevét is felsorolja. Van-e valamiféle alapja eme feltételezéseknek?
– A helyzet könnyebb megértése végett hadd ejtsek néhány szót az alaphelyzetről: Marosvásárhelyen a legutóbbi népszámlálás adatai szerint az etnikai arányok megváltoztak, átbillentek a románság javára, de még nem olyan mértékben, ami kizárná egy magyar polgármesterjelölt befutási esélyeit. Számításba véve, hogy a román pártok az első fordulóban még a maguk embereivel indulnak, megvan annak az esélye, hogy példás mozgósítás esetén sikerülhet a magyar oldal jelöltjét befuttatni. De csak akkor, ha megtaláltuk azt a személyt, aki élvezi a város lakosságának minél szélesebb körű támogatását, teljes bizalmát. A kérdéséhez visszakanyarodva, egyelőre csak egy biztos: az, hogy az MMPM vállalja a megmérettetést, a választásokra saját listát állít. Ami a polgármesteri tisztséget illeti, éppen a korábban vázolt helyzet miatt, egyelőre még nincs végleges döntés. Mi keressük a megfelelő személyt, de elvben nem zárkózunk el attól sem, hogy – egy általunk is elfogadhatónak tartott személy esetében – közös jelöltet indítsunk. De ez még odébb van.
– Úgy tűnik, az RMDSZ szándékosan homályban tartja polgármesterjelöltje személyének megnevezése körüli bizonytalankodásait.
– Egyelőre úgy fest, mintha az RMDSZ nemhogy megtalálta volna azt a személyt, akit indíthatna, de nem is nagyon keresi, mintha már eleve elkönyvelte volna a vereséget. Vagy tán egy újabb, a posztkommunista kormánypárttal köttetendő együttműködési protokollum reményében folytatott, színfalak mögötti elvtelen egyezkedésre kell gyanakodnunk? Nem lepne meg egy ilyen fordulat sem.
Sz. L.
Manapság ritka az a közösségi ügyeket érintő összejövetel, amely nem parttalan panaszáradatba torkollik. Erre a megállapításra cáfolt rá a sepsiszentgyörgyi találkozó, amelyet Székelyföld területi autonómiája – igény és cselekvés címmel hirdettek meg a szervezők. A Gábor Áron-teremben összegyűltek kellő érdeklődéssel követték az autonómiastatútum-tervezet kidolgozójának előadását, és legfőképpen arra voltak kíváncsiak: milyen esélye van a mai korántsem kedvező romániai viszonyok közepette a szóban forgó autonómiának?
Csapó doktor a nemzetközi dokumentumokra hivatkozva igyekezett meggyőzni a hallgatóságot, hogy az SZNT KT októberre meghirdetett akciósorozata nélkül (mint ismeretes, a kezdeményezők október 12-ére tűzték ki a települések székely tanácsainak megalakulását) a közeljövőben esély sincs arra, hogy az autonómia, jelesül Székelyföld területi autonómiája napirendre kerüljön. Pedig e nélkül aligha számíthat a székelyföldi 700 ezres magyar közösség a teljes és tényleges jogegyenlőségre – fejtette ki az SZNT KT szóvivője, aki szerint a törekvést megjelenítők a szó legközvetlenebb értelmében szolgálatot vállalnak. A székelység mint őshonos közösség a történelem folyamán bebizonyította (sőt ebben úttörő szerepe volt), hogy képes az önigazgatásra; most az a feladat, hogy létrehozzuk az ennek megjelenítésére szükséges hiteles testületeket – érvelt a bukaresti felsőház volt tagja.
A részvevők rákérdeztek: miért és mennyire képviselheti hitelesen (legitimen) az autonómiatörekvéseket az SZNT KT által javasolt módon létrejövő nyolc széki tanács, illetve a Székely Nemzeti Tanács, továbbá hogyan lehet a belső "ellenszélben" eljuttatni a folyamat valódi lényegét és tétjét a közösséghez?
Az előadó kifejtette: a közvetlen demokrácia elve lehetővé teszi, hogy egy közösség állampolgári gyűlésen érvényesítse akaratát, nyilvánítsa ki – például – a területi autonómia iránti igényét. A közakarat által jelölt széki küldöttek, akik egyúttal a Székely Nemzeti Tanács tagjai lesznek, kizárólag ezt az igényt és akaratot lesznek hivatottak képviselni a statútum véglegesítésének és törvényre emelésének rögös útján. Az autonómia iránti igény minden székely közösségben jelen van, eme igény tömeges kinyilvánítása, a megfelelő fórumokon, demokratikus módon történő képviselete maradt eddig el – érvelt Csapó, aki szerint a hatalmi pozícióba került "közképviselet" (az RMDSZ szépítőleges megnevezése) immár nem is tudja ellátni ezt a feladatot. Ezért van szükség a Székely Nemzeti Tanács, illetve a más autonómiaformák érvényesítése érdekében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakítására, amely testületek nem a politikai harcban való részvételre, hanem a nemzetstratégiai törekvések érvényesítésére hivatottak – összegzett Csapó József.
Csáky D. Tibor
Szeretettel üdvözöljük a meghívott és a meg nem hívott részvevőket a Báthoryak városában, s mindazokat, akik nyílt szívvel és őszinte lelkülettel jöttek el erre az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete által megrendezett Szilágysomlyói Fórumra.
Örömmel és büszkeséggel tudatjuk a tisztelt fórummal, hogy Zilahon is megalakult a Reform Mozgalomnak egy sejtje: a Zilahi Együtt Megmaradásunkért Mozgalom (ZEMM). Kicsi, 66 fős csapatunk ezen fórumon is biztosítani kívánja az EMNT Kezdeményező Testületét arról, hogy minden erőnkből támogatjuk az Erdélyi Magyar Nemzeti Közösség Önkormányzatának létrehozását.
Megkezdődött a helyhatósági választásokra való felkészülés, és hivatalosan megkezdődött a kampány. Az RMDSZ elfogadhatatlannak tartja, hogy "valakik" (értsd: az ellentábor) a szövetség struktúráját és politikai erejét felhasználva támadják és megpróbálják lejáratni a szervezetet – olvastuk az RMDSZ Szilágyság című közlönyében hat nyugati megye önkormányzati képviselőinek zilahi találkozója után. A Partiumi Önkormányzati Konferencián felszólalók reformellenes véleményeknek adtak hangot, és saját szempontjaikkal bizonygatták a "reformisták illegitimitását". Természetesen csak az odafigyelő érintettek értették-érezték meg a kígyóméreggel megkent burkolt mondatokba rejtett kiátkozó, fenyegető üzeneteket. Nincs ránk szükség, félnek tőlünk, féltik magukat. Ezért nem riadnak vissza semmitől, pedig mi csak egy egészséges megmérettetést akarunk egy jobb sorsot érdemlő erdélyi magyarság érdekében.
Jelenlegi érdekvédelmi szövetségünk minden alkalmat megragad arra, hogy a belső ellenzéket és ezek támogatóit lejárassa, semmibe vegye. Rövid időn belül meg fog kezdődni vezetőink kirekesztése-kizárása a Szövetségből, az anyagi támogatások megvonásával, a magyarországi nem kormányzati szervezetektől kapott támogatások csökkentésével lehetetlenné akarják tenni polgári egyesületeink tevékenységét, az RMDSZ által kellően nem ellenőrzött civil szféra egzisztenciáját.
Kezdeményezéseinket visszautasítják, félnek, hogy ha az ellenzék megerősödik, a küszöbön álló választásokon embereik nem fognak kulcspozícióikba visszakerülni. Már most előrevetítik, hogy 4 év múlva a reformisták miatt Románia kívülről fogja nézni az EU-t (!).
Fennhangon hirdetik úton-útfélen, hogy a reformosok rossz szolgálatot tesznek a magyarságnak, kárt, veszélyt okoznak a Szövetségnek, ennek megbontásán fáradozik a polgári oldal, alapszabályát nem tartja be. Seres szilágysági szenátor a reformisták elszigetelése és lejáratása mellett tör lándzsát, mondván: veszélyeztethetik az elkövetkező választások eredményeit, az eddigi biztos pozíciókat ("az elért eredményeket"). Jelenlegi érdekvédelmi képviselőink egyedül az RMDSZ-t tartják képesnek arra, hogy az erdélyi magyarság problémáit megoldja és ezeket jó pásztorként kezelje, felügyelje. Riasztó ez a kizárólagosság, letűnt időket idéz.
A Reform Tömörülés VI. kongresszusa előtt már elkerülhetetlennek tűnt a szakítás. A szatmárnémeti "szégyenkongresszus" után már nincs értelme olyan embereket támogatni, akik az erdélyi magyarságot csak a lassú lépések megalkuvó politikájával hitegetik, és egy nem létező alternatívával bolondítják az erdélyi magyarokat. Láthatjuk mindennap, hogy minden eszközt felhasználnak ellenünk: lásd Tőkés László, Szász Jenő, Pécsi Ferenc esetét. Gondoljuk, hogy megérett rá az idő és vagyunk olyan erősek már, hogy egy olyan javaslatot szavazzunk meg, amely vízválasztó legyen: minden magyarlakta megyében önálló listával induljunk a helyhatósági választásokon. Merjük ezt vállalni, mert mi nem rombolni akarunk, hanem újraépíteni azt, amit mások nem úgy építenek, ahogy azt az erdélyi magyarság zöme elvárja.
Zilahi Együtt Megmaradásunkért Mozgalom
Kádár Ferenc: A megyei szervezetet Szatmárnémetiben idén júniusban jegyezték be, mi másfél hónapja alakultunk meg. Az időközben megrendezett választás eredményeként az egyesület vezetőségébe a következő kerültek: én lettem az elnök, Kovács Jenő és Csizmadia Zsolt az alelnökök, Bogdán Károly a titkár. Ugyanitt, a Német Ifjúsági Központ épületében több találkozót rendeztünk eddig, ezeken egyre többen vettünk részt, jelenleg 30–40 személy tagja az egyesületnek. A bejegyeztetés még hátravan, alapszabályzatunk ugyanaz, mint a megyei szervezetnek. Utóbbinak jelenlegi leglényegesebb pontja, hogy a jövőre esedékes helyhatósági választáson polgármester-, tanácsos-, illetve megyei tanácsos jelölteket akarunk indítani. Nem az RMDSZ ellenében, nem alternatívaként az RMDSZ-re, hanem versenyhelyzetet teremtve ezáltal az RMDSZ számára. Egy Szatmárnémetiben nemrég megtartott sajtótájékoztatón Ilyés Gyula, a Szatmár megyei RMDSZ elnöke egyebek között a következőket mondta: különben lehet, hogy azok közül, akik eddig ezt nem tették meg, ezentúl sokan el fognak menni szavazni, mivel lesz egy másik lehetőség is. Szerintünk ez a dolog kulcsa. Miért legyen a romániai magyarság egypártrendszerben élésre ítélve? Egy másik fontos dolog, hogy a megalakult Polgári Egyesületek küldötteiből novemberben megalakul a területi autonómiáért küzdő 500 tagú úgynevezett Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Bombázni fogjuk külföldet, a parlamentet, hogy tárgyalja az autonómia kérdését. Az autonómiát még az EU-ba való belépés előtt kell kivívni, mert a szakértők szerint utána sokkal nehezebb lenne.
Kovács Jenő: A Magyar Polgári Egyesület civil szerveződés, nem valaki vagy valami ellen hoztuk létre, hanem a nagykárolyi emberekért. Feltevődik a kérdés, hogyan kerültem én ebbe a társaságba, hiszen RMDSZ választmányi tag vagyok, akárcsak a szintén jelen lévő Zsidó Sándor tanár úr. Nos, úgy érzem, kiszorítottak az RMDSZ-ből. Az országos vezetés túlságosan eltávolodott a magyarságtól. Tőkés László hibázik ugyan olykor, rossz tanácsokat kap, mert például azzal, hogy beperelte az RMDSZ-t, személy szerint nem értettem egyet, de őt, az RMDSZ lelkiismeretét nem lett volna szabad eltávolítani az RMDSZ tiszteletbeli elnöki tisztségéből. Az a munka, amelyet ‘96 és 2000 között polgármesterként véghezvittem, szerintem nem volt olyan rossz, és ha kapnék rá lehetőséget, tudnám folytatni. Ez még nincs eldöntve, de amennyiben ez az egyesület engem indítana, vállalnám a polgármesterjelöltséget. Egységet erőszakkal nem lehet fenntartani. Az egységet nem úgy őrizhetjük meg, hogy csak az RMDSZ-t engedjük létezni, hanem úgy, ha hagyunk más magyar civil szervezeteket is szóhoz jutni, anélkül hogy egymás torkának esnénk. Nem hiszek abban, hogy a problémákat a szervezeten belül oldjuk meg: ezt mondta a kommunista párt is. Számítok a Német Demokrata Fórum tagjaira, biztos vagyok benne, hogy mellettünk lesznek. Nem áll szándékomban kilépni az RMDSZ-ből, bízom abban, hogy az RMDSZ vezetése végül egyezségre jut a Magyar Polgári Egyesülettel, és ha a helyhatósági választáson nem is, de a parlamenti választásokra kompromisszumos megoldás születik, együtt indulunk. Egyébként ami a személyemet illeti, még mindig jobb, ha ennek az egyesületnek leszek a polgármesterjelöltje, mint ha a liberálisok listáján indulnék.
Csizmadia Zsolt: Az elbalkanizálódott RMDSZ-szel szemben nagy az elégedetlenség, mivel a ‘90-ben meghatározott egyértelmű célok követése, a magyarság érdekeinek az érvényre juttatása helyett a szervezet a mindenkori többségi román hatalom szája íze szerint politizál. A hasonló kijelentésekre az RMDSZ vezetői általában kirohanásokkal reagálnak, holott eredményekkel kellene betömjék a szánkat. A 400 ezres lakosságú vajdasági magyarság 5 koalíciót alkotó pártba tömörül, és ott vannak a parlamentben. Ugyanez a helyzet Szlovákiában, és a parlamentben, amikor magyar érdekekről van szó, az ottani magyarok képviselői a világnézeti különbségek ellenére is együtt emelik a kezüket. Miniszterelnök- helyettesük is van.
Az RMDSZ vezetői számára a versenyhelyzet szokatlan, hiszen a romániai magyarok eddig ezt mondták: ez a magyar párt, erre szavazunk – amivel az RMDSZ visszaélt. Mi nem a magyarság megosztását akarjuk, nem a magyarság ellen indulunk. Amennyiben a magyarság úgy gondolja, hogy az RMDSZ a megfelelő irányvonalat képviseli, a mi létjogosultságunk a helyhatósági választásokkal befejeződik.
Zsidó Sándor: Mi azok szavazatait akarjuk megszerezni, akik magyarok és más pártra szavaznának, vagy nem mennének el szavazni. A legutóbbi nagykárolyi tisztújító közgyűlésen, bár végül nem ez történt, előbb csak a tagsági könyvecskét felmutatókat akarták szavazni engedni, a gyűlés így lett meghirdetve. Szerintem ne egy zöld könyvecske döntse el azt, hogy ki a magyar! Ilyen sokévi kormánypárt mellett állás után nagykárolyi szinten nagyon keveset tudunk felmutatni.
Csizmadia Zsolt: Helyi szinten állami intézmény – iskolák, vasút stb. – élén egyetlen magyar igazgató nem állt, de Szatmár megyében se sok. Tehát az ember nem érezte, hogy az RMDSZ kormányon van. Ellenzékben lenni se jó, így viszont nem szabad kormányon lenni.
Bogdán Károly: Szerintem a másképpen gondolkodókat is a magyarság képviselői közé kell sorolni, nem csak azokat, akik egy bizonyos pártvonalat képviselnek.
Boros Ernő
(Szatmári Friss Újság)
| barangolás a tündérkertben |
Hamarosan megérkeztünk barangolásunk színhelyére, melynek határában egykor a Zeyk család hatalmas birtoka terült el. Kúriájuk a falu központjában valóságos tündérkert volt a gyermek Vita Zsigmond számára, aki anyai ágon a Zeykek leszármazottja. Édesanyja Zeyk Gabriella, az utolsó diódi Zeyk, aki élete utolsó éveit Nagyenyeden, a Kemény–Zeyk-kúriában élte le. Zeyk Domokos, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőse Vita dédnagyapja.
"Gyermekéveim legkedvesebb emlékei a diódi házunk nagy, tágas kertjéhez fűződnek – emlékezik Vita Zsigmond. Nagyapám, Zeyk Gábor 1849-ben elpusztult házát 1875-ben újraépíttette s egy hozzáértő kertész segítségével a ház előtt és onnan lefelé, a falut kettészelő Gyógyi-patakig vidékünk egyik legszebb, legváltozatosabb, színekben gazdag kertjét alakította ki... A kapun behajtva a ház elé, egy széles térségre vitt az út, azután bekanyarodott az udvar, az istálló és a színek felé. Innen indultak ki az utak: egy keskeny út körbefogta a ház előtti kis virágoskertet, amelynek a közepén virágágyások voltak bokorrózsákkal és minden évszakban változó virágokkal, petúniával, őszirózsával, verbénával, dohányvirággal, szarkalábbal, és innen indult ki a kertet körülfogó és alul összeölelkező három út..." Hová tűnt el ez a tündérvilág? A második világégés utáni évtizedek elsöpörték, csak a kedves Gyógyi-patak kristálytiszta vize csörgedezik, mit sem sejtve a nagy változásról. Az ősi telekre egy fél falu épült rá. De az idősebb falusiak emlékezetében még él a Zeyk család, amely meghatározta e festői táj jellegét, életlehetőséget adott a település népének. Önkéntelenül is Jékely Zoltán fájdalmasan szép sorai jutottak eszembe: "Úgy látom, egy-két évtized se kell még, / s melyek nevemmel kisbaltám nyomát / sok éven át derekukon viselték, / a tűzre jutnak mind a kerti fák." Ki tud ma arról, hogy valamikor itt virágzó művésztábor létezett? Hogy "az Erdélyi Érchegység lábainál elterülő táj, az erdők mögül kimagasló sziklás hegyoldalak, a patakparti jegenyék és a szőlővel, gyümölccsel beültetett dombok" – olvasom Vitánál – Budapestről, Londonból, Párizsból vonzottak ide sok tehetséges képzőművészt?
Barangolásunkban négy helybéli készségesen elkísért a falu egykori magyar vonatkozású helyeire. Elsőnek a beton kerítéssel szegélyezett jókora telken álló kis református templomot látogattuk meg, melynek a bejárata fölötti táblán ez olvasható: "nr. 1388. Monument de cultura – Diódi református műemlék templom din sec. XVI–XVII. századból". A templomban siralmas kép tárult elénk: részben beomlott tetőzet, összedőlt, széttört padok, törmelék. A mennyezet alatt itt-ott még láthatóak a többszínű festett fríz nyomai. A kazettás mennyezetből csak egy, a középső maradt meg viszonylag épen. Ezt olvastuk le róla: "1799-ik esztendőben csináltatták ezen mennyezetet Zejkfalvi Zeyk Dániel és gróf Teleki Borbála". Megérdemelné ez a kis műemlék templom, ahol még "egér (sem) futkározik a pad alatt", hogy legalább a fedelét megjavítsák, megmentve így a gyors pusztulástól.
A falu felett déli irányban meredek kaptatón haladva átmentünk az egykori Zeyk-birtok szőlősén, amelyet évtizedek óta nem művel senki, de azért az ősi rögből minden tavasszal – példát mutatandó a megmaradásra – kinőnek az egykori nemes tőkék sarjai. Sűrű bokrok közt átcsörtetve egy kis tisztásra értünk, ahol megpillantottuk a még mindig csodálatra méltóan ép Zeyk-kriptát, melynek homlokzatán épen tündöklik a családi címer. Azonban a terméskő kockákból rakott homlokfal bal oldalán a megbontott falból két hatalmas kőkocka a földön hever. "Csupán" három sírbolton látszik a vandál kezek munkájának nyoma. A család 1970-ben a rácsos vasajtót vaspánttal záratta le. A kripta tizennégy Zeyk temetkezési helye. Az elsőt 1742-ben, az utolsót 1930-ban temették ide. A kripta fölött találtunk még egy sírt, de hiányzik róla a név.
Barangolásunk utolsó állomása Diódváralja romjainak helye. Valamikor itt lehetett a Brucla nevű római település. A krónika szerint ezen a tájon a 13. században IV. Béla fiának, Istvánnak a tanácsosa, Gyogyi András várat épített (innen a falu északi lejtőjén egykor elterülő település, Diódváralja neve is). A vár azonban az idők folyamán elpusztult, de 1450-ben Hunyadi János újraépítteti az általa alapított kolostor és templom körül. Később a várat János Zsigmond leromboltatta. Sajnos ma már csupán a várfalak helye látható. A falu öregjeinek emlékezete azonban őrzi, hogy a kincskeresők minden mozdíthatót elmozdítottak. Állítólag a vár bástyájának köveiből épült az 1799-ben megújított református templom. A dombról lefelé jövet kis temetőre bukkantunk a Vincentiek egykori hatalmas birtoka fölött. A sűrű bozót között pár ledöntött sírkövet találtunk. Miksa Istvánné sz. Miksa Karolina 1802– 1878 és Vincenti Nándor 1824–189? sírjait tudtuk azonosítani. Mindkét családnak Enyeden is éltek leszármazottjai.
A dombról még egyszer visszatekintettünk a Zeykek, Vincentiek, Boérok, Kissek, Deutsch-ok egykori birtokainak helyén épült tiszta, vasárnapi csendben elterülő falura. A templomból békésen hazatérő falusiak mit sem sejthettek arról, hogy milyen érzések és gondolatok tették egy eltűnt világ emlékeit keresőkben disszonánssá a látványt.
Józsa Miklós
| múlt és jelen |
– A Barguzin-expedícióról kevés szó esett Erdélyben. Az otthoni média is csak szőrmentén foglalkozott a témával. Arra kérem, röviden foglalja össze, hogyan is jött létre ez a szibériai út és mi volt a célja.
– Barguzinról Erdélyben elég szelektív ismertetések jelentek meg. Mindig egy kicsit támadtak bennünket, hogy miért zavarjuk meg a mítoszt: Petőfi elesett Segesváron, és ezt ők így tartják. Ez igaz, de én a természettudomány művelője vagyok: Petőfi nem volt ott a fehéregyházi csatában, ugyanis Bem reggel elzavarta. A két "hiteles" tanúról: sem Lengyel József, sem Heydte nem volt az. Sőt utóbbi bizonyította, hogy nem látta Petőfit holtan. Lengyel pedig nem volt aznap Segesvárott. Az oroszok elvitték a magyar sebesülteket és a magyar tiszteket fogságba. Erre most már elég sok adatunk van, sőt a bécsi levéltárból is előkerültek Ferenc József direktívái, hogy szállítsák a magyar tiszteket Szibériába. Néhányan pedig elszöktek a szállítást végző kocsikról, és elmondták, hogy az út folyamán együtt voltak Petőfi Sándorral. Ezt követően Helfi Ignác interpellált ebben az ügyben a parlamentben 1863-ban, majd egy dán expedíció járt Szibériában, ők Barguzinról hoztak fényképfelvételeket, híreket, dokumentumokat. Ezeket a Magyar Tudományos Akadémiának adták. Utána az első világháborús katonák meglátogatták Barguzinban Petőfi sírját és azt a helységet, ahol a magyarok éltek. Körülbelül 56 első világháborús hadifogolyról van adatunk, akik beszéltek még 1849-ben kivitt hadifoglyokkal, illetve azok gyerekeivel. Több expedíció terve is felvetődött. A legutolsót Morvai Ferenc, egy gazdag kazángyáros szervezte. Egy tisztességes, becsületes magyar ember, aki 53 millió forintját nem nőkre és nem hawaii utazásokra, hanem magyar ügynek szentelte. Azt mondta, akkor is, ha negatív az eredmény, ő szeretné ezt a kérdőjelet tisztázni.
– Akkor még Magyarország népköztársaság volt...
– Igen, 1989. július 13-án indultunk útnak. De ez már a harmadik expedíció volt. Az első kettő alatt ott élő emberekkel beszéltünk, a Pravdában és a barguzini lapokban közzé tétettük, hogy ki tud Petőfi Sándorról vagy Alexander Sztyepánovics Petrovicsról. Nagyon sok adat érkezett be. Jelentkezett egy mérnök, akinek a nagyapja és apja mellé temették Petőfit. És a sort folytathatnám tovább. Emellett megjelent a századelőn Eliasov tollából egy könyv Barguzini könnyek és legendák címmel, ahol egy "Petofi Shandor" nevű, magas homlokú, kecskeszakállas, rebellis költőről ír. Mi elindultunk egy kérdőjelet tisztázni, én hitetlen voltam a témában. Azonosítás miatt mentem ki, két amerikai kollégát és egy pétervári igazságügyi orvosszakértőt is vittem magammal.
– Hol kezdtek el ásni?
– A barguzini senki földjén, kizárásos alapon, ami azt jelenti, hogy ahová nem a burjátok, nem az őrök és nem az ortodox zsidók temetkeztek. Először öt lengyel hadifoglyot, aztán egy dekabrista vezért találtunk, akit az oroszok nagy tisztességgel eltemettek. Ezt követően a hetes számú sírban találtunk egy olyan személyt, akinek minden ismérve megegyezett azzal, ami Petőfi Sándornak volt: a magas homloka, a homlokvarrat, a bal kiálló szemfog, a sérült jobb hatos borda, a torziósan csavarodott sípcsont, a bal térdkalács hiánya és folytathatnám tovább. Ezek után írtunk egy jelentést, hogy mindaz, ami Petőfin életében jellegzetes és ismert volt, azt megtaláltuk a csontvázon. 28 ilyen jelleget írtunk le. Tehát amíg a további vizsgálatok be nem bizonyítják vagy nem cáfolják, nagy valószínűséggel a költőt találtuk meg. 1990. január 2-án volt egy vizsgálat Moszkvában, ahol a magyar nagykövetség különösen kiemelt nemzeti érdekre való hivatkozással kötelezte az orosz félt – az akadémia alelnökét és a Petronyin nevű kutatót, aki most a kulturális miniszter –, hogy minősítsék a csontvázat nőinek. Ezzel nevetségessé teszik az expedíciót és minden további kutatás elejét veszi. Ez meg is történt. Amint Budapestre ért az akadémiai bizottság, úgy nyilatkoztak, mintha nőt találtunk volna. Mi természetesen hoztunk haza csontmintát, amiből az XY kromoszómát azonosítottuk, az amerikaiak is, de ez már senkit sem érdekelt. Utána kaptunk májusban a szovjetektől egy telexet, hogy az MTA kérésére a csontvázat meg kell semmisíteni. Azonnal kiutaztunk és átvettük a burjátoktól. Az akkor még szovjet állam a Kremlben őrizte egy csodálatosan szép, míves, 19. századi katonatiszti ládában, a cári kincsek között. Fogtuk és hivatalos engedéllyel kivittük az Egyesült Államokba. Ott elvégezték az arcrekonstrukciót, amely milliméterre fedte az egyetlen hiteles dagerrotípiát. Ezt követően az amerikaiak elküldtek egy igazságügyi orvosszakértői véleményt Antall József miniszterelnöknek és Kosáry Domokos akadémiai elnöknek, melyben 99 százalékos biztonsággal azonosították a leletet. Közben az amerikaiak a csontból a teljes DNS-láncot rekonstruálták és bemutatták az MTA-nak. Mondván, hogy ha az oldalláncon lévő egyedi rendellenesség az édesanyánál is előfordul, akkor 1 a 2 milliárdhoz biztonsággal azonos Petőfivel, de amennyiben nem fordul elő, akkor ugyanilyen biztonsággal nem azonos Petőfivel...
– Ekkor érkezett el a pesti sírbontás dilemmája.
– Hát igen, az anyától, Hrúz Máriától kellett volna egy csontdarab. Akármilyen kicsi darabka. Hrúz Mária, az apa, Petrovics Sándor, a költő István nevű öccse, felesége, Szendrey Júlia és Zoltán fia egy sírban vannak a Kerepesi temető 17/1-es sírjában eltemetve. Nem kaptuk meg a sírbontási engedélyt sem a főpolgármestertől, sem a főjegyzőtől. Később megkaptuk, de a belügyminiszter bevonatta. Erre mi bepereltük. Másodfokon megállapítást nyert a következő: csak a kincstári vagyonigazgatóságnak az engedélye kell a sírbontáshoz, amit megkaptunk. Majd közölték, hogy ez politikai ügy, tehát a miniszterelnökségtől is kell engedély. A Medgyessy-kormány közölte velünk írásban és szóban is, hogy nem foglalkoznak Petőfivel, mert egyéb gondja van az országnak. Tehát ott tartunk, hogy Petőfivel nem óhajt az ország hivatalosan foglalkozni...
– A nagy újratemetés tehát még várat magára.
– A csontvázat behoztam Európába. Egy kolostorban van letéve, jó helyen. És várjuk az időt, amikor eljön a méltó pillanat, mert nem Petőfi Sándorról mint költőről van szó, hanem a magyar szabadságeszme és a magyar tudat megjelenéséről. A jelenlegi magyar kormányzat alkalmatlan arra, hogy egy ilyen temetést véghezvigyen, megrendezzen.
– Milyen ellenvetései vannak az akadémiának ebben a kérdésben? Sokan felvetik másrészt, hogy a lánglelkű Petőfi hogyan tudott a szibériai Barguzinban rostokolni, miért nem próbált hazaszökni?
– Ezek dilettáns és primitív felvetések. Először is Barguzin Magyarországtól 6 ezer kilométerre, az utolsó nagyobb várostól, Ulan Udétól pedig 358 kilométernyire van és köztük egyetlenegy kis falu esik útba. Nem tudott volna elmenni. Mi sem tudtunk. Se telex, se fax, semmi nem volt. Rádiótelefonon értekeztünk Magyarországgal. A költő valósággal élve volt ott eltemetve. Elveszett a forradalom, amiért harcolt, miért szökött volna meg? Pontosan tudjuk, hogy 1849. július 31-én esett fogságba és 1851. március 10-én érkezett kocsin tizedmagával. Gondoljunk bele: majdnem másfél évig vitték ki. Nem tudott volna egy vékony, cingár, bal lábára sántító ember hazajönni hatezer kilométerről. Ez egy gyermeteg felvetés.
– Ön szerint milyen érdekek feszülnek a háttérben amellett, hogy az erdélyiek számára amúgy szimpatikus Segesvár-mítoszt fenntartsák a történelemkönyvekben és a közvélemény előtt?
– A legutolsó érdek a Kosáry Domokosé, aki leírta, hogy az oroszok nem szedtek hadifoglyokat. Miközben Szentpéterváron megnyitották a hadilevéltárat és Józsa Antal történész megtalálta a magyar hadifogolylistát. De mindez nem érdekli a most hatalmon lévő akadémikusokat, ha ők egyszer leírták, hogy meghalt Segesváron... A mai MTA jószerével még a kommunista pártállam akadémiája, amelynek nem érdeke, hogy a Szovjetunióval bármiféle ellentétbe kerüljön. Hogy kiderüljön: az oroszok Szibériába szállították a foglyokat. Hogy ezt tették velünk másfél évszázadon át.
– Tehát a kérdés megnyugtató lezárása a mindenkori magyar kormány kezében van?
– Így van. Azért előbb vagy utóbb lesz Magyarországon is egy karakán nemzeti kormány. Ez csak idő kérdése, mert azért ebben az országban a magyar érzelmű emberek vannak többségben. A Petőfi-ügyben az RTL Klub, ami azért egy liberális televízió, végzett egy közvélemény-kutatást sok ezer alannyal. És arra a végeredményre jutottak, hogy Magyarországon az emberek 95 százaléka tájékozott a barguzini Petőfi-kutatást illetően. A 95 százaléknak a 67 százaléka pedig meg van róla győződve, hogy Petőfi Sándor hamvait találtuk meg Barguzinban.
Fábián Tibor
– Az erdélyi magyar közéletben elég ritkán van jelen mostanában...
– Minek is lássanak, a fiatalabb nemzedékek léptek porondra. Azoknak már idősebb társaik is érett politikusok módjára működnek az RMDSZ-ben vagy más küzdelmi tereken. Nekem, immáron "enyhén" öregedő írónak, hetvenötön felül, mégiscsak inkább otthon a helyem, a kéziratpapír előtt.
– Mivel foglalkozik mostanában Sütő András, az író?
– Jó néhány prózai munkám van, amiket be kellene fejezni. Azonkívül naplóm és krónikás könyvem is félbe-szerbe. Ezeket tető alá kell hoznom, amíg még lehetséges írói munkát végeznem.
– Mintegy 14 évvel a romániai változások után mi a véleménye a mai erdélyi magyar közéletről, politikumról?
– A tapasztalatom nyilvánvalóan bővül a véleményemmel is, amely részint elismerés is mindazok számára, akik tíz esztendőnél több ideje iszapbirkózást folytatnak Bukarestben, a parlamentben és más törvényhozó testületekben azért, hogy valamit visszaszerezzünk abból, amitől 40 esztendőnél több ideig megfosztottak. ők azok, akikről valóban elmondhatni azt, amit az egyik színdarabhősöm szájába adtam valamikor, hogy valóban ott kezdődik az ember, ahol összetéveszti magát mindazzal, amitől megfosztották. A romániai magyar nemzeti közösség Bukarestbe, a román hatalmi körökbe küldött jó néhány olyan férfiút, akik keményen, iszapbirkózásban állják ezt a küzdelmet és megpróbálnak egyet-mást vagy sokat – minél többet – visszaszerezni nem csupán a jogainkból, az értékeinkből is. A szellemi értékeinket jelentő könyvtárainkra gondolok, a múzeumainkra, a Batthyaneumra egyrészt. Másrészt pedig azokra a hatalmas anyagi javainkra, amelyek óriási értéket és veszteséget jelentenek a romániai magyar nemzeti közösségre nézve, ugyanis ezeknek a javaknak csak egy részét sikerült visszaszereznünk, amelyet valósággal ki kell tépnünk egy mohó, éhes, galád hatalomnak a kezéből. Ez még igen nagy küzdelmet jelent. Hosszú ideig tartó harcra kell még felkészülnünk.
– Tizennégy évvel a decemberi forradalmat követően még mindig iszapbirkózásra van kárhoztatva a romániai magyar közösség?
– Bizonyos politikai vonulatai nyilvánvaló, hogy iszapbirkózást jelentenek. Más tekintetben a törvénykezés, amely maga sem könnyű, de valójában publicisztikai, politikai harc közben folytatott törvényes munkálat vagy küzdelem a jogaink megszerzése végett. Nem könnyű a mostani politikai erőviszonyok közepette sem célhoz érnünk mindenben, amit a Romániai Magyar Demokrata Szövetség a programjában előírt. Hol vagyunk még attól, hogy a javainkat teljes egészében visszakaptuk volna, hol vagyunk még attól, hogy a Székelyföld autonómiáját valóságos jogként élvezhessük? Hol vagyunk még attól, hogy megmentsük a szórványvilág majdnem félmilliós magyarságát, az úgynevezett szórványmagyarokat. Azt a félmilliós tömeget, amely az asszimiláció torkában találja már magát és amelyet innen, ebből a torokból kell visszaráncigálnunk, visszahoznunk a nyelvi életbe, saját nemzeti kultúrájába, abba az életbe, ahol megmaradhat még magyarként.
– Hogyan látja, nem túlságosan nagy-e a késés a négyszázezres szórvány megmentését illetően?
– A baj az, hogy a késedelem nagyon mélyre nyúlik az időben. Tudniillik a szórványmagyarság mai állapota valójában nem pusztán az elmúlt 30–40 esztendőben változott válságosra. Ez már a 17–18. században kezdődő asszimilációs folyamat volt. Ezt nyilvánvalóan felgyorsította a román diktatúra, sőt az utóbbi tíz esztendő története is. Az elvándorlás, a gyerektelenség, a bezárt iskolák.
– Ön szerint mind a mai napig folytatódik a román hatalom beolvasztó politikája?
– Objektíven nézve természetes hogy folytatódik, akkor is, ha ez tézisszerűleg nincs meghirdetve. De az a tény, hogy az iskolai hálózatunk nem mondható teljesnek az óvodától az egyetemig, az a tény, hogy a romániai magyar gyermekeknek a tízezrei tanulnak még mindig kényszerűleg román iskolákban, ez nyilván egyik része a békés átalakító folyamatnak. Pontosabban szólva annak az asszimilációnak, amely már régóta sújtja az erdélyi magyarságot, illetve szórványvidékeit.
– Sütő András mennyire érzi erősnek és őszintének az anyaországi politikum Erdély felé kinyújtott kezét?
– Ebben Markó Bélával értek egyet, aki azt mondja, hogy a romániai magyarság képviseletének a mindenkori törvényes magyar kormányzattal kell együttműködnie. Ez Antall József óta valóban így is alakul, tehát azt mondom, hogy helyes az az elgondolása az RMDSZ-nek, hogy egyenlő közelségben és egyenlő távolságban kell a magyarországi jobb- és baloldali erőkkel együttműködni, hiszen a mindenkori legitim, szabadon választott magyar kormánynak a határon túliakkal való törődés alkotmányos kötelezettsége.
F. T.
Elhangzott az Agnus Rádióban
| hol, mi? |
Hagyománnyá vált a Bihar megyei Székelyhídon, hogy a 2000-ben helyreállított millenniumi turulszobrot a háromnapos Érmelléki ősz rendezvénysorozat első napján megkoszorúzzák, és ugyanott fejeződik be március 15-én a fiatalok fáklyás menete. Idén augusztus 29-én volt a koszorúzás.
Azok a korosztályok (ezek közé tartozom én is), amelyek a kommunizmusban végezték iskoláikat, magyar történelmet nem tanulhattak. Többnyire csak annyit tudunk a turulmadárról, hogy magyar jelkép. A szakirodalomban kutatva kitűnik, hogy több igen fontos tartalmat és üzenetet hordoz, melyet szeretnék megosztani az olvasóval.
A finnugor és ugor együttélést követően Kr. e. 1000 és 500 között indult meg a magyar nép önálló fejlődése az Uraltól keletre, a Tobol folyó felső szakaszán elterülő magyar őshazában. Kr. e. 500 és Kr. u. 700 között a vándorló népek útjába kerülő őseink átkelnek az Uralon, mellyel kezdetét veszi a több évszázados nyugati vándorlás, melynek állomásai: Baskíria vagy Magna Hungaria, ahol a nemzetiségek törzsekbe szerveződnek, 250-ben Levédia, itt létrejön a törzsszövetség, 830-ban Etelköz, ahol a törzsszövetséget megerősítik a vérszerződéssel, 895-ben a Kárpát-medence, melynek elfoglalása 900-ban fejeződik be. Etelközben Álmost fejedelemmé választották és a törzsfők megesküdtek, hogy csak az ő utódait ismerik el vezérüknek. A vérükkel megpecsételt egyezséget nevezzük vérszerződésnek. A magyar törzsszövetség hadijelvénye Álmos fejedelem nemzetségének jelképe, a turulmadár lett. (Egyébként 25 honfoglaló nemzetségünk törzsében szerepel valamilyen madár.) Ettől kezdve több mint másfél évszázadon át a törzsszövetségi zászló rúdjára helyezett fekete turulmadár jelképezte az egész magyarságot más népek előtt.
Etelköz a végeláthatatlan puszták földje, ezért nem volt biztonságos szálláshely. Új, végleges hazát kellett keresni. Ilyennek mutatkozott a hadjáratok során megismert Kárpát-medence. 895 tavaszán (az etelközi 65 éves tartózkodás után) kezdetét vette a honfoglalás, mely 900-ban a Dunántúl birtokbavételével ért véget. 1000-ben István megkoronázásával nyugati mintájú keresztény monarchia jött létre. A vallási és politikai változások következtében új hatalmi jelképek jelennek meg. István uralkodása idején került fel a királyi piros zászlónak a rúdjára az ezüst egyes kereszt, a korábbi pogány szimbólum, a fekete turul helyett. Ettől kezdve egészen III. Béla (1172– 1192) koráig az ezüst keresztes lobogóval vonultak hadba a magyar királyok seregei.
Kéri Gáspár
Szeptember 11-én a nagybányai Teleki Magyar Ház Thorma János-termében Vassy Erzsébet nagyváradi festő- és grafikusművész munkáiból nyílt tárlat a helyi Magyar Képzőművészek Szövetsége, valamint a Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődési Egyesület közös szervezésében.
A megnyitón Dudás Gyula festőművész meleg szavakkal üdvözölte a vendéget, méltatva munkásságát, az MKMKE nevében pedig Dávid Lajos elnök szólt. A művésznő már második alkalommal állít ki a Festőiskola városában, munkáit első ízben 2001-ben mutatta be a helyi közönségnek, melyeket akkor a Nagybánya-újvárosi Református Egyházközpontban csodálhattak meg.
Vassy Erzsébet kiállított tusrajzai és élénk színű pasztelljei templomokat, falusi tájképeket és házakat, valamint csendéleteket ábrázolnak, melyekről az Isten iránti alázat, a falu és a vidéki tájak rajongásszerű tisztelete, illetve lelki harmónia sugárzik, lenyűgöző érzést keltve a szemlélőben.
A gyönyörű alkotások valósággal életre kelnek a kiállítóterem falain, hatásukra az ember a templom megnyugtató csendjét, a falusi környezet szénaillatát és a népi kultúra iránti tiszteletet viheti magával az otthonába. Egy olyan művész munkásságába nyerhet betekintést, akit a Hargita varázslatos hegyei, a nem kevésbé szép alföldi táj, valamint Kalotaszeg házai egyaránt megihlettek, alkotásra sarkalltak.
Sz. L. Z.
Alma Mater Napok elnevezéssel rendezik meg Aradon október 2. és 4. között a hetedik véndiák-találkozót. A program 2-án 18 órakor a Delta galériában a Vetró képzőművész család kiállításának megnyitójával indul, 19.30-kor a Jelen Házban Csókacsevetelő címmel Éder Enikő előadóestjére várják az érdeklődőket. 3-án du. négykor adják át a Csiky Gergely Iskolaközpont újjáépült bentlakását, hatkor nyitják meg Fritz Mihály kiállítását a Jelen Házban, 18.30-kor az arad-belvárosi református templom imatermében Réhon József könyvét mutatják be, este hétkor Szövétnek-est ugyanott. 4-én 9 órakor hálaadó istentisztelet a minorita templomban, 11-kor találkoznak a Zárda és a Csiky Gergely Iskolaközpont egykori diákjai, este kilenckor véndiákbál a Lídó étteremben és ifjú véndiákok bulija az iskolaközpontban. Bővebb felvilágosítás kérhető a 0257/214-263-as telefonszámon vagy a szovetnek@hotmail.com drótpostacímen.
A világ bármely részén élő műkedvelő népdalénekesek jelentkezhetnek a XIII. Hajnal akar lenni népdaléneklési versenyre, melyet október 24-én és 25-én rendeznek Szatmárnémetiben. A versenyen részt vehet bárki, aki betöltötte 16. életévét. A versenyzők küldjék el a Szent-Györgyi Albert Társaság címére jelentkezési lapjukat, melyen a következő adatokat kell feltüntetni: név, születési adatok, lakcím, telefonszám, foglalkozás, a döntőben előadásra kerülő dalok kottája az énekes hangmagasságának megfelelően lekottázva és a dalok szövege. Minden versenyzőnek két dalcsokorral kell jelentkeznie. Egy dalcsokor előadási időtartama nem lehet több 4 percnél. Népies műdalokat és feldolgozásokat nem fogadnak el. Amennyiben a versenyző zenekari kíséretet óhajt, dalcsokrának kottáját és szövegét legkésőbb október 12-éig be kell küldenie a következő címre: Szent-Györgyi Albert Társaság, str. Mihai Viteazul 10., 3900 Satu Mare. A jelentkezés a csirak@datec.ro e-mail címen is megoldható. Szakmai kérdésekkel megkereshetik Fejér Kálmán tanárt a következő telefonszámon: 0261/734-450. A különböző megyéket a következő számarányban képviselhetik énekesek: 3–3 versenyző Bihar, Hargita, Kolozs, Kovászna, Maros, Szatmár megyéből; 2–2 versenyző Máramaros, Szilágy, Temes megyéből; 1–1 versenyző a többi romániai megyéből. A Kárpát-medence többi országaiból az alábbiak szerint fogadnak énekeseket: Magyarországról megyénként 1, Felvidékről, Kárpátaljáról, Szlovéniából, Vajdaságból 4–4, a világ bármely más országából 2–3 versenyzőt várnak.
A brassói Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület november 13. és 16. között tizedik alkalommal rendezi meg a Bartalis János-szavalóversenyt öntevékeny versmondók részére. A verseny célja az apácai születésű költő népszerűsítése és újraértékelése mellett a költészet iránti érdeklődés ébrentartása, anyanyelvű kultúránk ápolása, a tiszta magyar beszéd iránti igény fejlesztése, valamint pódium biztosítása a megmérettetéshez. A verseny irodalmi anyaga: egy szabadon választott Bartalis-vers és egy 20. századi magyar költő verse. Egy-egy vers előadási ideje nem haladhatja meg a hat percet. A versenyen részt vehet bárki, aki betöltötte 16. életévét (felső korhatár nincs), nem végzett színművészeti főiskolát, illetve nem működik hivatásos előadóként. A jelentkezési lapot az alábbi címre lehet elküldeni: str. Gen. Dumitrache nr. 20., bl. 257., ap. 9. 500168 Brasov, (Házy Bakó Eszter). E-mail: hbeszter@index.hu, fax: 0268/472-101, tel.: 0268/425-321, 0740/420-638. A jelentkezési lapnak tartalmaznia kell a versenyző nevét, születési adatait, posta/e-mail címét, telefon/faxszámát, a személyazonossági igazolvány/útlevél számát, foglalkozását, munkahelyét, a választott két vers szerzőjét és címét. Az első három helyezett jelentős pénzjutalom mellett ajándékcsomagban is részesül. Ezenkívül az elért eredmények sorrendjében számos különdíjat osztanak ki. Jelentkezési határidő október 24.
Egy Emlékfüzet szerkesztése érdekében felkérjük az előző kilenc verseny első, második és harmadik helyezettjeit, hogy október 6-áig küldjenek a fenti címre egy-egy 9 x 13-as méretű fényképet, mellékelve egy rövid ismertetőt további tevékenységükről.
A Háromszék Táncegyüttes, a Lajtha László Alapítvány és a Gyulai Ferenc Fotóművészek Egyesülete október 13. és 18. között Sepsiszentgyörgyön szervezi meg a SPECTACULUM Összművészeti Fesztivált. A rendezvény magába öleli a XV. Néptánc- és Népzene-találkozót és annak már megszokott eseményeit: kézművesvásár, guzsalyas és játszóház kicsiknek és fiataloknak, tánctanítások és gálaműsorok (külön gyerekeknek és felnőtteknek). Idén a részvevők kalotaszegi, gyimesi, sárpataki, eleki, hidegségi és mezőpaniti adatközlőkkel találkozhatnak. A fesztivál megnyitója 13-án este hétkor lesz a Székely Nemzeti Múzeumban, nyolckor Fabatka- és Fűszál-koncert a Park vendéglőben. 14-én 11-kor rendhagyó történelemóra Novák Ferenccel, este hétkor a Tamási Áron Színházban a Honvéd Táncszínház lép fel a Kőműves Kelemennel. 15-én 11-kor táncműhely, 19 órakor a Honvéd az Országalma című előadást mutatja be, majd a Háromszék Táncegyüttessel közösen lép színre a Forrószegiekben. Fél tíztől táncház a Duna Művészegyüttes, a Honvéd és a Háromszék táncosainak részvételével. 16-án 11-kor táncműhely, 19 órakor a Duna Művészegyüttes a Tizedik vőlegényt, 20 órakor a Paraszt Dekameront adja elő. 17-én 11-kor kerekasztal-beszélgetés, este hétkor a Duna együttes a Hagyományok Báljával és A szabadsághős Kossuth Lajos üzenetével lép színre. 18-án 10-től bihari táncokat oktatnak, 11-kor nyílik a kézművesvásár, utána guzsalyas és táncház. 17 órakor fellép a Bokréta gyermek-tánccsoport, este hétkor gálaműsor az adatközlők részvételével, majd táncház.
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban rendezik meg diákok és szaktanárok számára november 21–23. között a Tudományos Diákkörök II. Erdélyi Konferenciáját (TUDEK 2003). A konferencia munkálatai a következő hat szekcióban zajlanak: biológia, fizika–kémia, földrajz–geológia–környezetvédelem, humán- és társadalomtudományok, magyar nyelv és néprajz, matematika–informatika. A TUDEK célja az erdélyi magyar középiskolák szaktanárai és speciális érdeklődésű diákjai közötti kapcsolatteremtés, a további együttműködés megalapozása, a szaktantárgyakra alapozott, de az egyéni kibontakozás lehetőségét magában foglaló nemes versengés megteremtése. A konferencia nyertesei indulhatnak a Tudományos Diákkörök IV. Országos Konferenciáján (TUDOK 2004), amelyre 2004. március 31–április 1. között kerül sor a szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumban. A konferencián részt vehet bármely romániai magyar középiskolás diák (beleértve a 2002– 2003-as tanévben érettségizett tanulókat is). További információk a www.bethlengabor.ro vagy a www. tudek.home.ro honlapokon, valamint a tudek2003@bethlengabor.ro e-mail címen kaphatók.
Idén ötödik alkalommal rendezik meg Szilágycsehben a Partiumi Diákszínjátszó Fesztivált (PADIF) október 24. és 26. között. A tervezett program: 24-én 16 órától a csoportok előadásai (általános iskolások), kiértékelés, vacsora, díjkiosztás. 25-én 9 órától a csoportok előadásai (gimnazisták), ebéd, kiértékelés, vacsora, díjkiosztás. 26-án délután Zilahon gálaest a díjazott csoportok részvételével. A jelentkezéseket írásban várják október 15-éig a következő címre: Grup Scolar Gheorghe Pop de Basesti (pentru Bodea György), Str. Oborului nr. 1., 455100 Cehu Silvaniei, jud. Salaj. Telefon/fax: 0260/650-382 vagy 0744/559-313. E-mail: berekenye@freemail.hu. Jelentkezési lap, információk a következő honlapokon: www.padif.freeweb.hu vagy www.berekenye.freeweb.hu.
A SZÉKELYFÖLD című kulturális folyóirat szeptemberi számában verssel Győrffy Ákos és Bogdán László, prózával Molnár Vilmos jelentkezik. Folytatódik Tánczos Vilmos Antal Árpád irodalomtörténész professzorral készített interjúja, Kerényi Ferenc tanulmányában a "kuruc" drámák nyomába ered. Ambrus Judit az öregek paraszti társadalomban elfoglalt helyzetét és szerepét ismerteti, Illésfalvi Péter a frontlevelezés egy sajátos formájára irányítja a figyelmet. Benczúr Gyula székely kapujáról Szőcs Károly ír, Makay Tamás építésszel Simó Márton beszélget. A Szemle rovatban Bertha Zoltán A magyarokhoz című antológiát, Demény Lajos Borsi-Kálmán Béla kötetét ajánlja az olvasó figyelmébe, Makkai Ádám írásának címe Az állatok, az ember és az "ember fia": meditáció a kozmoszért.
Temesváron forgattak. Filmszalagra rögzítette a temesvári Csiky Gergely Színház Hamlet című előadását a Duna Televízió stábja. A Victor Ioan Frunzã rendezte előadást az UNITER-díjak kiosztásáért felelős zsűri tagjai is megtekintették. Mint ismeretes, a Frunzã–Grand-páros a hazai színházi szakma idei legrangosabb romániai seregszemléjén, a Bánság egyetlen magyar nyelvű állami teátrumában színre vitt Eugen Ionesco A lecke című stúdiódarabjáért elnyerte a kritikusok díját. Közel öt éve a Lorenzaccióval arattak elsöprő sikert a bukaresti megmérettetésen. (gke)
Képek és hírek. Ingyenes kép- és hírszolgálat indítását tervezi októberben a Duna Televízió – jelentette be a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) múlt hét végi közgyűlésén Csermák Zoltán, az intézmény marketing-igazgatója. A szolgáltatás a pénzügyi gondokkal küszködő határon túli magyar lapokat segítené. Lehetővé tenné, hogy a televízió napi híradóihoz készült képanyagon túl a több mint egy évtized történéseit ismertető archívumhoz is hozzá lehessen férni. Az elképzelések szerint kezdetben a szerkesztők napi 30–35 képet tennének fel a Duna Tévé internetes honlapjára. A képanyagot, illetve a tévéhíradó napi híranyagát egy kód segítségével érhetik majd el a szerkesztőségek.
Régiók. A Duna Tévé új műsorstruktúrájában a határon túli stúdiók, tudósítók is lehetőséget kapnak arra, hogy saját készítésű műsoraikkal mutatkozzanak be a képernyőn, a Régióban. Az erdélyi helyszínek: Marosvásárhely, Kolozsvár, Székelyudvarhely. A marosvásárhelyiek munkájába folyamatosan be kell, hogy tagozódjanak a bukaresti tudósítások. A kolozsváriakéba kötelezően be kell kerülniük az aradi, nagyváradi, temesvári tudósításoknak. A székelyudvarhelyiekében rendszeresen lennének anyagok Csángóföldről, a szórványról.
* A Kolozsvári Állami Magyar Színházban október 1-jén Tom Stoppard Bulldog hadnagy Magritte nyomán című darabjának elő-, 3-án pedig a bemutatóját láthatják. Az este 7 órakor kezdődő stúdióelőadás rendezője David Zinder izraeli vendégművész, a díszleteket és a jelmezeket Dobre-Kóthay Judit tervezte, a főbb szerepekben: Kali Andrea, M. Kántor Melinda és Salat Lehel. 4-én 20 órakor a Kövekkel a zsebében, 5-én 19 órakor pedig újra a Stoppard-darab van műsoron.
* Október 1-jén 18 és 20 órakor a Rövid Dráma Hete keretében a nagyváradi színház stúdiótermében a temesvári Csiky Gergely Színház művészei Ionesco A lecke című darabját játsszák. 2-án 11 órakor az Arcadia-színházban a magyarországi Egressy Zoltán adja elő a Portugált. Este 9 órakor a színház stúdiótermébe várják a nézőket, ahol a Szigligeti Társulat lép fel A kanális című darabbal.
* A Kiss Stúdió Színház október 3-án 17 órakor a szászrégeni katolikus templomban Wass Albert: Üzenet az otthoni hegyeknek című színpadi játékát adja elő. Ugyanezt láthatják 4-én 18.30-kor a marosvásárhelyi Vártemplomban és 6-án 17 órakor Nagyszalontán, a Magyar Házban.
* A Kolozsvári Állami Magyar Operában október 7-én 18.30-kor nyitják az évadot Erkel Ferenc Sarolta című operájával. 9-én 18.30-kor a Pikkó herczeget, 11-én este 7 órakor a pécsi Szélkiáltó együttes hangversenyét láthatják, hallhatják.
* Október 12-én 18 órakor a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum alagsorában megnyílt Chanson kávéházban Jordán Éva, a kolozsvári Opera szólóénekese megzenésített Ady-verseket ad elő.
Józsa Erikának a legendás Metropol együttesről szóló könyve a sepsiszentgyörgyi Médium Kiadónál látott napvilágot, baráti segítséggel. A Metropol-sztori – Egy tegnapi rockbanda a Holnap városából című kötetben mindazok megszólalnak vagy "megfordulnak", akiknek valaha valamilyen közük volt az 1968-ban Nagyváradról indult és 1987-ig egy egész "áldozati generáció", a romániai kommunista lágerben vergődő magyar beatnemzedék zenei zászlóshajójának számító együtteshez. Amely, ma már tudjuk, messze több volt a kelet-európai szórakoztatóipar egyik szereplőjénél, a Metropol ugyanis jelenség, kortünet, jelkép, mérce, dráma, faltörő kos, híd és még sok minden más volt. A számos archív fotót tartalmazó kötet borítója egy CD-t is rejt, az együttes sikeres dalainak hetvenperces válogatását! Az egykori rajongók, mai érdeklődők most 350 ezer lejes áron rendelhetik meg tőlünk a rendkívül olvasmányos könyvet és a hanghordozót. Csak töltsék ki és küldjék-hozzák be a lapban található szelvényt. A könyvet a CD-vel postán kapják meg, az árát az átvételkor kell kiegyenlíteni.
| agora |
Kies városunkban, Tasnádon nem sok különös dolog történik; éli mindennapi kisvárosi életét, leszámítva a látványosabb mozgolódásokat, mert azért van ennek a hepehupás, Szilágyság szélén ágaskodó kisvárosunknak is zsongása. Pénteki napon a város apraja és nagyja a környék településeinek lakosaival – csecsemőtől az aggastyánig – tiszteletét teszi a hetivásáron; ad-vesz, bámészkodik, a dagadtabb zsebűek pedig felkeresik a kolbászsütőket és a sörcsaposokat. Társadalmi segély osztása esetén ugyancsak hangos a cservölgyiektől a főtér meg a jó néhány pufajkatépő. Eseménynek számít még a tasnádi városlakóknak, ha ismertebb emberért vagy fiatalért szól a harang. Fel-felkapja a fejét, ha egy-egy hirdetményt fedez fel, ami érdekli, különösen ha olyanról szerez tudomást, mint a szatmárnémeti Harag György Társulat vendégszereplése, amit igényel és elvár a helyi színházkedvelő magyarság. És nagyon bosszankodik, amikor a város első havi lapját, a Tasnádi Újságot nem tudja kezébe venni, mert megszűnt, azaz megszüntették, és még nem is akárkik szüntették meg, hanem érdekvédelmi szervezetünk, az RMDSZ városi vezetősége követte el ezt a "jótevést".
Ugyanis Tasnád városnak két magyar nyelvű havi lapja volt, jól mondom, mert csak volt. A Tasnádi Újság volt időrendben az első megjelenő, a városi RMDSZ lapja – igaz, dicshimnuszokat nem zengett a szövetségről, nem is nagyon volt mit dicsérni, de nem is dorgálta, pedig sokszor rászolgált. A lap 2001 augusztusától szünetel, azaz nem is fog megjelenni. Anyagi gondokkal nem küszködött, mint más lap, hogy ne mondjam: mint a másik – pedig igaz –, mert akkor valakik felveszik, megsértődnek. Szóval nyereséges lap volt, eltartotta saját magát, nem szorult mankóra. A városhoz, a környékhez szólt, sok tasnádi kedvelt lapja volt. Sokszínű, érdekes kis újság, ragaszkodott a hagyományokhoz, a város szelleméhez. Nem volt elkötelezve, nem volt ellenségképe, nem volt csoportképe, csakis a tasnádiakat, az itteni magyarságot szolgálta, a szó legszorosabb értelmében. Formájában is lap kinézetű volt, nem hasonlított egy kommunista kiáltványhoz – röpirathoz mondjuk, vagy más lapokhoz, amelyekről csak a "földalatti" biztatás hiányzik, hogy "olvasd és add tovább". De nem volt teletűzdelve bibliai idézetekkel sem és nem volt benne ollózás, mint...
Lap, mely ad is valamit magára, az ilyesmit nem is engedheti meg. Igaz, szerkesztői nem éppen az ifjú komszomolista nemzedékhez tartoztak. Nem voltak a Csávási Miklós-féle háromkerekű szekerének a tolói – mert a negyedik hiányzott –, de lehet, hogy munkahelyükön megbecsült, kitűnő dolgozók voltak, pontosan tagdíjat fizető és a gyűléseken nagyot ásító és sutyiban nagyot szunyókáló tagok. Az is az igazsághoz tartozik, hogy a főszerkesztőnek nem volt Kolozsváron szerzett egyetemi oklevele, de volt egy "ötéves kurzusa", amit Szamosújváron végzett a háromemeletes sárgában, ami eredetiben tizenöt évesnek indult "kurzus" volt, de az 1964-es "tanügyi reform" degradálta ötévesre. Már csak a kíváncsiak kedvéért írom le – hiszen a vak is érzi, ha nem is látja –, hogy a "tizenöt éves kurzust" nem tüzes kard nyeléséért vagy malomkő jogtalan birtoklásáért kapta, hanem azért, mert magyarnak akart maradni és azt egy "kicsit hangosan" csinálta. És még az is idetartozik, hogy ez a főszerkesztő úr 1989 előtt mint a szülőbizottság elnöke sok – akkor még keményen sötétvörös, most a megtestesült örök kálvinista pózban díszelgő – entellektüelnek kemény kiállásával vívta ki ellenszenvét. Később, a "felszabadulás" után mint RMDSZ-választmányi tag, oda-odaszólt a fel-felcsörtetőknek, a kisebb-nagyobb pecsenyesütőknek, élesen támadta a tétova és a részrehajló intézkedéseket. Nem paktált le – mint mások – azzal a "jótevővel", aki a városban úgy durván számolva ezer embert tett egyik napról a másikra az utcára, és ezzel úgy kétezer ötszáz, háromezer tasnádi életét keserítette meg, került kevesebb vagy barnább kenyér ezen családok asztalára, nem beszélve a lélektani traumáról, a megaláztatásról. Ez a főszerkesztő úr derekasan kivette a részét – sokszor csak egyedül – abból, hogy városunk olyan jeles szülötteinek, mint Bíró Lajos biológus, Nóti Károly kabarészerző, Keresztesi Sámuel iparművész és Harag György színész-rendező, méltó emléket állítsanak. Kivette részét minden RMDSZ szervezte tevékenységből és fiatalos lendülettel szerkesztette és terjesztette a Tasnádi Újságot.
És ennek az embernek a tevékenységét és a tasnádi magyarság érdekeit gáncsolta el érdekvédelmi szervezetünk városi csúcsvezetősége azzal, hogy nem segítette a szerkesztőséget a lap terjesztésében, tevékenység, mely már nem fért bele a szerkesztő idejébe. Megszüntették ők, a mieinkkel, nem a hatalom, nem az ellenség. Kis, önös érdek vezérelte az urakat, mellékvágányra vagy inkább holtvágányra tolták a közösségünk érdekét. Összekapcsolták a kellemest a hasznossal, felkarolták és védőszárnyaik alá vettek egy másik lapot – hadd ne írjam ide a nevét, nem érdemel ilyen publicitást –, ahol családtagjaik, barátaik és szószólóik kaptak teret az írásra és élik ki írói vagy inkább ollózói ambíciójukat. Nahát azért az uraknak volt humor- és diplomataérzékük! Előbb megpróbálták a főszerkesztőt megfőzni, hogy adja fel a Tasnádi Újság szerkesztését, cserébe igazgatói posztot biztosítanak a másik lapnál. És ezt nem is akárki segítségével akarták megoldani, egy külhonba szakadt "régi disszidens" segítségével. Fűt, fát ígért a főszerkesztő úrnak, csak adja be a derekát, és mikor látta, hogy nem megy, akkor elkezdte ócsárolni a Tasnádi Újságot. Nem érdemli meg, hogy ideírjam a nevét. Szóval ez a művelet humoros és diplomatikus is, csak nem eredményes.
Nem vagyok érdekvédelmi szervezetünk ellensége, mint minden normálisan gondolkodó erdélyi magyar, összmagyarságban gondolkodom, de ezeket az urakat a városi csúcsvezetőségből nem értem, egyenesen nem is bírom, kik ilyen szépen cseleznek a nevünkben, de ellenünk. Nem értem, mire való az a fajta manőver, hogy saját közösségük ellen cselekedjenek, a sáskamódszert alkalmazzák, az egymás felfalását. Ez az önfogyasztás nem jó megoldás, úgyis vannak, akik fogyasszanak, porlasszanak minket. Úgy gondolom, hogy minden kis vagy nagy megvalósításunkat, elért eredményeinket, amiket megcsináltunk közösen, azt nem szabad feladni, de nem szabad saját kezűleg beszüntetni, szétrombolni. Mindent meg kell őrizni, meg kell tartani, ápolni és fejleszteni.
Ez a feladata egy érdekvédelmi szervezet városi vezetőségének – még a tasnádiaknak is –, és nem az ilyen típusú "jubileumok" gyártása. Mert "áldásos munkájuknak" köszönhetően emlékezünk meg most arról, hogy két éve örökre megszűnt egy magyar nyelvű lap, a Tasnádi Újság.
Szőke Béla
Tasnád
Tisztelt Miniszterelnök Úr, Adrian! Előző levelemre adott válaszodban változatlan álláspontot képviselsz a magyar nemzet számára oly fontos Szabadság-szobor ügyében, s továbbra is ellenzed annak mielőbbi felállítását az aradi Tűzoltó téren. Egy ilyen elutasító gesztus felmérhetetlen károkat okoz a két nép együttélésében, gátolja a magyar–román megbékélési folyamatot. Elutasító álláspontod nem csupán az erdélyi magyar közösséget és Magyarországot érinti fájdalmasan, de semmibe veszi az önkormányzatiságot is, hiszen az aradi döntéshozó szerv korábban már igent mondott a szobor felállítására. Történik mindez éppen most, uniós csatlakozásunk küszöbén, amikor egy olyan közösségbe igyekszünk, ahol az önkormányzatok és a kisebbségek jogai szentek és sérthetetlenek. Ezúton értesítelek, hogy a magyar kormány az aradi Szabadság-szobor ügyében európai fórumokhoz fordul. Baráti üdvözlettel, Péter.
A fenti sorok egy képzeletbeli levél tartalmát idézik. Péter végre rádöbben arra, hogy Adrian átverte őt, s mint karakán vadászemberhez illik, kikéri magának a sértést. Még akkor is, ha neki semmit nem jelent sem Arad, sem a szobor. Péternek folt esett a becsületén, így aztán László mindhiába csitítgatja. Feldúltan utazik Bukarestbe.
Eddig tart a történet, amelyből csak annyi igaz, hogy Medgyessy Pétert baráti alapon átverték, megalázták. Nyilván nem először és nem is utoljára. A magyar kormányfő ma Bukarestben tárgyal, de csak érintőlegesen az aradi szoborról. Mintha mi sem történt volna, Adrian Nastaséval közösen aláírja a kedvezménytörvény alkalmazásáról szóló megállapodást. A dokumentum tervezete egyebek mellett tiltja, hogy romániai nem kormányzati szervezetek ajánlásokat bocsáthassanak ki a magyarigazolványt kérelmezők etnikai hovatartozásával kapcsolatban. Az oktatási támogatások Románia területén csak oktatási intézmények által vehetők igénybe, pályázat útján, amelyet egy román jogi személyiséggel rendelkező alapítvány bonyolít le. Magánszemélyek Románia területén csak ösztöndíjak formájában, pályázati úton igényelhetnek oktatási támogatást, etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül – írja elő többek között a megállapodás tervezete. A magyar fél a dokumentum révén vállalja, hogy megteszi a magyarigazolvány módosítását célzó lépéseket, az igazolványból törli az olyan elemeket, amelyek politikai kapcsolatot teremthetnek a magyar állam és a határon túli kisebbségek között. Azaz eltünteti a fedőlapról a Szent Koronát.
A megcsonkított státustörvénybe rúgnak még néhányat ma Bukarestben. A célegyenesébe fordult a magyar–román "megbékélés". A lélekszámukban megfogyatkozott aradi magyaroknak még egy ártalmatlan szobor felállításának engedélyezése sem jár attól az államtól, amelynek becsületes adófizetői. A kolozsvári Babes–Bolyai Egyetemen idén ősztől sem indul egyetlen önálló magyar tannyelvű kar sem. Nincs is napirenden a csíkszeredai magyar főkonzulátus mielőbbi megnyitása. Az autonómia szó továbbra is tabu, hisz erre köztudottan érzékeny az unióba igyekvő román miniszterelnök.
Adriannal ellentétben Péternek nincs érzékenysége, önbecsülése. őt nem lehet megsérteni. Bukarestben lázas igyekezettel tisztítják a vörös szőnyeget. Soha ennél rosszabb magyar vendéget, súgnak össze kaján vigyorral a takarítók.
Pataky István
Sokáig úgy tudtam, elpusztult az aradi Szabadság-szobor. Örültem, mikor kiderült, hogy darabjait egy pincében őrzik, s helyreállítható. Ami persze még korántsem jelentette azt, hogy a helyére is állítható. Láthatjuk. Annak is örültem, hogy nemrég megállapodás született a kormányzó román Szociáldemokrata Párt és az RMDSZ között a szobor köztéren való fölállításáról. Örültem, mert számomra az aradi vértanúk személyes nemzeti mitológiám kiemelkedő alakjai, olyan bensőséges szeretettel gyászolom ma is őket, ahogy rokonait szokta az ember. Ennyit az érzelmekről.
Hogy a román kormány miért táncolt vissza a Tűzoltó téri fölállítástól, nem tudom. De az biztos, hogy nem az 1848–49-es szabadságharchoz való viszonya változott meg. Aki azt mondja, hogy történelmi hiba lenne veszélybe sodorni régi szobrok miatt az elmúlt évek konkrét eredményeit a román–magyar kapcsolatok javításában, attól tartok, a lényeget nem érti.
A szobrok mindig ürügyek csupán. Fölállításuk, lebontásuk, fölrobbantásuk mindig az adott pillanatról akar valamit mondani. Fél éve a román kormány kapcsolatjavító gesztust akart tenni. Most ilyen gesztusra – úgy látszik – nincs szüksége, vagy valamiért nem engedheti meg magának. Most azt mondják, a románok közérzetét zavarja egy olyan szabadságharc emlékműve, amely harcban a románok és magyarok – nem mindig és nem mindenki – szemben álltak egymással. Ez is csak ürügy természetesen.
Hiszen ez a szobor nem triumfál a románokkal szemben, hanem gyászol. A szabadságharc tizenhárom hős tábornokára emlékezik. Hogy zavarhatja-e ez a mai románságot? Igen, zavarhatja. Különösen, ha erre felhívják a figyelmét. Túlságosan összetett az 1848–49-es román–magyar viszony ahhoz, hogy bárki ne találhatna benne ellentétre vagy éppen megbékélésre buzdító elemeket. A magyar forradalom a románoknak is meghozta a jobbágyfölszabadítást és az egyéni szabadságjogokat, ám Kossuthék nem vették észre – illetve csak későn –, hogy a magyarországi, erdélyi nemzetiségek éppúgy függetlenségre vágynak a magyaroktól, mint a magyarok az osztrákoktól. Ezt a hibát a császáriak jól kihasználták, s sikerült a nemzetiségeket a magyar szabadságharc ellen fordítani.
Mindenkinek "igaza volt", bár akkor a magyar és a román elnyomottak lehettek volna okosabbak is. Vagy lehetnének okosabbak legalább mai utódaik.
Helyesen tette Medgyessy Péter, hogy tegnap elment Bukarestbe, s aláírta a kedvezménytörvény romániai alkalmazásának – reméljük – végleges dokumentumát. A szoborügy nem érte volna meg, hogy miatta távollétével tüntessen, amint az megfordult a fejében. Kár viszont, hogy nem tudta dűlőre vinni a szobor végső elhelyezésének ügyét.
Nastasénak persze igaza van, a szoborcsoportnál fontosabb az egyezmény aláírása, az autópálya ügye, a gazdasági, a szociális tervek. Éppen ezért elég lett volna a szoborra mindössze öt percet szánniuk. S ebben az öt percben Medgyessy Péternek bizony el kellett volna fogadnia a kompromisszumos megoldást: épüljön megbékélési szoborpark, abban kapjon helyet a Szabadság-szobor. Minthogy azonban egy ilyen politikával megáldott-megvert park helyszínének a kijelölése, megtervezése, a többi mű kivitelezése rendkívül hosszú időt tud igénybe venni, célszerű lett volna kikötni, hogy a szobor álljon – mondjuk – legkésőbb a 155. évfordulón, azaz 2004. október 6-án. Hogy azok az erdélyi magyarok, akik várják a fölállítását, érezhessék, már nem kell sokáig várni. Több mint nyolcvan éve nincs a helyén a szobor, az aradi vértanúk emléke mégis töretlenül él az emberekben. Hiszen a szobor csak jelkép. Csonkán, eldugva is ugyanazt fejezi ki, mint a Tűzoltó téren vagy a Megbékélés parkjában.
Szószegés, kifogáskeresés, időhúzás – mind lényegtelen dolgok. A lényeg az, hogy ne feledkezzünk el a szoborról. Mert jelkép. Azt pedig az erdélyi ember jól tudja, a szó szalad, de a bronz marad.
Szále László
"Maros megyében a Nemzeti Liberális Párt közvélemény-kutatást rendelt meg a közelmúltban valamelyik »közendoszkópiás« intézettől. A legtöbb bizalmat gerjesztő személyiségek a megyében a Cuvântul Liber nagy-romániás vásárhelyi napilap közlése szerint: 1. Dorin Florea, Marosvásárhely magyarellenes és hintás polgármestere, 2. Gigi Frunda RMDSZ-szenátor, 3. Lazar Ladariu, a fentebb megnevezett magyargyűlölő román napilap főszerkesztője, volt egységpártos parlamenti képviselő, 4. Gheorghe Sincan »magyarszerető« ortodox pópa, 5. Eugen Nicolaescu, az NLP magyarellenes parlamenti képviselője, 6. Ovidiu Natea, Maros megye »magyarbarát« prefektusa, 7. Adrian Moisoiu, a Nagy-Románia Párt magyargyalázó képviselője stb. Hát kb. ilyen társaságban érzi igazán otthonosan magát a mi Gigink!" – írta régi hűséges olvasónk és levelezőnk, Toducz Endre a Maros megyei Mikházáról.
"Szerkesztő úr, ha már az Adevarul cikkírója sajnálkozik amiatt, hogy a 19. századi (magyar) szobrokat a (román) hatóságok nem olvasztották (mind) be, miért nem ajánlja ezt bepótolni Olasz-, Francia- és Spanyolország számtalan hasonló szobrainak beolvasztásával, mint nyelvi és etnikai alapon nyújtandó segítséget, a rokonnépeket megszabadítani az őket abba a bizonyos 19. századba visszatartó szellemi koloncaiktól, amelyeknek Erdélyben fellelhető példányai – úgy látszik – fenyegetik Bukarestet, nehogy már lemaradna Románia a 21. századi Európa húsosfazakának koncairól? A busás színesfémnyereség kilátásairól nem is beszélve; sem pedig Razvan Teodorescu jövedelmező (le)értékelő szakértői munkalehetőségeiről." – írja SZ. K. egy Németországból küldött e-mailben.
A szerk.
| csodabogarak |
Egyik országos napilapunkban olvastuk: "Tovább csökkenhet a romániai magyarság. Szórványvidéken nagyobb a fogyás". A csökkenő magyarság semmit sem jelent, mint ahogy a szórványvidék fogyása sem (hacsak utóbbi esetben nem súlyvesztésről van szó). S bár értjük, hogy a magyarság további sajnálatos létszámbeli csökkenéséről, apadásáról van szó, ezt oda kellett volna írni. Csak ezt az egyetlen szót.
(szemes)
Volkswagen Golf tulajdonosa vontatja a garázs elé az autóját, amelynek motorja minden előjel nélkül leállt, és az akkumulátor teljes kimerítéséig sem indult újra. Hamarosan rájövünk, hogy üzemanyaghiány miatt következett be a zavar. Ennél a típusnál az üzemanyag-szivattyú a benzintartályban van elhelyezve. Viszonylag könnyen kiszerelhető. Ellenőrzésképpen a szivattyú két érintkezőjétÊ12 V egyenárammal tápláljuk, mire ez zümmögő hangot hallatva beindul. Tehát a szivattyú működik, mégsem táplálja a motort. A további kutatgatás során vesszük észre, hogy a szivattyú elé helyezett szűrőt félig megkötött szilikonra emlékeztető ragacsos massza vonta be. Miután ezt eltávolítottuk és a szivattyút visszaszereltük a tartályba, a motor beindult.
Na, ez könnyen ment, az eset csupán azért maradt meg az emlékezetünkben, mert miközben a Golffal bajlódtunk, garázsipari mérőműszereket forgalmazó ügynök állított be és eladásra kínált egy elektronikus mérőeszközt, amely állítása szerint alkalmas áramerősség, kapocsfeszültség, Dwell-szög és relatív kompressziómérésre. Ez utóbbi hihetetlennek tűnt, hiszen a készülék csak két elektromos csatlakozóval van ellátva, sehol egy manométer, kompressziómérő. Az ügynök szabadkozik: csak néhány napja alkalmazták, nem tud felvilágosítással szolgálni, de állítja, hogy megbízói szerint a műszer kompressziómérésre is képes.
Némi tanakodás után megvilágosodik a mérési elv. Amikor az önindító a motort forgatja, a hengerekben sorra nyomás keletkezik, amely az elforgatással szembeni ellenállásban tükröződik. Ennek leküzdésére az önindító nagyobb áramerősség felvételével válaszol. A műszer az áramerősség változásait méri, és ha az egymást követő fogyasztási csúcsok közül három egyforma, egy pedig kisebb (négyhengeres motor esetében), akkor ez azt jelenti, hogy az egyik hengerben kisebb a kompresszió, tehát a motor javításra szorul, mert valami nem stimmel annak a hengernek a dugattyújával, gyűrűivel, szelepeivel stb. Hasonló következtetésre juthatunk, ha a négy megmért áramerősségből kettő kisebb. Ebben az esetben két henger nem működik megfelelően.
Zseniális módszer, de az a hátránya, hogy ha mindegyik henger egyformán kopott, a műszer szerint a motor kiváló állapotban van. A vásártól végképp elment a kedvünk, amikor meghallottuk az árát: 500 euró. Ennyi pénzt inkább olyan felszerelésekre költünk, amelyeket az autójavító műhelyek számára kötelezően előírnak az egyre szigorúbb közlekedésbiztonsági törvények.
A paradicsomi növény története Ádámmal és Évával kezdődik. Az almát a rómaiak is kedvelték. Elterjedt az egész világon, mivel jól alkalmazkodik és minden égövben megterem. Nemesítés és keresztezés következtében ma nagy a fajtaválaszték.
Mit nyújt az alma? Vékony héja alatt mintegy 85 százalékban vizet, 12 százalékban cukrot tartalmaz, két százaléka rostanyag. Legalább húszfajta ásványi só gazdagítja a tápanyag-összetételét. Közülük a kálium vízhajtó hatású, a magnézium csökkenti a vérnyomást, a kalcium erősíti a csontokat. Az alma rendkívül magas savtartalma meggyorsítja a gyomor működését és a belek mozgását, vagyis serkenti az emésztést. Az almalét összekeverve a nyers spenót vagy a sóska levével, első osztályú természetes hashajtót kapunk. Az alma pektinje (a növényi sejtfal alkotórésze, amely vízben oldódva kocsonyás zselét alkot) nagytakarítást végez a vérerekben: feloldja a koleszterin-lerakódást okozó zsírokat.
Az almából készíthető almabor, de még ismertebb egy másik származéka, az almaecet. Nemcsak saláták ízesítésére alkalmas, de csökkenti az ízületi gyulladást is.
Amikor ősszel megjönnek az első hideg, esős napok, hirtelen nagyon sok lesz a náthás ember. A megfázást vírusfertőzés okozza, a szervezet lehűlése csökkenti a kórokozókkal szembeni védekezőképességet, a hideg, nedves levegő pedig jól közvetíti a vírusokat. Természetes, hogy hűvösebb időben a szervezet több energiát igényel, mivel hidegben a test hőleadása is növekszik, és ezt a hőtermelésnek követnie kell. Ehhez pedig többletenergia bevitelére van szükség. A gond az, hogy ilyenkor kevesebb lehetőségünk és kedvünk van mozogni, sportolni, ez pedig kedvez a kilók gyarapodásának. A kevesebb mozgás miatt ilyenkor a székrekedés is kellemetlenkedik az arra hajlamosaknál. Az élelmi rostokban gazdag táplálék – például barna kenyér, zöldborsó, kukorica, sárgarépa, káposztafélék, sóska, zeller, körte, banán, szilva stb. – segít a probléma megszüntetésében. Van a depressziónak egy kifejezetten évszakhoz kötődő változata, késő ősszel kezdődik, majd ahogy jött, tavasszal nyomtalanul eltűnik. A jelenség oka a fény hiánya, amelyre egyesek fokozottan érzékenyek. (A fény hat a melatonin hormon termelődésére, amely pedig a közérzetért felelős hormon szintjére hat.) Ettől az évszakhoz kötött depressziótól a mérsékelt égöv lakói közül minden negyedik ember szenved. Sokat segít, ha minél többször megyünk ki a természetbe, akármilyen hideg van, hogy kellő mennyiségű fényt kapjon a szervezet.
Kínában a piacokon találkozhatunk árusokkal, akik apró kosárkákat cipelnek hatalmas fürtökben. Körülöttük legtöbbször fülsiketítő a lárma, ugyanis a rejtélyes bambuszgömbök mindegyikében egy-egy énekes kabóca cirreg. E szöcskeszerű rovarokat a távol-keleti lélek nagy becsben tartja: Kínában klasszikus tanmesék, Japánban ősi haiku versek is megörökítik a mezei muzsikásokat. De nem csak a régi korok mesemondóit ihlette meg a fáradhatatlan ciripelés, a mai utódok is egyöntetűen szerencsehozó lénynek tartják, és szívesen látják őket a ház örül. A piacon mindenki szakértő szemmel vizslatja a kosárkákat, vájt füllel igyekszik kiválasztani a legszebb hangú egyedet. Nem titkolt szempont, hogy az újonnan beszerzett kedvenc lehetőleg túlharsogja a szomszéd korábban beszerzett példányát.
Dekoráció az, amit gondolkodás nélkül vennénk meg a kirakatból.
(Ismeretlen)
Orvos a betegnek:
– Náthás? Tegnap még én is az voltam. Hát csoda? Megkaptam ettől a sok nyavalyás betegtől. De én ajánlok magának egy csodagyógyszert. Nem kell ide aszpirin! A rendelés után megittam hét deci forralt bort, rá egy deci rumot, aztán hazamentem, forró fürdőt vettem és bebújtam az asszony mellé az ágyba. Magának is ezt ajánlom – mondja a páciensnek.
– Na de doktor úr! Én nem is ismerem a feleségét!
Kovács felháborodottan reklamál a szülészeten a főnővérnél:
– A feleségem kisbabája fekete! Itt csak csere történhetett!
– Minden bizonnyal – válaszol roppant nyugodtan a főnővér –, azt hiszem azonban, hogy még kilenc hónappal ezelőtt.
Sebész a műtét közben:
– Szikét, szeszt, vattát, szeszt, szeszt, szeszt, kísérőt!
– Érdeklik önt a nők? – kérdezi az orvos a beteget.
– Nem különösképpen! – von vállat a páciens.
– Hát az ital?
– Cseppet sem.
– És a dohányzással hogy áll?
– Nem dohányzom.
– Az ördögbe is! Semmi hibája sincs?
– De van egy kis hibám.
– Micsoda?
– Hazudok.
– Doktor úr, egész héten rossz volt a közérzetem.
– Vetkőzzön le, megvizsgálom. Sajnos nem tudom igazán megmondani, mi a baja. Biztos a sok sör az oka.
– Jó. Akkor visszajövök, ha már kijózanodott.
– Doktor úr, kérem, igaz az, hogy a házas emberek tovább élnek, mint a nőtlenek? – kérdi egy férfi az orvost.
– Nem. Csak hosszabbnak érzik.
Postacím:
Redactia Erdélyi Napló
of. p. 2.., c. p. 13.
410114 Oradea, Romania
Tel.: 0259/417-158
Fax: 0259/417-126
E-mail: erdelyinaplo@rdslink.ro
Bankszámlaszámok:
2511000005514406 (lejben)
2511001005514406 (valutában)
Banca Transilvania, suc. Oradea, Romania
16 oldalas, A3-as formátumú polgári hetilap, keddenként jelenik meg a nagyváradi székhelyű Erdélyi Sajtóház Kft. kiadásában, 6200 példányban.
Díjszabás külföldi hirdetők számára:
Reklám: 1 cm2 = 0,5 euró
Címoldalon: + 100 %
Hátoldalon: + 50 %
Lakossági apróhirdetés: 0,15 euró szavanként
Üzleti apróhirdetés: 0,30 euró szavanként
Díjszabás belföldi hirdetők számára (áfa nélkül):
Reklám: 1 cm2 = 0,3 euró
Címoldalon: + 100 %
Hátoldalon: + 50 %
Lakossági apróhirdetés: 0,07 euró szavanként
Üzleti apróhirdetés: 0,15 euró szavanként
Hirdetési lapzárta: péntek 15 óra
Áraink rugalmasak, megegyezés szerint kedvezményeket nyújtunk. Bővebb információkért kérjük, hívja szerkesztőségünket!
Felhívjuk figyelmét, hogy hirdetménye csak azt követően jelenik meg, miután számlaszámunkra átutalja annak díját.
Tisztelettel,
Dénes László
felelős kiadó
Copyright © Erdélyi Napló - 2003