|
XIII. évfolyam, 33. (620.) szám |
2003. augusztus 19. |
TISZTELT LÁTOGATÓNK, KEDVES OLVASÓNK,
ÜDVÖZÖLJÜK AZ ERDÉLYI NAPLÓ HONLAPJÁN!
Erdély egyetlen országos terjesztésű polgári hetilapját az itthon bejegyzett Pro Media Alapítvány tulajdonában lévő Erdélyi Sajtóház adja ki, amelynek jelenleg ez az egyetlen tevékenysége. Lapunk megjelentetése a jelenlegi nehéz gazdasági és barátságtalan politikai környezetben nem könnyű, ezért minden erkölcsi és anyagi támogatásnak örülünk. Ön is hozzájárulhat erőfeszítéseinkhez, ha nálunk hirdet, reklámoz, vagy ha felajánlásaival segíti lapunkat.
Mivel az internet-használók nem lapvásárlók, ők más módon járulhatnak hozzá az Erdélyi Napló fennmaradásához, mégpedig adományokkal. Felajánlásokat a kiadó dollárszámláján köszönettel fogadunk: SC Casa de Editura Erdélyi Sajtóház SRL, Banca Transilvania, suc. Oradea, cont: 2511001005514406, Romania.
Romániai olvasóink 90 ezer lejért rendelhetik meg januártól lapunkat a kiadóban, egy negyedévre. Egyévi előfizetés díja 360 ezer lej.
Külföldre (bárhová) 15 euró az előfizetés díja, egy évre értelemszerűen 60 euró. Ezt az összeget a fenti bankszámlaszámra kell átutaltatni, majd pedig e-mailen vagy levélben jelezni a pontos lakcímet, amelyre a lapot küldhetjük. Az összegnek a számlánkon való megjelenése után kiadónk minden kedden postázza a friss lapszámokat. Kérjük, jelezzék, ha valamelyik számot a posta nem kézbesítette, és ne felejtsék el megújítani a lejáró előfizetéseket!
Reméljük, hogy közös erőfeszítéssel sikerül életben tartani az Erdélyi Naplót 2003-ban is!
A szerkesztőség
| címoldal |
A Hadnagy Miklós irodaigazgató és Tibád Zoltán alkuratóriumi titkár által jegyzett értesítés a következőképpen fogalmaz: "Tisztelt pályázó! Ezúton értesítjük, hogy az Illyés Közalapítvány romániai alkuratóriumához, a sajtó szaktestülethez benyújtott pályázatát, melyet 03-2-3-012 számmal iktattunk (Az Erdélyi Napló nyomdai előállítási költségei), a Közalapítvány Kuratóriuma 2003. július 17-ei ülésén kerethiány miatt elutasította". Pályázatunkat első körben a romániai alkuratórium úgynevezett Sajtó Szaktestülete bírálta el, ennek tagjai: Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője (a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének javaslatára), Baranyai Attila, a Magyar Lapkiadók Egyesületének elnöke (az Alkuratórium javaslatára), Bartha Csaba, a temesvári rádió magyar adásának főszerkesztője (a MÚRE javaslatára), Csép Sándor, a MÚRE elnöke (a MÚRE javaslatára), Fekete Vince, a Székelyföld és a Helikon szerkesztője (az Alkuratórium javaslatára), Gálfalvi Zsolt, A Hét főszerkesztője (az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének javaslatára), Hecser Zoltán, a Hargita Népe felelős kiadója (a MÚRE javaslatára), Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője (az Alkuratórium javaslatára), Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE ügyvezető elnöke (a MÚRE javaslatára), László Ferenc zeneszakíró (az RMDSZ Szövetségi Egyeztető Tanácsa szakbizottságának javaslatára), Makkai János, a Népújság főszerkesztője (az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének javaslatára), Márton Árpád képviselő (az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének javaslatára), Vincze Lóránd, a bukaresti rádió magyar adásának főszerkesztője (a MÚRE javaslatára). A szaktestület után az IKA Romániai Alkuratóriumát járta meg pályázatunk, ennek összetétele: Markó Béla (RMDSZ-elnök, alkuratóriumi elnök), Béres András (rektor, volt RMDSZ-államtikár), Frunda György (RMDSZ-szenátor, SZKT-elnök), Kelemen Hunor (RMDSZ-képviselő, SZET-elnök), Kovács Péter (az RMDSZ ügyvezető alelnöke, MIÉRT-elnök), Kötő József (EMKE-főtitkár, volt RMDSZ-államtitkár), Takács Csaba (az RMDSZ ügyvezető elnöke). Utolsó körben a Közalapítvány budapesti Kuratóriuma döntött lapunk támogatásának elutasításáról, a következő összetételben: (elnök), (titkár), Illyés Mária, Bátai Tibor, Bretter Zoltán, Géczi József Alajos, Herényi Károly, Jászkuti László, Lakatos Mihály, Potápi Árpád, Szarka László. Az IKA kuratóriumának elnöke, Pomogáts Béla irodalomtörténész megválasztása és beiktatás előtt, közben és után többször kijelentette: a közalapítványhoz benyújtott pályázatok elbírálásakor minden politikai ingerenciát, ideológiai szempontot, pártos hátsó szándékot kiküszöbölnek, erre az ő személye a garancia...
Szerkesztőségünk és olvasóink kíváncsian várják a magyarországi közpénzből támogatásra ítélt romániai magyar sajtóorgánumok listájának közzétételét, egyelőre ugyanis igen nagy a titkolózás ezen a téren.
Több erdélyi magyar polgári szervezet adott ki az elmúlt napokban olyan nyilatkozatot, amelyben egybehangzóan üdvözlik a vajdasági magyar pártok kezdeményezését a magyar állampolgárság megszerzésének kiterjesztésére vonatkozóan. Így például az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete, a Székely Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete, a Reform Mozgalom, a hivatalosan bejegyzett, nagyváradi székhelyű Magyar Polgári Egyesület megkerülhetetlennek látják a magyar állampolgársági jog kiterjesztéséről szóló különböző álláspontok egyeztetését, ezért kezdeményezik egy tanácskozás összehívását a Kárpát-medence magyar civil és politikai szervezeteinek, valamint a történelmi egyházaink elöljáróinak részvételével. Ennek célja a kérdésről szóló szakmai és politikai döntés előkészítése lenne. Ugyanakkor támogatják a vajdasági magyar pártok és szervezetek által indított aláírásgyűjtési kezdeményezést, a Kárpát-medencében élő összmagyar stratégia kidolgozását szorgalmazva. Eleddig tételesen csak a Székely Nemzeti Tanács Kezdeményező Testületének nyilatkozata tartalmazza azt az igényt, hogy az erdélyi magyaroknak alanyi jogon adassék meg a magyar állam részéről az állampolgárság, ugyanakkor az RMDSZ semminemű hivatalos közleményt nem adott ki e témában. Csupán a párt egyes reprezentánsai nyilatkoztak úgy a sajtónak, hogy nem ellenzik, sőt támogathatónak látják a határon túliak ezen igényét. Kovács László magyar külügyminiszter – aki szocialista pártelnökként korábban 23 millió román vendégmunkással riogatta a magyar szavazókat a státustörvény vitájában – a múlt héten újabb botrányos, arrogáns viszonyulást mutatott, amikor az egyik balliberális lapnak nyilatkozva infantilizmussal vádolta a Délvidékről indult kezdeményezést, majd pedig a magyarországi társadalombiztosítási rendszer összeomlásával riogatta a választókat, amely rendszerre szerinte "rászabadulnának" a magyar állampolgárságot is megszerző határon túliak. Az ellenzék éles bírálatokat fogalmazott meg a budapesti kormányoldalon tapasztalható nemzetpolitikai rövidlátással, a sorozatos kommunikációs baklövésektől kísért hátráló magatartással szemben.
| aktuális |
A nemzetközi konjunktúrával érvelt a román miniszterelnök, amikor a 2004-es évet "a nagy nyomás esztendejének" mondta, valójában viszont a tét a választások gond nélküli megnyerése. Ennek érdekében máris meghirdették a téli fűtési számlák csökkentését, de nem ám úgy, hogy az önköltséghez közelítsék a lakosság zsebéből kihúzott pénzeket, hanem a nyári számlákat felduzzasztva. Kampányfogás az a régóta alkalmazott módszer is, hogy a köztudatba bedobott nagyon népszerűtlen intézkedést visszavonják, "boldoggá" téve minden érintettet: mégsem kell majd lakásadót fizetniük a bérlőknek az állam tulajdona után. Bővíteni szándékoznak a tavaly beindított kifli- és tejakciót: szeptembertől az állami óvodákba járók is kapnak majd ingyenes uzsonnát.
Hosszas huzavona után sikerült zöldágra vergődni az ARO-val: a kormány állja azt az összeget, amivel a belügy és a tanügy tartozik a terepjárógyárnak. Ezzel valahogy kihúzzák októberig, amikor (talán) vevő kerül az üzemre. Akármennyire is furcsa, az adós kétszáz kisbuszért fizet, a szállító viszont csak harminc átadott járgányt emleget.
A kórházak tartozásainak egy részét is rendezni akarják, érthetetlen és átláthatatlan pénzügyi tranzakciókkal. A sorozatos ellenőrzésekből a leglényegesebb nem derült ki: mi van az egészségbiztosító kontójára befizetett összegekkel? Azt viszont nagyon hangoztatják, hogy végső soron a kórházigazgatók a hibásak, merthogy nem jó menedzserek.
Az egymásra mutogatásnak vannak kabaréba illő momentumai is: a Bihar Megyei Kórházban uralkodó embertelen állapotokról cikket közölt az egyik, politikailag még független helyi lap, mire a megye egészségügyi vezetői egymással versengve próbálták tisztára mosni a kórház szennyesét a nyilvánosság előtt, mondván: a beutaltak, a hozzátartozók, a riporterek mind rosszul látják, amit látnak.
A honi mezőgazdaságot is az amerikaiak húzzák majd ki a csávából? Nagykövetük szerint a tengerentúli üzletemberek több mint tízmillió dollárt hajlandóak áldozni az öntözőberendezések megjavítására, a farmerek támogatására, illetve a génkezelt szója termesztésének kiterjesztésére. Az agrártárca vezetője szeretné, ha utóbbi kultúrát a napraforgóéhoz hasonló nagyságú területen termeszthetnék. Hátha kelendő lesz…
Alakulgat a liberális–demokrata választási szövetség, bár a végső döntést csak a jövő hónapra ígérik. A két párt szeretne minden majdani ütközési pontot átbeszélni, hogy ne kelljen "tűzoltó" megoldásokra hagyatkozniuk. A DP bukaresti szervezete egyébként levelet küldött az Európa Tanácshoz, bevádolva a magát szintén szociáldemokratának mondó kormánypártot tisztességtelen, hátba döfős kampányfogásai miatt.
Eközben az SZDP-elnök Nastase kormányfő Magyarországon vadászgatott magyar kollégája meghívására, több ottani és külföldi politikus, bankár társaságában. Állítólag szeptember elején Medgyessy Péter Bukarestbe látogat, s a két kormányfő aláírja a módosított kedvezménytörvény romániai alkalmazásáról szóló kétoldalú megállapodást.
Ion Iliescu egy hétre Kínába utazott. Mondván: ex oriente lux...
Hétfőn megkezdődött a pótérettségiztetés, ami több mint negyvenezer középiskolát végzett fiatalt érint. S miközben a nyári kánikula tovább tart, a hegyvidéken ítéletidőre is lehet számítani. A hétvégén a Bucsecsben emberéleteket is követeltek a váratlan, nagy erejű viharok.
Molnár Judit
A közbeszerzést megkerülve, meg nem hirdetett tárgyalásos eljárást írt ki a Magyar Posta Rt. a közelmúltban a kézbesítők védelmére szolgáló speciális biztonsági táskák gyártására. A 178 millió forintos beruházást "meglepetésre" MSZP-közeli vállalkozók szerezték meg.
A Magyar Televízió végül mégsem szünteti be a határon túli magyarsággal foglalkozó műsorok készítését és sugárzását, de ezzel a döntésével csupán betartja a hatályos törvényeket.
A Magyar Demokrata Fórum lezárta belső vitáit – fogalmazott Herényi Károly frakcióvezető a testület zártkörű megbeszélésének szünetében. A politikus bejelentette: az elnökség egyhangúlag döntött arról, hogy Dávid Ibolya pártelnököt jelölik az MDF európai parlamenti választási listájának élére.
Miközben újabb életveszélyes fenyegetést kapott a közelmúltban brutálisan bántalmazott Szász Károly, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének elnöke, addig a rendőrség új verzióval állt elő megveretésének ügyében: nem kizárt, hogy a PSZÁF elnökét egy magánál seprűnyelet tartó kocogó verte meg, mert Szász elütött egy ártatlan biciklist. A rendőrség ezen megnyilvánulása a mélypontot jelenti a nyomozásban – reagált erre Répássy Róbert fideszes képviselő.
Lévai Katalin esélyegyenlőségi miniszter szerint a kormány azt szeretné, ha a homoszexuális párokat a mostaninál több házastársi jog illetné meg, ezért hamarosan bevezetik a regisztrált párkapcsolat intézményét. A melegek érdekképviseletével foglalkozó szervezetek azonban nem bíznak az ígéretben, a Habeas Corpus vezetője egyenesen halandzsának tartja Lévai szavait.
Feljelentést tett közokirat-hamisítás miatt ismeretlen tettes ellen a Jobbik Magyarországért Mozgalom. Papp Dániel, a mozgalom médiapolitikai kabinetjének vezetője szerint az Országos Rádió és Televízió Testület egy, a Magyar Rádiót elmarasztaló 2002-es határozata hamisított idézeten alapult.
Szent-Iványi István (SZDSZ), az országgyűlés integrációs bizottságának elnöke úgy véli, ahol lehetőség van a megegyezésre, ott nem kell elzárkózni a kettős állampolgárság bevezetése elől. A szabaddemokrata politikus véleménye élesen ellentmond Kovács László külügyminiszter és Bársony András politikai államtitkár – mindkettő szocialista – által képviselt elutasító külügyi álláspontnak.
"Budapesti köztisztviselők nap mint nap szemrebbenés nélkül hazudtolják meg a Medgyessy-kabinet sokat hangoztatott alapelvét, miszerint nem avatkoznak be a határon túli magyarok döntéseibe" – nyilatkozta a magyarországi sajtónak Jakab Sándor, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének ügyvezető elnöke.
Kormányhoz közeli és ellenzéki információk szerint is egyre több jel utal arra, hogy Juhász Ferenc honvédelmi miniszter elvesztette Medgyessy Péter miniszterelnök bizalmát. Tény, a szaktárca a minisztériumok közül a legnagyobb, 7,5 milliárd forintos elvonásban részesült a költségvetési megszorítások révén, és a haderőreform-tervezetet sem fogadta el egyelőre a kormány.
Szakács Árpád
"Lényeges szempont számunkra a szórványmagyarság összetartása. Mára már elég kevesen és elszórtan lakjuk ezt a megyét. Sok településen sajnos csak néhányan maradtunk. Szórványsors. Magára hagyott, meghasonlott, elkeseredett közösségi megmaradásunkban olykor kevésbé bízó, az asszimilációt sok esetben már tudomásul vevő magyarok. Egyébként nem könnyű magyarnak megmaradni a szórványok peremén. Olyan programokban kell gondolkodnunk, amelyekkel önmagunkról vagy magyarságunkról lemondani, magyar közösségünktől pedig elcsángálni készülő feleinknek nyújthatunk magyar közösségi távlatot. Optimizmust továbbítani képes intézmény szeretnénk lenni a Fehér megyei szórványban" – mondta Rácz Levente, a Fehér megyei RMDSZ elnöke 2002. szeptember 28-án a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház avató ünnepségén Nagyenyeden.
E nemes célkitűzés megvalósítását szolgálja a Fehér megyei RMDSZ (együttműködve a megye területén létező magyar történelmi egyházakkal) kezdeményezése, hogy azokon a településeken, ahol nagyon kis lélekszámúak a gyülekezetek és azokban a templomokban, ahol ritkán vagy egyáltalán nem tartanak istentiszteletet/misét, alkalmanként tartsanak. Ezeken az istentiszteleteken/miséken szervezett formában a népesebb gyülekezetek hívei vennének részt.
A program első állomása az augusztus 20. alkalmából Marosszentimrén szervezett ünnepi ökumenikus istentisztelet, illetve az ezt követő ünnepi műsor. Ezen a településen már csak 2–3 magyarul tudó református hívő él. A Hunyadi János által építtetett, jelenleg református templom siralmas állapotban van. Az ökumenikus istentiszteletre több mint 150 református, római katolikus és unitárius hívő jelezte részvételi szándékát. Legtöbben Székelykocsárdról, ezért egy autóbusz innen indul. Felvincről kisbusz szállítja a jelentkezőket. A harmadik busz Nagyenyedről és környékéről viszi a részvevőket az istentisztelet színhelyére. Ezenkívül többen jönnek Gyulafehérvárról, Vajasdról és a Küküllők vidékéről is.
Az ökumenikus istentiszteletet Gudor András gyulafehérvári református lelkipásztor, Marosszentimre szórványlelkésze, Gál Alajos római katolikus főesperes, Bárócz Huba református esperes és Sándor Botond unitárius lelkész fogja tartani. Ezt követően Csávossy György mond ünnepi beszédet, majd az Áprily Lajos Irodalmi Kör képviselői, Bajusz Katalin és Kvacskay Lajos mutatják be alkalmi műsorukat. A Szent István-napi rendezvények Enyeden, a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban fejeződnek be, ahol Koltay Gábor István, a király című filmjét vetítik le. A szervezők minden magyart szeretettel várnak az ünnepi együttlét ezen alkalmaira.
Kerekes Hajnal
A Tusványoson mutatta be a publikumnak Virányi Attila és Boross Zoltán Józsa Erikának a legendás Metropol együttesről szóló könyvét, amely a sepsiszentgyörgyi Médium Kiadónál látott napvilágot mindenféle intézményi támogatás nélkül, baráti segítséggel. A Metropol-sztori – Egy tegnapi rockbanda a Holnap városából című kötetben mindazok megszólalnak vagy "megfordulnak", akiknek valaha valamilyen közük volt az 1968-ban Nagyváradról indult és 1987-ig egy egész "áldozati generáció", a romániai kommunista lágerben vergődő magyar beatnemzedék zenei zászlóshajójának számító együtteshez. Amely, ma már tudjuk, messze több volt a kelet-európai szórakoztatóipar egyik szereplőjénél, a Metropol ugyanis jelenség volt, kortünet, jelkép, mérce, dráma, faltörő kos, híd és még sok minden más, ráadásul nem is csak volt, hanem van is, hiszen nemrég éppen Udvarhelyen jött össze egy nosztalgiakoncert erejéig néhány alapító tag. A számos archív fotót tartalmazó kötet borítója egy CD-t is rejt, az együttes sikeres dalainak hetvenperces válogatását! Az érdeklődők most 350 ezer lejes áron rendelhetik meg nálunk a rendkívül olvasmányos könyvet és a hanghordozót, ha a lapunkban található szelvényt kitöltik és beküldik. A küldeményt postán kapják meg, az árát az átvételkor kell kiegyenlíteni.
Szász Gábor (Kolozsvár) megelégedéssel olvassa lapunkban Nits Árpád cikkeit, ugyanakkor szomorúan tapasztalja, hogy másik kedvenc lapjában, a Szabadságban a "sok tehetséggel megáldott" Tibori Szabó Zoltán "idegen zsoldba szegődve" közöl cikksorozatot a "rendszerváltást követő legeredményesebb magyar kormányfőt" (Orbán Viktort) támadva. Mi csak azt tudjuk javasolni, régi, hűséges olvasójukként forduljon észrevételeivel a kolozsvári lap vezetőségéhez, bizonyára szívesen vesznek minden visszajelzést.
Szabadi László (Székelybere) már annak is örül, hogy megkapta minden előfizetett lapszámunkat, jókívánságait küldi, ezeket köszönjük és viszont kívánjuk.
Oláh Zoltán gyergyótölgyesi erdőmérnök levelében apróbb kiegészítéseket, magyarázatokat, pontosításokat fűzött a lapunk 27. számának 10. oldalán megjelent Wass Albert, a nyelv mestere című cikkhez. Köszönjük fáradozását, levelét átadtuk az Anyanyelv rovat szerkesztőjének.
Megdöbbenéssel olvastuk Szakács János Kolozsváron, július végén kelt levelében, hogy a bonchidai Bánffy-kastély parkjának sorsáról írott és idén januárban hozzánk elküldött cikkét keresi rajtunk, holott mi ezt az írást egész egyszerűen nem kaptuk meg! Tehát nem a benne előforduló hibák miatt nem közöltük, hanem mert el sem jutott hozzánk. Ha eljutott volna, valamilyen választ mindenképpen kapott volna tőlünk. Kérjük tisztelettel, küldje el még egyszer, ha aktuális.
Kövér Gáborral (Arad) nem tudjuk tartani a lépést, már három levelére nem volt időnk és terünk érdemben reagálni, de hát a remény hal meg utoljára, nemde? Drimus Erzsébetnek (Szatmárnémeti) köszönjük a viccet, jó régi.
Azon levélíróinknak, akiknek most nem válaszoltunk küldeményeiket nyugtázva, üzenjük: megjelenésre terveztük be írásaikat, s ez csak helyszűke miatt késik. De nem múlik.
A szerk.
| siralmas krónika |
Minden olyan kijelentés, ami azt sulykolja, hogy a romániai magyarság ezt vagy azt akarja, gyönge lábakon áll. Nincs mögötte statisztika, adatsor, tudományosan igazolható felmérés. Saccolunk nap mint nap, vagy egyenesen blöffölünk. Az erdélyi magyarok politikai vezetői számos esetben azon vannak, hogy ne is derüljön ki a pillanatnyi igazság. Az RMDSZ-nek például különösen fontos, hogy elhitesse: esetenként fél vagy egy vagy másfél millió román állampolgár nevében tesz ezt vagy azt. A félmillió akkor hangzik el, mikor a román politikai piacon jelenti be asztalfoglalási igényét, az egymillió akkor, amikor a döntőképes, felnőtt lakosság nevében szónokol, a megszámolt másfél millióval pedig bármikor bármilyen helyzetben elő lehet rukkolni. (A korábbi, nosztalgikus kétmilliót már azért nem emlegeti senki tulipános, mert hogy jönne ahhoz, hogy megkérdőjelezze a Pártunk és Kormányunk által lebonyolított tavalyi népszámlálás korrektségét, hitelét?)
Nos, másfél évtizeddel a kommunista diktatúra, az egypártrendszer, a szellemi-politikai állami terrorizmus bukása után az önérzetes erdélyi magyar polgárok joggal várják el, hogy senki a nevükben meghatalmazás nélkül ne szóljon, ágáljon, pattogjon, kérjen vagy elutasítson valamit. Minden ember szeretne önmagáért jótállni, mindenki szeretné maga elmondani a saját mondanivalóját, vagy ha ehhez nincs érkezése, tehetsége, képessége, akkor szeretné maga eldönteni, hogy ki, hol, mikor, mit mondjon és cselekedjen az ő nevében, megbízásából, felhatalmazásával.
E mögött áll a vélemények sokszínűségének tagadhatatlan ténye, ebből következik a politikai pluralizmus igénye, erről szól maga a képviseleti demokrácia is.
Ám mai szószólóink zöme ellenérdekelt abban, hogy kiderüljön: ki mögött van valós szavazóbázis. A politikai alternatívák elutasításával viszont csak azt érték el, hogy lábra kapott a fórummozgalom, gomba módjára szaporodnak az erdélyi polgári körök, egyre több romániai magyarnak van elege a tulipános monopóliumból. Mindez ellenreakciója annak a hét éve folytatott RMDSZ-politikának, amelynek célja a vezetőknek hasznot hajtó feltétlen kormánypártiság és annak a Bukarest által kontrollált szűk érdekcsoportnak az uralma, amely az intellektuel Markó Bélát maga előtt tolva távlatos dominanciára törekszik.
Miként válaszolnak a "trónon ülők" a polgári ellenállás szaporodó jeleire? Már nem az eddig megszokott egységretorikával, -érveléssel, hanem riogatással, megbélyegzéssel, fenyegetőzéssel, feljelentésszerű célozgatással. És ez nagyon aggasztó.
Dénes László
Van úgy, hogy a naplóíró nem tudja még, miről is fogja írni diáriumának aktuális oldalát. Ennek oka lehet a boldog eseménytelenség éppen úgy, mint a rögzítésre váró hírek oly sokasága, melyből igen nehéz kiválasztani az arra érdemest.
Magam mint a gyökerektől elszakadni betegesen képtelen, tehát mai szemmel fosszilis lény, egy elmebéli állapotáról sokat hallató ember legújabb bosszantásán elmélkednék, bár talán arról lenne érdemesebb gondolkodni, hogy mi lehet e magatartás tartós elfogadottságának és politikai eszköztári jelenlétének oka?
Túl egyszerű lenne a kincses város bírójának kalandjait s azok elfogadását csupán a bizantin szellem ravaszkodásának betudni? Lehet-e mögötte más is?
A jelenségnek európai ésszel mért felfoghatatlansága azt mondatja, hogy bármely magyarázatot is találjunk mögötte, annak az előbb említett gondolatvilágban van a helye. "A horthysta Magyarország által a bécsi diktátum után lehetővé vált megszállás alatt használt városnév" funári blődli kapcsán gondolkodom el. Olyan vitákra még emlékezem, melyek a magyar elnevezésnek az ősi románból történt levezetése körül folytak. Az új és ma már sokkal fogékonyabb generációk számára kidolgozott változat szerint a név keletkezésnek ideje 1940 szeptembere utánra tehető. Aki megéri, majd figyelje csak meg, hogy lesznek korosztályok és néprétegek, akik számára ez a nekünk most elképzelhetetlen baromság és aljasan kitalált hazugság a hitelesség minden jegyét magán fogja hordozni. Az az Európa, mely felé a romániai s így az erdélyi tömegek is sóvárognak, olyan emberekre számít, akikkel az ilyesmi már elhitethető. Ezek lesznek a jó európai polgárok, s nem az izgágaságra hajlamos okos tojások, az igazságkutatók. S ha itt most valaki a világot meghódító európai szellemről mesélne, annak csak azt felelhetem, hogy Európát ma más szellem járja be. Ez pedig az amerikanizálódás szelleme. Hatékonyabb elődjénél, melyet a "szellemtár" kommunizmusnak nevezett. Persze az is módfelett sokat járkált és pusztított, de utóda veszedelmesebbnek tűnik. Főleg olyan közösségek esetében igaz ez, melyek nem számukkal, hanem minőségükkel tudták magukat megtartani a történelem pusztító századain át.
A felgyorsult időben ma már évtizedek tudják lerombolni évezred munkáját, s csak a gyors változásokkal lépést tartani nem képes – genetikailag determinált – ember adhatna reményt arra, hogy nem tudják ily hamar átprogramozni. De ez a remény is balgának bizonyul. Megtalálták a módját ennek is. Míg a ma embere génjeiben még valami mást hordoz (igény és képességek dolgában egyaránt), felületesen átprogramozott állapotában már saját adottságait, vágyait, szükségleteit tagadva rohan tömegesen a pusztulásba.
Ez a művelet pedig a kontraszelekcióra alapoz, a selejt uralmára épül. Ez a kísérlet az általa befolyásolhatatlan pozitív kiválasztódás örök szabályainak semmibevételével biológiailag és társadalmilag is vesztébe rohan. S akkor még nem beszéltünk az indirekt módon környezetére is gyakorolt hatásairól.
De addig!? Addig ő az úr. ő maga: A Selejt.
Messzire jutottam hát Kolozsvártól, a kilenczáros, kincses várostól, ahol a történelem oly sok tanulságos dolgot mívelt a múltban, s ma is oly kegyetlenül okít.
Olvasom a híreket, hümmögök a táblafestőkön és a táblafestéses provokáción, azon, hogy minden felirat mellé esetleg majd egy táblabírát kell állítani, esetleg kettőt, hogy egyik az írókat ellenőrizze, a másik meg olvasson.
Aztán inkább azon gondolkodom, hogy miféle Európa lesz az négy év múlva, melyben hasonló lények lehetnek városatyák, s hasonló események nyerhetnek polgárjogot?
Mert olyan még nem volt, hogy négy év alatt a társadalmi tudat ekkora sérüléseket kiheverjen. Hamarabb fog sérülni Európa, és észre sem fogja venni, miként alakul át a tengerentúli birodalom és annak tulajdonosai által óhajtott módon és formára.
Tehát igaz lenne, hogy: Extra Hungariam non est vita?
De hol van már Hungária? És hol van ma emberi élet?
Az oly sűrűn ismétlődő, s mégis oly émelyegtető felismerés sodró ereje elragad. Lefegyverző, minden hiába hangulatot árasztó erejével reám telepszik.
De még van kapaszkodó.
A csakazértis egészséges makacssága, a hit, a történelmi példa és tapasztalat nyugtatgató ereje, eddigi megmaradásunk puszta ténye.
A keserű káröröm is lehetne ilyen, de az nem kenyerem. Pedig ha tudnák, hogy ha ezt folytatják, velünk jönnek a másvilágra?
A xenofób gyűlölet és a kínzó kisebbrendűség érzése, az orgazda neurózisa azonban nem teszi lehetővé, hogy észrevegyék, hogy lássák, hogy tudják a napnál világosabbat.
Szász István Tas
Vég nélküli politikai diskurzusok, tézisek, több oldalnyi tanítás és szómagyarázat, kormányfői körökre tartozó fogalmak kibontása, meghatározások, államfők közti hányingerkeltő viták – ez a mai sajtó, csupán időnként hasznos, akár egy szakszótár. Dögunalmas. És tényleg, miért pont velünk, hernyótalpúakkal, undorító férgekkel kell mindezt megetetniük az illetékeseknek? Minek alapján gondolják, mélyen tisztelt bértollnok-tollbérnök uraim, hogy minket, agyonnyomorgatott parasztokat, kérges tenyerű hétköznapiakat mindez érdekel? Minket, nagyra becsült szószaporítóművész-testület, mindez nem érdekel, legyen világos. Belefáradtunk XY mondókáiba, ZZS hasbeszédeibe, mi, csúszómászók nem kérünk az efféle lelki balzsamból. Akkor már inkább elvegyülünk, beleolvadunk a csodákban, a kegytárgyak s könnyező madonnaportrék bűnbocsátó, megszentelő erejében még ebben a bűnös 21. században is pogány módra reménykedő, hegyaljai-megetti-fölötti búcsúra igyekvő néptömegbe. Hová jutottunk? Hová jutottunk, önmagunktól mily messze, ha már protestánsként is végigszenvedjük ama székelyföldi kálvária néhány száz méterét, s szótlanul nyeljük a felettünk aratott győzelem emlékére kieregetett tömjénfüstöt?! Kenyeret tessék nekünk adni, lehetőséget ahhoz, hogy megemésszük azt a híres, ropogós karéjú, pirosra sült fehér cipót, mit nagyjaink írásaikban annyiszor megidéztek, azt bizony, amit oly finomul csak mi tudunk (ki)sütni e vén Európában. Nálunknál objektív okok miatt tájékozottabb személyek mondják ezt, világhírű pékmesterek termékein felnőtt nyugati testvéreink. Sajnos maguknak. Mert mi, kik örökségeink birtokában főnixmadárként röpülhetnénk be kedves kontinensünkre, honnan kétbalkezes atyáink bölcsen kirekesztettek, nem értünk a szóból, nekünk folyton mohácsi csatákat kell túlélnünk ahhoz, hogy gondolkodni kezdjünk, mocorogni, bekerített pitvarunkból kitekinteni. Valahogy mindig lekéssük a vonatot, valahogy mindig megáll körülöttünk az idő. Mire felocsúdunk, már benne vagyunk nyakig a szószban, magunk vagyunk, egymagunk. De képesek vagyunk emberi tetemekből végvárakat építeni, halottaink testamentumából bástyákat, hét lakat alatt őrzött őrtornyokat – holott éppen ez a fajta életlendület, cselekvési alternatíva az, amire a legkevésbé van szükségünk. Éldegélünk, mint az egyszeri világtalan, árvízkor pedig esőért könyörgünk. Másként nem is tehetnénk, hiszen hunyorítunk, miközben nem is süt a nap, sivatagba érvén pedig kiürítjük kulacsainkat. Így történhet meg, hogy amikor szerencsétlenkedésünket látván megszakadnak a felhők, az égből ránk csepergő nedveket már nem is érzékeljük. Eltompultunk. Azt kérik, gyarapodjunk, szüljünk minél több porontyot ebbe a mocsaras tündérországba. Aztán rendre neveljük is őket fel, oskolagrandomániánkba beleszédülve, valamennyiüket tanítassuk – holtodiglan-holtomiglan. Okuljunk, amíg bele nem zöldülünk az európengetésbe. Erdélyben. Csináljuk, ahogy tudjuk, azért serdülünk füttyszóra szülővé, felelősségteljessé, gyermekszeretővé. Koldusbotra jutó nemzetmegmentő családalapítókká. Imádkozzunk, s akkor majd adatik – bor, búza, békesség. Mennykő. Egyről azonban megfeledkeznek, barátaim. Arról tudniillik, hogy már nincsenek legények az innenső gáton. Későn adatott ki a parancs, osztatott ki fejenként a feladat. Természetesen. Ki kell bontani a várfalat, messze földre kirajzani, külhonban magzatot foganni, ugyanott árkot ásni s betemetni, cselédsorba beállni, eltartási szerződést kötni, életfogytiglanit. Rabságból rabságba vándorolni. Nyilván tévedtek, kik elsőkként, hősökként, koronás főkként a szaporákat betelepítették. Közibünk. Világos, a csatát elveszítettük – győztes zászlót bontogat a keleti szél. Azóta emlékmű áll ősi bálványaink helyén, hagyatékként jurta helyett amfiteátrumot mutogatnak a turistának. Mi végett esdeklünk hát vértanú szüzekhez, fohászkodunk bronzba öntött szentekhez, koszorúzgatjuk kőbe vésett vezéreink köztéri szobrait? Ez itt a kérdés. A kockát már atyáink elvetették.
Gurzó K. Enikő
Következetesen Orbán–Torgyán-kormánynak nevezik Magyarország előző kabinetjét a Népszabadság ál- és üzemmérnökökből ideológusokká átképződött és Erdélyben is ügynökösködő egyes publicistái.
Bizonyára nem tudják, hogy a kormányokat kizárólag azok miniszterelnökeiről szokás elnevezni. De akkor a 2002-ben hatalomba ügyeskedett kormányt miért nem fémjelzik a Kovács–Kuncze valódi sziámi ikerpár nevével? Meglehet, azt akarják, hogy a kudarchalmaz majd egyedül a Medgyessy nevéhez tapadjon.
És még egy izgalmas kérdés: miért nem Orbán–Torgyán–Dávid-kormányt emlegetnek? Vajon ez is annak a jele, hogy az előző kormányszövetség egyik tagjával az MSZP-nek taktikai (értsd: tisztességtelen) tervei vannak?
N. Á.
* Alexandru Athanasiu tanügyminiszter kezdeményezésére az általános iskolákban egészségügyi nevelésórákat fognak tartani: 3–4. osztályban a gyerekek megtermékenyülésről, nemi szerepekről, illetve szülői visszaélésekről fognak tanulni. Gimnáziumban pubertásról és egyedüllétről, barátságról, szexről és terhességről hallgathatnak órákat a tanulók. A diákoknak 12–13 éves korukban megtanítják majd, hogy a menstruáció, az önkielégítés és a fanszőrzet természetes dolgok. A hetedik osztályosoknak a nemi élet kezdeteiről tartott órákon azt is elmondják, hogy mi az incesztus, valamint a nemi erőszak, tizediktől pedig fogamzásgátló módszerekről világosítják fel őket. Az egész akciónak a címe pedig lehetne: Szocdem szexuálpedagógia Romániában.
* Mára szinte megszűnt a politikailag független helyi televíziózás a Székelyföldön. Előbb Csíkszereda és Udvarhely, aztán Gyergyószentmiklós esett el, ostromzajtól hangos Sepsiszentgyörgy is. Marosvásárhelyen pedig most gründolják az új RMDSZ-televíziót. Az állami tévé magyar nyelvű adásai többnyire nézhetetlenek: vagy a sugárzási időpont, vagy a műsorok minősége miatt.
T. P.
| kül- és belügyeink |
Marosvásárhelyi kampányelőzetes
Beindult a kampány, nyilatkozta az Ügyvezető Elnökség július 31-ei gyűlése után Markó Béla, az RMDSZ elnöke, aki szerint a jövő évi helyhatósági választásokon legalább olyan jó eredményeket kell elérniük, mint az előzőn. "Nem tartunk a különböző fórumokon hangoztatott alternatív szervezetektől sem. (Nyilván a Székelyföldön indulni akaró, magát jobboldali alakulatként meghatározó Magyar Polgári Szövetségre utalt.) Ezek mind diverzionista céllal jönnek létre" – mondta Markó, mintha csak az 1989 utáni magyarellenes román politikai szóhasználatból merítene. A Kiss Kálmán-féle szabaddemokratákról szólva elmondta, szerinte ezúttal sem jelentenek majd konkurenciát, még akkor sem, ha Tőkés Lászlóval szövetkezve amolyan "monstruózus koalíciót" hoznának létre. A püspök az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kezdeményező testületének tiszteletbeli elnökeként aljas rágalomnak, lejáratásukat célzó halvány kísérletnek vélte Markó feltételezéseit.
A jövő évi helyhatósági választások egyik legfontosabb helyszíne Marosvásárhely lesz, ahol újra az a tét, hogy lesz-e – az etnikai arányokban történő változásokat tekintve talán utoljára – magyar polgármestere a városnak. DÁVID CSABA városi RMDSZ-elnököt a 2000-es választási kudarcról, a polgármesteri szék néhány száz szavazaton múló elvesztéséről, valamint a jövő évi esélyekről kérdeztük.
– Egyelőre maradjunk a múltnál. Az RMDSZ csúcsvezetői, köztük maga Markó Béla is, úgy próbálják beállítani a dolgokat, mintha a vásárhelyi polgármesteri szék elveszítéséért a magyar pártot semmiféle felelősség nem terhelné, azért kizárólag a Kiss Kálmán-féle szabaddemokraták lennének okolhatók, akik úgymond a román jelöltre szavaztak. Önnek mi erről a véleménye?
– A 2000-es választási kudarc – mert ismerjük be, minden szépítési kísérlet dacára is az volt, még akkor is, ha az önkormányzati képviselő-testületben megőriztük egyfős fölényünket – okairól szólók szinte kizárólag a belső köreinkben kutakodtak. Pedig nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az etnikai arányokban 2000-re beállt változások ráébresztették a helyi románságot, hogy van mit keresnie, s a második fordulóra állva maradt Florea mögött szorosra zárva a sorokat elérte, hogy történelmi premierként többé-kevésbé demokratikusan választott román polgármestere legyen a városnak. 2000-es kampányunk nem volt a legjobb, nem sikerült kellőképpen mozgósítanunk a választóinkat, pedig az első fordulóra koncentrálva megnyerhettük volna a csatát. Sajnos sokunkat megtévesztett az a tény, hogy a választási névjegyzéken számosan szerepeltek olyanok is, akik időközben kitelepedtek, de a különböző okok miatt időlegesen külföldön tartózkodók sem jöttek haza a választásokra, mint ahogyan azt 1996-ban tömegesen tették. Továbbá: elmulasztottuk a fellebbezéseket a körzetekben megtenni, utólag számolva, úgy hiszem, már az első fordulóban dűlőre vihettük volna a dolgot. A szabaddemokraták által elvitt 780 szavazat is közrejátszott a vereségben, de hangsúlyozom, nem elsősorban rajtuk múlott.
– Lát-e valós esélyt arra, hogy jövőre újra magyar polgármestere legyen a városnak?
– Az etnikai arányok jelenlegi állása alapján még van esélyünk erre, de ehhez, alapvető feltételként, olyan jelöltet kell találnunk, aki élvezi a helyi magyarság osztatlan bizalmát, s aki mögött teljes mellszélességgel hajlandó kiállni. Igen sok múlhat azon is, mennyire sikerül a magunk oldalára állítani a cigányságot. Meggyőződésem: az első menetben még több román jelölt indul, ezért nekünk minden energiánkat az első fordulóra kell összpontosítanunk s akkor kicsikarnunk a győzelmet. Ami pedig talán a legfontosabb: a szakszerű kampány, e nélkül azt hiszem, nem is érdemes belevágnunk. Ez lesz az, amire a legtöbb pénzt, időt, energiát kell fordítanunk a választásokig hátra lévő időben.
– A jelölt személyének kiválasztásával, úgymond "megcsinálásával" mintha máris késésben lennének...
– A helyhatósági választásokkal kapcsolatos kérdésekben szeptemberben döntenek majd az RMDSZ illetékes helyi és megyei szervezetei. De nem hiszem, hogy el kellene sietnünk a dolgot, hisz ezzel lehetőséget adnánk a helyi és országos média által támogatott Floreának arra, hogy lerombolja a jelöltünk imidzsét. Nekünk rövid, intenzív és hatékony kampányra kell törekednünk.
– Az etnikai arányok a városban ugyan átbillentek a románság javára, de még nem olyan mértékben, ami végképp esélytelenné tenné egy magyar polgármester-jelölt befutását, befuttatását. A dolgokat bonyolíthatja, hogy a Magyar Polgári Szövetségben vetélytársa is akadhat az RMDSZ-nek. Meg kell adni, sajátos helyzet, ami sajátos megoldásokat követel(ne).
– Világos: a magyar oldalnak csak egyetlen polgármester-jelöltet kellene indítania, mert csak így lehet esélye a győzelemre. Ebben, azt hiszem, mindenki egyetért. Meggyőződésem, hogy minden politikai nézetkülönbség dacára, mind az RMDSZ jelenlegi vezetőiben, mind belső és külső ellenzékében megvan a kellő bölcsesség, hogy felismerje ennek fontosságát, s hogy ezek szerint döntsön. Egyébként is az önkormányzatokban nem elsősorban ideológiai megfontolások alapján születnek a határozatok. A magyar tanácsosoknak, legyenek azok a jobb- vagy a baloldal hívei, egyértelműen a magyar lakosság érdekeinek védelme, képviselete a feladatuk.
Sz. L.
Fórum a kettős állampolgárságról
Pénteken Nagyvárad vendége volt Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke, aki a Magyar Polgári Egyesület és a Reform Mozgalom szervezésében polgári fórumon vett részt a Lorántffy-központban. Molnár Emese református lelkipásztor házigazdaként üdvözölte a megjelenteket, Sárközi Zoltán MPE-társelnök bemutatta egymásnak a megjelent polgárokat és a vendégpolitikust, Szilágyi Zsolt RM-elnök pedig egy rövid aktuálpolitikai helyzetjelentés után napjaink egyik legtöbbet beszélt-vitatott témájára irányította a figyelmet, mégpedig a kettős állampolgárságra. Különös tekintettel arra, hogy nemrég éppen a Vajdaságból indult el az a kezdeményezés, amely időszerű nemzetpolitikai kihívásként vetette fel a Magyarország határain túl élő magyar kisebbségek státusának rendezését az ország EU-csatlakozása, a schengeni spácium kiterjesztése küszöbén. Ágoston András vázolta a kezdeményezés előtörténetét, méltatta a vajdasági pártok amennyire példás, annyira előzménytelen összefogását, nemkülönben a Kárpát-medencei magyar polgári erők mögöttük történő fölsorakozását. A fórumon elhangzottakból is egyértelművé vált: a határokon túl élő magyaroknak meg kell adni a lehetőséget, hogy szülőföldjükön maradva ismét annak az országnak az állampolgáraivá váljanak, amelytől ők maguk vagy felmenőik önkényesen el lettek szakítva. Vitát a kettős állampolgárság megadásának, megszerzésének pusztán technikai részleteiről kell és érdemes folytatni, bár dilemmaként az is fölmerült és föl fog még sokszor merülni, hogy a kettős státus ösztönözni vagy épp ellenkezőleg, fékezni fogja-e a szülőföld elhagyását, az anyaországba történő áttelepedést. A felvételünkön is látható három magyar kisebbségi vezető szerint a gazdaságilag fejlettebb országok, régiók vonzása adott tény, a helyváltoztatás alapvető emberi jog, akárcsak a jobb életre való törekvés, ezek nem állampolgárság-függő dolgok, ugyanakkor a kettős kötődés nagyobb biztonságérzetet ad, s már ez is a helyben boldogulás lehetőségeinek keresésére sarkall.
D. L.
A témáról lásd még dr. Csapó I. József írását a pacta sunt servanda fejezetnél
Augusztus 16-án a Szeben megyei Bolya faluban (amit manapság Bólyának ejtenek s írnak, nem tudni, miért) szobrot állítottak minden idők egyik legnagyobb matematikusának, Bolyai Jánosnak.
Igaz ugyan, hogy nem János, hanem apja, Farkas született itt, de ő már kapott a faluban – a plébánia épületében – egy emlékszobát a múlt évben. Ám az is igaz, hogy János (aki Kolozsvárott született), miután nyugdíjazták a császári seregből, gyakran időzött Bolyában, sokszor hetekig, hónapokig Gergelynél, apai féltestvérénél, akivel igen jól megértették egymást.
A faluban már nem áll az az épület, ahol Bolyai Farkas született, de megvan még a főutca, ahol a ház állott. És megvan még, romokban ugyan, egy nagyon régi kúria, ami a Bolyai családé volt. Valamikor a 17. században az egyik előd (szintén János) veszítette el, mialatt Törökországban raboskodott.
Az RMDSZ szebeni szervezetének elnöke, Szombatfalvi Török Ferenc kezdeményezte a szoborállítást, s a megyei tanácsosok meglepő módon egyhangúlag fogadták el a javaslatot. Meg is szavaztak rá 150 millió lejt, amihez viszont szerezni kellett még ötvenet.
A szoboravatás délutánján az álmos kis faluban nagy a nyüzsgés. Bel- és külföldi szuperjárgányok, kisbuszok, tévékamera-állványok, két-háromszáz fős közönség, fele helybéli. Alig hallani magyar szót. (Később megtudom: százlelkes lehet a katolikus közösség.) Nagyselyk község – ide tartozik Bolya – polgármestere köszönti a publikumot, s a román népből kiemelkedő személyiségek sorába helyezi "Ianos si Farcas" Bolyait. Felhívja a jelenlévők figyelmét, hogy legyenek büszkék világhírű matematikusaikra. Ezután a megyei RMDSZ-elnök szól, előbb románul, aztán magyarul. Felolvassa Jakubinyi György gyulafehérvári érsek levelét. Martin Botesch, a romániai Német Demokrata Fórum szebeni elnöke már tudja: Bolyai János az ünnepelt. S azt is, mit köszönhet neki a világ. Aztán németül is szól a jelenlévőkhöz. Kevesen értik. Kiss Elemér akadémikus magyarul méltatja a Bolyaiakat. Ioan Cândea, a szobor alkotója egyszerű, szerény, kedves. Mint az általa alkotott mű. (Hogy mennyire élethű, azt senki nem kérheti számon az alkotótól – Jánosról nem maradt fenn korabeli ábrázolás. Egy volt, s azt ő maga szabdalta szét karddal.) Kötő József is magyarul kezdi a beszédét. Cornel Stirbet Szeben megyei képviselő megköszöni az RMDSZ-nek a kezdeményezést. (Közelegnek a választások…) A koszorúzásnál kiderül: jelen van a bukaresti magyar követség képviselője is, őt elfelejtették külön köszönteni. Kolozsvári magyar gyerekek énekelnek. A Bartha család hegedűn játszik klasszikus darabokat (Bolyai János is kitűnően hegedült). Soós József szászmedgyesi református lelkész a lényegre tapint – Bolyában már alig beszélnek magyarul, de azért…
Kétszer hallgattuk meg a magyar Himnuszt. Először a leleplezéskor, másodszor a koszorúzáskor. Úgy általában mindenki szólt arról, hogy nagyon szép, nagyon jó a nemzetek közötti egyetértés, barátság, testvériség.
Az ünnepség végén aztán rögtön felcsendül a hangszóróból, hogy "Noi suntem români… pe veci stapâni…" Már csak a miheztartás végett is. Barátság ide, testvériség oda, azért jó tudni, ki a kakas a szemétdombon. Meg különben is – erre a hazafias melódiára jobban csúszik a vendégfogadó kalács, bor. Magam az idősebbik Bolyai által honosított pojnik almát választottam. A plébánián kínáltak vele.
Bakó Zoltán
Hosszú vajúdás után hazai beruházó kezébe került az 1905-ben felavatott városi vágóhíd. Néhány éve még úgy tűnt, az épületegyüttest a Plaza Center-hálózat üzemeltetője vásárolja meg, s a kommunizmusban lepusztult ipari egységet pazar bevásárlóközponttá alakítja. Nyilvánosságra hozott tervei szerint a Magyarországon is jelen levő befektető az Olimpia Sportcsarnok szomszédságában két műjégpályát, több tucat vendéglőt, butikot, pénzbeváltó-irodát, legkevesebb két multiplex mozit épített volna fel; mi több, ugyanezen centrum határmezsgyéjén belül egy ezer férőhelyes parkoló kialakítására vonatkozó projekt is megvalósításra várt. Noha a műemléképülethez csatolt mellékhelyiségek lebontása már 1999-ben megkezdődött, a nagyvállalkozónak a mai napig nem sikerült beszereznie a tényleges munkálatok megkezdéséhez szükséges engedélyeket. Végül megunta a bürokratikus útvesztők sokaságát és továbbállt. Mára a Kis Bécsnek nevezett bánsági megyeszékhely egyik legreprezentatívabb, Székely László építészetének meghatározó stílusjegyeit magán viselő palotája csibészek, hajléktalanok szálláshelyévé vált.
Hogy tulajdonképpen ki a létesítmény jelenlegi tulajdonosa, kit kellene felszólítani a tarthatatlan helyzet mihamarabbi orvoslására, azt Radu Radoslav városi főépítész sem tudja. Radoslav spekulációt sejt a külföldi cég egyik napról a másikra történő kivonulása mögött. "Enyhén fogalmazva: nem tartom helyénvalónak, hogy nyomozói tevékenységet kell folytatnunk. Ez már nem a mi ügyünk, hiszen világos, bűntényről van szó, ergo semmi közünk hozzá. Fogalmam sincs, miben töri a fejét a névtelenségbe burkolózó vásárló, akinek ez idáig csupán a mobiltelefonszámát sikerült megtudnunk" – mondta. Jóllehet az illetékes osztály alkalmazottai fenntartják, nem ismerik a férfit, címére már írásos felszólítást is kiállítottak. Ebben leszögezik: személyazonosságától függetlenül egy hónapon belül újra kell indítania a rehabilitációs folyamatot a birtokába jutott telken.
Gurzó K. Enikő
Pár éve a nagyszalontai születésű Székely László tervei alapján felépült vágóhíd lebontásának híre a Temes megyei RMDSZ és a helyi magyar civilszervezetek nemtetszését is kiváltotta. Tiltakozásukra adott válaszában az országos műemlékvédelmi hivatal szája íze szerint nyilatkozó helyi önkormányzat illetékesei leszögezték: a történelmi örökségként számon tartott ingatlan nincs veszélyben, sőt a munkálatok megkezdéséhez szükséges engedélyeket kibocsátó hatóságok szorításában intézkedő nyugati beruházó felvállalta a múlt századi építészeti műremek teljes restaurálását.
| elkerítve |
Végre-valahára ismét lesz Szabadság-szobor Aradon. Zala György szobrászművész remekműve a helyére kerül. Pontosabban új helyére. Mert az aradi színház mögött immár egy másik szobor, a többé-kevésbé ismeretlen román katona emlékműve áll. Mondják az aradiak, hogy nemrégiben egy félhivatalos beszélgetésen egy kormánypárti városatya rátapintott a lényegre: amikor a szobor eredeti helyére való visszatelepítése került szóba, s valaki azt mondta, oda kellene visszaállítani, úgyis az lesz a vége, a kormánypárti városatya imigyen fakadt ki: tényleg, minek újból költeni a költöztetésre ötven év múlva?! Nahát. A lényeg mégis az, hogy az aradi Tűzoltók terén lázas munka folyik. Ha évekig, hónapokig semmi sem mozdult, most már sietősen bontani kezdték a téren levő épületeket, olyannyira, hogy nemrégiben már ilyen fényképet készíthettünk a térről. Senkit ne tévesszen meg a mozdulatlanság – a kép szombaton készült, s az immár közismert, szombaton még Aradon sem dolgoznak az építőmunkások, s még a Szabadság-szobor alapzatának az előkészítésén sem. Ezért áll mozdulatlanul a tér végén a markológép.
A minoriták templomának udvarán pedig még mindig rácsok mögött a szoborcsoport, még mindig vár a rendes feltámadásra. A munkálatok viszont folynak, a szobrokat javítgatják, Kocsis Rudolf szobrászművész és csapata jól halad a restaurálással, a csonka részek kiegészítésével. Meg a talapzat gránitelemeinek felújításával. Hiányzott egy kődarab a talapzatból, azt kifaragták a gyergyói mesterek, ki kellett önteni az alapzatot, olyan nyolcvan köbméternyi betont, azt elvállalta a város. A dolgok haladásán még az sem változtat, hogy némely sajtótudósító talapzatot, másik alapzatot "öntet" a Tűzoltók terére. Bocsánatos… és nem is bűn! A bűn az lenne, ha a szobor nem állna a helyén október hatodikán. A román "humanisták" szobor elleni minitüntetése lecsengett, még csak Aradon és Kolozsváron fortyognak némi értetlenkedő értelmiségiek, de hát a mennybe, ugye, nem hallatszik fel minden. Egy bölcs mondás szerint még a szamárbőgés sem.
Október 6. már nincs olyan messze, gyorsan fogy a nyarunk.
(bakó)
Négy nap múlva, 23-án negyvenéves lesz a Marosvásárhelyi Állatkert. Meg is ünneplik az eseményt méltóképpen, amolyan családi keresztelővel. Nevet kapnak a legfiatalabb állatok. Vackor, a kismedve, Zordon, az oroszlánkölyök meg még néhány kisállat. Hivatalosan is, mert amúgy már megvan a nevük és hallgatnak is rá. Csak hát meg kell adni a módját, azaz hát az ünnepélyességét. Nem tudom, hogy Vackor dörmögő vén medve korában emlékezni fog-e a névadó ünnepségre, ám nem is ez a lényeg. A keresztelő bekerül majd a kert emlékkönyvébe. Fényképestül.
Addig is sétálgatnak majd a kisállatok a látogatók között, aztán ha majd felcseperednek, amolyan serdülőkorúak lesznek, véglegesen rácsok mögé kerülnek. Mert rendnek kell lennie. Meg rácsnak.
De miért is van tulajdonképpen a rács az állatkertben? Háromból találhatnak… Nos, nem azért! Vagy nem csak azért. Mert ugye, egyből arra tetszett tippelni, hogy azért van, hogy megvédje az embereket a vadaktól?! Nos, azért is. Meg azért is, hogy az állatokat megvédje az emberektől. (Azt tetszik tudni, hogy a bolondokházában is úgy tartják a beutaltak, hogy a rács azért van, nehogy valaki bejöjjön kintről…) Mert fura állat ám az ember! Ha csak egy kicsiny kis lehetősége is van, mindjárt hergelni, piszkálni kezdi az állatot. A baj akkor kezdődik, ha az állat "visszapiszkál". Volt már erre példa.
Évekkel ezelőtt történt, hogy egy gondozónő ételt vitt a medvéknek. S mert fáradt volt meg illuminált, meg szép volt az idő, meg egyetlen látogató sem… hát úgy döntött, hogy a medve még várhat. Letelepedett a medvekifutóval szembeni padra, s elővette a früstüköt, beszalonnázott, aztán hogy jóllakott, elfeküdt a padon szundítani egyet. A medve meg a rácsokon keresztül végignézte az étkezést, csurgott a nyála, s amikor a gondozónő már aludt, kimászott a rácsok fölött, odacammogott a padhoz és szaglászni kezdte az ételmaradékot meg az alvó hölgyeményt. Mire emez felriadt, visibálni kezdett rémületében, megijedt a medve is förtelmesen, s ijedtükben összeölelkeztek… A gondozónőt három nap múlva temették. A medvét valamivel később. Lőtt sebből kifolyólag…
Olyan is volt, hogy a kisgyerek a párducketrec rácsain keresztül piszkálgatni kezdte az alvó állatot. A párduc (és általában a macskafélék) éjszakai ragadozó, nappal alszik. Mutasson nekem valaki egy emberállatot, aki jó néven veszi, ha álmában piszkálgatják. A párduc sem vette. Jó néven. S miközben az apa lépésnyiről figyelte a piszkálódást – dagadó kebellel, hogy milyen ügyes az ő csemetéje –, az állat kinyúlt a rácsokon, s végigkarmolintott a gyerek karján. Szerencsére a vásárhelyi sebészek már akkor is kitűnő szakemberek voltak… Aztán a hangoskodó, káromkodó, immár egyáltalán nem dagadómellű bősz papát semmiképpen nem lehetett meggyőzni arról, hogy a védőkorlát átlépése már saját felelősségre történik, meg hogy a lépten-nyomon kiaggatott tiltó táblák nem dekorációs célokat szolgálnak.
Néhány hete történt, amikor egy tini csoport látogatott a kertbe. Az oroszlánketrec előtt ifjú hölgyemény fényképezkedett. Hogy az emlékkép élethűbb legyen, átbújt a védőkorláton, hátát nekivetette a rácsoknak (hallhatott valamit a szafari-parkokról…). A nőstényoroszlán pedig nem szereti, ha hátat fordítanak neki. Kinyúlt a rácsok között. Nemcsak a fotómodelleskedő lányt, de az egyik segítségére siető állatkerti gondozót is orvoshoz kellett szállítani.
Számtalan többé-kevésbé szerencsés kimenetelű történet igazolja: az állatkertben a rácsok az állatok védelmét IS szolgálják. Hogy az emberektől megvédjék őket. És érdekes módon nem a tősgyökeres vásárhelyiek járnak pórul. Nem ám! Hanem a tökmagköpködő, magnóbőgető, törökös jajgatóra ringó, csörtető "turisták". Nem akarok ünneprontó lenni, de nem ártana a jegy árába belefoglalni egy röpke – mondjuk húszperces – tanfolyamot, ahol az állatkerti (és általában) viselkedésre oktatnák azokat, akikről már messziről bűzlik, hogy az első hét év valahogyan kiesett az életükből. Bár szerintem a húsz perc… De hát nem alkalmazhat a kert mindjárt génsebészeket…
Bakó Zoltán
Miről ír a magyarországi sajtó?
Ötmilliárd forinttal támogatja idén a magyar állam a határainkon túli magyar nyelvű oktatást. Ebből Romániára három és fél milliárd jut, a többi más környező országokra (Ausztriát kivéve). A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem ünnepélyes megnyitóján Medgyessy Péter azt mondta, a kormány támogat minden olyan kezdeményezést, amely segíti a külhoni magyarok kulturális és nyelvi identitásának megőrzését és egyúttal a szülőföldön való boldogulást.
Kevesen gondolták végig, hogy jelen körülmények között ez a két dolog – a nyelvi identitás magyar iskoláztatással való megőrzése és a szülőföldön maradás – gyakorlatilag kizárja egymást. A csak magyar nyelvű oktatás Romániában, Szlovákiában, Ukrajnában és Szerbiában kétségtelenül segíti a magyar identitás megőrzését, de semmiképpen nem a szülőföldön való boldogulást. Képzeljük csak el, hogy egy magyarul kiválóan, de románul, szlovákul, szerbül csak gyengén beszélő közgazdász, mérnök, jogász vagy akár vízvezeték-szerelő hogyan boldogul az ország munkaerőpiacán. Ha már az általános iskolát is magyarul végzi, eleve behatárolja a saját lehetőségeit, mert már csak magyar nyelven folytathatja tanulmányait. Mivel a magyar iskolákban csak kis óraszámban tanulják az adott ország hivatalos nyelvét, gyakorlatilag egynyelvű diákokat bocsátanak ki. Akik azután – ez a logikus következmény – előbb-utóbb elhagyják a szülőföldjüket, s az anyaországban próbálnak szerencsét.
A hivatalos magyar kisebbségpolitika egyszer már óriási öngólt rúgott, amikor jelentős összegekkel támogatta a határainkon túli magyarok itthoni oktatását. Ezek a fiatalok általában nem mentek vissza szülőhazájukba, többségük ma már magyar állampolgár. Amikor a kormányzat észbe kapott, és csökkentette, illetve megszüntette a támogatásokat, már késő volt. A kitaposott úton ösztöndíj nélkül is tovább áramlanak az anyaországba a határokon túli magyar fiatalok: most is mintegy hatezer erdélyi közép- és főiskolás tanul Magyarországon. A külhoni magyarok otthon tartása, képzettségi szintjének emelése helyett tökéletes "brain draint", azaz agyelszívást hajtottunk végre éppen azok kárára, akiken segíteni akartunk.
Nem nehéz megjósolni, hogy ez a tendencia folytatódni fog. Míg a magyar nyelvű sajtó hangzatosan üdvözölte a Sapientia Egyetem egyházi, értelmiségi, érdek-képviseleti összefogással létrehozott új oktatási intézményét, az egyik erdélyi önkormányzati képviselő csendesen megjegyezte: most már van hol tanulnunk, de nincs hol dolgoznunk. Nem árt tudni: az erdélyi értelmiségiek 70–80 százaléka külföldön vállal munkát. Még nagyobb baj, hogy a határainkon túli felsőoktatási intézmények jelentős része humán beállítottságú, Orbán Viktor szavaival élve "a határokon átívelő nemzeti újraegyesítést szolgálja", miközben kevés a valódi munkapiacra felkészítő képzés. Sajnos ezek az intézmények a minőségi követelményeknek sem mindig képesek megfelelni. A szlovákiai Révkomáromi Egyetem, amely pedagógia, közgazdasági és teológiai karokat indított, még mindig nem kapott hivatalos működési engedélyt, arra hivatkozva, hogy nincs elég tudományos fokozattal rendelkező tanára.
A soknyelvű Európában egyébként is anakronizmus egynyelvűségre törekedni. Ahogy például Finnországban mindenki beszél finnül és a finnek közül is – hála a kötelező iskolai nyelvóráknak – nagyon sokan svédül (emellett "természetesen" majdmindenki tud angolul), úgy a határainkon túli magyarságnak is a két(három)nyelvűségre kellene törekednie. A kizárólag anyanyelvi oktatás helyett a közös vállalatok, a határ menti kereskedelmi és egyéb együttműködési formák támogatásával segíthetnének legtöbbet a magyar kormányok. A két-, illetve többnyelvűség itt igazán érték volna, amire valóban egzisztenciát lehetne alapozni.
Bonifert Mária egyetemi tanár
(HVG, 2003. aug. 2.)
Nem tudom, hogy a Vélemények rovat cikkírója (HVG, 2003. aug. 2.) mennyire ismeri a romániai magyar nyelvű oktatást. A magyar nyelvi identitás magyar iskoláztatással való megőrzése és a szülőföldön való megmaradás szerintem nem zárja ki egymást. A cikket olvasva azt lehetne hinni, hogy aki Erdélyben magyar iskolába járatja a gyerekét, az eleve munkanélküliségre ítéli őt. Azt állítani, hogy a magyar iskolákból csak egynyelvű diákokat bocsátanak ki, nagymérvű felelőtlenség. Én Kolozsváron születtem, tanulmányaimat mindvégig magyar nyelven folytattam (ugyanígy nővérem, unokahúgom és minden barátom), majd magyar nyelven érettségiztem a Báthory István Líceumban. Mindennek ellenére anyanyelvi szinten beszélek románul. Ugyanez a helyzet minden barátommal, ismerősömmel, akik szintén magyar nyelvű iskolákban érettségiztek. Egyetemi tanulmányaimat már románul folytattam: mérnöki végzettséget szereztem. A cikket olvasva arra a következtetésre lehet jutni, hogy felesleges, sőt káros a határon túli magyaroknak anyanyelvi iskolákba íratniuk gyermekeiket, tehát voltaképpen feleslegesek is a határon túli magyar iskolák. Nagyon remélem, hogy nem ezt szándékozta üzenni a szerző.
Podhradszky Marietta (Budapest)
(HVG, 2003. aug. 9.)
A legnépszerűbb magyar gazdasági, politikai hírmagazin 32. számának vezető anyaga Kortünet címmel foglalkozik a "népességfogyás és politika" kérdéskörével. Csak két mondatot idézünk Babus Endre írásából: "Az utóbbi két évtizedben nemzetközi viszonylatban is példátlan mértékben, csaknem 600 ezer fővel csökkent az ország népessége. Ha nem vándorol be Magyarországra a rendszerváltás óta mintegy negyedmillió külföldi állampolgár (elsősorban határokon túli magyar), a népességszám már évek óta a tízmilliós lélektani határ alatt volna."
Keresztény államalapításunk évfordulójára emlékezik a Magyar Igazság és Élet Pártja augusztus 20-án Budapesten. Az ünnepségen kívül idén is a politikai helyzet és a megvalósítandó jövőkép felmutatása lesz Csurka István beszédének témája. Az Országgyűlésből kiszorult nemzeti párt elnöke augusztus 9-én, a MIÉP megalakulásának tízéves évfordulóján a következő jelmondatokban határozta meg a felelősen gondolkodó magyarság követeléseit: A csalásban fogant, bűnbe rothadt Medgyessy-kormány mondjon le!; A kisebbség ne dönthesse el a többség sorsát – Ismételjék meg az európai csatlakozásról szóló népszavazást!; Készüljön új nemzeti megmentési program a fenntartható fejlődés jegyében!; A kormány népakarat általi megbuktatása után az ideiglenes kormány hívjon össze Alkotmányozó Nemzetgyűlést! A szónok reméli, hatalmas tömeg gyűlik majd össze a Hősök terén, kinyilvánítva ezzel szabadságvágyát és kívánságát, hogy a "hazaáruló kormány" mondjon le, magával rántva a mélységbe azt a nemzetellenes hozzáállást, ami rajtuk keresztül kísért még a múltból.
(B. Zs.)
Csütörtökön Budapesten váratlanul elhunyt TONK SÁNDOR történészprofesszor, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora. Belgyógyászati kivizsgálás közben érte a halál. 1947-ben született Kolozsváron, itt végezte egyetemi tanulmányait is. 1969-től 1972-ig a Teleki–Bolyai Könyvtár vezetője, majd húsz évig a Román Akadémia marosvásárhelyi társadalomtudományi intézetének kutatója volt. 1992-től tanított a Babes–Bolyai egyetemen és a protestáns teológián. 1993-ban Szegeden doktorált az erdélyiek középkori egyetemjárásából. 2000-től elnöke volt az erdélyi magyar történelmi egyházak által létrehozott Sapientia Alapítványnak, ezzel egy időben az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka. 2001-től, a Sapientia erdélyi magyar tudományegyetem indulásától az intézmény kinevezett rektora lett. Dr. Tonk Sándor halálával nagy veszteség érte az egyetemes és erdélyi magyar tudományosságot, szellemi és közéletet.
| dobrudzsai riport |
A konstancai távolsági buszok állomásában vizslatunk jármű után, amivel valamiképp eljuthatnánk a Delta felé vezető út mentén úgy félúton levő Hisztriába, ebbe a görög–római–bizánci, vagy tudomisénmilyen városba, mely az egyetlen azok közül a pontusi ókori települések közül, melyre nem épült rá más település az eltelt évezredek során. Hitelt nem érdemlő turistatérkép szerint ott kell lennie valahol Konstanca és Tulcea között, a Sinoie-tó partján, s ahogy számolok, semmi idő alatt oda lehet érni egy valamirevaló tömegzötykölődési járgánnyal. Kis naiv… Az egyik konstancai buszállomáson az információs-hölgy idénykezdő fáradságtól érdektelenül beleigazít az útba: el kell menni a másik állomásra, oda a város északi végébe, onnan lesz jármű. Ott meg kiderül: Istriába két busz jár, az egyik már elment másfél órája. Lesz még egy, potom három óra múlva… De próbálkozzak a távolsági kisbuszokkal, van arrafele járat. Hát próbálkozunk. A harmadik gépkocsivezető – törökös-tatáros bajsza tette rokonszenvessé – azt mondja, ő ugyan nem oda megy, de elvisz egy darabon, letesz a keresztútnál, aztán már csak öt kilométert kell gyalogolnunk. Mi az az öt kilométer egy érző kebelnek?! csatakiáltással felvackolódunk a Mercedesre. Hajt mint az őrült, gáz padlóig, hogy le ne fulladjon… Sürgős lehet neki Tulceára érni, de hát sebaj, nekünk is jobb, ha száguld. Aztán tényleg letesz a keresztútnál, egy benzinkút mellett.
Merő óvatosságból (meg az utóbbi órák tapasztalata alapján) megkérdem a benzinkutast, mennyi van még innen Hisztriáig? Hááát, öt kilométer Sinoie, onnan már csak hatot kell menni Istriáig… (Kimondva a Hisztria nagyon is hasonlít az Istriához, innen is adódik a zűrzavar.) Ki az útszélre, jobb kéz behajlítva, hüvelykujj úgyszintén, lassú hátrafelé ívelő mozdulatok, aztán már jöhet is az alkalmi. Jöhetne. De nem jön. Úgy tűnik, utoljára Justinianus-korabeli quadrigák jártak erre, s azok is ellenkező irányból. De aztán mégis. Megjelenik egy fekete Dacia. Bár inkább szürke… A dobrudzsai por beette magát tán még a festék alá is. Ehhez képest a kormányos osztályon felüli – megáll és felvesz. Amikor megtudja, hogy merre tartunk, szinte örvend. ő is Istriába megy. Ott bérel valami kétszáz hektár földet amolyan erdélyi jövevényként, s most épp a községközpontból furikázik haza. Anyázik keményen, mert potyára jött. Akkora árakat kérnek a községközpontban a gyomirtó szerekért, hogy azt egyszerűen képtelenség megfizetni – mondja. Amint kiderül, hogy mi a romvárosba tartanánk, megcsóválja a fejét – előbb kellett volna szólni. Akkor letett volna az eltérőnél, onnan közelebb. Most már mindegy, elvisz a falu túlsó végéig, onnan már csak hét kilométert kell gyalogolnunk. Így aztán vagy három kilométerrel közelebb kerülünk a célhoz. Ekkor derül ki: Istria a falu, Hisztria a romváros. Ez ilyen egyszerű. Tariverde-től (érdekes, nem is annyira zöld) mehettünk volna befele, a tenger, illetve a Sinoie-tó irányába. Ha… (Erre mondta volt egy barátom, hogy ha nagyanyámnak kereke lett volna, úgy hívták volna, hogy hajtány…)
Újra az úton vagyunk. Csak ez már árnyasabb, kétoldalt hatalmas nyárfák szegélyezik, öröm rajta a gyaloglás. No meg ott a tudat, hogy potom hét kilométer múlva célhoz érünk...
Egyenes arányban nő a távolság a hőséggel. Aztán feltűnik a mentőangyal egy piszkossárga ARO képében. Lezser-hanyag intés, a kocsi csikorogva fékez, s már gépesítve száguldunk az öt kilométerre levő cél felé. Amiről utóbb kiderül, hogy az útnak is végcélja. Innen tovább már nem vezet sehova. De ugyan hova is mehetne? Hacsak nem egyenesen bele a Sinoie-tóba, s abból ki a tengerbe. Tulajdonképpen nem is tó ez, hanem egy jól zárt tengeröböl. Kétezer évvel ezelőtt a tenger hullámai annyira felgyűrték a homokot, hordalékot, hogy az fokozatosan elzárta az öblöt a tengertől egy keskeny földsávval. Valahol a közepe táján nyitva maradt egy kapu, itt közlekedik a tó a tengerrel. A földsáv pedig lassan bezöldült, belepte a növényzet úgy, hogy ma már amolyan ősföldnek tetszik. Pedig ez Dobrudzsa legfiatalabb földje. Amikor a görögök erre hajóztak, az öböl még amolyan igazi öböl volt, ezért is vetettek horgonyt pont itt a kis-ázsiai városokból érkező hellén hajósok jó kétezer-hétszáz évvel ezelőtt.
Az ARO vezetője, akiről röpke öt perc alatt kiderül, hogy építkezési vállalkozó, s épp itt a környéken van üzleti érdekeltsége, a múzeum bejáratánál tesz le. Harmincévesforma fiatalember, jókedvű, segítőkész. Ha fél óra alatt meglátogatjuk a romvárost, akár vissza is visz, ha akarjuk, ugyanis épp erre lesz útja – ígéri. Mi is ígérjük, bár ezer az egy ellen fogadnék, hogy a fél órának ötszöröse sem lesz elég a nézelődésre. (Kár, hogy nem fogadtam; nyertem volna.)
A múzeum épülete amolyan csupaüveg, csupalépcső, előtte fél tucat kóbor kutya ücsörög, kommunitáriusoknak nevezik őket eurokonform szóhasználattal, zavartalanul süttetik magukat a nappal, s csak nagy ritkán, ha látogató vetődik erre, tápászkodnak fel lustán, és sűrű farkcsóválások közepette üdvözlik az idegent egy kis potyakaja reményében. Zeusz a megmondhatója, hogy miből élnek ezek az amúgy roppant barátságos állatok, ki ad enniük. A farkcsóválással rövidesen felhagynak, miután meggyőződnek róla, hogy magunk is üres tarisznyával jöttünk, aztán újfent elhevernek a forró betonon.
Leperkáljuk a viszonylag potom árú belépőt, ami a romváros meglátogatására is feljogosít, s csodálkozunk – egyáltalán nem tűnik soknak más múzeumokhoz viszonyítva.
Körülbelül a Kr. e. 7. században telepedtek meg a mai Sinoie-tó (hajdani tengeröböl) partján a zömében Thalész városából, a kis-ázsiai Milétoszból és más városállamokból érkezett görög hajósok. Az arisztokratikus berendezkedésű városállamot a Duna nevéről (Isztrosz) Hisztriának nevezték el. Kr. e. a 6. században a szkíták riogatták a város lakóit, míg Dárius fegyverei jobb belátásra nem bírták őket. Mármint a szkítákat. No persze, nem a hisztriai görögök iránti határtalan szeretetből akasztottak tengelyt a szkítákkal a perzsák, sokkal pragmatikusabb, világuralmi törekvésű okai voltak ennek. A város aztán élte tovább a maga megszokott, nyugodt életét azon a 35 hektárnyi erődített területen, zavartalanul, illetve hát a maga belső, időszakos forrongásaival, ami jellegzetes a görög városállamokra. Kr. e. az 5. században a plebs megdönti az arisztokrácia hatalmát, s létrehozzák az akkor forradalminak számító rabszolgatartó demokráciát (újabban kies tájainkon ismét felfedezték ezt a se nem ló, se nem szamár állapotot, s gyakorolják is szorgalmatosan). Ezzel egyidejűleg a város gazdagodni kezd, kereskednek az anyaországgal meg a Fekete-tenger partján élő népekkel, eladdig, hogy saját pénzt is veretnek a hisztriai polgárok. Egy századdal később a Dunától délre megtelepedett szkítákkal és tengerparti városokkal (Kallatisszal is) szövetkeznek a Lysimakhosz-féle macedón terjeszkedés ellen. Hiteles történelmi adatok szerint még a hunok is elkalandoztak errefelé, s bár barátságosak ugyan nem voltak, de kárt nem tettek a városban. Jöttek, láttak, győztek s elmentek. Rokonainknak nem igazán tetszett a szeles, huzatos tengerpart, eszük ágában sem volt megtelepedni itt. Hívták őket a barátságosabb medencék, a hegyek, a fenyők, a dúskeblű havasi legelők s a mérhetetlen szabadság, szilaj csatazaj, ami nélkül az élet mit sem jelentett számukra.
Aztán a Kr. e. 1. századtól a Római Birodalom vet szemet a tengerparti poliszra, s gond nélkül kezet is tesz rá. Olyannyira, hogy az 1. és 3. század között már mint római kolónia szerepel a város, ám megtartja görögös jellegét, stílusát, a lakók mint római alattvalók a görög neveiket, kultúrájukat, s úgy tűnik, a kiszolgált római légiósok is szívesen telepszenek itt meg. No persze, a birodalomtól kapott bennvalókban meg az "állami nyugdíjjal". Erről számos sírkőfelirat tanúskodik, mely görög nevű római légiósokat és családtagjaikat említ.
A kárpok és a gótok 238-ban, 242-ben, majd 245 és 267 között többször is elpusztítják, ezért egy időre elnéptelenedik. Aztán, hogy a gótok visszahúzódnak, az emberek ismét felfedezik a várost. Annál is inkább, hogy nagy újjáépítésre nem is volt szükség. Diocletianus (284–305), Nagy Constantinus (306–337) és Justinianus (527–565) császárok alatt ismét virágzóvá válik. De mert a tengeröböl szája egyre jobban eltömítődik, kialakul az a bizonyos földnyelv (aminek létrejötte már az 1. században elkezdődött), mely elzárja a hajók elől a bejárást, a város lassan elnéptelenedik. Ami érthető is, hisz a hajózó-kereskedő település elzáródik a külvilágtól, elveszti az utazási-szállítási lehetőséget. S amit nem tudtak megtenni a szkíták, macedónok, gótok – önmagát számolja fel.
A paleolitikum, neolitikum meg a bronzkor leleteit a földszinten helyezték el, ugyanitt találhatóak a vaskori (Hallstatt) maradványok, a nyitott emeleti részen görög, római, bizánci leletek kaptak helyet. Az attikai fekete színezésű kerámiák (csészék, amforák, tálak), használati eszközök, sírfeliratok és stádiumkövek (a mai kilométerkövek ókori elődei, csak ezeket részletesebben feliratozták) árulkodnak a két és fél ezer év előtti állapotokról. Tudomást szerezhetünk azokról is, akik akkor a várost lakták, s itt tértek örök nyugovóra. Aristonosz, Menecharmosz, Hedisztész, Heronymusz, Diagorasz, Euszthenész neve olvasható többek között ezeken a köveken. Aztán ott vannak a római kori görög vagy latin feliratú emléktáblák, melyek vagy valamelyik helyi potentátot vagy az épp uralmon lévő császárt dicsőítik. Érdekes a kultúrák összemosódása: római kori istenek görög betűs (és nyelvű) dicsőítése az oltárköveken. Érdekes úgyszintén az a Kr. e. 138-ban készült hatalmas méretű márványtábla, mely a hisztriai notabilitásoknak állít emléket – görög nyelven. 157 nevet sorol fel, élen az épp aktuális "főbíróval", Artemidorosszal, Herodorosz fiával.
S amikor már elszédültél a kövektől, feliratoktól, edények csodálásától, indulhatsz a poliszba.
Bakó Zoltán
(folytatjuk)
| a sajátosság méltósága |
Augusztus 1. és 3. között rendezte meg nagygyűlését a korzikai Corsica Nazione Párt, ezekre a kongresszusokra néhány éve az autonómiájukért vagy függetlenségükért küzdő nemzetek reprezentánsait is meghívják. SZILÁGYI ZSOLT képviselő a napokban tért haza a rendezvénynek otthont adott Corté városából. Tapasztalatairól, élményeiről kérdeztük.
– A Franciaországhoz tartozó földközi-tengeri sziget, Korzika neve kelet-európai fül számára igen egzotikus helynek tűnik. Hogyan került éppen egy itteni párt rendezvényére?
– A Corsica Nazione 1974 óta tartja meg évenkénti nagygyűléseit. Idén először hívtak meg a több száz részvevővel megrendezett találkozóra személyemben kelet-közép-európai kisebbségi politikust. Sajtótájékoztatót, majd előadást tartottam együtt a katalánok, a baszkok, a skótok, az okcitánok, a savoyaiak és a szárdok képviselőivel. Az előadásokból kiderült, hogy nemcsak a romániai magyarságnak van megfogalmazott autonómiaigénye, hanem Nyugat-Európa más közösségeinek is. Az első és második világháborús békerendszer nagyon sok esetben nem tudott megnyugtató választ adni a központosított nemzetállam és a területén élő regionális vagy nemzeti közösségek közötti viszony megoldására. Igaz, más-más módon, de a szárdok, a korzikaiak és a skótok a függetlenségért harcolnak, a katalánok és a baszkok jelentős része is úgy gondolja, hogy egy önálló állam megteremtése jelentené számukra a teljes értékű európai életet. Az okcitánok és a savoyaiak az autonómia lépcsőzetes megvalósításával gondolják ugyanezt elérni.
– Milyen témában szólalt fel?
– Előadásomban a Kárpát-medencei és az erdélyi magyarság jelenlegi állapotát és törekvéseit mutattam be a trianoni békerendszer következményeinek tükrében. Ez egyáltalán nem volt ismeretlen a hallgatóság előtt. Az erőszakos asszimiláció, a nemzeti közösségek szabadságra való törekvésének állami erővel történő megakadályozása mindenhol konfliktust gerjeszt. A nyugati példák is azt mutatják, hogy ott, ahol a többségi vezetők belátták, az autonómia biztosítása lehet az alapja a társadalmi békének, ezek a konfliktusok nem okoztak nagy tragédiát. Ennek ellentéteként az elnyomott kisebbségek viszont így vagy úgy, de harcolnak nemzeti szabadságukért. Közösségünk autonómiaigénye és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által képviselt autonómia-elképzelés a visszajelzések és a hozzám intézett kérdések alapján érdeklődést váltott ki a részvevőkből. A tanulság az, hogy a nemzetközi fórumokon jelen kell lennünk és együttműködést kell keresnünk más, hasonló helyzetben lévő közösséggel. Ez a most születő új európai alkotmány szempontjából is fontos, ugyanis a regionális és kulturális autonómia ugyanúgy hozzá kell tartozzon az új Európához, amint a közös gazdasági jogszabályok vagy az uniós mezőgazdaság-politika.
– Kérjük, ejtsen szót a szigeten szerzett benyomásairól is.
– Korzikán minden szempontból forró a helyzet. A nyári hőség és szárazság állandó erdőtüzekkel sújtja a szigetet. A helyi politikai erők feszült viszonya Párizzsal pedig politikai tüzeket szít. A tizenhárom korzikai politikai pártból szinte mindegyik a függetlenség valamilyen formájáért küzd. Korzika történelme során több ízben harcolt függetlenségéért vagy megmaradásáért. A harc tehát hozzátartozik e kicsiny nép kultúrájához, mindennapi életéhez. Gyakran látni a városokban vagy az út szélén szétlőtt táblát, azonban nem mondhatom, hogy a lakosság félelemben élne. A közbiztonság viszonylag jó, egyre több turista látogatja a szigetet. A turizmus a húzóágazata Korzika gazdaságának. A 250 ezres szigetet évente több mint egymillió külföldi látogatja, el lehet képzelni, milyen bevételeik vannak a magukat korzoknak nevező helybélieknek ebből. Az őslakosok anyanyelve a mai olasznak egy archaikus változata, de a szigethez kötődő identitás számukra sokkal fontosabb, mintsem a francia vagy olasz nyelvhez való viszony. Nem a franciákkal van bajuk, hanem a francia hatóságokkal, hivatalnoksereggel és a francia nagytőkével. A tavalyi nagygyűlésről egyébként a Duna TV filmet sugárzott Cselényi László szerkesztésében.
– Mostanában a robbantások okán Korzika gyakran szerepel hírügynökségi jelentésekben. Nem félt odamenni?
– Egyáltalán nem. Sőt kíváncsi voltam arra, hogy a jelentések által kialakított kép mennyiben fedi a valóságot.
– És mennyire fedte?
– Hatnapos ottlétünk alatt minden napra jutott egy-két robbantás a sziget valamelyik részén, azonban a turisták ebből a feszültségből mit sem éreznek. A harc a korzok és a francia hatóság között zajlik. Egyébként létezik politikai párbeszéd, egyeztetés is a korzikai politikai vezetők és Párizs között. Nemrég a Nicolas Sarkozy belügyminiszter által kezdeményezett, a két korzikai régió összevonásáról szóló népszavazás azért bukott el, mert egy ilyen "közigazgatási reform" nem a sziget valós autonómiáját szolgálta volna. Sok elemző viszont úgy próbálta beállítani, hogy a korzikaiak az autonómia ellen szavaztak, ami nyilván nem igaz, mert egy, a függetlenségről szóló referendumon biztosan a Franciaországtól való elszakadásra voksolna a többség. A nyugati példákat és a saját térségünk helyzetét ismerve, a fő kérdés az, hogy milyen formában fog változni a két világháború utáni európai békerendszer és az átalakulásnak kik lesznek a nyertesei és kik a vesztesei.
Kriszta Andrea
| pacta sunt servanda |
1997-ben, amikor az állampolgárságról szóló európai egyezményt az Európa Tanács aláírásra megnyitotta, s amelyet elsőként Románia írt alá, gyökeresen megváltozott a kettős vagy többes állampolgárság európai nemzetközi jogban meghatározott helyzete.
Az Európai Állampolgársági Egyezményhez mell&e