|
XIII. évfolyam, 23. (610.) szám |
2003. június 10. |
TISZTELT LÁTOGATÓNK, KEDVES OLVASÓNK,
ÜDVÖZÖLJÜK AZ ERDÉLYI NAPLÓ HONLAPJÁN!
Erdély egyetlen országos terjesztésű polgári hetilapját az itthon bejegyzett Pro Media Alapítvány tulajdonában lévő Erdélyi Sajtóház adja ki, amelynek jelenleg ez az egyetlen tevékenysége. Lapunk megjelentetése a jelenlegi nehéz gazdasági és barátságtalan politikai környezetben nem könnyű, ezért minden erkölcsi és anyagi támogatásnak örülünk. Ön is hozzájárulhat erőfeszítéseinkhez, ha nálunk hirdet, reklámoz, vagy ha felajánlásaival segíti lapunkat.
Mivel az internet-használók nem lapvásárlók, ők más módon járulhatnak hozzá az Erdélyi Napló fennmaradásához, mégpedig adományokkal. Felajánlásokat a kiadó dollárszámláján köszönettel fogadunk: SC Casa de Editura Erdélyi Sajtóház SRL, Banca Transilvania, suc. Oradea, cont: 2511001005514406, Romania.
Romániai olvasóink 90 ezer lejért rendelhetik meg januártól lapunkat a kiadóban, egy negyedévre. Egyévi előfizetés díja 360 ezer lej.
Külföldre (bárhová) 15 USD az előfizetés díja, egy évre értelemszerűen 60 USD. Ezt az összeget a fenti bankszámlaszámra kell átutaltatni, majd pedig e-mailen vagy levélben jelezni a pontos lakcímet, amelyre a lapot küldhetjük. Az összegnek a számlánkon való megjelenése után kiadónk minden kedden postázza a friss lapszámokat. Kérjük, jelezzék, ha valamelyik számot a posta nem kézbesítette, és ne felejtsék el megújítani a lejáró előfizetéseket!
Reméljük, hogy közös erőfeszítéssel sikerül életben tartani az Erdélyi Naplót 2003-ban is!
A szerkesztőség
| címoldal |
Csúszópénz elfogadása és befolyással való üzérkedés vádjával letartóztatták és 30 napos vizsgálati fogságba helyezték Andreea Ciucat, a Maros Megyei Táblabíróság bíráját, a megyei törvényszék alig egy hete leváltott elnökét. A bírónőt – férje elmondása szerint – a Premur nevű vállalat vezetője, a hírhedt nagy-romániás politikus, Dumitru Pop üzlettársa élethalál-fontosságú ügyre hivatkozva a cég székhelyére csalta. Amint belépett az irodába, a cégvezető egy köteg pénzt helyezett eléje, amit a hirtelen helyszínen termett DIAS-egység tagjai bűnjelként le is foglaltak, a bírónőt pedig letartóztatták. Az eset hírére a vásárhelyi bírák egy csoportja utcai tüntetésen tiltakozott az eljárás ellen.
Már első pillantásra is kitűnik: az ügy több mint zavaros. Mert ha netán az ügyészségnek van igaza, s a bírónő feltételezett korrupciós tetteire – amint azt állítják – komoly bizonyítékaik vannak, akkor érthetetlen, miért volt szükségük az ügyetlen, átlátszó tettenérési színjátékra. Nem beszélve arról, hogy a törvénytelen gazdasági ügyletei révén elhíresült nagy-romániás szenátor közreműködése teljesen hitelteleníti az akciót. Köztudomású: a magyarfaló üzletember-politikus, aki ellen jelenleg is vagy félszáz per van folyamatban, az utóbbi évtizedben rendszeres vendége volt a Maros megyei törvényszéknek, de parlamenti mentelmi joga révén mindig megúszta a felelősségre vonást.
Találgatásokra adhat okot a bírák éjszakai tiltakozó kivonulása is, amit az ártatlanul meghurcolt kollégájuk melletti dicséretes kiállásként vagy a kasztszellem megnyilvánulási formájaként is lehet értelmezni. A taláros testületek viselt dolgairól beszámoló cikkek, híradások alapján inkább az utóbbira gyanakszunk.
Az egyedi eseten túlmenően az ügy újra a román igazságszolgáltatásban uralkodó áldatlan állapotokra irányítja a közvélemény figyelmét. Egy kis képzavarral: Romániában Justitia bekötött szemmel ugyan, de a különböző hatalmi központoknak vakon engedelmeskedve hozza ítéleteit. S amíg így van, addig a vásárhelyihez hasonló esetek – nagyon is érthető módon – csak komoly fenntartásokkal fogadhatók.
Szentgyörgyi László
Épít a vak idő, te ne vedd észre, görbe a fal,
Szűk lesz a házad, s az adód halálig törleszted,
Sok lelkes pótlék koptatja, fényesíti igazát,
S kimondja végül; neki a több kevesebb,
Neki a keserű édes, neki már ez is elég,
Csak biztos legyen.
Kétségem királya ne űzz el, bár mutogatod,
Hányféle szélrohamot
Viselt el eddig a vak idő tornya.
| aktuális |
A héten találkoznak majd a parlamenti pártok Iliescuval, hogy eldöntsék, mikorra írják ki a választásokat. Egyelőre két variánsról beszélnek: az eddigiekhez hasonlóan egyidejű elnök- és parlamenti választás, illetve a két voksolás más-más időpontban való megtartása. Előbbi esetben 2004 novemberében járulnánk az urnák elé, utóbbiban akkor csak elnököt választanánk, a honatyákról 2005 márciusában döntenénk. Ami viszont már majdnem biztosra vehető, hogy csökkentik a képviselők és szenátorok számát, utóbbiakat egyénileg választva. A Demokrata Párt hét végi elnökségi ülésén máris megkezdték a választásokra való készülődést: miután kizártak egy, a pártelnökkel szemben kritikus honatyát, Basescu legfőbb feladatként azt jelölte meg, hogy az utca politikusává kell válnia minden DP-belinek, mivel az embereknek nincs kinek panaszkodniuk, meghallgatásuk után pedig a szavazatok sem maradnak majd el.
A választások időpontja körüli viták mellett a közjogi méltóságok az elmúlt héten más miatt is fejfájást okoztak a hatalomnak, vagyis önmaguknak. Előbb felröppent a hír, hogy a lakástörvény módosításai között szerepel egy olyan cikkely, miszerint a ki- és megválasztottaknak járna egy-egy közpénzekből épült üdülő. A felhördülés hallatán gyorsan letagadták, Nastase kivizsgáltatást ígért és természetesen (?!) tagadta, hogy tudott volna az ominózus cikkelyről, a kormányszóvivő viszont ennek ellenkezőjét mondta. Ezek után rá akarták kenni az egészet a közlekedési és lakásügyi tárcára, de a szakminiszter tiltakozása után abban maradtak, hogy valahol útközben "csempésződött be" a szövegbe az illető kitétel. Történt légyen bárhogyan is, az eset a romániai törvényalkotást és hatalomgyakorlást minősíti.
A verespataki kanadai–román aranykitermelő vállalattal kapcsolatban befelé mondta azt a kormányfő, hogy azért mégse akarjunk gazdasági gyarmattá válni, kifelé szólóan viszont az ipari miniszter csupa mosollyal turnézott az USA-ban. Energetikai együttműködést igyekezett összehozni, illetve a kis- és középvállalatok hathatós finanszírozását kijárni.
Az uniós csatlakozáshoz szükséges ügyiratok rendezése látszólag menetrendszerűen halad, mivel bejelentették, hogy sikerült egy újabb, az adókra és illetékekre vonatkozó tárgyalási fejezetet ideiglenesen lezárni. Ez az "örömhír" viszont nem is burkoltan riogatást takar: a bajok elől a pohárhoz menekülő lakosságra "lesújtott" annak a kilátása, hogy 2007 után már nem lehet otthon kotyvasztani a kisüstit, legföljebb majd egy-egy faluközösség ügyködhet a nagy közös üst körül. Nem kímélték a dohányosokat sem, a csatlakozásig engedélyezve csupán a csomagonként kb. 1 eurós cigarettát. Hírlik, hogy aztán már 5–6 euróba fog kerülni, mert az unióban is annyi, csak épp azt felejtik el, hogy az ezres nagyságrendű uniós fizetésből nevetve lehet füstölni, romániai töredékéből viszont aligha. Mindezt enyhítendő a pénzügyminiszter bejelentette, hogy ugyancsak az eurokonformitás jegyében sok terméknek, köztük számos gyógyszernek is csökkenteni fogják már a jövő évtől az általános forgalmi adóját.
M. J.
A baloldal szokásos felhördülését váltotta ki a Fidesz azzal, hogy nem mutatott különösebb együttműködési szándékot a státustörvény soron kívüli módosításának tárgyában. Ami, ismerve az előzményeket, nem meglepő: azután, hogy a párt nem írta alá a Magyar Állandó Értekezlet zárónyilatkozatát, éppen a státustörvény módosítása miatt, aligha lehetett arra számítani, hogy hozzájárul a házszabálytól való eltéréshez. Így a számunkra nem mellékes jogszabály módosítására csak az ősszel kezdődő parlamenti ülésszakban kerül sor.
Mint időközben kiderült, az egyoldalú magyar visszalépés dacára sem sikerült visszaverni a szomszéd országok diplomáciájának offenzíváját. A szlovák fél bekeményítése után a román külügy is a tőle megszokott impertinenciával még mindig egyes passzusok EU-inkompatibilitásáról beszél. Kovács László az eset kapcsán megejtette karrierje talán első megfelelő hangütésű nyilatkozatát, miszerint Budapest nem azt várja a szomszédos államok kormányától, hogy egyetértsenek a jogszabállyal, hanem hogy tudomásul vegyék azt.
A Jobbik Magyarországért Mozgalom és a Magyarok Világszövetsége egyaránt üdvözli a szerb miniszterelnök permisszív állásfoglalását a délvidéki magyarság kettős állampolgárságával kapcsolatban. A két szervezet reményét fejezi ki, hogy a magyar állampolgársági törvény módosításának eredményeképpen a világ minden magyarját alanyi jogon fogja megilletni a magyar állampolgárság.
Áll a bál az MDF háza táján. Miután a párt a Fidesz-szel nem jutott dűlőre a médiakurátorok jelölésének ügyében, végül az MSZP-vel paktált le, s ők jelöltek kurátorokat mind a négy ellenzéki helyre. Mindezek után a politikai közvélemény legnagyobb megdöbbenésére az MDF-es kurátorok megszavazták az MTV élére az eddigi ügyvezető alelnököt, Ragáts Imrét, akinek a nevéhez fűződik a jobboldal választások utáni kiirtása a köztévéből.
Az MDF vezetése úgymond le van ettől döbbenve, holott a kurátorok mindegyike szorosan kötődik egy-egy MDF-es prominenshez s felettébb valószínűtlen, hogy döntése előtt nem konzultál mindenki az informális feljebbvalójával. (A Heti Válasz információi szerint "Bakó Lajos Dávid Ibolya bizalmát élvezi, Peták Istvánt és Kozma Hubát Lezsák Sándor patronálja, Kerekes Pál »őrangyala« pedig Herényi Károly".)
A múlt héten tartották a Medgyessy-kabinet miniszterei az első fogadóóráikat. A tervek szerint ezután kétheti rendszerességgel lesz lehetősége a parlamenti képviselőknek személyesen konzultálni az egyes tárcák vezetőivel. Ez kétségkívül ügyes húzás a Medgyessy-kormány részéről, jól kitalált ellenpontja annak, hogy a múlt kormány idején nem vezettek jegyzőkönyvet. Utólag könnyű bölcsnek lenni, de minden jel arra mutat, hogy az Orbán-kormány kommunikációs síkon szenvedett vereséget. Ott nyújtott támadási felületet, ahol nem volt rákényszerítve. A Medgyessy-kormány lényegesen rosszabb teljesítménye dacára az ország több mint felének bizalmát élvezi, legalábbis a legutóbbi felmérések szerint a megkérdezettek több mint fele értékelte jónak vagy nagyon jónak a jelenleg regnáló vezetés munkáját.
P. E.
Gyakran megfordulok a nagybányai régi főtéren, és ha időm engedi, benézek az Ex Libris nevet viselő antikváriumba. Vásárolni ritkábban szoktam, szerény költségvetésemből nem igazán telik rá. Minap is betértem szemlélődni, azt ugye ingyért lehet. Alaposan szemügyre véve a kínálatot, a román nyelvű kiadványok részlegén egy közepes vastagságú könyvre lettem figyelmes, melynek címe Camasa lui Isus Cristos, azaz Jézus Krisztus inge volt. Érdekesnek a fedőlapja tűnt, melyen nagy festőnk, Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiájának Ecce homo! című, 1896-ban készült darabja volt látható. Nagy öröm és büszkeség töltött el, látva, hogy egy román kiadású (Kisinyov, 1992) könyv borítóját egy magyar festő művének reprója díszíti, ám rögtön belém bújt a kisördög, elhintve bennem a gyanakvás magvát: nyomban keresni kezdtem, vajon említést tesz-e erről a moldovai kiadó vagy a kötet szerkesztője. Egy szóval sem volt feltüntetve, hogy a fedőlapon kinek a munkája látható! Egy Rembrandt vagy Renoir az más, azt már nem szégyellték volna kiírni. Világos hát, mivel a művet magyar mester alkotta, jó balkáni szokás szerint nem célszerű róla szót ejteni. Egyrészt mert a román olvasóknak sajnos semmit sem mond Munkácsy neve, hiszen ők csak Grigorescu vagy Luchian munkásságát ismerik. Ha ismerik... Másrészt pedig a könyvnek úgymond jó piac kell, s ehhez román olvasói körökben nem igazán járulna hozzá a nagy mester az ő "kimondhatatlan" nevével.
Szika Levente Zoltán
Rendezvénysorozat bontakozott ki Quo vadis Székelyföld? címmel, melyek során a régió polgárai Rácz Sándorral, az ‘56-os Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnökével, Csapó I. József exszenátorral, az autonómia kérdésének avatott szakértőjével és Patrubány Miklóssal, a Magyarok Világszövetségének elnökével találkozhatnak. A találkozók célja párbeszédet folytatni a Székelyföld jövőjéről, valamint a nemzeti azonosság védelmét és kibontakoztatását szavatoló megoldásokat keresni az EU-integráció közeledtével. A találkozósorozat Székelykeresztúron kezdődött, ma Gyergyószentmiklóson folytatódik, holnap, június 11-én Gyergyócsomafalva a helyszín. Aztán 12-én Kovásznán, 13-án Kézdivásárhelyen, 14-én Baróton folytatódik, majd június 17-én Sepsiszentgyörgy, 18-án Székelyudvarhely, végül 19-én Csíkszereda lesznek a helyszínek. A találkozók keretében Kossuth-emlékzászlót vehetnek át a felkeresett városok és azon környező falvak, melyeknek közösségei arra igényt tartanak. A mindenütt 19 órakor kezdődő találkozókon részt vesznek az MVSZ erdélyi vezetői és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testületének székelyföldi tagjai. A találkozók sorát június 21-én egy Csíkszeredában megtartandó konferencia zárja.
Megkezdődtek a 2002–2003-as tanév végét jelző ballagások a gimnáziumok felső és alsó tagozatain, az egyetemeken pedig már le is jártak. Az elmúlt hét végén a Kárpát-medence legkeletibb magyar városában, Kézdivásárhelyen három középiskolában szólalt meg utoljára a csengő a végzős diákok számára. Pénteken a Nagy Mózes Elméleti Líceumban ballagtak a diákok, szombaton a Református Kollégium és a Gábor Áron Műszaki Oktatási Központ végzősei búcsúztak az iskolától.
A Nagy Mózesben 112 diák (öt osztály) ballagott, a GÁMOK-ban több mint 200 tanuló hagyta el az iskola padjait. A Református Kollégiumtól 48 diák búcsúzott el. A GÁMOK-ban a kicsengetésre haranglábat állítottak, melynek negyvenkilós, Székelyudvarhelyen öntött harangján Vörösmarty Mihálytól származó sorok olvashatók: "Mi dolgunk a Világon? / Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért!".
Kézdivásárhely két másik középiskolájában, a Bod Péter Tanítóképzőben és az Apor Péter Oktatási Központban e hét végén kerül sor a kicsengetésre. Ugyancsak a hét végén ballagnak a GÁMOK szakiskolát végzett hallgatói is.
B. L.
Az RMDSZ által nagy garral támogatott "szociáldemokrata" román kormány háza táján több száz, sőt ezer "specialista" azon ügyködik, hogy miként lehetne újabb és újabb adók, illetékek, járulékok bevezetésével kiüríteni a lakosság zsebeit, betömködni a költségvetés lukait, finanszírozni a felduzzasztott államapparátust, fönntartani a politikai kliensrendszert. Az egyik legfelháborítóbb adórendeletnek az általánossá tett tévé- és rádiódíj bevezetése számít, aminek egyik legalattomosabb indoklása úgy hangzott, hogy ezzel a két közszolgálati médium függetlenségét kívánják megteremteni. Azok a hatalmon lévők, akiknek elemi érdeke a román rádió és televízió uralása, politikai irányítása. A porhintésből az RMDSZ éppúgy kiveszi a részét, mint a hatalom szolgálatába szegődött sajtómunkások egész sora. A magyar párt szószólói nemzetközi példákra hivatkoznak, miközben a nyugati profizmus, mértéktartás, demokratikus hagyomány és értékelvűség teljességgel hiányzik az itteni közszolgálati médiából. A bevezetett adó alóli mentesség kiszélesítésével menti magát a népnyúzókhoz húzó RMDSZ, miközben ezen könnyítések csupán azok számára szolgálnak kiskapukként, akik amúgy is a fekete- és szürkegazdaságban és annak árnyékában ügyeskedve vonják ki magukat a közterhek viselése alól. Miközben például a két állami médiaintézmény a tavaly is sokmilliárdos profitot termelt, a sok ezer alkalmazott jelentős hányada több tízmilliós béreket visz haza, és általában is európai szintű a pazarlás és költekezés – nem úgy a műsorok – a román közszolgálatiban, eközben a tévé-rádióadót bevezető kormányrendelet éppen ezen jól keresők siserehadát mentesíti a díj befizetése alól...
T. P.
| quo vadis? |
Gyakori vád, amivel itthon s otthon egyaránt illetik a magyarországi jobboldalt, hogy exportálja a magyar pártpolitikai ellentéteket, sőt sokan nem átallják azt is megkockáztatni, hogy pl. az Erdélyben radikálisnak nevezett autonomista tábor tulajdonképpen külső, budapesti sugallatra cselekszik. Akik belülről ismerik az elmúlt négy évben történteket, tudják: ennek nemhogy fele, de negyede sem igaz.
Nem igaz mindenekelőtt a pártpolitikai ellentétek exportálása. A magyar baloldal nemzetsemlegessége, illetve nemzetellenessége ugyanis nem mai keletű, az már akkor baljós peremfeltétele volt a nemzeti politizálásnak, amikor a Fidesz még az SZDSZ-szel volt szövetségben. (Hogy a Fidesz később jobbra váltott, az az utóbbi 15 év legkedvezőbb politikatörténeti fejleménye. 2003-ból visszatekintve, a váltás őszinteségében, belső indíttatásában aligha van okunk kételkedni.) Az önálló magyar érdekek mentén politizáló erdélyi tábor, ha előbb nem is, de a román–magyar alapszerződés megkötésének idején tudomásul kellett vegye, hogy az MSZP–SZDSZ párosnak sokkal fontosabb a belpolitikai siker, amit a szomszéd országok magyarellenes elitjeivel való látszatkiegyezésen keresztül kíván elérni, mint a magyar érdek érvényesítése. Az alapszerződés megkötése maga volt a magyar diplomácia önfeladása, ezt még a túlzott jobboldalisággal egyáltalán nem vádolható SZDSZ-es kurzusíró, Révész Sándor (ma a Népszabadság publicisztikai rovatvezetője) is megírta, pusztító cinizmusnak nevezve a Népszava hasábjain (!) a dokumentum aláírását. De idézhetek egy másik jeles – s a nemzet sorsa iránt nem közömbös – baloldali értelmiségit, Méray Tibort, aki egyenesen az alapszerződés megkötésének szükségességét kérdőjelezte meg a "legolvasottabb napilapban" megjelent esszéjében. Hogy sokan mindennek ellenére úgy vélték, jobb behunyni a szemüket és nem tudomásul venni a magyar politikai paletta baloldalának reális elkötelezettségét, s jobb elfogadni az alamizsnát, sőt szükség esetén politikai támogatást nyújtani a baloldalnak, az sajnálatos velejárója a határon túli magyar érdekképviselet főáramát elért politikai prostitúciónak. S ez sajnos vonatkozik Kárpátalját leszámítva az összes nagyobb elszakított magyar nemzeti közösségre.
Ezzel együtt az import–export szókép nem teljesen irányt tévesztett mifelénk: ha pártpolitikai ellentéteket nem is importálunk (hisz itt az önálló magyar politika hívei állnak szemben a Bukarest és Budapest felé egyaránt kacsintgató karrierlovagokkal s nem a Fidesz hívei az MSZP híveivel), egyvalamit sajnos sikerült importálni Magyarországról. Kommunikációtechnikát. Magyarországon már lassan egy évtizede a baloldal elbeszél a jobboldal feje mellett, nem arra reflektál, amit a másik fél mond, hanem megrajzolja magának a másik oldal fantomképét s arra lövöldöz. A Fidesz-kormány volt az első jobboldali erő, mely ezt a fegyvert visszafordította. Így mára kialakult egyfajta kommunikációs állóháború, melyben senki nem foglalkozik a másik által mondottakkal.
Ma Erdélyben az 1998 előtti anyaországi helyzettel rokon állapotok uralkodnak. Vagyis a nemzeti oldal megpróbál kommunikálni, amit a másik fél egyszerűen nem vesz tudomásul. Markó Béla és csapata imamalomszerűen ismételgeti, hogy ők az egyetlen alternatíva, hogy nem lehet tudni, a másik oldal mit akar, hogy az autonomistáknak nincs programjuk, hogy a "radikálisok" csak a hatalmat akarják stb. Legutóbb az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kapcsán volt (bal)szerencsém ezt olvasni. Holott a helyzet nyilván fordított: végiggondolt, a realitásokkal számoló programja csak azoknak van, akik ma is az erdélyi magyar nemzeti önkormányzatért szállnak síkra. A hivatalos RMDSZ által folytatott kicsinyes alkupolitika mellett a 2002-es népszámlálási adatok fényében meglehetős pontossággal megrajzolható kipusztulásunk görbéje.
A markóista főáram épp saját jövőképhiányát, saját perspektívátlanságát próbálja leplezni az anyaországi "kommunikációtechnika" importjával, a monologizálással, azzal, hogy elbeszél a másik oldal s a képviselt közösség feje mellett.
Borbély Zsolt Attila
Radnóti versbéli pilótája, midőn a maradék és számára idegen magyar haza fölött repült, a költő megérzése szerint térképnek nézte e tájat. Most magam is repülésre kényszerülök. Nagy itt a homály és a zűrzavar. Magasra kívánkozom, hogy meglássam e táj igazi térképét.
A látvány fölöttébb különös. Alant nagy árok és annak számos apró elágazása tűnik fel, akkorák, hogy a kínai nagy fal utáni második legnagyobb emberi alkotásként láthatók lennének a minket kerülgető szomszédos Holdról is. Az árok két partján pedig nem az van, amit ma minden olvasó – kit a látványtól elsápadó holdvilág nem lát – hinne. Nem bizony.
A roppant magasságból a dolgok helyükre kerülnek és kiderül, hogy egyik oldalon van a politika a maga érdekek mentén szocializálódott csoportjaival, a másik felén pedig mindaz, ami és aki ettől irtózik, erre gyanakszik, ezt ismeri és átlátja, vagy éppen azt átlátni képtelen.
Talán kissé sarkított megállapítás, hogy azok, akik az egyetlen természetes és minden gyanún felül álló iránytű – a nemzet érdeke – szerint igazodnak, nagy számban állanak ez utóbbi oldalon. Vannak ugyan közülük elegen olyanok is, kik a realitásokkal számolva, napjaink egyetlen eredményesnek hitt küzdőterén, a politikain próbálnak ezért önzetlenül tenni, de nékik ezt a tömeg, az a jól pácolt emberanyag vajon elhiszi-e? És akkor még nem beszéltünk arról, ami ezt a megállapítást is cáfolhatja, már ami a küzdőteret, azt a politikait illeti. Ugyanis ma már a jelek szerint a gazdasági hatalom elnyelni készül a politikait. Egy bábnak indult (indított) politikus gazdasági elkötelezettsége, támogatóinak tőkeereje lassan erősebbnek bizonyul egykori politikuskollégái múltjában gyökerező politikai tőkéjénél.
A képzeletbeli magasban lebegő csak nézi ezt a térképet és arra gondol, hogy jobb lenne le sem szállni. Csak lebegne ott, a semmiben, minden sarak és árkok, táborok és ármányok fölött, és még feljebb pillantgatva keresné a segítséget.
Mert nagy a baj. Arat a hazugság. Mindent irányítanak az alkuk. A jó érvényesülésének esélyei semmivé válnak. Elmúlt az értékek világa, eljött az érdek egyeduralma, az egyéni érvényesülés istenítése teszi élhetetlenné éppen az érvényesülni óhajtó számára e világot.
De az értékhívő, értékőrző emberek nem adják fel. Most éppen azon vitáznak, hogy hogyan tovább. Említett egyik részük, elfogadva a világ realitásait, a politika küzdőterén akar érvényt szerezni annak, amiben hisz. ők most szövetségre léptek a politikával. Mások tétováznak, vagy éppen tagadják az előbbi lehetőséget, s a kettő között ott áll egy tábor, melynek megnyerésére a politika sóvárog. ők nemrégiben Visegrádon folytattak disputát a hogyan továbbról.
Míg a szövetségre lépők éltették a mindenki által elismerten karizmatikus vezért, és az összeforrott közösség boldogan ünnepelt a kongresszusi központban, addig a visegrádi sportcsarnokban óvatos kétkedések, sőt bírálatok hangzottak el irányába, és ezek is tapsot arattak.
Mikor hozzáértőket kérdeztem a meglepő jelenségről, fejüket csóválták, mások arra hivatkoztak, hogy e táborban nemcsak útkeresők vannak, hanem sértettek és sértődöttek, remélt előnyökről lemaradottak is. Igaz? Nem igaz? Nem tudom.
Hát ilyen a hangulat errefelé. Ez történt mostanában.
Az elismerten egyedülálló vezér mögött így sorakozik a békés had. Most is a szeretetről beszélnek és arról, hogy nem a győzelem a legfontosabb.
Ezen aztán újra elindul a vita. Mert az ellenfél kíméletlen. Az a győzelem pedig nagyon kellene.
Félünk, megöl a globálfejű nagyúr. Azt hiszi, nélkülünk is túlélhet.
Szász István Tas
Ezt is megértem. Ismerősöket kísértem ki a bukaresti Otopeni repülőtérre, halk zsongás töltötte be az előcsarnokot, amikor a vámhoz vezető ellenőrző kapu előtt egy férfi letérdelt, kezeit a mennyezet felé tartva szinte kiabálva beszélni kezdett. A hatalmas csarnok csak úgy visszhangozta a szavait: "Az Istenre esküszöm, hogy amíg élek, ebbe a rohadt országba soha nem jövök vissza. Többé soha, többé soha. Ne éljem meg a holnapot, ha az eskümet megszegem" – nézett konokul felfelé. Majd az őt kikísérő megrökönyödött rokonokhoz fordult: "És ha látni akartok, akkor jöjjetek ti hozzám. Fizetem az utatokat és még így is jobban járok, mintha újra hozzátok utaznék." Majd a kapun átlépve eltűnt mindenki – rokonok, bámulók – szeme elől.
Később tudtam meg a testvérétől, hogy a már évtizedekkel ezelőtt emigrált férfi tele tervekkel és nem kis összeggel érkezett vissza Kanadából az akkor még szeretett Romániájába beruházni, céget alapítani. Ahogy akkor mondotta: hazaérkeztem. De még jól körbe sem nézhetett, láthatta, hogy a haza még messze van a civilizált világtól, a piacgazdaságtól. Lépten-nyomon észlelnie kellett, hogy a pénzére utaznak e kerek ország polgárai, és ahol tudják, megvágják, meglopják. Dolgozni azonban senki sem akar. Ügyeskedni annál többen. Már a cége beindításához szükséges jóváhagyásokra is komoly összegeket kellett költenie, mert különben hosszú hetekre leállt az egyébként törvényes folyamat. S mikor a vállalkozás beindult – műanyagfröccsöntő műhelyt létesített, amely különböző közhasznú cikkeket készített –, akkor a termeléssel megbízott és jól megfizetett mérnököt kapta el, hogy hurcolgatja el a műanyagtárgyakat, és saját szakállra árusítja őket. Aztán megérkezett a céghez az ellenőrök hada – a pénzügytől a közegészségügyig –, s ha nem "tejelt" le nekik valamennyi summát, akkor találtak valamit, ami miatt kiróhatták a büntetést. Volt olyan ellenőre, aki szinte naponta benézett egy kis sörpénzre. Később jöttek a termékfelvásárlással foglalkozók. Szinte gyűjteményt állíthatott össze a fedezetlen és nem egyszer hamisított számlákból. Arról nem is beszélve, hogy a munkásai folyamatosan mind nagyobb bért követeltek, de dolgozni nem nagyon akaródzott. Sőt minden vallásos meg nem vallásos ünnepet megültek, télen sertéspénzért sztrájkoltak, tavasszal báránypénzt követeltek, nyáron pedig mindig összejött nekik – sosem lehetett tudni, honnan – a rendes vakáción kívül több nap maradék szabadság. Arról nem is beszélve, hogy az állandóan változó törvények miatt sohasem tudott egy előrelátó termelési számítást elkészíteni, de a vámszabályok is menet közben nem egyszer módosultak. Mindezek ellenére lakást is vett Bukarestben, tehát maradni akart. Fél esztendő múltán azonban a közjegyző előtt aláírt adásvételi szerződésről kiderült, hogy törvénytelen, mert valamelyik valahai tulajdonos – ugyancsak a közjegyző előtt – nem éppen minden szabályt betartva adott túl a lakáson. Törvényszék mondotta ki, hogy az általa megvett lakás nem az övé, s a pénzét ugyancsak bírósági úton szerezze vissza, ha tudja. Ez volt az utolsó csepp, amely betöltötte a poharat. Ekkor döntötte el, hogy visszatér Kanadába, ahol ugyancsak műanyagfröccsöntésből nemcsak megélt, hanem meggazdagodott. Itt élhetetlennek tartották még a barátai is.
Ezeket hallgatva elgondolkoztam a nálunk (végképp?) meghonosodott korrupcióról. Olyan szenátorok, képviselők, minisztériumi tisztségben lévők, de egyszerű köztisztviselők neveit tudhattam meg, akik igencsak kérték, követelték a csúszópénzeket ahhoz, hogy a törvényes papírokra odategyék kézjegyüket vagy egyszerűen csak telefonáljanak egyet a "termelés jó menete" érdekében. Kicsitől nagyig majdmindenki tartotta a markát, hogy néhány centecske, dollárocska hulljon bele. És ha nem hullt, akkor tényleg mindjárt megakadt a műanyagfröccsöntés. Beszélgetőtársammal abban megegyeztünk, hogy velejéig korrupt ez a társadalom. Ezért nem hiszem, hogy bármifajta törvény e korrupciót egy milliméterrel is lennebb szorítaná. És visszajövetelünk a városba is mintha ezt akarta volna példázni. Egyszerűen nem lehetett az autóbuszra jegyet váltani, mert az ezt árusító bódé zárva volt. S bár az ablakba kitették, hogy hajnali hatkor nyit – ekkor érkeznek az első repülőgépek –, nyolckor még lakat lógott az ajtón. Majd tízkor, ha megérkezik – világosítottak fel a jártasabbak. De nem kellett még két órát ott rostokolnunk. Az autóbusz sofőrje a 36 ezer lejes jegy helyett tíz lej "keresztapapénzért" bevitt a központba. "És ha jön egy ellenőr, mi lesz?" – akadékoskodtam. "ő is szereti a sört" – jegyezte meg a sofőr mellett álló polgár. Mint kiderült: ő volt az ellenőr. "Valahogy csak be kell vinnie magukat is valakinek" – mondotta mintegy magyarázatként. A beszélgetőpartnerem erre halkan megjegyezte: "Hiába akar itt maga európai lenni, nem megy. Üljön le és örvendjen, hogy olcsón hazautazhat."
Hát leültem és örvendeztem.
Román Győző
Életének 95., papságának 70., püspökségének 55., érsekségének 13. évében elhunyt DR. BOROS BÉLA római katolikus címzetes érsek, a román kommunista hatalom által meghurcolt, bebörtönzött nem ortodox hitű főpapok csoportjának utolsó nagy alakja. Tucatnál is több évet töltött a kommunizmus börtöneiben, Szigeten cellatársa volt Márton Áronnak, kérése ellenére sem rehabilitálták soha. A megboldogultat a temesvári székesegyházban ravatalozták fel, szerdán 11 órakor helyezik örök nyugalomra a dóm kriptájában.
| szakma és politika |
– Tanár úr, hogyan is áll 2003-ban a máramarosi magyar nyelvű oktatás?
– A többi magyarlakta megyéhez viszonyítva váratlanul jól: Máramaros az egyedüli megye, ahol az idén nőtt a magyar osztályok és a beiskolázott magyar tanulók száma. Ugyanakkor nagy örömömre szolgált, hogy Máramarosszigeten sikerült beindítani a Leövey Klára magyar gimnáziumot. Büszke vagyok arra, hogy a hihetetlenül mostoha körülmények ellenére ezeknek az eredményeknek az eléréséhez személyesen hozzájárulhattam.
– Mégis egy miniszteri bizottság a közelmúltban azt javasolta, hogy önt váltsák le...
– Számomra is érthetetlen: tavaly február 15-étől vagyok e tisztségben, azóta kivétel nélkül "nagyon jó" minősítéseket kaptam: amint ön is láthatja, az előttem levő papírokból kiderül, hogy 2002 októberében egy főtanfelügyelői konzílium "nagyon jó"-nak minősítette a munkámat. Idén március 6-án újfent minősítették a megye 4 vezető tanfelügyelőjét: a főtanfelügyelő, a két helyettes és a Pedagógusok Háza igazgatójának munkáját. A legnagyobb pontszámot én kaptam: 100 lehetségesből 98-at. Mi több, május 14-én lejött a minisztériumból egy hivatalos minősítés – mondanom sem kell, "nagyon jó"-nak tartották tevékenységemet. Még hozzátenném, hogy amióta kineveztek, kereken 29 utasítást és határozatot kaptam "fentről", ezek tevékenységem körét és felelősségeit határozták meg, mi tagadás, egyre szélesebb körben, ám egyhez sem mellékeltek semmilyen kritikát. Erre egy hét múlva, azaz május 20-án kiszállt egy miniszteri ellenőrző bizottság, mely 10 napra rá egy vaskos jelentésben megállapította: "elégtelennek tartjuk a főtanfelügyelő-helyettes tevékenységét, ezért javasoljuk a leváltását". Itt a raport: abszolút semmilyen kivetnivalót nem találnak a tevékenységemben, nincs egy elmarasztaló pont sem, mégis a leváltásomat kérik.
– Miért?
– Állítólag "nem megfelelő a hangulat" és hiányolják a... teljes együttműködésemet! Világos, hogy itt kicsinálásról van szó: a bizottság kereken tíz napot töltött Nagybányán és ezalatt nem találtak maguknak tíz percet sem arra, hogy velem elbeszélgessenek! Ami az együttműködést illeti, hivatalos titkársági bejegyzésekkel igazolhatom, hogy március 15. és április 20. között kereken 70 levél, dokumentum, átirat érkezett az általam vezetett osztályra, de ezekből egyet sem kaptam kézhez. Egyre világosabb, hogy miért. Ezen a héten bukkantam rájuk eldugva több irodában. Az is tudomásomra jutott, hogy négy román kollégámat akarták rábírni arra, hogy ellenem hamisan tanúskodjanak, amit ők, jóleső érzéssel mondom, visszautasítottak. Vagy egy másik példa: decemberben volt egy versenyvizsga, amelyről egyszerűen nem értesítettek, pedig a bizottság elnöke voltam...
– Milyen lépéseket tett, illetve szándékszik tenni az eljárás ellen?
– Azonnal fellebbeztem. Írtam egy háromoldalas tiltakozó levelet a miniszternek és az államtitkárnak. Önökön keresztül a sajtóhoz és magyarságunkhoz fordulok. Semmi szín alatt nem adom fel.
– Fordult-e az RMDSZ-hez ez ügyben?
– Természetesen. Először nem értek rá: a parlamenti képviselő, Böndi Gyöngyike valahol Máramarosszigeten volt, Ludescher István területi elnöknek is valami sürgős dolga akadt. A következő hétfőn elnökségi gyűlés volt, a végén ottmaradtam és elbeszélgettem az elnökkel. Minden kertelés nélkül tudtomra adta: "Tudok róla, mert felhívott a prefektus, mert téged meneszteni kell. Nem támogathatunk." Ez az, ami igazán fájó. Ha azt mondták volna: igen, uram, ha ön hibázott, ezt és ezt, mennie kell. Kértem, hallgattassunk meg, szemtől szemben hármasban, az RMDSZ-vezetőség, a lemondásomat javasoló bizottság és jómagam, s ha tényleg valamit rosszul csináltam, akkor váltsanak le. Nem akarok spekulálni, de számomra nyilvánvaló, honnan is fúj a szél, hogy tulajdonképpen maga az RMDSZ akar tőlem megszabadulni. Ha valami jól megy, azt el kell rontani, nehogy a fa kinője a gazt, a bokrot. Felajánlották: mondjak le és megúszhatom a hercehurcát. Kategorikusan elutasítottam. Nem szerzem meg nekik ezt az örömöt. Vállalom akár azt is, hogy elveszítem ezt a csatát, és ezért öt évig nem léptethetnek elő és fizetésemelést sem kaphatok. Akarom, hogy mindenki lássa: valójában mennyire nem törődik az RMDSZ a máramarosi magyar oktatással, azaz a jövőnkkel. Ugyanezt csinálták az elődömmel: addig szekálták a magyar főtanfelügyelő-helyettest, míg nem bírta idegekkel és lemondott, mert kezdte látni pár hónap után, hogyan is áll a helyzet. De eltökéltem, hogy kitartok. Nem látnám szívesen, hogy az 1989 előtti diktatúra valamiféle modernizált változata telepedjen ránk.
Bölönyi Zoltán
A Szatmár megyei Csanálos (Urziceni) és a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Vállaj között toronyiránt alig 2 kilométer a távolság, a két település magyar ajkú sváb lakosai közül sokan rokonságban állnak egymással, a Trianonban meghúzott országhatár miatt évtizedekig mégis csak ritkán találkozhattak.
Június 6-án Csanálos és Vállaj között a román és a magyar miniszterelnök határátkelőt avatott, amely alkalommal Adrian Nastase és Medgyessy Péter négyszemközti megbeszélést is folytatott egymással.
Az avatóünnepségen a magyar miniszterelnök egyebek között kijelentette: "Öröm számomra, hogy június 2-án a magyar parlament ratifikálta Románia NATO-tagságát. Ebben a szellemben számíthatnak ránk, miniszterelnök úr, román barátaink, annak elősegítésében, hogy Románia minél hamarabb az Európai Unió tagja legyen".
A román miniszterelnök az avatóünnepségen és a négyszemközti megbeszélést követő sajtótájékoztatón egyaránt elsősorban a múlt-temetés szükségességét hangsúlyozta: "Miközben egyesek még a múlttal küzdenek, mi, a két kormány, úgy döntöttünk, hogy a népeink jövőjével foglalkozunk. A mi barátságunknak világos jelzésekre van szüksége, az őszinteség és a nyitottság világos megnyilvánulásaira. Nincs szükségünk félelemkeltő mitológiák bátorítására, nincs szükségünk olyan legendák táplálására, amelyek nem vezetnek sehová. Európában senki nem vár arra, hogy megoldjuk a múlttal kapcsolatos örök vitáinkat. A jövővel kapcsolatos projektekre kell koncentrálnunk és együtt kell dolgoznunk. Ezért ezek a konkrét ügyek, amelyekről beszéltünk, az utak, az infrastrukturális projektek, a Gozsdu Alapítvány kérdése, a kedvezménytörvény problémája, a Romániában dolgozó és tanuló magyar állampolgároknak nyújtott konzuli szolgáltatások kérdése mind nagyon fontosak a számunkra. Miniszterelnök úrral úgy döntöttünk, hogy a jövőben is a konkrét projektek útján haladunk tovább".
Talán már a múlt-temetés jegyében történt, hogy miután az avatóünnepség keretében a két miniszterelnök átvágta a nemzetiszínű szalagokat, azokból egy-egy darabkát zakójuk felső zsebében, azaz ott helyeztek el, ahol a díszzsebkendőt szokás tartani. Így a közös program további részében Medgyessy piros-sárga-kék, Nastase piros-fehér-zöld szalagdarabkával a zakózsebben mutatkozott. Azok számára pedig, akikben az is felmerül, hogy a jelképes gesztusokon túl a mindennapi gyakorlatban mégis kb. mit kell eltemetni, és mit őrizzünk meg a múltból, szemléltető példa gyanánt álljon itt egyetlen információ: már-már úgy volt, hogy a csanálosi vámnak magyar nemzetiségű parancsnoka lesz. De aztán másként alakult, mert többen több felől is feltették a hagyományos káderpolitikai kérdést Bukarestnek: "Chiar n-ati gasit, ma, nici unul de-al nostru?" (Tényleg nem találtatok oda, hé, senkit a mi fajtánkból?)
Boros Ernő
Kolozsvári egyetemfejlesztés
A múlt hét végén felavatták a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári központi épületét. Akadt egy tévéhíradó, amely szerint az esemény jelentősége abban merült ki, hogy Medgyessy Péter levélben megmagyarázta távolmaradásának okát. A kolozsváriak ezzel szemben tapsukkal és ovációjukkal azt fejezték ki, hogy az esemény fénypontja az egyetemalapítónak tekinthető Orbán Viktor személyes megjelenése volt, aki beszédében többek között arra emlékeztetett, hogy amikor a kétmilliárd forintot a történelmi magyar egyházak által kezdeményezett, alapított erdélyi magánegyetem (kényszerűségből magán, mert a román állam máig nem volt hajlandó visszaállítani az 1959-ben megszüntetett magyar tannyelvű állami Bolyai Egyetemet) számára elkülönítették, Magyarország árvízzel küszködött, de az akkori kormány véleménye szerint a jövőépítéstől sohasem szabad sajnálni a pénzt. Majd kifejtette, hogy az erdélyi magyar egyetem hasznos az erdélyi magyaroknak, a román és a magyar államnak egyaránt.
A csanálosi határátkelő átadásának fontosságát is hasonlóképpen magyarázta levelében Magyarország jelenlegi miniszterelnöke. Hozzátennénk: nemcsak a magyar és a román nép érdekeit szolgálja az új határátkelő – a maga módján, hiszen a jövő évtől a schengeni vasfüggöny egyik legerősebb bástyája lesz –, hanem jól jött Medgyessynek és a kolozsváriaknak egyaránt. Hogy miért, annak kifejtését az olvasókra bízzuk. Mint ahogy annak a találgatását is, hogy Dávid Ibolya vajon miért nem szánt pár órát a hétvégéből Kolozsvárra. Pedig az Orbán-kormány minisztereként és akkori rokonszenves megnyilatkozásaiért neki is kijárt volna a vastaps a Mátyás-szülőház előtti terecskén. Tőkés László püspököt például osztatlan rokonszenvvel fogadta a tömeg, úgy is mint az egyetem egyik legfőbb cölöpverőjét.
És végül Markó Bélának, az RMDSZ elnökének szavaiból idéznénk szabadon: a Sapientia nem valósult volna meg több tényező, köztük az RMDSZ cselekvő részvétele nélkül, ez is azt igazolja, hogy összefogásra, szolidaritásra és nem széthúzásra van szükség. Újabb oldalvágást kapott tehát mindenki, aki azt képzeli, hogy létezik élet az RMDSZ-en kívül. El is hinnénk, ha valaki bebizonyítaná, hogy az RMDSZ korábbi nagy egyetem-ötlete, a Petőfi–Schiller azért bukott meg, mert nem állt melléje az RMDSZ.
Nits Árpád
Időről időre visszatérő téma az állam és a nagyváradi római katolikus püspökség között 1996 óta tartó pereskedés. A tét: a Körösvidéki Múzeumnak ma otthont adó Barokk Palota, a váradi püspökök rezidenciájának visszaszerzése. A második világháborút követően a kommunisták kizsuppolták az egyháziakat az épületből és aláíratták vélük annak örökös használatba való adását a román államnak. A püspökség a kényszeradományozás semmissé tételéért indított pert, ami hét esztendő alatt minden stációt végigjárt, tekintélyes ideje éppen a Legfelsőbb Bíróság fekteti az ügyet: mondvacsinált procedurális indokokkal halasztja félévenként az érdemi tárgyalást.
Most mégis felvillant egy halvány reménye annak, hogy az impozáns műemléképület legalább egyik szárnyába – még a Legfelsőbb Bíróság verdiktjének megszületése előtt – beköltözhessen az egyház: a legnagyobb titokban, a nyilvánosság teljes kizárásával helyszíni szemlét tartott az épületben Viorel Hrebenciuc, a kormánypárt alelnöke és Markó Béla RMDSZ-elnök. Elkísérte őket Florian Serac bihari kormánybiztos, Lakatos Péter megyei RMDSZ-elnök, Kiss Sándor, a Megyei Tanács alelnöke és természetesen Tempfli József püspök, valamint Fodor József vikárius is.
A látogatásról az általános helynök tájékoztatta – utólag – a sajtót. Elmondása szerint a vendégek külön kérése volt a nyilvánosság kizárása, arra hivatkozva, hogy nemcsak a múzeum–egyház viszonyt, hanem az SZDP–RMDSZ közötti protokollum egyéb, megyei vonatkozású pontjait is tárgyalják.
A Barokk Palota bejárásának eredményeként Hrebenciuc saját szemével győződhetett meg arról, hogy az épület egyik, a kápolnát is magába foglaló szárnya valóban elkülöníthető és felszabadítható: az itt található termeket raktárakként és restauráló műhelyekként használja a múzeum; az épületszárny külön oldalbejárattal rendelkezik, így a püspökség beköltözése nem zavarná a múzeumlátogatást és a közgyűjtemény őrzését.
Fodor vikárius szerint van alap a reményre, hiszen az SZDP-alelnök távozásakor kijelentette: "tudjuk, mit kell tenni, a probléma megoldható". Azt is megígérte, hogy – még e héten – a művelődési tárca szakembereiből álló bizottság érkezik Nagyváradra, amely megpróbál a Körösvidéki Múzeum részleges avagy teljes áttelepítéséhez megfelelő épületet találni.
Az általános helynök elmondta még: ha a látogatás során mutatott pozitív hozzáállás megmarad, még ez év őszén, úgy szeptember-október táján visszaköltözhet a püspökség hajdani székhelyének egyik szárnyába. A Legfelsőbb Bíróságon egyébként csak decemberben folytatódik a per.
T. Szabó Edit
Nagyítóval keresik a Bánságban azokat a fiatalokat, akik szívesen beállnának a határrendőrség kötelékébe, jóllehet a tényleges munkanélküliség az ország délnyugati részében is aggasztó. Jelenleg 300 állás betöltetlen a határon, ami azt jelenti, hogy a szolgálatot teljesítő civilek és egyenruhások létszáma mindössze a 75 százalékát képezi a papírforma szerinti összállománynak – tájékoztatott Viorel Alexe Temes megyei parancsnok. Elmondta, a legutóbbi versenyvizsgára öten iratkoztak be, ám nem mindegyikük felelt meg a követelményeknek. A főbiztos azonban olyan megmérettetést is számon tart, amelyen a komisszió tagjai legfeljebb egymásnak tehették fel kizáró jellegű kérdéseiket, jelölt ugyanis egy sem akadt. "Előfordult már, hogy 22 konkurensből csupán egy jelölt teljesítménye bizonyult elfogadhatónak. Általában a pályázók felkészületlenül állnak a bizottság elé, azt hiszik, hogy a határrendőrségbe simán, a legkisebb erőfeszítés nélkül be lehet sétálni. Sajnálom, de ez egyáltalán nem így van, ez nem tánciskola" – hangsúlyozta. Kifejtette, ha ki akarják szűrni a teljesen alkalmatlanokat, akkor csak az alkotmány bizonyos passzusaira kell rákérdezniük, azokat ugyanis csak nagyon kevesen ismerik. Hasonlóképpen, az államhatárok védelmére vonatkozó törvény sem örvend túlságosan nagy népszerűségnek a jelentkezők körében. "Holott – tette hozzá a komisszár – ez az a két dolog, amit egy határrendésznek betéve tudnia kellene." Mindezen elengedhetetlen feltételek mellett a jelöltek nem lehetnek 40 évesnél idősebbek, és igazolniuk kell, hogy letöltötték a sorkatonai szolgálatot, illetve elvégezték a középiskolát; felvételi esélyüket kedvezően befolyásolja a gépkocsivezetői jogosítvány. Lakást a munkaadók senkinek sem biztosítanak, ezzel együtt alkalmazottaiktól minden téren pontosságot várnak el, így azok, akik nem alkalmazkodnak a feletteseik által meghatározott óra- és munkarendhez, már szedhetik is a sátorfájukat.
Gurzó K. Enikő
| piros pünkösd napja |
A hétvégére alig kéttucat bérlő maradt a hírhedt háromszéki vállalkozó, Erdély Ede tulajdonában levő kézdivásárhelyi csavargyári garzonban, miután az mintegy másfél hónappal ezelőtt ultimátumot adott az épület elhagyására. A "stratégiai befektetéseiről" és rendőrségi ügyeiről híres multimilliárdos gelencei vállalkozó június elsejét jelölte meg türelmi időnek.
A felszólításnak kb. 60 család tett eleget, ők információink szerint szülőknél, testvéreknél és barátoknál húzták meg magukat. A lerobbant állapotban levő panelházban már csak azok maradtak, akiknek nincs hová menniük. A néhány megszólaltatott lakó közül csak egy merte vállalni a sajtónyilvánosságot, a többi a vállalkozótól rettegve még neve elhallgatása esetén is nehezen volt rábírható a beszélgetésre. Nagyjából hasonló sorsú, rossz anyagi körülmények közt élő emberekről van szó, akiknek jövedelmét a betegnyugdíj vagy a munkanélküli-segély jelenti, amelyből a házbér kifizetése után alig marad valami élelemre és gyógyszerre.
A megszólaltatott személyeknek június végéig érvényes bérleti szerződésük van, de úgy tudjuk, hogy olyanok is vannak, akiknek csak ősszel jár le. Az ottmaradt emberek a kétségbeesés határán állnak, hiszen nekik nincs hová menniük. Igaz, egy hónappal ezelőtt Erdély tett egy nagylelkű ajánlatot: költözzenek be a Kantában levő Gradinarul Rt. barakkjaiba. Ott viszont nincs villany, nincs víz, gyakorlatilag ötven ember zsúfolódna össze egyetlen raktárban. Igaz, hogy a csavargyári garzon sem valami panzió: két éve nincs villanyáram, a télen kályhákkal fűtöttek, sőt egy adott pillanatban még annak a veszélye is fönnállt, hogy ivóvíz nélkül maradnak, mert Erdély nem fizette ki adósságát a közüzemek felé.
A tulaj egyébként arra hivatkozva kérte a lakók távozását, hogy fel akarja újítani a lepusztult épületet. Értesülésünk szerint a vállalkozó egy szóbeli ajánlatot tett az önkormányzatnak: az épületet vegye meg tőle.
Felső-Háromszéken nem csak a csavargyári garzon lakói vannak olyan helyzetben, hogy az utcára kerülnek: a Kézdivásárhelytől négy kilométerre levő Szentkatolnán szintén egy vállalkozó akarja kipakolni a tulajdonában levő tömbház bérlőit: Cseh Ferenc magánvállalkozó több ízben megpróbálta kilakoltatni a bérlőket, egy alkalommal saját maga ült egy buldózer kormánya mögé azzal a szándékkal, hogy lerombolja az épületet. A bérlők beperelték a vállalkozót, bérleti szerződésükre hivatkozva bíróságon akarják igazukat kiharcolni.
B. L.
Kerekes szerint: meztelen a király
A két világháború közötti Erdély legnagyobb mecénásának, Kemény Jánosnak marosvécsi kastélyát 1948-ban államosították. A húszas évek derekától évenként megszervezett helikoni találkozók színhelyeként a kastély művelődéstörténeti jelentőséget nyert. Az államosítás óta szellemi fogyatékos gyerekeket és felnőtteket ápolnak benne. A báró örökösei vissza szeretnék szerezni a kastély tulajdonjogát. Szándékaik szerint újra az erdélyi művelődés szolgálatába állítanák, de attól sem zárkóznának el, hogy az említett egészségügyi intézmény egy ideig még ott működjék.
A 2002. évi 10-es törvény értelmében az örökösök visszaigényelték a marosvécsi kastélyt. Jogi képviselőjük, Kerekes Károly parlamenti képviselő révén szeptemberben indították el a szokásos procedúrát. A törvény rendelkezései szerint a vécsi kastély a természetben visszaszolgáltatandók kategóriájába tartozott. Csakhogy tavaly szeptemberben, nagyjából a per beindításával egy időben a kormány rendeletet hozott, amelyben módosította a 10-es törvényt, pontosabban azt a cikkelyt, amely alapján a vécsi kastély visszaszolgáltatását kérték. Az ügy furcsasága, hogy a szeptemberben hozott kormányrendelet csak decemberben jelent meg a Hivatalos Közlönyben. Időközben a kormány vaskos dossziét állított össze azon ingatlanokról, amelyekben költségvetési intézmények működnek, s amelyek ennek folytán a helyi önkormányzatok javára telekeltetendők, tehát természetben nem visszaszolgáltatandók. Az örökösök januárban a per felfüggesztését kérték, ugyanakkor egy újabb pert indítottak, amelyben azt kérik, hogy a marosvécsi kastélyt töröljék az említett listáról, hisz a kormányhatározat nem vonatkozhat az érvénytelen jogcímmel – magyarán: az akkori törvényekbe ütköző módon – államosított ingatlanokra.
Az ügy pikantériája, hogy a két hónappal ezelőtt Marosvécsen megforduló kormányfőtitkár, Serban Mihailescu mind a helyszínen, mind a vásárhelyi prefektúrán még azt ígérte, hogy a kastélyt természetben juttatják vissza. Ennek ellenére a marosvásárhelyi táblabíróságon folyó per második, május 29-ei tárgyalására sem juttatták el a kormány álláspontját tükröző hivatalos iratokat. Kerekes a kormánynál érdeklődött a késlekedés oka felől, ahol megtudta: ugyan még nem küldték el, de már megszületett az illető dokumentum, amelyben a kormányfőtitkár, vécsi és vásárhelyi ígéreteivel ellentétben, a kastély köztulajdonban való megtartását kérte. Ez késztette napirend előtti felszólalásra Kerekest, aki élesen elítélte a kormány kétkulacsos magatartását, kétségbe vonva annak szavahihetőségét. A perben a kormány halasztást kért és kapott.
A napokban gyökeres fordulat következett be az ügyben: miután a képviselőház már áprilisban megtette, a szenátus is elfogadta azt a törvénymódosító javaslatot, amely törli a tavaly őszi kormányrendeletet és eredeti formájában állítja vissza a 10-es törvényt. Kerekes szerint akár abba is hagyhatnák a kormányhatározat megsemmisítése érdekében indított pert, mert a 10-es törvény előírásai szerint a marosvécsi kastély tulajdonjoga egyértelműen az örökösöket illeti.
Sz. L.
Csendben és rendben, az egyházi jellegnek és az ünnep szellemiségének megfelelően zajlott le a 437. csíksomlyói pünkösdi búcsú, amelyre idén is százezrek zarándokoltak el.
A Szék útját szombat reggel már zsúfolásig megtöltötték az Erdély és Magyarország minden szegletéből érkezett keresztalják, amelyek a kegytemplom előtt tisztelegve meghajtották zászlóikat, majd felvonultak a két Somlyó-hegy közötti nyeregbe. Eljöttek a búcsúra az ausztráliai Sydneyből, az amerikai San Franciscóból, Los Angelesből, Írországból, sőt egyesek tudni vélték, hogy két személy Koreából is érkezett. Idén is voltak, kik gyalog tették meg az utat, a gyergyóditrói keresztalja például jó félszáz kilométerről. A nyeregben, amely fölött a Nagysomlyó-hegyi kilátón idén is büszkén lengedezett a magyar nemzetiszínű lobogó, az ünnepi szentmisét Jakubinyi György gyulafehérvári érsek celebrálta, a szentbeszédet a székelyudvarhelyi Albert atya tartotta. A Ferenc-rendi szerzetes kijelentette, a mai világban a legnagyobb érték az emberi élet, és arra buzdította, illetve édesanyjának hetedik gyermekeként alázattal kérte az asszonyokat, hogy vállaljanak gyermeket, a magyarság életében ugyanis nagy szükség van ma a fiatalságra. Albert atya a Szűzanya üzenetét közvetítette az idén is jelen lévő csángóknak. Elmondta, azt üzeni nekik a Szűzanya, hogy tartsanak ki és követeljék a jogaikat, ennek ugyanis előbb-utóbb foganatja lesz, hisz elvégre kultúrvilágban élünk. A páter a politikusainknak is üzent, felszólította a különféle platformok, csoportosulások tagjait, hogy folytassanak párbeszédet egymással.
A csíksomlyói nyeregben éppen az áldoztatás zajlott, amikor az égi áldás is hullni kezdett, zarándokok ezrei indultak el a hegyről lefelé.
Az idei csíksomlyói búcsún nem történt súlyosabb sérülés. Hat személyt töréssel, egyet vetéléssel, egyet szívpanaszokkal, egyet pedig ájulással szállítottak kórházba. A felállított egészségügyi sátraknál főként a meleg miatti vérnyomásproblémákkal és a mászás közben történt kisebb sérülésekkel jelentkeztek az emberek, nagyon sokan pedig vizet kértek.
Kiss Edit
A magyarság érdekében hivatástudattal végzett munkájáért vette át a Julianus-díjat péntek este Csíkszeredában Orbán Viktor, a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség elnöke, volt magyar miniszterelnök és Havadtői Sándor amerikai nyugalmazott református lelkész.
A díjátadás helyszínén, a félig kész Szent Ágoston-templomban harangzúgással és vastapssal fogadták Orbán Viktort az összesereglett csíkszeredaiak és számos magyarországi, a csíksomlyói búcsúra érkezett turista. A díjátadást megelőző ökumenikus istentiszteleten Tőkés László királyhágómelléki református püspök többek között kijelentette: "Azt mondják, hogy az egyház ne politizáljon. Maga Márton Áron püspök mondta, hogy ez nem politika, itt az életünkről van szó. Ma sem politizálunk, egyszerűen az önrendelkezésünket akarjuk, szabad emberhez és szabad néphez méltó életet akarunk élni, mert ehhez istenadta jogunk van". Czirják Árpád római katolikus érseki helynök a válságról beszélt. Elmondta, elöregedett az erdélyi magyarság, nincs jövőképünk, gazdasági és politikai válság nyomorgat, végül kijelentette, de jó lenne, ha az első pünkösdhöz hasonló csoda történne velünk is.
A Julianus-díjat elsőként Havadtői Sándor, Amerikában élő nyugalmazott református lelkipásztor vette át, akinek áldozatos karitatív munkájáról Nyárádi Elemér beszélt, aki kihasználta az alkalmat arra is, hogy éles hangú kritikát fogalmazzon meg az RMDSZ csúcsvezetősége ellen. Havadtői a díjat megköszönő beszédében kijelentette, az erdélyi magyarság ne várjon senkitől segítséget, csak önmagától, tegyen meg mindent, amit megtehet és követelje a jogait.
Orbán Viktorról Czirják helynök mondott laudációt, aki a politikus, a szónok és a hazafi Orbán Viktorról beszélt. A politikusról a méltató úgy vélekedett, hogy az a hatalmat eszköznek és nem célnak tekinti, a szónokról, hogy nemcsak tisztán lát, hanem láttat is, a hazafiról pedig, hogy tizenötmillió magyar miniszterelnökeként a magyar nemzettudat ápolója, védelmezője. Köszönőbeszédében a díjazott az Európai Unióban megvalósuló nemzeti újjáegyesítésről beszélt. Kijelentette: "Szövetségeseket kell keresni, mert vannak szövetségeseink. Mi Magyarországon annak tudatában tesszük a dolgunkat, hogy vannak szövetségeseink, akiket a határok nem tudnak tőlünk elválasztani".
K. E.
Június 4-én Gyergyócsomafalván is volt egy megemlékező rendezvény Trianoni évforduló címmel a Borsos Miklós Emlékházban. A jelenlévők hangszalagról hallgatták végig a Magyar passió című zenés-irodalmi összeállítást, majd a Gyulafehérvártól Trianonig című dokumentumfilmet tekinthették meg. A helyi RMDSZ és a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány által szervezett rendezvény vitafórummal zárult. Borsos Géza, az alapítvány elnöke szerint Trianon nem szabadna tabu téma legyen, erről beszélni kell. Azért fontosak az ilyen jellegű rendezvények és megemlékezések, hogy lassan levetkőzhessük trianoni pszichózisunkat, traumánkat, leromboljuk a "bűnös nemzet" megbélyegzést, kimondhassuk az igazságot. "Trianon közvetlen következményeként ledöntötték a marosvásárhelyi Kossuth-szobrot. Ezt a szobrot állítottuk újra 2001 őszén Gyergyócsomafalván, ezáltal is letörve egy darabot a trianoni falból" – mondta Borsos. A beszélgetés során szó esett továbbá az autonómiakoncepcióról, amelyet az 1918–20-as időszakban Románia önként ajánlott fel az itt élő népeknek, de soha nem érvényesített, holott nagyon is illeszkedett volna a wilsoni elvekbe.
Ambrus A. Árpád
| közös magánügyeink |
Történt valaha, hogy az amúgy Kolozsváron született, de hosszú éveken át Csíkban tanárkodó, majd 1989 után parlamenti képviselőségig emelkedő Nagy Benedeket az RMDSZ csíki szervezete súlyos etikai vétség miatt kizárta a soraiból. Mondandónk szempontjából nem lényeges, hogy mi állt e döntés mögött, egyébként is köztudott. 1995 elején, amikor a kizárás megtörtént, Nagy éppen második képviselői mandátumát töltötte, s noha ettől a pillanattól már nem volt de jure tagja a pártnak, a sajátosan eredeti román demokrácia körülményei és jogviszonyai közepette, valamint az RMDSZ furcsa – se nem párt, se nem civil szervezet – státusa okán nemcsak hogy megtarthatta parlamenti bársonyszékét, hanem még a frakcióból sem zárták ki. Nagy Benedeket tehát kizárták, soha vissza nem vették, ám ő ennek ellenére továbbra is az RMDSZ tagja maradt, mondván: a szövetség egyik társult szervezetének – az Erdélyi Magyar Kereszténydemokrata Pártnak, később Mozgalomnak – volt és most is a tagja. (Ez a kis huncutság is bizonyítja: menynyire elhibázott az a kongresszusi döntés, hogy csak az RMDSZ-tagok válasszák meg a szervezet vezetőit, hiszen valahol, ha áttételesen is, sok tagkönyv nélküli erdélyi magyar tagja a szövetségnek vagy köze van hozzá azáltal, hogy valamilyen társult szervezetben ott található.)
A csíki szervezet akkori döntését az SZKT is jóváhagyta – lásd az erről szóló 1995. február 28-ai újsághír fakszimiléjét. És itt jön a nagy bukfenc: az RMDSZ Csík Területi Szervezetében idén május 11-én lezajlott belső választásokon Nagy Benedek is elindult, sőt egyenesen az SZKT-ban találta magát. Hogy ez már nem az az SZKT, amelyik nyolc évvel ezelőtt kizárta az RMDSZ-ből és ez már nem ugyanaz a csíki területi szervezet? Hogy ez már nem is ugyanaz az RMDSZ? Ezt sokan mondják ma már és egyre többen, míg mások azt is hozzáteszik: talán nem is ugyanaz a Nagy Benedek. (Nyilván nem az, hiszen ma már a bukaresti Vallásügyi Államtitkárság főtanácsosaként tevékenykedik, s hogy miként jutott ehhez a tisztséghez, az egy másik történet.)
Főleg Székelyföldön merült fel sok erdélyi magyarban a kérdés: visszavette-e az a szervezet Nagy Benedeket a tagjai közé, amelyik annak idején törölte, most pedig az SZKT-ba küldte, és ha igen, mikor?
Bevalljuk, nem egy illetékessel való beszélgetés után sem tudunk pontos választ adni erre a kérdésre. A csíki szervezet jelenlegi elnöke, Ráduly Róbert szerint "az emberek javasolták az SZKT-tagságra, majd megszavazták ezt, és minálunk demokrácia van, tehát Nagy Benedek az SZKT-ba megy. Senki nem emelt óvást ez ellen, még az ellenőrző bizottság tagjai sem, tehát akkor szerintem Nagy Benedek tagságával minden rendben van". Érdeklődtünk magától az érintettől is a fentiek felől, aki elmondta, hogy büntetését még a kolozsvári kongresszus feloldotta, és azóta újra a csíki szervezet tagja, tehát jogosan indult a belső választásokon. A továbbiakban megkérdezett RMDSZ-tisztségviselők közül azonban többen is kijelentették, hogy az ominózus kongresszuson a Nagy Benedek-ügyet nem is tárgyalták, tehát arról nem is dönthettek. De egyébként is: a csíki szervezet zárta ki a volt képviselőt, tehát annak kellett volna visszavennie. Ilyesmire sem emlékszik azonban senki.
Az egész Nagy-ügyről talán szót sem ejtenénk, ha nem rejtene magában több tanulságot. Az egyik az, hogy az RMDSZ-t jellemző nagy "átláthatóságban" egy ilyen esetről még a honatyák sem tudják, hogy miként történtek bizonyos dolgok és mi is a jogszerű helyzet. Ha nem a szabályoknak megfelelően jártak el ebben az ügyben, ha mutyiban történtek döntések-intézkedések, akkor más ügyek szabályossága is megkérdőjeleződik, s a szövetség demokratizmusa sározódik megint be. Sokaknak lehet az érzése az, hogy Nagy Benedeket a hátsó ajtón csempészték-tolták be az SZKT-ba, megint történt valami mismás. A mismásokból, ki- és betolásokból pedig mindenkinek elege van, s a szövetséget sem hinnénk, hogy erősítené. Vagy talán már nem is szorul erősítésre?
Román Győző
Egy ideje az RMDSZ különböző rangú-rendű vezetői – főleg a topon lévő államférfiak – már nem mennek ki a nép közé, csak úgy elbeszélgetni erről-arról, fórumozni, gyűlésezni, szembesülni a gondokkal, felvetésekkel, kérdésekkel, tengelyt akasztani a kiabáló és számon kérő elégedetlenkedőkkel. Nem fűlik a foguk a nyilvános kritikához. Ezért aztán egyre zártabb körben "találkoznak a választókkal". Főleg a párt szűkebb aktívájával, a tisztségviselőkkel, megválogatott szimpatizánsokkal, a meghívásos alapon toborzott-összetrombitált meghívottakkal. Itt és így aztán nincs gond a szótértéssel.
Nemrég – hallottuk – a Maros megyei Erdőszentgyörgyön volt afféle fórum, ahol is az RMDSZ fő-fői randevúztak "a térségben élő, tevékenykedő értelmiségiekkel". Annak a híre már nem jutott el hozzánk, hogy hányukkal, kikkel, milyen szelekció alapján, de a pártsajtó szétkürtölte: a politikusok mindent szépen elmagyaráztak. Egyebek mellett hogy miért kell tolnia az RMDSZ-nek a korrupt Nastase-kormányzat szekerét. Hogy pl. legyen autópálya Erdélyben (unokáink sem fogják látni). Vitákra pedig nincs semmi szükség a szövetségen és a magyarságon belül. Ezt Markó Béla mondta (nem Kadhafi ezredes vagy Fidel Castro). Az egyik kísérője meg azzal jött elő, hogy nagyszerű dolgok várhatók az oktatás terén, mert elkészült a tanügyi törvény módosítása. A magyar tagozatosoknak továbbra is románul kell egy csomó mindent tanulniuk, ellenben nem kötelező a hatéves gyereket iskolába küldeni, viszont lehet kérvényezni az ennél kisebbek beíratását is (logikus, nem?). De vannak egyéb furcsaságok is: közelharcot kellett vívni az elmúlt években azért, hogy a kisebb településeken is létesüljenek bíróságok, ám ha nem fog nőni a bűnözés és a viszálykodás, be kell azokat zárni. Erdőszentgyörgy pl. legalább évi 2000 peres ügyet kellene előállítson, de már Nagyszalontán is beszélik, hogy túl nyugis a város és környéke...
No, aztán elhangzottak ilyen "hasznos útmutatások" is választottjainktól: "A már kidolgozott kistérségi vidékfejlesztési stratégia alapján fontos a helyi sajátosságok érvényesülésének szorgalmazása". Nem csoda, hogy ezek után "a helyi értelmiségiek" jól beolvastak a messziről jött politikus uraknak, a kiabálás nem hallatszott idáig, ezért feltételezzük: a legcivilizáltabb hangnemben mondták el nekik, hogy pl. a helyi kórház az év eleje óta a fizetéseken kívül semmilyen támogatást nem kapott, az egyházak segítsége nélkül a beutalt betegek éhen haltak volna, s a legszükségesebb gyógyszereket külföldi segélyezőktől szerzik be. Amúgy pedig általában semmi sincs rendben, semmi sem működik, semmi sincs úgy, ahogy a politikusok láttatni szeretnék, az értelmiségi lét feltételeinek meglétéről nem is beszélve.
T. P.
Úgy egy éve tudjuk, 200 ezerrel kevesebben vagyunk magyarok Romániában. Területenként leosztva kiderült, "Nagybányán nem is olyan rossz a helyzet", hisz május 9-én a legutolsó, tisztújítónak nevezett RMDSZ-közgyűlésén hivatalosan bejelentették: a város magyarsága 25 ezerről "csak" ötezerrel csökkent 20 ezerre a tavalyi népszámlálás adatai szerint. Politikusaink – dicséretes módon némi önkritikát is alkalmazva – beismerték, hogy máramarosi magyarságunk 80 százaléka nem ment el szavazni a legutolsó választásokon. Ha mindez fordítva történik, akkor a magát még mindig közképviseleti és érdekvédelmi szervezetnek hirdető RMDSZ helyzete sokkal jobb lett volna...
Elgondolkodtató adatok az egyházak részéről is vannak. Székely József tanárnak köszönhetően bemutathatjuk azt a statisztikát, amely a nagybányai történelmi egyházak összesített anyakönyvi adatait tartalmazza az 1952–2002 közötti időszakra, tízéves intervallumokra felosztva, tekintettel a keresztelők és a temetések számára. Íme: 1952-ben 262 keresztelő, 155 temetés, 1962-ben 284 és 137, 1972-ben 425 és 161 (egyfajta demográfiai csúcs a "politikai nyitás" éveit követően?!), 1982-ben még 371 és 257, majd következett a "fordulat": 1992-ben 234 keresztelő és 347 temetés, 2002-ben pedig 113 és 310.
Megoldásokat 1989 óta vagy inkább, mondhatnánk, 1918 óta keresünk. A tanulságokat vonja le mindenki saját maga számára, de tény és való, magára hagyott civil társadalmunk egymagában nem boldogul. Ugyanakkor igazságtalan lenne sorstalanságunk miatt csupán politikusainkat hibáztatni, hisz a népességcsökkenés egész Európát sújtó probléma, de kétségtelen, hogy a holtpontról való kimozdulás anyagi és hatalmi eszközeinek túlnyomó része a politikum kezében van.
Az elmúlt 13 év "apró lépéses" politikájának eredményei, a fenti adatok tükrében, nem nagyon mutatkoznak. De legyünk türelemmel, mondják nekünk, a probléma több, mint hatalmas. Ez természetesen így van, nem is várhatunk látványos eredményeket hónapokon, egy-két éven belül, de legalább annak az átfogó fennmaradási és fejlődési stratégiának meg kellett volna már végre születnie, mert a tények sürgetnek. Magatartásuk, hiányzó felelősségtudatuk ébredése által politikusainknak legalább a jobbulás reményét kellene feltámasztaniuk bennünk – ez igenis jogos követelés.
Realista módon illik belátnunk, hogy ha az 1989-es fordulat óta ez nem következett be, egyáltalán semmilyen biztató jel sincs arra nézve, hogy ezután netán bekövetkezik. Ha pedig többre nem futja, akkor végre állapítsuk meg, hogy az Európai Unió és az Egyesült Államok által mélységesen korruptnak minősített bukaresti hatalom segítségével megtett apró lépések zsákutcába vezetnek, és az új alternatíva ideje elérkezett.
Bölönyi Zoltán
Tombolt a telt cigányasszony, a sok közül az egyik, amikor végigsétáltam a temesvári Loga utcán, csak úgy, szakmai ártalomból, a múlt héten. Nyakában millió aranylánc járta a csárdást, értékes ékei hol jobbra, hol balra lengtek ki, de nem akárhogy, találomra, hanem összejátszva égnek emelt, hadonászó karjaival. Szemei szerteszéjjel szórták a szikrákat, torkából százfelé szaladtak szét az átkok. Roma nyelven hadovált, valamelyik, valamiféle, valahonnani roma nyelven. Nem tudom tehát, mi is lehetett a baja. Gondolom, a romániai bürokrácia miatt gerjedt ennyire haragra. Kalapos férje/párja/ismerőse ugyanis ott állt vele szemben, hátával nekitámaszkodva egy Mercinek, velem együtt nyelte az asszony szitkait, néha beledörmögött valamit a kajabálásba; legalább értette. Mentem volna máris tovább, mégsem mentem. Díszletként feltűnt ugyanis a Palota, az egyetlen, ami arrafelé, a város villanegyedében ez idáig még büszkén viselte az emeletes, virágoskert által körülzárt, családi építményeknek kijáró elnevezést. Nagyanyám mindig mondta: ami késik, nem múlik. Igaza lett. Verték, ütötték. Nem a nagyimat, a Házat. Mint a kandallóban a tűz, úgy pattogott a vakolat, repültek lefelé a tetőről a cserepek, zuhantak ki az évszázados ablakkeretek meg az üvegek, súlyuk alatt darabokra törve nagyokat csörömpöltek, felsírt a lelkem. Furcsállottam, hogy az épületre mostanáig senkinek sem fájt a foga, bejáratát már a gyep is belepte. Tavaly még embert is öltek az udvarán; állítólag ittas cimborája tekerte meg benne a bicskáját. Az áldozat nem élte túl az incidenst, pillanatok alatt elterült és meghalt. Hiába rohant a rohammentő. Aztán a rendőrség is megérkezett, a gyilkost belökték a dutyiba, az áldozatot a hullakamrába, s azzal végképp befellegzett a romok közötti csetepatéknak. Ács volt mindkét szerencsétlen, renoválniuk kellett volna az ingatlant. Hogy mi célból, kinek a megbízásából, azt már ne kérdezzék. Esetleg tippelek. Na mindegy, úgyis lényegtelen ez a részlet, fontos viszont a következő: a tett színhelyére később visszatértek a rendőrök. Nem nyomozni akartak ők odabenn, sajna, inkább lakni. Be is költöztek azonnal az udvari konstrukcióba, az egykori pártóvodába. Azóta is használják, élvezik a zugra hajdan árnyékot vető lombos fák hűlt helyét. Újakat nem ültettek, minek azt? Ottjártamkor, a cigányok veszekedésekor is bent ültek, ám a csend érdekében semmit sem tettek. Minden bizonnyal fülük már hozzászokott a ricsajhoz, cirkuszhoz, hiszen ma már többnyire romák lakják a negyedet. Sátor egy sincs, mint ahogyan félig földbe ásott kulipintyó, putri sem ebben a zónában. Paloták, azok vannak, giccs mind, legalább nem látszanak ki a cirádák közül. Hemzsegnek a gettóban a puttók is meg az angyalkák örökre gipszbe merevülten, természetesen, táncukat műmozaikkal, műmárvánnyal lefedett járófelületen lejtik naphosszat. Függöny helyett törvényszerűen műperzsa védi a fénytől a nemesfémbe rámázott nyílásokat, hárítja el a Rózsapark felől érkező oxigénbombákat. Fertőzésveszély kizárva. Hogy hány efféle ház van azokban a belvárosi utcákban? Nehéz lenne kikalkulálni, számuk talán már a száz felé közelít. A polgármester bólint: az árut általában az viszi, aki az árát lepengeti, a nyilvános árverésnek nem a vásárló bőrszíne a tétje. E tekintetben már csak mellékes, hogy lassacskán panoptikumba szorul a fehér (értsd: a fehér bőrű egyén), óhatatlanul is rasszista lesz az ember, mert látván látja, hogy felborul a rend, eltűnik a trend, diadalt arat az ízléstelenség. Készpénz-eldorádó, zsiványtanya, nyomasztó sehonnaiság...
Gurzó K. Enikő
| a távolságot mint üveggolyót |
Néhány hónappal ezelőtt ismeretlen eredetű járványos betegség kezdett elharapózni Délkelet-Ázsiában, egy dél-kínai tartományból kiindulva. Egyesek konkrétabban fogalmaznak ma már, mondván: egy hongkongi szállodából terjedt szét a világszerte riadalmat keltő atípusos tüdőgyulladás vírusa.
A súlyos akut légúti szindrómaként (SARS) is emlegetett betegség magas lázzal, száraz köhögéssel kezdődik, és hamarosan légzési nehézségekhez vezet. Emiatt a betegek jelentős részét lélegeztető gépre kell kapcsolni a tünetek jelentkezésétől számított ötödik napon. A járvány kórokozója a már jól ismert paramyxovírusok családjának tagja, csakúgy, mint a kanyaró és a mumpsz okozója. A kutatók szerint az atípusos tüdőgyulladás vírusa ellen egyelőre nincs speciális gyógyszer, számos feltételezés látott napvilágot a mikroorganizmus eredetét tekintve is (kezdve a meteorittal való érkezéstől egészen a cibetmacskától való "elkapásig", a génmanipulációs műhibától a humánadaptációig), de minden bizonnyal még évekbe telik, mire oltóanyag készülhet a megelőzésre. A betegség szétterjedésének természetesen nagymértékben kedvezett a korszerű közlekedési eszközök igénybevétele, a nagy távolságok pár óra alatt történő áthidalhatósága, az emberek utazási kedve és kényszere. A vírust hamar széthordták ugyan a világban, de a szigorú óvintézkedésekre koncentráló nemzetközi összefogás és az önfeláldozó orvosi munka szerencsére elejét vette egy valódi pandémiának. Egyes ázsiai országokban már meg is állt a járvány terjedése, másutt pedig csökkenőben a halálosan végződő esetek száma. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) múlt heti kimutatása szerint világszerte eddig nyolc és fél ezer személy betegedett meg összesen 32 országban (főként Délkelet-Ázsiában és Észak-Európában), a halottak száma 770 (legtöbbjük kínai, hongkongi, tajvani illetőségű).
A SARS számos következménye közül az egyik legmarkánsabb az, ami a nemzetközi turizmust érinti, különös tekintettel a Délkelet-Ázsiába irányulóra. A régió egyes országainak nemzetgazdasága számára létfontosságú ágazat a turizmus, így minden érdekük megvan ahhoz, hogy kiiktassák mint potenciális veszélyforrást a járványt és meg tudják győzni a közvéleményt: csak az eddig is fennálló kockázatokkal kell számolnia annak, aki a térségbe utazik, akár üzleti, akár szórakozási, akár más céllal. Az atípusos tüdőgyulladással kapcsolatos hírek között talán éppen a térség legnagyobb turistaparadicsoma, Thaiföld szerepelt a legkevesebbet. Járvány ide, járvány oda, az alább olvasható, háromrészesre tervezett riportsorozatból talán kiviláglik, miért érdemes az Indokínai-félszigetre utaznia annak, aki megteheti, és mire számíthat, ha megadatik számára ez a lehetőség. Azt mindenképpen jeleznünk kell: az úti beszámoló nyugaton élő szerzője még azelőtt járt a zónában, mielőtt ez a sok fejtörést és nagy riadalmat keltő járvány felütötte volna a fejét.
Nemcsak Kína, Thaiföld is a mosoly országa, már csak azért is, mert ez az 513.115 négyzetkilométernyi, 65 millió lakosú terület sohasem került gyarmati uralom alá, szabad maradt évszázadokon keresztül. Igaz, szomszédaival (Laosszal, Burmával, Kambodzsával) véres háborúkat folytatott, néha tartományai egy részét is elfoglalták, de mindez nem változtatott a megszakítás nélkül fönnálló függetlenség tényén. Az európai köztudatban Thaiföld inkább a régi Sziám néven rögződött, s ha eszünkbe jut, csúcsos, ezüst sapkát és hosszú körmöket viselő, szertartásos lassúsággal kígyózó táncosnők jelennek meg lelki szemeink előtt, s talán fölidézzük Yul Brynner és Deborah Kerr 1956-ban készült A király és én című filmjét, mely a 19. században élt IV. Rama és gyermekeinek Anna névre hallgató, angol nevelőnője közötti évelődéseit viszi vászonra. No és a rizs, az orchideák, a selyem, az ezüst, a drágakövek (ópium!) meg a sziámi macska!
A ThaiAir hatalmas Jumbo gépén repülök Zürichből Bangkokba, s a 11 órás végtelen éjszaka alatt sok mindenről van lehetőségem elmélkedni. Mi, akik hozzászoktunk már a gépmadarak állandó jövés-menéséhez, belegondolunk-e időnként, milyen döbbenetes technikai csoda, hogy egy ilyen mamutalkotmány a maga 400 utasával, 6000 kilométeren át megállás nélkül képes hasítani az eget? Honthy Hanna még ezt énekelte: "Egy Blériot nevű fantaszta akadt, / Géppel repül a nap tüze alatt. / Megesik, hogy leesik. / Én nem értem, ebben mi a sikk!?" Bizony, az ő korosztályának még óriási szenzációt jelentett, hogy (száz esztendeje sincs!) 1909-ben Blériot átszelte kezdetleges gépével a La Manche-csatornát, nem beszélve Lindberghről, akinek csupán 1927-ben sikerült "megbirkóznia" az Atlanti-óceánnal! Hol vagyunk ma már mindettől! Az utasok nagy részének eszébe sem jut, hogy valami veszély fenyegetné. Próbál ide-oda forgolódva aludni, válogat a csinos, finom modorú thai légikisasszonyok kínálta üdítőitalokból, zenét hallgat vagy filmet néz. Időről időre bemutatják a képernyőn az útvonalat, és tájékozódni lehet a repülési magasság, az átlagos sebesség, a külső hőmérséklet felől. Megtudjuk azt is, hogy a célállomáson a megérkezéskor pontosan hány óra lesz (jelen esetben hattal kevesebb, mint Európában). Rendszeresen megjelenik lila-mustársárga színeiben a thai nemzeti jelvény, mely kacskaringós vonalaival leginkább a mi népművészeti motívumainkra emlékeztet. A gép személyzete jelentős. Több első- és másodpilóta, pincérek, pincérnők stb. Fölvonulásuk – kereken guruló, fekete ruhatároló bőröndjeikkel – indulás előtt szertartásszámba megy.
Fáradtan, elgyötörten érkezünk a thai fővárosba. Csupán a leszállás előtt szétosztott forró vizes mosdókesztyűk törlik ki szemünkből valamennyire az álmot. Reggel van, egy új nap kezdete. A hatalmas bangkoki repülőtér épületében bolyongva egyedül kell megtalálnom az északi nagyvárosba, Chiang Maiba induló gépet. Szerencsére a jelzőtáblák kitűnőek, egyedül a várakozásra szánt karosszékek hagynak kívánnivalót: műanyagból készültek, hidegek és kemények.
A másfél órás út az éjszakai tortúra után már csupán verébugrás. Noha az ablak mellett kaptam helyet, nem látok a tájból semmit. A hőség fehér páraburka takarja. Így inkább a mellettem ülő diákot figyelem, aki ügyes, gyors mozdulatokkal jegyzetelget valami könyvből.
A thai a 13. században a szanszkritből átvett betűírás – 44 mássalhangzóval, 32 magánhangzóval. Nyomtatott formájában mutatós, dekoratív, de ember legyen a talpán, aki a mindennapi életben is képes használni! Itt említem meg, hogy a thai úgynevezett "tonális" nyelv, amelyben ugyanolyan hangsorok eltérő hanglejtéssel más és más jelentést hordoznak, miként a kínaiban. Ezért nehéz megtanulni.
A repülőtéren a Vögele társaság idegenvezetője, a turisták által Sunnynak átkeresztelt molett, de mindig vidám fiatal bennszülött lány fogad. Egyetemet végzett, többször megfordult Európában, s elég jól beszéli a német nyelvet.
A repülőtér hűvöséből forró kemencébe érkezünk. Majd 40 Celsius-fok van. (A hőmérséklet április közepén éri el a maximumot, aztán megérkezik a nyári monszun, és az eladdig ernyedten bóbiskoló trópusi esőerdők megelevenednek…) Mindnyájan kapunk egy illatos, fehér virágokból fűzött nyakéket, majd megindulunk a Novotel felé, mely – miként későbbi szállodáink mindegyike – modern, kényelmes, légkondicionált. Előterében késő estig igénybe vehető szabadtéri uszoda. Az egyetlen probléma a víz! A csapból nem szabad inni, de még fogmosáshoz is jobb a palackozott ásványvizeket használni. Itt tanulja meg az ember, milyen nagy érték az ivóvíz és hogy mennyire kell takarékoskodni minden egyes csöppjével!
Chiang Mai (az "új város") északon, a hegyek lábánál fekszik. Veszélyes szerpentinúton kapaszkodunk fel az 1600 méter magas hegy csúcsán