Ötvennyolc évvel ezelôtt, 1945. január 23-án a vajdasági Csúrogon a reggeli órákban a magyar házakban fegyveres emberek jelentek meg, felszólítva a megrémült csonka családokat, hogy azonnal hagyják el otthonukat. Igen, csonka családokat, mivel 1944 ôszén már a férfiakat elvitték és kivégezték. Ezzel a szörnyû gaztettel azonban nem elégedtek meg. A nemzetgyûlölet erôsebb volt minden emberi érzésnél.

Öt percet adtak pakolásra, és máris indulni kellett. Aki nem akart menni, azt puskával segítették. Ez történt a mi családunkkal is. Édesapámat kivégezték, mi ott maradtunk négyen édesanyámmal. Mikor a tizenöt év körüli gyerek bejött hozzánk puskával a kezében, édesanyám nem akarta elhagyni a házat. A fiatalember azzal fenyegetôzött, hogy mindenkit megöl. Ekkor az idôsebb testvérem befogta a lovakat, ennivalót tettek a kocsira, de már öltözni nem volt idônk.

Kituszkoltak bennünket a házunkból. Két sarokig mentünk kocsival, majd lezavartak róla, és a kocsit elhajtották, mi pedig ott maradtunk élelem és meleg ruha nélkül. Nagyon hideg volt. Mínusz 20 fok alatt volt a hômérséklet. Az utcákból mindenfelôl jöttek a magyarok, mögöttük puskával a partizánok.

A piactérre tereltek bennünket. Ott még egyszer mindenkit átkutattak, van-e valami értékes darab náluk. Az arany fülbevalót és gyûrût át kellett adnunk, aki nem adta, annak kicsupálták a fülébôl, lecibálták az ujjáról.

Ott álltak a megfélemlített magyarok a piactéren a nagy hidegben, és várták a sorsuk beteljesülését. Öregek, betegek, árvák és özvegyek sírtak, zokogtak, hisz nem tudták, miért történik mindez velük, hisz ôk soha nem bántottak senkit. A járókelôk, az addigi szerb szomszédok, akikkel addig együtt éltek, most leköpdösték ôket, és halált kiabáltak rájuk.

Majd négy óra körül az agyonfagyott magyarokat megindították Járek felé. Néhány kisbabás családot tehervagonba raktak, a többit pedig gyalogosan indították útnak. Csak néhány parasztkocsi volt a menetben.

Zsablyán áthaladva a helybéli magyarok pokrócokat adogattak a meggémberedett menetelôknek, és szomorúan néztek utánuk. Nem tudván azt, hogy egy hét múlva ugyanez a sors vár rájuk is.

Az úton a nagy hidegben, a térdig érô hóban több gyermeknek megfagyott a lába, a keze. Az arcokra fagyott a könnycsepp.

Egy édesanya karján megfagyott az újszülött gyermeke. A halott kisbabát a hó alá temették a partizán parancsára, és mentek tovább.

Éjjel értek a járeki koncentrációs táborba. Járek egy német falu volt, ahonnan elôzôleg elûzték a németeket. Itt beterelték az embereket a házakba, egy szobába több mint húszat, nem nézve azt, hogy a családok együtt vannak-e. A padlóra szalma volt terítve, tele tetvekkel.

Egy hét múlva, január 29-én megérkeztek a zsablyai magyarok is, majd tavasszal a mozsori magyarokra is ugyanez a sors várt.

Öt hónapon keresztül kínoztak és éheztettek bennünket. Kukoricát daráltak csutkástul, és azt adták enni, mint az állatoknak. Nagyon sokan meghaltak. A halottakat a német kriptákba dobálták, míg tele nem lettek, majd temetetlenül a földre dobálták és meszet öntöttek rájuk. Volt, aki még élt, mikor a halotthordó kocsira hajították. A halottakat nem volt szabad a hozzátartozóknak kikísérniük, csak lélekben kísérték ki ôket utolsó útjukra. Nagyon sok gyermek éhen halt, hiszen nem volt mit enniük. A szoptatós anyáknak nem volt tejük, hisz ôk is éheztek.

Embertelenül bántak mindenkivel.

Ez volt a magyar holokauszt.

Öt hónap után a tábor lakóit Gajdobrára hajtották. Itt a halottaknak deszkából ládát szögeztek, és eltemették ôket. Ennyivel legalább emberibb volt a sorsuk bár a halottaknak.

1945. szeptember derekán a megkínzott, megalázott, kisemmizett, az emberi méltóságuktól megfosztott, csontsovány magyarokat végre szabadon engedték.

Az elbocsátáskor egy papírt kaptak a kezükbe, melyben értésükre adták, hogy bárhova mehetnek Csúrog, Zsablya és Mozsor kivételével. Ezt a határozatot az akkori vajdasági képviselôház elnöksége hozta a belügyi szervek javaslatára. Iktatószámmal és pecsétes aláírással ellátva.

Egy szál széttépett ruhában, csontig lesoványodva, papírral a kezükben váltak hontalanná, földönfutóvá a csúrogi, a zsablyai és mozsori magyarok.

Így lettünk mi is földönfutók. Egy bûnünk volt, a nemzetiségünk. Édesanyám négy gyerekkel oda ment, ahova a munkája után befogadták. Az idôsebb testvéreim gyermekként béressé váltak. Ugyanez lett minden család sorsa, amelyiknek nem volt rokona, hogy segíteni tudott volna.

Mind a mai napig a házainkban mások laknak, a földjeinket mások szántják. Mindenünket elvették, kifosztottak, megaláztak, a templomunkat ledöntötték, a temetônket felszántották, az ártatlanul kivégzett halottainknak mind a mai napig nem állíthatunk síremléket, mert azt is szétverték. DE MIÉRT?

Elvették tôlünk a gyermekkort, elvették az életünk egy darabját.

Kollektív bûnösnek kiáltottak ki mindannyiunkat aggastyántól csecsemôig. Ezt írással is bizonyították. 1946 februárjában a magyarok földjét és házát szétosztották vagy elállamosították. Az íráson ez állt: "Alkalmazni kell a magyarok felett kimondott kollektív bûnösséget". És ezt aláírással, pecséttel látták el.

Nemcsak hogy mindenünktôl megfosztottak, hanem még kollektív háborús bûnösnek is nyilvánítottak bennünket. Ez a teher mind a mai napig rajtunk van.

Itt a végsô ideje, hogy levegyék rólunk a háborús bûnök terhét, és rehabilitálják az ártatlanul kivégzett magyarokat.

Az 1942-es razziáért nem lehet a magyar lakosokat kollektív bûnösnek kikiáltani. Hisz a helybéli magyarok, akik ott maradtak, nem voltak bûnösök.

Vajon minket kárpótolnak-e valaha is anyagilag és erkölcsileg egyaránt? Vajon tudják-e vezetôink és tudja-e a világ, hogy mi történt velünk 1944–1945-ben?

Teleki Júlia
(Hét Nap)