"Kenjük be szalonnával az iskola falát, hogy egyék meg a kutyák" – vakkant vissza tovatûnt falusi gyermekkoromból a kacagtatva mókázó játékosság. Ma már fanyar mosollyal gondolok vissza rá, kutya egy világban éltünk-élünk, ebek harmincadjára jutottak vagy juthatnak iskoláink. Nem mind, de máris van ilyen.

Egy kis háromszéki faluban voltunk, Lécfalván, a tiszteletes úr s a falu népének vendégei. Író-olvasó találkozóra hívtak, s a végén egy kárlátó bizottsággá, történelmi számvevôszékké travesztálódtunk. Az egykori Székely bánja vár maradványainak tövében – a lázongó székelység megzabolázásának szándékával építtették 1562-ben, s az építôk maradékai szét is hányták az elsô alkalomkor, s a bosszúállás dühétôl ajzottan át is álltak a felszabadításukra fogadkozó, a hegyeken túlról érkezô krajovai bán, Mihály vajda zászlaja alá –, szóval a Várhegy melletti falucska piciny imaházában kuporgunk, mint a szomszédos Komolló mellett a mennykô, s a múltat meg a jövendôt osztjuk-szorozzuk.

Mondják, hogy a tiszteletes asszony a temetôbôl kivágatott két aszott, vén fát, hogy a farsangi bálra készülô legények a kultúrotthonba be tudjanak fûteni. Van, aki megszólja, van, aki megdicséri érte.

A kultúrotthon után az iskola eresze alá kérezkednek a számon kérô szavak: az ôszön egy gyermeket kísérnek majd az elsô osztályba, ebben a tanévben négyen lépnek át a negyedikbôl felsôbb osztályba, az általános iskola V–VIII. osztályában tizennyolcan vannak.

Úgy hírlik, hogy nem kell szalonnával bekenni az eleink által több száz tanulóra méretezett iskola falait, hogy a kutyák megegyék, valami már felfalta itt a jövôt.

Pedig az iskoláskorúakat érintô magyarországi agyelszívás, amelyrôl olyan fennhangon esett szó a napokban Erdély egymással versengô nagyvárosaiban, Kolozsvárott és Marosvásárhelyen, Lécfalvát még nem érinti. Egy férfirôl tudnak, aki innen nézvést "odaát" keresi a kenyerét. Egy a háromszáz és valahány lakosból.

Lécfalva Háromszék kellôs közepén, a tömbmagyarság szívében leledzik, ezért is építtették valaha Várhegyre Székely bánja várát, és csak az osztályharcos történelemszemlélet és öngyalázás hitette el vélünk, hogy a rebellis székelyek megfékezése végett került az ide. A Kárpátok köpenyegének délkeleti hajtókáján, a Bodzai szoroson beözönlô idegenséggel szemben védték az itt lakókat – az itt lakók. Századokkal ezelôtt sorra-szerre tartották itt Erdély vándor országgyûléseit, ország sorsáról döntöttek. A községben a 19. században évtizedeken át ezernél nagyobb lélekszámot jegyeztek be a református lelkészek, 1848/49-ben egy fél vezérkarra való tisztet állított ki a falu. Az elsô világháborúban negyvennégyen, a másodikban tizennégyen pusztultak el, a román szocializmus itt dobbantó esztendeiben öt földbirtokos családot "emelt ki" a "népi hatalom", és hurcoltatott Dobrudzsa szamárkóróval díszített, kôsivatagos röghegyei közé.

Bartha Árpád, a Styx vizén korán átcsónakázó autodidakta fotómûvész az 1977-es "Nagy Árvíz" esztendejében egy faluvégi keresztre feszített Krisztusra kattintotta a masinát, amint az Isten fia lábát éppen a szennyes ár nyaldossa, s a döbbenetes az, hogy tudta: a kor valós és szimbolikus lényegét ô örökíti meg, és nem mi, pennás emberek. Ehhez a kép-döbbenethez viszonyítva csak halovány illusztráció a mai állapotokról az, hogy a sertésnevelde döglött malacait menetrendszerûen csórták el a Strassburgról mit sem tudó s a brüsszeli uniós moslékszabványokat sem ismerô várhegyi–lécfalvi cigányok, s a cselekedeteik után matató riporternô gyomra kavarodott fel, és nem azoké, akik a pecsenyébôl ettek.

A sertéstelepen viszont kéttagozatú iskola mûködik, a nem magyar nyelvû részlegen három tanulóval, a tulaj helybélit nem alkalmaz, Mihai Viteazul hadainak maradékából verbuvál disznógondozókat.

Természetesen a székely falvak nem mind ilyenek, de nem lenne tisztességes megfeledkezni az erdélyi Lécfalvákról, és csak a folklór szépségeiben bujálkodó kirakat-településeket észre vétetni, mert falvaink mérhetetlen pusztulását éppen a cégéres, a hivalkodó, a mai idôktôl sem idegen, mindenáron eredményt produkáló, illetve ezt (papíron, filmen, kolumnás jelentésekben) felmutató hazudozó önbecsapás is okozta, okozza.

Nos, itt van egy "megmentésre ítélt" falu. A háromszéki lapály legtermékenyebb szántóival. Valószínûleg az úttalan utak riasztják el, egyelôre, az alsó-háromszéki falvakat megszálló hétvégi házakat, falusi telkeket, erdôket-mezôket összevásárló brassóiakat. Hallom, hogy ama néhány bánsági magyar nagyközség földvagyonának nyolcvan-kilencven százalékát idegenek vásárolták fel. Románok is, de fôleg olaszok. Néhány száz euróért hektárokra lehet szert tenni. Háromszéken, ha a magamfajta ember falura megy, régi ismerôsök tépik le róla a zakó ujját: "Eladnék öt, eladnék tíz hektár erdôt. Olcsón. Nem tudnál segíteni?"

Mit mondjak? Vállalkozók kellenének, hitelt biztosító bank, a terményt értékesítô szövetkezet. Európa kiemelkedôen alkalmas burgonyatermelô övezetében vagyunk. Innen majdnem csak légvonalban és képzeletben járható úton tíz kilométerre lévô szülôfalumat, Alsó- és Felsôcsernátont a ’70-es években Európa legnagyobb krumplitermelô községeként emlegették. A "magyar idôben", 1940–44 között cséplôgarnitúrát üzemeltetô apám a fillérlencsét az IG Farbenindustrie-nek szállította a Hangya szövetkezet révén. Mindaddig, amíg ránk nem köszöntött az újabb Székely bánja-korszak.

Elmozdul-e a holtpontról, s ha igen, akkor merre billen a székelyföldi gazdaság? Mélységes apátiába süllyed a föld is, és nem terem többet? Meddô föld, meddô asszonyok, meddô igyekezet? Krisztus lábát nem mosta eleget már a történelmi ár?

Csak egy nemzetrészeket összefogó szolidaritás segítene. A haza a magasban – és a mélyben. Az újfent hazává váló Lécfalvák. És nem a határ menti plázaépítések, néhány lerobbant szovátai szálló "magyar kézre" juttatása, s a körülötte eget verô, mesterségesen keltett botránysorozat. Nem a magyar kereskedelmi tévétársaságok floridai ingatlankínálata, az egzotikus nyaralási ajánlatok, Kuba-járások, Taszár-tanfolyamok, ahol állítólag iraki anyakönyvvezetôket képeznek ki a majdani iraki adminisztráció számára.

Törökország összterületének Európához tartozó három százalékán a nyugati vendégmunkások megspórolt pénzüket olyan vállalkozásokba fektetik, amelyek munkahelyet, lakhelyet, otthont, lakható hazát biztosítanak az otthoniak számára. Iskolát, egyetemet. Az állam földterületet, közmûvesítést biztosít. És kölcsönt. Az egész térség egyetlen hatalmas építôtelep.

Kobzos Kiss Tamás, az óbudai zenei iskola igazgatója a Gyimes-völgyének valamelyik patakában – ilyen sok van – archaikus hangszert vásárolt, s hogy legyen ahol tartsa és hogy a hely szelleme ne illanjon el a szárazfából, három pesti barátjával vásárolt egy takaros hétvégi házat, amelynek a tájba illeszkedô külsô formáját a maga eredetiségében ôrizték meg, bévül pesti kényelembe öltöztették. Számomra ez értékesebb, nemzetmegtartóbb beruházás, mint… de nem is mondok hasonlatot.

Társadalmi méretû mozgalom kellene ahhoz, hogy itt, Erdélyben vásároljanak az emberek ütôs és vonós archaikus hangszereket, sulykolót, cséphadarót, hogy az elmagányosodott, havi kétszáz forintnyi téesznyugdíjjal jutalmazott nagynénik szántóját, kaszálóját megvásárolják.

Az erdélyi gyökerû Medgyessy Péter miniszterelnök bizonyára arról is szót ejtett Szatmárnémetiben román kollegájával, Nastase kormányfôvel, hogy milyen utak – autósztrádák, autonómiák, önkormányzatok – vezetnek majd Lécfalva felé. Hallom, utóbbi nem ígért semmit, viszont magyarul köszöntötte a kongresszusi küldötteket...

Sylvester Lajos
(www.gondola.hu)