Lacit egy napsütéses nyári délutánon ismertem meg.

A tengerparton ültünk, s néztük, ahogy a hullámok partra hozzák, majd visszaviszik az apró rákokat. Akkor harmadéves volt a kolozsvári egyetem filozófia karán. Késôbb életének különféle – érdekesebbnél érdekesebb – szakaszaiban láthattam viszont a csontos arcú, szûkszavú fiatalembert.

Székely volt, a gyergyói hegyek szülötte. Ez a vidék a mai Románia egyik "hidegpontja": itt szokták mérni a legnagyobb hidegeket. A gyergyói emberek olyanok, mint az ottani éghajlat: elszánt tekintetük, határozott vonásaik különös méltóságot sugároznak…

Mire Kolozsvárra kerültem, ô már végzett filozófiai tanulmányaival, s nagy álmokkal, reményekkel vágott neki a "nagybetûsnek". Gyergyóban kapott tanári katedrát, a munkája mellett pedig karate-edzésekre is járt és a keleti témájú könyveket bújta. Rámenôs barátnôje pedig már a kettôjük – egyelôre nem létezô – házasságáról beszélt. A fiatal tanár fizetésébôl viszont mindig csak aznapra futotta. Ezek a láthatatlan feszítôerôk mintha módszeresen sodorták volna ôt egy új világ felé.

Az elsô nagy lépés ideje hamarosan el is érkezett: a csendes fiú felmondta tanári állását, kiadta erôszakos kedvese útját, s ezzel el is kezdôdött a filozófus tulajdonképpeni útja… Budapesten A Tan Kapuja nevû buddhista fôiskolára felvételizett – karate szakra. Ekkor már feketeöves mester volt, azonban a fôiskola edzô-tanára úgy kezelte az új – tanárból lett! – diákot, mint akinek öt bal keze és legalább hét bal lába van…

Pesten ugyanazt a gátlásos, visszafogott fiatalembert találtam, aki annak idején az edzôtáborokban, társaságtól félrevonultan lapozgatta a karate- és filozófiakönyveket. A különbség csak annyi volt, hogy a hosszú haj helyett most rövidre nyírt "buddhista" frizura fogadott. Ahogy telt az idô, egyre érdekesebb hírek keringtek róla: Laci elsô helyezést ért el az országos karate-bajnokságon, Magyarország bajnoka lett. A filozófia elmaradni látszott életébôl – késôbb tudtam meg, hogy ez nem így van…

Egy évvel késôbb a magyar fôváros egyik lepattant kocsmájában söröztem néhány "bujdosó" székely barátom társaságában, amikor villámként ért a hír: Laci megint lépett, szakított a pesti barátnôjével is, most pedig a francia idegenlégió ejtôernyôs alakulatánál teljesít katonai szolgálatot…

Megrendültem… Mi késztette ezt a szerény filozófus-gyereket ilyen döntésre? Valójában mi mozgatja ôt onnan belülrôl? Biztosan nem a filozófia… Vagy mégis?

Hónapokon át tettem fel magamban újra és újra efféle kérdéseket, míg végre egy napon ismét elôttem ült – immár a meglett – idegenlégiós. Pár szabadnapot töltött otthon, Gyergyóban, és éppen útban volt vissza, a légió kaszárnyája felé.

Kitelt, derék férfi lett, széles homlokából, élénk szemeibôl erô és értelem áradt…

Annyira felgyûltek bennem a vele kapcsolatos kérdések, hogy nem tudtam, melyikkel is kezdjem, így megnyugtató volt, amikor mintegy kisegített azzal, hogy halkan és nagyon szerényen ecsetelni kezdte – enyhén szólva nem mindennapi – történetét:

– Mindig voltak olyan pontok eddigi életemben, amikor éreztem: ez így nem mehet tovább, lépnem kell… Így kerültem Gyergyóból Budapestre. A karate és a filozófia tanulmányozása mellett különféle diákmunkákkal próbáltam fenntartani magamat. Nem ment. Egyik alkalommal a Deák téri metróaluljáróban éppen szórólapokat osztogattam a járókelôknek, amikor hirtelen egy ismerôs arc bukkant fel elôttem: a kolozsvári volt filozófiaprofesszorom jött felém… Elvett kezembôl egy lapot, majd félhangosan, maró gúnnyal jegyezte meg: – Sokra vitted, fiam… – Kiborultan rohantam haza, s miután dühömben névsorolvasást tartottam a szentek között, megfogadtam: ha éhen döglöm is, soha többé nem adom ilyen munkára a fejemet… Minden egyes nap döntés elé állított: a pénzem annyira futotta, hogy csak akkor hívhattam el barátnômet az Old Man’s Pubba, ha lemondtam aznapi ebédemrôl… Elvált szüleim pedig egyáltalán nem támogattak...

Lassan betelt a pohár: újra lépnem kellett… A helyzetem késszé tett arra, hogy egyik gyerekkori álmomat valósítsam meg: pénzt kértem kölcsön barátaimtól, Marseille-be utaztam és jelentkeztem az idegenlégióba… Én lettem a harmadik gyergyói a légió székely alakulatában – mert ilyen is van már! Azt kaptam, amire számítottam, nem jobbat, nem rosszabbat. Pozitívan álltam elhatározásomhoz, azt néztem benne, ami jó: végre rendszeresen étkezhetem, úszhatok és ernyôvel ugorhatok. Kemény katonaság ez a légió, huszonnégy órán belül a világ bármely pontján ott termünk, ha bevetésre kerül sor. Különbségek vannak közöttünk: aki például már embert is ölt, az egy amolyan, a csapaton belüli felsôbb kaszthoz tartozik. Ez tekintetébôl is kiolvasható…

Amikor jelentkeztem, tudtam: csak önmagammal játszom, nincs családom, nincsenek gyerekeim… Ha életben maradok a szerzôdésem lejártáig, házat építek Gyergyóban. Ott vár – ha megvár – a jelenlegi kedvesem. Persze az is elôfordulhat, hogy az építés csak álom marad: de élni annyi, mint kockáztatni. A legtöbbet pedig az kockáztat, aki nem kockáztat semmit…

Pár pillanatig mereven bámul maga elé. Nem szólok, nem kérdezem. Mellkasát kihúzva, határozott arckifejezéssel folytatja:

– Nem szégyellem, hogy fiatal erdélyi értelmiségiként idegenlégiós vagyok. Feltételezik, hogy Rejtô Jenô is ott szolgált, azonban nem kell messzire menni: a kollégám orosz atomfizikus, de ott van köztünk egy pitesti-i romántanár is meg egy bolgár orvos… Amikor szünetel a kiképzés, sokat beszélgetünk, s együtt tanuljuk az egyik dél-francia nyelvjárást. Nem hagytam föl a bölcsesség szeretetével sem. Szókratészt olvasom (természetesen Platón tolmácsolásában) – szintén franciául. Utána már nem mondtak újat a filozófusok, a filozófiatörténet önmagát ismétli… Ô tanít engem, mellettem van a légió sátrában is, ahová nem biztos, hogy elérkezik számunkra az újabb hajnal…

A döbbenetes monológ végén kezet rázok a székely légióssal, s kilépek a téli éjszakába. Pár óra és a budapesti expressz Párizs, majd Marseille felé veszi útját.

Hideg fut végig a hátamon. Bárcsak felépülne az a gyergyói ház…

Murányi Sándor