|
XIII. évfolyam, 6. (593.) szám |
2003. február 11. |
TISZTELT LÁTOGATÓNK, KEDVES OLVASÓNK,
ÜDVÖZÖLJÜK AZ ERDÉLYI NAPLÓ HONLAPJÁN!
Erdély egyetlen országos terjesztésű polgári hetilapját az itthon bejegyzett Pro Media Alapítvány tulajdonában lévő Erdélyi Sajtóház adja ki, amelynek jelenleg ez az egyetlen tevékenysége. Lapunk megjelentetése a jelenlegi nehéz gazdasági és barátságtalan politikai környezetben nem könnyű, ezért minden erkölcsi és anyagi támogatásnak örülünk. Ön is hozzájárulhat erőfeszítéseinkhez, ha nálunk hirdet, reklámoz, vagy ha felajánlásaival segíti lapunkat.
Mivel az internet-használók nem lapvásárlók, ők más módon járulhatnak hozzá az Erdélyi Napló fennmaradásához, mégpedig adományokkal. Felajánlásokat a kiadó dollárszámláján köszönettel fogadunk: SC Casa de Editura Erdélyi Sajtóház SRL, Banca Transilvania, suc. Oradea, cont: 2511001005514406, Romania.
Romániai olvasóink 90 ezer lejért rendelhetik meg januártól lapunkat a kiadóban, egy negyedévre. Egyévi előfizetés díja 360 ezer lej.
Külföldre (bárhová) 15 USD az előfizetés díja, egy évre értelemszerűen 60 USD. Ezt az összeget a fenti bankszámlaszámra kell átutaltatni, majd pedig e-mailen vagy levélben jelezni a pontos lakcímet, amelyre a lapot küldhetjük. Az összegnek a számlánkon való megjelenése után kiadónk minden kedden postázza a friss lapszámokat. Kérjük, jelezzék, ha valamelyik számot a posta nem kézbesítette, és ne felejtsék el megújítani a lejáró előfizetéseket!
Reméljük, hogy közös erőfeszítéssel sikerül életben tartani az Erdélyi Naplót 2003-ban is!
A szerkesztőség
| címoldal |
A Hivatalos Közlöny február 5-ei számában megjelent az új román munkatörvénykönyv. A március 1-jétől érvénybe lépő jogszabály – legalábbis megalkotói szerint – "lehetőséget ad a polarizáció elkerülésére és a gazdasági középréteg kialakulására". Az új jogszabály létrejöttének körülményeiről, a munkaadók és munkavállalók viszonyát érintő kérdésekről Kerekes Károlyt, a képviselőház szociális és munkaügyi bizottságának tagját kérdeztük.
– Az új munkatörvénykönyvért a kormány a parlament előtt vállalt felelősséget. Osztom azok véleményét, akik szerint egy ilyen nagy jelentőségű, széles tömegeket, munkaadókat és munkavállalókat egyaránt érintő jogszabályt mégiscsak a parlamentnek kellett volna megvitatnia és elfogadnia. A munkaviszony olyan fontos társadalmi viszony, amit felelőtlenség ily módon szabályozni. Az viszont kétségtelen, hogy az új jogszabályra feltétlenül szükség volt, hisz az eddig érvényben lévő, még 1970-ben kiadott törvény fölött már régen eljárt az idő. Az új munkatörvénykönyvnek, a megváltozott gazdasági és társadalmi viszonyokból eredően piackonformnak kell lennie és összhangban kell lennie az EU-tagállamok hasonló jogszabályainak előírásaival. A március 1-jétől érvénybe lépő törvény többnyire megfelel a felsorolt követelményeknek.
– Csak többnyire?
– Csak többnyire, mert enyhén szólva furcsaságai, hogy azt ne mondjam, hiányosságai is vannak. Csak a legfontosabbat említem. Egy jól megalkotott munkatörvénykönyvnek amolyan kódexnek, szabályozások gyűjteményének kellene lennie. Ezzel szemben a mienk csak kerettörvény. Ahhoz, hogy minden szempontból funkcionális legyen, még számos ezután megalkotandó törvényre van szükség.
– Milyen újdonságokat tartalmaz?
– Először is, az év végéig megszünteti a munkakönyvet. Ezentúl egy nyilvántartási regiszterbe, amolyan adatbankba vezetik be azokat az alkalmazottal kapcsolatos adatokat, amelyeket eddig a munkakönyv tartalmazott. A munkahely megváltoztatásakor, de bármikor, amikor az alkalmazott kéri, igazolást kap minden eszközölt beírásról. Igen fontos továbbá, hogy annak elkerülése végett, hogy a csődhelyzetben lévő vagy rendre gyengén fizető vállalatok ne rövidíthessék meg az alkalmazottaikat, egy úgynevezett garancialapot hoznak létre. Hogy ez miként fog majd működni, ki fogja menedzselni, egyelőre rejtély, csupán az elvek ismertek. Valószínű, erről is egy későbbi törvény fog rendelkezni. Ennyit a munkavállalók érdekeit szolgáló változásokról. A továbbiakban olyan előírásokról szólnék, amelyek bizony az alkalmazottak hátrányára vannak. Elsősorban azt kifogásolom, hogy nincs szabályozva a nehéz munkakörülmények között dolgozó nők, az áldott állapotban lévők és a szoptató anyák megfelelő védelme. Változnak az alkalmazottak anyagi felelősségére vonatkozó előírások. A munkavállalónak ezentúl nemcsak az általa okozott tényleges kárért, hanem az elmaradt haszonért is felelnie kell anyagilag. Szintén hátrányosan érinti a munkavállalót, hogy a munkajogi pereket nem a munkavállaló lakhelye, hanem a munkaadó vállalat bejegyzési helye szerinti illetékes bíróságon tárgyalják.
– Summa summarum, jelent-e előrelépést az új jogszabály a piacgazdaság megteremtése felé?
– Minden hiányossága ellenére, egyértelműen igen. De úgy tűnik, a munkaviszonyok szabályozását illetően is a munkavállalók érdekeit jobban szolgálja, mint az előző törvény, ami nem véletlen, hisz az előkészítés folyamatában igen aktívan részt vettek és érvényesítették elképzeléseiket a szakszervezetek is.
Sz. L.
"Nem az a fontos ecsém, hogy honnan jöttél,
hanem, hogy hova tartasz."
(Illyés Gyula)
Nem annyira a honnan jövés,
mint inkább a hova tartás végett
forszíroznám magam is a nemzet ügyét,
s azon belül is a nemzés
fölöttébb szükséges voltát
e védő, ölelő Kárpát-karéjban.
Most már ugyanis a nyíl hegye
– miként a kegyetlen császári
hüvelykujj lefelé iránya –,
egyértelműen jelzi, mi vár ránk.
Magyarán: gyökeres lépés híján
kihalunk innét, ki ám,
miként a gólyák, bölények, ordasok…
(miközben a szúnyog, a csótány
s a krumplibogár rajzása virágzik.)
Tenyeres-talpas derék férfiak,
és ti szép-bögyös asszonyságok:
éljetek többet ölelés gyönyörében,
s felejtsétek kicsit a matematikát.
Fészkenként öt-hat pujaáldás
röpke negyed század alatt
lélegzetelállító csodákat teremhetne e tájon.
Ölelkezzünk hát véreim!
Reggel, délben és éjszaka
ússzunk az ősi örömben,
s a haza ráncai kisimulnak!
(Mondom én, kinek két nemzés után
megállt a tudománya…)
| törzsökös és beolvadt |
Az RMDSZ szatmárnémeti kongresszusáról írottak-megjelentek között szemelgetve bukkantam arra a rövid, frappáns, szókimondó nyilatkozatra, amely egyfajta közérthető összegzése mindannak, amit az erdélyi magyar polgári oldal erről a hatalmi politikai demonstrációról elmondani szükségesnek talált. Így, első értékelésre. Történetesen a Reform Tömörülés alsóháromszéki szervezetének nyilatkozatáról van szó. Amely kíméletlen őszinteséggel és kevéssé vitathatóan állapítja meg: felerősödött az RMDSZ pártjellege, egyértelművé vált, hogy a választott út nem az egységes romániai magyar érdekképviselet felvállalása, nem az önkormányzati modell kiépítése, nem a befogadó, hanem a kirekesztő szervezet megerősítése, a jelenlegi vezető elit bebetonozása. A demagóg egységdeklarációk dacára a szatmárnémeti tanácskozás vészesen megosztotta az erdélyi magyar társadalmat, sőt az RMDSZ tagságát is, a hazai magyar ifjúságot, értelmiséget. Megjósolható: következik a történelmi magyar egyházak, az egyes régiók, a szórvány és tömbmagyarság, a civil szervezetek szembeállítása, egymás elleni kijátszása.
Ha eddig kétséges volt, akkor most nyilvánvalóvá vált, hogy az RMDSZ – feladva politikai függetlenségét, a több elképzelést integráló ernyőszervezet-szerepet – konjunkturális politikai pozíciójának megerősítése érdekében a baloldali román Szociáldemokrata Párt és a Magyar Szocialista Párt érdekeinek kiszolgálójává vált – szól a pontos látlelet. Az elfogadott új alapszabályzat egyértelműsíti, hogy az RMDSZ eleve nem képviselheti a romániai magyarság egészét. Vezetőinek és vezető testületeinek kiválasztásába immár nem szólhat bele minden magyar, de még maga a tagság is csak helyenként és esetenként. Ebből is eredően: az RMDSZ nincs felhatalmazva arra, hogy az erdélyi magyarság nevében szólaljon meg, járjon el és gyártson programokat, koncepciókat, kössön politikai egyezségeket, kompromisszumokat, kisajátítsa a román fennhatóság alatt élő magyar nemzetrész jelenét és jövőjét.
A háromszéki reformosok emlékeztetnek: a Szatmárnémetiben megerősített sikerpropagandának – a markói megfogalmazás szerint: a szülőföld visszaszerzésének – csak részben van köze az RMDSZ tevékenységéhez, hiszen a restitúció uniós követelmény, Románia kizárólag saját jól felfogott érdekében hajlott némi reparációra. Ráadásul az "eredményekért" olyan politikai eszközökről kellett lemondani, mint a nemzetközi nyomásgyakorlás, olyan stratégiai célokat kellett – akár időlegesen is – feladni, mint az önálló magyar állami egyetem, az autonómia.
A rossz demográfiai jellemzőkhöz, a kivándorlás felgyorsulásához, illetve az asszimilációs folyamatok továbbéléséhez nagymértékben hozzájárult a magyarság közhangulatának, általános közérzetének romlása, amelynek egyértelműen politikai okai is vannak. Az RMDSZ felelőssége pedig megkerülhetetlen – fogalmaznak a helyzetelemzők.
Világos beszéd. Értse, aki akarja.
Dénes László
A legutóbbi parlamenti választásokon Magyarország népe két táborra szakadt: jobb- és baloldalira. A jobboldaliak hazafinak, a baloldaliak állampolgárnak mondják magukat. Mit jelentsen ez? Ki a hazafi és ki az állampolgár?
Habár nem vagyok hivatott megcáfolhatatlan igazságokat kimondani, úgy vélem, a hazafiság alapja a magyar szellemiség, a közös sorsérzés és annak nyílt és becsületes vállalása, mindenkor és mindhalálig. Ezzel szemben magyar állampolgár az, aki ezt hivatalos okmánnyal igazolni tudja, esetleg, de nem túlságosan kötelező módon beszél magyarul, vagy éppen magyar az anyanyelve, talán még a vezetéknevét is a magyar nyelvhez igazította, de lelke, szellemisége – még számos generáción keresztül is – etnikai anyanemzetéhez köti, és hiányzik belőle a befogadó nemzettel való közös sorsérzés.
Lehet, hogy ez a meghatározás nem eléggé tudományos, de mindenesetre érdemes elgondolkodni rajta. Hogy a kérdést alaposabban megérthessük, vissza kell lépnünk a magyar történelemben.
A magyar oly sokáig volt nomád, hogy csak nagy áldozatok árán léphetett be azon nemzetek közé Európában, amelyekben a nomád életvitel hamarabb feloldódott, mint a magyarban, s így könnyebben fejlődhetett országos néppé, mint a magyar. Az államalapítás elhatározása és megvalósíthatósága arra kényszerítette Szent István királyt, hogy a belső ellenállás leküzdésére, a kereszténység felvételére idegeneket hívjon az országba. Ezt kellett tennie, mert a magyar lovas vagy pásztor törzsek kevéssé voltak hajlandók földet művelni s összebékülni a többi törzzsel. Mindez pedig testvérharchoz vezetett és komoly véráldozatokat követelt. Így kezdődött el a magyarság számbeli csökkenése. És ettől kezdve, hogy a magyar állam fennmaradhasson, mindig annyi idegent kellett befogadnia, amennyit a saját etnikumából elveszített. Ez történt a tatárjárás, Mohács, a török hódoltság után és mindvégig a Habsburg-uralom alatt. A magyarság megtartotta országát, de egyre több idegent kellett befogadnia, akik csak úgy voltak hajlandók az országért dolgozni, ha kellő módon részesültek annak javaiból és a hatalom gyakorlásából is. A törzsökös magyarság hiába vigyázott s lázadozott ez ellen, a királyok tudták, idegenek nélkül lehetetlen volna kormányozniuk, s minél inkább felismerték saját véreiknek a régi szűk törzsi szellemét, összeférhetetlenségét, irigykedését és hatalomvágyát, annál inkább igyekeztek idegenekkel körülvenni magukat s a befogadottjaik anyanépeiből házasodni. Így került a magyar korona a beolvadók kezére, hogy csak az Anjou-kat, a Jagellókat és a Habsburgokat említsük. És ezek a beolvadók képviselték többnyire az együtt haladást Európával. De a törzsökös magyarság egyre magányosabbnak, üldözöttnek vagy legalábbis kisemmizettnek érezte magát. A beolvadtakban saját népi természetük elsatnyult, de a magyar sorsérzést sem vették át, kivéve az igazán nagy egyéniségek, mint a Zrínyiek, Hunyadiak, Petőfi, Kossuth (akinek az édesanyja egyetlen szót sem tudott magyarul), Erkel Ferenc, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Karinthy Frigyes, Kós Károly, Babits Mihály, Molter Károly, Szerb Antal, Radnóti Miklós és még egynéhányan napjainkban is. De többségüknek közösségi érzése ezért sekélyesebb, mint a törzsökös magyaroké, s ha látókörük átlagosan tágabb is olykor, elsősorban saját (és ezen belül anyanemzeti) érdekeiket tartják szem előtt. A törzsökös magyarság minden bizonnyal a legtipikusabb befogadó nemzet, de befelé forduló, rátarti és büszke természetű. A beolvadtban egykori népi lénye mindenkor megérzi Európa szívverését, de ő már nem képes kellően tájékozódni és helyezkedni. Ez vezetett 1914-hez, 1918-hoz, a második világháborúhoz és az 1956-ot követő évtizedekhez. Ezért szakadt ketté Magyarország népe a legutóbbi parlamenti választásokon is. És ezért kell megértenie mindenkinek, akit illet, hogy minél bonyolultabbá vált Európa és az egész világ, annál nyilvánvalóbb az az igazság, hogy a népek lelki alkata éppoly változatlan, mint az egyes emberé.
Választottak a törzsökösök és választottak a befogadottak, mindannyian, egyenlő jogon. A hazafiság megmérettetett és kevésnek találtatott. Nem először a történelemben. De bízzunk abban, hogy mint mindenkor a múltban, úgy most is feltámad a saját hamujából.
Erőss Attila
Lacit egy napsütéses nyári délutánon ismertem meg.
A tengerparton ültünk, s néztük, ahogy a hullámok partra hozzák, majd visszaviszik az apró rákokat. Akkor harmadéves volt a kolozsvári egyetem filozófia karán. Később életének különféle – érdekesebbnél érdekesebb – szakaszaiban láthattam viszont a csontos arcú, szűkszavú fiatalembert.
Székely volt, a gyergyói hegyek szülötte. Ez a vidék a mai Románia egyik "hidegpontja": itt szokták mérni a legnagyobb hidegeket. A gyergyói emberek olyanok, mint az ottani éghajlat: elszánt tekintetük, határozott vonásaik különös méltóságot sugároznak…
Mire Kolozsvárra kerültem, ő már végzett filozófiai tanulmányaival, s nagy álmokkal, reményekkel vágott neki a "nagybetűsnek". Gyergyóban kapott tanári katedrát, a munkája mellett pedig karate-edzésekre is járt és a keleti témájú könyveket bújta. Rámenős barátnője pedig már a kettőjük – egyelőre nem létező – házasságáról beszélt. A fiatal tanár fizetéséből viszont mindig csak aznapra futotta. Ezek a láthatatlan feszítőerők mintha módszeresen sodorták volna őt egy új világ felé.
Az első nagy lépés ideje hamarosan el is érkezett: a csendes fiú felmondta tanári állását, kiadta erőszakos kedvese útját, s ezzel el is kezdődött a filozófus tulajdonképpeni útja… Budapesten A Tan Kapuja nevű buddhista főiskolára felvételizett – karate szakra. Ekkor már feketeöves mester volt, azonban a főiskola edző-tanára úgy kezelte az új – tanárból lett! – diákot, mint akinek öt bal keze és legalább hét bal lába van…
Pesten ugyanazt a gátlásos, visszafogott fiatalembert találtam, aki annak idején az edzőtáborokban, társaságtól félrevonultan lapozgatta a karate- és filozófiakönyveket. A különbség csak annyi volt, hogy a hosszú haj helyett most rövidre nyírt "buddhista" frizura fogadott. Ahogy telt az idő, egyre érdekesebb hírek keringtek róla: Laci első helyezést ért el az országos karate-bajnokságon, Magyarország bajnoka lett. A filozófia elmaradni látszott életéből – később tudtam meg, hogy ez nem így van…
Egy évvel később a magyar főváros egyik lepattant kocsmájában söröztem néhány "bujdosó" székely barátom társaságában, amikor villámként ért a hír: Laci megint lépett, szakított a pesti barátnőjével is, most pedig a francia idegenlégió ejtőernyős alakulatánál teljesít katonai szolgálatot…
Megrendültem… Mi késztette ezt a szerény filozófus-gyereket ilyen döntésre? Valójában mi mozgatja őt onnan belülről? Biztosan nem a filozófia… Vagy mégis?
Hónapokon át tettem fel magamban újra és újra efféle kérdéseket, míg végre egy napon ismét előttem ült – immár a meglett – idegenlégiós. Pár szabadnapot töltött otthon, Gyergyóban, és éppen útban volt vissza, a légió kaszárnyája felé.
Kitelt, derék férfi lett, széles homlokából, élénk szemeiből erő és értelem áradt…
Annyira felgyűltek bennem a vele kapcsolatos kérdések, hogy nem tudtam, melyikkel is kezdjem, így megnyugtató volt, amikor mintegy kisegített azzal, hogy halkan és nagyon szerényen ecsetelni kezdte – enyhén szólva nem mindennapi – történetét:
– Mindig voltak olyan pontok eddigi életemben, amikor éreztem: ez így nem mehet tovább, lépnem kell… Így kerültem Gyergyóból Budapestre. A karate és a filozófia tanulmányozása mellett különféle diákmunkákkal próbáltam fenntartani magamat. Nem ment. Egyik alkalommal a Deák téri metróaluljáróban éppen szórólapokat osztogattam a járókelőknek, amikor hirtelen egy ismerős arc bukkant fel előttem: a kolozsvári volt filozófiaprofesszorom jött felém… Elvett kezemből egy lapot, majd félhangosan, maró gúnnyal jegyezte meg: – Sokra vitted, fiam… – Kiborultan rohantam haza, s miután dühömben névsorolvasást tartottam a szentek között, megfogadtam: ha éhen döglöm is, soha többé nem adom ilyen munkára a fejemet… Minden egyes nap döntés elé állított: a pénzem annyira futotta, hogy csak akkor hívhattam el barátnőmet az Old Man’s Pubba, ha lemondtam aznapi ebédemről… Elvált szüleim pedig egyáltalán nem támogattak...
Lassan betelt a pohár: újra lépnem kellett… A helyzetem késszé tett arra, hogy egyik gyerekkori álmomat valósítsam meg: pénzt kértem kölcsön barátaimtól, Marseille-be utaztam és jelentkeztem az idegenlégióba… Én lettem a harmadik gyergyói a légió székely alakulatában – mert ilyen is van már! Azt kaptam, amire számítottam, nem jobbat, nem rosszabbat. Pozitívan álltam elhatározásomhoz, azt néztem benne, ami jó: végre rendszeresen étkezhetem, úszhatok és ernyővel ugorhatok. Kemény katonaság ez a légió, huszonnégy órán belül a világ bármely pontján ott termünk, ha bevetésre kerül sor. Különbségek vannak közöttünk: aki például már embert is ölt, az egy amolyan, a csapaton belüli felsőbb kaszthoz tartozik. Ez tekintetéből is kiolvasható…
Amikor jelentkeztem, tudtam: csak önmagammal játszom, nincs családom, nincsenek gyerekeim… Ha életben maradok a szerződésem lejártáig, házat építek Gyergyóban. Ott vár – ha megvár – a jelenlegi kedvesem. Persze az is előfordulhat, hogy az építés csak álom marad: de élni annyi, mint kockáztatni. A legtöbbet pedig az kockáztat, aki nem kockáztat semmit…
Pár pillanatig mereven bámul maga elé. Nem szólok, nem kérdezem. Mellkasát kihúzva, határozott arckifejezéssel folytatja:
– Nem szégyellem, hogy fiatal erdélyi értelmiségiként idegenlégiós vagyok. Feltételezik, hogy Rejtő Jenő is ott szolgált, azonban nem kell messzire menni: a kollégám orosz atomfizikus, de ott van köztünk egy pitesti-i romántanár is meg egy bolgár orvos… Amikor szünetel a kiképzés, sokat beszélgetünk, s együtt tanuljuk az egyik dél-francia nyelvjárást. Nem hagytam föl a bölcsesség szeretetével sem. Szókratészt olvasom (természetesen Platón tolmácsolásában) – szintén franciául. Utána már nem mondtak újat a filozófusok, a filozófiatörténet önmagát ismétli… ő tanít engem, mellettem van a légió sátrában is, ahová nem biztos, hogy elérkezik számunkra az újabb hajnal…
A döbbenetes monológ végén kezet rázok a székely légióssal, s kilépek a téli éjszakába. Pár óra és a budapesti expressz Párizs, majd Marseille felé veszi útját.
Hideg fut végig a hátamon. Bárcsak felépülne az a gyergyói ház…
Murányi Sándor
Se a más kárán, se a magunkén. Pedig a mondás figyelmeztet arra, hogyan tanul az okos. De mi nem és nem. Nekünk maszlag kell, méghozzá jó drágán. Minél többe kerül, annál kapósabb. Nem volt elég a Caritas, a FNI – hogy az "apróbb" bankösszeomlásokat ne is említsük –, gyorsan bekaptuk az össznépi vízóralázat is. Bezzeg őK tanultak a mi kárunkból, mert ezúttal másképp csomagolták mindennapi maszlagunkat: most már nem a kapzsiságunkra játszottak, hanem a kicsinyességre és mindenekelőtt a kárörvendő hajlamunkra. A városi lakosság jó hányada rohangálni is kezdett a vízórák után. Munkahelyen, baráti társaságban vagy véletlen utcai találkozáskor alig lehetett egyebet hallani, mint a vízóra áldásos hatását. Akiknek voltak fölös milliói, gyorsan fölszereltették és gyönyörű kutyanyelveket irkáltak össze számokkal, kimutatva, mikor térül meg a befektetés, vagyis mikor kezdődik a paradicsom. A többi víz- és távhőfogyasztó pedig lenyelte a békát és nem egyszerre ugyan, de havonta fizette az óriási összegeket.
Már aki fizette. Mert – sajnos országszerte vannak, akik nem okosságból nem spekulálnak, hanem mert nem futja miből. ők csak a lesz, ami lesz-re játszottak és itták hitelbe a halványsárga csapvizet, melegedtek a langyos fűtőtesteknél. Közben pedig gyűlt a közköltségi tartozásuk.
De nekik lett igazuk: a jóságos atyuska, az állam(párt) váratlanul kinyújtotta feléjük kacsóit és leseperte a lépcsőházi listákról az óriási összegeket. Mivelhogy igazságtalan, és egyébként is a régi, lerobbant csőrendszer a hibás. Szökik összevissza a hő, s azt miért fizesse épp a szegény ember?! Átlagolunk, mindenki annyival tartozik, amennyit a vízórások fizetnek. Hurrá! A kárörvendés átbillent az órátlanok oldalára. S az utókarácsonyi ajándékra még rátettek egy szavazatszerző lapáttal: az ősszel korrupciós váddal letartóztatott fővárosi távfűtő vezérkar helyére ültették az "ellentábor" vezetőjét. Ez a beszéd, méregfog ki, hetet egy csapásra! Kétszeres hurrá, mert ha a fővárosban elkezdődött, akkor lassan csak lesz itt is igaz világ.
És ismét egyebet sem hallani, mint a vízórát. Boldog-boldogtalan (most a másik fél boldog!) ezt kommentálja. Újfent beszopva a nagyon drága maszlagot. Mert a szó csak arról folyik, hogy a szomszéd meg a másik tömbház. A leereszkedő, "jóságos" atyai gesztust – a zimankót olvasztgató hőveszteség nagylelkű "állami" átvállalását – senki nem számigálja. Pedig ki más fizetné azt is, mint mi magunk?! Mert ugyebár mi tehetünk arról, hogy hanyagságból vagy más "emberi" okból ide jutottak az ország hálózatának csövei. De fizetjük, ahogy kifizettük a bankcsődöket, adónkból álljuk a FNI-botrányt, a mézesmadzagként huzigált ingatlankárpótlást s még nagyon sok mindent. De így kell nekünk: ha a kis maszlag nem jó, fizessük a drágát. Utóvégre erről is szól egy mondás: az úr(izáló) még a pokolban is az marad!
Molnár Judit
| az ellenzék hangja |
A közép-keleti béke már sajnos csak retorikai lehetőség, mivel az utolsó esélyt kínáló együttműködési felszólításra Irak háborús készülődéssel válaszolt, az USA-ban viszont másodfokú készültséget rendeltek el a hónap közepére "jósolt" biológiai és/vagy terrortámadást kivédendő. A Vilnius-csoportnak nevezett, a NATO-ba frissen meginvitált országok közös levélben biztosították támogatásukról az Egyesült Államokat, ezt megelőzően viszont többüknek, így Romániának is hosszasan kellett magyarázkodnia, mi is a helyzet az Iraknak eladott (vagy közvetített) fegyverzettel.
Kelet-Európa lesz az USA trójai falova – véli az EU háborút ellenző fele, jelesül Németország, Franciaország és Belgium. Chirac francia elnököt ugyanis hiába győzködte Tony Blair, tárgyalásuk süketek párbeszéde volt, s az amúgy is hajthatatlan németek még kevésbé lágyíthatók a tengerentúliak rossz lélektani kijelentése óta, miszerint a jelentéktelen kis náció véleménye amúgy sem sokat számít. A müncheni "békekonferencia" idején nagyszabású háborúellenes tüntetések voltak, az utca hangjával erősítve a szándékot, hogy a franciákkal együtt külön javaslatot nyújtsanak be békefenntartó erők küldésére Irakba – fegyverek helyett. Ezt a megoldást támogatja II. János Pál pápa is.
Itthon folytatódik a decemberben elkezdett Iliescu–Nastase-műbalhé: a mérleg nyelve pillanatnyilag egyértelműen az államelnök javára billent, aki liliomos lovagként harcol a korrupt pártbárók ellen és követeli a komasági kapitalizmus felszámolását. Egyelőre csak a másodvonalban történtek személycserék: államtitkárokat építettek le, illetve nagy állami vállalatok vezetői kezdtek hirtelenében olyannyira gyengélkedni, hogy felmentésüket kérték. Hogy ez a tisztogatás mennyire fog tisztulást is eredményezni, az majd elválik, az elemzőknek ugyanis meggyőződésük, hogy épp Iliescu pártelnöksége idején teremtődött meg ennek a mostani oligarchiának a televénye. De a kormány jófiú, tudja a leckét és bejelentette, hogy felelősséget vállal az isten tudja, hányadik korrupcióellenes intézkedéscsomagra.
A megkezdődött parlamenti ülésszak ettől függetlenül is eseménydúsnak ígérkezik, az alkotmánymódosítás lévén az egyik sürgősség. A húsosfazék mellé áttelepedő emberei miatt karcsúsodó Demokrata Párt törvényhozási együttműködést írt alá a nemzeti liberálisokkal, mondván, hogy az alternatívanyújtás kvázi hazafias kötelesség. Egyébként ilyen-olyan szempontból minden parlamenti párt módosítani szándékszik az alaptörvényt, kivéve Vadimékat, akiknek nemcsak az alkotmány jó úgy, ahogy van, de egyre virgoncabban kardoskodnak az oroszbarát politika mellett is.
Különösebb hűhó nélkül oszlatta fel önmagát Jugoszlávia: három évig még mint Szerbia és Montenegró szövetsége fog működni, aztán majd a két állam külön-külön eldönti, hogyan tovább. És végre döntött Románia Nemzeti Bankja is: a csatlakozni vágyó országok közül utolsóként márciustól áttérünk mi is a dollárelszámolásról az euroreferenciára. Állítólag ezt is, mint tizenhárom éve már annyi mindent, a mi zsebünk fogja bánni.
Molnár Judit
"Ezelőtt egy héttel még az RMDSZ tiszteletbeli elnökeként köszöntöttem önöket, most már oda kell tenni a volt szócskát is" – kezdte a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Szatmárnémetiben megtartott rendkívüli Közgyűlését és az RMDSZ 7. Kongresszusát értékelő sajtótájékoztatóját Tőkés László püspök, keserűen emelve ki a szándékok találkozásának furcsa módját. "Én felfüggesztettem a szövetségen belüli tevékenységemet a törvényes belső rend helyreállításáig, a Kongresszus pedig törölte a tiszteletbeli elnöki tisztséget. A törvénytelenül összehívott Kongresszus határozatainak legitimitása azonban megkérdőjelezhető" – fejtegette. A tiszteletbeli elnöki tisztséggel foglalkozó paragrafus törlésével kapcsolatban a püspök jellemzőnek és sokatmondónak értékelte, hogy a határozathozatalnál nem rendeltek el egyéni szavazást. "Nem vállalták, mivel a Kongresszuson jelen voltak a megfélemlítettek is, akik nem merik nyíltan vállalni álláspontjukat." A folyamatról szólva a püspök kijelentette: az gyakorlatilag 1996-ban kezdődött. "Azóta egyre fokozottabban szorítottak ki az RMDSZ-pályáról, olyannyira, hogy valójában nem is tudtam ellátni a tiszteletbeli elnöki funkcióval járó gyakorlati teendőket. Az ok egyszerű. 1996-ban feltehetőleg titkos egyezség született az RMDSZ vezetői és a hatalom között, amelyet 2000-ben már nem is titkoltak. Mindkét fél vállalta, hogy megszabadul a maga radikálisaitól. A tiszteletbeli elnököt fel kellett áldozni, s az RMDSZ-vezetőség vállalta ezt a dicstelen feladatot. Most pedig a 7. Kongresszus szabállyá emelte ezt a leszorítási-kiszorítási gyakorlatot." A püspök neveket sorolva támasztotta alá azon állítását, hogy az eljárás nem személyre szóló: mellette még sokan váltak a leszámolás áldozataivá. "Egységriadalommal egyben tartott képviseletünk a totalitárius hatalom eszközeit veszi igénybe céljai eléréséhez."
A Láncos-templombeli Közgyűlésről szólva a püspök kijelentette: ott éppen azokat az égető kérdéseket tárgyalták meg s kerestek rájuk megoldásokat, amelyekről a Kongresszuson kellett volna beszélni. "Mi az életet akarjuk, azt választottuk, s nem paragrafusokkal, kiszorítósdival, pártvezér-dicsőítéssel." Mint mondotta, a Közgyűlésen hozott határozatok, döntések konkrét megoldásokat kínálnak a romániai magyarság apadásának, elvándorlásának, asszimilációjának megfékezésére. A püspök elkeserítőnek ítélte, hogy a Kongresszuson "éppen azokat fogadták vastapssal, akik a népünk pusztulását előidéző folyamat és politika örökösei".
A püspök a kellemetlen igazságok kimondását megakadályozni hivatott cenzúrára is kitért. Igazolásként a Duna TV és a Bukaresti Rádió eljárását említette. Előbbi esetében a Közgyűlésről tudósító munkatársat és a műsor szerkesztőjét érték retorziók, előbb a Szövetségi Elnöki Hivatal, majd a televízió budapesti vezetősége részéről, utóbbinál pedig már annyira működik a szűrő, mintha a központi rádió magyar nyelvű műsorait a vásárhelyi Köcsög utcában szerkesztenék. "Mindez bizonyítja, hogy a sajtó megfélemlítése zajlik. Budapesten és Bukarestben azonos szemléletet lehet kialakítani egy utódkommunista pártként viselkedő RMDSZ befolyására, amelynek olyan médiamonopóliuma alakult ki, amelyet igen nehéz megtörni" – jelentette ki Tőkés László.
A jövőről szólva a püspök közölte: nincs szándékában politikai mozgalmat előidézni, de a politikai önkifejezés, az önszerveződés megerősödésére szükség van. Az RMDSZ tíz éve halogatja az önkormányzati képviselet felállítását. Ezért a Közgyűlés úgy határozott, hogy megbízza a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Igazgatótanácsát a Kezdeményező Bizottság megalakításával. Erre a február 21-ei igazgatótanácsi ülésen kerül sor, de mivel az egyházkerület nem akar napi politikával foglalkozni, jeles erdélyi-partiumi személyiségek bevonásával döntenek a bizottság összetételéről. "Ez az ügy felülmúlja az egyházakat, de az RMDSZ-t is, hiszen a saját önkormányzat létrehozása az egész romániai magyar nemzeti közösség ügye" – fogalmazott Tőkés László püspök.
-szed-
A Romániai Magyar Szabad Demokrata Párt Elnöki Tanácsa soros ülésén, megerősítve a területi szervezetek irányából érkező jelzéseket, leszögezte: mivel a romániai magyarság még legitim szövetsége teljes mértékben a román kormánypárt kezébe helyezte nemzetközösségünk érdekvédelmének irányítását, s az általános, egyenlő és titkos belső választások megtartása helyett csak szűk körű pártaktivistáinak újraigazolására törekszik, kiszolgáltatottságunk az 1989 előttihez vált hasonlóvá (akkor is ezek az elvtársak voltak vezető funkciókban). Ebben a helyzetben a szövetséget továbbra is belülről megújítani álmodók rossz politikai érzékkel megáldott konoksága jelentős mértékben késlelteti – ezzel tulajdonképpen nagy szolgálatot téve a Markó-csoportnak – egy új, valóban demokratikus, befogadó jellegű politikai és érdekvédelmi szövetség hivatalos megalakítását és bejegyzését. A magyar szabaddemokraták számára egy ilyen szövetségben való részvétel nemcsak megtiszteltetés, hanem tagságunkkal szembeni kötelesség is lenne.
Elnöki Tanácsunk a következő határozatokat hozta:
1. A politikai harc minden lehetséges eszközéhez folyamodva az RMSZDP kiáll a romániai magyarság egyik legtermészetesebb elvárásának, a kettős állampolgárság státustörvényt helyettesítő bevezetéséért. A kettős állampolgárság biztosítása az erdélyi magyarság számára nem szeszélyes előny, hanem történelmi igazságtétel.
2. Mélységesen elítéli azt a fondorlatos, alantas hadjáratot, mely a meg nem alkuvók hosszú sora után most Tőkés László püspök ellen irányul. Egyértelmű, hogy milyen politikai szándékok húzódnak nemzetközösségünk legtiszteltebb, leggerincesebb vezetőinek politikai ellehetetlenítése mögött.
3. Egyetért Markó Béla úrnak a tiszteletbeli elnökség törlésére vonatkozó döntésével, ugyanis csöppet sem dicsőség már ennek a szövetségnek a tiszteletbeli elnöke lenni.
Az RMSZDP Elnöki Tanácsa,
Kiss Kálmán elnök
Az SZDP és az RMDSZ 2003. évi pártközi együttműködését előkészítő magyar tisztségviselők, azaz Markó Béla szövetségi elnök, Kelemen Atilla képviselőházi frakcióvezető, Borbély László ügyvezető alelnök asztalára az alábbi dokumentumot tette le a múlt héten a REFORM TÖMÖRÜLÉS nevében Toró T. Tibor platformelnök és Szilágyi Zsolt alelnök.
Kiindulva abból, hogy egy – a demokratikus európai minimum elveinek eleget tevő – kormánypárt és egy kisebbségi érdekvédelmi szervezet között az együttműködés valamilyen formája a politikai racionalitás talaján szükségszerű, ezen együttműködés írott szerződésbe rögzítése pedig kívánatos;
Tudomásul véve azt a tényt, hogy a szerződés tartalmáról szóló tárgyalás, valamint annak véglegesítése a csúcsvezetőség feladata és felelőssége, továbbá azt is, hogy ebben a folyamatban a belső ellenzék szerepe csak javaslattételre korlátozódik, a döntéseket közvetlenül befolyásolni nem áll módjában;
Azon meggyőződés által vezérelve, hogy az együttműködési szerződés csak akkor lehet a közösségi érdekérvényesítés egyik – de nem egyetlen – útja, ha az érvényt próbál szerezni stratégiai célkitűzéseinknek, ellenkező esetben csupán a "román kisebbségvédelmi modell" politikai marketingeszközévé válik;
Alulírottak, a Reform Tömörülés parlamenti képviselői javasoljuk, hogy a 2003-as évre vonatkozó együttműködési szerződés tárgyát képezzék – többek között – az alábbi jogszabályok és megállapodások, illetve érvényesüljenek hangsúlyosan az alábbi általános szempontok:
1. Az alkotmánymódosításra vonatkozó megállapodás – azon alkotmánymódosító indítványok, melyeket a felek közös megegyezéssel támogatnak.
2. A választási törvény módosítására vonatkozó közös álláspont, amely nem gyengíti a magyar képviseletet.
3. A nemzeti kisebbségek és autonóm közösségek jogállását szabályozó kerettörvény elvi alapjai és elfogadásának ütemterve.
4. Az egyházügyi törvénynek a magyar történelmi egyházak által elfogadott változata – elvi alapok és elfogadási ütemterv.
5. Az anyanyelvű oktatásra vonatkozó külön törvény, különös tekintettel az alábbi jelenleg megoldatlan helyzetekre:
– Felekezeti oktatás;
– Szórványiskolák helyzetének rendezése a pozitív diszkrimináció elve alapján;
– Anyanyelv használata az iskolák ügyvitelénél;
– Tankönyvek anyanyelven;
– Állami magyar egyetem.
6. A közösségi ingatlanok visszaszolgáltatásáról szóló törvény – elfogadásának és végrehajtásának konkrét ütemterve úgy, hogy az év végéig megvalósítható legyen.
7. A kárpótlási törvény és alkalmazási rendelkezéseinek elfogadása az első félévben.
8. A szövetkezeti törvény és alkalmazási rendelkezéseinek elfogadása az első félévben.
9. A regionalizmus elvének és gyakorlatának alkalmazása a törvényhozásban és végrehajtásban, különös tekintettel az alábbiakra:
– A költségvetésre, adóreformra, a közigazgatási reformra vonatkozó jogszabályok kidolgozása és alkalmazása;
– A fejlesztési régiók határainak újragondolása a szerves fejlődés szempontjai szerint, az autonóm közigazgatási régiók felé való közelítése. Kiemelt feladat: a Székelyföld önálló fejlesztési régió létrehozása;
– A területi-közigazgatási újrafelosztás anélkül, hogy az veszélyeztesse a kisebbségi közösségek hagyományos kereteit.
10. Az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását célzó folyamat ütemtervének és végső határidejének rögzítése az Európai Unió–Románia parlamenti vegyes bizottság határozata alapján, ezen belül az idei évre vonatkozó konkrét ütemterv kidolgozása.
11. A moldvai csángómagyar szervezetek zaklatását leállító, az anyanyelv oktatását támogató konkrét egyezség.
12. A státustörvény további zavartalan végrehajtását biztosító egyezség.
Javasoljuk továbbá – többek között – legalább az alábbi, látszólag helyi vagy regionális, de szimbolikus kisugárzásuk miatt országos fontosságú ügyek felvételét a központi egyezségbe:
1. a temesvári Magyar Ház ügyének végleges rendezése ez év végéig;
2. a nagyváradi római katolikus Püspöki Palota visszaszolgáltatása;
3. a nagyváradi várkomplexum rehabilitációja;
4. a Csanád–Kiszombor-határátkelő ingatlan- és infrastruktúra-beruházásainak biztosítása;
5. az aradi Szabadság-szoborcsoport kérdésének megoldása;
6. a székelyudvarhelyi Cserehát-ügy megnyugtató rendezése.
A protokollum véglegesítésénél fontosnak tartjuk még az alábbi szempontokat:
– Az előző évek egyezségeinek mindeddig nem teljesített előírásai élvezzenek prioritást a végrehajtásban, azokat sürgősségi eljárással kezeljék a felek;
– A szövetség képviselői a kormány vagy a kormánytöbbség azon kezdeményezéseit támogatják, melyek nem mondanak ellent a demokrácia, az emberi jogok, a jogállamiság elveinek, nem veszélyeztetik a román–magyar stratégiai partnerség értelmes tartalommal való feltöltését és kibontakozását, valamint az ország euroatlanti integrációjának folyamatát.
A Reform Tömörülés meggyőződése, hogy ezen szempontok érvényesítése a kormánypárt és az RMDSZ közötti együttműködést megalapozó protokollumban komoly előrelépést jelentene az autonóm közösséggé válás útján, hiányuk viszont a kormány kisebbségpolitikájának kirakatjellegét erősíti.
| ez van |
Mikor évek óta ritkán látott vastag hótakaró borította el a várost, hol arasznyi fehérségben gázoltunk, hol az összetömörült jégmezőn csúszkáltunk. Ebben az időszakban nagyobb becsületük volt a villamosoknak, hiszen megkönnyítették a nehézkes közlekedést. Bizonyára az időjárásnak tulajdonítható, hogy a megszokottnál gyakrabban kényszerültek hirtelen és váratlanul fékezni a vezetők, azért ajánlatos volt jól megkapaszkodni. A hideg nemcsak az utcán, hanem a villamoskocsiban is csípte az utast, így jobban esett leülni a párnázott székekre, mint a kopasz műanyagra. Leszálláskor pedig a szabálytalan dombocskákká összeverődött hóbuckákra lépni, főleg az idős korosztálynak biztonságosabb akkor, ha belekapaszkodhat az ajtókon lévő korlátokba.
Mint köztudott, a Németországban bizonyos időt kiszolgált villamosok nyugalomba vonulnak, hogy helyüket új, modern kocsik vegyék át. A műszakilag még viszonylag jó állapotban lévő, használható járműveket kelet-európai városunk gazdái előnyös áron – mondják ők – megszerezték, így rendre felváltották a lestrapált hazai járgányokat. A művelet évek óta tart, apránként érkeznek a számunkra új, német szemmel régi villamosok. Egy-egy szállítmány hadrendbe állításakor a kocsikon még olvashatók a német nyelvű eligazító szövegek, hirdetések. A diszkréten kopott kocsikban ekkor még vígan csúszkálnak a födémen rögzített fémkorlátokon a bőrből készült kapaszkodók, az üléseken ép és tiszta a párnázott textil borító. A jól csukódó ajtókon fémkorlát segít a biztonságos fel- és leszállásban.
Megfigyeltem, először a bőr kapaszkodók tűnnek el, azután egyre több a megkopasztott ülés, majd az ajtókon lévő kapaszkodóknak is lába kél. Számomra rejtély, mire tudja használni mindezeket az, aki leszereli. A szarka vajon mikor működik? Talán a késő esti járatokon, mikor alig lézeng utas, vagy netán olyan valaki a tettes, aki a közszállítási vállalat alkalmazottja, és unalmas óráiban szereli le a villamos kényelmet biztosító tartozékait? Ez utóbbi mellett szól az a megfigyelés, hogy az ajtókon lévő jó méternyi fémkapaszkodót alul-felül két-két csavar rögzíti, nehéz eltávolítani és vele észrevétlen elmasírozni az üzemeltetés óráiban. Bár ami azt illeti, a hiábavaló rongálás mifelénk afféle tömegsport, balkáni allűr. A fejekben kellene változás bekövetkezzen, már ha olyan nagyon igyekszünk azonosulni a nyugati világgal. A magán- és köztulajdon szentsége még távolról sem erkölcsi norma. A bibliai történet jut eszembe a zsidók egyiptomi fogságból való szabadulásáról és a negyvenesztendei sivatagi bolyongásról. Hány nemzedéknek kell felnőnie, amíg megtörténik a mentalitásváltozás Romániában? Évtizedekbe telhet, amíg a fejekben itt is más rend lesz.
Mikor életemben először, a hatvanas évek elején Kelet-Németországban jártam turistaúton, már akkor meglepett a tisztaság és rend, valamint az átlagemberek kulturált viselkedése. Nem szemetelt és köpködött senki, és az orrát is mindenki a zsebkendőjébe fújta. Pedig ott is a kommunizmust építették! Éppen Magdeburgban, ahonnan a mi használt villamosaink java része származik, láttam életemben először a városban kerékpársávot a járda mellett, a széles úttesten. Csodálatos volt, hogy a csúcsforgalomban sem tévedt a másfél méternyi útszalagra egyetlen autó sem, sőt a gyalogosok is kimondottan a járdán közlekedtek, így a kerékpárosok vígan karikáztak a bicikli rajzával itt-ott megjelölt aszfalton. Még egy hihetetlen kép is felmerül az emlékeimben jó évtizeddel későbbi időből. Kelet-Berlin központjában, az Alexanderplatz környékén gyönyörködtünk a szökőkutakban, miután a tévétorony magasából megcsodáltuk a "demokratikus" városrésznél pompásabban kivilágított Nyugat-Berlint, ahová romániai turistaként nem léphettünk be. Szóval jóval éjfél után járt az idő, s az őgyelgő jövevényeken kívül kevés berlini járt az utcákon, az autóforgalom is igen gyér volt. Egy stoplámpás átjáróhoz érve körülnéztünk, hátha átslisszolhatnánk a piroson, ha se autó, se rendőr... A túloldalon állt két német, akik hangosan megjegyezték, látszik, hogy valahonnan a Balkánról jöhettünk.
Sajnos a nyugati világban nem túl jó a vélemény rólunk, hiszen erre bőséges okot szolgáltattak neveletlen honfitársaink. Mindezek ismeretében bármily derűlátó is vagyok, kételkedem abban, hogy még ebben az évtizedben befogadnak az európai klubba.
Jósa Piroska
* Az Amerikában működő egyházi és vallásos rádiók évi országos találkozójára kerül sor február 9. és 15. között az Amerikai Egyesült Államokban, mégpedig a Tennessee állambeli Nashville-ben. A tanácskozáson, melynek témája a demokratikus értékek megőrzése egy liberalizált tömegtájékoztatásban, a román Országos Audiovizuális Tanácsot – no ki? – Gáspárik Attila képviseli. Még alá sem írták az újabb vérszerződést pártunk és kormányunk között, az aktivisták már megkezdték büntetéseik letöltését. A magyar párt médiahatósági emberét tengerentúli jutalomkirándulásra száműzte Bukarest, de Gáspáriknak most majd újra kell tanulnia az odavezető hosszú úton a credót meg a páternosztert, ha már nem tudják nélkülözni az amerikai istenes rádiók kongresszusán...
* Addig-addig rángatta a dunások grabancát az RMDSZ-vezetőség, amíg a közszolgálati műholdas magyar televízióban be nem indult a "rendszerváltás": a szatmári pártkongresszus után már jobbára csak egyhangúságot sugárzott a "három kék giliszta" erdélyi vonatkozásban. A következő négy évben másra se számíthat az, aki a Dunára klikkel. Hacsak valami csoda nem történik Magyarhonban...
* A Román Rádió bukaresti magyar szerkesztőségében viszont már a kongresszus előtt megmerevdéeszesedtek a frontok: főszerkesztői utasításra kellett kihagyni az utolsó pillanatban a már beszerkesztett tudósítást a Reform Tömörülés elnökének székelyföldi tárgyalásairól és sajtótájékoztatóiról, nehogy megzavarja a nagy eseményre való ünnepi készülődést. A fényes szatmári "győzelem" után meg már csak szitokszóként lehetett kiejteni a rádióban az "eltörölt" tiszteletbeli elnök nevét, a Láncos-templom pedig mintha nem is a Szamos-parti város központjában telt volna meg zsúfolásig jó magyarokkal, hanem füstölgő romként árválkodna a majtényi síkon...
D. L.
Mákófalva Kalotaszegnek, a "cifra" viseletű Nádasmentének egyik települése. E vidékről – melynek magyar lakossága, a népesség tömegét tekintve, Erdélyben a székelység után következik – így emlékezik dr. Jankó János Kalotaszeg magyar népe című, 1891 karácsonyán feljegyzett művében: "…az itteni magyar mindent megkísért, hogy szükségleteinek fedezésére alapot teremtsen… erőteljes, egészséges és szép faj az itteni." Mákófalva nevét írásban először 1299-ből datálja Szabó T. Attila professzor Kalotaszeg helynevei című gazdag adatgyűjteményében Mako episcopalis-ként. A Kolozsvárnál a Kis-Szamosba ömlő Nádas mentének ma is jelentős települése Mákófalva. Egyike e vidék azon három legjelentősebb, többségében magyarok lakta településének, melynek lélekszáma 1402 is volt már 1910-ben. Míg 1941-ben 1156 lelket számlált a falu, ma csak 670 fő lakja.
E nagy többségében református közösség két évvel ezelőtt merész tervet tűzött maga elé: a 19. század közepén épült jelenlegi, 700 férőhelyes temploma (a környék legnagyobb ilyen létesítménye) nem fűthető, s főleg emiatt lenne szükség egy arányában kisebb, több célra is hasznosítható imateremre meg az ehhez járuló mellékhelyiségekre. Nyugati atyafiak többéves segítő, gyümölcsöző kapcsolatát igénybe véve, a helybeli ifjú lelkipásztor ügyintézése, a helyi közigazgatási elöljáróság, valamint az egyházgondnok és presbitérium mozgósítása nyomán tavaly decemberre használatba adhatták-vehették az imatermet. A 200 négyzetméter beépített összterületre, a központi fűtéssel ellátott 200 férőhelyes nagyterembe befért 300 személy is a téli ünnepek alkalmával. Az átlagos látogatottság 120– 150 fős volt. A holland atyafiak 150 székkel toldották meg eddigi lelkes hozzájárulásukat.
"Nem lehet elmondani, milyen jó érzés a jó meleg imateremben gyülekezni vasárnapról vasárnapra" – mondja Kati néni. "Még a bundámat is letettem, amivel a templomban fáztam télidőben" – toldja meg a szót Erzsi néni. "Aki elkezdette a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusban" (Fil, 1:6) – vallják a mákói atyafiak.
Vér István
A kaszárnya udvarán két hét alatt felhúztak egy kis fatemplomot, ami kecsességét meghazudtoló hangerővel azóta is bezengi az egész utcát a vasár- és ünnepnapi szertartásokkal. Akár meg is érthetném, hogy a kis tornyot körbebástyázták hangszórókkal, hiszen a templomban jó, ha elfér egy raj, így viszont az egész hadtest lelke épülhet. Minket, szomszédokat ugyan nem kérdeztek meg, de kicsire nem adunk. Megszoktuk, nem figyelünk rá.
De mi a helyzet a város központjában lévő Holdas-templom hangszóróival?! Legyek jóhiszemű és ne gondoljak erőszakos hittérítésre. Ám aki ortodox vallású és délelőtt is igényli a templomi áhítatot, az úgyis betér. A más felekezetű pedig nem attól fog sürgősen áttérni, ha munkába menet vagy ügyes-bajos dolgait intézendő a városi közlekedés otthonos zajába a hangszóróból belerecseg a pópa is. Akkor mégis miért?
Rájöttem: szándékos aknamunka a szertartás ilyetén lejáratása, horribile dictu, az emberek elriasztása ez az istenházától. Mert a vallás és annak gyakorlása az egyik legszemélyesebb belső ügy. S ha ilyen erőszakosan és ekkora hangerővel történik, akkor gondolhatnék-e másra, mint a szentség rosszhiszemű profanizálására?!
Molnár Judit
Vajon miért van az, hogy némely RMDSZ-vezető szája akkor is a füléig ér, ha Tőkés László száműzésének esetleges negatív következményeire terelődik a szó? Ma már senki sem lehet biztos abban, hogy az erdélyi magyarság újfent egy emberként járul a választóurnákhoz. A közömbösség riasztó jelei az előző választások idején is megmutatkoztak. Matematikai analfabétának kell lennie annak, aki a botrányos kongresszusi történtek után biztonságban érzi parlamenti vagy államhivatalnoki bársonyszékét. És mégis, egyeseknek felhőtlen örömre szolgáltatott alkalmat az 1989. decemberi forradalom szikrájának, a romániai magyarság lelkiismeretének kiszorítása az RMDSZ vezetőségéből. Vajon miért?
A választ könnyen megkaphatjuk, ha a VII. kongresszus filmjét megállítjuk egy mozzanatnál, és megfigyelünk két "küldöttet", akik a tiszteletbeli elnöki tisztség megszüntetése után öntelt vigyorral gratuláltak egymásnak. Az egyik mindig feltűnően szerény, szinte szegényes öltözékével tüntet, mondván, hogy nem a ruha, hanem a tőke teszi az embert, a másik pedig dagadó méreteivel szemlélteti, hogy aki okos, az nem töltötte hiábavalóan az időt a pártbüfében. Tömören: mindkét gratuláló jól megszedte magát. Mit fájjon nekik, ha az erdélyi magyarság parlamenti képviselet nélkül marad? Utánuk az özönvíz. Tizenhárom év alatt felhalmozhattak annyit, amennyit mások százharminc évnyi kemény munkával sem tudnának összehozni.
Hát csak örvendezzenek tovább, urak. Legalább tudjuk, kik azok.
Nits Árpád
Magam és barátaim nevében tiltakozom főtiszteletű Tőkés László püspök úr tisztségének, az RMDSZ tiszteletbeli elnökségének megvonásáért!
Méltóságos uraim (volt elvtársak)! A tiszteletbeli elnöki jogot és címet a köztiszteletben álló Tőkés Lászlónak nem önök adták – ezt a tisztséget másfél millió erdélyi magyar egyöntetű akarata és bizalma parafálta 1989-ben. Ezennel lemondok UDMR-tagságomról, nem kívánom ezt a pártot semmi módon támogatni. Állampolgári kötelezettségemet, ami a választást illeti, többet nem teljesítem, de úgy is mondhatnám: nem élek ezzel a jogommal. Másfél év múlva önök már nem lesznek jelen a parlamentben és a szenátusban, nyugodt szívvel megnyugtatom önöket, hogy majd akkor sem fogunk rosszabbul élni mi, erdélyi magyarok, mint ahogy manapság tengődünk, nélkülözünk.
A mindenkori román kormányoknak történő további sikeres behódolást kívánok önöknek! "La al 7-lea Congres Marco Bella reales."
Dézsy Zoltán
Sepsiszentgyörgy
| ostrom alatt |
1944. december 24-én zárult be a szovjet csapatok gyűrűje Budapest körül, s kezdődött meg egy gyönyörű világváros ostroma. Hiábavaló volt Angelo Rotta pápai nuncius és számos magyar főpap kérelme a német és magyar parancsnokságokhoz, hogy Budapestet nyilvánítsák nyílt városnak, másképpen határoztak. Kellett a szovjet haderő egy részét lekötő, a nyugati csapatokat részben, ideig-óráig tehermentesítő csatatér, amely Hitler és Szálasi uralmát meghosszabbítsa, még a város feláldozása árán is.
A Budapesten körülzárt csapatok nagyjából a következők voltak: a német 13. páncélos hadosztály, a Feldherrnhalle SS páncélgránátos hadosztály, a 271-es gyaloghadosztály, a 8. és 22. SS-lovashadosztály, a 239. rohamtüzérdandár, ezenkívül a Budapest környékéről bemenekült svábokból néhány szedett-vedett SS-rohamszázad. Magyar részről: az 1. páncéloshadosztály, a 10., 12. és 26. számú gyalogos hadosztályok, a 10. őrezred, a 3. rendőrezred és a 206. tartalékezred csapatai, illetve szerveződő rohamzászlóaljak.
1944 decemberének közepén jelent meg a nyilasok hadparancsa plakátokon, hogy minden 16. évet betöltött ifjúnak sorozásra kell mennie. Felkoncolással, halállal fenyegették a nem jelentkezőket. 17 éves voltam, a budai Vigadóban soroztak be, és mondhatom, furcsa egy művelet volt. Orvosi vizsgálat nélkül, az udvaron kerültünk egy asztal mögött ülő zászlós elé, aki felsorolta az alakulatokat, amelyek közül mi választhattunk: Nyilas ifjúsági légió, Hunyady SS-páncélgránátos hadosztály, Szent László-hadosztály, Karhatalmi alakulat, honvédség, munkaszolgálat. A hátam mögé Kovács Ferenc, egy marosvásárhelyi református kollégiumi iskolatársam került, aki fülembe súgta: munkaszolgálat. Amikor mindketten munkaszolgálatra jelentkeztünk, a zászlós halkan, fél szájjal mondta: Én is erdélyi vagyok, én leszek a parancsnokotok.
Két hétig ott sétálgattunk a budai Duna-parton egy lapáttal a vállunkon. Örvendtem, hogy Ferkóban társat találtam. Nagyon jó volt felemlegetni iskolánkat, tanárainkat, diákéletünket. Esténként a körletünk előtt hallgattuk az egyre közeledő ágyúszót, s bizony, nagyon sötéten láttuk a jövőnket.
December 24-én reggel hétkor felsorakoztatták munkaszázadunkat, s a zászlósunk kijelentette: mostantól honvédségi alakulat lettünk, indulunk Németországba kiképzésre. Gyalogmenet a Bécsi úton mindaddig, amíg valahol vonatra nem vezényelnek minket. A Bécsi úton minden nyugat felé tartott. Pánikszerű volt ez a menekülés. A mi gyalogmenetünk azonban mindössze Leányvásárig jutott. Éjfél körül értünk közel a faluhoz, amikor minden irányból lőni kezdték az utat, aknavetők, géppuskák szórták lövedékeiket, s rövid időn belül felgyulladt gépkocsik világították meg az útszakasz sötétségét. Szétszóródtunk és riadtan hasaltunk az útszéli árokban. Az ijedtségem akkor ért a tetőpontra, amikor a távolból hernyótalpak jellegzetes zaja hallatszott, s a futkosó német katonák páncélököl után kiáltoztak. Tankok közeledtek. Világossá vált előttünk, hogy az út elzáródott nyugat felé. Vagy nyolcan összeverődtünk, s futni kezdtünk vissza, Budapest felé. Pilisvörösváron már német teherkocsik és autóbuszok fordultak meg a főváros irányába, de egyikre sem engedtek felülni minket. Akkor éjszaka lefutottam a maratoni távot, míg a Lánchíd sarkához értünk. Magyar katonák mondták, hogy a kapkodás és a zűrzavar hatalmas nagy Budán. Az oroszok már az Olasz fasoron vannak (ma Hűvösvölgyi út). Német tábori rendőrök álltak a Lánchídon, mindenkit igazoltattak, de civileket nem engedtek át Pestre. Találtunk egy rakás lapátot és csákányt, felszereltük magunkat, sorba álltunk, s nyugodtan átmasíroztunk a hídon Pestre, ott meg szétszéledtünk, ki-ki haza, az otthonába.
Alig értem haza a szüleimhez – nagybátyám lakásában laktunk –, felüvöltöttek a szirénák. Légiriadó. Rohantunk le a pincébe, mert a bombák már a közelben robbantak. Édesanyámmal egy határszéli községből menekültünk Budapestre, édesapám akkor már az Uz völgyében harcolt a beözönlő oroszokkal. Sebesültként kapott egy hónapi lábadozó szabadságot, s így került össze a családunk Budapesten. A légiriadót még le sem fújták, amikor egy nyilas járőr lépett be az óvóhelyünkre, és igazoltatott mindenkit. Én levente-igazolványomat és egy eltávozási papírt mutattam az alakulatomtól. Elmondtam, hogyan kerültem haza, s szerencsére a nyilas házmester igazolt, hogy csak aznap reggel érkeztem meg. Maga velünk jön! – mondta a nyilas karszalagos őrmester, és velük mentem ki a kapu alá, ahol 10–12 fiatal fiú várakozott őrizet alatt. Velük szót váltva, már nem féltem attól, hogy falhoz állítva lelőnek mint szökevényt. Közben lefújták a légiriadót, s minket a Mária Terézia laktanyába kísértek.
A laktanya udvarán pár száz ember zsibongott. Volt ott villamoskalauz, rendőr, egyetemista, angyalföldi munkás ifjú, középiskolás diák. Szétválogattak bennünket. Az egyetemisták az egyetemi rohamzászlóaljhoz, mások különböző honvédségi rohamzászlóaljakhoz kerültek. Aztán karácsony szent napján sorban bekísértek minket az épület alagsorába, ahol beöltöztettek vadonatúj katonaruhába, kaptunk hóleplet, kenyérzsákot, puskát, szuronyt, 120 éles töltényt, 4 Vécsey-kézigránátot. Ezután negyvennégyed magammal sorakoztatott az udvaron Pandura Lajos szakaszvezető, kijelentve, hogy mi vagyunk a Vannay rohamzászlóalj 4. pótszázada, és az utcákon a falak mellé lapulva libasorban átmentünk Budára a Radeczky laktanyába. Menet közben sokszor kellett hasra vágódnunk vagy egy már kitört kirakaton át az üzletbe ugranunk, mert az utcákon itt-ott aknák, tüzérségi lövedékek robbantak.
Karsai Elek A Budai vártól a gyepűig című, 1965-ben kiadott, eléggé a Kádár-rezsimnek szolgáló történelmi munkájában azt írja: "Budapest ostromát nem előzte meg nehéz tüzérségi előkészítés, hanem a Vörös Hadsereg lassú ostrommal foglalta el a várost, hogy megkímélje a nehéz tüzérségi tűz pusztításaitól" (625. oldal). Nem tudom, Karsai honnan tájékozódott, amikor mindezt leírta. Szerintem sem a puska-, sem a géppuska-, sem a géppisztolygolyó nem rombol szét becsapódáskor emeleteket, bérpaloták tetőzete, oldalfa nem omlik szét azoktól. Arra támaszkodva, amit láttam s hallottam, leírhatom: Budapest lerombolása szisztematikusan, utcáról utcára a nehéztüzérség, a bombák, tankok ágyúi és aknavetők lövedékei által történt. Bizony, nem volt tapasztalható semmi kímélet.
A Radeczky laktanya pincéjében kijelölték körletünket, s utána az udvaron következett a kiképzés, ami mindössze abból állt, hogy lőttünk hármat puskával az istálló falán kitett célra, utána géppisztollyal néhány egyes lövést, megmutatták, hogyan működik a géppuska s hogyan kell a kézigránátot kibiztosítani s eldobni. Célba lövéskor sült ki, hogy a századunk felének nemigen járt puska a kezében, a céltól jó méternyi távolságra vágódott a golyó a falba. Na, majd a vonalban jobban fog menni! – mondotta nevetve a szakaszvezetőnk.
Már első este kiderült, hogy nehéz lesz a körletben az alvás. A szalmazsákok, pokrócok szinte mozogtak a rajtuk levő sok tetűtől. Mozgolódás, vakarózás. Ez sem tartott sokáig, már hajnali négykor riadó vert fel minket. Rumos fekete s egy szeletke kenyér. Utána sorakozó teljes felszerelésben, s menet libasorban a Tököli úton az úgynevezett sorompóig. Itt a második vonalba kerültünk. Az első vonalat a Wehrmacht tartotta a vasúti sínek melletti sündisznóállásokban, valamint néhány épületben a sínek túloldalán. Mi egy bérház második emeletén lesegettünk ki az ablakon. Időnként egy-egy eltévedt lövedék vagy szilánk csapódott be a szobába. Aztán egy orosz géppuska szórta meg ablakainkat, hogy csak hason fekve érezzük jól magunkat. Két napig voltunk az állásban, aztán felváltottak minket. A Városliget felé vonultunk vissza, borzalmas volt. Valóságos pokol. Sztálin-orgonák lövedékei robbantak körülöttünk, mindenütt lángoló épületek. Aztán bevetések sorozata. A Fehérvári úton, a Margitszigeten, a Széna téren, a Postapalotában s mindenütt a fenyegető halál. Nem lehetett sohasem tudni, melyik ablakból lőnek le, mikor esik túl közel hozzád az akna vagy egy tüzérségi lövedék.
A bajtársak hangulata igen változatos volt. Az egyik csoport optimistán hangoztatta, hogy Budapestet rövidesen felmentik, a másiknak a belenevelt hazafias érzés folytán az volt a véleménye, hogy harcolni kell, ne engedjük, hogy az utókor a gyáva jelzőt süsse ránk. A magyar és német csapatoknál is elfogadott nézet volt: ügyeskedj, ezt túl kell élni, mentsd magadat. Ennek eredménye az volt, hogy sokszor véráldozat nélkül adtak fel fontos harcászati pontokat. Még a sokat dicsért SS-csapatoknál is érezhető volt a züllés. Sokan banditaként az óvóhelyre, pincékbe menekült lakosság értékeit szedték össze. Főleg inget, gatyát olykor mi is eltulajdonítottunk. Nagyon kedveltük a kemény plasztronú frakkingeket, mert azokban könnyű volt vakarózni. Persze fehérneműcsere után a levetett holmit cserében otthagytuk a tulajdonosnak, a megárvult tetvekkel együtt.
Sokszor éreztük úgy, hogy "egy hazáért két ellen közt" vagyunk, mert mi voltunk az első vonalban, a hátunk mögött nyilas légiósok, mögöttük a Wehrmacht vagy az SS.
Budapest körülzárt védőit légi úton próbálták utánpótlással ellátni. Éjszaka TU 52-es szállítógépekből lebegtek le az ejtőernyők hosszúkás, Kein bombe (nem bomba) feliratú tartályokkal, melyek közül nem egy a szovjet csapatoknál kötött ki. Mi is szedtünk fel belőlük. Egyesekben lőszer, másokban keksz, vitaminos cukorka, csokoládé volt. A németek sokszor elkobozták tőlünk. Máskülönben meleg ételt hetekig nem láttunk. Volt úgy, hogy napokig sós szalonnán (kenyér nélkül) és kockacukron éltünk. Ivóvíz helyett a puskaporos, szennyes hólé az ilyen táplálkozással aztán megtette hatását, az egész századunk úgynevezett ukrán diarét kapott, állandó gatyahiányban szenvedtünk.
Borzalmasak voltak az éjszakák, főleg ha őrségben álltunk. A harc szünetében a budai hegyek visszhangozták az orosz megafonok hangját: "Magyar katonák, hagyjatok fel a harccal, ellenállással. Gyertek át a szovjet csapatokhoz, tegyétek le a fegyvert, senkinek nem esik bántódása, mindenkit hazabocsátunk szeretteihez. A nácik az utolsót rúgják, titeket ágyútölteléknek használnak, hogy ideig-óráig meghosszabbítsák Hitler és Szálasi rémuralmát." Aztán a dalok: "Jó éjt, drága kis hadnagyom, jó éjt!" "Sokkal jobban szeretlek, mint máskor, minden percben rád gondolok százszor" – búgta Karády Katalin. A németek géppuska- és aknavetőtűzzel próbálták zavarni az orosz hangszórók hangját. Végül az ágyúk is beleszóltak, s az éjszaka már a robbanásoktól volt hangos. Egy bajtársam mesélte el, hogy egy éjszaka a fogaskerekű végállomásától kiindulva századuk betört a János kórház épületébe, ahol elfogták a hangszórók bemondóit s az adók kezelőit. A bemondók szökött magyar katonák voltak, akiket a helyszínen agyonlőttek. Az akció azonban hét bajtárs életébe került.
Pandura szakaszvezető oktatott bennünket: a magányosan átálló egy-két honvédet rendszerint megölik. Csak a tömeges megadás lenne lehetséges, de hát a hátad mögött ott van a nyilas vagy a német a géppisztolyával, jobb a kötelességet választani. Szegény Pandura Lajos, két gyermek apja, a Postapalota védelmében halt hősi halált. A palota udvarán helyeztük örök nyugalomra a fagyos földbe több társával együtt.
Január 18-án a pesti oldal elesett. A gyönyörű Duna-hidak egymás után robbantak fel s zuhantak be a folyóba. A budai oldal állandó bombazáporba került. A bombák, ágyúgránátok, aknák olyan rombolást vittek végbe, hogy a végén nem az utcákon, hanem a leomlott falak helyén vert ösvényeken közlekedtünk. Ugyanezen a napon a német hadvezetőség komoly erőkkel ellentámadásba lendült a Dunántúlon, a cél Budapest felszabadítása volt. Áttörték a szovjet védelmet s a 3. ukrán frontot kettévágták. A 3. SS páncélos hadosztály, az 1. páncélos hadosztály és a magyar csapatok visszafoglalták Székesfehérvárt, Dunapentele környékén elérték a Dunát. Január 24-én Budapest felé törve elérték Baracskát és Bicskét, már csak harminc kilométerre voltak a fővárostól. A támadás itt a közben átirányított szovjet csapatok ellenállásán megtört. A német harccsoportok támadását az üzemanyaghiány is gátolta. A Budapesten rekedt páncélosoknak ugyancsak elfogyott az üzemanyaguk. Egy-egy utcasarkon leállva segítették ágyúikkal a gyalogságot, amíg vagy egy bomba, vagy páncéltörő gránát nem érte őket. Ha üzemanyaguk lett volna, talán sikerül kimenteni azt a 60–80 ezernyi haderőt, amely részben fogságra, részben halálra volt ítélve.
Itt kell megemlítenem, hogy megalakulásakor rohamzászlóaljunk 640 főt számlált. Öt túlélőről tudunk. Ketten sebesülve úsztuk meg, mindössze hárman fogságból kerültek elő. A kitörésnél a németek zászlóaljunkat az élre tették. Az oroszok tudtak a kitörés irányáról, s így valósággal lemészárolták a benne részt vevőket. Csak néhányan estek fogságba.
Amikor feladtuk a Postapalotát, s a mostani Moszkva (akkor Széll Kálmán) téren át kitörtünk a Margit körút irányába, elszakadtam alakulatomtól. A romokon kúszva-mászva feljutottam a Várba. Amit ott láttam, egyenesen szívfacsaró borzalom. Műemléképületek szétlőve, a Sándor-palota üszkös romhalmaz, a királyi palota csupa rom, a Szentháromság térre nem lehetett ráismerni, rombolás és romhalmaz mindenütt. Karsai uram, jól megkímélte a szovjet haderő Budapestet!
Nyugodtan leírhatom: a német hadsereg elpusztította Sztálingrádot. Válaszul a Duna gyöngyét, a gyönyörű Budapestet, a magyarok fővárosát tette romhalmazzá, második Sztálingráddá a szovjet haderő. "Felszabadította!" Láttam Budapest utcáin kísérni a magyar és német foglyok ezreit. Az utcasarkokon könnyes szemű asszonyok is álltak, akik férjüket, síró gyermekek apjukat kutatták a menetelő, szomorú foglyok között. De lehetett látni vörös karszalagos angyalföldi striciket is, oldalukon pisztolytáskával. A nyilas azonnal váltott, most már vörös színben tűnt fel a zöld helyett, az Árpád-sávos karszalagot felváltotta a vörös. Sőt bizonyításként időnként kirángattak a fogolymenetből egy-egy tisztet s dróthurkot vetve a nyakába, "Nyilas volt!" jelszóval az útszéli fákra húzták fel a szerencsétlent. A zsidókat fosztogató és mészároló nyilasokból így lettek aztán címeres ellenállók, sőt szabadsághősök.
Február 13-án sikerült a fogságból kiszabadulnom s egy pincében az ott lakók segítségével civilbe öltöznöm. A Dunán Szentendre előtt egy kajakkal eveztem át. A családunk ismét egyben volt, s március eleje körül a tönkrelőtt Nyugati pályaudvarról már elindultunk Erdélybe. Utoljára néztem vissza könnyes szemmel a romokban levő főváros felé, átkot mormolva mindarra, amit háborúnak neveznek.
Elekes Béla
| kirekesztő magatartás |
Történelemtanári mivoltomban tudom, hogy a tegnapokba süllyedt évtizedek, évszakok idején az egymást váltogató kormányok többségének rövid volt mindig és rövid a jelen kormányénak is a memóriája, magyarul: az emlékezőképessége. Felejtgeti erőltetett menetben, óráról órára, egyik napról a másikra azokat a zengzetes, több hangszerre "komponált" ígéreteket, melyeket nagy-nagy "bölcsességre és elhivatottságra" vallóan a félrevezetett, többszörösen is rászedett, hitben és nemegyszer cselekvőképességében megrabolt, hiszékenyebb halandóknak tett és tesz. Nálunk ugyanis az a módi, hogy adjunk legalább a látszatra, a többit meg vigye az ördög.
Bizonyára rám legyintenek most sokan, olyan megjegyzéseket küldözgetve felém azon a bizonyos láthatatlan hullámhosszon, melyeket nem tűznék ki a mellemre, így és ekképpen jelezve, hogy én vagyok az a szikrázó agyú gondolkodó, aki felfedezte a bölcsek kövét. Csakhogy ezúttal olyan memória-kiesésről óhajtok sziszegve szólni, melyre eleddig aligha volt – vagy ki tudja? – példa a dicstelen felfordulás óta.
Ez a memória-kiesés pedig közvetlenül engem érintett, érint – de helyesebb, ha azt írom és mondom: engem is, nemegyszer állítva olyan gúnyolódók által fogalmazott csípős megjegyzések, különböző el- és kiszólások kereszttüzébe, melyekbe beletántorodik, belékábul, beleszürkül az érzékenyebb, a fogékonyabb lelkületű. Történt ugyanis, hogy az Úrnak 2000. esztendejében, az egyik Hivatalos Közlönyben és az ország több sajtóorgánumában megjelent az a kormány által megszavazott rendelet, melynek értelmében szerénységemet a magas hivatal az Országos Érdemrend Tiszti Fokozatával tüntet ki, így és ekképpen jelezve, hogy mekkora odafigyeléssel követik illetékesek oktató-nevelő munkámat és közéleti tevékenységemet.
Felesleges mondanom, jöttek, sorjázgattak egymás sarkát taposva a kajánkodók, félremagyarázhatatlan fintorokkal az arcukon, és gratulációként olyan szavakból fogalmazott mondatocskákkal, melyeket az emberi irigység szökkenthet csak szárba, és a sunyi rosszindulat növeszthet embermagasságúra. Mit tehettem? Mit tehettem volna? Legyintgettem feléjük olyan kézmozdulatokkal, melyekben ott feszült, vibrált kimondatlanul a véleményem.
Hosszabb ideig, egyre színtelenedő érdeklődéssel vártam, hogy mikor fognak majd szólítani olyan kézrázogató és vállveregető "ünnepi" összeröffenésre, ahol majd egy-két rongyosra koptatott mondatocska kíséretében átnyújtják azt a bizonyos medáliát. Várhattam, mert ahogy már mondtam: a kormánynak, a politikának, a politika mikrofonja elé álló, tolongó politikusok egyikének-másikának rövid a memóriája, gyakran kap olyan rövidzárlatot a homlokuk mögötti vezetékhálózat, mely miatt villanásnyi idő alatt elfelejtik még azt is, hogy e többszörösen megszégyenített Föld melyik felében bőgték bele magukat ebbe a cirkuszi mutatványoktól hangos világba.
Így eshettem ki én is, több azonos vályú mellé kötöttel együtt az emlékezetükből, tömören, lényegre utalóan fogalmazva: nem tűztek a mellemre semmilyen kitüntetést. Sereglettek ennek a hírnek hallatán – az ilyen hírek ugyanis gyors szárnycsapásúak – újból a kajánkodók, a törpelelkűek, a heccmesteri vizsgán kitűnő osztályzatot nyerők, akik közül többen is azt röhécselték nyálas szavakkal az arcomba, hogy nekem tulajdonképpen adósom a kormány, hajtsam be rajta tűzzel-vassal az adósságot. Erre, mutatva kifelé az agyonsértettet, a megalázottat, annyit válaszoltam csupán, újabb paripát "ajándékozva" számukra, amire majd felpattanhatnak hírvivő szolgálatot teljesíteni, hogy behajtom előbb-utóbb a kormány adósságát, és ha nem mutat hajlandóságot, akkor az adósok börtönébe záratom.
Lassan, de egyre nagyobb léptekkel tovább szédelegtek mellőlem a hónapok, a hetek, az évek, hangjukat veszítették a kajánkodók, kilobbant bennem is a neheztelés valamennyi szikrája, amikor a napokban váratlanul, hirtelen megcsörrent íróasztalomon a távrecsegő. A Szatmár Megyei Tanfelügyelőség főtanfelügyelő-helyettese, Kónya László értesített a vonal másik végéről, olyan felszólítóforma, hogy kapjam össze magamat, mert, szóval, csoda történt. Bukarestből leküldték illetékesék azt a bizonyos plecsnit, és illő keretek között át kellene azt venni. Nevetni támadt nagy hirtelen kedvem, és nem óhajtottam megsérteni a már régóta barátomnak tudott és folytonos szervezési, cselekvési lázban égő helyettest, ezért annyit válaszoltam csupán, hogy értve az üzenet.
Kommentárt nem fogalmazgattam, mint ahogy melegebb érzésekbe mártogatott köszöntőfélét sem, amikor átvettem népes pedagógusközönség előtt az ityegő-fityegőt a diplomával együtt. Amikor magamra hagyatva kihúztam a tokból a diplomát, akár az egykori huszárok a hüvelyből a kardot, beleszédültem a nagy csodálkozásba. A diplomát – nem elírás! – ugyanis a múlt évszázadban, pontosabban 2000 decemberének első napján töltötték ki híres-neves fővárosunkban, és Emil Constantinescu államelnök írta alá. Vagyis: több mint két esztendeig utaztatták, dobálgatták ide-oda azt a bizonyos fityegő-lityegőt, mely úgy járt, akár Petőfi magyar nemesének a kardja: "Rozsda marja, nem ragyog..." Pontosabban fogalmazva: a tiszti keresztnek – ez a neve a kitüntetésnek – egyik felét alaposan megszégyenítette a rozsda. Mindezt látva, előbb a pulzusom kapcsolt gyorsabb sebességre, majd az agyam lobbant be rövid időre, aztán elkezdtem magamat biztatgatni: nyugi, nyugi, ez a kereszt, így rozsdásan lehet egyfajta üzenet is. Üzenet és bizonyíték. Bizonyítéka annak, hogy mennyire illik komolyan venni a kormányék által fogalmazott rendeletek egyikét-másikát. Oda se neki! – mondogatom magamban, még jó is, hogy rozsdás ez a medália. Így nyugodt lélekkel elhenceghetem bárkinek: "látjátok, feleim, szümtükkel", hogy ki is vagyok én tulajdonképpen? Már palántácska koromban kitüntettek sok-sok vitézi és nemesi tettemért, bizonyíték rá az idő rozsdája. És a kormány rövidzárlatos feje.
Jut eszembe erről az is, hogy ha ilyen lihegő tempóban, ekkora "becsületességgel" próbálunk Nyugatig elérni, talán majd az utánunk érkező nemzedékek elmondhatják: megérkeztünk.
Csak nehogy zárva találják már a kaput!
Gúzs Imre
A tulajdonjog visszaállításának immáron több mint évtizedes késése megkérdőjelezi a rendszerváltásnak (is) nevezett 1989. decemberi események hiteles voltát Romániában. Úgyszintén a valamilyen elfogadható formában történő kárrendezés szüntelen halogatása. Az eddigiek nemhogy a restitutio in integrumtól esnek távol, mint Makó Jeruzsálemtől, de még az enyhébb-lazább kártérítés, kárpótlás vagy éppen kárenyhítés fogalmának sem felelnek meg. Így van ez a történelmi egyházaink esetében is. Különösen a római katolikus szerzetesrendekében. Feketelistán szerepel az 1130 óta működő, Szent István első vértanúról elnevezett váradhegyfoki premontrei prépostság. II. István királyunk jóvoltából telepedett meg a rend Magyarországon, aki a rendalapító franciaországi Szent Norberttel állott rokonságban. A Váradra került első szerzetesek bizonyára franciák voltak, és ha másért nem, legalább ezért is lehetnének megértőek a mellüket döngető frankofon hatalmasságok. Még a nagyváradi széktemplomhoz tartozó, vele egybeépült, külön udvarral és bejárattal rendelkező kolostori részt sem szolgáltatták vissza. Mindig is az egyházi rituális életnek volt szerves része és a szerzetesek lakóhelyéül szolgált ez a rendház. Az 1948-as államosítás hivatalos rendelkezései szerint sem volt sorolható egyházidegen tulajdonba.
Érdemesnek tartjuk megjegyezni, hogy a nagyváradi Premontrei Főgimnázium kétszáz éves működése alatt a vallási és nemzetiségi tolerancia gyakorlatilag megvalósult mintaintézménye volt. Ezt támasztják alá az 1996-ban megjelent Nagyváradi premontrei öregdiákok emlékkönyvének hiteles adatai is. A diákok vallási összetétele: 45–50 százalék római katolikus; 20–37 izraelita; 15–20 görög katolikus; 8–11 református; 6–10 görögkeleti és 1,2–2 százalék evangélikus. A román ajkúak száma 25–30 százalékra tehető. Román nyelvet már 1852-től oktattak itt! 1940–1944 között a Magyar Királysághoz visszakerült intézményben a román nyelv minden diák számára kötelező tantárgyként szerepelt. Az alapítványi ösztöndíjak 40–45 százaléka a román anyanyelvű tanulókat támogatta. Ebben az iskolában olyan erdélyi román értelmiségiek tanultak, mint Iosif Vulcan, Aurel Lazar, Alexandru Roman, Aurel Zigre és sokan mások, akiknek jelentős szerepük volt az 1918. december 1-jei gyulafehérvári népgyűlés szervezésében. Mindezek bizonyítják, hogy a váradi premontrei prépostsággal szembeni diszkriminatív kirekesztő magatartás a mai hatóságok részéről indokolatlan. Egyébként a premontrei rend világszinten hatezer szerzetest számlál, akik negyven országban tevékenykednek az evangéliumi szeretet jegyében, a társadalmi közjó javára.
Az ilyen adatok is bizonyítják, hogy a szerzetesrendek működése szerte a világon nem idős, nosztalgiázó hívek óhaja, hanem időszerű, a társadalom érdekellentéteiből fakadó feszültségeket közösségi és egyéni szinten enyhíteni, feloldani képes mozgalom.
Régiónkban azonban nem könnyű az újrakezdés, melynek minden szakaszában nehézségekbe, buktatókba ütközünk. Jellemző példa erre a nagyváradi katolikus apácák szőlőjének esete, melyet az állam a román ortodox egyháznak ajándékozott a kilencvenes évek derekán. Nem véletlenül. És itt jön a politikai szándéktól vezérelt háttér. Az említett telken ugyanis rekordidő alatt épült fel egy grandiózus görögkeleti kolostor, mely lakói szerint több száz éves ortodox kegyhely. Ez természetesen merő kitaláció.
Ám a ténylegesen visszajuttatott ingatlanok körül sincs mindig minden rendjén. A vallásukat gyakorló nagyváradi katolikus híveket meglepte, hogy az Orsolya-rend lehetőséget kapott ugyan az újrakezdéshez egy jelentős épületegyüttesének birtokbavételével, ehhez azonban francia főnővér érkezett egy szlovák és egy moldovai kíséretében, ide, ahol a római katolikusok 85 százaléka magyar anyanyelvű. Más. Elgondolkoztató például, hogy az olasz Pio atya szentté avatásával kapcsolatos ünnepség helyszíneként még részben sem a Kapucinus utcai rendház szolgált és a szent szerzetes szobra sem a kapucinus templom előkertjében került elhelyezésre, hanem a belvárosi magyar katolikusok Szent László-templománál.
Sok hasonló gondról lehetne írni, beszélni, képet közölni, sőt vitatkozni. Egy dolog biztos. A múltból örökölt vagy mára újra kialakult állampárti magatartást, a vallásszabadságról alkotott torz felfogást gazdasági, szociális vagy kulturális szempontok semmiképpen sem indokolják. A háttérben politikai érdekekről van szó, kezdve a történelmi csúsztatásoktól a kisebbségi keresztény egyházak hitgyakorlatának kiszorítást célzó korlátozásáig, pártállami és államegyházi ellenőrzés alatt, a román nemzeti asszimiláció és homogenizáció érdekében.
Vesselényi Gy. Tibor
| kongresszusi visszhangok |
Időutazásra hívom most önöket, a múltba. Üljenek fel mögém az emlékezet ócska, köhögő, lerobbant, ütött-kopott tragacsára, és repüljünk vissza 1989-be. Tőkés László Szilágymenyőn, házi őrizetben, állandó életveszélyben, családjával együtt. Református pap, a magyarok református tiszteletese rést üt a hallgatás falán. S ezen a résen át beözönlik majd a változás, a "forradalom", és elsöpri a cipészsegéd diktatúráját.
Melegedjünk meg kicsit az illúziókban, saját, hajdan volt illúziónkban. Ne engedjünk a csábításnak, és ne valljuk be mindjárt, hogy az illúziónak másik neve is van: ostobaság. Most csak emlékezzünk, melegedjünk, és képzeljük el, hogy valaki, a mi örök Luciferünk beszél hozzánk.
A bukott angyal beszél, és azt mondja:
– Vésd eszedbe jól, amit most látsz, égesd bele lelkedbe a mostani érzéseidet. És emlékezz rájuk tizennégy esztendő múlva, amikor a te Tőkés tiszteletesedet el fogják zavarni az RMDSZ-ből…
– Ugyan! – válaszoljuk nyomban, és hitetlenkedve, gúnyosan felkacagunk.
– Nos hát, rendben van – folytatja Lucifer –, akkor gyere velem, megmutatom, mit csinál most Markó Béla.
És megmutatja…
Miközben Tőkés Menyőn tölti házi őrizetét, Markó Béla munkába jár. ő a marosvásárhelyi Igaz Szó alapszervezeti párttitkára, a falurombolás tervének, a magyarok végső tönkretételének idején. Főnöke Hajdu Győző. Az a Hajdu Győző, aki a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, s aki a "forradalom" után a Nagy-Románia Párt tagja lett, a nagy-romániások díszmagyarja. Ülnek a szerkesztőségben ők, a "forradalom" előestéjén, Markó Béla alapszervezeti párttitkár, Hajdu Győző RKP KB-tag, és kávézgatnak. Aztán felcihelődnek, mennek pártgyűlésre, megvitatni, mikorra is kelljen összehívni a Román Kommunista Párt kongresszusát, mert meg kell vitatni ezeket a mostani, nehéz időket…
– Íme, két reálpolitikus – mondja gúnyosan Lucifer, s mi rávágjuk nyomban:
– Dehogy! Két semmi ember, két áruló!
És Lucifer elmosolyodik:
– Igen? Csak vigyázz… Tizennégy év múlva, amikor majd Tőkés püspököt elzavarják az RMDSZ-ből, Markó Béla lesz az elnök, méghozzá egyetlen jelöltként.
Mi pedig mondjuk ismét, hogy "ugyan-ugyan", de már félünk…
– Gyere csak, mutatok mást is! – szól Lucifer. Verestóy Attilát mutatja. Verestóy is munkába megy. Elena Ceausescu kutatóintézetében dolgozik, megbízható, jó elvtárs. Még a nyolcvanas évek közepén kérte felvételét a Román Kommunista Pártba. Felvételét kérte az egész szovjet blokk legalávalóbb, legsovinisztább, legmagyargyűlölőbb pártjába, és felvették, mert voltak jó ajánlói, akik leírták róla, hogy "Verestóy elvtárs ideológiailag elkötelezett, és méltó a RKP tagságára". Esküt tett Verestóy elvtárs a Román Kommunista Pártra, és gyorsan emelkedett a ranglétrán, aztán a szakmain meg egy másikon… Hiszen őrnagy elvtársnak hívják ma is, amikor összesúgnak a háta mögött…
– Íme, még egy reálpolitikus! – mosolyog Lucifer. – Tizennégy esztendő múlva szenátor lesz Verestóy Attila, az RMDSZ szenátora, egyben Románia egyik leggazdagabb embere, és sokat fog beszélni majd arról, hogy mi a demokrácia, és hogy kik veszélyeztetik ezt a demokráciát meg a békés magyar–román viszonyt. Esküdt ellensége lesz Tőkés püspöknek, és el fogja majd érni, hogy a "papot" elzavarják…
És mutat mást is Lucifer. Megmutatja Gigi Frundát, a sztárügyvédet, aki 1989 előtt, ha érdekei úgy kívánták, elfelejtett magyarul, viszont minden évben elutazott nyugatra, és megvolt, nagyszerűen. ő is reálpolitikus…
És ha már itt vagyunk, 1989-ben, tegyünk fel néhány kérdést. Például azt, vajon eszünkbe jutott volna-e akkor, hogy tizennégy esztendő elteltével még mindig nem lesz az erdélyi magyarságnak állami egyeteme, gondoltuk volna, hogy megtervezik a Budapest–Bukarest autópályát, de úgy, hogy a magyarlakta megyéken véletlenül se menjen keresztül? Gondoltuk volna, hogy a Markó, Verestóy és Frunda irányította RMDSZ nem gyűjt majd aláírásokat Funar kolozsvári polgármester ellen, nem fogja zavarni őket, hogy Marosvásárhely elesett, de kitartó aprómunkával, aláírásgyűjtéssel és minden eszköz bevetésével igyekeznek majd eltávolítani Szász Jenőt, Székelyudvarhely polgármesterét? Hogy fel fogják jelenteni Szász Jenőt Bukarestben, és amikor Tőkés püspök, az "átkozott pap" a bukaresti bíróságnál kéri számon az RMDSZ saját, belső határozatainak végrehajtását, akkor azt fogják hazudni, hogy "a román hatóságokat eddig még egyetlen magyar ügy és vita elintézésébe sem vonták bele"? Gondoltuk volna 1989-ben, hogy a felvidéki magyarok pártja el fog határolódni 2002-ben Duray Miklóstól és a Felvidék fogalomtól? Gondoltuk volna, hogy Dunaszerdahely császára, egy másik ügyvéd abból az alkalomból rendez majd fényes fogadást, hogy sikerült megszerezni az egymilliárd koronás vagyont, s hogy ez az ember irányítja az egész szlovákiai magyar politikát? Gondoltuk volna, hogy miközben eltűnt Erdélyből kétszázezer magyar, a hazai újságok majd azon fognak vitatkozni, hogy sérti-e a románok érzéseit a státustörvény? S hogy vajon a szlovákok érzékenységét sérti-e, ha a felvidéki magyarok húszezer forint oktatási támogatásban részesülnek? Gondoltuk volna, hogy uniós bürokraták, akiknek egyrészt fogalmuk sincs semmiről, ami közép-európai, ami magyar, ami balkáni és ami fájdalom és történelmi sérelem, másrészt akiknek édes mindegy, mi is van mivelünk, csak az üzlet pörögjön, arról írnak majd leveleket: a nemzet szó használata nem igazán eurokonform, s ha a magyarok "kulturális összetartozásról" és "határon átívelő nemzetegyesítésről" beszélnek, abból ők kihallják a határrevízió sürgetését?
Gondoltuk volna, hogy eljön az idő, amikor a magyar baloldal a "23 millió román munkavállaló" beözönlésének rémképével elköveti majd a minősített nemzetárulást?
Azt gondoltuk volna, hogy mi, magyarok majd ide jutunk? Hogy lesz foganatja a 23 millió románnak? Hogy 2000-ben, az Orbán-kormány idején egy alezredes a Belügyminisztériumban meg fogja kérdezni a Magyarországon gyógykezelésen lévő Lászlóffy Aladár Kossuth-díjas magyar költőt, hogy beszél-e magyarul? Gondoltuk volna, hogy a sörért, virsliért pörölve sajnálni fogja e nemzet egy része a határon túli magyaroknak szánt juttatásokat? Hogy sikerrel meg lehet majd lovagolni ezt a primitív, ostoba és vérlázító mentalitást, s meg is fogják lovagolni azok, akiknek a nemzet semmit sem jelent? Gondoltuk volna, hogy tizennégy esztendő elmúltával azt mondhatja majd egy könyökvédős apparatcsik, hogy "túlszerettük a határon túli magyarságot", és ez az arcpirító disznóság helyeslésre lel a baloldali kormányban éppúgy, mint az országlakosok jelentős részében? De gondoltuk volna, hogy a pápa – amúgy a század egyik legnagyszerűbb pápája – úgy megy romániai látogatásra, hogy be sem teszi a lábát Erdélybe? Gondoltuk volna, hogy Sütő András, akinek a szeme világát ott ütötték ki Marosvásárhely főterén, akit Sinkovits Imre – áldja meg az Isten az emlékét is! – jelképesen megidézett a Nemzeti Színházban az Advent a Hargitán díszbemutatóján, ma egy sorban fog ülni Nastaséval, Medgyessyvel, Markóval és Verestóyval, és tapsra fogja emelni a tenyereit?
És ön, Markó Béla, gondolta volna? Vagy ön tudta… Hogy Tőkés püspök lesz majd szélsőséges… Szász Jenő lesz majd szélsőséges… Gergely István csobotfalvi tisztelendő lesz majd szélsőséges… S persze a pillanat is önöket igazolja. Hiszen lám, Orbán Balázst, a legnagyobb székelyt is megbuktatták annak idején, és imádott népe helyett Berettyóújfalut volt kénytelen képviselni az ország házában. Mert mindig voltak "reálpolitikusok", igaz? Hogy odahaza a románsággal, itt meg az önöknek tetsző, önöket nem túlszerető kormánnyal kufárkodnak a magyarság életéről. Az a "reálpolitika", hogy úgy egy tucatnyi önök közül milliárdos lehessen. S a pillanat önöket igazolja. De csak a pillanat…
Mégiscsak Orbán Balázsnak áll ma szobra a székely anyaváros főterén.
Bayer Zsolt
(Magyar Nemzet)
Micsoda nehéz felfogású nép vagyunk mi, magyarok! Rendelkezésünkre állt szinte az egész huszadik század, hogy megtanuljuk az új (kelet)-közép-európai házirendet, de mintha duplakapcsolásosak lennénk – mert azért a jobbak közülünk is sejtették már akkor, hogy valami csak nincs rendben ezzel a Tőkéssel –, de végre tizenhárom év után az egész romániai magyarság rájött, hogy nekünk egy demagóg nacionalista, ázsiai hordószónok nem kell, mi európai nép vagyunk, és sikerült is közös akaratunkat érvényesítenünk demokratikusan választott küldötteink által, demokratikus érdekvédelmi szervezetünk kongresszusán. Most aztán szégyenkezhetünk Funar meg Vadim Tudor előtt, ők már nagyon rég megmondták, meg a koalíciós partner Paunescu, a szenátus kulturális bizottságának az elnöke előtt is, ez a másik kultúrzseni, koszorús költőfejedelem, ez a vátesz, aki az országot járta a kor színvonalán álló kultúrműsorával az aranykor éveiben, s Ceausescu elé is csak azért ömlesztette a néphódolatot saját gyártmányú ódákba csomagolva, hogy előadások után néha az alkoholtól s lélegzetvételnyi szabadságtól megittasodott hallgatóságával, persze maga is tökrészegen, a feltört üzleteket kifoszthassa. Már akkor a tömegek élére állt (a rablásban) ez a kultúrfenomén, a Nagy Partner. Koalíciós. Bizonyára így próbálta útját állni a szocialista építésnek ez a született demokrata.
Most aztán szégyenkezhetünk!
Ezek a jóakaratú polgártársaink a lelküket teszik ki nekünk önzetlenül, mióta már, hogy észre térítsenek, hogy szokjuk már a házirendet, de nekünk tizenhárom év kellett ahhoz is, hogy megértsük a kor szavát, hogy Tőkésre nincs szükségünk, erre még maga Nastase miniszterelnök elvtárs is fel kellett hívja nyáron becses kis figyelmünket, hát szokjuk már meg a házirendet, húzódjunk már egy kicsit visszább, mondjuk, úgy Ázsiáig, de ha mi még nem is (amíg még nem ágaskodunk, midőn a vécépapírt szorongatjuk), de Tőkésnek feltétlen mennie kell, és legalább Kamcsatkáig. Előőrsbe!
Most aztán szégyenkezhetünk!
Hogy is dőlhettünk be ennek a szélhámos Tőkésnek? ‘89-ben képesek voltunk vele szolidarizálni, s ráadásul még a fél (vagy tán az egész) civilizált világ.
Micsoda aljas szemfényvesztés!
Most kezdek csak igazán büszke lenni Papp László püspökre, aki ráadásul még falumbeli születésű is volt, aki Ceausescu jobb keze tudott lenni, nem is kellett hozzá lábujjhegyre állnia, ha volt még benne valami maradék önérzet, talán csak az, ha ágaskodhatott, amikor közreműködött Tőkés László meghurcoltatásában.
Hiába, csak igazi nagyurak voltak mindig is a román vezetők, s úgy tűnik, azok is lesznek, mert mindig találnak maguknak jobb kézről való magyar lakájokat!
G. Katona József
A moldvai csángók ma is félelemben, fenyegetettségben élnek.
Pedig csak az iskolai programból kitiltott anyanyelvüket és ősi énekeiket szeretnék továbbadni heti egy-két órában gyermekeiknek, unokáiknak ott, ahol a nagyszülők, a szülők még magyarul beszélnek. De az állam, a karhatalom képviselői, valamint a román tanítók és a vakhitet – nem az istenhitet – szolgáló papok megfenyegetik, megzsarolják őket, s a szülők (a román tévében legutóbb 2003. január 30-án sugárzott dokumentumok tanúsága szerint is) félnek megszólalni magyarul, kétségbeesetten futnak belefojtani a zsenge éneket s szót gyermekükbe, félnek a megélhetésüket, létüket fenyegető bosszútól; hiába fogtak össze nyomorukban, kitaszítottságukban, és várták a segítséget.
Egy darab középkor. A dogma és a gyűlölet az úr a csángó falvakban. Ez nem újdonság; az európai (finn, holland, német) közvélemény évek óta napirenden tartja ezt a súlyos diszkriminációt – nyugati híradásokból értesült a világ, hogy a magyar nyelvet "az ördög nyelvének", "barbár nyelvnek" nevezik azok a missziót betöltő egyházi személyek, akik már régóta nem a szeretet, a tolerancia égi sugallatára hallgatnak.
Képzeljük el, hogy valamelyik szenátor vagy magas rangú államférfi családjával történik meg ez naponta az európai uniós csatlakozásra váró Romániában. És a hallottakhoz gondoljuk hozzá, hogy a román és a magyar kormányfőnek mennyi idejét, hány percét kellene hogy igénybe vegye egy "békés", emberi megoldás? Az előbbinek tizenhárom éve tudnia kell (hisz ugyanabban az országban élünk) a szégyenteljes, törvénytelen, barbár helyzetről. Az utóbbit az RMDSZ vezetői minden bizonnyal informálták a minimális demokráciát és minden jószomszédi viszonyt, barátságot cáfoló bűntényről. Nem kivizsgálásra van szükség vagy demagóg kinyilatkoztatásokra, hanem a legelemibb emberi jog biztosítására. Ott, ahol az angol vagy akár a kínai nyelvkurzus ellen senkinek sincs kifogása, miért üldözhetik, gyalázhatják büntetlenül a magyar nyelvet? Hiszen a csángóknak száz magyar tannyelvű iskolájuk volt 1950-ben! Ez sem megfontolandó indok, nem elég bizonyíték az új Romániában, amely állítólag leszámolt a vallást és nemzetiséget nyíltan üldöző diktatúra szomorú, lélektipró örökségével?
Hogyan képviselhet Afganisztánban vagy Irakban európai civilizációt és a vakbuzgóságot lebíró szellemet egy olyan ország, amely saját területén, testén megtűri ezt a középkori dogma pusztító erejével burjánzó daganatot?
A kis lépéseket – ez jelképezi a legkisebb lépést (!) – célszerűnek tartó RMDSZ-politikának van-e tragikusabb mulasztása ennél? Szabad-e, akár még egy napig, bármilyen kompromisszumot kötni a legősibb magyar szórvány rovására?
Mert ne felejtsétek: mi, romániai magyarok, mindannyian ők vagyunk. A félelemben és a kímélet nélküli beolvasztásban.
Lászlóffy Csaba
(Szabadság)
| visszanéző |
"Kenjük be szalonnával az iskola falát, hogy egyék meg a kutyák" – vakkant vissza tovatűnt falusi gyermekkoromból a kacagtatva mókázó játékosság. Ma már fanyar mosollyal gondolok vissza rá, kutya egy világban éltünk-élünk, ebek harmincadjára jutottak vagy juthatnak iskoláink. Nem mind, de máris van ilyen.
Egy kis háromszéki faluban voltunk, Lécfalván, a tiszteletes úr s a falu népének vendégei. Író-olvasó találkozóra hívtak, s a végén egy kárlátó bizottsággá, történelmi számvevőszékké travesztálódtunk. Az egykori Székely bánja vár maradványainak tövében – a lázongó székelység megzabolázásának szándékával építtették 1562-ben, s az építők maradékai szét is hányták az első alkalomkor, s a bosszúállás dühétől ajzottan át is álltak a felszabadításukra fogadkozó, a hegyeken túlról érkező krajovai bán, Mihály vajda zászlaja alá –, szóval a Várhegy melletti falucska piciny imaházában kuporgunk, mint a szomszédos Komolló mellett a mennykő, s a múltat meg a jövendőt osztjuk-szorozzuk.
Mondják, hogy a tiszteletes asszony a temetőből kivágatott két aszott, vén fát, hogy a farsangi bálra készülő legények a kultúrotthonba be tudjanak fűteni. Van, aki megszólja, van, aki megdicséri érte.
A kultúrotthon után az iskola eresze alá kérezkednek a számon kérő szavak: az őszön egy gyermeket kísérnek majd az első osztályba, ebben a tanévben négyen lépnek át a negyedikből felsőbb osztályba, az általános iskola V–VIII. osztályában tizennyolcan vannak.
Úgy hírlik, hogy nem kell szalonnával bekenni az eleink által több száz tanulóra méretezett iskola falait, hogy a kutyák megegyék, valami már felfalta itt a jövőt.
Pedig az iskoláskorúakat érintő magyarországi agyelszívás, amelyről olyan fennhangon esett szó a napokban Erdély egymással versengő nagyvárosaiban, Kolozsvárott és Marosvásárhelyen, Lécfalvát még nem érinti. Egy férfiről tudnak, aki innen nézvést "odaát" keresi a kenyerét. Egy a háromszáz és valahány lakosból.
Lécfalva Háromszék kellős közepén, a tömbmagyarság szívében leledzik, ezért is építtették valaha Várhegyre Székely bánja várát, és csak az osztályharcos történelemszemlélet és öngyalázás hitette el vélünk, hogy a rebellis székelyek megfékezése végett került az ide. A Kárpátok köpenyegének délkeleti hajtókáján, a Bodzai szoroson beözönlő idegenséggel szemben védték az itt lakókat – az itt lakók. Századokkal ezelőtt sorra-szerre tartották itt Erdély vándor országgyűléseit, ország sorsáról döntöttek. A községben a 19. században évtizedeken át ezernél nagyobb lélekszámot jegyeztek be a református lelkészek, 1848/49-ben egy fél vezérkarra való tisztet állított ki a falu. Az első világháborúban negyvennégyen, a másodikban tizennégyen pusztultak el, a román szocializmus itt dobbantó esztendeiben öt földbirtokos családot "emelt ki" a "népi hatalom", és hurcoltatott Dobrudzsa szamárkóróval díszített, kősivatagos röghegyei közé.
Bartha Árpád, a Styx vizén korán átcsónakázó autodidakta fotóművész az 1977-es "Nagy Árvíz" esztendejében egy faluvégi keresztre feszített Krisztusra kattintotta a masinát, amint az Isten fia lábát éppen a szennyes ár nyaldossa, s a döbbenetes az, hogy tudta: a kor valós és szimbolikus lényegét ő örökíti meg, és nem mi, pennás emberek. Ehhez a kép-döbbenethez viszonyítva csak halovány illusztráció a mai állapotokról az, hogy a sertésnevelde döglött malacait menetrendszerűen csórták el a Strassburgról mit sem tudó s a brüsszeli uniós moslékszabványokat sem ismerő várhegyi–lécfalvi cigányok, s a cselekedeteik után matató riporternő gyomra kavarodott fel, és nem azoké, akik a pecsenyéből ettek.
A sertéstelepen viszont kéttagozatú iskola működik, a nem magyar nyelvű részlegen három tanulóval, a tulaj helybélit nem alkalmaz, Mihai Viteazul hadainak maradékából verbuvál disznógondozókat.
Természetesen a székely falvak nem mind ilyenek, de nem lenne tisztességes megfeledkezni az erdélyi Lécfalvákról, és csak a folklór szépségeiben bujálkodó kirakat-településeket észre vétetni, mert falvaink mérhetetlen pusztulását éppen a cégéres, a hivalkodó, a mai időktől sem idegen, mindenáron eredményt produkáló, illetve ezt (papíron, filmen, kolumnás jelentésekben) felmutató hazudozó önbecsapás is okozta, okozza.
Nos, itt van egy "megmentésre ítélt" falu. A háromszéki lapály legtermékenyebb szántóival. Valószínűleg az úttalan utak riasztják el, egyelőre, az alsó-háromszéki falvakat megszálló hétvégi házakat, falusi telkeket, erdőket-mezőket összevásárló brassóiakat. Hallom, hogy ama néhány bánsági magyar nagyközség földvagyonának nyolcvan-kilencven százalékát idegenek vásárolták fel. Románok is, de főleg olaszok. Néhány száz euróért hektárokra lehet szert tenni. Háromszéken, ha a magamfajta ember falura megy, régi ismerősök tépik le róla a zakó ujját: "Eladnék öt, eladnék tíz hektár erdőt. Olcsón. Nem tudnál segíteni?"
Mit mondjak? Vállalkozók kellenének, hitelt biztosító bank, a terményt értékesítő szövetkezet. Európa kiemelkedően alkalmas burgonyatermelő övezetében vagyunk. Innen majdnem csak légvonalban és képzeletben járható úton tíz kilométerre lévő szülőfalumat, Alsó- és Felsőcsernátont a ’70-es években Európa legnagyobb krumplitermelő községeként emlegették. A "magyar időben", 1940–44 között cséplőgarnitúrát üzemeltető apám a fillérlencsét az IG Farbenindustrie-nek szállította a Hangya szövetkezet révén. Mindaddig, amíg ránk nem köszöntött az újabb Székely bánja-korszak.
Elmozdul-e a holtpontról, s ha igen, akkor merre billen a székelyföldi gazdaság? Mélységes apátiába süllyed a föld is, és nem terem többet? Meddő föld, meddő asszonyok, meddő igyekezet? Krisztus lábát nem mosta eleget már a történelmi ár?
Csak egy nemzetrészeket összefogó szolidaritás segítene. A haza a magasban – és a mélyben. Az újfent hazává váló Lécfalvák. És nem a határ menti plázaépítések, néhány lerobbant szovátai szálló "magyar kézre" juttatása, s a körülötte eget verő, mesterségesen keltett botránysorozat. Nem a magyar kereskedelmi tévétársaságok floridai ingatlankínálata, az egzotikus nyaralási ajánlatok, Kuba-járások, Taszár-tanfolyamok, ahol állítólag iraki anyakönyvvezetőket képeznek ki a majdani iraki adminisztráció számára.
Törökország összterületének Európához tartozó három százalékán a nyugati vendégmunkások megspórolt pénzüket olyan vállalkozásokba fektetik, amelyek munkahelyet, lakhelyet, otthont, lakható hazát biztosítanak az otthoniak számára. Iskolát, egyetemet. Az állam földterületet, közművesítést biztosít. És kölcsönt. Az egész térség egyetlen hatalmas építőtelep.
Kobzos Kiss Tamás, az óbudai zenei iskola igazgatója a Gyimes-völgyének valamelyik patakában – ilyen sok van – archaikus hangszert vásárolt, s hogy legyen ahol tartsa és hogy a hely szelleme ne illanjon el a szárazfából, három pesti barátjával vásárolt egy takaros hétvégi házat, amelynek a tájba illeszkedő külső formáját a maga eredetiségében őrizték meg, bévül pesti kényelembe öltöztették. Számomra ez értékesebb, nemzetmegtartóbb beruházás, mint… de nem is mondok hasonlatot.
Társadalmi méretű mozgalom kellene ahhoz, hogy itt, Erdélyben vásároljanak az emberek ütős és vonós archaikus hangszereket, sulykolót, cséphadarót, hogy az elmagányosodott, havi kétszáz forintnyi téesznyugdíjjal jutalmazott nagynénik szántóját, kaszálóját megvásárolják.
Az erdélyi gyökerű Medgyessy Péter miniszterelnök bizonyára arról is szót ejtett Szatmárnémetiben román kollegájával, Nastase kormányfővel, hogy milyen utak – autósztrádák, autonómiák, önkormányzatok – vezetnek majd Lécfalva felé. Hallom, utóbbi nem ígért semmit, viszont magyarul köszöntötte a kongresszusi küldötteket...
Sylvester Lajos
(www.gondola.hu)
Erdélyi fotós Hódmezővásárhelyen
Sapungi Béla nagyszalontai amatőr fotós Hazám szépségei címmel Erdély lenyűgözően szép tájairól készített természetfotóival mutatkozott be Hódmezővásárhelyen, a Galéria Kétezerben. Felvételünk a megnyitón készült.
Az alföldi síksághoz szokott mezővárosi érdeklődők gyönyörködve nézték a nagyváradi látképeket, a Fogarasi-havasokat bemutató sorozatot és a Kalotaszentkirály környékén készített felvételeket. Akik eddig is szívesen látogatták hazánk nevezetességeit, azok ismerős helyek után kutattak, míg akik sohasem jártak Erdélyben, a képek láttán kedvet kaptak, hogy élőben is felkeressék ezeket a vidékeket.
A galéria tulajdonosnője, Simonffy Györgyné elmondta, hogy a Mentor Műpártoló Egyesület 1999-ben alakult azzal a nemes céllal, hogy pályázatok révén pénzt szerezzenek arra, hogy a Galéria Kétezerben határon túli magyar képzőművészek is bemutatkozhassanak. Sajnos pénzt nem tudtak szerezni, de továbbra is szívesen látnak művészeket, ám az útiköltséget saját maguknak kell állniuk. A Mentor Műpártoló Egyesület elnöke Papp Zoltán kolozsvári származású állatorvos.
– Különösen kedves szívemnek ez a tárlat, hisz szülőföldem legszebb tájairól nyújt ízelítőt – érzékenyült el a főorvos. – Ami a legdicséretesebb, az az, hogy egy asztalosként tevékenykedő fiatalember minden pénzét, idejét fotózással tölti. Ahogy nézem a képeket, sugárzik róluk, hogy ez már nem hobbi, hanem a természet iránt érzett legmeghittebb hódolat.
Sapungi Béla saját bevallása szerint a nyugalom fanatikusa. A természet lágy ölén sétálva, fényképezőgéppel a vállán rója az úttalan utakat, dacolva időjárással, az ifjú feleség rosszallásával. Megszállottan csak a pillanatnak él, olyan felvételek megörökítésére törekszik, amiken a természet, a nyugalom az úr.
Czégé Andrea Gizella
Érdekes könyvismertetést közöl az erdélyi szászok Münchenben, kéthetente megjelenő lapja, a Siebenbürgische Zeitung ez évi második száma dr. Wolfgang Knopp tollából. Legújabban a würzburgi Carsten Busch vállalkozott a bambergi dómban található lovas szobor rejtélyének megfejtésével, pontosabban azzal, hogy vajon kit mintázott meg lova hátán ülve a 13. századi ismeretlen szobrász. A bajorországi város középkori székesegyházában műemlékileg jelentős szoboregyüttes maradt fenn, művészettörténészek a remekbe szabott lovas szobor keletkezését 1235 körülire teszik, ám az ábrázolt személy azonossága eddigelé ismeretlen volt.
A bambergi dóm stílusában átmenetet képez a késő románkor és a korai gótika között, 1237-ben szentelték fel, és a legjelesebb német műemlékek közé tartozik. A felvételünkön is látható lovas személye ügyében meggyőző módon érvel Busch: mivel ebben a korban templomba csak szentté avatottak kerülhettek, a lovas nem lehet más, mint Szent István magyar király, aki köztudomásúlag Géza fejedelem Vajk nevű fia volt, s aki 995-ben feleségül vette a bambergi püspökség alapítójának, II. Henriknek (1002–1024 között német császár) Gizella nevű leányát. István a magyarságot a nyugati keresztény kultúrkörhöz kapcsolta, s bevezette a törzsi szervezetek helyett frank minta alapján a grófságokon (Komitas) alapuló közigazgatási rendszert. A szentté avatott király tetteit a bambergi püspökség lovas szobor állíttatásával méltatta – írja könyvében Carsten Busch (Der Bamberger Reiter, Collibri Verlagsbuchhandlung, Bamberg, 2002).
A par excellence magyar történelmi vonatkozású téma ismertetése a Siebenbürgische Zeitungban már csak azért is feltűnő, mivel a lap óvatosan kerüli a magyar témákat, nehogy román részről rosszallást váltson ki. Ugyanis korábban nem egyszer történt meg, hogy egyik-másik szerzőt ún. "magyarbarát" szemlélete miatt kritikák és szemrehányások érték.
Szőcs Károly
* A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában jelent meg Müller Dezső Rimánkodó szívverésben című verseskötete. Kozma Mária szerkesztő a következő szavakkal ajánlja a szerző utóbbi két évének friss verstermését az olvasó figyelmébe: "Örök kérdés, hogyan lehet az emberek értelmét és érzelmeit egyszerre, eredményesen megszólítani. Ezt kísérli meg legújabb verskötetében a Vámfaluban élő Müller Dezső, aki református lelkészként nap mint nap hirdeti az Igét, majd az egyedüllét óráiban versekbe foglalja töprengéseit lelkiségről, vallásosságról és hitről. Ez azonban soha nem válik a transzcendensbe való meneküléssé, hanem mindvégig az élet elfogadása és vigasztaló igenlése marad."
* Különös magazin – mindenki kedvére. Amilyen frappáns eme önmeghatározása, olyan banális a címe annak az új kiadványnak, amivel a kolozsvári Kertész Kft. rukkolt ki 2003 januárjában. A Hírözön című kis formátumú, 26 oldalas füzet zavarba ejtően eklektikus mind tartalmilag, mind grafikailag, de talán éppen emiatt tarthat majd számot egyfajta népszerűségre. Ha a műfaját kellene meghatározni – mert ebben nem segítenek az első lapszám szerkesztői –, akkor azt mondhatnánk: szociálisan érzékeny háztáji periodikát adtak a kezünkbe...
Szombaton már a szokottnál is hamarabb ülünk le a házibálvány üveges tekintete elé áldozatot bemutatni a távirányítóval. Magyarán: bambulunk. Sebaj: javítjuk a nézettségi mutatókat. Akkurátusan végigböngésszük a műsorújságot. Az óvatosak kettőt is átlapoznak, mert hát mit lehet tudni. És tényleg: a Román 1-en késő este A pásztor című sci-fi van beharangozva. A másik lap viszont ugyanezt a filmet már így ajánlja: A lelkipásztor. Erre mondaná kedves egyháztöri profom: mecsoda khölönbség! Hát az.
A Magyar 1 este 9-től a Bruhaha című kabarét adja. Aki ezen nevetni tud, az már a gyászhirdetéseket is végigröhögi. Előtte fél órával A vipera sziszeg bele a képünkbe a tévé kettőn. Kilenctől ugyanott olasz kincskeresők homokoznak a sivatagban. A heti stressz után felhőtlen nevetést ígér az RTL Klubon a Dumb és Dumber – Dilibogyók című komédia. Aztán a Heti hetesben folytatódik a gusztustalan marhulás. Verebes még zsidózik is egy kicsit, de mostanság már úriasabb módon, a judeo szót emlegetve. Juszt László sértődötten küldi a fenébe az előző kormányt, az ügyészséget, a rendőrséget. Megy a műsor. És folyton belesípolnak. Már a "szart" is lesípolják. A Pro tévén, a Vacanta Mare-ban már megint a román parasztot szívatják. Mondhatnánk, teljes joggal, de az a szívatástól még nem lesz okosabb.
A Magyar ATV – mint rendesen – megint a Miss Univers Hungaryt mutatja. Már rég megválasztották a világ szépét, de ők még mindig miszhángeriznek.
Miután illően kimosták az agyamat, és kikapcsolom a tévét, veszem a könyvet. Mert a helyzet rossz, de talán nem menthetetlen.
(fábi)
| civil fórum |
Ritka egy gyüleménye az utóbbi években meggazdagodottaknak a román labdarúgás. Na, nem a futballistákról beszélek, hanem a klubtulajdonosokról. Krajován például egy kvietált tisztből lett milliárdos a góré, aki az olténiai Scornicesti-en múzeumot rendezett be az itt született valahai kommunista diktátornak, sőt azon ügyködik, hogy Ceausescut kiássa a földből és a családi kriptába újratemesse. Nagybányán egy svábivadék vezénylete alatt nyeri a csapat minden évben a másodosztályú bajnokságot csak azért, hogy jó pénzért eladhassa a megszerzett feljutó helyet, talán nincs is még a világon ilyen biznisz. Brassóban a délvidék egy barnább bőrű kiskrőzusa adja-veszi, amit lehet a klub háza táján. Bákóban az elmaradott Moldva egyik legmegtollasodottabb polgármestere irányítja a labdarúgást (is), Karácsonykőn egy olyan nagyszájú a főnök, akit rajtakapott a hazugságvizsgáló gép, amikor nemmel válaszolt arra a kérdésre, hogy adott-e el mérkőzést. A Bukaresti Dinamo főrészvényeseinek egyike egy mostanra igencsak megvagyonosodott valahai milicista, az ugyancsak fővárosi Steaua nagyvezére az a Gigi Becali, akinek igen tekintélyes bankszámlájára gyanús utakon gyűlt össze sok millió dollár, viselkedésével pedig egy kültelki zsebmetsző benyomását kelti. Az elnök meg nem más, mint a híresen hírhedt Paunescu fivérek egyike...
És a sort folytathatnánk. S mindannyiuk felett ott uralkodik maga I. Mitica, a Dragomir. Egykori börtöntöltelék, minden hájjal megkent, pergő nyelvű, félművelt regáti svihák, aki a személyi kultusz tetőzésekor Ceausescu szülőfalujába "helyeztetett ki" egy csapatra való, innen-onnan verbuvált focistát, s fura módon be is vitette őket az első osztályba. Egy ország röhögött (volna) a scornicesti-i sikersztorin, ha mert (volna). Később médiavállalkozó is lett, a szennylapjaiban megjelent antiszemita cikkekért a FIFA megintette, de a Román Labdarúgó Szövetség vezetősége nem küldte el melegebb éghajlatra, mondván, hogy a klubelnökök szeretik. Szerették is, mert Mitica igencsak szemet hunyt a játékosok meg a mérkőzések adásvétele fölött, maga volt a megtestesült balkáni betyárlegenda. Bármennyire is sóhajtoznak a klubelnökök, hogy a labdarúgás nem s a házhoz, mégiscsak jó befektetés lehet ez a seftelés, hiszen majdmindegyikük ragaszkodik ahhoz, hogy benne legyen a játékban. Sőt hogy a kártyákat ő is keverhesse. És keverik is. Eddig még azt sem hagyták, hogy Miticahoz nyúljanak, pedig sokan el akarták mozdítani trónjáról a kiscézárt, de féltek, hogy a nagyszájú zsivány kiteregeti a piszkos ügyeket. És a labdarúgás körül ügyködők közül sokan besározódtak volna. Még jobban. Mert tisztának senki sem tiszta, aki ebben az iparágban érintett. Végül ez a Dragomir nevű dragomán nagy-romániás színekben képviselő lett, ami önmagában is sokat elárul a mai román parlament színvonaláról...
Történt azonban, hogy a klubelnököknek akarván szolgálatot tenni, Miticas – immár sokadszorra – elhalaszttatta a játékosok bérének kifizetését. Tudni kell, hogy a nemzetközileg jegyzett focisták tényleg mesés összegeket kapnak, főleg a külföldi csapatoknál, a hazai szürke kis játékosok azonban – és belőlük van több – csak az itthoni átlagjövedelmekhez képest vághatnak zsebre több pénzt, amiből félretenni nem sokat képesek. Már ha a klubok elnökei ezt kifizetik. S mivel hosszú hónapokon át a szerződések előírta juttatások késtek, a kifizetések halasztódtak, a játékosok a szakszervezet által szervezett törvényes tüntetést tartottak, amelyen többek között Mitica távozását követelték. A "piros lapos" tüntetés nem tetszhetett a profi liga elnökének, mert a fociszakszervezet alelnökét – a tüntetés főszervezőjét –, a kapuskarrierjének vége felé tartó válogatott Pruneát hosszú időre le akarta tiltani, ráadásul 5000 euróra büntetve. Emez azonban nem hagyta magát és bebizonyította, hogy a román labdarúgásban majdminden szál Dragomir kezében fut össze, az ő kezében van a kenyér és a kés is, de ő ítélkezik azok felett is, akik nem értenek egyet ezzel az eredeti bizánci demokráciával. Prunea ugyanakkor azt is elmondta, hogy az RLSZ állam az államban, amelyre sem a hazai, sem a nemzetközi törvények nem vonatkoznak. A focivezetők azzal takaróznak, hogy ők a FIFA és az UEFA szabályainak megfelelően működnek. Kiderült azonban, hogy ez sem igaz. A saját maguk alkotta és csak önös érdekeiket figyelembe vevő szabályoknak megfelelően ténykedtek. Dragomir bánatára a nemzeti válogatott játékosai – akiket egyébként megsértett azzal, hogy dróton rángatható báboknak nevezett – is Prunea mellé álltak, nem szólva arról, hogy a nemzetközi labdarúgó szervezetek sem nézték jó szemekkel I. Mitica királyságát. Nem egy politikus is Prunea védelmére kelt, végül aztán a honi labdarúgás fejesei takarodót fújtak, s előbb a kapus eltiltását vonták vissza, majd a pénzbüntetést csökkentették néhány lejmilliócskára.
Persze Prunea ezzel sincs megelégedve, hiszen ő mint szakszervezeti bizalmi nyilatkozott a játékosok érdekében és nevében. Úgyhogy az ügy bonyolódik tovább, munka- és emberjogi kérdések merültek fel. A profi liga klubvezetői most már jobbnak látnák, ha Mitica tényleg lelépne, hiszen a játékosok a bajnokság folytatásának elhalasztásával fenyegetőznek. Ez pedig nem kis bevételektől (belépőjegyek, reklám- és közvetítési, átigazolási díjak stb.) ütné el a klubokat. Ugyanakkor több egykori neves labdarúgó akasztotta és akasztja hamarosan szögre a futballcsukát "kiöregedve", s ők – teljesen jogosan – helyet kérnek a román labdarúgás szakmai vezetésében. Annál is inkább, mert ezek a sok nemzetközi csatát megvívott profik azért tudják, hogy milyen az a futballvilág, amelyben nincsenek Mitica Dragomirok, Mircea Sanduk, Gigi Becalik meg Fanelek, Jenelek, Ionelek.
Ezekkel a kétes figurákkal a csúcson a romániai labdarúgó-bajnokságnak sikerült a nem éppen dicső 47. helyre lecsúszni a világranglistán. Viharos tavasz vár tehát a hazai focira.
Román Győző
Civiltársadalmi körökben közismertek immár az Erdélyi Magyar Civil Szervezetekért Alapítvány által szervezett Civil Fórum konferenciák. Az ezeken elhangzott előadások anyagából kiadványok készülnek. Eddig kettőt sikerült kiviteleznie az alapítványnak, és nemsokára a harmadik kiadványa is napvilágot lát. Az ERMACISZA mindenkinek a szíves figyelmébe ajánlja ezeket a tanulmányköteteket, melyeket főként azért adnak ki, hogy mindenki számára hozzáférhetővé tegyék a fórumaikon elhangzott információkat. Civil szféránk, a civil társadalom fontos kérdései vetődtek fel a rendezvények alkalmával, amelyek tanulságul szolgálhatnak és alapot adhatnak a továbblépéshez. Néha egy-egy "kapcsolatemberért" is érdemes belelapozni, mert lehet, hogy rátalálunk arra a személyre, aki segíthet a problémák megoldásában, avagy együttműködésre kapható. A két kiadvány utánvéttel megrendelhető egy egyszerű e-mail útján is, az alapítvány postázza a kért címre: II. Civil Fórum 2000 – A civil szféra szerepe a közösségfejlesztésben (60.000 lej + postaköltség) III. Civil Fórum 2001 – A tudás mint társadalmi erőforrás (100.000 lej + postaköltség). Az ERMACISZA munkaközösségének elérhetőségét az alábbiakban adjuk meg. Postacím: 3400 Cluj, str. Padurii nr. 11., România, Telefon: 0040/ 264/122-401, Mobil: 0040/723/207-516, e-mail: ermacisza@cluj.astral.ro.
| erkölcsi kopás |
Óriási üzletet ütött nyélbe Magyarország balszocialista hadügyese. Potom harmincmilliárd forint árkülönbözet lepengetéséért a Grippeneket tíz év múlva nem kell visszaadni Svédországnak.
Ehhez hasonlatos saját tapasztalatom. Tíz évvel ezelőtt nem béreltem, hanem örökre megvásároltam egy 286-os számítógépet. Most az égvilágon semmire sem használhatom, fejlesztésre alkalmatlan, mert újabb alaplaphoz nem találna a tápegysége, a dobozba nem férne CD-meghajtó stb. Esetleg kivárhatom, amíg múzeumi értéke akkorára növekedik, hogy valami újgazdag őrült megveszi térelválasztó szobadísznek.
A számítógépek erkölcsi kopása kivételesen gyors, emiatt a párhuzam torznak tűnhet, de az iraki háborús készülődés (netán konkrét háború) úgy felgyorsíthatja a harci repülőgépek fejlesztését, hogy a Grippeneket tíz év múlva csak régiségként lehet imádni.
N. Á.
A kolozsvári Bridge Language Study House Nyelvoktató és Nyelvvizsgáztató Központ értesít minden érdeklődőt, hogy a februári nyelvtanfolyam-sorozatba (angol, német, francia, olasz, spanyol, svéd, holland, portugál, finn, norvég, magyar, román, japán, kínai, arab, hindu) február 12-éig lehet beiratkozni. A Pitman Qualifications (angol) és ECL (angol, német, francia, olasz, spanyol, svéd, holland, magyar, portugál, finn, görög, lengyel és dán) nyelvvizsgákra március 15-éig fogadják a jelentkezéseket. Érdeklődni a Mikó (Clinicilor) u. 18. szám alatt lehet. Telefon: 0264/ 190-096, tel./fax: 0264/190-811, drótpostacím: bridge@pcnet.ro, honlap: heltai.cj.pcnet.ro/bridge.
* A Tea Pubban Erdélyi Bálint Előd aktfotó-kiállítása tekinthető meg. l Minden szerdán este héttől Padlás Irodalmi Klubot rendeznek az Udvarhelyi Fiatal Fórum klubtermében. * A Tour Info Irodában Geréb Krisztina kerámia- és Csáki Dénes festészeti tárlata nyílt meg. * A Városi Könyvtárban minden hétfőn 19.30-tól Filmklub, szombatonként este héttől klasszikuszene-hallgatás, naponta Kuckó játszóház van. l Február 22-én a Városházán rendezi meg a Magánvállalkozók Szövetsége a városi farsangi bált.
* A székelyudvarhelyi SZ-MADISZ 2003. február 20. és 23. között az elmúlt évekhez hasonlóan újra megszervezi a Hó-napokat a Madarasi Hargitán. Szállás: 2–10 ágyas szobákban igény és lehetőség szerint. A részvételi szándékot a 0745/382-339-es telefon-, a 0266/ 216-200-as faxszámon, illetve az office@itthon-fiatalon.ro e-mail címen lehet jelezni. * Február 27. és március 2. között a Temesvári Magyar Diákszervezet és az Udvarhelyi Fiatal Fórum közösen szervezi meg a VIII. Hóhányó Olimpiát szintén a Madarasi Hargitán. A négynapos kötetlen szórakozás, bulizás mellett alkalom adódik a különböző régiók közötti kapcsolat kiépítésére, és ugyanakkor jó lehetőség nyílik más egyetemi központokban tanuló fiatalokkal való megismerkedésre. Jelentkezni a következő telefonszámokon lehet: 0745/589-919; 0256/195-545 (TMD); 0266/213-371 (UFF). E-mail: zoli24@yahoo.com; uff@kabelkon.ro; tmd@tmd.dnttm.ro.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyergyószentmiklósi fiókegyesülete május 23-án és 24-én szervezi meg az első szakosztály vándorgyűlését Székelyföld történelme, kultúrája, földrajzi helyzete és néprajzi sajátosságai címmel. A jelentkezéseket március 31-éig a következő címre várják: Garda Dezső, Tudor Vladimirescu u. 7., 4200 Gyergyószentmiklós.
A Kolozsváron megjelenő KERESZTÉNY SZÓ katolikus kulturális folyóirat februári számában Kerekes László a katolikus egyházakról és törvényeikről, Bereczki Gyöngyvér az emberi jogokról, Antoine Delzant arról ír, miért tanuljunk teológiát. A szerkesztők a következő könyveket ajánlják az olvasók figyelmébe: Jakab Gábor: Meglátomás; Bereczki Silvia: Képzés és közérzet az ezredforduló erdélyi katolikus egyházában; Dávid Katalin: Bibliai Jelképek Kézikönyve (A Magyar Kurír tájékoztatása nyomán). Aranyszájú Szent János liturgikus és egzegetikus beszédei címmel Tamási Zsolt olvasmányos formában mutatja be a negyedik század szent életű hitszónokának élettörténetét. Családjáról, szülőföldjéről, tanulmányairól, valamint papi és tanári hivatásáról vall az egyháztörténet-tanár Marton József. A beszélgetésből a hazai pap-, hittanár- és kántorképzés örömeiről és gondjairól, a főegyházmegyei zsinat pozitívumairól és hiányosságairól is képet kap az olvasó. A Keresztény Szó megvásárolható a római katolikus plébániákon, Kolozsváron megrendelhető az Apex (Avram Iancu 36.) és a CPD Apex (Florilor/I. Micu-Klein 15.) székhelyén és kézbesítőinél, vagy előfizethető a szerkesztőségben (Piata Unirii nr. 16., 3400 Kolozsvár, tel.: 0264/196-478).
A Babes–Bolyai Tudományegyetem Szociológia Tanszékének Magyar Tagozata, a Szociológus Véndiákszövetség, valamint a Max Weber Szociológiai Szakkollégium Kolozsvárott kéthetente Szociológia Nyílt Estet szervez. Az estek olyan szakmai fórumot képeznek az erdélyi magyar közéletben, amelyek során a társadalomtudományok művelői és közönségük informális, kötetlen keretek között találkoznak, és egy felvezető előadás után aktuális társadalmi kérdéseket vitatnak meg. Ez alkalommal Szilágyi Gál Mihály Szó vagy tett? – Az uszító tartalmak szabályozásáról a magyarországi sajtóban címmel tart bevezető előadást február 13-án 18 órától a Györkös Mányi Albert Emlékházban. Minden érdeklődőt szeretettel várnak.
Sajnálattal vettük tudomásul, hogy a lezajlott RMDSZ-kongresszussal kapcsolatban sok olyan írást kaptunk, amelyeknek a közlése az esemény után már nem időszerű. Így például Jékel Géza (Szatmárnémeti) "kongresszusköszöntő" expozéja azt taglalja három sűrűn gépelt oldalon át, hogy mely feltételek teljesítése esetén érezhetné úgy az erdélyi magyarság, hogy az RMDSZ politikája sikeres. Első olvasatra is kitűnt: eleddig csak elenyésző töredékét volt képes teljesíteni a párt a jékeli elvárásoknak. Székely János (Sepsiszentgyörgy) szintén ezen a kongresszuson vagy ettől a kongresszustól várt volna válaszokat tucatnyi kérdésére, de ezeket még számtalan alkalma lesz föltenni, akár még a mi lapunkban is, mert továbbra is aktuálisak. Tót Irén (Nagyvárad) azért is fordult hozzánk, mert nem látja esélyét annak, hogy észrevételei megjelenhetnének a helyi sajtóban. Leginkább azt kifogásolja, hogy a Bihar megyei médiában kiváltságos hely és szerep jut Székely Ervin parlamenti képviselőnek, akit ő nemhogy az RMDSZ-ben, de még a magyarok közt sem lát szívesen. Egy füst alatt lekarrieristabólogatójánosozza levelében az összes helyi RMDSZ-vezetőt, különösen egy bizonyos "tovarasul Lakatos" van a bögyében, aki úgy elnökli a megyei szervezetet, hogy egykoron olyan "jó elvtárs volt, hogy amikor magyarul szóltak hozzá, nem is válaszolt". Iszlai Lajos Csaba (Marosvásárhely) hosszan elmélkedett saját sorsán, a lényeg: ő mostantól kilép, és outsider-igazolványért folyamodik!
Kövér Gábor (Arad) 115. geopolitikai eszmefuttatása az USA vs. EU témát taglalja, az újdonság erejével alig hatóan, ellenben a 116-at érdeklődve és álmélkodva olvastuk, ugyanis a tizedik x-ében lévő olvasónk már a hivatalos NASA-konklúziók nyilvánosságra hozatalát megelőzően teljes asztronautikai, tudományfilozófiai, lélektani és politológiai háttérmagyarázatát adja a Columbia űrsikló sajnálatos tragédiájának. Le az összes kalappal! Egy "közmagyar" nézőpontja című, ezúttal számozatlan írását másolatban küldte el, ugyanis az eredetit január 28-án átadta "az aradi RMDSZ-ben működő Reform Tömörülésnek". Gondoljuk, nagy szolgálatot tett ezzel nemzetünknek. A tréfát félretéve, ismét csak hálálkodni tudunk kitartó levelezői hűségéért.
Több Maros megyei olvasónk érdeklődött aggódva a múlt héten, hogy mi történt az RMDSZ-kongresszus után megjelent lapszámunkkal, mert szabadárusításban nem jutottak hozzá. Mint eddig már néhányszor, most is "pártunk és kormányunk médiapolitikáját" vélték a háttérben meghúzódni, de sietünk leszögezni: biztos információnk csak arról van, hogy az egyik vásárhelyi lapterjesztő cégnek, a Nivának szánt újságcsomag a kolozsvári Garamond nyomdától a cég marosvásárhelyi székhelyéig tartó úton "elkallódott". Az ilyen veszteségeket nemigen van miből pótolni, ugyanis a jelenlegi előállítási költségek fényében hétről hétre csak annyi példányt nyomtatunk az Erdélyi Naplóból, amennyit a terjesztők előre megrendelnek. Fekete János Nyárádremetéről írt panaszlevelet, szinte egyhetes késéssel érkezik településükre a lap. Mivel nem pontosította, hogy előfizető-e vagy alkalmi vásárló, neki is és mindenkinek azt tudjuk tanácsolni: a Krónika lapterjesztőinél fizessenek elő a lapunkra, ha biztosan meg akarják kapni már a megjelenés napján, azaz kedden.
Nagy György nagyváradi olvasónk – nem egyedüliként az utóbbi időben – a helyi kábeltévé-szolgáltató műsorcsomag- és árpolitikáját illette bírálattal, amit mi csak közvetíteni tudunk a TVS illetékesei felé, akik érdeklődésünkre egyébként azt mondták, hogy bármely fogyasztói panasszal csak akkor tudnak érdemben foglalkozni, ha azt náluk jelentik be, a legjobb, ha írásban. A nézők különféle elvárásait is írásban szeretnék megkapni a cég munkatársai, hogy azokat összesítve, alakítani tudjanak szolgáltatásaik milyenségén, minőségén, tartalmán stb.
Lapzártakor kaptuk meg Ábrám Sámuel, Kun András, Keszeg László, Domokos János, Bartalis Imre, Ú. Nagy István írásait, visszatérünk rájuk.
A szerk.
| a szabály az szabály |
"Az ENSZ új román nagyköveti tisztségbe jelölte a külügyminiszter Mihnea Motocot, a külügyi tárca államtitkárát" – fogalmaz a belpolitikai rovat krónikása. Rosszul, zavarosan, félreérthetően. Ki vagy mi jelölt kit? Az ENSZ jelölte a külügyminiszter Motocot, aki nem csupán a diplomácia vezetője, hanem államtitkár is a külügyi tárcánál. Vagy mégsem? Miért is jelölne éppen az ENSZ új román nagykövetnek bárkit is, főleg egy álláshalmozó diplomatát? Ráadásul a honi belpolitikában jártasak tudják, hogy a jelenlegi román külügyér nem Mihnea, hanem Mircea, családnevén Geoana. ő e furcsa mondat rejtett főszereplője. Ugyanis nyilván ő az, aki saját beosztottját új tisztségre jelölte, mégpedig ENSZ-nagykövetnek. A megfejtés tehát: hamarosan Motoc lesz a világszervezethez rendelt új román nagykövet. A helyes szórend alkalmazásával és egy kis szakmai igényességgel könnyen közérthetővé lehetett volna tenni az idézett mondatot.
(szemes)
Suro raifu, magyarul: lassú életvitel. Ezzel a szlogennel szándékozik kampányt indítani Tokió arra biztatva az embereket, hogy szakítsanak maguknak a jövőben több időt kikapcsolódásra. Hivatalos számítások szerint ugyanis a válságokkal küszködő japán gazdaság milliárdokat takaríthatna meg, ha a japánok amúgy is rövid, mintegy évi 18 napi szabadságukat teljes egészében kihasználnák, s nem mondanának le annak feléről, amint azt általában teszik.
A tipikus japán munkavállalók azelőtt reggeltől estig dolgoztak a munkahelyükön, ám mostanra világossá vált, hogy ez nem jelent egyúttal boldog életet is. Nem véletlen, hogy Japánban külön szó, a karosi fejezi ki a túlerőltetett munkavégzés okozta halált.
A lassítást nem csak a városi lakosságnak propagálják, vidéken szintén több helyen szorgalmazzák már a lassú életvitelt, hogy ezáltal nyugalomhoz és kikapcsolódáshoz juthassanak a dolgozók, és élvezhessék a természetet. A szakadatlan gambare (tarts ki, vagy erőltesd meg magadat) helyett egész oldalas újsághirdetések ennek éppen az ellenkezőjére hívják fel a munkahelyet keresők figyelmét, hangsúlyozva, hogy a lakosságnak könnyebben kellene felfognia a dolgokat, lassabban kellene élnie.
A külvilágban, főként Nyugaton hosszú ideje valóságos mítoszként él az emberek tudatában annak a japán embernek a képe, aki feláldozza magánéletét cégének és emellett még elégedett is. A japánok éves átlagban 1900 munkaórát dolgoznak, szemben a németek 1500 órájával. Ennek a különbségnek egyik oka a rövid idejű szabadság, amelyet ráadásul gyakran betegség esetére tartogatnak. Ráadásul rossz fényt vet a japán munkavállalóra, ha igénybe veszi egész szabadságidejét.
Azért valami már magától is elindult. Tanulmányokból kiderül, hogy napjainkban már sok japán számára a szabadidő és a család is fontos, és gyakran a munkával egyenértékűnek számít, s a fiatalok már kevésbé a munka megszállottjai.
Női divatlap jelent meg Iránban, egy olyan országban, ahol a nők csak bő és bokáig érő ruhákban járhatnak és a hajukat és a nyakukat sálkendővel kell elfedniük. A Lotous című lap már szinte önmagában is forradalminak tekinthető élénk színű ruhamodelljeivel.
Az ország hölgyei egyébiránt megéltek már divatosabb évtizedeket is, mint amilyen az utóbbi két és fél volt. Reza Pahlavi iráni sah 1936-ban elrendelte, hogy minden perzsa nő vesse le fátylát és nyugati stílus szerint öltözködjön. Ez sok hagyománytisztelőnek nem tetszett, és sértette az iszlám papságot is. Ezért nem okozott nagy meglepetést, hogy az új vallási vezetők szigorú öltözködési szabályokat vezettek be a nők számára 1979, a monarchia bukása után. Sok vezető alapvetőnek tekinti a csador – ami szó szerint sátrat jelent – viselését egy nő szerénységének védelme érdekében, és a sötét színeket favorizálja a világosakkal szemben. A mintás szövet szerintük szóba sem jöhet. Ezeket a szabályokat azonban úgy tűnik, mostanság fokozatosan enyhítik. A fiatal iráni nők nyilvánosan hosszú nadrágot viselnek és egy kabátot, amely valamivel a térd alatt végződik, és annyi hajat engednek szabadon színes selyem sálkendőjük alól, amennyi csak lehetséges. Magántársaságban a kabátok és a sálkendők lekerülnek, és gyakran híres európai divattervezők ruhái bukkannak elő. Ám aki túllépi az elfogadott nyilvános öltözködési szabályokat, továbbra is azt kockáztatja, hogy elfogja az erkölcsrendőrség és megbünteti, még meg is korbácsolhatja.
A Lotous első kiadásának címlapján egyébként egy fiatal nő sötétzöld pólót visel piros mellény alatt, amely színesen hímzett. Az öltözéket egy ezüstkorona tetőzi be piros fejkendőn.
Ha valaki az alkohol rabjává válik, éppúgy leépül és tönkremegy, akár egy drogfüggő beteg. Az alkoholt, miután lenyeltük, és gyomrunkba került, nem emésztjük meg: a belekből felszívódva a vérkeringésbe jut, majd a vér továbbszállítja az összes testfolyadékba, így az agyban lévőbe is.
Az agyhullámok, az idegműködés lassulása, az izommozgások gyengülése, a koordinációs képesség romlása már kis mennyiségű szeszes ital elfogyasztása után is mérhető. Számos tényező befolyásolja, kinél hol a határ. A kisebb testsúlyú emberek gyorsabban érzik az alkohol hatását, mint a nagyobb testűek. A nők kevésbé bírják az italt, mint a férfiak. A rendszeresen mértéktelenül ivók szervezete egy ideig nem ad vészjelzést, mivel hozzászoknak a nagy adag alkoholhoz, és látszólag büntetlenül emelgethetik a poharat. Előbb-utóbb azonban elérik azt a szintet, amikor mindez már károsodást okoz. Az alkoholizmus egyik változata az úgynevezett dipszomás ivás, amikor valaki hosszú ideig képes a teljes absztinenciára, majd napokig, hetekig vagy akár hónapokig is folyamatosan részeg.
Sajnos rendszerint meglehetősen súlyos állapotban és helyzetben vannak az alkoholbetegek, mire orvoshoz kerülnek. Jó, ha az érintettben megvan az akaraterő, hogy segítséget kérjen a leszokáshoz. Baráti vagy családi támogatás nélkül szinte lehetetlen a siker. A megvonási tüneteket viszonylag könnyen meg lehet szüntetni, az alkoholizmushoz társuló betegségeket lehet gyógyszerrel kezelni, de csak akkor gyógyulhat meg a beteg, ha megoldódtak azok a problémák, amelyek az alkoholizmushoz vezettek.
A Calgary Egyetem pszichológusai vizsgálódásaik során úgy találták, hogy már ötéves kortól ráéreznek a gyerekek a szarkazmus legegyszerűbb formáira, ám csak tíz év fölött találják valóban viccesnek a valósággal szándékosan homlokegyenest ellenkező, azt kigúnyoló állításokat.
Penny Paxman pszichológus hat éve foglalkozik ún. szarkazmus-kutatással, s legutóbbi felmérése során 64 gyermeket tesztelt a következő történet elmesélésével: egy kertész kihúzgál valakinek a kertjéből minden egyes virágot, viszont meghagyja az összes gazt, mire a kert tulajdonosa gúnyos hanglejtéssel így reagál: Maga aztán nagyszerű kertész! A tíz év alatti gyerekek fele az egyértelmű intonáció ellenére úgy értelmezte a tulajdonos értékelését, hogy a kertész valódi dicséretben részesült. Az még nem tisztázott, hogy mi határozza meg a gyerekek fogékonyságát a szarkazmusra, de feltehetően szerepet játszik benne, hogy családjukban mennyire "adagolják" az ilyen jellegű humort, továbbá általánosabb szociális környezetük és az, hogy milyen tévéműsorokat látnak.
A kutatás eredménye talán a gyermekműsorok íróinak lehet a leginkább hasznukra. Mivel ők felnőttek, óhatatlanul több szarkazmust írnak a gyerekműsorokba, mint amennyit a célközönség értékelni tud, és elvesznek a poénok.
"A politikusi szakma hálás dolog. Ha sikeres vagy, egy csomó jutalomban van részed. Ha lejárattad magadat, még mindig írhatsz könyvet."
(Ronald Reagan)
– Mikor van abszolút hideg?
– Amikor a szatír csak elmeséli, hogy mi van a kabátja alatt.
Két részeg hajnalban bandukol hazafelé. Igencsak elfáradtak, sikerült teljesen eltévedniük. A buszok már nem járnak, a pénzük elfogyott, így taxit sem tudnak hívni. Ahogy ott tanakodnak, egyikük észreveszi, hogy pont a buszgarázs előtt álldogálnak, s azt mondja:
– Figyelj csak, vigyünk el egy buszt, azzal gyorsan hazajutunk, sőt a rendőrök sem állítanak meg!
– Jó – mondja a társa –, te menj be, köss el egy buszt, én meg idekint figyelek.
Így is lesz. Eltelik fél óra, az őrködő már türelmetlen. Bemegy a társa után, és azt látja, hogy az idegesen rohangál a járművek között.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezi mérgesen.
– Az istennek sem találok 7-es buszt!
– Hát te teljesen hülye vagy? – kérdezi a másik mérgesen. – Kössünk el egy 9-est, aztán majd gyalogolunk egy saroknyit!
Kocsmában üldögél egy férfi, mikor két másik lép a pulthoz, és a kocsmárosnak mutogatni kezdenek. A kocsmáros úgy tűnik, érti a jelbeszédet, mert visszamutogat nekik, majd odaadja az italokat. A süketnémák leülnek, megisszák, majd újra rendelnek. A harmadik rundnál a vendég nem bírja tovább, és megkérdi:
– Jól látom, hogy jelbeszéddel értekezik velük?
– Igen régi törzsvendégek ezek, a kedvükért tanultam meg a jelbeszédet.
Hirtelen a némák elkezdenek vadul kapálózni a kezükkel. A kocsmáros dühösen odamegy hozzájuk, megragadja őket és kipenderíti a csehóból.
– Most mi történt? – kérdi a vendég.
– Már ezerszer megmondtam nekik, hogy itt nincs éneklés!
A Magyar Televízió 2-es csatornájának műsorából egy hétfőn, február 17-én 23.05-kor kezdődő magyar filmet ajánlunk. A Szabadíts meg a gonosztól! 1978-ban készült, rendezője Sándor Pál. A szerkesztők Ráthonyi Róbert nagyszerű táncos-komikus emléke előtt tisztelegnek e filmmel. A felejthetetlen színész idén lenne nyolcvanéves. A neves tánciskola tanárának bőrében szinte önmagát játszotta e filmben. Alakításával igazi báli hangulatot visz az egyébként megrázó és megdöbbentő történetbe.
A kolozsvári Korunk galériában Heim András kereszteket ábrázoló grafikáit tekinthetik meg.
A nagybányai Teleki Magyar Házban Balaskó Nándor szobrászművész grafikai hagyatékát bemutató tárlat nyílt.
A nagyváradi Foto-Art Galériában március 3-áig tekinthető meg az a kiállítás, melyet a Tavirózsa fotóklub tagjainak és azoknak a tehetséges fiataloknak a munkáiból állítottak össze, akik nemrég végezték el a klub által szervezett tanfolyamot.
A sepsiszentgyörgyi Míves Házban a Gyulai Ferenc Egyesület tagjainak fotóiból nyílt kiállítás Ablak a világra címmel.
A székelyudvarhelyi Művelődési Házban február 14-én, csütörtökön és 15-én, pénteken 19 órától Egy perc Örkény… Két perc Tomcsa… Három perc Karinthy… Öt perc… színház címmel pódiumelőadást láthatnak. Február 27-én, csütörtökön délután 6 órakor Ábrahám Pál Viktória című három felvonásos operettjét tekinthetik meg.
* A KOLOZSVÁRI ÁLLAMI MAGYAR SZÍNHÁZ társulata február 12-én, szerdán 19 órakor Goldoni Komédiaszínház című darabját, 14-én, pénteken 20 órakor a Fehér tűz, fekete tűz című stúdióelőadást mutatja be.
* A NAGYVÁRADI SZÍNHÁZ SZIGLIGETI TÁRSULATA február 12-én, szerdán 18 órakor a Kurázsi mama és gyermekei című Brecht-darabot, 16-án, vasárnap 20 órától a Léni nénit játssza.
* A SEPSISZENTGYÖRGYI TAMÁSI ÁRON SZÍNHÁZBAN február 15-én, szombaton a Háromszék Népi Együttes Áldozat című előadását mutatja be.
A KOLOZSVÁRI ÁLLAMI MAGYAR OPERÁBAN február 11-én, kedden 18.30-kor az Emberi hang, 15-én, szombaton 18.30-kor a Dichterliebe (Költőszerelem) című stúdióelőadást láthatják. Ez utóbbi Schumann-művet Bancsov Károly előadásában hallhatják. 16-án, vasárnap délután 6 órakor Kendi Lajos és Sándor Árpád operaáriákból összeállított műsorát, 18-án, kedden 18.30-kor B. Konrád Erzsébet előadói estjét nézhetik meg.
Postacím:
Redactia Erdélyi Napló
of. p. 2.., c. p. 13.
3700 Oradea, Romania
Tel.: 0259/417-158
Fax: 0259/417-126
E-mail: erdelyinaplo@rdslink.ro
Bankszámlaszámok:
2511000005514406 (lejben)
2511001005514406 (dollárban)
Banca Transilvania, suc. Oradea, Romania
16 oldalas, A3-as formátumú polgári hetilap, keddenként jelenik meg a nagyváradi székhelyű Erdélyi Sajtóház Kft. kiadásában, 6200 példányban.
Díjszabás külföldi reklámozók számára:
Első oldalon 1 cm2 = 1,50 dollár
Utolsó oldalon 1 cm2 = 1 dollár
Belső oldalon 1 cm2 = 0,50 dollár
Díjszabás belföldi reklámozók számára:
Első oldalon 1 cm2 = 0,75 dollár
Utolsó oldalon 1 cm2 = 0,50 dollár
Belső oldalon 1 cm2 = 0,25 dollár
Az első és az utolsó oldalon reklámozóknak térítésmentesen jár a piros kísérőszín.
Áraink rugalmasak, megegyezés szerint kedvezményeket nyújtunk. Bővebb információkért kérjük, hívja szerkesztőségünket!
Felhívjuk figyelmét, hogy reklámja, illetve hirdetése csak azt követően jelenik meg, miután számlaszámunkra átutalja a megfelelő összeget.
Tisztelettel,
Dénes László
felelős kiadó
Copyright © Erdélyi Napló - 2003