XII. évfolyam, 51–52. (586–587.) szám

2002. december 24.

 

TISZTELT LÁTOGATÓNK, KEDVES OLVASÓNK,
ÜDVÖZÖLJÜK AZ ERDÉLYI NAPLÓ HONLAPJÁN!

Kérjük, írja meg véleményét lapunkról, a benne olvasottakról.
E-mail-címünk: erdelyinaplo@rdslink.ro

Erdély egyetlen országos terjesztésű polgári hetilapját az itthon bejegyzett Pro Media Alapítvány tulajdonában lévő Erdélyi Sajtóház adja ki, amelynek jelenleg ez az egyetlen tevékenysége. Lapunk megjelentetése a jelenlegi nehéz gazdasági és barátságtalan politikai környezetben nem könnyű, ezért minden erkölcsi és anyagi támogatásnak örülünk. Ön is hozzájárulhat erőfeszítéseinkhez, ha nálunk hirdet, reklámoz, vagy ha felajánlásaival segíti lapunkat.

Mivel az internet-használók nem lapvásárlók, ők más módon járulhatnak hozzá az Erdélyi Napló fennmaradásához, mégpedig adományokkal. Felajánlásokat a kiadó dollárszámláján köszönettel fogadunk: SC Casa de Editura Erdélyi Sajtóház SRL, Banca Transilvania, suc. Oradea, cont: 2511001005514406, Romania.

Romániai olvasóink 90 ezer lejért rendelhetik meg januártól lapunkat a kiadóban, egy negyedévre. Egyévi előfizetés díja 360 ezer lej.

Külföldre (bárhová) 15 USD az előfizetés díja, egy évre értelemszerűen 60 USD. Ezt az összeget a fenti bankszámlaszámra kell átutaltatni, majd pedig e-mailen vagy levélben jelezni a pontos lakcímet, amelyre a lapot küldhetjük. Az összegnek a számlánkon való megjelenése után kiadónk minden kedden postázza a friss lapszámokat. Kérjük, jelezzék, ha valamelyik számot a posta nem kézbesítette, és ne felejtsék el megújítani a lejáró előfizetéseket!

Reméljük, hogy közös erőfeszítéssel sikerül életben tartani az Erdélyi Naplót 2003-ban is!

A szerkesztőség

címoldal

Van miért tiltakozni

Nem látszik semmiképp sem érdemben megoldódni a nagyváradi római katolikus püspöki rezidencia restitúciója: a Tempfli József püspök vezetésével hetek óta imádkozva tiltakozókhoz immár csatlakoztak a többi felekezet erdélyi püspökei is. Mindannyian rámutattak: csak tessék-lássék – vagy még úgysem – halad a kommunista rezsim által elkobzott erdélyi magyar egyházi, közösségi javak visszaszolgáltatása Romániában.

December 22-én, vasárnap délután a már-már szűknek bizonyuló nagyváradi kisbazilikában ökumenikus istentisztelet keretében fogalmazták meg a jelenhez és jövőhöz szóló üzeneteiket az erdélyi magyar történelmi egyházak elöljárói. Házigazdaként és a partiumi katolikus egyházmegyék nevében Tempfli József váradi püspök köszöntötte a vendégeket, a különböző felekezetek képviselőit, tagjait, ezt helyzetelemzés követte és a tiltakozás okainak, körülményeinek, irányultságának magyarázata: csak a magunkét követeljük, immár 13 esztendeje – hangzott el. Tőkés László királyhágómelléki református püspök kemény szavakkal bírálta a szemfényvesztő kisebbségpolitikát folytató román államhatalmat és az ezzel a hatalommal cinkosan együttműködőket. Szabó Árpád és Mózes Árpád püspökök az unitárius és az evangélikus vallású magyarság nevében szolidarizáltak az előttük szólókkal, Kovács István előadótanácsos az Erdélyi Református Egyházkerületet képviselve szólt a sorstársakhoz, hívekhez, Fejes Rudolf főapát a premontrei rend kilátástalannak tűnő restitúciós küzdelméről is szólt. Végezetül az Erdélyi Római Katolikus Főegyházmegye vezetője, Jakubinyi György érsek kapott szót, egyebek mellett a tiltakozás emberi és hitéleti dimenzióit ecsetelve, a mindenhatóhoz fohászkodva segítségért, az elődök munkájának tiszteletére és az örökséggel való helyes sáfárkodásra szólítva kortársait.

A székesegyházból a visszakövetelt püspöki palota elé vonultak a főpapok, ahol a kitartó hívek gyűrűjében együtt fohászkodtak az Úrhoz. A csöndes imádkozást ünnepi jókívánságok és a Himnusz öntudatos eléneklése követték. A papság mellett az RMDSZ számos helyi tisztségviselője is részt vett a tiltakozó akción.

Tiltakozásuknak külön hangsúlyt ad az ökumené fénye és a remény, hogy az ideinél igazságosabb, békésebb, eredményesebb, boldogabb lesz az új esztendő.

nyomtatható változat

Czegő Zoltán

Szivárványló

Szerénylik minden a gyepre borítva
Csaba királyfi csillagösvényen
s a fehérvári hadiút porából
föl-fölszivárványlik a történelem

s a kor amelyben szobrot állítottunk
vad Szulejmánnak s nem iróniából
Szülőföld mely már kínjában virágzik –
még eltakar és vadidegent ápol

Egymás bokáin átbillentett fővel
szép magyar párok álmodnak szerelmet
Serkennek föl kik ellenünkre éltek
Hétszáz s ötven év egymásnak felelget

Mert jó haszonnal és mind értik egymást
kik bottal jöttek és most országolnak
Itt hunyászkodik honjában a honfi
és rémálma hogy mit hozhat a holnap

Itt már a hold is csak azért világol
mert ravatalra simulnak az estek
A múltunkat kell végképp elfelednünk
értük kik semmik voltak s minden lettek

Majd csak fölizzik a legszebbik bálunk
ha nagy tűz mellett összecsombolyodva
egy szentjánosbogárnyi fényhívásnál
jó csillagaink hullnak ránk halomba

nyomtatható változat

veletek vagyok

Beszédtéma

A függöny mögött

Idei utolsó lapszámunkban is tovább visszhangzik az a közös román–magyar budapesti december 1., ami körül annyi indulat és gondolat bogárzott az elmúlt három hétben, és amelyről annyi tinta folyt, hogy talán már gátat is kellene szabni eme áramlásnak. Csakhogy az életet nem az újságíró írja, hanem épp fordítva: az élet írja az újságot. (Legalábbis ez a normális, ebben a hiszemben születik meg hétről hétre az Erdélyi Napló is.)

Mielőtt átadnánk hát magunkat az önfeledt (önfeledt? ó, jaj, micsoda dőre óhaj!) ünneplésnek karácsony küszöbén és az esztendőforduló közeledtével, álljon még itt a fenti témával egy idézet. Egy olyan elektronikus levélből, amelyet egy erdélyi magyar értelmiségi küldött egy belső levelezőlistán a barátainak, eszmetársainak, vélük beszélgetve, vitatkozva, gondolatot cserélve. Nem hatalmazott föl rá, nem árulom el hát a nevét, nem is ez a fontos, hanem a látásmód, mondanivaló, attitűd: "Nem hiszem, hogy bármikor is vita lenne köztünk abban, hogy mit érez az erdélyi magyarság december 1-jén, és abban is biztosan egyetértünk, hogy minden igaz józan magyar és román szívből kívánja a román–magyar kiegyezést és megbékélést. De ez a kiegyezés nem épülhet álnokságra, hazugságokra, csak őszinte gondolatokra és főleg tettekre. A két kormányfő gesztusa csak akkor lenne több üres gesztusnál, ha konkrét, a romániai magyarság sorsát belátható időn belül megnyugtatóan rendező tettek követnék. A magyar miniszterelnök lépése azért minősülhet – akár most, akár utólag is – nemzetárulásnak, mert azt a román sovén, etnicista belpolitikát legitimizálta, amit továbbra is sikeresen ad el Európának a román diplomácia. Annak a Nãstasénak a magyarokat megalázó, önbecsülését sértő lépését tette szalonképessé, aki pár nappal azelőtt Gyulafehérváron nem volt hajlandó találkozni Jakubinyi érsekkel, aki az aradi Szabadság-szobrot a városi tanács döntése ellenére Magyarországra küldené, aki azt nyilatkozta egy-két nappal azelőtt, hogy szükségtelen a státustörvény, aki… hadd ne soroljam. Az RMDSZ kényszerpályája egyértelmű: azért lehettek ott, vagy kellett ott lenniük a Kempinskiben, mert az SZDP érdeke így kívánta. Pedig a helyzet kulcsa az ő kezükben is volt: jelenlétüket konkrét és kemény feltételekhez köthették volna, és ha már nem akarták a sokat emlegetett gyulafehérvári nyilatkozatot felolvasni Budapesten, számon kérhették volna szerényen, de határozottan a rendszerváltó Nemzeti Megmentési Front 1990. január 5-ei nyilatkozatát, mely egyéni és kollektív jogokról, nemzetiségi intézményekről beszél. Habár az is sokatmondó, hogy aláírója az a Ion Iliescu, aki német–francia megbékélési modellről beszél, s ha ez bejön neki, mi az elzászi németek sorsára juthatunk. Úgy járhat Iliescu is, mint a diktátor, aki az országot nyomorba, szinte pusztulásba taszította, de Erdélyt végérvényesen megszerezte a románok számára."

Mert azt már én teszem hozzá, engedelmükkel, hogy a 2002-es év sem hozott sok jót az erdélyi magyarságnak, de még a románságnak sem. A gazdag kevesek még gazdagabbak, a szegény milliók még szegényebbek lettek, s a "szociáldemokrata" állam (RMDSZ-es asszisztenciával) immár az évi költségvetés egytizedét lesz kénytelen jövőre arra fordítani, hogy megmentse majd az éhhaláltól a lakosság egyre nagyobb hányadát – NATO-allűrök, EU-integrációs igények ide vagy oda.

Legyen jobb évünk, ha lehet, ebben az országban (is). Több szerénységet, tisztességet, együttérzést kívánhatunk 2003-ra másoknak, s több türelmet, erőt, kitartást magunknak.

Dénes László

nyomtatható változat

Istengyermek...

Furcsa ez a két szó egybeírva. És mégis igaz. Év közben nem is gondolunk rá, talán túlságosan természetes és elkoptatott, vagy túl hihetetlen. Karácsonykor viszont újra megtelik élettel, sugárzik a mennyei fénytől és tartalomtól. Egy gyermek, akinek születése felbolygatta a Római Birodalom állóvizeit, akinek megjelenése feje tetejére állította a világot, akinek születésétől más időket élünk, akinek születésével megkezdődött az üdvösségtörténet beteljesülésbe hajló idejének visszaszámlálása. Egy gyermek, aki felnőttkorában azt állította, hogy "én és az Atya egy vagyunk... Aki engem lát, látja az Atyát is... Veletek vagyok mindennap a világ végéig... Ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást". Egy gyermek, akiről nem tudott senki semmit (néhány próféta és Isten által "kiválasztott" kivételével). Akitől hogy, hogy nem, de Heródes széke, Pilátus trónja, az írástudók magabiztossága is megingott. Egy gyermek, akit hagytak, hogy megszülessen, akinek látásáért megérte Keletről is eljönni, és akinek látásától Simeon is nyugodtan tért "haza".

Ki ez a gyermek? Mi, keresztények csináltunk istent belőle, vagy tényleg a Magasságbeli Fia? Mert ha valóban Jézus a Krisztus, akkor a karácsony több, mint a szeretet ünnepe úgy általában. Akkor családjaink a Szent Családtól vehetnek példát. A történelem folyamán mi, keresztények azt is megpróbáltuk, hogy mivel ez a titok túl meredek, Istent "leegyszerűsítettük emberré"... De mennyire járható út ez? Kötelező-e, hogy minden, még Isten világa is az emberi logika szerint történjék? Nem lenne-e inkább célravezető, hogy egy kis megerőltetéssel a hit szemével nézzük-lássuk-feszegessük az élet nagy titkait?

Talán érthető is, hogy ha Jézusban nem a Második Isteni Személy lett emberré, hogy minket megváltson és üdvözítsen, akkor könnyebben megússzuk, mert ő, az ártatlan kis csecsemő jó lesz körítésnek. Maradjon csak Jézuska... Jó, hogy itt van, jó, hogy megszületett, mert hiszen így van apropója a disznóvágásnak, a bevásárlóközpontok megrohanásának, a vásárlási-ajándékozási dömpingnek, és még sokan jól is járnak. Ráadásul eme ünnepi felhajtásnak az eredménye sem "mellékes", mert legalább egy nap, egy éjszaka elhallgatnak a fegyverek, "felfedezik" újra egymást a családtagok, szippantanak egyet az óhajtott béke és szeretet légköréből, és újév harmadnapjától mintha mi sem történt volna, megy az élet tovább.

Szemérmetes ünnep a karácsony. Kemény a héja, mint a diónak. Csak azoknak fedi fel titkát, akik tényleg akarnak ártatlanok lenni, mint a gyermek. Tiszták és ragyogó szeműek. Szeretnivalók és szeretetreméltók. Mert a szeretetből nem lehet hasznot húzni, sem megfizetni. Csak sütkérezni lehet benne, mint a napsütésben, csak árasztani lehet minden értelmi megfontolás nélkül, mert a szeretetnek ez a természete.

Talán azért forog a világ a maga keserű levében, azért nem haladunk előre egy tapodtat sem, mert túl szédületes mélységű-magasságú titok ez. Isten megtestesülésének titka, a szeretet törvényének titka. Túl sokat kívánna tőlünk...

A karácsony ténye napnál világosabb történelmi esemény. Minket, hívőket is állandóan szembesít. Hány karácsonyt kell még megérjünk, hogy végre lángra lobbanjunk, hogy szárnyra kapjunk és kezdjünk úgy szeretni, ahogy csak egy gyermek tud? Mennyi időnek kell eltelnie itt, Erdélyben is, hogy elhiggyük: karácsony óta "lokalizálni lehet a mennyet" (Barsi Balázs). Szent lett az emberi test, az anyaméh, a szerelem, a munka gyümölcse, a mindennapi kenyér, amely az oltáron Jézus testévé változik. Hány karácsonyra van szükség, hogy megértesse velünk, mi elsősorban nem a Nyugat után kell futkossunk, sem a gazdagabb szomszéd után, hanem örök üdvösségünk után. És hogy ezt az üdvösséget nem csak gazdagon lehet elérni, sőt bizonyos tekintetben épp a szegények, a kisemmizettek, a hajléktalanok, az Isten Irgalmából élők vannak helyzetelőnyben...

Jó lenne végre megértenünk karácsony "hozadékait", hisz életünk értelmének megértése is ezen múlik. A megtestesüléssel Isten egy olyan "befektetést" hajtott végre, amely nem hagyhat minket nyugton, amelynek megtérülése, hatékonysága a mi mindennapos szeretetünkön múlik. Nemcsak közben és néha kell megmutatnunk jobbik felünket, hanem egész életünk egy nagy odaadás kellene legyen Isten és embertárs szolgálatára. Karácsony Isten szeretetét reklámozza, amely szeretetet nem múlhatunk soha felül, de megközelíthetjük. Az ő képmásaiként nekirugaszkodhatunk emberileg is, hisz maga a betlehemi gyermek bátorít erre. Nincs szó mítoszról vagy legendáról, gyerekeknek szóló meséről, hanem az élet halálkomoly mélységeiről, amelyekre őszintén vágyakozunk, amelyeket elcsendesült perceinkben érzünk és tapasztalunk, csak esetleg nem mondunk ki, és nincs elég erőnk ahhoz, hogy vállaljuk is, és amelyek az első karácsonnyal mindannyiunknak megadattak. Az Istengyermek nem a karácsonyfánkra vagy méregdrága ajándékokra kíváncsi, hanem minket akar ott látni jászla körül, hogy üres kézzel, de rá nyitott és tiszta szívvel felfedezzük benne a legnagyobb ajándékot, a bennünk is megszülető Istent.

Sebestyén Péter

nyomtatható változat

Mi történik odaát?

Bekövetkezett, lám, az a csodálatos kor, hogy a kisebbségben élő magyar emberfia már az anyaországból jövő hírek duruzsolásánál se tudjon melegedni. Sőt. Oda jutottunk, hogy eleve félve vagy zaklatott idegállapotban ülünk a rádió mellé, a tévé elé és remegő gyomorral vesszük kézbe az odaát megjelenő majdminden sajtóterméket. Az oly régi keletű acsarkodásoknak, hazugságoknak, meg nem értéseknek nagyon jót tett a jelenleg regnáló neokommunista hatalom. Nyugodtan elő lehet hozakodni a porlepte farbával, de még meg is lehet fejelni újabb és újabb díszítő elemekkel.

Mondhatnám úgy is, hogy már semmi sem a régi. Annak idején, amikor a szomszédban gulyással kanalazták a kommunizmust, nekünk itt csorgott a nyálunk, és szinte csodálkoztunk azon, hogy Koncz Zsuzsa, Bródy János miket énekel. Talán éppen ezért még jobban felnéztünk rájuk, kívülről fújtuk dalaikat, akárcsak a többiekét, de esetükben a rajongás feltétlen tisztelettel is társult. Aztán jöttek az ilyen-olyan rendszerváltások. Az első eufóriák elültével megint csak irigykedve figyeltük a szomszédokat, hogy – ugye – nekik ez is jobban sikerült. Mikor rokonaink, barátaink, nemzettársaink megválasztották a pufajkás miniszterelnököt, nagyon elcsodálkoztunk, azt hittük, pillanatnyi történelmi üzemzavar állt be a koponyákban, és a négyéves rémálom elmúltával az egész egy utolsó rúgásként, elvetélt kísérletként marad meg az emlékezetünkben. És úgy tűnt, joggal gondolhattunk ilyen és ehhez hasonló összefüggésekre. Mire aztán éppen beleszoktunk volna a rózsaszínű álmodozásba, jött a még nagyobb hideg zuhany.

Ülök a Horn-érából reinkarnált Nap TV előtt és csüngök a Friderikusz ajkain. Nemrég derült ki, hogy a D-209-es a parlamenti vizsgálóbizottság előtti megjelenésének előestéjén éppen vele tárgyalt és – bizonyítottnak látszik – a mindenre kapható médiaguru készítette fel a miniszterelnököt. Azt már mindnyájan láthattuk, hogy a kormányfő beszajkózott szövegeket ismételt egyre, és hű csapatával a háta mögött magabiztosan beszélt mindenről, csak éppen sötét múltjáról nem. Mindenképpen egy fölényeskedően nyugodt ember benyomását keltette, különösen, ha felidéztük emlékezetünkben pár héttel korábbi összegörnyedését és levegő után való kapkodását a magyar parlamentben.

Na, de azt tudjuk, hogy a politika a legnagyobb prostituált. Evezzünk őszintébbnek és nyugodtabbnak tűnő vizekre, minden idők slágerlistáihoz. Friderikusszal szemben most éppen Bródy ül, a szabadság, a nemzeti felemelkedés valamikori dalban harcoló bajnoka, bátor szövegek szerzője és előadója. Most meg mit mond? Legújabb lemezét bemutató koncertje azért (is) maradt el ez év elején-tavaszán, mert nem kívánt egy ennyire megosztott közönség előtt énekelni! Mert az Orbán-éra ide juttatta a társadalmat. Túlhaladott, elítélendő nemzeti eszméivel. ő (Bródy) ugye már az István, a király szövegében is üzente népének, hogy István jelentette a haladást, Koppány pedig nemzeti "elmaradottságával" a visszahúzó erőt. Hagyni kell most már végérvényesen a történelmet a maga helyén porosodni, csak előre szabad nézni. A fanyalgás, nosztalgiázás vagy – isten ments! – történelmi igazságtalanságok emlegetése mára már egy teljesen divatjamúlt szemlélet.

Igen, kedves feleim, ezt mondja ma Bródy János, és hasonlóan nyilatkozgat Koncz Zsuzsa is. Megmondta azt is nyíltan, hogy az MSZP-re szavazott. ő, aki a Kárpátiék lányáról, ’56-ról énekelt, meg – Bródyval együtt – a taposó lánctalpakról, a keresztre feszített zászlóról meg egyebekről.

Mi történik odaát? A Szent István–Koppány-ellentét napjainkra való vetítése már szinte horrorba illő, de a történelmi igazságok feledésére való buzdítás sem sokkal jobb.

Megnyugodhatnak a Zsuzsák és Jánosok. Miközben Németh Zsolt arról beszél, hogy egyszerűen nem is tud másként, csak "összmagyar" fejjel gondolkodni, hozzáteszi, hogy anyai ágról a székely Kriza család egyenes ágú leszármazottja. Persze, ha megkérdeznénk a mai anyaországi középiskolásokat, hogy ki volt Kriza János, nem tudom, hányan "ismernék be", miszerint egyáltalán hallottak róla. A tudatosan elnemzetlenítő oktatási rendszer sok évtizedes "hagyománya" ellen is fel próbáltak lépni Orbánék, de a csíra szárba szökkenését megint sárba tiporja a magyar(talanító) valentinos gőzhenger.

Tovább burjánzik a hatalom fejében az a tébolyult filozófia, melynek értelmében a román, a szerb, a szlovák verheti a mellét saját vackán, de akár széles egy Európában is, nekünk viszont fület-farkat behúzva kussolni illik. Nekünk, akiket minden idők legnagyobb történelmi igazságtalansága ért. Éppen a mellveregető haszonélvezők ellenében. Olyanok ezek, mint az egyik haverom anyósa. Ismerősről, szomszédról, ezeridegenről rosszat nem szabad előtte szólni, mert nagyon dühbe gurul. A legközelebbi családtagoktól kezdve a tágabb rokonságig viszont bárkit lehet ócsárolni nyakló nélkül.

Mit történik hát odaát? Az, hogy egy kisebb kitérő után megint erőre fognak kapni azok a nézetek, hogy a szegény rokon büdös, nem az ő dolguk foglalkozni velünk. Minden és mindenki jobb a magyarnál. Mindennap kiderül egy újabb turpisság, kilátszik egy újabb lóláb a magyar ugar színtelenedő méneséből. Egyik nap Koncz, aztán Bródy, aztán Moldova György (!), a közvetlenül a változás utáni köpönyegforgatókról már nem is beszélve.

Minden és mindenki jobb a magyarnál. A Nagy Testvér figyel és sátáni vigyorral tapsikol azon, hogy a förtelem kísérleti alanyai milyen pongyolán-gyagyán beszélnek magyarul. Ugyanúgy nyekeregnek-nyafognak a műsorvezetők is, ezért tehát feltétlenül megérdemlik a legsikeresebb tévéműsor nagydíját!

Nemrég olvastam egy szomorúan igaz viccet. (Ugye, már ez a társítás is mennyire elgondolkodtató.) Pistike azt hallja az iskolában, hogy a kínaiak annyian vannak, mint a pelyva. Kiszámították, hogy Földünkön minden ötödik ember kínai. Pistike elgondolkozik. A mi családunk éppen öt személyből áll, egyikünk tehát kínai. Vajon melyikünk az? Lássuk csak, ki ez az öt személy: anya, apa, Sanyi bátyám, Csi Peng Fej, az öcsém meg én… Biztosan a Sanyi az.

Valóban olyan jó vicc, hogy már nevetni se lehet rajta.

Kádár Ferenc

nyomtatható változat

*

AZ 1943-AS DON-KANYARI ÁLDOZATOKRA emlékező rendezvénysorozat első felvonásaként az EMKE Maros megyei szervezete 2003. január 5-én 12 órakor tárgyi kiállítást nyit az Unitárius Egyház marosvásárhelyi tanácstermében, amelyre mindenkit szeretettel várnak.

nyomtatható változat

történelmi logika

Hétszámra

Mint tizenhárom éve, most is Temesváron kezdődött: elsőként a forradalmi városban emlékeztek meg a Ceausescu-rezsim bukásához vezető eseményekről. Ám az évforduló kapcsán olyan városokban is "hősöket" avattak, ahol tizenhárom éve néma csend volt, s azok követeltek újabb és újabb "forradalmár-kedvezményeket", akik akkor nemhogy lapítottak, de a kommunista párt nómenklatúrájához tartoztak, s természetesen (?!) most is elöljárók.

Kolozsváron és Bukarestben a megemlékezők és az elesettek hozzátartozói kivonultak a temetőbe és nem hallgatták el, fájdalmukat mennyire fokozza, hogy még ennyi idő elteltével sem lehet pontosan tudni, kik a felelősek szeretteik haláláért.

Az ország első embereinek alig-alig jutott ideje a kegyeletes emlékezésre, mivel a "ki az erősebb" kiírású iszapbirkózást követték nyomon. Az első menetben az államelnök kerekedett felül: a kétévnyi kormányzást elemző parlamenti beszédében erősen bírálta a Nãstase-kabinetet, nemcsak a túlburjánzó bürokrácia s a már anekdotába illően agyonemlegetett, intézményesített korrupció miatt, melynek fiágait nyesegetik ugyan, ám gyökereit buzgón táplálják-öntözik, hanem mindenekelőtt a nyugati szemmel legkevésbé sem dicséretes "komasági kapitalizmus" miatt. A további menetekre majd csak az ünnepek után kerítenek sort, de hogy nem lesz letudott mérkőzés, azt a miniszterelnöki "fordulat" bizonyítja, miszerint rosszul értelmezték a kormány kilátásba helyezett testületi lemondását, szó sincs ilyesmiről, még átalakításról sem, s az előrehozott választásokat sem úgy gondolta, ahogy azt "mások" hiszik.

Bejelentették II. Károly király hamvainak hazahozatalát Portugáliából és újratemetését Curtea de Argesen, a Hohenzollern-dinasztia többi tagja mellé. I. Mihály, akit köztudottan nem a gyengéd szeretet szálai fűztek apjához, nem kommentálta a hírt, hanem családjával elvonult karácsonyozni Soborsinra, a két éve nekik visszaszolgáltatott egykori vadászkastélyukba.

Karácsonyi balkanizmus is lehetne a neve az egyik állami egyetemünk "ünnepi gesztusának": 125 millió lejt pengetett le az Adevãrul című fővárosi napilapnak egy féloldalas "La multi ani!" hirdetés közléséért, ahelyett, hogy azt a közpénzt az intézményi fejlesztésre vagy akár az alkalmazottak megajándékozására fordította volna. Inkább a lap kiadóját ajándékozta meg az egyetemi szenátus, hiszen egész évben csupa jókat írtak a rektor úrról...

Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke december 23-án kelt ünnepi üzenetében kívánt a szervezet tagjainak, illetve minden erdélyi magyarnak kellemes ünnepeket és boldog új esztendőt. Tőkés László püspök, tiszteletbeli elnök ugyanaznap egy nagyváradi sajtóértekezleten végezte el a 2002-es év politikai és egyházi szempontú értékelését, különös tekintettel az erdélyi magyar közösség orvosolatlan jogsérelmeire és az anyaországi támogatások egyre bonyolódó rendszerére. Bejelentette, hogy egyházi elöljárótársaival együtt levélben kérték a román államfőt, hogy a kommunista diktatúra bukásának évfordulóján, karácsony közeledtével részesítse kegyelemben a még mindig raboskodó Reiner Antalt, az 1989-es forradalmi események bűnbakját.

Molnár Judit

nyomtatható változat

A Romániai Református Egyház Zsinatának állásfoglalása

A Romániai Református Egyház Kánonja szerint: "A Zsinat hatáskörébe tartozik – egyebek mellett – állást foglalni a kor kihívásaival szemben" (171. par.h/3). Ennek megfelelően, egyházaink és romániai magyar nemzeti közösségünk helyzetének jelenlegi kihívásai vonatkozásában 2002. december 11-ei rendes ülésén Egyházunk Zsinata kinyilvánítja a következőket:

1. Teljes támogatásáról biztosítja a Romániai Magyar Egyházak Elöljáróinak Állandó Értekezletét, mely a politikai és a civil társadalmi képviselettel együtt romániai magyar nemzeti közösségünk létének és érdekérvényesítésének meghatározó – egyházi – pillére.

2. Üdvözli és támogatásáról biztosítja az Állandó Értekezlet legutóbbi ülésének határozatait, melyek értelmében: (a) Egyházaink törvénymódosító javaslatot nyújtanak be a Parlamenthez az önálló felekezeti oktatás törvényesítése végett, és (b) személyes találkozót kezdeményeznek Románia tanügyminiszterével egyházi oktatásunk égető problémáinak megoldása végett.

3. Tanügyi vonatkozásban a Zsinat változatlanul ragaszkodik az óvodától az egyetemig terjedő egyházi oktatás maradéktalan helyreállításához. Addig is, amíg a Tanügyi Törvény módosítására sor kerülhet, nyomatékosan kéri (a) gimnáziumi oktatásunknak az állami középiskolai oktatással való egyenjogúságának biztosítását; (b) az ezt szabályozó egyházi-állami protokollum régóta esedékes – és írásban benyújtott – módosításának a megejtését, valamint (c) elemi és általános iskolai osztályok, valamint szakiskolai képzés indításának engedélyezését meglévő tanintézeteinkben.

4. Egyházi oktatási rendszerünk helyreállítása, illetve az egyházaktól elkobzott épületek tulajdonjogának törvényes rendezése érdekében sürgetjük (a) a sürgősségi kormányhatározatok által visszaítélt, de évek óta visszatartott egyházi épületek feltétlen visszaadását; (b) a kapcsolatos bürokratikus és peres ügyek azonnali lezárását, illetve a hatósági visszaélések beszüntetését.

5. A Zsinat aggodalommal tapasztalja, hogy a 2002/501. számú ingatlanügyi törvény elfogadása, valamint az ingatlanügyek rendezésével kapcsolatos kormányzati ígéretek és nemzetközi kötelezettségvállalások ellenére a kormány, egyes országos és helyi hatóságok továbbra is akadályokat gördítenek az épületek visszaszolgáltatása útjába (lásd az időközben kiárusított ingatlanok, ingatlanrészek, üzlethelyiségek kérdését stb.).

6. A kommunizmus idején elkobzott földek és erdők visszaszolgáltatásának módja és üteme iránt a Zsinat mélységes elégedetlenségét juttatja kifejezésre. Másfelől ezúton is kinyilvánítja, hogy a földingatlanok visszaadásának törvényes rendezését távolról sem tekinti kielégítőnek és véglegesnek. Továbbra is ragaszkodik az elkobzott egyházi földterületek teljes körű visszaszolgáltatásához (restitutio in integrum).

7. A Magyar Kormány viszonylatában a Zsinat reményét fejezi ki aziránt, hogy – a Kormány ígéretének megfelelően – mind a státustörvény, mind az erdélyi-partiumi magyar egyetemi hálózat az anyaország további és töretlen támogatásában részesül. Éppen ezért, aggodalommal tekint azokra a nyugtalanító próbálkozásokra és eseményekre, melyek a státustörvény ellehetetlenítésére és kiüresítésére, valamint a Sapientia és a Partiumi Egyetemek kárára történnek. A Zsinat üdvözli az egyházi elöljárókat magába foglaló Alapítók Közgyűlésének azon intézkedéseit, melyek a Sapientia és a Partiumi Egyetemek megerősítését és jogi biztonságát célozzák. Másfelől megkereséssel fordul a Magyar Kormányhoz erdélyi magyar teológiai tanintézeteink rendszeres és normatív pénzügyi támogatása végett.

8. A Zsinat ragaszkodik a státustörvény eredeti céljának, formájának és tartalmának megőrzéséhez. Ennek érdekében megkereséssel fordul Magyarország Parlamentjéhez. Másfelől visszautasítja Románia és Szlovákia azon próbálkozásait, melyek – saját magyar polgáraik érdekeit figyelmen kívül hagyva – a törvény érvénytelenítésére vagy meggyengítésére irányulnak. A Zsinat szorgalmazza, hogy a többi történelmi egyházzal összefogva, Egyházunk minden tőle telhetőt kövessen el a státustörvény megmentése érdekében. Másfelől felszólítja az RMDSZ-t, hogy a törvény végrehajtásának folyamatából ne szorítsa ki az egyházakat és a civil szervezeteket, hanem az eredeti megállapodás szerint hagyja érvényre jutni a hármas tagolódású, teljes erdélyi magyar köz- és érdekképviseletet.

9. A romániai magyar nemzeti közösség jövője tekintetében a Zsinat elengedhetetlenül fontosnak tartja a Kolozsvári Nyilatkozatban (1992) megfogalmazott közösségi önrendelkezés maradéktalan érvényesülését. Ennek megfelelően sürgeti az erdélyi magyar önkormányzat alapjául szolgáló belső választások kitűzését és lebonyolítását.

10. Nemzeti-nemzetiségi szempontból a Zsinat visszautasítja az olyan, nemzeti érzékenységünket és érdekeinket sértő megnyilvánulásokat és eseteket, mint amilyenek: (a) Reiner Antal politikai elítélt további fogvatartása és tulajdonából való kisemmizése; (b) a szükséggel és valós igénnyel nem indokolható román ortodox térhódítás folytatódása, valamint (c) az 1918. december 1-jei Gyulafehérvári Nagygyűlés évfordulójának budapesti megünneplése.

11. Az idei romániai népszámlálás adatai szerint a Romániai Református Egyház lélekszáma az 1992-es, 700 ezren felüli számról 600 ezer alá süllyedt. Egyházunk történetében az erdélyi török-tatár dúlások óta nem következett be ilyetén drámai lélekszámapadás.

Ez a körülmény az eddiginél is szorosabb összefogásra készteti Egyházunkat. A Zsinat önálló rendkívüli ülést irányoz elő egyházunk és népünk tragikus állapota számbavételére és helyzete orvoslásának előmozdítása érdekében.

nyomtatható változat

Tiltakozásképpen lemondott az MVSZ tiszteletbeli elnöke

A december elseji Kempinski szállodabeli magyar–román miniszterelnöki pezsgőzés első áldozata a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöke, a Rómában élő Esterházy Alice, aki a történtek megalázó volta miatt a jövőben nem kíván semmilyen magyar köztisztséget vállalni – jelentette be Patrubány Miklós, a szövetség elnöke. Esterházy Alice a következő levelet postázta december 11-én az MVSZ elnökének: "Mélyen tisztelt Elnök Úr, kedves Miklós! Az MVSZ tiszteletbeli elnökségéről mai nappal lemondok. Ezt a tisztséget csak a Maga iránti szolidaritásból fogadtam el. Tűrhetetlen, hogy egy demokratikusan megválasztott elnököt ne fogadjanak el, és még az anyagi alapot is megvonják az MVSZ-től. Amióta világossá vált, hogy a választásoknál a magyarok többsége a szocialistává mosott volt kommunistákra szavazott, nem tudom többé azonosítani magamat velük. Segíteni nem tudok, nem akarom egyetlen örökségemet, amit az »elvtársak« nem vettek el, tiszta nevemet lejáratni. A december 1-jén történtek után végképp betelt a pohár. Sajnálom, Elnök Úr, nagyon becsülöm a Maga harcát, de búcsúzom. Tisztelettel üdvözli Esterházy Malfatti Alice".

Mint az köztudott, Esterházy Alice a mártír felvidéki politikus Esterházy János lánya. Esterházy Jánost a benesi Csehszlovákia előbb halálra ítélte, később az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre módosították. Tizenkét év raboskodás után 1957-ben mártírhalált halt. Lányának a magyar közéletből való távozása a magyarországi politikum elmélyülő válságát jelzi.

Patrubány Miklós kijelentette még: "A december 15-ei tüntetésen megjelent félszázezer ember megvédte a magyarság méltóságát. Ezután december 15-én nemcsak a legjelentősebb magyar szellemi teljesítményt nyújtó Bolyai János születését ünnepeljük, hanem a magyar nemzet megvédett méltóságának napját is." A bukaresti külügyminisztérium vezetőjének kijelentését kommentálva, Patrubány elutasította azt a vádat, hogy a Budapesten tüntetők szélsőségesek lettek volna: "Ismételtem kijelentjük: hívei vagyunk a történelmi román–magyar megbékélésnek, de az csakis a felek egyenlőségének és egyenlő méltóságának alapján képzelhető el. Egyik fél megalázkodása sem szolgálja a történelmi megbékélést. Így a magyar fél Kempinski szállodabeli, december elseji megalázkodása is inkább árt, mint használ ennek a folyamatnak." Kommentárját azzal zárta: "Ami a szélsőséget illeti, emlékeztetnünk kell, hogy míg a magyar országgyűlésben nincs és nem is volt románellenes párt jelen, a román parlamentben 25 százalékkal az egyik legjelentősebb politikai erő a szélsőségesen magyarellenes Nagy-Románia Párt".

nyomtatható változat

Bársonyos nemzetiszocializmus

Amikor Magyarország jelenlegi első embere közép-nemzetiszocialistaként határozta meg kormányát, azt hittük, ez is olyan nyelvi baleset, mint az a kinyilatkozása, hogy ő transzparens akar lenni. A 2002. december 1-jei események azonban élesebb megvilágításba helyezik a problémát. A mostani magyar kormány tényleg nemzetiszocialista és terroristapárti, sőt antiszemita.

Erre akkor döbbenhettünk rá, amikor Bársony András külügyi államtitkár azt vágta az Erdély elszakításának budapesti ünneplését sérelmező magyarok fejéhez, hogy ne feledjék, melyik ország lobbantotta lángra a világot 1914-ben. Pontosan Magyarország, ugye. A dualista monarchia részeként, de akkor is úgy kellett neki.

Tehát mégsem a szarajevói pisztolylövés okozta a világégést? Ezek szerint érvényesek még azok a történelmi materialista következtetések, hogy a gaz, kapitalista, monopolista, imperialista központi hatalmak nem fértek a bőrükben, mert kimaradtak a gyarmatok elosztásából. És ha így állnak a dolgok, akkor jól tette a világ többi része, hogy létrehozta az antantot, és amint az Osztrák–Magyar Monarchia elindította büntető hadjáratát a terrorizmus melegágya ellen, hogy megbosszulja trónörökösét, azonnal rátámadtak és szétszedték.

A jelenlegi magyar külpolitika történelmi logikája szerint 2001 szeptemberében késedelem nélkül meg kellett volna alakulnia egy új antantnak, amelynek tagállamai sorra hadat üzennek Amerikának, amikor az Afganisztánban hajkurászni kezdi a terroristákat, hogy megbosszulja ikertornyait. A harmadik világégés kirobbantását a végén rá lehetne kenni a fogyasztóinak vagy jólétinek nevezett társadalom belső ellentmondásaira, a győzteseknek pedig Béke Nobel-díjat lehetne átadni, miután az USA déli államait Mexikóhoz, Kubához és Irakhoz, az északkeleti régiókat pedig Grönlandon keresztül Dániához, vagyis az EU-hoz csatolnák.

Mai értékítélet szerint azonban aki a terroristáknak statisztaszerepet tulajdonít, az nemcsak fasiszta, hanem antiszemita, mivel Izrael állam létét is veszélyezteti. Ha ugyanis az amerikai ikertornyok lerombolásáért nem jár büntetés, hanem ellenkezőleg, területi gyarapodás, akkor minden egyes büntetőexpedíció után Izraelt ízekre kellene szedni.

Most csak az a kérdés, milyen színezetű az MSZP–SZDSZ-kormány nemzetiszocializmusa. Ennek eldöntésében a december 15-ét követő bukaresti sajtó segített. Azt írták a román lapok, hogy Budapesten románellenes tüntetést rendeztek. Ha jól emlékszünk, a tüntetők transzparensein az volt olvasható, hogy vesszen Medgyessy. A magyar miniszterelnök tehát román. Vagy legalább románérzelmű. Nem is csoda, hiszen 23 millió román vendégmunkás vállán vonult be hivatalába, és azóta minden igyekezetével azon van, hogy lélekben legalább a létező 20 millió román miniszterelnöke legyen.

Nits Árpád

nyomtatható változat

munkamorál

Az EU nem NATO

Beszélgetés Vida Gyula közgazdásszal, parlamenti képviselővel

– Immár lassan kétszer hét szűk esztendőt mondhatunk magunkénak. Milyen lesz a következő év?

– 1999 második felétől a román gazdaság felmenő ágba került. Már 2000-ben érezhető volt, hogy megállt a visszaesés, és hosszú évek után a termelés növekedni kezdett. A következő években ez a tendencia felerősödött és az utóbbi két esztendőben olyan ötszázalékos növekedést könyvelhettünk el. Ez annak a jele, hogy gazdasági stabilitás következhet, hiszen a kereskedelmi és a folyó fizetési mérleg kezdett egyensúlyba kerülni. Szerintem azonban még korai örömünnepet tartani, mert a román gazdaság olyan mélypontról kellett kimozduljon, amely ezt a néhány százalékos növekedést szinte a semmivel teszi egyenlővé. Romániának olyan tíz esztendőre van szüksége ahhoz ebben az iramban, hogy elérje az 1989-es termelési szintet, hiszen a fordulat óta a gazdasági visszaesés az országban több mint negyvenszázalékos volt. Ha a növekedési tendencia még három-négy évig marad, akkor elmondhatjuk, hogy Románia gazdasága stabilizálódott, s egy egészséges fejlődés indult el.

– Több közgazdász szerint azonban ez a gazdasági növekedés kérdéses, hiszen raktárra megy a termelés jó része. Tehát kérdőjelessé válik a gazdasági felfutás ténye is. Nem beszélve arról, hogy továbbra is nagy a kormány által "megsegített" állami vállalatok száma.

– Az EU-s csatlakozás megköveteli a gazdaság megfelelő működését. Itt nincs helye a szemfényvesztésnek. Ha a felfutás nem valós, akkor a civilizált világhoz való csatlakozás kerül veszélybe. Az Európai Unióba lépés alapvető követelménye ugyanis egy működő piacgazdaság kialakítása, amelyben a cégek versenyezhetnek a nyugati vállalatokkal. Tehát teljesítményt kell produkálniuk, mert ha nem, akkor ez kész öngyilkosság. Csődöt hoz maga után. Gyökeres változást kell véghezvinni a gazdaságban, valósan be kell indítani a szabad versenyt, változásokat kell eszközölni az adópolitikában, a bankok működtetésében, az állami költségvetés kidolgozásában és végrehajtásában. Mert az igaz, hogy 2007 januárjáig az EU tagállamai lehetőséget biztosítanak Románia számára a felzárkózásra, de hogy az ország beintegrálódjék egy közös gazdasági struktúrába, az már a társadalom politikai irányítóitól és gazdasági hatalmasságaitól függ. ők élhetnek vagy nem a lehetőséggel. Ha pedig nem valósulnak meg az unió követelte szintek, akkor nincs integrálódás. Ezek az alapkérdések, amelyekről, sajnos, keveset beszélnek a csatlakozással kapcsolatosan. Pedig beszélni kellene, hiszen azokban az országokban is, amelyek 2004-ben integrálódnak, bár hosszú évek óta folynak erről a tárgyalások, ugyancsak keveset beszéltek a gazdaság teljesítményeiről s arról, hogy menynyire lesznek felkészülve a csatlakozásra. Most aztán kénytelenek voltak az utolsó pillanatokban a kényes kérdések egész sorát az asztalra borítani, olykor veszélybe sodorva ezzel a folyamatot. Főleg a mezőgazdaságot illetően volt nagyon sok kérdőjel. A felmerülő problémákért a hatalmon lévők – választási időszak volt – nem merték vállalni a politikai felelősséget, nagy volt a sunyítás, úgyhogy most ezek előkerültek, és a kulisszák mögött nagy csaták folynak. S bár sorsokat fognak meghatározni a döntések, jelenleg is keveset tudhat meg az egyezkedésekről a közvélemény.

– Néhány példát mondhatunk?

– Vegyük Magyarországot. A csatlakozás első időszakában fontos, hogy az új tagország mennyit fizet be a közös kasszába és onnan mennyit osztanak neki vissza. Az első években az új tagállamnak nem kis plusztőkére van szüksége ahhoz, hogy elérje az EU-s átlagszintet. Megtörténhet, hogy gyakorlatilag Magyarország többet fizet majd be, mint amennyit visszakap. Ugyanakkor a magyar kormánynak az utóbbi napokban arról kellett tárgyalnia az EU-val, hogy milyen lehet a maximális juhállománya. De nem világos az sem, hogy mekkora legyen a sertéshústermelése például az országnak. Mert az EU tagállamaiban szigorúan meghatározzák a hús- vagy a tejtermelés nagyságát, az állatállomány szintjét is. Nem engedik meg ennek korlátlan növelését. Erről eddig nagy volt a csönd. Egyébként az EU országaiban olyan hozamszintek vannak, amelyek az új tagállam versenyképességét megkérdőjelezik. Tehát már a kezdettől hátránnyal indulnak a magyar termelők. Nem kell ahhoz nagy jóstehetség, hogy megmondd: ki lesz a nyertes és ki a vesztes. Szerintem kérdéses, hogy erről a magyar gazdák tudnak.

– Románia minden tekintetben rosszabbul áll mint Magyarország. A 2007-ig terjedő időszak elégséges ahhoz, hogy az ország elérje az EU-ba való belépéshez szükséges szinteket?

– Véleményem szerint Romániában ha netán egy határozott gazdaságpolitikát konzekvensen alkalmazó kormány lenne hatalmon, akkor sem lenne elégséges ez az ötéves felfutási idő ahhoz, hogy behozzuk a lemaradást. Ha a valóság talaján állunk, akkor ehhez legkevesebb tíz esztendő szükséges, hiszen teljes mértékben meg kell előbb történjék a gazdaság átalakítása, és fel kell számolni a jelenleg hatalmas veszteségekkel működő állami vállalatokat. Így, szerintem, Románia csak 2011–12-ben ér oda, hogy az EU-s alsó szintet elérje. A 2007-es dátum egy politikai célkitűzés, amely szép, de nem reális. Nemrég az Európai Bizottság kiadott egy értékelő jelentést, amelyben összehasonlítja az országok jelenlegi gazdasági szintjeit. A viszonyításhoz a kiindulópont az EU 2001-es átlagos fejlődési szintjének 75 százaléka. Magyarországnak 11 évre van szüksége, hogy elérje ezt a nívót, Romániának pedig 34 évre...

– A NATO-példa is mutatja, hogy politikai érdekek "húzhatják" előre Romániát.

– Csakhogy az EU nem NATO! Az unióba való felvételt nem lehet érzelmileg megközelíteni, ez nem egy világkampány járuléka vagy pillanatnyi amerikai óhajok hozadéka, itt csak a gazdaság valós teljesítménye számít. A NATO-csatlakozás egy politikai döntés volt, a hadsereg megreformálását, korszerűsítését pedig a jövőben is elvégezhetik, nincsenek szoros határidők. Az EU már a csatlakozás pillanatában feltételezi a teljesítményt. Itt nem ér semmit az érzelmi ráhatás, a lobbi, a trikolórlobogtatás. Az EU egy gazdasági egyesülés, egy piacunió. Itt a tőke, áru, munkaerő szabad forgásáról, áramlásáról van szó, nagyon kemény konkurenciáról, ez pedig teljesítményt követel meg. Aki a szabad versenyben nem tud EU-s teljesítményt nyújtani, az egyszerűen elvérzik. Itt nem elég a magyarázat, ide tett kell. Ha nincs a szavaknak fedezete, akkor a csata elveszett. Ezt nemigen mondják meg a hazai polgárnak. És azt sem, hogy az EU országaiban a magas életszínvonalat folyamatos, évtizedeken át tartó kemény munkával érték el. Kérdéses, hogy a román állampolgárok vállalják-e ezt a kemény munkát. Mert egész egyszerűen nincsenek hozzászokva. Időbe telik, amíg megváltozik az emberek mentalitása.

– Még akkor sem lehetséges a felzárkózás, ha Románia jelentős segítséget kap az EU-tól?

– Jelentőset kap – de meddig és mire elég? Többször elbeszélgettem az EU-val tárgyaló Hildegard Puwak miniszterrel és Vasile Puscas professzorral, akik elmondták, hogy a finanszírozásra lehetőség van, de ezeket az összegeket megfelelően kell felhasználni, az ország gazdaságának ezt föl kell szívnia és "üzemanyagként" hasznosítania. Ez ma még akadozik. De legyünk optimisták az új esztendő küszöbén! Ha az elmúlt három év gazdasági trendje folytatódik, akkor megvan a lehetősége annak, hogy az említett nyugati pénzsegélyek hatékony felhasználást kapjanak. De hogy ez így lesz-e vagy nem, az a jövő zenéje.

Román Győző

nyomtatható változat

Előre a lenini úton

A jelek szerint feltartóztathatatlanul és a pártállami időkre emlékeztető elszántsággal halad – nyilván "előre" – a magyar párt az eszmei elődeik által már jól kitaposott "lenini úton". Ez derül ki a gőzerővel folyó kongresszusi előkészületek kapcsán nyilatkozó pártvezetők legutóbbi kijelentéseiből. Íme néhány példa: "Egyébként a szövetségi elnöki posztra eddig Markó Béla az egyedüli jelölt" – adta ország-világ tudtára Borbély László, az RMDSZ egyik (de legbefolyásosabb) ügyvezető alelnöke egy nemrég tartott sajtóértekezleten. Mondta ezt tizenhat megyei, illetve területi szervezet küldöttállító közgyűlésén hozott döntések ismeretében. Tudván, miként folynak ezek a küldöttállító gyűlések, akár biztosra vehető: a hivatalban lévő szövetségi elnökön kívül senki másnak nincs esélye felkerülni az elnökjelölt-listára. Hacsak maga a jelölt nem dönt másként – már csak a látszat kedvéért is, hisz jobban mutat, ha nem ő áll egyedül starthoz, mint annak idején Ceausescu vagy egy minapi friss példaként Szaddám Husszein, akit az iraki nép elszánt öntudattal 100 százalékos voksaránnyal választott újra államelnökké. De az sincs kizárva, hogy a belső ellenzék valamelyik lojális frakcióját "meggyőzi" a csúcsvezetőség: ugyan már, indítson legalább falból egy ellenjelöltet...

Mert az imázst tekintve mégiscsak kényelmetlen, hogy a pártelnökség által igencsak sajátságosan értelmezett egység mindenekfölöttiségét hangoztató szervezetben vannak – még – olyanok is, akik ragaszkodnak elveikhez, önálló véleményükhöz, olyannyira, hogy bojkottálni is képesek "Az RMDSZ VII. Kongresszusát". Ezért igyekeznek minden eszközzel a számukra "sajnálatos döntés" felülvizsgálatára rávenni pl. a Reform Tömörülést. Ilyennek minősül Borbély László akár fenyegetésként is értelmezhető figyelmeztetése, miszerint ha nem lesznek jelen, akkor a kongresszus nem tűzi napirendre az általuk (mármint az RT által) megfogalmazott, az RMDSZ alapszabályzatának lényegét érintő módosító javaslatokat. Nagy Zsolt kongresszusi biztos már a platform megosztásával próbálkozott, amikor a következőket nyilatkozta: "Tudatában vagyunk, hogy nem az egész platform, hanem annak csupán egy olyan csoportja látta jónak így cselekedni, amely soha nem is az RMDSZ-ben látta az erdélyi magyarság érdekvédelmének lehetőségét". Meg fogja-e valaha valaki magyarázni ennek a fiatalembernek, hogy érdekvédelmünknek és közképviseletünknek sok útja-módja-eszköze-hordozója van, s ezek közül az RMDSZ csak egy, és még csak nem is mindig a leghatékonyabb?

Úgy tűnik, már semmi sem képes letéríteni a szövetség jelenlegi vezetőit a lenini útról, amely tudjuk, megtapasztaltuk, hova vezet. Talán igazuk lehet azoknak, akik azt állítják: immár az erdélyi magyar politizálás is megérett a rendszerváltoztatásra.

Szentgyörgyi László

nyomtatható változat

Alperes: az RMDSZ

Tőkés László tiszteletbeli elnök után Ölvedi Zsolt marosvásárhelyi gyógyszerész, a Reform Tömörülés tagja is beperelte az RMDSZ-t azért, mert a Szövetségi Képviselők Tanácsa nem a szabályzatának megfelelően működik és törvénytelenül hívta össze a jövő év január-februárjára Szatmárnémetibe soros kongresszusát. Ölvedit Kincses Előd ügyvéd, az RMDSZ-t Frunda György ügyvéd-szenátor képviselte a Bukarestben tartott alapfokú tárgyaláson. Idézünk néhány nyilatkozatból, véleményből.

Frunda György: Ha jól értettem a felperes ügyvédjének a szavait, azt nehezményezik, hogy az SZKT nem működik legálisan. Szerintem ezt megkérdőjelezni nem minden RMDSZ-tag, hanem csak az SZKT-tagok illetékesek. De az SZKT 1999. május 5-én és 6-án legálisan összeült, és ekkor semmiféle ellenvetés nem volt a tevékenységét illetően. Sőt azután sem. Így ez teljesen törvényesen működik, s az előírásainak megfelelően jelölte ki a kongresszus időpontját és helyét, a szövetség elnöke pedig ugyancsak törvényesen hívta össze azt... Egyébként erről egy pert már letárgyalt egy bíróság, amikor a felperes, bizonyos... nem is jut eszembe, miként hívják, ja, Tőkés támadta meg az RMDSZ-t, mondván, hogy az SZKT nem működik szabályosan. S most leteszem a tisztelt bíróság asztalára az akkori döntést, amely elutasítja ezt a vádat... Kérjük tízmillió lej kifizetését a felperes részéről, hogy a fiatalember tanulja meg: ne ugorjon be minden komplexusos ember felbujtásának.

Ölvedi Zsolt: Annak idején ott voltam a kongresszusi küldöttek közt, akik megszavazták, hogy a belső választásokat meg kell mielőbb tartani. A szövetség jelenlegi vezetői azonban semmiképpen nem akarnak belső választásokat, mert tudják, hogy egy ilyen voks esetén az SZKT-nak nem az az összetétele jönne ki, amely továbbra is lehetővé tenné számukra, hogy – mint úgymond az erdélyi magyarság képviselői – a különböző bársonyszékekben üljenek. És ez a lényeg. Az idők folyamán sorozatosan megváltoztatták az SZKT összetételét, amikor erre nem volt és most sincs semmiféle jogi alapjuk. Főleg a velük nem egyengondolkodó fiatalokat távolították el a tanácsból, pontosabban cserélték ki őket a jelenlegi vezetéshez lojálisakkal. Egy ilyen SZKT nem hivatott semmiről, de főleg a kongresszus megtartásáról dönteni. Bárki bármit mond: ez a valóság.

Kincses Előd: Az RMDSZ jelenlegi vezetőit a legjobban az jellemzi, amit a temesvári felkelés évfordulóján – december 16-án – mondott Frunda ügyvéd, hogy nem is emlékszik a Tőkés László nevére! Általában nem jut eszébe neki ez a név. Ezért tart ott az RMDSZ s az erdélyi magyarság, ahol tart. Mert megfeledkeztek a vezetői arról: Tőkés Lászlónak köszönhetik, hogy jelenleg ott vannak, ahol vannak és úgy gazdagodnak, amiként gazdagodni nem szégyellnek, míg mellettük a magyarság nagy többsége szegényedik, megkeseredik. A perben ma lesz ítélethozatal, az ügyet tárgyaló fiatal bírónő, véleményem szerint, nem nagyon értette meg, hogy miről van szó, félő tehát, hogy a tekintélyelv alapján hoz majd ítéletet. Mindenképpen megvárjuk az indoklást, és majd utána döntünk a következő lépésről. Egyébként itt szeretném nyilvánosságra hozni, hogy Tőkés László fellebbezésének tárgyalását január 13-ára tűzte ki a bukaresti törvényszék.

Mint azt Kincses az Ölvedi kontra RMDSZ per alapfokú tárgyalása után nyilatkozva sejteni engedte, a fővárosi 2. kerületi bíróság elutasította a felperes keresetét. Az alperes szerint érdemben, a felperes szerint viszont teret adva az RMDSZ-t képviselő ügyvéd csúsztatásainak és a bemutatott dokumentumok hibás értelmezésének a tárgyalás során. Minden jel arra mutat, hogy a román államhatalom egyik ága, a függetlennek mondott bíróság nem kíván "beavatkozni" az RMDSZ belügyeibe, noha azt immár második alkalommal mondta ki: bármely román állampolgárnak joga van a román bíróságon bejegyzett bármely politikai, társadalmi alakulatot beperelni, ha kételyei támadnak annak törvényes működését illetően.

nyomtatható változat

a világ körül

Cukorország pincérei

Már több mint egy hónapja van velem Chilében Anikó, a feleségem, akivel a szabadidőnket a lehető legjobban próbáljuk kihasználni. Egy hétvégén kiruccantunk a Copiapótól 194 kilométerre levő Pan de Azucar nevű nemzeti parkba. Hogy miért ez a neve, már megérkezésünkkor rájöttünk. Pan de Azucar cukrot vagy cukros kenyeret jelent, és közeledve felé, az óceánból felemelkedő pára, ami a környező hegyek tetejét övezi, valóban olyan hatást kelt, mintha hófehér cukor lenne a hegyek tetején.

A nemzeti park még pár szigetet foglal magába a szárazföldön kívül, amiket csak megközelíteni lehet, kilépni rájuk tilos. Tízes csoportokat szállítanak általában csónakokkal, idegenvezető társaságában, de minthogy mi túl korán érkeztünk (1 óra körül), kb. fél négyig kellett volna várnunk, hogy összegyűljenek a látogatók és csónakot indítsanak. Végül négyen kibéreltünk egy kisebb motorcsónakot (amivel jól jártunk, mert a nagyobbak inkább inognak a vízen, ez a kicsi pedig, mivel laposabb az alja, jobban ráfekszik a hullámokra), egy kormányos és egy külön bejáratú idegenvezető társaságában elindultunk az 1 óra 40 perces túrára.

Az első pingvin (a Humbold-pingvin a sarki Humbold-áramlásnak köszönhetően tanyázik itt) felbukkanása a hullámokból óriási élménynek számított, de aztán közeledve az első szigethez, láttuk, ahogy tucatjával pincérkednek a sziklákon. Különböző halászmadarak is tanyáznak a szigeteken, de közülük fő attrakciók persze a pelikánok voltak, legalábbis számunkra. A második szigeten már nutriák is pihentek a pingvinek társaságában, de amint közeledtünk feléjük, iszkoltak be a vízbe. Továbbhaladva aztán megláttuk a tengeri oroszlánokat is, ahogy lomhán sütkéreztek a napon (hiszen csak éjjel vadásznak, nappal pihennek, és állandóan változtatják a helyüket a sziklákon, keresve azokat a helyeket, amiket a nap felmelegített). A hímek a nagy sörényükkel valóban úgy néztek ki, mint az oroszlánok. És milyen mérgesek voltak, ahogy közelítettünk feléjük! Felemelkedtek a hátsó uszonyaikra, úgy morogtak ránk. Aztán maguk a szigetek is érdekesek, tele vannak különböző grottákkal (kisebb barlangokkal), az algák pedig, amik a sziklákról csüngenek le a vízbe, ínyenc falatok, és nagyon sok, főleg kozmetikai és gyógyszerészeti termék előállításánál is alapanyagnak számítanak.

Szerencsésebb napokon a bálnák és a delfinek is megjelennek – sajnos nekünk ebben nem volt részünk. De így is roppant érdekes volt a kirándulás, és az a tiszta, mélykék óceán... Hát valóban csodálatos volt. És persze maga a csónakázás sem volt megvetendő élmény, főleg számunkra, akik először ringatóztunk motorcsónakban az óceánon. Mi is élménynek számítottunk a túravezetőnek, hiszen mi voltunk az első két magyar – még ha romániai is –, akiket volt alkalma megismerni. Egyébként románnal sem találkozott még.

Hogy meglegyen a tortán a hab, hát továbbmentünk az El Miradorhoz (kilátót jelent), ami nem hazudtolja meg a nevét. Az ember megy végig a sivatagos hegyvidéken, csak kaktusz mindenfelé. Nagyon sok leégett kaktuszt láttunk. Később az egyik parkőr elmondta, hogy az erős napsugárzástól gyulladnak ki önmaguktól az elszáradt növények. Amikor megérkeztünk a csúcsra, elénk tárult a határ nélküli óceán és az azt övező hatalmas sziklák. Szinte elállt a lélegzetünk, amikor szemünk előtt kitárult a horizont.

A nemzeti park nemcsak a szigeteket jelenti, hanem az egész környező szárazföldi részt is a maga növény- és állatvilágával egyetemben. Három sivatagi rókával is találkoztunk, 2–3 méterre megközelítettek minket valami ennivaló reményében. A parkőr mesélte, hogy tilos etetni az állatokat, mivel télen, amikor nincsenek látogatók, éhen halnának, eltűnne a vadászösztönük, és csak a látogatóktól várnák az eledelt. Ez a három róka még kicsike volt, biztosan ezért nem tanulta meg még a leckét. Vagy 180 guanaco (a lámához hasonló négylábú) is él a parkban, szerencsénk volt, mert egy kilenc állatból álló csoport átment előttünk az úton, ezeket sajnos nem kaptuk lencsevégre, csak levideóztuk őket.

Hazafelé jövet még megálltunk egy Payla marinára (ez egyfajta halászlé mindenféle halból és tengeri herkentyűből) Calderában, majd este fél nyolc körül haza is érkeztünk, nem túl későn ahhoz, hogy lezuhanyozzunk, átöltözzünk és a Bavaria vendéglőben az itteni román kollégák nagy részével együtt megünnepeljük Románia napját, mivel másnap december 1-je volt...

Gönczi István

nyomtatható változat

A Duna forrásánál

Az Európa több országán kecsesen áthömpölygő Duna a németországi Fekete-erdőben ered, igen közel Franciaországhoz és Svájchoz. A hármas határ vidékén autóval kóborolva Freiburgból Zürich felé jövet barátnőm kitérőt tett a kedvemért, hogy megtapasztaljam a gyermekkorom földrajzóráin tanultakat.

A forráshelyhez, Donaueschingenbe érve a parkoló mellett a jókora térkép felett német, angol, francia és magyar nyelven fogad a barátságos Isten hozta! felirat. A Fürstenberg hercegek székhelyén 1772-ben kezdték építeni azt az ötszintes kastélyt, amely ma múzeum, sajnos látogatásunk idején éppen zárva volt, ebédszünet miatt. A nagy kiterjedésű kastélypark díszkútja lényegében a Duna forrása, a Donauquelle, amely egy tábla szerint a tengerszint felett 678 méter magasan van, s innen a Fekete-tengerig 2840 kilométert fut majd a víz. Valójában itt egyesül Duna néven a közel két kilométer távolságra eredő két kis patak, a Brigach és a Berg. Amikor 1820-ban átépítették a kastélyt, egy föld alatti csatornában vezették ide a díszkút vizét. Ez egy nagyobbacska kör alakú medence a talajszint alá mélyesztve, körülötte sétány, míg fennebb oszlopos kerítés. Egy talapzaton, szemben a lépcsőkkel allegorikus szoborcsoport, egy nőalak fiatal fiúval, lábaik előtt puttóval. Adolf Heer alkotása az ifjú Dunát jelképezi, amelyre hosszú út vár a Fekete-tengerig, s erre bátorítja jelképes szülőanyja. Számos emléktábla díszíti a kút falát. Az egyikről megtudom, hogy már a rómaiak idején ismert volt a vidék, itt járt Tiberius császár i. e. 15-ben. Később az 5. században az itt lévő alemann település neve Esko. Valószínű, hogy innen ered a Donaueschingen név.

A Magyarok Világszövetsége 1996-ban állított itt egy táblát, felirata magyarul és németül a következő: A Duna a természet egyik remekműve. Nekünk, magyaroknak 1100 év óta mindennapi vendégünk. Isten áldja meg a helyet, ahol ered. A román emléktáblán német, francia és angol nyelven olvasható a román mellett a szöveg: România – Bastion de mii de ani al Europei, strãjuire Delta Dunãrii. Uniunea Fostilor detinuti politici din România, 1992. Van még német, bolgár és szlovák nyelvű tábla és még egy magyar, József Attila Dunánál című versidézetével. Szűz Mária szobra a kis Jézussal egy fülkében áll a kút melletti meredek sziklafalon, előtte friss virág. Lépcsőkön érhető el egy kisebb magaslaton a kéttornyú Szent János-templom. A gyönyörű barokk istenháza 1724–43 között épült. Érdekessége a tizenkét apostol nagyméretű szobra a hajójában és egy csodaszép pieta.

Sétálunk még a város főutcáján, majd visszafordulunk, és a kastély előtti rózsakertben nézelődünk, a park végében leülünk egy kis időre az itt még erecske nagyságú Duna-parton. Közben arra gondolok, hol jártam még életemben az egyre szaporodó folyó partján. Emlékszem a Dunára Ingolstadtnál, ahol akkora, mint a Sebes-Körös Váradon, aztán következik Bécs és Pozsony, ahol már széles folyam. A közismert budapesti hosszú folyószakasz áll legközelebb a szívemhez. Pár évtizede láttam a Kazán-szorost és a romantikus Ada Kaleh-szigetet egy hajókiránduláson, mielőtt felépítették volna a Vaskapu erőművet. Ismerem a Duna mai képét is a gáttal, többször haladtam át autóbusszal és vonattal Giurgiunál a vén Dunán. Nagy élmény volt minderre gondolni a sima kis vízfolyást figyelve a szép nyári napon.

Jósa Piroska

nyomtatható változat

háromkirályok

A kozmikus Egyszülöttől a történelmi Jézusig

A kereszténység gyökeresen újat hozott * Ex oriente lux * Babba Mária

Alaposan meglepődött a tudós csillagász és matematikus Johannes Kepler (a mi II. Rudolf császárunk udvari csillagásza), amikor a bolygók keringését tanulmányozva rádöbbent, hogy az a bizonyos betlehemi csillag valóban létezett. A Jupiter és a Szaturnusz együttállása révén jelent meg a nyugati égbolton a fényes égitest. Ennek alapján ma már Jézus Krisztus születését az eddig feltételezettnél hat-nyolc évvel korábbra teszik. A keresztény időszámítást egy tisztázatlan etnikumú szerzetes, Dionisius Exiguus javaslatára vezették be a 6. század elején. A Fekete-tenger vidékéről 496 körül került Rómába. Az örök városban már húsz éve nem volt császár, de létezett a Jézus alapította keresztény egyház, Krisztus egyháza. Kis Dénes – így lehetne a fent említett szerzetes nevét magyarítani – néhány évet tévedett a számításaiban. Legyünk büszkék, hogy e tájról származik, valószínű, hogy ereiben valamely nomád néppel rokon vér csörgedezett. A betlehemi csillag létezett, mint ahogy valós történelmi személy Jézus is.

A tudomány születése szorosan kapcsolódik a kereszténységhez. Az ókor nagy civilizációi komoly eredményeket értek el a megismerésben. Nem tudtak azonban választ adni a világ és az univerzum keletkezésének bonyolult kérdésére. Az ókori Egyiptomban, Babilonban, Kínában és Görögországban a világot öröktől fogva létezőnek hitték, gondolták. Többnyire panteisták voltak, úgy hitték, az Isten és az univerzum egyenlő, ugyanaz. Amikor a teremtésről beszéltek, akkor is valamiféle öröktől fogva létező formátlan anyagból rendezettnek gondolták a világot. Platón egy jó "demiurgosz" (a. m. kézműves szellem) művének, kreációjának hitte a világot, kaotikus ősanyagból. A nagy rendszerező Arisztotelész elutasította a semmiből való teremtésnek a gondolatát. A zsidó és az iszlám gondolkodók inkább a hellenisztikus kultúra hagyományaira támaszkodtak, és hajlottak arra, hogy elfogadják a panteista gondolkodásmódot. A keresztényég előtt ha a világ teremtésére gondoltak, akkor is úgy hitték, hogy az egyfajta emanációja (kisugárzása, kiömlése) a Világértelemnek, a Teremtőnek, kissé vulgarizáltan lefordítva mai korunk nyelvére: a természet Isten egyszülött fia.

A kereszténység számára nyilván Jézus Krisztus Isten egyszülött fia, "unigenitus monogenes", ez szemben áll mindenféle panteizmussal. A világnak kezdete van, s ha van kezdet, akkor van elmúlás is. Véges a mi Földünk, véges a Naprendszer, véges a mi értelmünk, megismerő képességünk, akaratunk is. A változásban benne rejlik az elmúlás is. Az öröktől fogva létezés ellentmond a változásnak. A panteizmus a világot, mint láttuk, isteni tulajdonságokkal ruházta fel. Pál apostol szerint az Atya mindent teremtett. Innen következett, hogy nem a világegyetem az egyszülött, hanem Jézus Krisztus. Az Istent az univerzumon túlra helyezték, egyszerre magyarázatot nyert a mozgás és a törvény. A törvények mindenütt egyenértékűek, az anyag anyag marad égen és földön is. Az örök változatlan az Egyszülött. Ebből az optikából nézve az ókornak lehettek nagy tudományos felfedezései, megsejtései, de maga a tudomány nem születhetett meg. Nem tudták megmagyarázni a mozgást. A tudományos ismeretek korról korra változtak. Az adott kor világnézete is véges. Tudásunkkal, emberi képességeinkkel nehéz felfogni a végtelent. A kereszténység talaján állva először egy Jean Buridan nevű francia tudósnak sikerült megmagyaráznia a mozgást és a változást 1330 körül Párizsban. Nélküle nem jött volna Kopernikusz, Newton és Galilei s a mai tudomány, technika.

A kereszténység nélkül, mint a fentiekben láttuk, nem lenne nyugati kultúra, mégis számos képviselője e műveltségnek megkérdőjelezte Jézus történelmi létét, az Újszövetségben leírtakat a legendák közé sorolták. (Érdekes, Mohamed próféta létezését nem tagadják.) Pedig a pogány római írók is megemlékeznek a Megváltóról. Ifj. Plinius egy 112-ben Traianusnak címzett levélben mint kormányzó utasítást kér, hogy mit tegyen a Krisztus-követőkkel. Néhány évvel később írt Évkönyvében Tacitus római történetíró beszámolt Néró uralkodásáról, a nagy tűzvészről, a Krisztus-követők üldöztetéséről. Suetonius a császárról, életéről írt számunkra fontos művet, melyben utalás történik "bizonyos Krisztus izgatására". Josephus Flavius elbeszéli, hogy "ebben az időben élt Jézus, ez a bölcs ember, ha ugyan szabad őt embernek nevezni. Ugyanis csodákat művelt és tanította az embereket, akik szívesen hallgatták az igazságot. Sok zsidót és görögöt megnyert".

A Földközi-tenger keleti medencéjének nyelve akkor a görög volt. Hellenisztikus hatás érte a zsidókat is. A Római Birodalom és a hellenisztikus kelet elősegítette a kereszténység terjedését, eléggé "globalizált" világ volt az is, nagy birodalomnak kora. A bölcsek napkeltéről jöttek Betlehembe. A Kepler által igazolt csillagot követték. Kik lehettek a mágusok?

Badiny Jós Ferenc szerint a parthus birodalomból érkeztek. A parthusok győzték le Kr. e. 53-ban a carrasi csatában Crassust, Julius Caesar triumvir társát, de többször is legyőzték a rómaiakat. Birodalmuk az Eufrátesztől Indiáig terjedt. Badiny professzor elég sok fantasztikus fölvetéssel áll elő, e sorok írója számára elgondolkodtató dolgokkal. Zsidókról, görögökről, rómaiakról még beszélnek, de miért nem emlegetik a parthusokat is? Maradjon egy tény: Galilea és Júdea a Jézus születése körüli időben a rómaiak és a parthusok hatalmi törekvéseinek ütközőpontjába került. A Biblia nem egy tudományos mű, sokkalta több annál, de nekünk kötelességünk lenne elgondolkodni, milyen is volt az a történelmi környezet, amelybe a Megváltó beleszületett. Már azért is, mert mi is keleti származású nép vagyunk. A tanítványokkal Jézus arámi nyelven beszélt, a tanítványok valószínű, hogy tükrözték ezt a sokszínű világot, mert a Megváltó nemcsak egy kiválasztott népnek, hanem az egész emberiségnek kívánt a tanítómestere lenni. Egyezzünk meg: a történelmi színhely, ahol tanított, a lehető legalkalmasabb, több kultúra élt itt egymás mellett. Újabban olvas az ember olyan műveket, hogy a tanítványok művelt, középosztálybeli személyek voltak. Kelet várta a születést és elküldte követeit. Badiny professzor megjegyzi, elég keveset tudunk még a Szentírásból Máriáról. Szerinte Szűz Mária Adiabene parthus királyi hercegnő lett volna. A korabeli társadalom férfiközpontú lévén, többet írnak a nevelőapja, József származásáról, mint a Máriáéról, aki a Szentlélektől fogantatott.

Daczó Árpád (P. Lukács OFM) könyvet írt Csíksomlyó titkai Mária tisztelete a néphagyományban címmel. A rejtélyes Babba Máriát kutatja. A magyarságnak volt egy nagyon erős Boldogasszony-hite, még a honfoglalás előttről. Babba Mária, a Boldogasszony Anyánk kultusza keleti gyökerű, és Mezopotámia felé mutatnak a kapcsolatok, ahol Babba Mária holdistennő. A nőtisztelet sokkal erősebb volt a magyaroknál, mint más népeknél. A nyugatiak csodálták eleink családi életének a tisztaságát. Magyar sajátosság, hogy Máriát a Szent Koronával a fején ábrázolták. Gellért püspök ráérzett, hogy itt lehet megfogni a magyarságot és a kereszténység számára megnyerni. Szent Istvánnak a koronázási paláston hat ujja van, táltos királyként ábrázolják. A hatodik ujja szimbolikusan figyelmeztet, hogy magyar, ne hagyd el az ősi hitedet, szent hagyományaidat. Mégis többet megőriztünk a kereszténység előtti hitünkből, mint sokáig gondoltuk? A magyarságnak volt kapcsolata a parthus birodalom felé, Babba Mária, az ősi Istenanya elvezet a sumérokig.

A magyarban az asszony feleség, az egység fele, hasonló meggondolásból, mint amikor elveszítjük egy kezünk vagy lábunk, féllábú emberekké vagy félkezűekké válunk. Ez is sajátos magyar nyelvhasználat, logika. Más fantasztikus szavaink: a nő, növény, növekedik, áldott állapotú. Szakemberek állítják, a honfoglalás előtti szavainkkal le lehetne fordítani az egész Bibliát. Az ősmagyarok vallási hite bonyolultabb volt, mint néhol leírják. Erre mutatnak az olyan szavaink, mint szél, szellő, szellem, szélütés, hal, háló, halász stb., a sort folytathatnánk. Daczó Árpád szerint a magyarok is őriztek valamiféle őskinyilatkoztatás-hitet. A feleség szó egyenlőségre utal férfi és nő között. Ezzel szemben Pál apostol arra inti a nőket, hogy a férfiaknak engedelmesek legyenek, mert a férj feje a feleségnek, mint Krisztus is feje az egyháznak és ugyanő megtartója a testnek. Továbbá: miképpen az egyház engedelmet ad Krisztusnak, "azonképpen az asszonyok is engedelmesek legyenek a férjüknek mindenben". (Efez., 5., 22– 24). Jean Delumeau francia történész megkérdőjelezi, hogy a tanítás az eredeti jézusi lenne. A kereszténység átvette és ötvözte a hellenisztikus, a görög és a zsidó hagyományokat. December 25. eredetileg Mitrász napisten születésnapja volt. Újabban magyar kutatóknál felmerült, hogy a karácsony szó a kerecsensólyom nevéből származna. A kerecsensólyom elvezet a turulmondához. Az óvilág népei évezredeken át várták a megváltót. Jézus olyan történelmi időben és színhelyen tevékenykedett, ahol kelet és nyugat kultúrája találkozott és hatott egymásra. A kereszténység azonban keleti gyökerű. A három királyok keletről érkeztek a kisdedhez, a betlehemi jászolhoz, Dionisius Exiguus keletről érkezett Rómába. A magyar Szent Koronán egykor ott volt Szűz Mária képe is. Az ősi Boldogasszony-hit máig élő erejét mutatják a csíksomlyói zarándoklatok. Vajon elgondolkodunk-e, Krisztus-hitünknek milyen távoli gyökerei vannak az időben, és hogy a harmadik évezred elején is az egyedüli megtartó Jézus és a kereszténység?

Istentől megáldott karácsonyt és boldog új évet!

Hodgyai Mátyás

nyomtatható változat

Móricz Zsigmond (1879–1942)

Karácsonykor jobban fáj

Abban az időben a mamának nagyon jól ment. Annyi albérlője volt, hogy már nem tudta hova rakni. A kályhát egyáltalán nem is hoztuk le a padlásról, és nagyon nevettünk, hogy mi fűtünk a legdrágább fűtőanyaggal, olyannal, amiért nem is kell fizetni, hanem a fűtőtestek fizetnek nekünk, hogy melegíthetnek.

A mama mindig ki tudott találni valami érdekeset, amivel megnevettetett bennünket, mert a mama jobb családból született és azt mondta, hogy nem hagy bennünket elproletárosodni. Arról nem szeretett beszélni, hogy kerültünk ilyen nehéz helyzetbe, de Eszter, a néném titokban megmondta már akkor, hogy a mama beleszeretett egy egyszerű emberbe, és a mi nagy kárunkra hozzáment, de mikor kitört a háború, a papát elvitték katonának és mi többet nem hallottunk felőle. Valószínűleg elesett vagy fogságba került, vagy a távolban elfelejtett bennünket, az bizonyos, hogy azóta soha többet nem hallottunk felőle. De a mama sohase mondott róla egy rossz szót se, ő csak dolgozott és eltartott bennünket, és főbérleti lakásunk volt, s úgy gondolom, abban az időben tisztán az albérletből éltünk. Vagy talán nem is abból, hanem a mama buzgóságából, hogy a három gyereket vidáman tartsa.

Mert azt el kell ismerni, hogy a világháború a gyerekek számára igen víg világ volt.

Mi ott laktunk Budapest déli kerületében, és a Duna közel volt hozzánk. Budapest ezen az oldalon, a háború kitörésekor megállott fejlődésében, s a nagy, négyemeletes paloták pont a réteken végződtek. Nem voltak tovább kis házak, mint a perifériákon szokás, a város várossal végződött, s a szélen álló nagyszerű épületek tövében már a kelkáposzta termett, s el lehetett járni a bekerítetlen grundokra kelt lopni.

Az utcák pedig tele voltak vidám, daloló katonákkal, akik duhajkodtak és dülöngőztek, s a gyerekeknek dobálták a pengős papírpénzeket. Azoknak akkor még nagy értékük volt, rengeteg cukrot lehetett rajtuk vásárolni. Én jól nevelt gyerek voltam, s ha pénzt kaptam, átadtam a mamának, aki beolvasztotta a pénzt a háztartásba, s kockacukrot vett rajta vagy kenyeret.

Egyáltalán, ha visszagondolok gyermekségemnek erre a boldog és különösen forgalmas idejére, nagyon különös fogalmak támadnak bennem a pénz értékéről. Például a kezembe adott a mama tíz fillért, s azt mondta: szaladj csak, hozzál ötért tepertőt, de meleget kérj, és siess, hogy ki ne hűljön. Én aztán szaladtam a henteshez és mondtam, hogy kérek ötért tepertőt, s a hentes sohasem mérte le, hanem belemarkolt a hatalmas vájdlingba és kivett belőle amennyit akart, papírba tette, és én úgy szaladtam vele haza, mint a kiskutya a zsákmánnyal. Nem is tudom, micsoda világ volt az, hogy mi öten tudtunk megebédelni ötért tepertőből.

De az is előfordult, hogy öt sem volt a mama zsebében, s mégis azt mondta: szaladj csak a boltba és hozzál kenyeret.

Hát én mentem a boltba, ahol nagyon jól ismertek és nem először adtak kenyeret pénz nélkül – ez a jobb időkben volt, mikor nem kellett sorba állni kenyérjeggyel –, és akkor olyan derék boltosok is voltak, hogy adtak kenyeret pénz nélkül is. Egyszer is így elküldött a mama, s a boltban sokan állottak, sehogy sem fértem a boltoshoz. Míg ott állok, észrevettem, hogy az üveg alatt különböző cukor és más édességek vannak kirakva, s megfigyeltem, hogy csak hozzá kell nyúlni, s egész könnyen lehet kivenni egy ilyen cukorkadarabot. Addig ólálkodtam, a kenyérről is elfeledkeztem, míg az ujjam magától megindult a cukor felé s egész jól sikerült volna, csak ideges lettem, s mikor már a cukor a kezemben volt, hangosabban csappantottam le a fedelet, s a boltos odanézett. Lángvörös lettem, s remegve bámultam rá. A boltos azonnal tisztában volt a helyzettel, s mivel mind a két keze tele volt munkával, egy szót sem szólt, csak intett, hogy takarodjak.

El is szaladtam, s csak annyi lélekjelenlétem maradt, hogy a cukrot magammal vittem.

Kint az utcán magamhoz tértem s míg a cukrot szorongattam, arra gondoltam, hogy ez hadizsákmány, s nagyon büszke voltam rá, de kenyér nem volt, s mentem tovább, másik boltokba, s végre is addig jártam, míg valahol megszántak és adtak egy darab kenyeret, s mikor hazavittem, odaadtam a mamának a cukrot is, és a mama, nem tudva az eredetét, megsimogatta a fejemet, s azt mondta: Derék gyerek vagy.

Így éltünk tehát, elég változatosan. De a lakókkal sok baj volt. Volt egy albérlőnk, aki szombaton, mikor jött a gyárból, be szokott menni egy kis kocsmába a sarkon, és ott addig iszogatott, hogy a mama el szokott küldeni utána, hogy hívjam haza, ne költse el minden pénzét. És én mentem, és a kocsmában ott ült az albérlő kivörösödött arccal, s mindenki rettenetesen ordított, dalolt, kiabált, s én nagyon féltem, hogy még bekapnak ezek a katonák, de a lakó derék ember volt, ahogy meglátott, azonnal fizetett s jött haza és rendesen volt még annyi pénze, hogy a mamának ki tudta fizetni a hetibért.

A két nővérem dolgozott a mamának a lakásban, ők látták el a házimunkát, mert a mama azonkívül egy utcai vászonárusítónak is segédje volt, és percentet kapott az eladott vásznak és kötények és konyharuhák árából. Délelőtt volt csak piac, és akkor ott kellett neki tartózkodnia. Velem persze senki sem törődött, jártam az iskolába, ha tetszett, de ha nem tetszett, el is maradhattam, akkor jó volt a gyerekeknek, nemigen tartották számon a mulasztásokat. Az volt a gyerekek paradicsoma.

A mama mindig nagyon beteges volt, de mi, gyerekek, ezzel nem sokat törődtünk, hozzá voltunk szokva, hogy akármikor csak le kellett neki ülni, és vizes ruhát raktunk a homlokára. Ha a rosszullét tovább tartott, akkor türelmetlenek lettünk, és nem helyeseltük, hogy egy mama megengedi magának a betegséget. Persze sajnáltuk is őt, de egy tízéves gyereknek saját fogalmai vannak a dolgokról, a magam részéről naplopásnak tartottam, ha a mama egész napokat betegséggel töltött el.

Így múlt el a világháború, már én egész nagy fiúnak éreztem magamat. Közben az volt a szerencsénk, hogy a mama takarítónői állást kapott egy iskolában. Ez már óriási rangemelkedés volt, egész állami állás. Akkor valami nyugalom és biztonság költözött az életünkbe. Megindult a polgárosodás a családunkban. Így történt, hogy mindhárman iskolát végeztünk. A mamának mindenki jóakarója lett, s mivel a gyerekek nagyszerűen tanultak, sorra elvégeztük a polgárit, a nővéreim a mama iskolájába kerültek, s az kereskedelmi iskola volt. Tandíjat sohasem fizettünk, írószert, könyvet, élelmet kaptunk, a mama megoldotta a maga feladatát. Söpörte az iskolát, súrolta a lépcsőt, hogy a gyerekei tiszta és ragyogó lépcsőkön járjanak tanulni… Mi fejlődtünk, de ő egészen tönkrement. A lábai visszeresek voltak, éjjel felugrott és vizes ruha után kapkodott, a vér szakadt az ereiből… A pici kis nő, aki Atlasz munkájára vállalkozott, beleroppant a teherbe.

Egy nap újra rosszul lett. Eszter mondta, szaladjak orvosért. Szaladtam, az orvos jött. Megvizsgálta a mamát. De én is feltűntem neki, s engem is megvizsgált, s egyszerre négyféle betegséget konstatált rajtam: torokgyulladást, mirigydaganatot, tüdőgyulladást és valami ismeretlen betegséget, ami a rossz táplálkozás következménye volt. Rögtön a kórházba küldte a mamát és engem is.

Eszter elkísérte a mamát, Éva pedig engem.

Csak beadott Éva, s többet nem láttam. Nem tudom, mennyi időt töltöttem a kórházban. Jobbról egy öregember feküdt, balról egy fiatal. Folyton cserélődtek, hol egyiket, hol a másikat vitték be az elkerített helyre, meghalni. Egyszer engem is betettek oda, nem tudom, miért, és én nagyon büszke voltam, hogy magamban voltam, lepedőfalakkal körülvéve. Csak az fájt, hogy mindenkihez jöttek látogatók, de énhozzám soha senki. Ez nekem kimondhatatlanul fájt, hogy engem csak nem keres meg a mama.

Búsultam, ideges voltam, nem értettem, hogy a mama nem jön. Meg is kérdeztem egyszer az ápolónővért, hogy miért nem jön a mama?

– A te anyád – mondta –, az nem törődik veled.

Többet nem kérdeztem semmit. A fogamat összeszorítottam, a szívem nagyon megfájdult, hogy a mama nem törődik velem. Elfojtottam a könnyeimet, csak éjszaka sírtam, mikor senki sem lát…

Így érkezett meg a karácsony. Mindenki azt mondta, hogy két nap múlva karácsony lesz, és az embernek karácsonykor jobban fáj… Hát, karácsony előtti napon, délután csak megjelenik a mama. Néztem rá, s nem akartam hinni a szememnek, hogy mégis. És gyűlölet támadt bennem. Még azt sem vettem figyelembe, hogy a mama olyan sápadt, mint a halottak, s olyan gyönge, hogy semmi élet sincs benne, s leült az ágyam szélére…

És én hősi dologra szántam el magamat és… hátat fordítottam a mamának.

A mama rám hajolt… Előbb azt hiszem, nem is értette, hogy határozottan sértő szándékkal tettem az elfordulást. Betakargatott, megsimogatott, a keze olyan volt, mintha nem is emberkéz, szellemkéz lett volna.

Csak később tudtam meg, hogy a mama is kórházban volt az egész idő alatt… És azon a napon megszökött a kórházból, hogy engem meglátogasson. Méhrákja volt…

ő meghalt, én meggyógyultam, s csodálatosképpen az életem tovább folyt, mert Eszter már tizenhét éves volt és beleszeretett az iskolában egy tanár… Feleségül vette és ő lett a gyámanyám.

De én boldog vagyok, hogy a mamának már akkor, ott a kórházban megbocsátottam, és kibékültem vele, és nem mondtam meg, hogy haragszom, csak a nyakába fontam a két karomat és kisírtam magam a kebelén…

nyomtatható változat

anyanyelv

Kis karácsonyi szófejtegetés

Az ünnepeknek mind megvannak a saját szavaik. A karácsonyhoz kötődik a szenteste, a jászol, a kisded, a karácsonyfa, az angyal. Ilyenkor gyakrabban emlegetjük a békét, a megértést, a karácsony maga a szeretet, a boldogság.

A Magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint az ünnep összetett szó, bár ezt ma már nem is igen érezzük. A Jókai Kódex 1372-ből őrzi. Előtagja, az -id, amelynek d-je hasonult, jelzői szerepű. A régi magyar nyelvben melléknév lehetett, jelentése: "szent". Eredetileg tehát "szent nap" volt az, amit most ünnepnek, sőt ünnepnapnak mondunk.

A karácsony szó szláv eredetű. Az ősszláv alapszónak a jelentése lépő, átlépő, továbbá fordulónap, napforduló lehetett. Eredetileg tehát nem a keresztény ünnepet, hanem a téli napfordulót nevezték így. A magyarba egy déli szláv, esetleg szlovák szó került át, s már 1211-ben "Jézus születésének ünnepe" jelentéssel használták.

Az "újév" jelentésű kiskarácsony szerbhorvát eredetű. Szlovénül a három téli egyházi ünnep, a karácsony, az újév és a vízkereszt együttes neve: karácsonyok.

A karácsonyfa csak 1846 óta jelenti a feldíszített fenyőfát. Német mintára alkotott tükörszó ez. Érthető, hiszen a karácsonyfa-állítás szokása is német hatásra terjedt el, előbb városon, később faluhelyen is. Egészen más volt a régi magyar írásokban emlegetett karácsonyfa (erről a legkorábbi adatunk 1554-beli): a földesúrnak karácsonyi adóként szállított tüzelőt nevezték így őseink.

Az angyal, aki mifelénk – főleg a Székelyföldön – az ajándékokat a feldíszített fenyő alá csempészi, a latin nyelvből kölcsönözte magyar nevét, talán szláv közvetítéssel. Az egyházi latinban megtalálható angelus sem eredeti. A görögből származik, az alapszó jelentése: "követ, küldött, angyal". Ennek eredete nincs teljesen tisztázva, nem zárhatjuk ki, hogy közös őse volt a "perzsa lovasfutár" jelentésű szóval. Az ellenben bizonyos, hogy az angyal a keresztény terminológia egyik szavaként került be a keresztény népek – köztük a magyarok – nyelvébe.

Jézus Betlehemben született (a héber Bet-lehem jelentése "az élelem háza"). Ez a bibliai helynév köznevesült, a karácsonyi játékok neveként kezdték használni. A betlehemezés szokása nekünk nagyon réginek tűnik, pedig elég későn szoríthatta ki a pogány emlékeket őrző regölést, mert 1801-ből maradt ránk első említése.

A betlehemes játékoknak, de a karácsonyi díszítésnek is kelléke a jászol. Ez is szláv eredetű szó, a magyarban már 1395 körül használták "vályúforma eszköz a szarvasmarhák takarmányozására" jelentéssel, 1913-ban már "a betlehemesek ilyen tárgyat utánzó építménye" is.

A család szó kétszeresen is köthető a karácsonyhoz: egyrészt a szent család révén, másrészt azért, mert valamennyi ünnepünk közül ez a leginkább családi. A szláv eredetű szó közelebbi forrása nem határozható meg. Közeli rokona a cseléd, a 16. századig a két szó jelentése nem is különült el. Akkor egyre ritkábbá vált a család, s Vörösmarty újította fel, mai értelmével. Azóta is így használjuk, a család a famíliát, a cseléd a szolgát jelenti. A tájnyelvben néhol még most is mindkét szó él a gyermek megnevezéseként.

A Csendes éj dallama minden karácsonyestén betölti otthonainkat. A csendes lehet "zajtalan", de lehet "nyugalmas, békés" is. Mindkét értelemben meglehetősen rég használjuk: már a 15. század elejétől. A régi magyar csendesz melléknévből alakult ki (ennek eredete ismeretlen), jóval később tűnt fel a csend szó, amely elvonással keletkezett a csendesből.

Boldog, békés ünnepet szoktunk kívánni ilyenkor. Boldog szavunk ismeretlen eredetű, de nagyon régi, már 1193-ból fennmaradt. Akkor még "szent, üdvözült" volt a jelentése, ez azóta bővült, ma leginkább a szerencsés, derűs lelkiállapotú, megelégedett emberre használjuk ezt a jelzőt. A békesség származásáról sem sikerült túl sokat kideríteniük a nyelvészeknek. Azt viszont megállapították, hogy a béke előbb jelenthetett nyugalmat, lelki békét, mint harc nélküli állapotot.

Sokak szerint a legszebb magyar szavak egyike a szeretet. Ennek alapszava az igenévszó szer lehetett. Ez ősi örökség az uráli korból, akkoriban valószínűleg "sor" volt a jelentése, s főleg a kapcsolódást, a társulást fejezte ki. Ebből aztán a társulásnak a rokonszenvezéssel való tartalmi összefüggése miatt alakulhatott ki a szerelem, szeret, szeretet stb. szócsalád.

Wagner Csilla

nyomtatható változat

Az Úr Jézus csillaga

A karácsonyi díszítés elmaradhatatlan kellékei a különféle csillagocskák. A napkeleti bölcseket csillag vezette a jászolban fekvő Jézushoz. Erre utal a Vénusznak az az elnevezése is, amelyre Zsigmond Győző Égitest és néphagyomány című kötetében bukkantam rá: Úr Jézus csillagja.

A magyar népköltészetben a Vénusz szerepel a leggyakrabban a csillagnak tartott égitestek közül. Eredetmondája is van: a csángók szerint két királyfiból lett a Hajnalcsillag és a Vacsoracsillag. Szinte általános ugyanis a szemlélet, hogy az este legkorábban feltűnő és reggel legtovább látható csillag nem egy, hanem két égitest. A magyarság körében mindenhol feljegyzett Hajnalcsillag, Hajnali csillag, Reggeli csillag és Estcsillag, Estei csillag, Vacsoracsillag, Vacsorakori csillag nevek is ezt bizonyítják. Igaz, létezik az Esthajnalcsillag megnevezés is, de régebben ezt sokkal kevesebben használták.

A kevésbé ismert nevek közé tartozik a Holdkísérő csillag, az írás elején említett Úr Jézus csillag(j)a, valamint a Felcsíkban meg a csángók körében feljegyzett Mária csillaga.

Ez utóbbi névvel kapcsolatosan érdemes megemlíteni, hogy a Bánságban úgy tartják: "az Esthajnalcsillag Szűz Mária fogantatásától kezdve jelent meg".

Végül idézném a kötetből az egyik kalotaszegi adatközlő szavait:

"Egyik kántaénekben emlegettük is a Hajnalcsillagot: Tündöklő szép Hajnali csillag,/ Kegyelemmel fénylő virág,/ Feljött a szép hajnalcsillag,/ Mely Betlehen felett villog./ Mely az Isten báránya,/ Tündöklik ragyománya. Ennyire emlékszem belőle. Régebb a fonóházba’ gyakoroltuk ezeket, hogy karácsonyra jól tudjuk őket."

(willa)

nyomtatható változat

Feledésbe merülő szólások

O. Nagy Gábor közmondás- és szólásgyűjteményéből válogattuk össze azokat a mondásokat, amelyek a karácsonyhoz kötődnek. Egyiket-másikat ma is gyakran hallhatjuk, de többségüket sokan valószínűleg nem is ismerik. Kár lenne veszni hagyni őket!

* Olyan, mint egy karácsonyfa = ékszerekkel, csecsebecsékkel ízléstelenül felékesített ember, elsősorban nő.

* Az lesz soká, meg karácsony; messze van, mint karácsony = nagyon soká lesz az.

* (Hadd) legyen (egyszer) neki karácsonya = hadd legyen (egyszer ő is) boldog, hadd örüljön.

* Kapós, mint karácsonykor a szalmakalap; szükség van rá, mint a szalmakalapra karácsonykor = senkinek sem kell, egyáltalán nem kapnak rajta; semmi szükség sincs rá.

* Kapós, mint karácsonykor a famozsár = nagyon kapós, sok embernek van rá szüksége.

* Különös, mint karácsonykor a tökkáposzta = nagyon szokatlan, egészen különös.

* Karácsonyig való esze sincs = nem sok esze van.

* Majd alhatsz karácsonykor! = Kelj fel, mert dologidő van!

* Karácsonykor kalácsot, húshagyókedden fánkot, húsvétkor is, ha lehet – pünkösdkor bár kenyeret = a pazarló, majd szűkölködő háztartást gúnyolják így.

* Fekete karácsony – fehér húsvét = ha karácsonykor nincs hó, húsvétkor lesz hideg, akkor fog havazni.

* Karácsony után egy kakaslépéssel nyúlik a nap = karácsony után már kezdenek hosszabbodni a nappalok.

* Késő karácsony után kántálni = akkor kell a segítség, amikor rászorul valaki, nem utána.

nyomtatható változat

Boldog új évet!

Ezt a hagyományos jókívánságot sokan és sokszor leírták már. Sajnos többnyire nem úgy, ahogy kellene; nem három szóra bontva, ahogy e cikk címében áll, hanem ilyenformán: Boldog újévet!

Miért? Talán nem helyes ez az egybeírt változat? – kérdezhetik olvasóim. De igen, helyes, csak éppen nem bizonyos, hogy jó is, azaz hogy megfelel annak a célnak, amelyet szolgál. Mert bizony nagyon sovány kis jókívánság ez! Az egybeírt újév ugyanis mindössze egyetlen napot jelent: az év első napját, újév ünnepét. Pusztán erre az egy napra akarnánk boldogságot, minden jót kívánni? Aligha. Elvben persze ez is lehetséges. Amikor kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk, akkor üdvözletünk csakugyan néhány napra szól. Az efféle jókívánattal azt a reményünket fejezzük ki, hogy barátunk, rokonunk jól érzi magát a szóban forgó két-három napon. Boldog új évet kívánni azonban egész esztendőre szokás, s ez is a természetes, a logikus. Furcsa volna, ha valaki az "Eredményes, sikerekben gazdag újesztendőt" jókívánsággal azt akarná sugallni, hogy az ilyen módon köszöntött személynek minden eredményt és sikert éppen újévi, másnapos hangulatában kell "produkálnia".

Ha viszont – amint ez valószínű is – az egész évre akarjuk vonatkoztatni jókívánságunkat, akkor tartsuk meg a helyesírási játékszabályokat, s az új év, új esztendő szókapcsolatokat ne egybeírjuk, hanem két-két szóba. Az újévi köszöntő vagy az újévi malac kifejezés újévi szavát persze a szabályok figyelembevételével is egybe kell írni, én azonban csakis akkor járok el helyesen, ha – bízva abban, hogy ez az írás újév táján kerül olvasóim kezébe – mindnyájuknak boldog új évet kívánok!

Grétsy László
(Anyanyelvi kaleidoszkóp)

*

Főleg az angol helyesírás hatására egyre gyakoribb, hogy sokan magyar szövegben is nagy kezdőbetűket használnak ott, ahol azoknak nincs helyük. Maradjunk meg a saját szabályainknál, írjuk ezentúl is – helyesen – így: Kellemes karácsonyi ünnepeket!

nyomtatható változat

égig érő ének

Ínyencségek jó gyomrúaknak

Ülök a sivár kabinetben, és élvezettel innám a végre beálló csendet. Nagyon szeretem, mindig is szerettem a gyerekeket, másképpen – ugye – nem is lennék itt. De ami ebben a nem iskolának készült épületben folyik, az próbára tesz minden érzést meg türelmet. Ilyentájt, déli tizenkettőkor kicsit felszusszanok. Hazazsivalyognak a legkisebb korosztály képviselői, ha nem is mind, de a nagyobbik fele. Öt perc múlva kopognak. Jön a következő "páciens", egy másodikos román kislány. Alighogy leül, könyörgőre fogja a dolgot. Ma inkább csak játsszunk, mondja, mert nagyon fáradt. Napok óta az iskolában meg otthon is készülünk a nagy ünnepre. Milyen ünnepre? – kérdezem óvatlanul. Hát arra, amikor a románok egyesültek Erdéllyel, mondja, én pedig kínomban nem tudom, nevessek vagy káromkodást nyomjak el legbelül. Nemsokára megoldódik a dilemmám. A piacon az egyik üzletből utánam fut egy eladónő, nevemet kiáltva. Elég régen ismerem, csak úgy az üzletből, amelyben gyakran megfordulok. Magyarul beszélünk, mint eddig is mindig. Hamar kiderül, hogy a másodikos kislány anyukája, és arra kér, a többi mellett foglalkozzam úgy általában is a gyerekkel, mert ők nem nagyon tudnak románul.

Az idei érmindszenti Ady-zarándoklaton valóban sokszínű volt a meghívottak társasága, határon belülről és túlról is jöttek szép számban, kiket az egyház, kiket a párt hívott, kiket saját lelkiismeretük. Talán ezen össznépiségnek hála voltak kissé visszafogottak a szónokok, nem mentek bele politikai élcelődésekbe. Persze Tőkés püspök nem tudta megállni még ebben a hangulatban sem, hogy kimondjon jó néhány igazságot. A legkerekebb és legmesszebbhangzóbb ezek közül az volt, miszerint a költő emlékének szinte a megcsúfolásával ér fel az, hogy évente egyszer eljövünk, zengünk, akár az idén is, a kerek évfordulón, azután pedig semmi. Mindenki láthatja, ha körülnéz, hogy 125 év alatt itt nem változott semmi. Nemcsak beszélni, hangzatos szólamokat zengeni kellene, hanem tenni is valamit azért, hogy a költőóriás szülőföldjén, falujában mozduljon meg végre a világ. Aztán mintegy aláhúzandó mondandóját, Tempfli püspökkel együtt letették egy tájba álmodott üdülő- és szellemi központ alapjait. Közvetlenül a szülőház szomszédságában. Már maga az ötlet és a földterület megszerzésével, pénzpályázással, tervezgetéssel járó hercehurca is dicséretet érdemel. Kíváncsian várjuk, mi lesz a nemes ügy további sorsa, és hogy az esetleges megtorpanások, lassú előrehaladások milyen sárdobálásokra adnak majd alkalmat. (Már lábra is kaptak olyan hírek, hogy a kezdeményező Királyhágómelléki Református Egyházkerület kezéből szívesen (?!) kirángatná a gyeplőt meg a megítélt-ígért magyar kormánytámogatást egy közös szatmári-bihari politikusi-vállalkozói klikk, pláne hogy a két megye tulipánosai oly nagy egyetértésben kárhoztatnak mindent, amihez szervezetük tiszteletbeli elnökének bármi köze van.)

Mindezeken túlmenően érdekes volt megfigyelni az összképet. Mikor Tőkés László még a szobor előtt állva szórta kritikáit, mögötte az Országgyűlés kórusának tagjai álltak félkörben. Egyes arcok néha megvonaglottak, mások nyeltek egyet-egyet, Kósáné Kovács Magda pedig összeráncolta vastagon kikent szemöldökeit. ő már otthonosan mozoghat e tájon, hiszen két évvel ezelőtt ugyanezen a szent helyen ölelkezett percekig Markó Bélával… "A Béla" most nem jelent meg, bár benne volt a műsorban. Nem jöhetett, hiszen Bukarestben fontosabb volt jelenléte a protokoll-társaságban. Hadd lássa Bush elnök, milyen nagy egyetértésben állják a novemberi hideg esőt a többség és kisebbség politikacsinálói.

Egyelőre ennyit étvágygerjesztőnek. Folyt. köv.

Kádár Ferenc

nyomtatható változat

Árgyélus és Tündér Ilona a temesvári stúdióban

Gyermekközönségnek úgy játszani, hogy a színpad és a nézőtér lelkülete összeolvadjon, iszonyatosan nehéz. Megyes Lábadi Éva azon kevesek közé tartozik, akik eme eggyé válást csuklóból megvalósítják. Árgyélus királyfi és Tündérszép Ilona szerelmi történetét Lábadi a temesvári Csiky Gergely Színház művészeinek segítségével önti élvezhető formába. Illyés Gyula veretes szövege ugyan veszít az ízéből, ám e hiányosságért az adaptációt jegyző Anavi Ádámot, nem pedig a rendezőt terheli a felelősség. Megkurtított "librettója" ellenére a marionett-előadást a felnőttek is nyugodtan megnézhetik. Pikáns jelenetek ugyan nincsenek benne, a furfangos színpadtechnikai megoldások azonban mindannyiunknak kellemes időtöltést nyújtanak.

Ötletekben, fordulatokban gazdag produkcióról van tehát szó. Az alaphangulatot már az első jelenet, a kezdő képsor megteremti: az elsötétített teret aláhulló csillagként ragyogják be a felcsendülő zenére fává szerveződő aranyalmák. A megfelelő dinamikával felvértezett sztori további sorsa is már ekkor eldől; segít ebben a táncba hívó muzsika. Előbb a passzivitásunkat eloszlatni hivatott dalok ütemeire mozgó alakokat látunk, ide-oda cikázó fénycsóvákat, majd tengerré, heggyé, felhővé változó habfehér/habkönnyű talajt. Az anyaföld a napszakot jelölő Hold "szerepében" tündöklő lufin kívül az egyetlen díszlet; mögé/alá/mellé bújva mozgatják bábuikat az éjszaka homályába vesző, fekete ruhadarabokba bugyolált bábosok. Ilyen egyszerű az egész.

Adott a történet: a király legkisebbik fia útnak indul, hogy megkeresse szerelmét, s közben bebizonyítja, olyan rátermett, talpraesett ifjú, mint amilyen ő, nincs még egy széles e világon. Ennélfogva Tündér Ilona, a varjúvá varázsolt aranyhajú lány, a küzdelmek tétje, a hegyeken-völgyeken átívelő vándorlás mozgatórugója a mese legfőbb nyertese.

Árgyélus kalandjaira egy az egyben vevő a többségében kiskorú nagyérdemű. Erre utalnak az események menetének irányítására vonatkozó próbálkozásai: tagjai bele-beleszólnak a pódiumon elhangzó párbeszédbe, tanácsokat osztogatnak a számukra szimpatikus figurának. Hogy az interaktivitás mégsem valósul meg, annak a magnószalagról bejátszott szöveg az oka. Egyéb kifogás ezzel kapcsolatban nem fogalmazódhat meg bennünk, hiszen az alkalmazott hangtechnika kiváló, sőt összhangban lévén a láthatóval, megsokszorozza annak a közönségre gyakorolt hatását.

Rossz viszont az élő román fordítás. Szaggatott is és egyhangú, s ezáltal a produkciót erősségének második legmeghatározóbb elemétől fosztja meg. Ezt azért fontos kiemelni, mivel az előadást magyar és román variánsban is műsorra tűzte a teátrum. Egyébként maga a fülhallgatókba beolvasott szöveg is fakó, még véletlenül sem gyermeteg (akár az ízlésesen kivitelezett, de rendeltetésétől eltérően komolykodó-komor plakát), inkább közönséges fanyelv; megközelítőleg sem hozza az eredeti rafináltságát.

Alkotóinak dicséretére váljék, dramaturgiailag az Árgyélus királyfi és Tündérszép Ilona lekörözte a temesvári bábtagozat eddigi bemutatkozásait; művészileg igényes, látványos, izgalmas, az unokák és a nagymamák egyaránt visszatapsolják, szíveikbe befogadták. Jó hírnevén már a kritikus sem csorbíthat...

Gurzó K. Enikő

nyomtatható változat

Színház a színházban a Sétatéren

A színház elsősorban találkozás. Az ember még létező, sajnos, egyre halványuló magára és egymásra figyelése. Mert nem plüssfotelből, bamba képpel sört nyalogatva bámul a semmibe, mint ahogy sokszor a tévé előtt teszi, hanem kényelmét felhagyva, akár a decemberi hideggel dacolva enged a lelkéből munkáló kényszernek, és időt, energiát, pénzt áldoz a színházi élményért. Természetesen ezért cserében elvárásai vannak. Szórakozni vágyik, nevetni avagy bánkódni, sírni, néha akár el is gondolkodni. És a mulattatásra – többnyire hallgatólagosan, de jogosan – magát a színházat, a rendezőt, a színészeket kéri fel.

A néző eme passzív élményigényét bontja meg egy Budapestről Kolozsvárra szerződött fiatal rendező Carlo Goldoni Komédiaszínház című darabjának színrevitelében. Meggyőződése szerint a színháznak nem csupán élménynek, netán társadalmi történésnek, hanem elsősorban eseménynek kell lennie. Emberek találkozásának, lelki megmozgatásának, színész és néző közötti fal áttörésének színhelye kell hogy legyen. Hiszen a színész állapota megegyezik a mindennapi ember létével. Ezt látjuk, érezzük Bogdán Zsolt első jelenetében, amikor oly kétségbeesett magabiztossággal próbálja eladni silány darabját, erre döbbenünk rá Kali Andrea fellépésében, amikor saját tehetségét árucikként dobja piacra. Bárkiről lehetne szó – bármelyikünk ezt tenné ebben az egyre inkább pénzzel mérhető világunkban, a maximálisat produkálva, csak hogy művét, hangját, saját magát "termékként" eladhassa.

Tehát a színháznak eseménynek kell lennie. Emberek találkozásának – és ezt nem szabad elmulasztanunk azzal, hogy csupán kényelmes dolgok történnek velünk. A falat át kell törni, mint ahogy ez a kolozsvári előadás során meg is történik: a színészek a nézők között járnak-kelnek, sőt felszólítják őket arra, hogy beleszóljanak a produkcióba. Kérhetnek a színésztől "bármit": verset, éneket, receptet, saját elképzelésük szerint. Nehéz feladat ez a néző számára, pontosan passzív álláspontja következtében alig-alig mer megszólalni. Persze Bíró József, a darabbeli rendező a néző segítségére siet. Lenyűgöző improvizációja ez a kolozsvári társulat két kiváló színészének, Bogdánnak, aki a kiszolgáltatott színész szerepében kell hogy helyt álljon, és Bírónak, aki a darabbeli rendezőként próbál valami jót, valami újat kihozni a színházból. És máris elérkeztünk Goldoni századokon át érvényes mondandójához, melynek értelmében a színházat folyton újítani, aktualizálni kell. A darab maga, akár Goldoni összes műve, a commedia dell’arte idejében született, így az író természetesen eme színpadi hagyományból indul ki, hogy aztán – a humor új forrásait keresve – neki köszönhetően honosuljon meg a színházi kultúrában a helyzet- és jellemkomikumra építő lélektani vígjáték.

Ahhoz, hogy a nézőtér estéről estére megteljen, a színháznak valami lényegi dologról kell szólnia. Ezért a Goldonihoz való hűség mellett az újraértelmezés, a mai világunkra való ironikus átköltés egyaránt érzékelhető Rusznyák Gábor rendezésében. És erre szükség is van, hiszen a darab szövege számunkra már igen távoli, tartalmában azonban nagyon is közel áll hozzánk. Ezért kell merni, tudni azt saját nyelvünkre átfogalmazni úgy, hogy a néző ne csupán nézze, de értse is a darabot, értse és érezze, a saját bőrén, vérében, lelkében, szellemében egyaránt. Ezt igyekszik elérni Rusznyák, a kolozsvári társulat színészeinek többsége és mindazok, akik hozzájárultak az előadás megvalósításához: Dobre-Kóthay Judit jelmeztervező, Vargha Járó Ilona maszktervező, Jakab Melinda koreográfus és sokan mások.

Aki teheti, adja fel zűrös mindennapjainak esti kényelmét, és merjen részt venni a kolozsvári Goldoni-előadáson.

Fejér Hanga

nyomtatható változat

Partiumi Ifjúsági Kórustalálkozó

December 14-én, advent jegyében immár ötödik alkalommal rendezték meg a Partiumi Ifjúsági Kórustalálkozót a nagybánya-újvárosi református templomban. A délelőtti istentiszteleten Csűry István egyházkerületi főjegyző hirdetett igét a 2. Kor. 4., 17–18. alapján, advent jelentőségét hangsúlyozva, majd Tasnádi András Zsolt, a házigazda gyülekezet lelkipásztora szólt, üdvözölve a meghívottakat. Ezt követően Pap Anikó kántor és IKE-elnök beszélt, bemutatva a kórustalálkozó megszervezésének történetét, amivel a nagybánya-újvárosi Ifjúsági Keresztyén Egyesület immár hagyományt teremtett. A fellépő kórusok sorát az újvárosi, illetve a koltói közös fellépése nyitotta, majd a Nagybányára már szinte hazajáró debreceni Kántus következett. A szatmár-kültelki ifjúsági kórus, valamint a nagyvárad-réti gyülekezet fiataljainak műsora után ismét a hajdúvárosi kollégiumi énekkar lépett közönség elé, egzotikus (koreai és tajvani) keresztény dalokat adva elő eredetiben.

Az adventi-karácsonyi hangulatot árasztó dalok minden jelenlévő lelkében a Krisztus-várás szemmel láthatóan magasztos érzését hintették el, amit a templomokban oly ritkán hallható, lelkes taps bizonyított a legjobban. A rendezvény részeként közös énekgyakorlatra is sor került Berkesi Sándor, a Kántus karnagya, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem tanára irányításával.

Sz. L. Z.

nyomtatható változat

Lapszemle

A SZÉKELYFÖLD novemberi számának lírikusai Bogdán László, Egyed Emese, Ferencz Imre, Szentmártoni János, Újházy László, Czegő Zoltán és Pintér Lajos, prózával Lőrincz György és Gángoly Attila jelentkezik. Muckenhaupt Erzsébet muzeológussal, régikönyv-szakértővel Oláh-Gál Elvira készített interjút, az Irratár rovat Györbiró Lászlónak a Csobot személynév és helynév nyelvészeti és néprajzi eredetéről szóló írását hozza. Pomogáts Béla tanulmányában az "erdélyi lélekkel" foglalkozik, Antal Árpád terjedelmes munkájának címe Kései számvetés csángóügyben. Cs. Kovács Katalin készülő regényéből közöl részletet, Tapodi Zsuzsa a Nobel-díjas Kertész Imréről ír. A kulturális folyóirat legfrissebb számát Ferencz Imre munkáival illusztrálták.

nyomtatható változat

magyarok, emberek

A nemzet poétája

Tisztelt hallgatóság! Itt, a nagykárolyi Petőfi-szobor előtt, ezen a bensőséges ünnepségen szeretném néhány gondolatomat megosztani önökkel a Petőfi-kultuszról, erről az utóbbi években jelentős változáson átment fogalomról. Hiszen mi mindnyájan, akik itt állunk, tudva vagy nem tudva, akaratlanul is egy rítus, egy kultuszt gyakorló közösség tagjai vagyunk. Petőfi sokunk számára a szakralitás szférájába tartozik, ezt jól jelezte számomra, ahogy az utóbbi néhány napban a Petőfi-emlékhelyek ifjú küldöttei, a találkozó részvevői végigzarándokolták a költő szerelmének helyszíneit, magától értetődően hangzottak el versei mellett a fohászkodás, az ima szavai is.

A Petőfi-kultusz az elmúlt két évtizedben jelentősen átalakult, e kifejezés mára talán ismét pozitív értelmű lett, s ennek az átalakulásnak lépcsőit, stációit szeretném kissé megvilágítani személyes élményeimen keresztül. Néhány évtizede, épp amikor a Petőfi Irodalmi Múzeumba kerültem, a Petőfi-kultusz elsősorban a Petőfi Ház, az ország első irodalmi múzeuma hagyományát, hangulatát jelentette. Porosodó, furcsa tartású gipsz Petőfiket, dagályos, fellengzős vagy kissé naiv csoportképeket, ahol Petőfi a Nemzeti Múzeum előtt szónokol vagy csatába rohan, esetleg angyalok emelik a felhők közé. Sárguló fotók idézték a Petőfi Ház zsúfolt termeit, a hajtincsekkel, ereklyetartóba foglalt gyűrűkkel, ereklyékkel teli tárlókat, a falakon lógó koszorúkat, díszszalagokat, zászlókat. Magam muzeológusként a Petőfi-tárgyak gondozása kapcsán kerültem kapcsolatba a Petőfi-kultusszal, ezzel az akkor avíttasnak, korszerűtlennek, provinciálisnak ható jelenséggel. Maga a hely is, ereklyetár, azt sugallta elnevezésével számomra, halott tárgyak, elfeledett költők helye.

Az 1980-as évek elején felmerült a gondolat, össze kellene gyűjteni, közölni a Petőfivel, családjával, környezetével kapcsolatos relikviákat, s nemcsak Magyarországon, hanem a határokon túl is megjelentetni, a nagyközönség elé bocsátani. S ekkor kiderült, hogy minden tárgyhoz történet, történetek kapcsolódnak, megidézik, jellemzik a tulajdonost és szólnak az azt kegyelettel megőrzőről.

Sőt ezek a tárgyak embereket, generációkat kapcsolnak össze. Milyen érdekes felfedezni a Petőfi Ház 1911-es megnyitó ünnepélyén készült fotón azt a Sass Erzsikét, akivel Petőfi együtt zötykölődött a négyökrös szekéren Úzd és Borjád között, akivel együtt választottak csillagot. Vagy elolvasni a nagykárolyi Kaffka Margit visszaemlékezéseiben, hogyan őrizte meg otthon a családi emlékezet, hogy a forradalmi lelkületű, extravaganciára hajló Szendrey Júlia milyen nemzetiszínű fejkötővel botránkoztatta meg az első látogatásakor a szatmári női közönséget?

A tárgyak életre kelthetők, megszólaltathatók, s kultikus erejük még nagyobb, ha nem egy múzeumi raktár dobozában, ha nem a hagyomány által megszentelt helyen bukkan rájuk az ember. (Tudjuk, milyen másnak látszik az oroszlán a szavannán, mint egy állatkert szűk ketrecében!)

Aki szívesen jár költők, írók nyomában, aki így gyakorolja a kultuszt, megtapasztalhatja azt a különös érzést, ami a művekből vagy életrajzból jól ismert helyszín, táj, városrészlet birtokba vételekor éri el az embert. Petőfi-katalógusunk készítésekor sokszor átéltük ezt a rátalálós, a felfedezés izgalmával járó pillanatot. Az egyik legemlékezetesebb alkalom számomra éppen Nagykárolyhoz kötődik, amikor az evangélikus templomban megtaláltuk azokat a gyertyatartókat és azt a csillárt, ami Petőfi és Szendrey Júlia első találkozásakor a Szarvas fogadó egyszerű tánctermét bevilágította. Bár a kora tavaszi hidegben megdermedt ujjakkal lapozgattuk végig az egyházközségi jegyzőkönyveket, mégis szívet melengető érzés volt. És nemcsak a találkozás a Petőfit látott tárgyakkal, de az is, hogy utunk során, kutatásainkban végig olyan emberek adtak minket kézről kézre, akik hozzánk hasonlóan fontosnak tartották Petőfi élete fordulatainak kinyomozását, a részletek tisztázását: hozzánk hasonlóan úgy gondolva, hogy többek lesznek, többek leszünk mindezzel.

A Petőfi-kultusz fénykora, az erőteljes társadalmi mozgásokkal, átrétegződéssel járó izgalmas századvég központi kérdése az egyéni identitás, hovatartozás választhatóságának felismerése volt. A kultuszok, s Magyarországon különösen erőteljesen Petőfi kultusza segítették az egyes emberek értékválasztását, mindenki által érthető szimbólumokat, közösen átélhető, érzelmileg telített ünnepeket adtak a századvég számtalan ellentmondással küzdő, egyre bizonytalanabb légkörű világában.

Jó volna hinni, hogy a kultuszok reneszánsza, a helyi kultuszjelenségek újraéledése elsősorban ezt a vonást éleszti újra, a kultusz időbeli és térbeli kapocs lesz egymást esetleg alig ismerő emberek között, s működésbe lép a kultusz legpozitívabb vonása: közösséget összetartó, integráló szerepe.

S talán még egyet érdemes megfogadni e helyen, a fölénk magasodó szobor, a pillanat emelkedettsége soha nem akadályoz meg bennünket abban, hogy újra és újra kézbe vegyük írásait, hogy fölfedezzük a magunk számára vonzó és ellentmondásos, eredeti, varázslatos személyiségét.

(Elhangzott Nagykárolyban, 2002. augusztus 30-án)

Kalla Zsuzsa,
a Petőfi Irodalmi Múzeum
főmunkatársa

nyomtatható változat

Felejthetetlen találkozás

Harmadéves diák voltam Marosvásárhelyt 1955 tavaszán, amikor egyik idősebb kolléganő titokzatosan félrehívott és suttogva közölte, a városban van Márton Áron, és szeretne néhány diákkal beszélni. Még összeszedett pár egyetemistát, így indultunk át a főtér túloldalára, a kéttornyú templomba. A padokban csak néhány öregasszony imádkozott, ám társunk bennünket tovább vezetett a sekrestyébe. Fekete reverendában ősz hajú, vastag szemöldökű, sápadt, sovány ember ült egy széken. A vele beszélgető idős plébános kis csoportunk láttán így szólt hozzá: Püspök úr, itt vannak az egyetemisták! Ekkor felemelkedett Márton Áron és sorban kezet nyújtott mindannyiunknak, megkérdezve, hová valók vagyunk. Annyi év után is fel tudom idézni a lélekbe látó, átható pillantását. Mindnyájan tudtuk, hogy sokáig politikai fogoly volt és nemrég szabadult. Székely kollégáink bizalmasan beszéltek róla, érdekes módon soha nem az internátusban, hanem a temetőben, ahová tanulni jártunk a kellemes tavaszi–nyári időben. Mondották, hogy csíkszentdomokosi földműves szülők fia, aki soha nem tagadta meg egyszerű rokonait. Mint mesét hallgattuk a szeredaiak beszámolóját az utolsó, 1949. évi csíksomlyói pünkösdi búcsúról, ahol lóháton vonult a menetben úgy körülvéve a csángóktól, hogy a Securitate nem merte letartóztatni csak pár nappal később, mikor a hívek már nem védték. Szóval mi, partiumiak is tudtuk, hogy élő legenda Márton Áron. Igen örvendtem, hogy egy szatmárnémeti lány társaságában én is ott vagyok a néhány székely diák mellett Márton Áron előtt. A titkolózás azokban az osztályharcos időkben természetes volt, hiszen tudtuk, még a falnak is füle van... Miután végignézett rajtunk, néhány mondatot intézett hozzánk a püspök. Rövid beszédének lényege az volt, hogy nagyon nehéz pályát választottunk, hiszen amennyiben szívvel-lélekkel gyakoroljuk az orvosi hivatást, nehezebb terheket kell viselnünk, mint a papoknak. Figyelmünket felhívta arra, hogy nem elég, ha csak a beteg testét gyógyítjuk, mert legtöbbször a lelket is orvosolni kell. Ezenkívül ne felejtsük el, hogy egy szegény, sokat szenvedett népből vétettünk, így ha igazi orvosok szeretnénk lenni, ne urai, hanem szolgái legyünk azoknak, akik reánk szorulnak. Még felhívta a figyelmünket a szakmai egyoldalúság veszélyeire és arra biztatott, legyünk sokoldalú műveltséggel rendelkező értelmiségiek, mert nemzetiségünknek kiművelt emberekre van szüksége. Ezután finom mosollyal kívánt sikereket és egészséget a diákéletben, majd a munkában. Márton Áron, a karizmatikus egyéniség intelmei érvényesek napjainkban, és azok lesznek a jövendőben is. Jó lenne, ha minél többen ezek szerint az erkölcsi szabályok szerint szolgálnák a közösséget.

Jósa Piroska

nyomtatható változat

"Nobel oblige"

A Nobel-díj sokkoló öröme és a rákövetkező pofonok, melyeket a kitüntetett helyezett el orcánkon, félelmetes hintába ültetett.

Nem tartoztam azok közé, akik mit sem tudtak a kitüntetett íróról, bár kitűnő ismerője sem vagyok. Régebben is belepillantottam írásaiba, és nagyjából azt is tudtam, hogy a frankfurti könyvvásárral kapcsolatosan mi is történt körülötte.

Mint mindenki, aki józanul gondolkodik, tudom, hogy igazságos díjazások nagyon ritkán születhetnek, ezt egyensúlyozza ki a bölcsebb díjazottak közhelyszámba menő hivatkozása arra, hogy a kitüntetés nem csak nekik szól. Ez a megkopott szólam igen mély igazságot takar.

Még Kertész Imre is tett ilyenszerű célzást, mikor felsorolt olyan magyar írókat, akik szerinte megérdemelték volna a díjat.

Bevallom, hogy akkor, amikor (szerencsére) igaztalan vádjait hangoztatta, mikor megtagadta ezt az országot, ezt a nemzetet stb. és Berlint dicsérte, mint olyan helyet, ahol már szembenéztek önmagukkal, arra gondoltam, hogy most Magyarország nem megkapta az irodalmi Nobel-díjat, hanem újabb száz évre elvették tőle.

Aztán – szinte sorsszerűen – pár nap múlva Berlinben durva antiszemita tüntetés zajlott, melyről a magyar sajtó természetesen hallgatott. És felidéztem emlékezetemben a felettünk nyugodtan ítélkező országokban a kisebbségek és másságok ellen elkövetett ordító és felháborító agressziókat, el a zsinagógák felgyújtásáig, feldolgoztam magamban a témával kapcsolatos hazai impresszióimat és megállapítottam, hogy (ismétlem, szerencsére) az, amit a jeles író – tetszik, nem teszik – hazájáról nyilatkozott, úgy nem igaz. Ami viszont igaz, az nagyon is általános és jelentéktelen. Abba, hogy ez – sokszorosan felszorzott formájában – miért bocsánatos másoknál és miért megbocsáthatatlan bűn nálunk, most nem merülhetünk bele. Ezzel a kérdéssel azóta vívódok, mióta megismertem a román holokauszt történetét. Az áldozatok számában alig marad el a magyarországitól, szörnyűségében azt meghaladja, és főleg egy megszálló hatalom nyomása nélkül követték el ott helyben, ahogy keserűen mondani szoktam, saját úri jókedvükből. És erről sehol nem beszélnek, senki nem hánytorgatja fel, a bűnös nemzet fogalmának kiterjesztése a románokra soha nem volt műsoron...

Mire e sorok napvilágot láthatnak, a részleteket már sokszor leírták, és mindenki számára közismert, hogy melyek voltak a díjazott író kijelentései szülőhazájáról és honfitársairól, azok, melyekkel igazolni óhajtotta (bőrönd-szindrómának nevezhető) szorongásait a mai Magyarországon. Lehetne vitatkozni tovább arról, hogy ez mennyire nem indokolt itt és most, de elismerem, hogy a kérdést meg is fordíthatjuk. Hiszen mindazt, ami miatt ez a szorongás benne él, valóban itt szenvedte el. És tudom, senki sem kötelezheti, hogy felejtsen el mindent.

Ugyanakkor és ugyanez az ember boldogan jön haza – mint mondja – azt a szeretetet élvezni, ami körülveszi, boldogan (és joggal) aratja le a sikert, veszi át a díszpolgárságot stb. Még a magyar nyelv szépségét is említi, máskor örömét emlegeti, hogy anyanyelvén beszélhet.

Kezdek zavarba jönni.

Mi történik?

Közben itt a méltán kivívott ellenszenv is megjelenik. Emberek sokasága küzd a benne dúló ambivalenciával. Így érte volna el, hogy mi is magunkba nézzünk? Aligha jó módszer. Engem is zavar, amikor egy fórumon az ott jelenlétükkel véleményt nyilvánítók arra büszkék, hogy egy sorát sem olvasták. Kik ők? És milyen jogon mondanak akkor ítéletet? A műről. Nem arról, ahogy az alkotó a kitüntetést követő reflektorfényben viselkedik. Mert a kettő nem ugyanaz. Bár elismerem, hogy egy ekkora díj felelőssége alatt nehezen különválasztható.

Aztán megint azon gondolkodom, miként érezheti magát jól most Berlinben, amikor ott valóban olyan dolgok történnek, amelyek nálunk hála Istennek elképzelhetetlenek. Nem is a jelen számít, csupán a múlt? Ott az élő antiszemitizmust megbocsáthatónak tartja, mert szerinte már szembenéztek önmagukkal (mi is ez valójában?), míg itt az európai átlag alatti szinten jelen levő hasonló érzelmeket túldimenzionálja, mivel szerinte még nem néztünk szembe magunkkal?

Itt is, ott is új generációk élnek. Az elkövetők már gyakorlatilag nincsenek. Annyira nincsenek, hogy felháborító módon felmerül (nálunk ez sem) a holokauszt tagadásának lehetősége is. Pontosabban erre is tettek már kísérletet.

Kertész Imre azonban a ma élő német generációknak megbocsátott, sőt jól érzi magát közöttük, a ma élő magyarokat pedig azzal vádolja, ami éppen kedvenc tartózkodási helyén bukkan fel az utóbbi években?

A hinta tovább leng velem.

Aztán felröppen a Csacsifogat-történet. Élő tanúk állítják a tagadhatatlan tényeket. Kapkodom a fejemet. őszintén megkönnyebbülök, mikor valaki "kompromisszumos" magyarázatot talál. Az egyik elkezdte, a másik befejezte a darabot. Ez valamelyest enyhít a helyzeten. Eszerint Kertész nem plagizált, hanem csak inspirálódott.

Ismét eltelik egy-két nap, a hinta csak leng.

És elhangzik Kertész skandináviai beszéde. Számomra nagy jelentőségű, mélyen átgondolt, igaz és őszinte. Mi több, megrázó, megvilágosító, magamba tekintésre serkentő. Egy nagy író, egy nagy ember beszéde. És kezemben a valóban remek és emelkedett szemléletű mű is.

Az egész világ meggyőződhet arról, hogy ez egy hiteles ember.

Ülök, és most én szorongok. Mert ezzel a valódi és megérdemelt nimbusszal a háta mögött, már bármit mond rólunk, elhiszik. Ilyen helyzetben a normális kisember önmagában keresi a hibát. Talál is nem egyet. De azt, amivel vádolják, nem leli.

Melyik hát az igazi Kertész Imre? Két lélek él benne?

Mert az elképzelhetetlen, hogy a díj ára lenne a vádaskodó nyilatkozatok sora. S mégis ezt sugallhatja mindegyik.

Én mint egyszerű Kárpát-medencei magyar, mint olyan, akit Trianon egy életre traumatizált, évtizedek óta várom a magyar Nobel-díjat. Engem egy pillanatra sem zavart a díjazott mű témája, sőt örvendtem neki. Engem nem érdekel, amit Tamás Gáspár Miklós kiemelt, hogy ti. Kertész Imre magyar író. Zsidó. Nagyjaink között nem az egyetlen. A zsidóság nagyjai között sem kevés az, akire fordított nézőpontból azt lehetne mondani, hogy magyar, őket nem zavarja.

Csak azt szeretném megérteni, hogy miért rontotta el ezt a várva várt közös ünnepet ez a kétségtelenül hitelesnek tűnő nagy ember azokkal a nyilatkozatokkal?

A hinta tovább leng.

Lengetik. Már szédülök.

Szász István Tas

nyomtatható változat

*

Hunyadi Mátyásnak csak 44 életévet adott a nagy kombinátor, s ezen idő felét is vívódó léhaságban, otthoni idegenségben, pazarló nélkülözésben töltötte el, többnyire a Várad bohém költője hálátlan pózában. Idén nyáron mondott búcsút a földi létnek, Budapesten élő bátyja sietett egy csokorravalót közzétenni az évek során itt-ott megjelent versekből, mintegy előkiadásként a tervezett életműkötethez. A hetvenes évek derekán publikálni kezdő ifjú tehetség első önálló kötete ily módon sajnos posztumusz is...

nyomtatható változat

szomszédolás

Lámpás a ködben

MATUSKA MÁRTON elsőként kezdte s a mai napig kutatja a délvidéki magyarság fájdalmas múltját. Bár a fény, amit meggyújtott, még mindig halovány, de éberen őrködik felette – mint egy magányos lámpás a ködben, nyitogatja a szemünket. Interjúnk közvetlenül az Aracs-díj átvétele előtt készült, amely díj a közművelődés és népművelés, a hagyományápolás és a nemzeti örökség megőrzésében kifejtett tevékenységet, elért eredményeket ismeri el.

– Hogyan és miért kezdte meg kutatásait? Volt erre személyes indoka is, vagy csak az igazságvágy vezérelte? Hogyan reagáltak erre a túlélők, hogyan a politika és hogyan az értelmiség?

– A témába beleütköztem. Folyamatosan találkoztam vele. Valami nagyon kevésre magam is emlékeztem gyermekkoromból. Az 1944-es mészárlás idején nyolcéves voltam, bizonyos emlékeket megőriztem róla. Ismereteim tovább bővültek azáltal, hogy gimnazistakoromban megismerkedtem egy volt csurogi férfival, talán Góbor István volt a neve, aki édesapám egyik cimborájának, Kaslik Mátyásnak az özvegyét vette feleségül. Ez a férfi mesélt arról, hogy 1944 végén Csurogon kocsin hordta a kivégzett magyarok hulláját a dögtemetőbe, s munka után lapáttal takarította a vért a kocsi deszkájáról. Ezek mind nagyon titokzatos és csak halkan elismételhető értesülések voltak. Már újságíróként szereztem az újabb értesüléseket. Arról, hogy Újvidéken a folyamőrség kaszárnyájában is történt valami hasonló. Még később, hogy Bezdánban is. Megboldogult Kecskés Ferenc plébános bizalmasan megmutatta, hogy a bezdáni egyházi halotti anyakönyvben az ottani mintegy száz áldozat neve fel van jegyezve. Nem kellett ahhoz valami nagy igazságérzet, hogy ezeket az információkat az ember előbb-utóbb elkezdje feljegyezni, attól tartván, hogy a memóriája kevésnek bizonyul az adatok megőrzésére. A túlélők egy része önként jelentkezett tanúnak. Eleinte persze csak ritka kivételként, de aki valamit mondott abban az időben, az annál megrendítőbb volt. Sokan még ma is hallgatnak. A félelem miatt. Ma sem ritka eset, hogy újabb tanúk jelentkeznek. Meghallgatom őket, feljegyzést készítek, és az új dokumentumokat a többihez csatolom. Van már belőlük bőven. A szerbiai magyar politikai pártokba tömörülő politikusok kivétel nélkül mind támogatták és támogatják a törekvést, hogy az adatokat gyűjteni kell tovább, és folytatni a feldolgozásukat. Támogatásuk inkább csak eszmei, nagyon hiányzik az anyagi. A munka sok kiadással jár, s erre gyakran nincs meg a fedezetem. Nagyon rosszulesik, hogy az elmúlt években erkölcsi szavahihetőségemet vonták kétségbe, mégpedig anyagi visszaélésekkel gyanúsítva, ez ellen azonban nincs kedvem védekezni. Azt látom, hogy egyik magyarral rontják a másiknak a hitelét, eszközül használva egymást a saját soraink gyengítésére. Ilyen ünnepi alkalmakkor sajnos erről is kénytelen vagyok szólni. Lehet, hogy most hibázom. Nem vagyok benne biztos, hogy nem kellene-e inkább elhallgatnom ezt az ügyet az interjúban. Az értelmiség eléggé vegyes fogadtatásban részesítette munkámat. Azonfelül, hogy a Magyar Szó szakmailag méltatott 1991-ben, itthon ez az Aracs-díj a legnagyobb és egyben az egyetlen nyilvános elismerés. Ebből látom, hogy értelmiségünk egy része odafigyel erre a munkára. Egy másik része nem veszi tudomásul. Legalábbis nem adja jelét, hogy tudomásul venné. Erről szóló könyvem a hivatásos kritikusok figyelmét nem érdemelte ki, az egyetlen Vajda Gáboron kívül.

– Egy évtized távlatából hogyan értékeli a Herceg Jánossal folytatott híres levélváltását?

– Herceg Jánosnak igen sok élménye volt a tragédiáról. Az írásainak egy részéből kiérződő keserű szájíznek talán ez a forrása. Például annak, ami az Ég és föld című kisregényéből kiárad. Felemelte szavát a negyvenkettes razzia után is, de azt nem lihegte túl. ő mesélte el, hogy elsírta magát, amikor a razzia után egy irodalmi találkozón a magyar vezérkar rangos tábornokának – talán éppen Szombathelyi Ferencnek – erről kifakadva panaszkodott. A 44-ben elkezdett, elkövetett gonosztettekről nem volt kinek panaszkodnia. Ezért amikor felkerestem ebben az ügyben, hirtelen tollba mondta, ami kikívánkozott belőle. Aztán írt egy fájdalmas hangvételű levelet, amelyben – úgy éreztem – el akart tántorítani a kutatástól. Azt válaszoltam neki, hogy ha nem foglalkozunk a kérdéssel mi magunk, akkor az egész szörnyű esemény elhallgatásában magunk is bűnrészessé válunk. Ekkor közölte, hogy amit elmondott, azt használhatom dokumentumként.

– A mérsékelt szerb politikai elitből felvetette-e már önnek valaki is ezt a kérdést, a tragédiát? Hogyan vélekednek minderről a szerb történészek?

– Természetes, hogy akadnak szerb gondolkodók, akiket foglalkoztat a mi sérelmünk. Sajnos nagyon nagy a hallgató többség. A legfrissebb példa erre Csurog falu idén megjelent szerb monográfiája. A ma is uralkodó szerb nézet az előszó néhány mondatával jellemezhető. Idézem, saját fordításomban. Elöljáróban megjegyzem, hogy a könyvet szerb szakértők írták. Ezt olvashatjuk benne: "Erre a munkára összesen tizennégy szerző vállalkozott, köztük nem kevesebb mint hat tudós – tudományok doktora és egyetemi tanár". Nem amatőrök képviselik hát az előszóban megfogalmazott véleményt. "Kertelés nélkül azt is ki kellett mondani, hogy a felszabadulás után számtalan személyes leszámolásra és magyar polgári lakosok likvidálására került sor jogi ítélet nélkül, amit meg lehet magyarázni, de nem lehet igazolni. A két eseményt azonban nem lehet egyensúlyba állítani, mert szükséges megérteni az időt, amelyben ez történt (...) Ez lényegében spontán reakció volt, ami semmiképpen nem valamiféle kiirtási politikának a kifejezője." Nos, ez a nézet szembekötősdi. Nem akarják látni, hogy a magyarságnak is voltak sérelmei, a magyarok éppúgy elnyomást, jogtalanságot, megaláztatást, kisemmizést éltek át 1918-tól, amikor országunkat szétosztották a győztesek között, mint a szerbség 1941-től. A csurogi magyarok is spontán bosszút forraltak az elszenvedettek miatt. A csurogi helybeli szerbek legalább olyan mértékben részt vettek a magyarok irtásában 1944-ben és 1945-ben, mint a magyar helybeliek 1942-ben a szerbekében. Nincsen megérthető, megmagyarázható és nem megérthető, nem megmagyarázható tömegmészárlás egy faluban. A kiirtás kérdését pedig nem lett volna szabad felvetniük a monográfia tudós szerzőinek, hiszen a magyarság Csurogról gyakorlatilag csakugyan ki lett irtva ezekben az években. Miért nem lehet ezeket a dolgokat egyenrangú bűnként kezelni? Csak azért, mert a magyarság még mindig kisebbségként él itt? Jogaiban csorbítva, még mindig. Hol van Csurogon a magyar ártatlan áldozatok emlékműve? Hol van Zsablyán? A zsablyai tömegsírjainkat meg sem lehet közelíteni. Még a helyi, toleráns szerb politikusok is óva intenek bennünket attól, hogy ott megemlékezést tartsunk. Néhány vezető szerb politikusunk elment Zentán és Topolyán a negyvennégyes áldozatok emlékünnepére. Szép gesztus részükről, de ez más, mint Újvidéken megjelenni egy ilyen gyászünnepen. A magyar parlamentben már 1942-ben napirenden szerepelt az az évi vérengzés ügye. A magyarság kárára elkövetett vérengzés pedig a belgrádiban még ennyi idő után, 2002 végéig sem került napirendre. A Csurogról, Zsablyáról, Mozsorról kiirtott magyarok még mindig mindannyian háborús bűnösnek számítanak. A kivégzettek, legalább húszezren, szintén.

– Az áldozataink, mint mondta, hivatalosan a mai napig háborús bűnösként vannak nyilvántartva. Mit gondol dr. Deák Leó és dr. Reök Andor szerepéről? Van esély egy esetleges perújrafelvételre és a rehabilitációjukra?

– A magyar áldozatok hivatalosan kivétel nélkül mindannyian háborús bűnösként vannak számon tartva. E szerint tehát Csurogon név szerint ismerünk mintegy ötszáz kivégzett magyar háborús bűnöst. Köztük azt a Dupp Bálint katolikus plébánost, aki 1941-ben a honvédség tetteit a szentmisén, szentbeszéd közben megbírálta, s emiatt súlyos zaklatások érték. Nem került még elő az a dokumentum, de bizonyítékok vannak a létezésére, amely arról szól, hogy 1944-ben vagy 1945-ben az akkori zsablyai járás minden magyar lakóját háborús bűnössé nyilvánították. Ezzel a cselekedettel eddig még képtelenek szembenézni a szerb politikusok és történészek. Harminc papunk szintén háborús bűnösnek van tekintve, akiket válogatott módszerekkel kínoztak, aláztak, gyaláztak meg. Reök Andorról nem sokat tudok, leginkább Csuka János könyvéből tájékozódhattam felőle. Deák Leó személyi adatait, politikai pályafutását és sorsát módszeresen kutattam. Róla ki merem mondani, hogy a kisebbségi magyarság igaz jótevője, áldozatkész vezetője volt. S akaratlanul mártírunkká lett. A háború után kivégezték. Legalább annyira részrehajló volt az ellene lefolytatott per, mint amennyire egyoldalú volt a Drazsa Mihajlovics elleni. Deák Leót – minden jogi szabályt mellőzve – egyszerűen elhozták Tito pribékjei Budapestről. A két háború közötti teljes magyar politikusi vezetőgárda ki lett irtva a háború végén. Itt maradtunk szellemi vezetők és lelki ápolók nélkül, a véresen erőszakos kommunista ideológiának kiszolgáltatva. Sok mártírunk várja, hogy elégtételt követeljünk számukra. Ha ezt sikerül elérnünk, talán a mi lelki egyensúlyunk is helyrebillen.

Dévavári Dattler Zoltán
(Hét Nap, Szabadka)

nyomtatható változat

A vajdaságiaknak csak a kettős állampolgárság a jó megoldás

Nemrég Zentán, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt helyi szervezetének rendezésében Nyitott Ajtó rendezvényt tartottak, melyen megjelent Ágoston András és Sepsey Csaba, a párt elnöke és alelnöke. Ágoston kifejtette, hogy jóllehet Svilanovic jugoszláv külügyminiszter s nyomában a Vajdasági Magyar Szövetség legmagasabb fóruma is elhatárolódott a kettős állampolgárság gondolatától, Magyarország EU-csatlakozása és a schengeni vasfüggöny leereszkedése után objektíve ez az egyetlen megoldás, amely megakadályozhatja a vajdasági magyarok felgyorsuló elmenekülését ebből a térségből. Ágoston szerint az EU-csatlakozási görcs enyhülése, valamint a szomszédoktól kapott, úgy látszik, most már menetrendszerű diplomáciai pofonok hozzájárulnak ahhoz, hogy a határmódosítás nélküli nemzeti integráció akadozó folyamata új lendületet kapjon, s ezen belül a kettős állampolgárság ügye újra napirendre kerüljön. Megtörténhet ugyan, hogy a nemzetközi közösség a demokratizálási folyamatok serkentése, valamint az ország szorosabb ellenőrzése céljából megígéri, hogy Szerbia lekerül a vízumkötelezett országok listájáról, de ma ez még olyan bizonytalan, mint a kutya vacsorája. Sepsey kiemelte, hogy számos EU-tagország, de a szomszéd országok közül is többen már megadták a kettős állampolgárságot nemzettársaiknak. A csatlakozás utáni nyugodtabb politikai légkörben bizonyára megoldhatóvá válik a délvidéki magyarok számára oly fontos kettős állampolgárság kérdése is.

nyomtatható változat

örökségünk

Idén volt 130 éves a Bánság Múzeuma

Az Ormós-hagyaték

A Bánság mai temesvári múzeumának gyökerei a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Társulatig nyúlnak, ezért is rendeztek megalapításának 130. évfordulója alkalmából az idén szimpóziumokat, tárlatnyitókat a Béga-parti városban. Egyetemi tanárok, a magyar nyelvet csak hallomásból ismerő történészprofesszorok, kutatók vágtak egymás szavába, megállapítandó, kik azok a 19. század derekán alkotó temesvári értelmiségiek, akiket a szóban forgó születésnap kapcsán letéteményesként megemlíteni érdemes. Noha ORMÓS ZSIGMOND, Temesvár és Temes vármegye egykori, akadémikusi titulust szerző főispánjának áldásos tevékenysége még nem merült teljesen feledésbe (nevét közművelődési társaság őrzi a Bánság fővárosában), a Hunyadi-kastély márványtermében leleplezett mellszobor, illetve a Küttl tér egyik épületének homlokzatára elhelyezett márványtábla nem neki, hanem egy bizonyos Ioachim Miloianak állít emléket... A továbbiakban részletet olvashatnak abból a tanulmányból, amely Ormós Zsigmond életét és munkásságát tárgyalja hiteles, levéltári források alapján.

A hivatali ranglétrán fokozatosan emelkedő (1838 – Temes vármegye fizetéses aljegyzője; 1841 – Temesrékás szolgabírája; 1848 – Buziásfürdő szolgabírája; 1861 – Temes vármegye főjegyzője; 1871 – Temes vármegye főispánja; 1875 – Temesvár főispánja) bánsági jogászban Velence és általában az olasz városok szépsége ébreszti fel a művészetek iránti lelkesedést. Ormós műgyűjteményének első darabjait is Nyugat-Európában tett vándorlásainak időszakában szerzi be. Rengeteget látogatja a nyugati képtárakat, éjt nappá téve tanulmányozza a világ leghíresebb festőinek, szobrászainak alkotásait. Szenved ellenben foghíjas nyelvtudása miatt, képtelen megemészteni, hogy csupán szemlélője a művészpáholyok, irodalmi körök tevékenységének; közelükbe férkőzni nincs bátorsága. 1880-ban így jellemzi a gondolákkal tarkított lagúnák partját: "Velence azon város, hova mindég újra vissza vágyódom, melyet mint régi kedves ismerősömet látni szeretek (...) Velence nélkül a művészettörténelem terén idióta maradtam volna".

Hazatérése után kezébe veszi a temesvári kulturális élet irányítását. Ez irányú tevékenységének lesz első kézzelfoghatóbb eredménye a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Társulat megalakulása 1872 szeptemberében. ("A társulat a magyar nemzeti közművelődés és a magyar állameszme megszilárdítása mellett Délmagyarország történeti multjának földerítését tűzte ki céljául." – Révai Nagy Lexikona, 1912) Székhelyügyben nyomban meg is indulnak az egyeztetések a római katolikus püspökséggel. Az egyébként mérsékelt természetű Ormóst azonban felbosszantja a munkájával szemben tanúsított közömbösség, a polgári tunyaság: "Temesvárott a hazafias irányú ügyek és vállalatok iránti pártfogás igen sekély, s a művészeti társulat a részvényesek oly nagy számával, melynél fogva a mű kiállítást jogosan kívánni lehetne, távolról sem bír". Úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, továbblép. Októberben – egy felkérésre válaszolva – már intézkedik, hogy a 108 alkotást számláló szegedi képzőművészeti kiállítás Temesváron is megtekinthető legyen. Tervét meg is valósítja, a tárlatot október 20-án nyitják meg a Redoute-teremben. Hogy az első ilyen jellegű rendezvény milyen visszhangra talált a Béga partján, nem tudjuk, Ormós azonban nem tűnik letörtnek. 1875 májusában Szathmáry Papp Károlyt, a román fejedelmi udvar festőjét hozza el a Bánság fővárosába. Szathmáryval bukaresti látogatása alkalmával ismerkedik meg; barátságuk idővel elmélyül, olyannyira, hogy később Rómába, illetve Nápolyba is elkísérik egymást. A kolozsvári művész többször is megmintázza – carrarai márványból, elefántcsontból, bronzból, akvarellen – a főispánt.

Művészettörténeti, numizmatikai érdeklődése gyakorta Erdély fővárosába szólítja. Egyrészt a személyközi kapcsolatokat ápolni kellett, a gyűjteményt pedig gyarapítani. Kolozsvárra Ormós szívesen látogat, jól érzi ott magát. "Legbensőbb rokonszenvem Kolozsvár mellett van, ahol az erdélyi magyar intelligencia vívmányai letéve vannak, míg az erdélyi szászok irányában nem csak rokonszenvet nem táplálok, hanem az általuk elfoglalt hon és magyarság ellenes állás szempontjából barátuk nem is lehetek" – írja a 19. század második felének retorikáját meghatározó hangnemben. A Szászföldről szóló úti jegyzeteit ellenséges érzelmei ellenére német nyelven jelenteti meg a szebeni Siebenbürgische Deutsches Tageblatt napilapban.

Szeptember 18-án Bécsből tér haza Temesvárra a Ferencz József Színház avatóünnepségére. Meglepetésünkre azonban naplójában a történelmi eseménynek nem is szentel akkora figyelmet, amennyit az megérdemelne. Lehet azért, mert annak létrejötte nem az ő érdeme? A Magyari Testvéreknél nyomtatott napilapé azonban mindenképpen az övé. Az újság kiadásáért cserében kért 10 ezer forintos garancia előteremtése érdekében betáblázza székási birtokát. Az év végén kissé kiábrándultan vonja le következtetéseit: a Temesi Lapoknak csupán 320 előfizetője van; ehhez csapódik az a mintegy 100 személy – többnyire értelmiségiek –, akik ugyan már évek óta járatják maguknak a lapot, az előfizetés díját viszont nem törlesztik. Az utóbbiakat szemrehányóan állítja szembe a svábok alkotta táborral, mondván: csak a két temesvári német újságnak összesen kétezer állandó olvasója van. Morgolódva jegyzi meg, hogy német kiadvány minden egyes bánsági városban megjelenik, míg magyar nyelvű egyetlen egy az egész vármegyében. Visszatérve a színházra kijelenti, (vendég)társulata nem működőképes, előadásait ismételten még az évadzáró előtt be kell rekesztenie. Magyarázatot ezúttal is talál: egyrészt a produkciók silány minősége, másrészt a teátrum pénztelensége miatt. Azt már csak kapásból hozza fel érvként, hogy a színjátszás pártolókra sem talált igazán az álmos Béga partján.

"A magyarságnak a német színház látogatásától való tartózkodását az egyetlen és leghatásosabb eszköznek tartom arra, hogy Temesvárott a német színészet helyett a magyart megállandósítani lehessen" – fejtegeti a teátrum két német nemzetiségű haszonbérlőjének azon döntésére reagálva, miszerint együttműködésük a Temesi Lapokkal szükségtelen, annak véget kell vetni.

Ormós Zsigmondot azonban – az előző megállapításra rácáfolva – érzékenyen érinti a színházépület leégésének híre, különösképpen azért, mert a katasztrófát követő estére, azaz május 1-jére a Gerőffy vezette társulat Zsigmond-nap alkalmából – és bevallottan Ormós tiszteletére – díszelőadást tűz műsorára. Arra hivatkozva, hogy az ilyen jellegű rendezvények legfeljebb a fejedelmeket illetik meg, Ormós fölöslegesen eszi kezét-lábát, és tiltakozik Gerőffy ötlete ellen, a helyszín ugyanis az előadás kezdeti időpontjáig megsemmisül, a szeretett főispán nyilvános éljenzése pedig elmarad.

Az új arcot viselő, technikailag is korszerűbb teátrum megnyitására – mely nagyrészt Török János polgármester érdeme – két évet kell várnia a temesvári közönségnek. Az 1883. május 29-én megalakuló Színészetért Egyesület első közgyűlésén a kapott szellemi és anyagi támogatásért érzett hála kifejezéseképpen Ormóst elnökévé választja. A színház felújítására vonatkozó kezdeményezést a főispán valóban felkarolja. Neki köszönhető például, hogy az avatóbeszédet Jókai Mór fogalmazza meg: "...ott, ahol szíveket, lelkeket kell meghódítani, ott nem a hatalom eszközei, hanem a szellem és a szeretet adják az erőt a nehéz feladathoz. E feladat súlya nehezedik önökre, a temesvári színtársulat művésznői és művészei. Ismerjék meg önök helyzetük egész nagyszerűségét..." Kettejük barátságának legkorábbi jele egy 1879 novemberében keltezett levél, amelyet a Budapesten élő író intézett a "Méltóságos Főispán Úr"-nak, tartalma azonban egy már létező viszonyra utal. Minden bizonnyal a numizmatika hozta össze őket. Leveleik közül a temesvári levéltár csupán négyet őrzött meg, ami lényegesen megnehezíti kapcsolatuk utólagos rekonstrukcióját. 1885. szeptember 24-én keltezett levelében Jókai arra figyelmezteti Ormóst, hogy a teátrum avatóünnepségén, amelyre meghívást kapott, a megfogalmazandó üzenet ne bizonyos pártérdekek köré csoportosuljon, mi több, egyáltalán ne foglalkozzanak politikai kérdésekkel. "Kassán is az volt a hiba, hogy már a színház megnyitásánál mondott prológban megsértsék a németeket. (...) Én ott politikai programbeszédet nem tarthatok" – figyelmeztet Jókai.

A múzeumalapítás ügye 1880-ban kap ismét erőre, amikor Ormósnak sikerül kieszközölnie a megyei közgyűléstől a belvárosi Wellauer-féle ingatlan kiállítási célokra történő átengedését. Székhelyfoglalását a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Társulat anyagi helyzete, a szervezet alapítványába befolyt 3 ezer forint is megengedte. Ennél a tételnél jóval többet nyom a latban a Múzeumegylet pénzalapja (1882-ben 11.954 forint 80 krajcár). Ormós ennek ellenére elégedetlen. "Kopogtatni fogok mindenütt, hol az áldozatkészséget fölteszem" – határozza el, s valóban, az egyesület vagyona gyarapodni kezd. A felhívásra neves személyiségek válaszolnak, így maga az uralkodó meg Tisza Kálmán miniszterelnök, továbbá Dimitrie Sturdza, a bukaresti múzeum igazgatója, Kogãlniceanu román belügyminiszter, a nápolyi, valamint a brit Nemzeti Múzeum vezetősége, a párizsi Régészeti Múzeum elöljárói.

Eme intézményalapítási folyamatban mérföldkőnek az 1878-ban alakult Délmagyarországi Múzeum-Egylet és a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Társulat 1884. június 28-ai összeolvadása tekinthető; a közösbe az egylet 26 ezer forinttal, a társulat pedig 4 ezer forinttal lép be. Egy évvel később a saját székhellyel még nem rendelkező múzeumot az országos képtár jelentős adományban részesíti. Az ötletet tulajdonképpen a vallási és közoktatásügyi minisztérium veti fel, erre reagálva szállíttat át a fővárosi galéria tíz értékes festményt – többnyire másolatokat – Temesvárra, köztük Tizian Venus és Adonisát és Murillo Utcai suhancát az Esterházy-képtárból, egy Rembrandt-arcképet a Nemzetiből. Az adományt 5700 forintra becsülték.

Ormós betegségére hivatkozva nem jelenik meg a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum-Társulat – ez az új név – 1891. augusztus 25-ei szalagavatóján (a mai akadémiai könyvtár épületében), az ülés moderálására ezért Dessewfy Sándort kérik fel. Letéteményesként levélben üdvözli az egybegyűlteket, és kifejti, felelőtlenség lenne részéről, ha megromlott egészségi állapota ellenére elvállalná az elnökséget.

Önmagát szobafogságra ítélve, a nyugalmazott főispán csak nagy ritkán merészkedik ki az utcára, ám ilyenkor – kivétel nélkül – a régiségtárat is útba ejti. Sorainak böngészése közben érezzük, a megfáradt öregúrban már nem igazán tudatosul a pillanat nagyszerűsége, számára mellékes, hogy életének egyik legfontosabb célja beteljesült: az érmékből, föníciai régiségekből, metszetekből, kőnyomatokból, gemmákból, miniatúrákból, nápolyi terrakottatárgyakból, bécsi porcelánokból, fegyverekből, festményekből, fényképekből, könyvekből és török nyelvű kéziratokból álló gyűjteménye méltó helyre került. A természeti adottságaira egykoron büszke polihisztor nem tud mit kezdeni az intézmény kapualjában kifüggesztett, portréját, cselekedeteit megörökítő (napjainkban is megtekinthető) márványtáblával.

Egy 1881-ben papírra vetett számvetéséből világosan kitűnik, Ormós nemcsak a Temesi Lapok vagy a múzeum sorsát tekintette szívügyének, hanem megtakarított pénzéből különféle közhasznú, kulturális alapítványokat is támogatott. Ezek egyikét az Állami Főreáliskolában tanuló szegény gyermekek megsegítésére hozta létre mintegy 500 forintnyi indulótőkével. A Délmagyarországi Múzeum-Egylet javára 200 forintot, a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Társulat részére százat, a Természettudományi Egylet fenntartására úgyszintén 100 forintot adományoz. További 100–100 forintot juttat az ipariskolák fejlesztésére, a temesvári, valamint a fehértemplomi főgimnáziumok legjobb tanulóinak díjazására. Végül arról a 100 forintról sem szabad elfeledkeznünk, amit a múzeum kiadásainak mindenkori törlesztésére szánt.

Gurzó K. Enikő

nyomtatható változat

civil fórum

Magam állítottam magasra a mércét

Interjú Pákai György sportmesterrel, tízszeres országos motorkerékpár-bajnokkal

– Tagadhatatlan, ön egyike az utóbbi negyedszázad legsikeresebb marosvásárhelyi sportembereinek. Mikor is jegyezte el magát a motoros sporttal?

– Már kisgyerekkoromban érdekeltek a műszaki dolgok, különösen a motorkerékpárok. Édesapámnak és nagyapámnak is volt hasonló járgánya. Apám hosszú ideig a javításukkal is foglalkozott, így valamelyest otthonosan mozogtam ebben a világban. Olyannyira, hogy tizenkét éves koromban egy délelőtt szüleim távollétében, elkötöttem apám "kecskéjét" – így hívták az akkoriban népszerű Carpati kismotorokat –, s meg sem álltam a Maros-partig. Mondanom sem kell, nem sikerült sokáig titokban tartanom a dolgot, s kénytelen voltam elviselni a szülői fegyelmezést. Ezek után talán nem túlzás, ha azt állítom: már akkor megvolt bennem a sportághoz elengedhetetlenül szükséges bátorság, műszaki érdeklődés. Hivatalos versenyen első ízben 1982-ben vettem részt a Mobra-kategóriában. A népes mezőnyben a 87-es indulószámot kaptam – akkoriban versenyszámonként gyakran a százat is elérte a benevezettek száma, ma már alig húszan-harmincan állnak starthoz egy-egy kategóriában –, filctollal ráírtam a benzintartályra: Gyuri, s már nyomtam is a gázpedált. Ez volt az első győztes versenyem.

– Sportpályafutása két szakaszra oszlik: egy marosvásárhelyire és egy bukarestire. Miért igazolt a fővárosba?

– A vásárhelyi ISECO (korábban IRA) csapatánál eltöltött évek meghatározóak voltak emberi és szakmai szempontból egyaránt: itt tanultam meg mindennek az alapját. A ‘89-es rendszerváltozás után csak Bukarestben voltak meg az eredményes sportolás anyagi feltételei. Márpedig ez egy fokozottan pénzfüggő sportág. Egy 125 köbcentis szériamotor ára 20 ezer dollár, ezzel viszont versenyre benevezni fölösleges. Egy olyan motor, amivel már nyerni lehet, úgy 200 ezer dollárba kerül. Ekkora összegeket csak a bukaresti klubok képesek odavonzani. Ezért igazoltam előbb ‘93-ban a Dinamóhoz, onnan ‘95-ben az IMGB-hez, végül ‘97-ben a Steauához. Nem véletlen, hogy ezek voltak pályafutásom legeredményesebb évei is. De hangsúlyozom: egyetlen percig sem adtam fel vásárhelyi lakhelyemet, többnyire csak a versenyeken találkoztam bukaresti csapattársaimmal.

– Amennyi érmet, serleget összegyűjtött, az akár egy klubnak is a dicsőségére válhatna. Nem beszélve arról a kb. háromkilónyi diplomáról, amit az előttünk heverő irattartó tartalmaz. Melyek az ön számára a legértékesebb trófeák?

– Elsősorban az a tíz országos bajnoki cím, amelyeket a két évtized során 50, 125, 250 köbcentiméteres és Super Bike kategóriákban nyertem. Hat alkalommal országos második, néhányszor harmadik és kétszer negyedik is voltam. Egy-egy bajnoki idény sok-sok futamból áll, tehát nagyon meg kell dolgozni a helyezésért. Egyébként legeredményesebb éveim a 2000-es és a 2001-esek voltak, ekkor mind a 125, mind a 250 köbcentis kategóriában elnyertem a bajnoki címet, utólszor úgy, hogy minden futamot megnyertem. Sportmester 2000-ben lettem, az említett években Az év versenyzője címet is elnyertem. S amúgy mellékesen – azért mondom így, mert a szponzoraink gazdasági érdekeikből fakadóan nem erőltetik a nemzetközi szereplést, elsősorban az országos bajnokságra koncentrálnak – megnyertem a 2000-es és 2001-es Balkán-bajnokságot is, az idén pedig harmadikként végeztem.

– Húsz esztendeje áll a motoros sport élvonalában. Mi lehet e páratlanul eredményes és hosszú pályafutás titka?

– A labdarúgás világából származó klasszikus mondást parafrazálva: egyszerű a dolog, mindig valamivel gyorsabban kell motorozni, mint mások. Egyébként szó szerint ezt a taktikát alkalmazom már két évtizede: az első három körben a lehető legnagyobb előnyre próbálok szert tenni, s ha sikerült, a továbbiakban már csak tartani kell azt. Hogy mi lehet az eredményes sportpályafutás titka? Ezen nem sokat tépelődtem, bizonyára a minden sportágban elengedhetetlenül szükséges egyéni adottságok, a tehetség, de ami a legfontosabb: a kitartó munka, a győzni akarás. Én magam állítottam magasra a mércét, egy kis nagyképűséggel szólva: egy ideje önmagammal állok versenyben. S ami talán a legfontosabb: élvezetből, mondhatni úri passzióból motorozok, s addig teszem, amíg örömömet lelem benne. Talán ezért sikerült ilyen hosszú ideig nyeregben maradnom. De az is az igazsághoz tartozik, hogy immár négy esztendeje minden bajnoki idény végén azt mondom magamban: no, Gyuri, szép volt, jó volt, elég volt... Januárban töltöm a 45. életévemet, most már tényleg ideje lenne abbahagynom. De az edzőm már újabb tervekkel hozakodott elő...

– Ön meghatározó szerepet vállalt egy eddig eléggé ismeretlen sportág romániai hivatalos elismertetésében is. Miről is van szó?

– Az asztali-labdarúgásról, vagyis a gombfociról. Valamikor az ötvenes évek végén, hatvanasak elején vált amolyan népi játékként közkedveltté Magyarországon és a szomszédos országok magyarok lakta területein. Sokan sok helyütt játszták, különböző szabályok szerint. A jelenleg is érvényes szabályzatot Magyarországon dolgozták ki, s 1989-ben sikerült hivatalosan elismertetni, azóta szövetségi keretek között, szervezett formában űzik. Megjegyezném, hogy ez az egyetlen magyar eredetű sportág, a többit mind külföldről vettük át. A Magyar Asztali-Labdarúgó Szövetségnek ma közel 100 klubból 2500 igazolt versenyzője vesz részt a bajnoki rendszer küzdelmeiben. Erdélyben Maros megyében a legnépszerűbb, több mint két tucat igazolt versenyző játszik a három klubban, az Isecoban, a Proiectben – ez utóbbi nyerte az idei román bajnokságot – és a nyárádszeredaiban. További egyesületek működnek Nagyváradon, Kolozsváron, Tordán, Karánsebesen, Csíkszeredában és Bukarestben. A Romániai Asztali-Labdarúgó Egyesület 1992-ben alakult meg, 1993-ban már az első országos bajnokságot is megrendeztük. A bajnoki rendszer kiírása szerint csapatban és egyéniben mérik össze tudásukat a versenyzők. Egyre nagyobb népszerűségnek örvend, legutóbb a brãilaiak jelentkeztek, hogy ők is csatlakoznának az egyesületünkhöz. De nemzetközi szinten is egyre nő azon országok száma, ahol űzik e sportot. A 2002-ben megalakult budapesti székhelyű nemzetközi szövetség által szervezett legutóbbi versenyeken (Eb, vb) Magyarország, Románia, Jugoszlávia, Szlovénia, Szlovákia mellett Anglia, Svédország, Németország, Kanada, Ausztrália, Nigéria és Thaiföld is képviseltette magát.

– Úgy tudom, ebben a sportágban is tarolt.

– A hazai mezőnyben igen, az eddig megrendezett összes egyéni bajnoki cím az én birtokomban van, egy esetleges idei lenne a tizedik. Csapatban a Tiszavasvári ALC-vel, ahol amolyan idegenlégiósként játszom, idén magyar bajnoki címet nyertünk. Egyébként három esztendeje vagyok a tiszavasvári csapat tagja, azelőtt a Budapesti KÖSZI, illetve az Éder All Round tagja voltam. Hogy miért igazoltam magyarországi klubokhoz? Mert Magyarországon játsszák a legmagasabb szinten ezt a játékot – az egyéni világranglista első száz helyezettje között csak négy-öt külföldi található –, s úgy gondoltam, itt tanulhatok a legtöbbet.

– Mi szükségeltetik ahhoz, hogy valaki jó gombfocis legyen?

– Akárcsak a motorsportban, itt is elengedhetetlen a megfelelő felszerelés. A legjobb minőségű "csapat" úgy 50 dollárba kerül, azzal már akár világbajnokságot is lehet nyerni, de már egy 5 dollárossal is lehet versenyszerűen "gombozni". Ha megvan a megfelelő felszerelés, már csak az egyéni erények szükségesek az eredményhez. Kézügyesség, akaraterő, fizikai és szellemi állóképesség (olykor két napon keresztül kell az asztal mellett állni, s naponta 10–15 2x13 perces meccset lejátszani úgy, hogy minden mérkőzés kiesés-jellegű). A nemzetközi élmezőny annyira kiegyensúlyozott, hogy elég egy apró figyelmetlenség, s oda a mérkőzés. Ezen a szinten gyakorta már nem a kézügyesség a döntő, hanem az, hogy taktikailag, stratégiailag ki mennyire felkészült, ki mivel tudja meglepni ellenfelét.

– Hogyan űzhető egymással párhuzamosan e két eltérő jellegű sportág?

– Könnyen, hisz nagyszerűen kiegészítik egymást. A gombfoci által kialakított képességek igen jól kamatoztathatók a motorozásban és fordítva. Az a koncentráló képesség, ami az asztali-labdarúgó tornákon alakult ki bennem, nagy hasznomra vált a motorozásban, viszont a futamokon gyakran adódnak olyan helyzetek, amelyek villámgyors reagálást, azonnali döntést követelnek, nos ezekkel az azonnali reagálásokkal szoktam meglepni a zöld asztal melletti ellenfeleimet.

– Ha nem is az idéntől, de egyszer abba kell majd hagynia a motorozást. Mihez fog kezdeni azután?

– Ezen még nem gondolkoztam, de nem is nagyon szükséges. Ha majd végleg leszállok a nyeregből, minden bizonnyal a gombfocira koncentrálok. És több időm lesz igazi szenvedélyemre, a horgászatra.

Szentgyörgyi László

nyomtatható változat

A szegények szolgálattevői

Beszélgetés Visky István lelkész-igazgatóval

– Több mint egy esztendeje indult útjára a nagyváradi Agnulli Dei református szociális központ. Milyen terveket tűztek ki és milyen funkciókkal ruházták fel az intézményt?

– Tulajdonképpen egy gyülekezeti kényszerhelyzetből, egy "szent" kényszerből indult a dolog. Volt egy nagyon rossz állapotban lévő parókiája a várad-velencei református gyülekezetnek, és az az ötlet kerekedett elő, hogy le kell bontani, és helyére egy méreteiben is ennek megfelelő, multifunkcionális ingatlant kellene építeni, kifejezetten szociális célra. 2000-ben kezdődtek meg a munkálatok, és 2001 októberében lett átadva. A munkát a hollandiai Hoolp Ost Europa Alapítvány fedezte, valamint egy németországi gyülekezet. Az épületben szociális munka folyik, amelynek két fő ága van. Az egyik a gyermekprogramunk, a másik pedig a felnőttmunka. Az előbbiben 30–35 hátrányos szociális helyzetű gyermekkel foglalkozunk. Az iskola után, délben átjönnek hozzánk, kétfogásos meleg ebédet kapnak, amit mi állítunk elő. Ebéd után két hivatásos tanítónővel folyik a foglalkozás. Együtt tanulnak, a házi feladatokat megbeszélik, játszanak, fúrnak-faragnak, tisztasági dolgokra figyelnek. Tehát igyekszünk a tanulás mellett a nevelést is biztosítani, mindazt, ami esetleg kimaradhatott otthonról vagy az iskolából. Délután 5-kor pedig egy szendviccsel, keksszel, süteménnyel hazabocsátjuk őket. A munkánk másik ága a szociális felnőttgondozás, ami abból áll, hogy naponta 20 – a közeljövőben, reményeink szerint 25 – felnőttnek, nyugdíjasnak, idősnek, netán hajléktalannak kétfogásos meleg ebédet biztosítunk, amit vagy nálunk fogyasztanak el, vagy akár hazavihetnek magukkal. Havonta egy alkalommal nyugdíjas körünk van, ami nem kifejezetten csak a rossz szociális háttérrel rendelkező embereknek szól, hanem mindenkinek, aki szeret ott lenni. Nagyon jó beszélgetések szoktak kialakulni a bibliaórákon. Emellett kávézunk, teázunk, süteményt fogyasztunk. Lehetőség van újságolvasásra, römizésre és mindenre, amire igény van. Az épületben ifjúsági munka is folyik. A velencei gyülekezet ifjúsági óráit is itt tartjuk, hetente egyszer, 25–35 fiatal részvételével. Ezek az alkalmak is nagyon pergőek, ritmusosak. Ennyi van most, erre kaptunk erőt, biztatást. Terveink közt szerepel az idősbeteg-gondozás beindítása. Első lépésben az ingatlannal rendelkező öregeknek a tisztességes, megfelelő házi gondozása, kezdve a főzéstől, az etetéstől egészen a takarításig, fürdetésig.

– Ami diakónusok alkalmazását igényel…

– Igen, a gyülekezetben vannak olyan fiatalok, akik szociális munkás képzéssel rendelkeznek, és egy nagyon aktív nőszövetségünk is van. Bizonyos értelemben ez az egyik háttértámogatása lenne majd a gyermek- és idősgondozásnak, ha a munka folyamán esetleg részesednénk ingatlanörökségben vagy ehhez hasonló dolgokban. Ez tartaná majd fent a szociális munka többi ágát. Mikor megfelelő keretei lesznek, majd olyan öregekre is gondolnánk, akiknek nincs ingatlanuk. Tehát kiszélesedne a munka.

– Az Agnulli Dei központ immár több mint egy éve működik. Hogyan fogadják Várad-Velence lakói ezt az új kezdeményezést, illetve milyen lefedettséget tudnak biztosítani a negyednek?

– Mindenekelőtt kifejezetten erre a városnegyedre gondoltunk, amikor elindítottuk a munkát. Magyar református és katolikus egyháztagokra, akik között szép számmal vannak cigányok is. Az iskolákból kaptunk olyan visszajelzéseket, hogy azoknak a gyerekeknek, akik részt vesznek a tanuló programunkban, a jegyein érződik a javulás. Ugyanakkor nagyon sokan biztatnak bennünket, hogy szükség van erre a kezdeményezésre. Még akkor is, ha a szociális munkának nem olyan értelemben vannak eredményei, mint például egy vállalkozásnak. Ez egy hosszú távú dolog.

– Hogyan fogadják azt, hogy néhány hónapja ugyanebben a városnegyedben elkészült egy másik fontos, egyházi hátterű szociális intézmény, az egyházkerület által életre hívott cigánymissziós központ?

– Nagyon örülünk és sok erőt kívánunk ehhez a munkához. Szegények mindenkor lesznek veletek – ezt az Úr Jézus mondta, és ha ő ezt mondta, akkor ebből a szociális munkából, a megsegítés szolgálatából soha nem elég. Ezt érezzük is, mert ahányszor adódik egy új terület, amit le tudunk fedni, mindannyiszor új ajtók, új problémák, kihívások nyílnak meg előttünk. Ebből a fajta tevékenységből soha nem elég. Soha nem mondhatjuk, hogy ezután erre nincs igény. Szegények mindig lesznek mivelünk, akik igénylik ezt.

– Lelkipásztorként és az intézmény igazgatójaként szociális, diakóniai szférában mozog. Mennyire lelki teher naponta másoknak a gondjaival, nyomorúságával találkozni?

– Ez nem könnyű kérdés, mert a szociális munkában csak úgy lehet hatékonyan dolgozni, ha az ember szíve-lelke benne van. Ugyanakkor vigyázni is kell, hogy a velem beszélőnek a lelki gondjait úgy vegyem át, hogy azzal ne önmagamat terheljem, hanem tudjam letenni az Úristen felé, mert tőle jön a segítség ebben a munkában. Ha ilyen empátiával sikerül végezni a szolgálatot, akkor az nem megterhelő, és ugyanakkor azok, akikkel foglalkozunk, úgy fogják érezni: valóban fontosak és figyelnek rájuk. Nem könnyű ez a szolgálat, sokszor nem megfelelőek a higiéniai körülmények az általunk felkeresett emberek otthonában. Volt például, hogy elkaptuk a betegséget. Jómagam kórházban is voltam ilyen ügyből kifolyólag, de ezt vállalni kell, együtt jár ezzel a szolgálattal.

Fábián Tibor

nyomtatható változat

szóra bírtak

Pillantás a jövőbe a jelen tudatában, a múltat sem vesztve szemünk elől

A kérdés: a több mint 80 esztendeje kisebbségi sorban tartott legnagyobb Kárpát-medencei népcsoportot (a magyart) képviselő "szövetségek" jövője milyen lesz, ha a hatalmat gyakorló bármilyen pártállású kormányt támogatni kénytelenek a régió országaiban? (Nekünk, magyaroknak a Kárpát-medence a hazánk, mert egyetlen nép vagyunk az itt élők között, amely az egész régiót belakja, és ott is, ahol ma már nem vagyunk nagy számban, megtalálhatók kultúránk emlékei, máig hat egykori jelenlétünk. Ez megcáfolhatatlan igazság, mint az is, hogy a peremvidékek felőli migrációt dokumentálja a medence etnográfiai rajza. Ezt semmilyen történészi machináció el nem tüntetheti.)

A kérdés – nem vitás – az ezt a módszert kiagyaló és szorgalmazó, az EU politikai stratégiáját megvalósító vezetőknek szól. Ennek az előirányzott eredménye a preintegrációs állapotbeli labilis helyzetnek a felborulását megakadályozó "fagyasztás" lett. Ez mind a helyzetükkel elégedetlen nemzeti kisebbség, mind az eddig gyakorolt elnyomó módszerhez ragaszkodó hatalom viselkedését moderálta, együttműködési kényszert szült, apró lépésekkel haladó módszernek kereszteltetett, de idővesztést is eredményezett. Mivel a módszer, amely a nyolcvanéves közös utálatot kellene megszüntesse és ezzel az Egyesült Európában gyakorolt társadalmi nyugalmat (?) utánozza (ha eltekintünk az északír, baszk, korzikai stb. eseményektől, valamint a franciaországi, németországi, angliai, hollandiai muzulmán, hindu, roma, arab, török stb. közösségek kirobbantotta etnikai konfliktusoktól), nem rejthetjük el kétségeinket eme metódus sikerét illetően. Mert a hatalmat gyakorló és az említett szövetségek támogatását "élvező", az új európai viselkedést imitáló kormányfők álláspontja alapvetően ellenséges az őket parlamenti és kormánybeli egyezményes támogatásban részesítőkkel szemben (pl. a státustörvény relációjában). Minden jel arra mutat, hogy az "utódállamokban" nemcsak a nem tájékoztatott lakosság, hanem a kormányzat élén lévők is éretlenek tudatilag az integráció követelte reformokra, és azért értetlenkednek, mert nem is igen akarnák azokat végrehajtani.

És még egy kérdés: a nemzetiségük érdekeit védelmező, de a kormányzásban részt vevő vagy azt támogató szövetségek vajon nem érzik-e a helyzet abszurditását? Ez a jelen.

És most vessünk egy pillantást a bizonytalan jövőbe. Hogy ezt megtehessük, elemeznünk kellene az európai kontinens pillanatnyi geopolitikai helyzetét. De ez már egy másik írásnak lenne a témája.

Van egy utolsó kérdés, amelyet vajon a tervezett RMDSZ-kongresszus meg fog-e majd válaszolni? Mégpedig: fenntartható-e a mostani koalíciós jellegű együttműködés a kormánnyal? Ha igen, akkor mit kell változtatni a mostani politikai módszeren, hogy hatékonyabbá és gyorsabbá váljanak a nekünk kedvező reformok? Vagy ha nem, akkor mi a helyes teendő a jövőben?

Mert a kormányzat szándéka az előrehozott választásokkal kapcsolatban egy biztos parlamenti többségre való törekvést és egyidejű megszabadulást mutat a cseppet sem kellemes "támogatóktól". Ez a szándék logikusan következne a mára kialakult geopolitikai helyzetből.

Kövér Gábor
Arad

nyomtatható változat

Ne ölj!

Tudom, nem sok beleszólása van a magamfajta – egy a hatmilliárdból – kis szürke egérnek a világ vagy úgymond a nagyok dolgaiba. De ha beleszól is, az annyit jelent csak, mint egy pincsi ugatása-vinnyogása a környék komondorainak a kórusában.

Mégis megpróbálok csaholni, vinnyogni a magam módján, ha másért nem, hát magamért, mert holnap engem is érinthet ennek a kórusnak a következménye...

Már hetek óta a borzalom érzésével fekszem és kelek: mit határoznak a nagyok? Az Egyesült Államok iraki politikájáról van szó. Töprengek: nyolcvanadik évemet taposva, átélve a második világháború borzalmait, szüleimtől ismerve az első világháborúét (az apám nyolc évig volt katona, négyig a fronton), és belegondolva egy harmadik, egy, az eddigieknél ezerszerte borzalmasabb pusztításba, elszorul a torkom. Miért?! Miért kell ennek bekövetkeznie? Hogyan gondolkoznak azok az emberek, akik ennek a borzalomnak az előkészítésén "fáradoznak"? Az ő életük nem érték? Vagy úgy gondolják, hogy ők nem kerülhetnek veszélybe? A családjaik? Dehogynem! Hol van a józanságuk, emberi mivoltuk, amikor meghozzák ezeket a döntéseket? A felelősségükről nem beszélhetünk, mert: ki vonhatja felelősségre a hatalmasabbat? Épp ennek a hatalomnak a tudatában tervezik ördögi elképzeléseiket, mert: mit jelent Amerikának Irak mint erő, mint ellenfél (és egyáltalán még az sincs tisztázva: rászolgált-e a megleckéztetésre)? – nem többet, mint amikor én egy egeret megfogok és az visszakunkorodva megharapja az ujjamat. Ez azt jelenti, hogy Irak Amerikára nem jelent nagyobb veszélyt, mint rám az egér – és azt is jelenti, hogy az Irak elleni USA-invázió nem Irak és nem is Szaddám ellen irányul, hanem más gazdasági, stratégiai célok elérésére, amiről nem szól a fáma. Persze a végkifejletről ugyancsak nem beszélhetünk, mert: valami elkezdődik, de hogy hol fejeződik be, annak ma még nincs megmondhatója…

Ezért borzongok, ezért futkos a hátamon a hideg, amikor a rádiót, a tévéhíreket hallgatom. És nem kell ahhoz politológusnak lenni, hogy a nyilatkozatokból leszűrje az ember a valóságot, mert tessék csak figyelni Bush elnököt: most Irak jelenti a legnagyobb veszélyt Amerikára és a világra… mert lehet neki vegyi fegyvere vagy előállíthat atombombát… mert nem engedte be az ENSZ-ellenőröket… mert beengedi, de nem lehet neki hinni stb. Ugyan, kérem, ez már nem is banális, hanem nevetséges – akkor, amikor Amerika százával, ezrével tart bevetésre készen atom- és hidrogénbombát! És mi a garancia arra, hogy holnap vagy holnapután – "ha a szükség úgy hozza" – nem veti be ezeket? Hiszen már kétszer bevetette (Hirosima és Nagaszaki) – és nem Amerika-e az, amely ha a világon valahol "tűz üt ki", éppen akkor nincs ott?

Tegyünk ehhez még valamit? Azt hiszem, fölösleges. De azért talán még annyit, a különféle öngyilkos merényletekről: elítélendő, fájdalmas események ezek, és nincs rájuk felmentő magyarázat. De lehet-e bár egyetlen életet követelő tettre? Előre eltervezett gyilkosságra? Nem, nincs jogunk egyetlen emberi életet sem kockáztatni, tömegeket legyilkolni meg egyenesen akkora bűn, amit szavakkal nem lehet kifejezni. És semmiképp nem lehet józan ember az, aki tömegeket elpusztító terveket gondol ki. ők a politikai őrültek. Bizony. Jó lenne rájuk kényszerzubbonyt húzni, legyen az bár muzulmán vagy keresztény – de semmiképp ártatlan ezreket, tízezreket hajszolni pokoli pusztulásba…

És ami a legocsmányabb fintora ennek a pokoli tervnek: egy magát kereszténynek valló hatalom tervezi, bár egész biztos, hogy ismerik a tízparancsolat hatodik passzusát: Ne ölj!

Gábor Ferenc
Nagyszalonta

nyomtatható változat

Harmadszor Budapesten

Évek óta igyekeztem megismertetni szűkebb s amennyire lehet, tágabb környezetemmel, hogy mit is jelent december 1.

Azok körében, akik tudják ezt, gyakori definíció, hogy a románságnak örömünnep, a magyaroknak gyásznap. Sajnos azonban számos alkalmam volt arra, hogy megtudjam, ennek csak a fele igaz. A románság valóban ünnepel ezen a napon. őszintén, felszabadultan és sokuk szerint ez a legnagyobb ünnepük. Nem úgy a magyarság. A mai magyarság – kivéve azokat, akik román fennhatóság alatt élve kénytelenek elviselni az ottani ünnepi hangulatot – igen kis számban van tisztában azzal, hogy miért is gyásznap ez számunkra. Hogy ez annak a gyulafehérvári népgyűlésnek az évfordulója, amelyen kimondatott Erdély Romániához csatlakozása. Azé a népgyűlésé, ahova a MÁV ingyen szállította a részvevőket. Amelynek jelentőségét először talán Kós Károly mérhette fel, mint olyan, aki véletlenül szem- és fültanúja volt. Amely nagyobb terület elvesztését jelentette, mint a maradék ország.

A mai csonka anyaországban nem csupán arról van szó, hogy nincs igazi nemzeti öntudat, de mint azt nemrégiben valaki megjegyezte, itt valóságos csonka magyar öntudatot alakítottak ki. Olyat, amelyik nem tud az elszakadt magyarságról és azok gondjairól, amelynek nincs veszélyérzete, s amelyik nem tudja, hogy mit jelent a gyepű elvesztése egy következetes és ravasz etnikai tisztogatást folytató és másfél évszázada a terjeszkedésre játszó szomszéd mellett, még pontosabban, ravasz és olykor a fizikai megsemmisítés eszközeitől sem visszariadó, különféle szomszédok gyűrűjében. Ezek az emberek nem tudják, hogy ma is élnek a győztesekben a fokozott igények és étvágyak, határtalanul – illetve pontosan megjelölt határokat emlegetve. Miközben gazsulálunk nekik s érzékenységeiket lessük, azonközben ott nyíltan vagy félig rejtve élnek a további igények, vagy az azt cinkosan támogató magatartásformák. Mit tudják ők, hogy alig néhány éve még a "de la Nistru pîn’ la Tisa" jelszó hallatán a román demokratikus parlamentben tapsvihar tört ki. Azt sem tudják, hogy nem is olyan régen még vígan cikkeztek a jugoszláv lapokban a Balatonnál meghúzandó határ igazságosságáról stb. Lehet ezekre a szélsőséges megnyilvánulásokra legyintgetni, de ne feledjük, hogy száz éve egy ennél jóval nagyobb távolságban húzódó határ emlegetésére is rálegyintettek. S azt sem veszik figyelembe, hogy a trianoni béke igazságtalanságát hivatalosan ma sem ismerik el az "elkövetők", annak ellenére, hogy következményei az emberiség egyik legnagyobb tragédiájához vezettek. Mi több, az ezzel kapcsolatos negatívumok erkölcsi következményeit is mi kell elviseljük mint úgynevezett bűnös nemzet.

És nem tudják, hogy Romániában hányszor emlegetik Budapestet, mint olyan helyet, ahol már kétszer jártak s ahová eljönnek – ha kell – harmadszor is. Ennek az általuk kirabolt városnak a lakossága minderről mit sem sejtve sétál a sajátjának gondolt román zászlószínek alatt.

Nos, a románok szótartó emberek, ha ilyesmiről van szó.

Elérkezettnek látták az időt arra, hogy harmadszor is eljöjjenek. S ahogy a harmadik világháború puskalövések nélkül zajlott le, ők is követték a példát. Ügyes diplomáciai húzással élve, a nemzeti érzést nélkülöző, közömbös és nemzetietlen magyar(nak nevezett) kormány oda nem figyelését kihasználva, kitűzték képletesen a valódi román trikolórt is a magyar főváros szívében, a Kempinski hotelre. Ha kissé paranoidabb vagyok, akkor ezen még elgondolkodhatok. Mert lehet itt szó cinkosságról is. Persze ebben az esetben felmerül a miért? Akkor pedig két dologra gondolhatunk. A miniszterelnök zsarolhatóságára vagy a jelenlegi kormány bosszúvágyára, amely sokszor abban nyilvánul meg, hogy nem az számít, amit tesz vagy mond, csupán az, hogy az ellenkezője legyen annak, amit a polgári kormány tett.

De érdemes arról is beszélni, hogy miért volt fontos ez Romániának. Belpolitikai hozadéka van a pártelnök-kormányfő szempontjából? Vagy egyéb? Miért kell ezzel is izgatni a kedélyeket és megsérteni másfél-kétmillió alattvalóját? Persze ha azt vesszük, hogy miért kellett tavaly az ünnepséget Csíkszeredába vinni, akkor nincs értelme tovább gombolyítani ezt a fonalat...

Medgyessy Péter mindenesetre – amint az "természetes" is – egyenes folytatója volt Grósz Károlynak és az aradi "szép napoknak".

Lehet a kérdést megközelíteni más oldalról, és naiv meséket mondani arról, hogy ez a gesztus éppen a megbékélést szolgálja, de vagyunk néhány milliónyian, akik jól tudjuk, hogy ez mennyire meddő remény és mennyire bizonyítéka gyengeségünknek. Az a kevéske keménység és határozottság, vagy még az sem, csupán méltóság, amit Orbán Viktor mutatott délkelet felé, elég volt arra, hogy tiszteljék és tárgyalási pozíciói javuljanak. Az Orbán–Nãstase-nyilatkozat aláírásakor sokan kérdezték, mit jelentett Orbán mosolya. Szerintem egy diplomáciai sikert elkönyvelő mosoly volt. Ráadásul Nãstasénak is megadta a lehetőséget, hogy befelé, saját országa felé sikerként mutathassa fel. Mindketten tudták, hogy szemben a 23 milliós durva hazugsággal, itt a semmiről írnak alá egyezséget. Mindent jól láthattunk a híradókban. December 1-jén ezzel szemben az elektronikus média nem árasztott el képekkel. Csendben zajlott az esemény, a legtöbben nem is tudtak róla. Az a mosoly azonban Nãstase arcán jelenhetett meg. Egész Románia meg nevethet a markába. Mert nekik ez fontos, nekik van öntudatuk, büszkeségük, sőt – kellően el nem ítélhető módon – igényük a szomszéd megalázására.

Szóba elegyedtem egy átlag magyarral, baloldali szavazó volt az istenadta. Mikor erről kérdeztem, nem tudott semmit. (ő csak baloldali sajtót olvas, amely viszont nem erőltette a témát.) Nem akarta elhinni. Nem is értette. Rövid és tárgyszerű háttérmagyarázatom után azonban összecsapta a kezét és így szólt: én minderről nem sokat tudtam vagy hallottam, de ha így van, akkor ez képtelenség, ez megalázó.

Tehát elég lenne a józan paraszti ész és a korrekt információ is a kérdés tárgyilagos megítéléséhez?

De akkor mi van a magyar kormány háza táján? Náluk ugyanis e két feltételnél több is rendelkezésre áll.

Szász István Tas
(Leányfalu)

nyomtatható változat

ó, zöld fenyő

Itt a lé a tét!

A felmérések szerint a Magyarországon még újdonságnak számító valóságsók egyre-másra döntögetik a nézettségi mutatókat.

A szereplők igyekeznek természetesen viselkedni. Persze a rejtett, de nem titkos kamerák kereszttüzében ez egy cseppet sem egyszerű feladat, s annak tudatában, hogy milliók tátják a szájukat a képernyőre, a 12 összezárt ember persze némileg rá is játszik mindarra, amit mond, cselekszik...

A valóságsók egyben tényleg valóságosak: sajnos ez a való világ. Millió óvatlan – önmagát csak á, szórakozom kijelentéssel nyugtatgató – néző esik szellemi áldozatául a destruktív, igénytelen szórakoztatásnak. Merthogy a nézők egyike-másika addig süllyed, amíg hagyják, azt eszi, amit kap. Cseppet sem válogatós. Ebbe a képbe szervesen beleilleszkedik az, amit az egyik neves magyar rendező nyilatkozott a minap: "A magyarországi kereskedelmi televíziók kimondottan művészetellenes tevékenységet folytatnak. Abból élnek, az a dolguk, hogy leépítsék a nagyközönség nívóját, igényét arra, hogy újra filmet nézzen, színházba, kiállításokra járjon, CD-ket vásároljon".

Ugyan, kérem, ne tessék már állandóan azt szajkózni, hogy az unióban csak a tudás, a tehetség, a nyelvtudás, a diploma lesz a mércéje a fiatalnak. Hiszen világosan kirajzolódni látszik ennek a szöges ellentéte. Maszat Rózsi fogja a batyuját, és beköltözik a nyitott szemek házába. Nincs nehéz dolga: csak önmagát kell adnia, semmi többet. Ánglisul, burkusul itt nem kell hadoválni, sokkal nagyobb sikere van a nyílt színi szexnek, zuhanynak, no meg a nyomdafestéket nem tűrő szavaknak.

A millió néző meg tátja a száját, bambul és jóízűen csámcsog. A fertőzöttek autogramra vadásznak, és teljesen betölti a napjukat, az életüket a sztár, aki tegnap még tehenet fejt a magyar rónaságban. A lényeg, hogy tűnjenek már el azok a fránya erkölcsi és lelkiismereti gátlások, helyette elég csupán, ha az állati ösztönök lépnek elő. Szóval, elmondom, brádör, így, ország-világ előtt, hogy k.... nagy sztár vagyok.

Össznépi interaktív társasjátékban élünk. Tessék bekamerázni a szemétdombokat, a vasútállomásokat, az aluljárókat, a nyilvános illemhelyeket, és máris kezdődik a tömeges szerepjátszás.

Fábián Tibor

nyomtatható változat

Felhívás

Wlassics Gyula, a Millennium kultuszminisztere 150 éve született Zalaegerszegen. Tiszteletére szülővárosában emlékkötet kiadását tervezik a kortársaival (Benczúr Gyula, Jókai Mór, Benedek Elek, Gyulai Pál, Szekfü Gyula stb.) folytatott levelezés felhasználásával, címe Wlassics Gyula és a művészetek, levelek a XIX. századvégről. Egy neves marosvásárhelyi tanfelügyelő, Deák Lajos levele is fennmaradt az Országos Levéltárban, amelyben ifjúkori kapcsolatukról és a tárcától 1903-ban elköszönő miniszter érdemeiről írt. Deák Lajosról, aki feltehetően Zalából kerülhetett Marosvásárhelyre, a kötet szerzője kevés adattal rendelkezik, ezért felhívással fordul mindazokhoz, akik a kiváló tanférfiú életútjáról bármilyen dokumentummal rendelkeznek (levél, fotó, újságcikk). Az iratok másolatának megküldésével sokat segítenének munkásságának feltárásában. A dokumentumokat az Erdélyi Napló szerkesztőségébe vagy Borbás Györgynek, a borbasgy@zmgzeg.sulinet.hu címre lehet elküldeni.

nyomtatható változat

Postabontás

Mészáros Istvánnak Marosvásárhelyre: nem tudjuk, mi történhetett, de az ígért írást mind a mai napig nem kaptuk meg. Nem jött öntől levél se a jelzett cikkel, se fényképpel, ezért aztán nem is volt, mire válaszolnunk! Csak nem kallódott el a posta útvesztőjében?

Bikfalvy György (Tasnád) egy könyvbemutatóról és kiállításról küldött egy nehezen olvasható, kézzel írott beszámolót. Megküzdöttünk volna vele, de Kádár Ferenc (költő) és Vénig László (fotós) Múzsák ölelkezése című közös munkájáról írtunk volt annak idején, a kötet megjelenésekor. Köszönjük fáradozását azzal, hogy a két szerző munkáit szívesen ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Rövid Márta (Nagykágya) Karácsony az Adventben címmel írt egy szép, szívhez szóló, hívő keresztyéni lelkülettel fogalmazott "vigasztalást", talán valamelyik egyházi kiadványban helye lett volna. Mi ugyanis ebben az esztendőben Sebestyén Péter erdőszentgyörgyi plébánosnak, lapunk régi barátjának hasonló témájú írását részesítettük előnyben, már csak azért is, mert mindenkit megelőzött vele. Kágyai olvasónknak nagy tisztelettel és szeretettel köszönjük meg fáradozását, arra kérve, ne nehezteljen ránk, amiért nem tudtunk helyet szorítani írásának.

Ugyancsak szabadkoznunk kell Józsa Csaba szilágyperecseni és Dobos Margit nagyváradi olvasóink előtt, akik vállalkozásaikat szerették volna reklámozni egy-egy beküldött ingyenes apróhirdetési szelvényen: cégszerű hirdetményeket ingyen nem áll módunkban közölni, az üzleti reklámnak ára van. Az ingyenes apróhirdetés lehetőségét magánszemélyek számára magántermészetű ügyletek lebonyolítására ajánlottuk fel a kezdetektől. Megértésüket kérve annyit tehetünk, hogy közhírré tesszük: ismerőseiknek, partnereiknek mindketten kellemes ünnepeket és sikerekben gazdag boldog új évet kívánnak!

Dézsi Dénes, Csomortáni Albert Mihály és más sepsiszentgyörgyi olvasóink aggódva érdeklődtek csütörtökön és pénteken telefonon, hogy mi történhetett, miért nem kapható városukban az Erdélyi Napló múlt héten megjelent 50. száma. Rövid nyomozás után kiderítettük, hogy a kolozsvári Hyparion lapterjesztő cég csak péntek reggel kezdte el kiszállítani a különböző székelyföldi városokba a kedden megjelent lapszámokat. Minden jel arra mutat, hogy jelen, idei utolsó számunkat is csak pár napos késéssel, valószínűleg karácsony után fogja tudni eljuttatni számos településre nevezett cég. Olvasóinktól szíves elnézést és megértést kérünk a nevükben is, és tanácsoljuk: január 7-éig, következő számunk megjelenéséig az 50-es és 51–52-es lapszámainkat keressék az újságárusoknál!

A szerkesztő a maga során szintén jókívánságait küldi – e rovatban is – lapunk minden kedves olvasójának, levelezőjének, munkatársának, abban a reményben, hogy 2003-ban is sok levelet kell majd fölbontania és átböngésznie. Írjanak! Senkit és semmit sem hagyunk válasz nélkül...

nyomtatható változat

In memoriam Ferenczy István

Pótolhatatlan veszteség érte a marosvásárhelyi, az erdélyi színjátszást. December 17-én, életének hatvanötödik évében elhunyt Ferenczy István Szentgyörgyi-díjas színművész. A legendás Székely Színházban kezdte pályáját, ahova Tompa Miklós szerződtette, akinek kedvencei közé tartozott. "Én szélsőséges természet vagyok – vallotta egy interjúban –, s ha valamibe belevágok, rámegyek teljes gőzzel." Ezzel magyarázható, hogy a hatvanas években, úgy érezvén, nem foglalkoztatják eléggé, már-már szakított a színjátszással. Első, általa is jelentősnek tartott szerepét Németh László A két Bolyai című drámájában kapta, Jánost alakította. Ezt követte Kocsis István monodrámája, a Bolyai János estéje. Azóta sokan, akik látták alakításait, ha Bolyai Jánosra gondolnak, mindig Ferenczy István alakja jelenik meg előttük. Pályája során olyan világirodalmi nagyságok darabjaiban játszott, mint Shakespeare, Goldoni, Schiller, Shaw, Csehov, Gorkij és Dürrenmatt. De mégis a magyar drámairodalom, Madách, Katona, Móricz Zsigmond, Németh László vagy az erdélyi Tamási, Sütő András és Székely János darabjainak szereplői álltak hozzá a legközelebb. Cseres Tibor a Holt vidék című regényéből készült filmben ő játszta az egyik főszerepet, a másikat Törőcsik Mari. Az évek során őt is csábították szerencsésebb tájak, társulatok, de ő maradt. Most már végérvényesen. Karizmatikus személyiség volt, a született művészek fajtájából. Alakja örökre összenőtt a várossal, Marosvásárhellyel. Szálfa termetére, kedvenc szűrő nélküli cigarettájának füstfelhőjére, sajátos hanglejtésére, meleg emberségére jó lesz visszaemlékezni. Ameddig csak tehetjük.

Sz. L.

nyomtatható változat

*

A moldvai csángómagyarok lapja, a MOLDVAI MAGYARSÁG egy adventi verssel indít, a Domokos Pál Péter Alapítvány tízéves tevékenységéről Borbáth Erzsébet írt beszámolót, kiegészítve azt az alapítvány által támogatott csángómagyar diákok névsorával. Halász Péter folytatja Külsőrekecsin történetének és a falu belterületi helyneveinek ismertetését. Pozsony Ferenc és Radu Rosetti tanulmányai román nyelven olvashatók, előbbi a csángók eredetéről, utóbbi a moldvai katolikus püspökségekről ír. Ferenczes István Perka István balladájával folytatja Moldovának árva népe című útinaplóját, a gyermekekre népmesével és játékkal gondoltak a szerkesztők.

nyomtatható változat

Évfordulók

* 170. évvel ezelőtt, 1832. december 17-én indította meg Kossuth Lajos az Országgyűlési Tudósítások című hetilapot. * 10 évvel ezelőtt, 1992. december 26-án hunyt el New Yorkban Kemény János (John Kemeny) matematikus, professzor, a Basic számítógépes programnyelv egyik szülőatyja.

nyomtatható változat

Szilveszter

A nagyváradi Vigadó Klub magyaros szilveszteri mulatságot szervez a Moszkva (volt Szilágyi Dezső) utcai Tempo Klubban (volt Nyomdaklub), batyus alapon. Veress László és Erika szolgáltatja az élő zenét, a beugró kétszázezer lej, érdeklődni és jelentkezni a 0259/ 129-688-as telefonszámon lehet, Sárközi Erzsébetnél.

nyomtatható változat

borkalauz

Mihez milyen bor illik?

Ünnepi fogások válogatott kísérői

A sötét húshoz vöröset, világoshoz fehéret alapszabály nem mindig garantálja, hogy a fogásokhoz töltött borok valóban megfelelőek. Akkor választunk jól, ha a bor és az étel aromája tökéletesen megfér egymással, illetve kiegészítik egymást. A fogások és az italok megfelelő sorrendje különösen a többfogásos lakomáknál fontos. Ha többféle bort szolgálunk fel, a fehér megelőzi a vöröset, az enyhébb ízű a fűszeresebbet, a könnyű a nehezet, a száraz az édeset, a hideg a meleget. A nem túl fűszeres fogás megelőzi a pikánsabbat, a kissé sós pedig az édeset.

Fehérborok

GYÜMÖLCSÖS-ILLATOS * A száraz, fiatal rizlingek főleg édesvízi halakból, például pontyból készített fogásokhoz fogyasztva érvényesülnek, de a gyümölcsös zamatú fehérborok a tenger gyümölcseivel, így a rákkal is tökéletes ízharmóniát alkotnak. Üdítő savasságuknak köszönhetően megkönnyítik a nehezebb, zsírosabb húsételek, többek között a sertés- és kacsasült emésztését is.

TESTES-ÉRETT * Különleges ételekhez különleges italok dukálnak. A legjobb érett és száraz rizlingfajták, a nagy chardonnay-k (királyleányka, leányka, fiatal és friss hárslevelű) a nemes tengeri halak mellé kínálva fejtik ki a legjobban aromájukat. Ezek a fiatal és karakteres illatok bátran ajánlhatók még mártásos csirkehúshoz, sült kacsához, pulykához, gyöngytyúkhoz, borjúfiléhez, borjúkarajhoz és borjúmájhoz és -veséhez.

FűSZERES-ILLATGAZDAG * Ha tojásos vagy hideg szárnyasételekhez, pacalhoz, ázsiai fogásokhoz vagy esetleg dióhoz, mogyoróhoz keresünk kísérő italt, elsősorban a fűszeres traminik, a muskotályok, a teljesen érett rizlingek és a testes szilvániák jöhetnek számításba. Vigyázzunk a magas alkoholtartalmú borokkal, mert az erősen fűszerezett ételeket ezektől még csípősebbnek fogjuk érezni. Ez pedig nagyban csökkentheti élvezeti értéküket.

NEMES-ÉDES * A késői szüretelésű borok, az aszúk, valamint a jégborok – vagyis az első fagyok után leszüretelt szőlőből érlelt nedűk – édeskés aromájukkal nagyszerűen kiemelik a tejszínes mártásban párolt szárnyasok zamatát. Élvezetes ízkombinációt alkotnak a gyümölcsös vagy mézes sertéssülttel is, ezenkívül ugyancsak remekül illenek különféle desszertekhez, édes és sós süteményekhez.

Rozé

Pikánsan ízesített ételek – például fűszeres rizses hús, zöldséges előételek, tojásos fogások, saláták vagy grillezett húsok – mellé a könnyű, száraz és fanyar rozé borok illenek, mert mindezeket nagyszerűen kiegészítik. Ügyeljünk rá, hogy fogyasztás előtt a rozé bor mindig jól le legyen hűtve.

Vörösborok

GYÜMÖLCSÖS * Meglehetősen széles a választék savanykás, üdítő vörösborokból – a borbarátok örömére. Ráadásul ezek a fajták viszonylag olcsón kaphatók. Idetartoznak a fiatal vörösborok, az olasz chianti, a magyar kékoportó és kadarka és még sorolhatnánk. Mindenekelőtt kolbászfélék, felvágottak, pástétomok, hidegtálak, pizza, tésztafélék mellé javasolhatók.

NEHÉZ-GAZDAG * Szívesen látott kísérő ital húsközpontú étrend esetén a méltán híres francia burgundi, a merlot vagy az egri bikavér. Az említett borfajtákhoz a legkedveltebb ételek a hátszín, a rostélyos, a marhasült, a báránycomb, a vadhús minden változatban, pikáns mártásokkal, valamint a csirke vörösborban. Ezenkívül a fűszeres kemény sajtokhoz, a dió- és mogyorófélékhez ugyancsak nagyszerűen illenek a nehéz vörösborok.

ÉRETT-TESTES * A cseranyagokban gazdag, érett vörösborok, például a bordói, a burgundi vagy a chianti classico főképp a klasszikus konyha húsételeivel harmonizálnak. Testes vörösborokat elsősorban marha-, borjú- és bárányhúshoz kínáljunk, de a csirkéből, gyöngytyúkból, galambból és vadszárnyasokból készült fogásokhoz is kitűnőek. Az ínyencek a nem túl intenzív ízű vadhoz (például őz) is előszeretettel fogyasztanak ilyen borokat.

*

Amit a borokról még tudni érdemes * Ha a desszert mellé kínálunk bort, vigyázzunk, hogy édesebb legyen, mint maga a desszert, különben nem lehet érezni a nedű eredeti aromáját. Ezenkívül minden borfajtára érvényes, hogy félórai úgynevezett szellőztetés megemeli az ital élvezeti értékét.

nyomtatható változat

Utánzó kínaiak

A pekingi Selyempiacon selymet is lehet ugyan kapni, de a bódék tömve vannak hamisított Gucci és Mango női táskákkal, Boss nyakkendőkkel, Yves Saint Laurent férfiingekkel. Az ország piacain kapható hamisítványok értéke – a Zsenmin Zsipao pártlap, a helyi Pravda szerint – meghaladja az évi 16 milliárd dollárt. Az amerikai Procter and Gamble kozmetikai óriás egymaga évi 150 millió dolláros bevételtől esik el a márkanevei alatt futó koppintások miatt. Az óriási hamisítóipar egyrészt jelentős bevételkiesést okoz a nagy márkák kínai beszállítóinak, másrészt az állandósult bírálatok miatt sokszor hozza kellemetlen helyzetekbe a Nyugat-Európában és Észak-Amerikában járó pekingi politikusokat. A kormányzat az idén megtette az első nagy lépést a hamisítványok ellen: a szeptember 15-étől hatályos márkanévtörvénnyel.

Az utóbbi hónapokban néhány demonstratív "házkutatást" tartottak az ipari méretű hamisítás melegágyának számító Dél-Kínában, illetve az illegális kereskedelem központjaiként számon tartott tengerparti városokban. Az egy-egy lakásban, raktárhelyiségben sebtében felállított sufniműhelyeket a vállalkozók általában néhány hónapra bérlik ki. A munkára vidékről hívott parasztokat szerződtetnek családostul, akik a megbízás idején nem hagyhatják el a területet. Razzia esetén az üzem egyszerűen felpakol, és átköltözik egy másik helyiségbe. Az illegális üzemek több százezer, az elmaradott vidékről érkező, e lehetőség híján éhkoppon maradó, képzetlen munkaerőt foglalkoztatnak.

A Tajvani-szoros partján fekvő Fucsian tartomány fővárosában, Fucsouban tavaly augusztusban közel 50 ezer pár Reebok, Nike és Adidas sportcipőutánzatot gyűjtöttek be. Idén áprilisban Csö-csiang tartományban, a nagy nemzetközi forgalmat lebonyolító ningbói kikötőben berakásra váró hamis Rolex óraszállítmány került elő többtonnányi Adidas és Nike sportöltözék, valamint Toyota és Honda autóalkatrész-koppintások társaságában. Pekingben nemrégiben hamis kozmetikumokat égettek el. Kínában egyébként nemcsak luxuscikkeket hamisítanak nagyban, hanem például gyógyszereket is: e tevékenység központja a Washington Post szerint az alig 200 ezer lelket számláló Puning városka. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint a világon forgalmazott gyógyszerek 8 százaléka hamis, a kínai városokban ez az arány 40 százalékra tehető.

A mintegy 20 éve elindult ipari méretű hamisítás ugyanakkor része Kína jelenlegi gazdasági sikereinek. A kormányzat ma már – a külföldi tőke idecsalogatása érdekében – üldözi az illegális gyártókat, forgalmazókat, a kiskereskedelemben azonban még mindig zavartalanul árulják a 20–300 jüanos (70–10.500 forintos) Rolexeket és társaikat. A kínai hatóságok sokszor azt ajánlják a multiknak, hogy saját maguk is nyomoztassanak, ha el akarják csípni az utánzatgyártókat. A hamisítás elleni központi küzdelem így egyelőre inkább csak látványos, mint hatékony, s – bár egy állami alkalmazott csak azért, ha nem jelenti, hogy illegális kereskedelemről értesült, akár 5 évi börtönt és kaphat – a kilátásba helyezett büntetések dacára is akad még megvásárolható hatósági ember.

nyomtatható változat

Aki fogalommá tette a nevét

Kevesen mondhatják el magukról, hogy nevük még életükben bekerül az értelmező szótárba. A Conrad Röntgen német fizikus fölfedezte sugarak által végzett átvilágítási eljárás csak a tudós halála után vonult be a köztudatba, röntgenezésként.

Ritka kivételt képez tehát Günter Wallraff német tényfeltáró újságíró. Az ő nevéből képzett ige (wallraffen = wallraffozni) a 90-es évek óta benne van a svéd értelmező szótárban, a következő magyarázat kíséretében: a társadalom ismeretlen szférájának inkognitóban való kifürkészése. Csakugyan ez (volt) a bajuszos német újságíró specialitása, amikor a 70-es és 80-as években előbb mint Ali, a török vendégmunkás, majd mint Hans Esser gyakornok fürkészte ki a Thyssen acélkonszern, illetve a Bild bulvárlap belső világát: a vendégmunkások embertelen, életveszélyes munkakörülményeit és a Springer lapkiadó zászlóshajójának kíméletlen, a valóságot gyakran elferdítő, a magánszféra szentségét semmibe vevő, szenzációhajhász módszereit.

Mint Wallraff minap a ZDF televízióban elmondta, a Bild stílusa és módszerei alig változtak harminc év alatt. A lap mindazonáltal óvatosabb lett, a korábban szinte hetente elkövetett hírnévrontások, rágalmazási esetek mára ritkábbá váltak. A Thyssennél hatottak a Ganz unten (Legalul) című könyv leleplezései: a több százezer példányban elkelt riportkötet nyomán a cégre 1,2 millió márka bírságot szabott ki a bíróság. A konszern erre nemcsak a német, de a külföldi munkások körében is kötelezővé tette porszűrő maszkok és védősisakok használatát.

Wallraff mégsem elégedett. Mint megjegyezte, országosan tekintve alig van javulás a munka frontján. "Ma is kelet-európai melósok tízezrei dolgoznak sanyarú körülmények között, kéteurós órabérért Németország gyáraiban és építkezésein" – fogalmazott. A kérdésre, miként tudott hitelesen elvegyülni a Thyssen török munkásai között, az újságíró elárulta: az "álruha" felöltése előtt részt vett egy többhetes intenzív török nyelvtanfolyamon. "Irgalmatlanul nehéz volt, és egy percig sem reméltem, hogy anyanyelvi szinten meg fogok tanulni törökül. Ezért kitaláltam, hogy az anyám voltaképpen görög, s az anyanyelvem is az. Ez annál is könnyebb volt, mivel annak idején ógörög és latin nyelvet tanultam a gimnáziumban, az ott szerzett tudást csak föl kellett frissítenem."

Noha könyvei alapján sztárriporternek számít, Wallraff kerüli a rivaldafényt. Hatvanadik születésnapján, amelyet október elsején ünnepelt, inkább külföldre ment az esetleges méltatások, ünneplések elől. A nevezetes napon avatták fel ugyanis Afganisztán egyik vidéki városában azt a leányiskolát, amelyet Wallraff és a Cap Anamur humanitárius szervezet adományaiból hoztak létre. Az iskolában 450 lány tanulhat – olyan fiatalok, akik a tálibok rémuralma alatt mindenfajta oktatásból ki voltak rekesztve.

A napokban ismét útra kel a német újságíró – ezúttal nem rangrejtve. Irakba készül, hogy találkozzék az ottani kurd kisebbség tagjaival. Attól tart, hogy az Egyesült Államok előbb vagy utóbb megtámadja Irakot. A helyszínen kíván lenni, hogy emberi jogi aktivistaként tanúja lehessen annak, miként bánnak az iraki hatóságok, illetve – majd ha lesz amerikai támadás – az inváziós csapatok katonái a kurdokkal, akik nagy reményeket fűznek Szaddám Huszein uralmának megdöntéséhez.

nyomtatható változat

Eljutni a túlsó partra

* Döntéseinket nem szabad a végtelenségig halogatni. Ne feledjük el, hogy körülöttünk ma már semmi sem olyan, mint régen, és sorsunk megváltását csak önmagunktól remélhetjük. Első lépésként mindenképpen ajánlatos, hogy alaposabban megismerjük a magáncégek, a vállalkozók világát – csak errefelé érdemes próbálkoznunk.

* Tájékozódásunkban tartalmas fogódzót nyújthat Matekovics János Eljutni a túlsó partra című könyve, amely mintegy hatvan riportban és interjúban, bensőséges, őszinte beszélgetések és vallomások során visz közelebb ahhoz az életformához, amelyről e könyv elolvasása után jóval többet fogunk tudni, mint azelőtt.

* A vaskos, 554 oldalas kötet 200 ezer lejbe kerül. Megrendelését az alábbi címre küldje: Lehel Kiadó, Matekovics János, Str. László Ferenc nr. 5., bl. 9., ap. 15., 4000 Sfântu Gheorghe, jud. Covasna. A megrendeléseket a beérkezés sorrendjében januártól kezdődően a kiadó saját költségén utánvéttel postázza. Érdeklődni a 0267/318-845-ös és a 0744/300-469-es telefonszámokon lehet, illetve a lehelkurt@freemail.hu e-mail címen.

nyomtatható változat

legyünk humorunknál

Kovi ubi

Julcsa a spájzban kutakodott az üvegek között. Egy hokedlin állt és a fél lábával egyensúlyozott.
– János, gyere segíts, nem találom a kísérleti üveget.
– Mit mondasz? – kérdezte János a szoba legmélyebbik zugából.
– Nem hallom – kiáltott vissza Julcsa. Ezzel meg is lett volna a párbeszéd, ha nem csöngetnek.
– Ki az? – kiabált ki Julcsa a spájzból, a hokedli tetejéről.
– Ki az, ki az? – brummogott János, és sietett ajtót nyitni, mert ő már tudta, ki az, hiszen időre megbeszélték. Dani volt az, és a kocsmába indultak volna. Azaz csak indultak volna, ha Julcsa le nem pattan a hokedli magasából, kezében az üveggel.
– Megvan! – nézett körül diadallal.
– Mi van meg? – kérdezte Dani.
– Hát a kísérleti üveg.
– Miféle kísérleti üveg?
– Dani, még a nyáron olvastam a női magazinban, hogy eltehetem én a nyár ízeit, ehetek én télen is kovászolt uborkát, ha a recept szerint teszem el. Ez a kísérleti üveg. Ha beválik, akkor jövőre is ezt teszem el.
– És bevált?
– Még nem tudom. Most fog kiderülni.
– Jaj, Julcsa – szólt közbe János –, délelőtt néztem a televízióban a parlamenti közvetítést. Most, hogy így látom az üvegben az uborkákat zsúfolódni, ott bizony sok foghíj akadt. Emlékszem, egy éve is így volt, akkor azt mondtam, ha más lesz kormányon, bezzeg majd megszűnnek a foghíjak. Tévedtem. No de nem is ezt akartam mondani. Hanem volt nagy vita. Egymás után szólaltak fel a képviselőink, hogy a román miniszterelnök ne itt ünnepeljen, amikor nekünk ez az ünnep szomorú. És szégyen-gyalázat, hogy a magyar miniszterelnök is vele ünnepel. Na és akkor felállt a kovi-ubi, mit felállt, lendületesen felpattant, és megvédte a miniszterelnököt, mondván, hogy ami egyik országnak ünnep, az a másik, szomszédos országnak gyász. Hiszen ami az egyik népnek öröm, az a másiknak bánat. Valahogy így próbálta védeni miniszterelnökét, vezérét.
– Ki az a kovi-ubi? – kérdezte kíváncsian Dani. – Az is valamiféle kísérleti üveg?
– Hát az lehet, hogy kísérleti, de nem sikeres kísérlet eredménye. Nem úgy, mint a Julcsáé.
– Honnan tudod, hogy milyen? Hiszen még nem is ettünk belőle.
– Julcsa lelkem, te csak jót tudsz készíteni.
– Ne hízelkedj Jani. Még el találok olvadni, és akkor mi lesz veled? Ki tesz el neked jövőre is kovi-ubit?
– Ne most édelegjetek. Indulni kellene.
– Igaz is, ki is az a kovi-ubi? És mért az?
– Mert savanka egy kicsit az arca. Mintha folyton fájna a gyomra, vagy mi. Lehet, hogy ettől olyan meggyőződésesen erőszakos is.
– Na, de hogy hívják?
– A külügyminiszter. Most nem ugrik be a neve, de azt is mondják rá, hogy ő a miniszterelnök magyar hangja. Savanyú magyar hangja. Mondom én. Kovi-ubi, télen-nyáron.
– Jaj, János, menjetek már, nem tudom leellenőrizni az uborka savanyúságát, ha itt lábatlankodtok.
Jánosék kaptak az alkalmon, gyorsan kiosonkodtak az ajtón, maguk mögött hagyva a savanyúságot, és bandukoltak a kocsma felé, hogy megfeledkezhessenek mindenről. A kísérleti üvegről és a parlamenti kísérletről egyaránt.

Gyurkovics Tibor

nyomtatható változat

Zágoni Attila paródiája

Farkas Árpád

Télvíz idején

Türemlik az éj, akár a laska
asszony-kezek botykos bütykei alatt,
fagykutyák csaholnak a tornácon,
ajtófélfát esznek (csak a vasszeg marad),
és ébresztgetik az aludttejet,
mely szunnyad már vagy ezer éve –
egy köcsögben félretéve
joghurtnak.
Cudar hideg van, mínusz celsiust
mérnek a higanyok,
de azért ti menjetek, pogánykodva gyalog,
én is megyek majd, mert létezem, sőt vagyok,
ha nem is feszt, de ezer éve,
megmaradásban, félretéve –
nem joghurtnak, magunknak.
Kint lehullt a hó, és elhullt egy csődör,
megdöglött hát a galopp, a vágta,
de jászolhoz üget a székely,
s maga falja a zabot, a sarjút,
nagy harapással, mint aki várta,
hogy kóstolja a kóstot.
Kinn fagy van, és a hó egyre hull,
a celsius mínusz, vagy legalább is null,
a higany is reszket, akár egy kölyök-gyík,
s titokban forralt cujkával álmodik,
de nem mondja...
Nincs forgalom a Hadak útján,
nem tolnak pityókát, krumplit;
sunyít a talicska, s a gazda kezén
két kivénhedt vízhólyag
versenyt hortyogva szundít.

*

De feldühödnek egyszer majd a kályhák,
és lesz tavasz, lészen meleg kánikula,
adatik majd sáté, a sátéhoz barom,
szarva közt perec (vagy vekni, ha akarom!),
a jószág alatt lesz hídlás,
azon pedig ganyé és mellette alom,
ám én akkor is a ceruzám hegyezem,
és a bajszom alatt újfent havazom...

nyomtatható változat

Eszperente-remekek

Alkohol: szeszes cseppek egy kehelyben.
Ábrándozó: merengve eget les.
Ágy: este fekhelyed.
Barlangtúra: nedves, meredek helyekre ereszkednek le. Lent meg egerek kedvelte keskeny helyeken keveregnek.
Bilincs: fegyencek keze ebbe lesz helyezve.
Borotva: penge, mellyel felesleges pelyheket szedsz le.
Családfő: kenyeret keres, gyermeket nevel.
Diszkrét: jellemes ember, eseteket nem fecseg el.
Esernyő: mennycseppek ellen felemelt nyeles, feszes, fekete lepellel fedett szerkezet.
Finnyás: legremekebb eledelt elejbe teheted, ez lesz felelete: nem kell, ezt sem eszem.
Gyalogtúra: hegyeken fel s le szervezett menet, esetleg keveset keresett remek helyekre.
Hálózsák: elernyedt emberek meleg fekhelye.
Hátizsák: hevederre szerelt szerkezet, melybe rengeteg feleslegest tehetsz.
Hegymászó túra: legmeredekebb helyeken vezet fellegekbe.
Ikrek: ketten lettek egyszerre.
Kerékpártúra: emberek eszeveszetten kerekeken tekeregnek.
Konzervnyitó: ehetsz kenetlen kenyeret, mert reggel nem tetted be.
Kulacs: menetre tervezett levek helye ez.
Sátor: leesett nedvek ellen szerkesztett, mely nem merev, de fedett hely.
Színház: emeletesre megszerkesztett hely, melyben egyesek egy emelkedettebb s lepellel elrekesztett helyen fejben megjegyzett szerepeket csevegnek, esetleg szerelmes jeleneteket. Ezer meg ezer ember remegve, esetleg nevetve mered e jelenetekre, s egyszerre tenyereket hevesen egybever. Ezt befejezve egyszerre elmennek, megjegyezve: ejnye, de kellemesen telt el e remek este.
Teljesítménytúra: kerge emberek hetekre tervezett menetet ezeregy percben tesznek meg.
Térkép: terek helyett megfestett jelek egyvelege rendezve.
Túravezető: embereket vezet tervezett helyekre.
Vándortúra: heteket mehetsz rengeteg teherrel.

nyomtatható változat

giccsparádé

Így írtok ti?

Egyházi jellegű kiadványban olvastuk egy lelkész tollából: "Ma már erre sincs idő, mert jó film van a tv-ben, jobb a diszkó meg a kocsma...! Értékét vesztett világunkban karácsony táján jó ezen elgondolkozni." Furcsa, nem túl szerencsés megfogalmazással, gondolattársítással állunk szemben, a kétféledilemmájával. Mert míg az első mondatban a nyilvánvaló irónia ellenkező értelmet ad a jó filmnek, jó diszkónak, jó kocsmának (bár ami azt illeti: vajon ki áldozná tudatosan kevéske idejét bármely rossz filmre?), a másodikban már másféle, a félreérthetőségnek teret adó jóval állunk szemben. Ugyanis nehezen hinnénk, hogy valóban jó, azaz kellemes érzést eredményező foglalatosság lenne a világ sötétebb dolgain való gondolkodás, elmélkedés éppen karácsony táján. Ennél valószínűbb, hogy a szerző a magunkba szállásra biztat, vélvén: nem ártana, jó lenne, hasznos volna stb. elgondolkodni a világ dolgain. Ama világén, amely semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint száz, ezer vagy sok ezer esztendővel ezelőtt, csak más, ezért aztán az értékvesztéssel csínján kell bánni, hiszen nem maga a világ vesztette el értékeit, hanem az egykori értékek devalválódtak, alakultak át, vesződtek el. Ma más értékek mentén rendeződik életünk, mi magunk vagyunk azok, akik nem találjuk a régi kapaszkodókat s mi érezzük úgy, hogy elveszünk abban a világban, amelyben néha érthetetlen rendezőelvek szerint alakulnak az emberi sorsok... (Karácsony táján biztatással és bizakodással illik üdvözölni minden bátor embert, aki tollat ragadva küzd édes, de nehéz anyanyelvünkkel a gondolatáramlást és információközlést elősegítve: nulla dies sine linea!)

(szemes)

nyomtatható változat

Jaj a macskajajnak!

Mit tegyünk, hogy ne csak az ünnepek alatt érezzük jól magunkat, de utána se legyünk betegek? Hogyan őrizzük meg jó formánkat a nagy evések és ivások idején? A szilveszteri bulik idején bizony előfordul, hogy a könnyelműen elfogyasztott több pohár alkohol másnap kegyetlen macskajajban jelentkezik.

Lakoma előtt

Bizonyos anyagok lelassítják az alkohol felszívódását, csökkentik az égető érzést. Ideális tehát, ha a buli előtt felhajtunk egy pohárkával – na nem egy jófajta pálinkából, hanem: olívaolajból. Aki most elfintorítja az arcát, és kijelenti, hogy az olívaolajat inkább csak a salátában szereti, annak azt tanácsoljuk, gondoljon arra, hogy a növényi olajok fedőhatása megnöveli a gyomornyálkahártya ellenálló képességét. Aki végképp nem bírja az olajat, fogyasszon bőségesen tejet, tejtermékeket vagy kenyeret, főtt tésztát – ezek mind lassítják az alkohol felszívódását.

A buli közben

Ne keverjék az italokat, és óvatosan a sóval, cukorral is! Ha egyszer kikötöttünk egy italnál, már ne változtassunk. A borról ne térjünk át a sörre (borra sör meggyötör – tartja a mondás), és közben ne kóstolgassunk koktélt, mert hamar kidőlünk a mulatozásból. Koccintgatás közben ne igyunk sok buborékos ásványvizet sem, mert szénsavtartalma meggyorsítja az alkohol felszívódását. Jó viszont, ha a poharazás megkezdése előtt megiszunk egy fél liter vizet, illetve ha az alkoholfogyasztás közben is sűrűn felhajtunk egy-egy pohár szénsavmentes ásványvizet vagy gyümölcslevet. A jóízű vacsorához felhajtott alkohol nem árthat annyit, mint ha csak magában fogyasztjuk, minden harapnivaló nélkül, mert a szilárd táplálék is lassítja az alkoholfelszívódást. Vigyázzunk az édességekkel, mert alkohollal párhuzamosan fogyasztva felerősítik egymás hatásait. A só viszont a vérnyomást emelheti, ha alkohol mellett vesszük magunkhoz (például sós mogyoró formájában). A vörösborban és általában a sötétebb italokban, a brandyben olyan anyagok képződnek erjedés során, amelyek irritálják a gyomor nyálkahártyáját, ezért erősebb gyomorfájást okozhatnak másnap. Különösen, ha még dohányzással is súlyosbodik az átmulatott este. Ha nem akarunk másnaposan ébredni, már lefekvéskor igyunk meg fél liter vizet és vegyünk be pár tabletta orvosi szenet, amely megköti a gyomrot irritáló anyagokat.

Másnap reggel

A másnaposság egyik fő jellemzője a folyadékveszteség, tünetei a szomjúság, fejfájás, olykor hányinger. Mindenképpen gondoskodnunk kell az elvesztett folyadék pótlásáról. A gyógyfüves szakértők ajánlják a borsmenta-, csalán- vagy kamillateát, amelyek jótékonyan hatnak a gyomor és a máj működésére. Tévhit, hogy a kávé segít, hiszen ugyanúgy, mint az alkohol, a koffein is fokozza a vizelet-kiválasztást, így ugyanazokat a tüneteket váltja ki. Kutyaharapást szőrével? Macskajajunkra fogyasszunk alkoholt? Hát, aki még rá bír nézni, megpróbálkozhat vele, ugyanis meg nem szünteti a rossz érzést, de egy kicsit erősít. Persze csak egy korty. Amerikai filmekből ismeretes még az úgynevezett prériosztriga, amelyben nyers tojáshoz kevernek folyadékot (például paradicsomlevet), borsot, és ezt meg is isszák! Valószínűleg már az általa kiváltott sokk segít...

nyomtatható változat

Hogy mik vannak!

Tízparancsolatos paplanhuzat

Egy bólogató Jézus-figura viszi el a pálmát a világ legszörnyűbb karácsonyi giccsei közül. Az egykori bólogató kutyák mintájára műanyagból készült, 20 centiméter magas, kézzel festett bólogató figurát az autók kalaptartójára ajánlják gyártói. Ára 27 euró.

Ennél jóval drágább a második helyen álló felfújható templom. Feltalálója a southamptoni Mike Gill: a 14 méter magas valami a gyerekek ugráló váraira emlékeztet, van benne pad, szószék és minden egyéb kellék. Gill esküvőkre és más hasonló alkalmakra szánta. Csodálkozik is, hogy napi 3100 eurós áron még senki nem bérelte ki.

A felhős kék égen aranyló keresztekkel díszített bokszer-alsónadrág a harmadik helyezett: miután régen van már keresztényeknek való autó-lökhárító és például hűtőszekrény, az új alsónadrág még feltáratlan, szűz területekre juttathatja el az igét.

A giccstoplistát a Ship of Fools, vagyis a Bolondok hajója című brit keresztény szatirikus internet-folyóirat honlapjának szerkesztői állították össze a világtermésből, a listáról pedig a Kurier című bécsi lap csemegézte ki a "legjobbakat". A dobogósokon kívül említés érdemel az az ágynemű, amelynek mintázata a tízparancsolatot ábrázolja a két kőtábla formájában, angol szöveggel. Főleg a Ne paráználkodj! felirat remek kedvcsináló a hitvesi ágy paplanján. Ára 60 euró. A lap a hatodik helyre az apa–fiú–Szentlélek Lego-készletet tartotta érdemesnek: ennek különös vonása, hogy a Szentlélek leginkább egy fehér lepedős kis kísértetre emlékeztet, kedvező (?!) viszont, hogy már 30 euró körül beszerezhető. Hetedik egy fejetlen Ádámot és Évát különösen túlfejlett bordákkal mintázó só-, illetve borstartó lett. Nyolcadiknak egy, a kisbabák fogzásakor használatos műanyag rágóka futott be, amely fehér, rózsaszín és világoskék színben Jézus nevét formázza. Van kizárólag medveszereplős jászol: az összes mackó ruhában van, és a gyártó szerint az egész olyan édes, hogy elolvad tőle az ember. Ára 60 euró. Az utolsó előtti helyen A mi lelkészünk nevű figura áll, ez Superman típusú férfiút mutat kétsoros öltönyben, egyik kezében a Bibliával, másikkal a szószékre támaszkodva, ára 50 euró. A kiemelkedő giccsek sorát az evangéliumi kocka zárja. A Bolondok hajója szerint a Rubik-féle bűvös kockára emlékeztet, valójában azonban inkább egy másik játék nyomán készült: a kocka minden lapját négyfelé osztották, s úgy rögzítették egymáshoz, hogy különféleképpen lehessen összehajlítgatni. Ha jól csináljuk (eléggé primitíven rajzolt), bibliai jeleneteket kaphatunk.

nyomtatható változat

Graffiti

Ne mondják el az anyámnak, hogy politikus lett belőlem. ő úgy tudja, hogy egy bordélyházban vagyok zongorista.

(Amerikai mondás a nagy gazdasági válság idejéből)

nyomtatható változat

Viccek

– Pincér, a bécsi szeletem alkoholszagú! – panaszolja a vendég az étteremben.
A pincér hátralép két lépést, majd megkérdezi:
– Most is?

*

– Miért megy tizenkilenc szöszi a moziba?
– Mert a film tizennyolcon alul nem ajánlott.

*

Sötét éjszaka egy botorkáló részeget megállít a rendőr, majd látva annak dagadt orrát, dudorokkal teli kobakját, azt mondja:
– Na, jöjjön bátyám, hazakísérem!
Mire a részeg:
– Isten őrizz, onnan jövök!

*

Két barát beszélget:
– Te mióta dolgozol a cégnél?
– Mióta megfenyegettek, hogy kirúgnak!

*

Hosszú ideig hajóznak a tengeren, a kapitánynak hiányérzete támad. Sorba állítja a legénységet. Megkérdezi az elsőt:
– Van szeretőd?
– Van.
– Hogy hívják?
– Lulu.
Hasonlóan a másodikat is, az ő szeretője is Lulu. Így érkezik el a századikhoz:
– Van szeretőd?
– Nincs.
– Hogy hívnak? – kérdezi örömmel.
– Lulu.

*

Két jógi ül a fa alatt, versenyeznek, kinek jobb a koncentrációs képessége. Az egyik azt mondja:
– Bebizonyítom, hogy én vagyok a jobb. A szemközti ház harmadik emeletén egy ember ki fogja nyitni az ablakot, kinéz, majd becsukja az ablakot.
Elkezd koncentrálni, így is történik.
– Én jobbat tudok – mondja a másik –, a negyediken egy ember mindjárt kinyitja az ablakot és kidob egy tévét.
Elkezd koncentrálni, a negyediken kinyitják az ablakot, kinéz egy ember, majd becsukja az ablakot.
– Látod jógi, nem tudsz te semmit! – mondja a másik.
A jógi még egyszer megpróbálja, megint csak kinéz az ember. Harmadjára is megpróbálja, az ember kinyitja az ablakot, kiordít a jógiknak:
– Hagyjanak már békén, nincs is tévém!

*

– Miért állatkert a Lánchíd?
– Mert a bejáratnál áll két oroszlán, az előtt egy zebra, a zebrán átmegy egy Jaguar, a Jaguarból kiszáll egy ürge, az felszed egy pipit, megcsinálják a disznóságot, aztán jöhet a gólya!

*

– Nem kísérne át a másik oldalra? – kérdi az utcasarkon a hetven év körüli néni a fiatalembertől.
– Nagyon szívesen! Ott tetszik lakni?
– Nem. Ott állítottam le a motoromat.

*

Az ifjú építészmérnök felesége gombócot készít ebédre. A férfi nagy nehezen legyűr egyet, majd így szól:
– Drágám, pontosan írd le ennek a gombócnak a receptjét, úgy érzem, forradalmasítani fogom a betongyártást!

*

Pistikétől kérdezi a tanító néni:
– Pistike, hogyan telt a nyaralás?
– Jól, tanító néni. Anyu új férjével voltam nyaralni a Balatonon.
– És megbarátkoztál az új apukával?
– Igen, rendes bácsi. Mindennap bevitt a Balatonba, én meg teljesen egyedül kiúsztam!
– És nem volt nehéz ennyit úszni?
– Á, az úszás jó volt, viszont a zsákból kimászni már nehezebb.

*

Három nő beszélget a fogamzásgátlásról:
– Mi hívők vagyunk ezért nem használunk fogamzásgátlót – mondja az egyik.
– Mi is hívők vagyunk, ezért a naptár-módszert használjuk – mondja a másik.
– Mi a kistányér és a vödör módszert használjuk – mondja a harmadik.
– Az meg micsoda, te? – kérdezik egyszerre a többiek.
– Hát szóval, én 180 centi magas vagyok, a férjem meg 160. Amikor szeretkezünk, állva csináljuk. Ilyenkor a férjem feláll egy kisvödörre. Amikor pedig látom, hogy a férjem szeme akkora lesz mint egy kistányér, kirúgom alóla a vödröt...

*

A rendőr számolni tanítja a fiát:
– Peti, mennyi kettőször kettő?
– Ööööö... Nyolc.
– Háromszor három?
– Tizenegy.
– Ötször öt?
– Negyvenhat.
Mire a rendőr:
– És tudja, és tudja, és tudja!

*

A kocsmából hazafelé menet egy katolikus, egy református és egy zsidó ivótárs latolgatja, miként tudnák megtalálni azt a formát, hogyan adózzanak az Úrnak.
– Rajzoljunk egy kört, feldobjuk a pénzt, ami a körön belül esik, az a Jóistené, ami kívülre, az a miénk – mondja a katolikus.
– Nem addig a! Feldobjuk a pénzt, ami a körön kívül esik, az az Úré, ami belülre kerül, az itt marad – így a református.
– Ne úgy csináljuk! – mondja a zsidó. – Feldobjuk a pénzt, aztán amennyit az Úr majd elvesz belőle, az az övé, a többi a miénk...

*

A rendőr megállít egy fiatal szőke hölgyet, aki behajtott az egyirányú utcába.
– Tudja, miért állítottam meg?
– Szabad rákérdeznem? Egyedüllét?

nyomtatható változat

A Református félóráról

A Kolozsvári Rádió műsora, a Református félóra immár tizenkét éves múltra tekint vissza. Annak idején Adorjáni László lelkipásztor volt az, aki élt az idő kínálta lehetőséggel és rádiózni kezdett. A műsor kezdetben az alsóvárosi parókia alagsorában készült. Később, a Bethlen Kata Diakóniai Központ felépültével az Agnus Stúdió megfelelő helyszínt kapott tevékenységéhez. A továbbiakban itt készültek a többi magyar történelmi egyház műsorai is.

A református egyház műsora ma is meghatározott időpontokban – szerda délelőtt 9 órától 20 percben és vasárnap délután fél hattól 28 percben jelentkezik. Mint ahogy egyházunkban központi helyen áll a Szentírás, ugyanígy a Református félóra műsora is az 5–6 perces igemagyarázat, áhítat köré épül fel. Alkalomról alkalomra más és más lelkipásztort kérünk fel az Áhítat rovatban való szolgálatra. Fontos szerepük van az egyházi hírek ismertetésének. Lapozgató rovatunkban az egyházi sajtóból szemlézünk. Hitvalló fejedelmeink című műsorunk állandó házigazdája Péter Miklós lelkész-tanár. Szó/rakosgató rovatunkban egyházzal, kereszténységgel, szociális szférával, mindennapokkal kapcsolatos jegyzetek kapnak helyet. Az Aktuális című riportműsorban intézményeket, személyiségeket szólaltatunk meg különféle témákban: szektáktól a zenéig, missziótól az egyházi rendezvényekig.

Zenei kínálatunkban is igyekszünk sokoldalúak lenni. Helyet kapnak hagyományos egyházi énekeink, szimfonikus művek, zsoltárfeldolgozások, valamint modern hangszerelésű keresztyén zene.

A Református félóra 2003-ban is szeretettel várja kedves hallgatóit a rádiókészülékek elé, a Kolozsvári Rádió hullámhosszán. A viszonthallásra! Békesség Istentől!

Fábián Tibor
szerkesztő

nyomtatható változat

Kiállítások

A csíkszeredai Hargita Visual Art Virág utcai galériájában helyi képzőművészek karácsonyi kiállítása látogatható. A Városi Művelődési Ház előcsarnokában a Hargita Székely Népi Együttes múltját és jelenét bemutató fotókból állítottak ki a szervezők.

A kolozsvári Szentegyház utcai galériában Fesztészeti és szobrászati téli szalon nyílt.

A nagyváradi Foto Art Galériában a II. Fotóművészeti Szalonra érkezett fotókból, diapozitívekből és képekből láthatnak egy csokorravalót. A Körösvidéki Múzeum néprajzi részlegén Mihai Dascãlu festményeiből nyílt tárlat.

A szamosújvári Történelmi Múzeumban vallási tárgyú művészeti kiállítás látható.

A szatmárnémeti Történelmi Múzeumban Pillantás a múltba címmel állandó jellegű kiállítást láthatnak Szatmár és környéke letűnt civilizációiról.

A szovátai Teleki Oktatási Központban Kós Károly néprajzi grafikai kiállítására várják az érdeklődőket.

nyomtatható változat

Ünnepi műsorkínálat

* A KOLOZSVÁRI ÁLLAMI MAGYAR OPERÁBAN december 24-én 15 órakor és 29-én 11 órakor Csajkovszkij Diótörő című balettjét, míg 26-án 17 órakor Jacobi Viktor operettjét, a Sybillt játssza a társulat. 31-én, kedden 18 órakor Vivát 2003! avagy Szereti ön Lehárt...? címmel zenés összeállítást láthatnak-hallhatnak a nézők.

* A KOLOZSVÁRI ÁLLAMI MAGYAR SZÍNHÁZBAN december 27-én este 7 órakor A mizantrópot, 28-án 20 órakor A fekete sas címmel Szilágyi Enikő sanzonestjét, 29-én 19 órakor a Fordításokat láthatják.

nyomtatható változat

REKLÁMOZZON, HIRDESSEN AZ ERDÉLYI NAPLÓBAN!

Postacím:

Redactia Erdélyi Napló
of. p. 2.., c. p. 13.
3700 Oradea, Romania

Tel.: 0259/417-158
Fax: 0259/417-126
E-mail: erdelyinaplo@rdslink.ro

Bankszámlaszámok:

2511000005514406 (lejben)
2511001005514406 (dollárban)
Banca Transilvania, suc. Oradea, Romania

16 oldalas, A3-as formátumú polgári hetilap, keddenként jelenik meg a nagyváradi székhelyű Erdélyi Sajtóház Kft. kiadásában, 6200 példányban.

Díjszabás külföldi reklámozók számára:

Első oldalon 1 cm2 = 1,50 dollár
Utolsó oldalon 1 cm2 = 1 dollár
Belső oldalon 1 cm2 = 0,50 dollár

Díjszabás belföldi reklámozók számára:

Első oldalon 1 cm2 = 0,75 dollár
Utolsó oldalon 1 cm2 = 0,50 dollár
Belső oldalon 1 cm2 = 0,25 dollár

Az első és az utolsó oldalon reklámozóknak térítésmentesen jár a piros kísérőszín.

Áraink rugalmasak, megegyezés szerint kedvezményeket nyújtunk. Bővebb információkért kérjük, hívja szerkesztőségünket!

Felhívjuk figyelmét, hogy reklámja, illetve hirdetése csak azt követően jelenik meg, miután számlaszámunkra átutalja a megfelelő összeget.

Tisztelettel,
Dénes László
felelős kiadó

Copyright © Erdélyi Napló - 2002