|
XII. évfolyam, 51–52. (586–587.) szám |
2002. december 24. |
TISZTELT LÁTOGATÓNK, KEDVES OLVASÓNK,
ÜDVÖZÖLJÜK AZ ERDÉLYI NAPLÓ HONLAPJÁN!
Erdély egyetlen országos terjesztésű polgári hetilapját az itthon bejegyzett Pro Media Alapítvány tulajdonában lévő Erdélyi Sajtóház adja ki, amelynek jelenleg ez az egyetlen tevékenysége. Lapunk megjelentetése a jelenlegi nehéz gazdasági és barátságtalan politikai környezetben nem könnyű, ezért minden erkölcsi és anyagi támogatásnak örülünk. Ön is hozzájárulhat erőfeszítéseinkhez, ha nálunk hirdet, reklámoz, vagy ha felajánlásaival segíti lapunkat.
Mivel az internet-használók nem lapvásárlók, ők más módon járulhatnak hozzá az Erdélyi Napló fennmaradásához, mégpedig adományokkal. Felajánlásokat a kiadó dollárszámláján köszönettel fogadunk: SC Casa de Editura Erdélyi Sajtóház SRL, Banca Transilvania, suc. Oradea, cont: 2511001005514406, Romania.
Romániai olvasóink 90 ezer lejért rendelhetik meg januártól lapunkat a kiadóban, egy negyedévre. Egyévi előfizetés díja 360 ezer lej.
Külföldre (bárhová) 15 USD az előfizetés díja, egy évre értelemszerűen 60 USD. Ezt az összeget a fenti bankszámlaszámra kell átutaltatni, majd pedig e-mailen vagy levélben jelezni a pontos lakcímet, amelyre a lapot küldhetjük. Az összegnek a számlánkon való megjelenése után kiadónk minden kedden postázza a friss lapszámokat. Kérjük, jelezzék, ha valamelyik számot a posta nem kézbesítette, és ne felejtsék el megújítani a lejáró előfizetéseket!
Reméljük, hogy közös erőfeszítéssel sikerül életben tartani az Erdélyi Naplót 2003-ban is!
A szerkesztőség
| címoldal |
Nem látszik semmiképp sem érdemben megoldódni a nagyváradi római katolikus püspöki rezidencia restitúciója: a Tempfli József püspök vezetésével hetek óta imádkozva tiltakozókhoz immár csatlakoztak a többi felekezet erdélyi püspökei is. Mindannyian rámutattak: csak tessék-lássék – vagy még úgysem – halad a kommunista rezsim által elkobzott erdélyi magyar egyházi, közösségi javak visszaszolgáltatása Romániában.
December 22-én, vasárnap délután a már-már szűknek bizonyuló nagyváradi kisbazilikában ökumenikus istentisztelet keretében fogalmazták meg a jelenhez és jövőhöz szóló üzeneteiket az erdélyi magyar történelmi egyházak elöljárói. Házigazdaként és a partiumi katolikus egyházmegyék nevében Tempfli József váradi püspök köszöntötte a vendégeket, a különböző felekezetek képviselőit, tagjait, ezt helyzetelemzés követte és a tiltakozás okainak, körülményeinek, irányultságának magyarázata: csak a magunkét követeljük, immár 13 esztendeje – hangzott el. Tőkés László királyhágómelléki református püspök kemény szavakkal bírálta a szemfényvesztő kisebbségpolitikát folytató román államhatalmat és az ezzel a hatalommal cinkosan együttműködőket. Szabó Árpád és Mózes Árpád püspökök az unitárius és az evangélikus vallású magyarság nevében szolidarizáltak az előttük szólókkal, Kovács István előadótanácsos az Erdélyi Református Egyházkerületet képviselve szólt a sorstársakhoz, hívekhez, Fejes Rudolf főapát a premontrei rend kilátástalannak tűnő restitúciós küzdelméről is szólt. Végezetül az Erdélyi Római Katolikus Főegyházmegye vezetője, Jakubinyi György érsek kapott szót, egyebek mellett a tiltakozás emberi és hitéleti dimenzióit ecsetelve, a mindenhatóhoz fohászkodva segítségért, az elődök munkájának tiszteletére és az örökséggel való helyes sáfárkodásra szólítva kortársait.
A székesegyházból a visszakövetelt püspöki palota elé vonultak a főpapok, ahol a kitartó hívek gyűrűjében együtt fohászkodtak az Úrhoz. A csöndes imádkozást ünnepi jókívánságok és a Himnusz öntudatos eléneklése követték. A papság mellett az RMDSZ számos helyi tisztségviselője is részt vett a tiltakozó akción.
Tiltakozásuknak külön hangsúlyt ad az ökumené fénye és a remény, hogy az ideinél igazságosabb, békésebb, eredményesebb, boldogabb lesz az új esztendő.
Szerénylik minden a gyepre borítva
Csaba királyfi csillagösvényen
s a fehérvári hadiút porából
föl-fölszivárványlik a történelem
s a kor amelyben szobrot állítottunk
vad Szulejmánnak s nem iróniából
Szülőföld mely már kínjában virágzik –
még eltakar és vadidegent ápol
Egymás bokáin átbillentett fővel
szép magyar párok álmodnak szerelmet
Serkennek föl kik ellenünkre éltek
Hétszáz s ötven év egymásnak felelget
Mert jó haszonnal és mind értik egymást
kik bottal jöttek és most országolnak
Itt hunyászkodik honjában a honfi
és rémálma hogy mit hozhat a holnap
Itt már a hold is csak azért világol
mert ravatalra simulnak az estek
A múltunkat kell végképp elfelednünk
értük kik semmik voltak s minden lettek
Majd csak fölizzik a legszebbik bálunk
ha nagy tűz mellett összecsombolyodva
egy szentjánosbogárnyi fényhívásnál
jó csillagaink hullnak ránk halomba
| veletek vagyok |
Idei utolsó lapszámunkban is tovább visszhangzik az a közös román–magyar budapesti december 1., ami körül annyi indulat és gondolat bogárzott az elmúlt három hétben, és amelyről annyi tinta folyt, hogy talán már gátat is kellene szabni eme áramlásnak. Csakhogy az életet nem az újságíró írja, hanem épp fordítva: az élet írja az újságot. (Legalábbis ez a normális, ebben a hiszemben születik meg hétről hétre az Erdélyi Napló is.)
Mielőtt átadnánk hát magunkat az önfeledt (önfeledt? ó, jaj, micsoda dőre óhaj!) ünneplésnek karácsony küszöbén és az esztendőforduló közeledtével, álljon még itt a fenti témával egy idézet. Egy olyan elektronikus levélből, amelyet egy erdélyi magyar értelmiségi küldött egy belső levelezőlistán a barátainak, eszmetársainak, vélük beszélgetve, vitatkozva, gondolatot cserélve. Nem hatalmazott föl rá, nem árulom el hát a nevét, nem is ez a fontos, hanem a látásmód, mondanivaló, attitűd: "Nem hiszem, hogy bármikor is vita lenne köztünk abban, hogy mit érez az erdélyi magyarság december 1-jén, és abban is biztosan egyetértünk, hogy minden igaz józan magyar és román szívből kívánja a román–magyar kiegyezést és megbékélést. De ez a kiegyezés nem épülhet álnokságra, hazugságokra, csak őszinte gondolatokra és főleg tettekre. A két kormányfő gesztusa csak akkor lenne több üres gesztusnál, ha konkrét, a romániai magyarság sorsát belátható időn belül megnyugtatóan rendező tettek követnék. A magyar miniszterelnök lépése azért minősülhet – akár most, akár utólag is – nemzetárulásnak, mert azt a román sovén, etnicista belpolitikát legitimizálta, amit továbbra is sikeresen ad el Európának a román diplomácia. Annak a Nãstasénak a magyarokat megalázó, önbecsülését sértő lépését tette szalonképessé, aki pár nappal azelőtt Gyulafehérváron nem volt hajlandó találkozni Jakubinyi érsekkel, aki az aradi Szabadság-szobrot a városi tanács döntése ellenére Magyarországra küldené, aki azt nyilatkozta egy-két nappal azelőtt, hogy szükségtelen a státustörvény, aki… hadd ne soroljam. Az RMDSZ kényszerpályája egyértelmű: azért lehettek ott, vagy kellett ott lenniük a Kempinskiben, mert az SZDP érdeke így kívánta. Pedig a helyzet kulcsa az ő kezükben is volt: jelenlétüket konkrét és kemény feltételekhez köthették volna, és ha már nem akarták a sokat emlegetett gyulafehérvári nyilatkozatot felolvasni Budapesten, számon kérhették volna szerényen, de határozottan a rendszerváltó Nemzeti Megmentési Front 1990. január 5-ei nyilatkozatát, mely egyéni és kollektív jogokról, nemzetiségi intézményekről beszél. Habár az is sokatmondó, hogy aláírója az a Ion Iliescu, aki német–francia megbékélési modellről beszél, s ha ez bejön neki, mi az elzászi németek sorsára juthatunk. Úgy járhat Iliescu is, mint a diktátor, aki az országot nyomorba, szinte pusztulásba taszította, de Erdélyt végérvényesen megszerezte a románok számára."
Mert azt már én teszem hozzá, engedelmükkel, hogy a 2002-es év sem hozott sok jót az erdélyi magyarságnak, de még a románságnak sem. A gazdag kevesek még gazdagabbak, a szegény milliók még szegényebbek lettek, s a "szociáldemokrata" állam (RMDSZ-es asszisztenciával) immár az évi költségvetés egytizedét lesz kénytelen jövőre arra fordítani, hogy megmentse majd az éhhaláltól a lakosság egyre nagyobb hányadát – NATO-allűrök, EU-integrációs igények ide vagy oda.
Legyen jobb évünk, ha lehet, ebben az országban (is). Több szerénységet, tisztességet, együttérzést kívánhatunk 2003-ra másoknak, s több türelmet, erőt, kitartást magunknak.
Dénes László
Furcsa ez a két szó egybeírva. És mégis igaz. Év közben nem is gondolunk rá, talán túlságosan természetes és elkoptatott, vagy túl hihetetlen. Karácsonykor viszont újra megtelik élettel, sugárzik a mennyei fénytől és tartalomtól. Egy gyermek, akinek születése felbolygatta a Római Birodalom állóvizeit, akinek megjelenése feje tetejére állította a világot, akinek születésétől más időket élünk, akinek születésével megkezdődött az üdvösségtörténet beteljesülésbe hajló idejének visszaszámlálása. Egy gyermek, aki felnőttkorában azt állította, hogy "én és az Atya egy vagyunk... Aki engem lát, látja az Atyát is... Veletek vagyok mindennap a világ végéig... Ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást". Egy gyermek, akiről nem tudott senki semmit (néhány próféta és Isten által "kiválasztott" kivételével). Akitől hogy, hogy nem, de Heródes széke, Pilátus trónja, az írástudók magabiztossága is megingott. Egy gyermek, akit hagytak, hogy megszülessen, akinek látásáért megérte Keletről is eljönni, és akinek látásától Simeon is nyugodtan tért "haza".
Ki ez a gyermek? Mi, keresztények csináltunk istent belőle, vagy tényleg a Magasságbeli Fia? Mert ha valóban Jézus a Krisztus, akkor a karácsony több, mint a szeretet ünnepe úgy általában. Akkor családjaink a Szent Családtól vehetnek példát. A történelem folyamán mi, keresztények azt is megpróbáltuk, hogy mivel ez a titok túl meredek, Istent "leegyszerűsítettük emberré"... De mennyire járható út ez? Kötelező-e, hogy minden, még Isten világa is az emberi logika szerint történjék? Nem lenne-e inkább célravezető, hogy egy kis megerőltetéssel a hit szemével nézzük-lássuk-feszegessük az élet nagy titkait?
Talán érthető is, hogy ha Jézusban nem a Második Isteni Személy lett emberré, hogy minket megváltson és üdvözítsen, akkor könnyebben megússzuk, mert ő, az ártatlan kis csecsemő jó lesz körítésnek. Maradjon csak Jézuska... Jó, hogy itt van, jó, hogy megszületett, mert hiszen így van apropója a disznóvágásnak, a bevásárlóközpontok megrohanásának, a vásárlási-ajándékozási dömpingnek, és még sokan jól is járnak. Ráadásul eme ünnepi felhajtásnak az eredménye sem "mellékes", mert legalább egy nap, egy éjszaka elhallgatnak a fegyverek, "felfedezik" újra egymást a családtagok, szippantanak egyet az óhajtott béke és szeretet légköréből, és újév harmadnapjától mintha mi sem történt volna, megy az élet tovább.
Szemérmetes ünnep a karácsony. Kemény a héja, mint a diónak. Csak azoknak fedi fel titkát, akik tényleg akarnak ártatlanok lenni, mint a gyermek. Tiszták és ragyogó szeműek. Szeretnivalók és szeretetreméltók. Mert a szeretetből nem lehet hasznot húzni, sem megfizetni. Csak sütkérezni lehet benne, mint a napsütésben, csak árasztani lehet minden értelmi megfontolás nélkül, mert a szeretetnek ez a természete.
Talán azért forog a világ a maga keserű levében, azért nem haladunk előre egy tapodtat sem, mert túl szédületes mélységű-magasságú titok ez. Isten megtestesülésének titka, a szeretet törvényének titka. Túl sokat kívánna tőlünk...
A karácsony ténye napnál világosabb történelmi esemény. Minket, hívőket is állandóan szembesít. Hány karácsonyt kell még megérjünk, hogy végre lángra lobbanjunk, hogy szárnyra kapjunk és kezdjünk úgy szeretni, ahogy csak egy gyermek tud? Mennyi időnek kell eltelnie itt, Erdélyben is, hogy elhiggyük: karácsony óta "lokalizálni lehet a mennyet" (Barsi Balázs). Szent lett az emberi test, az anyaméh, a szerelem, a munka gyümölcse, a mindennapi kenyér, amely az oltáron Jézus testévé változik. Hány karácsonyra van szükség, hogy megértesse velünk, mi elsősorban nem a Nyugat után kell futkossunk, sem a gazdagabb szomszéd után, hanem örök üdvösségünk után. És hogy ezt az üdvösséget nem csak gazdagon lehet elérni, sőt bizonyos tekintetben épp a szegények, a kisemmizettek, a hajléktalanok, az Isten Irgalmából élők vannak helyzetelőnyben...
Jó lenne végre megértenünk karácsony "hozadékait", hisz életünk értelmének megértése is ezen múlik. A megtestesüléssel Isten egy olyan "befektetést" hajtott végre, amely nem hagyhat minket nyugton, amelynek megtérülése, hatékonysága a mi mindennapos szeretetünkön múlik. Nemcsak közben és néha kell megmutatnunk jobbik felünket, hanem egész életünk egy nagy odaadás kellene legyen Isten és embertárs szolgálatára. Karácsony Isten szeretetét reklámozza, amely szeretetet nem múlhatunk soha felül, de megközelíthetjük. Az ő képmásaiként nekirugaszkodhatunk emberileg is, hisz maga a betlehemi gyermek bátorít erre. Nincs szó mítoszról vagy legendáról, gyerekeknek szóló meséről, hanem az élet halálkomoly mélységeiről, amelyekre őszintén vágyakozunk, amelyeket elcsendesült perceinkben érzünk és tapasztalunk, csak esetleg nem mondunk ki, és nincs elég erőnk ahhoz, hogy vállaljuk is, és amelyek az első karácsonnyal mindannyiunknak megadattak. Az Istengyermek nem a karácsonyfánkra vagy méregdrága ajándékokra kíváncsi, hanem minket akar ott látni jászla körül, hogy üres kézzel, de rá nyitott és tiszta szívvel felfedezzük benne a legnagyobb ajándékot, a bennünk is megszülető Istent.
Sebestyén Péter
Bekövetkezett, lám, az a csodálatos kor, hogy a kisebbségben élő magyar emberfia már az anyaországból jövő hírek duruzsolásánál se tudjon melegedni. Sőt. Oda jutottunk, hogy eleve félve vagy zaklatott idegállapotban ülünk a rádió mellé, a tévé elé és remegő gyomorral vesszük kézbe az odaát megjelenő majdminden sajtóterméket. Az oly régi keletű acsarkodásoknak, hazugságoknak, meg nem értéseknek nagyon jót tett a jelenleg regnáló neokommunista hatalom. Nyugodtan elő lehet hozakodni a porlepte farbával, de még meg is lehet fejelni újabb és újabb díszítő elemekkel.
Mondhatnám úgy is, hogy már semmi sem a régi. Annak idején, amikor a szomszédban gulyással kanalazták a kommunizmust, nekünk itt csorgott a nyálunk, és szinte csodálkoztunk azon, hogy Koncz Zsuzsa, Bródy János miket énekel. Talán éppen ezért még jobban felnéztünk rájuk, kívülről fújtuk dalaikat, akárcsak a többiekét, de esetükben a rajongás feltétlen tisztelettel is társult. Aztán jöttek az ilyen-olyan rendszerváltások. Az első eufóriák elültével megint csak irigykedve figyeltük a szomszédokat, hogy – ugye – nekik ez is jobban sikerült. Mikor rokonaink, barátaink, nemzettársaink megválasztották a pufajkás miniszterelnököt, nagyon elcsodálkoztunk, azt hittük, pillanatnyi történelmi üzemzavar állt be a koponyákban, és a négyéves rémálom elmúltával az egész egy utolsó rúgásként, elvetélt kísérletként marad meg az emlékezetünkben. És úgy tűnt, joggal gondolhattunk ilyen és ehhez hasonló összefüggésekre. Mire aztán éppen beleszoktunk volna a rózsaszínű álmodozásba, jött a még nagyobb hideg zuhany.
Ülök a Horn-érából reinkarnált Nap TV előtt és csüngök a Friderikusz ajkain. Nemrég derült ki, hogy a D-209-es a parlamenti vizsgálóbizottság előtti megjelenésének előestéjén éppen vele tárgyalt és – bizonyítottnak látszik – a mindenre kapható médiaguru készítette fel a miniszterelnököt. Azt már mindnyájan láthattuk, hogy a kormányfő beszajkózott szövegeket ismételt egyre, és hű csapatával a háta mögött magabiztosan beszélt mindenről, csak éppen sötét múltjáról nem. Mindenképpen egy fölényeskedően nyugodt ember benyomását keltette, különösen, ha felidéztük emlékezetünkben pár héttel korábbi összegörnyedését és levegő után való kapkodását a magyar parlamentben.
Na, de azt tudjuk, hogy a politika a legnagyobb prostituált. Evezzünk őszintébbnek és nyugodtabbnak tűnő vizekre, minden idők slágerlistáihoz. Friderikusszal szemben most éppen Bródy ül, a szabadság, a nemzeti felemelkedés valamikori dalban harcoló bajnoka, bátor szövegek szerzője és előadója. Most meg mit mond? Legújabb lemezét bemutató koncertje azért (is) maradt el ez év elején-tavaszán, mert nem kívánt egy ennyire megosztott közönség előtt énekelni! Mert az Orbán-éra ide juttatta a társadalmat. Túlhaladott, elítélendő nemzeti eszméivel. ő (Bródy) ugye már az István, a király szövegében is üzente népének, hogy István jelentette a haladást, Koppány pedig nemzeti "elmaradottságával" a visszahúzó erőt. Hagyni kell most már végérvényesen a történelmet a maga helyén porosodni, csak előre szabad nézni. A fanyalgás, nosztalgiázás vagy – isten ments! – történelmi igazságtalanságok emlegetése mára már egy teljesen divatjamúlt szemlélet.
Igen, kedves feleim, ezt mondja ma Bródy János, és hasonlóan nyilatkozgat Koncz Zsuzsa is. Megmondta azt is nyíltan, hogy az MSZP-re szavazott. ő, aki a Kárpátiék lányáról, ’56-ról énekelt, meg – Bródyval együtt – a taposó lánctalpakról, a keresztre feszített zászlóról meg egyebekről.
Mi történik odaát? A Szent István–Koppány-ellentét napjainkra való vetítése már szinte horrorba illő, de a történelmi igazságok feledésére való buzdítás sem sokkal jobb.
Megnyugodhatnak a Zsuzsák és Jánosok. Miközben Németh Zsolt arról beszél, hogy egyszerűen nem is tud másként, csak "összmagyar" fejjel gondolkodni, hozzáteszi, hogy anyai ágról a székely Kriza család egyenes ágú leszármazottja. Persze, ha megkérdeznénk a mai anyaországi középiskolásokat, hogy ki volt Kriza János, nem tudom, hányan "ismernék be", miszerint egyáltalán hallottak róla. A tudatosan elnemzetlenítő oktatási rendszer sok évtizedes "hagyománya" ellen is fel próbáltak lépni Orbánék, de a csíra szárba szökkenését megint sárba tiporja a magyar(talanító) valentinos gőzhenger.
Tovább burjánzik a hatalom fejében az a tébolyult filozófia, melynek értelmében a román, a szerb, a szlovák verheti a mellét saját vackán, de akár széles egy Európában is, nekünk viszont fület-farkat behúzva kussolni illik. Nekünk, akiket minden idők legnagyobb történelmi igazságtalansága ért. Éppen a mellveregető haszonélvezők ellenében. Olyanok ezek, mint az egyik haverom anyósa. Ismerősről, szomszédról, ezeridegenről rosszat nem szabad előtte szólni, mert nagyon dühbe gurul. A legközelebbi családtagoktól kezdve a tágabb rokonságig viszont bárkit lehet ócsárolni nyakló nélkül.
Mit történik hát odaát? Az, hogy egy kisebb kitérő után megint erőre fognak kapni azok a nézetek, hogy a szegény rokon büdös, nem az ő dolguk foglalkozni velünk. Minden és mindenki jobb a magyarnál. Mindennap kiderül egy újabb turpisság, kilátszik egy újabb lóláb a magyar ugar színtelenedő méneséből. Egyik nap Koncz, aztán Bródy, aztán Moldova György (!), a közvetlenül a változás utáni köpönyegforgatókról már nem is beszélve.
Minden és mindenki jobb a magyarnál. A Nagy Testvér figyel és sátáni vigyorral tapsikol azon, hogy a förtelem kísérleti alanyai milyen pongyolán-gyagyán beszélnek magyarul. Ugyanúgy nyekeregnek-nyafognak a műsorvezetők is, ezért tehát feltétlenül megérdemlik a legsikeresebb tévéműsor nagydíját!
Nemrég olvastam egy szomorúan igaz viccet. (Ugye, már ez a társítás is mennyire elgondolkodtató.) Pistike azt hallja az iskolában, hogy a kínaiak annyian vannak, mint a pelyva. Kiszámították, hogy Földünkön minden ötödik ember kínai. Pistike elgondolkozik. A mi családunk éppen öt személyből áll, egyikünk tehát kínai. Vajon melyikünk az? Lássuk csak, ki ez az öt személy: anya, apa, Sanyi bátyám, Csi Peng Fej, az öcsém meg én… Biztosan a Sanyi az.
Valóban olyan jó vicc, hogy már nevetni se lehet rajta.
Kádár Ferenc
AZ 1943-AS DON-KANYARI ÁLDOZATOKRA emlékező rendezvénysorozat első felvonásaként az EMKE Maros megyei szervezete 2003. január 5-én 12 órakor tárgyi kiállítást nyit az Unitárius Egyház marosvásárhelyi tanácstermében, amelyre mindenkit szeretettel várnak.
| történelmi logika |
Mint tizenhárom éve, most is Temesváron kezdődött: elsőként a forradalmi városban emlékeztek meg a Ceausescu-rezsim bukásához vezető eseményekről. Ám az évforduló kapcsán olyan városokban is "hősöket" avattak, ahol tizenhárom éve néma csend volt, s azok követeltek újabb és újabb "forradalmár-kedvezményeket", akik akkor nemhogy lapítottak, de a kommunista párt nómenklatúrájához tartoztak, s természetesen (?!) most is elöljárók.
Kolozsváron és Bukarestben a megemlékezők és az elesettek hozzátartozói kivonultak a temetőbe és nem hallgatták el, fájdalmukat mennyire fokozza, hogy még ennyi idő elteltével sem lehet pontosan tudni, kik a felelősek szeretteik haláláért.
Az ország első embereinek alig-alig jutott ideje a kegyeletes emlékezésre, mivel a "ki az erősebb" kiírású iszapbirkózást követték nyomon. Az első menetben az államelnök kerekedett felül: a kétévnyi kormányzást elemző parlamenti beszédében erősen bírálta a Nãstase-kabinetet, nemcsak a túlburjánzó bürokrácia s a már anekdotába illően agyonemlegetett, intézményesített korrupció miatt, melynek fiágait nyesegetik ugyan, ám gyökereit buzgón táplálják-öntözik, hanem mindenekelőtt a nyugati szemmel legkevésbé sem dicséretes "komasági kapitalizmus" miatt. A további menetekre majd csak az ünnepek után kerítenek sort, de hogy nem lesz letudott mérkőzés, azt a miniszterelnöki "fordulat" bizonyítja, miszerint rosszul értelmezték a kormány kilátásba helyezett testületi lemondását, szó sincs ilyesmiről, még átalakításról sem, s az előrehozott választásokat sem úgy gondolta, ahogy azt "mások" hiszik.
Bejelentették II. Károly király hamvainak hazahozatalát Portugáliából és újratemetését Curtea de Argesen, a Hohenzollern-dinasztia többi tagja mellé. I. Mihály, akit köztudottan nem a gyengéd szeretet szálai fűztek apjához, nem kommentálta a hírt, hanem családjával elvonult karácsonyozni Soborsinra, a két éve nekik visszaszolgáltatott egykori vadászkastélyukba.
Karácsonyi balkanizmus is lehetne a neve az egyik állami egyetemünk "ünnepi gesztusának": 125 millió lejt pengetett le az Adevãrul című fővárosi napilapnak egy féloldalas "La multi ani!" hirdetés közléséért, ahelyett, hogy azt a közpénzt az intézményi fejlesztésre vagy akár az alkalmazottak megajándékozására fordította volna. Inkább a lap kiadóját ajándékozta meg az egyetemi szenátus, hiszen egész évben csupa jókat írtak a rektor úrról...
Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke december 23-án kelt ünnepi üzenetében kívánt a szervezet tagjainak, illetve minden erdélyi magyarnak kellemes ünnepeket és boldog új esztendőt. Tőkés László püspök, tiszteletbeli elnök ugyanaznap egy nagyváradi sajtóértekezleten végezte el a 2002-es év politikai és egyházi szempontú értékelését, különös tekintettel az erdélyi magyar közösség orvosolatlan jogsérelmeire és az anyaországi támogatások egyre bonyolódó rendszerére. Bejelentette, hogy egyházi elöljárótársaival együtt levélben kérték a román államfőt, hogy a kommunista diktatúra bukásának évfordulóján, karácsony közeledtével részesítse kegyelemben a még mindig raboskodó Reiner Antalt, az 1989-es forradalmi események bűnbakját.
Molnár Judit
A Romániai Református Egyház Kánonja szerint: "A Zsinat hatáskörébe tartozik – egyebek mellett – állást foglalni a kor kihívásaival szemben" (171. par.h/3). Ennek megfelelően, egyházaink és romániai magyar nemzeti közösségünk helyzetének jelenlegi kihívásai vonatkozásában 2002. december 11-ei rendes ülésén Egyházunk Zsinata kinyilvánítja a következőket:
1. Teljes támogatásáról biztosítja a Romániai Magyar Egyházak Elöljáróinak Állandó Értekezletét, mely a politikai és a civil társadalmi képviselettel együtt romániai magyar nemzeti közösségünk létének és érdekérvényesítésének meghatározó – egyházi – pillére.
2. Üdvözli és támogatásáról biztosítja az Állandó Értekezlet legutóbbi ülésének határozatait, melyek értelmében: (a) Egyházaink törvénymódosító javaslatot nyújtanak be a Parlamenthez az önálló felekezeti oktatás törvényesítése végett, és (b) személyes találkozót kezdeményeznek Románia tanügyminiszterével egyházi oktatásunk égető problémáinak megoldása végett.
3. Tanügyi vonatkozásban a Zsinat változatlanul ragaszkodik az óvodától az egyetemig terjedő egyházi oktatás maradéktalan helyreállításához. Addig is, amíg a Tanügyi Törvény módosítására sor kerülhet, nyomatékosan kéri (a) gimnáziumi oktatásunknak az állami középiskolai oktatással való egyenjogúságának biztosítását; (b) az ezt szabályozó egyházi-állami protokollum régóta esedékes – és írásban benyújtott – módosításának a megejtését, valamint (c) elemi és általános iskolai osztályok, valamint szakiskolai képzés indításának engedélyezését meglévő tanintézeteinkben.
4. Egyházi oktatási rendszerünk helyreállítása, illetve az egyházaktól elkobzott épületek tulajdonjogának törvényes rendezése érdekében sürgetjük (a) a sürgősségi kormányhatározatok által visszaítélt, de évek óta visszatartott egyházi épületek feltétlen visszaadását; (b) a kapcsolatos bürokratikus és peres ügyek azonnali lezárását, illetve a hatósági visszaélések beszüntetését.
5. A Zsinat aggodalommal tapasztalja, hogy a 2002/501. számú ingatlanügyi törvény elfogadása, valamint az ingatlanügyek rendezésével kapcsolatos kormányzati ígéretek és nemzetközi kötelezettségvállalások ellenére a kormány, egyes országos és helyi hatóságok továbbra is akadályokat gördítenek az épületek visszaszolgáltatása útjába (lásd az időközben kiárusított ingatlanok, ingatlanrészek, üzlethelyiségek kérdését stb.).
6. A kommunizmus idején elkobzott földek és erdők visszaszolgáltatásának módja és üteme iránt a Zsinat mélységes elégedetlenségét juttatja kifejezésre. Másfelől ezúton is kinyilvánítja, hogy a földingatlanok visszaadásának törvényes rendezését távolról sem tekinti kielégítőnek és véglegesnek. Továbbra is ragaszkodik az elkobzott egyházi földterületek teljes körű visszaszolgáltatásához (restitutio in integrum).
7. A Magyar Kormány viszonylatában a Zsinat reményét fejezi ki aziránt, hogy – a Kormány ígéretének megfelelően – mind a státustörvény, mind az erdélyi-partiumi magyar egyetemi hálózat az anyaország további és töretlen támogatásában részesül. Éppen ezért, aggodalommal tekint azokra a nyugtalanító próbálkozásokra és eseményekre, melyek a státustörvény ellehetetlenítésére és kiüresítésére, valamint a Sapientia és a Partiumi Egyetemek kárára történnek. A Zsinat üdvözli az egyházi elöljárókat magába foglaló Alapítók Közgyűlésének azon intézkedéseit, melyek a Sapientia és a Partiumi Egyetemek megerősítését és jogi biztonságát célozzák. Másfelől megkereséssel fordul a Magyar Kormányhoz erdélyi magyar teológiai tanintézeteink rendszeres és normatív pénzügyi támogatása végett.
8. A Zsinat ragaszkodik a státustörvény eredeti céljának, formájának és tartalmának megőrzéséhez. Ennek érdekében megkereséssel fordul Magyarország Parlamentjéhez. Másfelől visszautasítja Románia és Szlovákia azon próbálkozásait, melyek – saját magyar polgáraik érdekeit figyelmen kívül hagyva – a törvény érvénytelenítésére vagy meggyengítésére irányulnak. A Zsinat szorgalmazza, hogy a többi történelmi egyházzal összefogva, Egyházunk minden tőle telhetőt kövessen el a státustörvény megmentése érdekében. Másfelől felszólítja az RMDSZ-t, hogy a törvény végrehajtásának folyamatából ne szorítsa ki az egyházakat és a civil szervezeteket, hanem az eredeti megállapodás szerint hagyja érvényre jutni a hármas tagolódású, teljes erdélyi magyar köz- és érdekképviseletet.
9. A romániai magyar nemzeti közösség jövője tekintetében a Zsinat elengedhetetlenül fontosnak tartja a Kolozsvári Nyilatkozatban (1992) megfogalmazott közösségi önrendelkezés maradéktalan érvényesülését. Ennek megfelelően sürgeti az erdélyi magyar önkormányzat alapjául szolgáló belső választások kitűzését és lebonyolítását.
10. Nemzeti-nemzetiségi szempontból a Zsinat visszautasítja az olyan, nemzeti érzékenységünket és érdekeinket sértő megnyilvánulásokat és eseteket, mint amilyenek: (a) Reiner Antal politikai elítélt további fogvatartása és tulajdonából való kisemmizése; (b) a szükséggel és valós igénnyel nem indokolható román ortodox térhódítás folytatódása, valamint (c) az 1918. december 1-jei Gyulafehérvári Nagygyűlés évfordulójának budapesti megünneplése.
11. Az idei romániai népszámlálás adatai szerint a Romániai Református Egyház lélekszáma az 1992-es, 700 ezren felüli számról 600 ezer alá süllyedt. Egyházunk történetében az erdélyi török-tatár dúlások óta nem következett be ilyetén drámai lélekszámapadás.
Ez a körülmény az eddiginél is szorosabb összefogásra készteti Egyházunkat. A Zsinat önálló rendkívüli ülést irányoz elő egyházunk és népünk tragikus állapota számbavételére és helyzete orvoslásának előmozdítása érdekében.
A december elseji Kempinski szállodabeli magyar–román miniszterelnöki pezsgőzés első áldozata a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöke, a Rómában élő Esterházy Alice, aki a történtek megalázó volta miatt a jövőben nem kíván semmilyen magyar köztisztséget vállalni – jelentette be Patrubány Miklós, a szövetség elnöke. Esterházy Alice a következő levelet postázta december 11-én az MVSZ elnökének: "Mélyen tisztelt Elnök Úr, kedves Miklós! Az MVSZ tiszteletbeli elnökségéről mai nappal lemondok. Ezt a tisztséget csak a Maga iránti szolidaritásból fogadtam el. Tűrhetetlen, hogy egy demokratikusan megválasztott elnököt ne fogadjanak el, és még az anyagi alapot is megvonják az MVSZ-től. Amióta világossá vált, hogy a választásoknál a magyarok többsége a szocialistává mosott volt kommunistákra szavazott, nem tudom többé azonosítani magamat velük. Segíteni nem tudok, nem akarom egyetlen örökségemet, amit az »elvtársak« nem vettek el, tiszta nevemet lejáratni. A december 1-jén történtek után végképp betelt a pohár. Sajnálom, Elnök Úr, nagyon becsülöm a Maga harcát, de búcsúzom. Tisztelettel üdvözli Esterházy Malfatti Alice".
Mint az köztudott, Esterházy Alice a mártír felvidéki politikus Esterházy János lánya. Esterházy Jánost a benesi Csehszlovákia előbb halálra ítélte, később az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre módosították. Tizenkét év raboskodás után 1957-ben mártírhalált halt. Lányának a magyar közéletből való távozása a magyarországi politikum elmélyülő válságát jelzi.
Patrubány Miklós kijelentette még: "A december 15-ei tüntetésen megjelent félszázezer ember megvédte a magyarság méltóságát. Ezután december 15-én nemcsak a legjelentősebb magyar szellemi teljesítményt nyújtó Bolyai János születését ünnepeljük, hanem a magyar nemzet megvédett méltóságának napját is." A bukaresti külügyminisztérium vezetőjének kijelentését kommentálva, Patrubány elutasította azt a vádat, hogy a Budapesten tüntetők szélsőségesek lettek volna: "Ismételtem kijelentjük: hívei vagyunk a történelmi román–magyar megbékélésnek, de az csakis a felek egyenlőségének és egyenlő méltóságának alapján képzelhető el. Egyik fél megalázkodása sem szolgálja a történelmi megbékélést. Így a magyar fél Kempinski szállodabeli, december elseji megalázkodása is inkább árt, mint használ ennek a folyamatnak." Kommentárját azzal zárta: "Ami a szélsőséget illeti, emlékeztetnünk kell, hogy míg a magyar országgyűlésben nincs és nem is volt románellenes párt jelen, a román parlamentben 25 százalékkal az egyik legjelentősebb politikai erő a szélsőségesen magyarellenes Nagy-Románia Párt".
Amikor Magyarország jelenlegi első embere közép-nemzetiszocialistaként határozta meg kormányát, azt hittük, ez is olyan nyelvi baleset, mint az a kinyilatkozása, hogy ő transzparens akar lenni. A 2002. december 1-jei események azonban élesebb megvilágításba helyezik a problémát. A mostani magyar kormány tényleg nemzetiszocialista és terroristapárti, sőt antiszemita.
Erre akkor döbbenhettünk rá, amikor Bársony András külügyi államtitkár azt vágta az Erdély elszakításának budapesti ünneplését sérelmező magyarok fejéhez, hogy ne feledjék, melyik ország lobbantotta lángra a világot 1914-ben. Pontosan Magyarország, ugye. A dualista monarchia részeként, de akkor is úgy kellett neki.
Tehát mégsem a szarajevói pisztolylövés okozta a világégést? Ezek szerint érvényesek még azok a történelmi materialista következtetések, hogy a gaz, kapitalista, monopolista, imperialista központi hatalmak nem fértek a bőrükben, mert kimaradtak a gyarmatok elosztásából. És ha így állnak a dolgok, akkor jól tette a világ többi része, hogy létrehozta az antantot, és amint az Osztrák–Magyar Monarchia elindította büntető hadjáratát a terrorizmus melegágya ellen, hogy megbosszulja trónörökösét, azonnal rátámadtak és szétszedték.
A jelenlegi magyar külpolitika történelmi logikája szerint 2001 szeptemberében késedelem nélkül meg kellett volna alakulnia egy új antantnak, amelynek tagállamai sorra hadat üzennek Amerikának, amikor az Afganisztánban hajkurászni kezdi a terroristákat, hogy megbosszulja ikertornyait. A harmadik világégés kirobbantását a végén rá lehetne kenni a fogyasztóinak vagy jólétinek nevezett társadalom belső ellentmondásaira, a győzteseknek pedig Béke Nobel-díjat lehetne átadni, miután az USA déli államait Mexikóhoz, Kubához és Irakhoz, az északkeleti régiókat pedig Grönlandon keresztül Dániához, vagyis az EU-hoz csatolnák.
Mai értékítélet szerint azonban aki a terroristáknak statisztaszerepet tulajdonít, az nemcsak fasiszta, hanem antiszemita, mivel Izrael állam létét is veszélyezteti. Ha ugyanis az amerikai ikertornyok lerombolásáért nem jár büntetés, hanem ellenkezőleg, területi gyarapodás, akkor minden egyes büntetőexpedíció után Izraelt ízekre kellene szedni.
Most csak az a kérdés, milyen színezetű az MSZP–SZDSZ-kormány nemzetiszocializmusa. Ennek eldöntésében a december 15-ét követő bukaresti sajtó segített. Azt írták a román lapok, hogy Budapesten románellenes tüntetést rendeztek. Ha jól emlékszünk, a tüntetők transzparensein az volt olvasható, hogy vesszen Medgyessy. A magyar miniszterelnök tehát román. Vagy legalább románérzelmű. Nem is csoda, hiszen 23 millió román vendégmunkás vállán vonult be hivatalába, és azóta minden igyekezetével azon van, hogy lélekben legalább a létező 20 millió román miniszterelnöke legyen.
Nits Árpád
| munkamorál |
– Immár lassan kétszer hét szűk esztendőt mondhatunk magunkénak. Milyen lesz a következő év?
– 1999 második felétől a román gazdaság felmenő ágba került. Már 2000-ben érezhető volt, hogy megállt a visszaesés, és hosszú évek után a termelés növekedni kezdett. A következő években ez a tendencia felerősödött és az utóbbi két esztendőben olyan ötszázalékos növekedést könyvelhettünk el. Ez annak a jele, hogy gazdasági stabilitás következhet, hiszen a kereskedelmi és a folyó fizetési mérleg kezdett egyensúlyba kerülni. Szerintem azonban még korai örömünnepet tartani, mert a román gazdaság olyan mélypontról kellett kimozduljon, amely ezt a néhány százalékos növekedést szinte a semmivel teszi egyenlővé. Romániának olyan tíz esztendőre van szüksége ahhoz ebben az iramban, hogy elérje az 1989-es termelési szintet, hiszen a fordulat óta a gazdasági visszaesés az országban több mint negyvenszázalékos volt. Ha a növekedési tendencia még három-négy évig marad, akkor elmondhatjuk, hogy Románia gazdasága stabilizálódott, s egy egészséges fejlődés indult el.
– Több közgazdász szerint azonban ez a gazdasági növekedés kérdéses, hiszen raktárra megy a termelés jó része. Tehát kérdőjelessé válik a gazdasági felfutás ténye is. Nem beszélve arról, hogy továbbra is nagy a kormány által "megsegített" állami vállalatok száma.
– Az EU-s csatlakozás megköveteli a gazdaság megfelelő működését. Itt nincs helye a szemfényvesztésnek. Ha a felfutás nem valós, akkor a civilizált világhoz való csatlakozás kerül veszélybe. Az Európai Unióba lépés alapvető követelménye ugyanis egy működő piacgazdaság kialakítása, amelyben a cégek versenyezhetnek a nyugati vállalatokkal. Tehát teljesítményt kell produkálniuk, mert ha nem, akkor ez kész öngyilkosság. Csődöt hoz maga után. Gyökeres változást kell véghezvinni a gazdaságban, valósan be kell indítani a szabad versenyt, változásokat kell eszközölni az adópolitikában, a bankok működtetésében, az állami költségvetés kidolgozásában és végrehajtásában. Mert az igaz, hogy 2007 januárjáig az EU tagállamai lehetőséget biztosítanak Románia számára a felzárkózásra, de hogy az ország beintegrálódjék egy közös gazdasági struktúrába, az már a társadalom politikai irányítóitól és gazdasági hatalmasságaitól függ. ők élhetnek vagy nem a lehetőséggel. Ha pedig nem valósulnak meg az unió követelte szintek, akkor nincs integrálódás. Ezek az alapkérdések, amelyekről, sajnos, keveset beszélnek a csatlakozással kapcsolatosan. Pedig beszélni kellene, hiszen azokban az országokban is, amelyek 2004-ben integrálódnak, bár hosszú évek óta folynak erről a tárgyalások, ugyancsak keveset beszéltek a gazdaság teljesítményeiről s arról, hogy menynyire lesznek felkészülve a csatlakozásra. Most aztán kénytelenek voltak az utolsó pillanatokban a kényes kérdések egész sorát az asztalra borítani, olykor veszélybe sodorva ezzel a folyamatot. Főleg a mezőgazdaságot illetően volt nagyon sok kérdőjel. A felmerülő problémákért a hatalmon lévők – választási időszak volt – nem merték vállalni a politikai felelősséget, nagy volt a sunyítás, úgyhogy most ezek előkerültek, és a kulisszák mögött nagy csaták folynak. S bár sorsokat fognak meghatározni a döntések, jelenleg is keveset tudhat meg az egyezkedésekről a közvélemény.
– Néhány példát mondhatunk?
– Vegyük Magyarországot. A csatlakozás első időszakában fontos, hogy az új tagország mennyit fizet be a közös kasszába és onnan mennyit osztanak neki vissza. Az első években az új tagállamnak nem kis plusztőkére van szüksége ahhoz, hogy elérje az EU-s átlagszintet. Megtörténhet, hogy gyakorlatilag Magyarország többet fizet majd be, mint amennyit visszakap. Ugyanakkor a magyar kormánynak az utóbbi napokban arról kellett tárgyalnia az EU-val, hogy milyen lehet a maximális juhállománya. De nem világos az sem, hogy mekkora legyen a sertéshústermelése például az országnak. Mert az EU tagállamaiban szigorúan meghatározzák a hús- vagy a tejtermelés nagyságát, az állatállomány szintjét is. Nem engedik meg ennek korlátlan növelését. Erről eddig nagy volt a csönd. Egyébként az EU országaiban olyan hozamszintek vannak, amelyek az új tagállam versenyképességét megkérdőjelezik. Tehát már a kezdettől hátránnyal indulnak a magyar termelők. Nem kell ahhoz nagy jóstehetség, hogy megmondd: ki lesz a nyertes és ki a vesztes. Szerintem kérdéses, hogy erről a magyar gazdák tudnak.
– Románia minden tekintetben rosszabbul áll mint Magyarország. A 2007-ig terjedő időszak elégséges ahhoz, hogy az ország elérje az EU-ba való belépéshez szükséges szinteket?
– Véleményem szerint Romániában ha netán egy határozott gazdaságpolitikát konzekvensen alkalmazó kormány lenne hatalmon, akkor sem lenne elégséges ez az ötéves felfutási idő ahhoz, hogy behozzuk a lemaradást. Ha a valóság talaján állunk, akkor ehhez legkevesebb tíz esztendő szükséges, hiszen teljes mértékben meg kell előbb történjék a gazdaság átalakítása, és fel kell számolni a jelenleg hatalmas veszteségekkel működő állami vállalatokat. Így, szerintem, Románia csak 2011–12-ben ér oda, hogy az EU-s alsó szintet elérje. A 2007-es dátum egy politikai célkitűzés, amely szép, de nem reális. Nemrég az Európai Bizottság kiadott egy értékelő jelentést, amelyben összehasonlítja az országok jelenlegi gazdasági szintjeit. A viszonyításhoz a kiindulópont az EU 2001-es átlagos fejlődési szintjének 75 százaléka. Magyarországnak 11 évre van szüksége, hogy elérje ezt a nívót, Romániának pedig 34 évre...
– A NATO-példa is mutatja, hogy politikai érdekek "húzhatják" előre Romániát.
– Csakhogy az EU nem NATO! Az unióba való felvételt nem lehet érzelmileg megközelíteni, ez nem egy világkampány járuléka vagy pillanatnyi amerikai óhajok hozadéka, itt csak a gazdaság valós teljesítménye számít. A NATO-csatlakozás egy politikai döntés volt, a hadsereg megreformálását, korszerűsítését pedig a jövőben is elvégezhetik, nincsenek szoros határidők. Az EU már a csatlakozás pillanatában feltételezi a teljesítményt. Itt nem ér semmit az érzelmi ráhatás, a lobbi, a trikolórlobogtatás. Az EU egy gazdasági egyesülés, egy piacunió. Itt a tőke, áru, munkaerő szabad forgásáról, áramlásáról van szó, nagyon kemény konkurenciáról, ez pedig teljesítményt követel meg. Aki a szabad versenyben nem tud EU-s teljesítményt nyújtani, az egyszerűen elvérzik. Itt nem elég a magyarázat, ide tett kell. Ha nincs a szavaknak fedezete, akkor a csata elveszett. Ezt nemigen mondják meg a hazai polgárnak. És azt sem, hogy az EU országaiban a magas életszínvonalat folyamatos, évtizedeken át tartó kemény munkával érték el. Kérdéses, hogy a román állampolgárok vállalják-e ezt a kemény munkát. Mert egész egyszerűen nincsenek hozzászokva. Időbe telik, amíg megváltozik az emberek mentalitása.
– Még akkor sem lehetséges a felzárkózás, ha Románia jelentős segítséget kap az EU-tól?
– Jelentőset kap – de meddig és mire elég? Többször elbeszélgettem az EU-val tárgyaló Hildegard Puwak miniszterrel és Vasile Puscas professzorral, akik elmondták, hogy a finanszírozásra lehetőség van, de ezeket az összegeket megfelelően kell felhasználni, az ország gazdaságának ezt föl kell szívnia és "üzemanyagként" hasznosítania. Ez ma még akadozik. De legyünk optimisták az új esztendő küszöbén! Ha az elmúlt három év gazdasági trendje folytatódik, akkor megvan a lehetősége annak, hogy az említett nyugati pénzsegélyek hatékony felhasználást kapjanak. De hogy ez így lesz-e vagy nem, az a jövő zenéje.
Román Győző
A jelek szerint feltartóztathatatlanul és a pártállami időkre emlékeztető elszántsággal halad – nyilván "előre" – a magyar párt az eszmei elődeik által már jól kitaposott "lenini úton". Ez derül ki a gőzerővel folyó kongresszusi előkészületek kapcsán nyilatkozó pártvezetők legutóbbi kijelentéseiből. Íme néhány példa: "Egyébként a szövetségi elnöki posztra eddig Markó Béla az egyedüli jelölt" – adta ország-világ tudtára Borbély László, az RMDSZ egyik (de legbefolyásosabb) ügyvezető alelnöke egy nemrég tartott sajtóértekezleten. Mondta ezt tizenhat megyei, illetve területi szervezet küldöttállító közgyűlésén hozott döntések ismeretében. Tudván, miként folynak ezek a küldöttállító gyűlések, akár biztosra vehető: a hivatalban lévő szövetségi elnökön kívül senki másnak nincs esélye felkerülni az elnökjelölt-listára. Hacsak maga a jelölt nem dönt másként – már csak a látszat kedvéért is, hisz jobban mutat, ha nem ő áll egyedül starthoz, mint annak idején Ceausescu vagy egy minapi friss példaként Szaddám Husszein, akit az iraki nép elszánt öntudattal 100 százalékos voksaránnyal választott újra államelnökké. De az sincs kizárva, hogy a belső ellenzék valamelyik lojális frakcióját "meggyőzi" a csúcsvezetőség: ugyan már, indítson legalább falból egy ellenjelöltet...
Mert az imázst tekintve mégiscsak kényelmetlen, hogy a pártelnökség által igencsak sajátságosan értelmezett egység mindenekfölöttiségét hangoztató szervezetben vannak – még – olyanok is, akik ragaszkodnak elveikhez, önálló véleményükhöz, olyannyira, hogy bojkottálni is képesek "Az RMDSZ VII. Kongresszusát". Ezért igyekeznek minden eszközzel a számukra "sajnálatos döntés" felülvizsgálatára rávenni pl. a Reform Tömörülést. Ilyennek minősül Borbély László akár fenyegetésként is értelmezhető figyelmeztetése, miszerint ha nem lesznek jelen, akkor a kongresszus nem tűzi napirendre az általuk (mármint az RT által) megfogalmazott, az RMDSZ alapszabályzatának lényegét érintő módosító javaslatokat. Nagy Zsolt kongresszusi biztos már a platform megosztásával próbálkozott, amikor a következőket nyilatkozta: "Tudatában vagyunk, hogy nem az egész platform, hanem annak csupán egy olyan csoportja látta jónak így cselekedni, amely soha nem is az RMDSZ-ben látta az erdélyi magyarság érdekvédelmének lehetőségét". Meg fogja-e valaha valaki magyarázni ennek a fiatalembernek, hogy érdekvédelmünknek és közképviseletünknek sok útja-módja-eszköze-hordozója van, s ezek közül az RMDSZ csak egy, és még csak nem is mindig a leghatékonyabb?
Úgy tűnik, már semmi sem képes letéríteni a szövetség jelenlegi vezetőit a lenini útról, amely tudjuk, megtapasztaltuk, hova vezet. Talán igazuk lehet azoknak, akik azt állítják: immár az erdélyi magyar politizálás is megérett a rendszerváltoztatásra.
Szentgyörgyi László
Tőkés László tiszteletbeli elnök után Ölvedi Zsolt marosvásárhelyi gyógyszerész, a Reform Tömörülés tagja is beperelte az RMDSZ-t azért, mert a Szövetségi Képviselők Tanácsa nem a szabályzatának megfelelően működik és törvénytelenül hívta össze a jövő év január-februárjára Szatmárnémetibe soros kongresszusát. Ölvedit Kincses Előd ügyvéd, az RMDSZ-t Frunda György ügyvéd-szenátor képviselte a Bukarestben tartott alapfokú tárgyaláson. Idézünk néhány nyilatkozatból, véleményből.
Frunda György: Ha jól értettem a felperes ügyvédjének a szavait, azt nehezményezik, hogy az SZKT nem működik legálisan. Szerintem ezt megkérdőjelezni nem minden RMDSZ-tag, hanem csak az SZKT-tagok illetékesek. De az SZKT 1999. május 5-én és 6-án legálisan összeült, és ekkor semmiféle ellenvetés nem volt a tevékenységét illetően. Sőt azután sem. Így ez teljesen törvényesen működik, s az előírásainak megfelelően jelölte ki a kongresszus időpontját és helyét, a szövetség elnöke pedig ugyancsak törvényesen hívta össze azt... Egyébként erről egy pert már letárgyalt egy bíróság, amikor a felperes, bizonyos... nem is jut eszembe, miként hívják, ja, Tőkés támadta meg az RMDSZ-t, mondván, hogy az SZKT nem működik szabályosan. S most leteszem a tisztelt bíróság asztalára az akkori döntést, amely elutasítja ezt a vádat... Kérjük tízmillió lej kifizetését a felperes részéről, hogy a fiatalember tanulja meg: ne ugorjon be minden komplexusos ember felbujtásának.
Ölvedi Zsolt: Annak idején ott voltam a kongresszusi küldöttek közt, akik megszavazták, hogy a belső választásokat meg kell mielőbb tartani. A szövetség jelenlegi vezetői azonban semmiképpen nem akarnak belső választásokat, mert tudják, hogy egy ilyen voks esetén az SZKT-nak nem az az összetétele jönne ki, amely továbbra is lehetővé tenné számukra, hogy – mint úgymond az erdélyi magyarság képviselői – a különböző bársonyszékekben üljenek. És ez a lényeg. Az idők folyamán sorozatosan megváltoztatták az SZKT összetételét, amikor erre nem volt és most sincs semmiféle jogi alapjuk. Főleg a velük nem egyengondolkodó fiatalokat távolították el a tanácsból, pontosabban cserélték ki őket a jelenlegi vezetéshez lojálisakkal. Egy ilyen SZKT nem hivatott semmiről, de főleg a kongresszus megtartásáról dönteni. Bárki bármit mond: ez a valóság.
Kincses Előd: Az RMDSZ jelenlegi vezetőit a legjobban az jellemzi, amit a temesvári felkelés évfordulóján – december 16-án – mondott Frunda ügyvéd, hogy nem is emlékszik a Tőkés László nevére! Általában nem jut eszébe neki ez a név. Ezért tart ott az RMDSZ s az erdélyi magyarság, ahol tart. Mert megfeledkeztek a vezetői arról: Tőkés Lászlónak köszönhetik, hogy jelenleg ott vannak, ahol vannak és úgy gazdagodnak, amiként gazdagodni nem szégyellnek, míg mellettük a magyarság nagy többsége szegényedik, megkeseredik. A perben ma lesz ítélethozatal, az ügyet tárgyaló fiatal bírónő, véleményem szerint, nem nagyon értette meg, hogy miről van szó, félő tehát, hogy a tekintélyelv alapján hoz majd ítéletet. Mindenképpen megvárjuk az indoklást, és majd utána döntünk a következő lépésről. Egyébként itt szeretném nyilvánosságra hozni, hogy Tőkés László fellebbezésének tárgyalását január 13-ára tűzte ki a bukaresti törvényszék.
Mint azt Kincses az Ölvedi kontra RMDSZ per alapfokú tárgyalása után nyilatkozva sejteni engedte, a fővárosi 2. kerületi bíróság elutasította a felperes keresetét. Az alperes szerint érdemben, a felperes szerint viszont teret adva az RMDSZ-t képviselő ügyvéd csúsztatásainak és a bemutatott dokumentumok hibás értelmezésének a tárgyalás során. Minden jel arra mutat, hogy a román államhatalom egyik ága, a függetlennek mondott bíróság nem kíván "beavatkozni" az RMDSZ belügyeibe, noha azt immár második alkalommal mondta ki: bármely román állampolgárnak joga van a román bíróságon bejegyzett bármely politikai, társadalmi alakulatot beperelni, ha kételyei támadnak annak törvényes működését illetően.
| a világ körül |
Már több mint egy hónapja van velem Chilében Anikó, a feleségem, akivel a szabadidőnket a lehető legjobban próbáljuk kihasználni. Egy hétvégén kiruccantunk a Copiapótól 194 kilométerre levő Pan de Azucar nevű nemzeti parkba. Hogy miért ez a neve, már megérkezésünkkor rájöttünk. Pan de Azucar cukrot vagy cukros kenyeret jelent, és közeledve felé, az óceánból felemelkedő pára, ami a környező hegyek tetejét övezi, valóban olyan hatást kelt, mintha hófehér cukor lenne a hegyek tetején.
A nemzeti park még pár szigetet foglal magába a szárazföldön kívül, amiket csak megközelíteni lehet, kilépni rájuk tilos. Tízes csoportokat szállítanak általában csónakokkal, idegenvezető társaságában, de minthogy mi túl korán érkeztünk (1 óra körül), kb. fél négyig kellett volna várnunk, hogy összegyűljenek a látogatók és csónakot indítsanak. Végül négyen kibéreltünk egy kisebb motorcsónakot (amivel jól jártunk, mert a nagyobbak inkább inognak a vízen, ez a kicsi pedig, mivel laposabb az alja, jobban ráfekszik a hullámokra), egy kormányos és egy külön bejáratú idegenvezető társaságában elindultunk az 1 óra 40 perces túrára.
Az első pingvin (a Humbold-pingvin a sarki Humbold-áramlásnak köszönhetően tanyázik itt) felbukkanása a hullámokból óriási élménynek számított, de aztán közeledve az első szigethez, láttuk, ahogy tucatjával pincérkednek a sziklákon. Különböző halászmadarak is tanyáznak a szigeteken, de közülük fő attrakciók persze a pelikánok voltak, legalábbis számunkra. A második szigeten már nutriák is pihentek a pingvinek társaságában, de amint közeledtünk feléjük, iszkoltak be a vízbe. Továbbhaladva aztán megláttuk a tengeri oroszlánokat is, ahogy lomhán sütkéreztek a napon (hiszen csak éjjel vadásznak, nappal pihennek, és állandóan változtatják a helyüket a sziklákon, keresve azokat a helyeket, amiket a nap felmelegített). A hímek a nagy sörényükkel valóban úgy néztek ki, mint az oroszlánok. És milyen mérgesek voltak, ahogy közelítettünk feléjük! Felemelkedtek a hátsó uszonyaikra, úgy morogtak ránk. Aztán maguk a szigetek is érdekesek, tele vannak különböző grottákkal (kisebb barlangokkal), az algák pedig, amik a sziklákról csüngenek le a vízbe, ínyenc falatok, és nagyon sok, főleg kozmetikai és gyógyszerészeti termék előállításánál is alapanyagnak számítanak.
Szerencsésebb napokon a bálnák és a delfinek is megjelennek – sajnos nekünk ebben nem volt részünk. De így is roppant érdekes volt a kirándulás, és az a tiszta, mélykék óceán... Hát valóban csodálatos volt. És persze maga a csónakázás sem volt megvetendő élmény, főleg számunkra, akik először ringatóztunk motorcsónakban az óceánon. Mi is élménynek számítottunk a túravezetőnek, hiszen mi voltunk az első két magyar – még ha romániai is –, akiket volt alkalma megismerni. Egyébként románnal sem találkozott még.
Hogy meglegyen a tortán a hab, hát továbbmentünk az El Miradorhoz (kilátót jelent), ami nem hazudtolja meg a nevét. Az ember megy végig a sivatagos hegyvidéken, csak kaktusz mindenfelé. Nagyon sok leégett kaktuszt láttunk. Később az egyik parkőr elmondta, hogy az erős napsugárzástól gyulladnak ki önmaguktól az elszáradt növények. Amikor megérkeztünk a csúcsra, elénk tárult a határ nélküli óceán és az azt övező hatalmas sziklák. Szinte elállt a lélegzetünk, amikor szemünk előtt kitárult a horizont.
A nemzeti park nemcsak a szigeteket jelenti, hanem az egész környező szárazföldi részt is a maga növény- és állatvilágával egyetemben. Három sivatagi rókával is találkoztunk, 2–3 méterre megközelítettek minket valami ennivaló reményében. A parkőr mesélte, hogy tilos etetni az állatokat, mivel télen, amikor nincsenek látogatók, éhen halnának, eltűnne a vadászösztönük, és csak a látogatóktól várnák az eledelt. Ez a három róka még kicsike volt, biztosan ezért nem tanulta meg még a leckét. Vagy 180 guanaco (a lámához hasonló négylábú) is él a parkban, szerencsénk volt, mert egy kilenc állatból álló csoport átment előttünk az úton, ezeket sajnos nem kaptuk lencsevégre, csak levideóztuk őket.
Hazafelé jövet még megálltunk egy Payla marinára (ez egyfajta halászlé mindenféle halból és tengeri herkentyűből) Calderában, majd este fél nyolc körül haza is érkeztünk, nem túl későn ahhoz, hogy lezuhanyozzunk, átöltözzünk és a Bavaria vendéglőben az itteni román kollégák nagy részével együtt megünnepeljük Románia napját, mivel másnap december 1-je volt...
Gönczi István
Az Európa több országán kecsesen áthömpölygő Duna a németországi Fekete-erdőben ered, igen közel Franciaországhoz és Svájchoz. A hármas határ vidékén autóval kóborolva Freiburgból Zürich felé jövet barátnőm kitérőt tett a kedvemért, hogy megtapasztaljam a gyermekkorom földrajzóráin tanultakat.
A forráshelyhez, Donaueschingenbe érve a parkoló mellett a jókora térkép felett német, angol, francia és magyar nyelven fogad a barátságos Isten hozta! felirat. A Fürstenberg hercegek székhelyén 1772-ben kezdték építeni azt az ötszintes kastélyt, amely ma múzeum, sajnos látogatásunk idején éppen zárva volt, ebédszünet miatt. A nagy kiterjedésű kastélypark díszkútja lényegében a Duna forrása, a Donauquelle, amely egy tábla szerint a tengerszint felett 678 méter magasan van, s innen a Fekete-tengerig 2840 kilométert fut majd a víz. Valójában itt egyesül Duna néven a közel két kilométer távolságra eredő két kis patak, a Brigach és a Berg. Amikor 1820-ban átépítették a kastélyt, egy föld alatti csatornában vezették ide a díszkút vizét. Ez egy nagyobbacska kör alakú medence a talajszint alá mélyesztve, körülötte sétány, míg fennebb oszlopos kerítés. Egy talapzaton, szemben a lépcsőkkel allegorikus szoborcsoport, egy nőalak fiatal fiúval, lábaik előtt puttóval. Adolf Heer alkotása az ifjú Dunát jelképezi, amelyre hosszú út vár a Fekete-tengerig, s erre bátorítja jelképes szülőanyja. Számos emléktábla díszíti a kút falát. Az egyikről megtudom, hogy már a rómaiak idején ismert volt a vidék, itt járt Tiberius császár i. e. 15-ben. Később az 5. században az itt lévő alemann település neve Esko. Valószínű, hogy innen ered a Donaueschingen név.
A Magyarok Világszövetsége 1996-ban állított itt egy táblát, felirata magyarul és németül a következő: A Duna a természet egyik remekműve. Nekünk, magyaroknak 1100 év óta mindennapi vendégünk. Isten áldja meg a helyet, ahol ered. A román emléktáblán német, francia és angol nyelven olvasható a román mellett a szöveg: România – Bastion de mii de ani al Europei, strãjuire Delta Dunãrii. Uniunea Fostilor detinuti politici din România, 1992. Van még német, bolgár és szlovák nyelvű tábla és még egy magyar, József Attila Dunánál című versidézetével. Szűz Mária szobra a kis Jézussal egy fülkében áll a kút melletti meredek sziklafalon, előtte friss virág. Lépcsőkön érhető el egy kisebb magaslaton a kéttornyú Szent János-templom. A gyönyörű barokk istenháza 1724–43 között épült. Érdekessége a tizenkét apostol nagyméretű szobra a hajójában és egy csodaszép pieta.
Sétálunk még a város főutcáján, majd visszafordulunk, és a kastély előtti rózsakertben nézelődünk, a park végében leülünk egy kis időre az itt még erecske nagyságú Duna-parton. Közben arra gondolok, hol jártam még életemben az egyre szaporodó folyó partján. Emlékszem a Dunára Ingolstadtnál, ahol akkora, mint a Sebes-Körös Váradon, aztán következik Bécs és Pozsony, ahol már széles folyam. A közismert budapesti hosszú folyószakasz áll legközelebb a szívemhez. Pár évtizede láttam a Kazán-szorost és a romantikus Ada Kaleh-szigetet egy hajókiránduláson, mielőtt felépítették volna a Vaskapu erőművet. Ismerem a Duna mai képét is a gáttal, többször haladtam át autóbusszal és vonattal Giurgiunál a vén Dunán. Nagy élmény volt minderre gondolni a sima kis vízfolyást figyelve a szép nyári napon.
Jósa Piroska
| háromkirályok |
Alaposan meglepődött a tudós csillagász és matematikus Johannes Kepler (a mi II. Rudolf császárunk udvari csillagásza), amikor a bolygók keringését tanulmányozva rádöbbent, hogy az a bizonyos betlehemi csillag valóban létezett. A Jupiter és a Szaturnusz együttállása révén jelent meg a nyugati égbolton a fényes égitest. Ennek alapján ma már Jézus Krisztus születését az eddig feltételezettnél hat-nyolc évvel korábbra teszik. A keresztény időszámítást egy tisztázatlan etnikumú szerzetes, Dionisius Exiguus javaslatára vezették be a 6. század elején. A Fekete-tenger vidékéről 496 körül került Rómába. Az örök városban már húsz éve nem volt császár, de létezett a Jézus alapította keresztény egyház, Krisztus egyháza. Kis Dénes – így lehetne a fent említett szerzetes nevét magyarítani – néhány évet tévedett a számításaiban. Legyünk büszkék, hogy e tájról származik, valószínű, hogy ereiben valamely nomád néppel rokon vér csörgedezett. A betlehemi csillag létezett, mint ahogy valós történelmi személy Jézus is.
A tudomány születése szorosan kapcsolódik a kereszténységhez. Az ókor nagy civilizációi komoly eredményeket értek el a megismerésben. Nem tudtak azonban választ adni a világ és az univerzum keletkezésének bonyolult kérdésére. Az ókori Egyiptomban, Babilonban, Kínában és Görögországban a világot öröktől fogva létezőnek hitték, gondolták. Többnyire panteisták voltak, úgy hitték, az Isten és az univerzum egyenlő, ugyanaz. Amikor a teremtésről beszéltek, akkor is valamiféle öröktől fogva létező formátlan anyagból rendezettnek gondolták a világot. Platón egy jó "demiurgosz" (a. m. kézműves szellem) művének, kreációjának hitte a világot, kaotikus ősanyagból. A nagy rendszerező Arisztotelész elutasította a semmiből való teremtésnek a gondolatát. A zsidó és az iszlám gondolkodók inkább a hellenisztikus kultúra hagyományaira támaszkodtak, és hajlottak arra, hogy elfogadják a panteista gondolkodásmódot. A keresztényég előtt ha a világ teremtésére gondoltak, akkor is úgy hitték, hogy az egyfajta emanációja (kisugárzása, kiömlése) a Világértelemnek, a Teremtőnek, kissé vulgarizáltan lefordítva mai korunk nyelvére: a természet Isten egyszülött fia.
A kereszténység számára nyilván Jézus Krisztus Isten egyszülött fia, "unigenitus monogenes", ez szemben áll mindenféle panteizmussal. A világnak kezdete van, s ha van kezdet, akkor van elmúlás is. Véges a mi Földünk, véges a Naprendszer, véges a mi értelmünk, megismerő képességünk, akaratunk is. A változásban benne rejlik az elmúlás is. Az öröktől fogva létezés ellentmond a változásnak. A panteizmus a világot, mint láttuk, isteni tulajdonságokkal ruházta fel. Pál apostol szerint az Atya mindent teremtett. Innen következett, hogy nem a világegyetem az egyszülött, hanem Jézus Krisztus. Az Istent az univerzumon túlra helyezték, egyszerre magyarázatot nyert a mozgás és a törvény. A törvények mindenütt egyenértékűek, az anyag anyag marad égen és földön is. Az örök változatlan az Egyszülött. Ebből az optikából nézve az ókornak lehettek nagy tudományos felfedezései, megsejtései, de maga a tudomány nem születhetett meg. Nem tudták megmagyarázni a mozgást. A tudományos ismeretek korról korra változtak. Az adott kor világnézete is véges. Tudásunkkal, emberi képességeinkkel nehéz felfogni a végtelent. A kereszténység talaján állva először egy Jean Buridan nevű francia tudósnak sikerült megmagyaráznia a mozgást és a változást 1330 körül Párizsban. Nélküle nem jött volna Kopernikusz, Newton és Galilei s a mai tudomány, technika.
A kereszténység nélkül, mint a fentiekben láttuk, nem lenne nyugati kultúra, mégis számos képviselője e műveltségnek megkérdőjelezte Jézus történelmi létét, az Újszövetségben leírtakat a legendák közé sorolták. (Érdekes, Mohamed próféta létezését nem tagadják.) Pedig a pogány római írók is megemlékeznek a Megváltóról. Ifj. Plinius egy 112-ben Traianusnak címzett levélben mint kormányzó utasítást kér, hogy mit tegyen a Krisztus-követőkkel. Néhány évvel később írt Évkönyvében Tacitus római történetíró beszámolt Néró uralkodásáról, a nagy tűzvészről, a Krisztus-követők üldöztetéséről. Suetonius a császárról, életéről írt számunkra fontos művet, melyben utalás történik "bizonyos Krisztus izgatására". Josephus Flavius elbeszéli, hogy "ebben az időben élt Jézus, ez a bölcs ember, ha ugyan szabad őt embernek nevezni. Ugyanis csodákat művelt és tanította az embereket, akik szívesen hallgatták az igazságot. Sok zsidót és görögöt megnyert".
A Földközi-tenger keleti medencéjének nyelve akkor a görög volt. Hellenisztikus hatás érte a zsidókat is. A Római Birodalom és a hellenisztikus kelet elősegítette a kereszténység terjedését, eléggé "globalizált" világ volt az is, nagy birodalomnak kora. A bölcsek napkeltéről jöttek Betlehembe. A Kepler által igazolt csillagot követték. Kik lehettek a mágusok?
Badiny Jós Ferenc szerint a parthus birodalomból érkeztek. A parthusok győzték le Kr. e. 53-ban a carrasi csatában Crassust, Julius Caesar triumvir társát, de többször is legyőzték a rómaiakat. Birodalmuk az Eufrátesztől Indiáig terjedt. Badiny professzor elég sok fantasztikus fölvetéssel áll elő, e sorok írója számára elgondolkodtató dolgokkal. Zsidókról, görögökről, rómaiakról még beszélnek, de miért nem emlegetik a parthusokat is? Maradjon egy tény: Galilea és Júdea a Jézus születése körüli időben a rómaiak és a parthusok hatalmi törekvéseinek ütközőpontjába került. A Biblia nem egy tudományos mű, sokkalta több annál, de nekünk kötelességünk lenne elgondolkodni, milyen is volt az a történelmi környezet, amelybe a Megváltó beleszületett. Már azért is, mert mi is keleti származású nép vagyunk. A tanítványokkal Jézus arámi nyelven beszélt, a tanítványok valószínű, hogy tükrözték ezt a sokszínű világot, mert a Megváltó nemcsak egy kiválasztott népnek, hanem az egész emberiségnek kívánt a tanítómestere lenni. Egyezzünk meg: a történelmi színhely, ahol tanított, a lehető legalkalmasabb, több kultúra élt itt egymás mellett. Újabban olvas az ember olyan műveket, hogy a tanítványok művelt, középosztálybeli személyek voltak. Kelet várta a születést és elküldte követeit. Badiny professzor megjegyzi, elég keveset tudunk még a Szentírásból Máriáról. Szerinte Szűz Mária Adiabene parthus királyi hercegnő lett volna. A korabeli társadalom férfiközpontú lévén, többet írnak a nevelőapja, József származásáról, mint a Máriáéról, aki a Szentlélektől fogantatott.
Daczó Árpád (P. Lukács OFM) könyvet írt Csíksomlyó titkai – Mária tisztelete a néphagyományban címmel. A rejtélyes Babba Máriát kutatja. A magyarságnak volt egy nagyon erős Boldogasszony-hite, még a honfoglalás előttről. Babba Mária, a Boldogasszony Anyánk kultusza keleti gyökerű, és Mezopotámia felé mutatnak a kapcsolatok, ahol Babba Mária holdistennő. A nőtisztelet sokkal erősebb volt a magyaroknál, mint más népeknél. A nyugatiak csodálták eleink családi életének a tisztaságát. Magyar sajátosság, hogy Máriát a Szent Koronával a fején ábrázolták. Gellért püspök ráérzett, hogy itt lehet megfogni a magyarságot és a kereszténység számára megnyerni. Szent Istvánnak a koronázási paláston hat ujja van, táltos királyként ábrázolják. A hatodik ujja szimbolikusan figyelmeztet, hogy magyar, ne hagyd el az ősi hitedet, szent hagyományaidat. Mégis többet megőriztünk a kereszténység előtti hitünkből, mint sokáig gondoltuk? A magyarságnak volt kapcsolata a parthus birodalom felé, Babba Mária, az ősi Istenanya elvezet a sumérokig.
A magyarban az asszony feleség, az egység fele, hasonló meggondolásból, mint amikor elveszítjük egy kezünk vagy lábunk, féllábú emberekké vagy félkezűekké válunk. Ez is sajátos magyar nyelvhasználat, logika. Más fantasztikus szavaink: a nő, növény, növekedik, áldott állapotú. Szakemberek állítják, a honfoglalás előtti szavainkkal le lehetne fordítani az egész Bibliát. Az ősmagyarok vallási hite bonyolultabb volt, mint néhol leírják. Erre mutatnak az olyan szavaink, mint szél, szellő, szellem, szélütés, hal, háló, halász stb., a sort folytathatnánk. Daczó Árpád szerint a magyarok is őriztek valamiféle őskinyilatkoztatás-hitet. A feleség szó egyenlőségre utal férfi és nő között. Ezzel szemben Pál apostol arra inti a nőket, hogy a férfiaknak engedelmesek legyenek, mert a férj feje a feleségnek, mint Krisztus is feje az egyháznak és ugyanő megtartója a testnek. Továbbá: miképpen az egyház engedelmet ad Krisztusnak, "azonképpen az asszonyok is engedelmesek legyenek a férjüknek mindenben". (Efez., 5., 22– 24). Jean Delumeau francia történész megkérdőjelezi, hogy a tanítás az eredeti jézusi lenne. A kereszténység átvette és ötvözte a hellenisztikus, a görög és a zsidó hagyományokat. December 25. eredetileg Mitrász napisten születésnapja volt. Újabban magyar kutatóknál felmerült, hogy a karácsony szó a kerecsensólyom nevéből származna. A kerecsensólyom elvezet a turulmondához. Az óvilág népei évezredeken át várták a megváltót. Jézus olyan történelmi időben és színhelyen tevékenykedett, ahol kelet és nyugat kultúrája találkozott és hatott egymásra. A kereszténység azonban keleti gyökerű. A három királyok keletről érkeztek a kisdedhez, a betlehemi jászolhoz, Dionisius Exiguus keletről érkezett Rómába. A magyar Szent Koronán egykor ott volt Szűz Mária képe is. Az ősi Boldogasszony-hit máig élő erejét mutatják a csíksomlyói zarándoklatok. Vajon elgondolkodunk-e, Krisztus-hitünknek milyen távoli gyökerei vannak az időben, és hogy a harmadik évezred elején is az egyedüli megtartó Jézus és a kereszténység?
Istentől megáldott karácsonyt és boldog új évet!
Hodgyai Mátyás
Abban az időben a mamának nagyon jól ment. Annyi albérlője volt, hogy már nem tudta hova rakni. A kályhát egyáltalán nem is hoztuk le a padlásról, és nagyon nevettünk, hogy mi fűtünk a legdrágább fűtőanyaggal, olyannal, amiért nem is kell fizetni, hanem a fűtőtestek fizetnek nekünk, hogy melegíthetnek.
A mama mindig ki tudott találni valami érdekeset, amivel megnevettetett bennünket, mert a mama jobb családból született és azt mondta, hogy nem hagy bennünket elproletárosodni. Arról nem szeretett beszélni, hogy kerültünk ilyen nehéz helyzetbe, de Eszter, a néném titokban megmondta már akkor, hogy a mama beleszeretett egy egyszerű emberbe, és a mi nagy kárunkra hozzáment, de mikor kitört a háború, a papát elvitték katonának és mi többet nem hallottunk felőle. Valószínűleg elesett vagy fogságba került, vagy a távolban elfelejtett bennünket, az bizonyos, hogy azóta soha többet nem hallottunk felőle. De a mama sohase mondott róla egy rossz szót se, ő csak dolgozott és eltartott bennünket, és főbérleti lakásunk volt, s úgy gondolom, abban az időben tisztán az albérletből éltünk. Vagy talán nem is abból, hanem a mama buzgóságából, hogy a három gyereket vidáman tartsa.
Mert azt el kell ismerni, hogy a világháború a gyerekek számára igen víg világ volt.
Mi ott laktunk Budapest déli kerületében, és a Duna közel volt hozzánk. Budapest ezen az oldalon, a háború kitörésekor megállott fejlődésében, s a nagy, négyemeletes paloták pont a réteken végződtek. Nem voltak tovább kis házak, mint a perifériákon szokás, a város várossal végződött, s a szélen álló nagyszerű épületek tövében már a kelkáposzta termett, s el lehetett járni a bekerítetlen grundokra kelt lopni.
Az utcák pedig tele voltak vidám, daloló katonákkal, akik duhajkodtak és dülöngőztek, s a gyerekeknek dobálták a pengős papírpénzeket. Azoknak akkor még nagy értékük volt, rengeteg cukrot lehetett rajtuk vásárolni. Én jól nevelt gyerek voltam, s ha pénzt kaptam, átadtam a mamának, aki beolvasztotta a pénzt a háztartásba, s kockacukrot vett rajta vagy kenyeret.
Egyáltalán, ha visszagondolok gyermekségemnek erre a boldog és különösen forgalmas idejére, nagyon különös fogalmak támadnak bennem a pénz értékéről. Például a kezembe adott a mama tíz fillért, s azt mondta: szaladj csak, hozzál ötért tepertőt, de meleget kérj, és siess, hogy ki ne hűljön. Én aztán szaladtam a henteshez és mondtam, hogy kérek ötért tepertőt, s a hentes sohasem mérte le, hanem belemarkolt a hatalmas vájdlingba és kivett belőle amennyit akart, papírba tette, és én úgy szaladtam vele haza, mint a kiskutya a zsákmánnyal. Nem is tudom, micsoda világ volt az, hogy mi öten tudtunk megebédelni ötért tepertőből.
De az is előfordult, hogy öt sem volt a mama zsebében, s mégis azt mondta: szaladj csak a boltba és hozzál kenyeret.
Hát én mentem a boltba, ahol nagyon jól ismertek és nem először adtak kenyeret pénz nélkül – ez a jobb időkben volt, mikor nem kellett sorba állni kenyérjeggyel –, és akkor olyan derék boltosok is voltak, hogy adtak kenyeret pénz nélkül is. Egyszer is így elküldött a mama, s a boltban sokan állottak, sehogy sem fértem a boltoshoz. Míg ott állok, észrevettem, hogy az üveg alatt különböző cukor és más édességek vannak kirakva, s megfigyeltem, hogy csak hozzá kell nyúlni, s egész könnyen lehet kivenni egy ilyen cukorkadarabot. Addig ólálkodtam, a kenyérről is elfeledkeztem, míg az ujjam magától megindult a cukor felé s egész jól sikerült volna, csak ideges lettem, s mikor már a cukor a kezemben volt, hangosabban csappantottam le a fedelet, s a boltos odanézett. Lángvörös lettem, s remegve bámultam rá. A boltos azonnal tisztában volt a helyzettel, s mivel mind a két keze tele volt munkával, egy szót sem szólt, csak intett, hogy takarodjak.
El is szaladtam, s csak annyi lélekjelenlétem maradt, hogy a cukrot magammal vittem.
Kint az utcán magamhoz tértem s míg a cukrot szorongattam, arra gondoltam, hogy ez hadizsákmány, s nagyon büszke voltam rá, de kenyér nem volt, s mentem tovább, másik boltokba, s végre is addig jártam, míg valahol megszántak és adtak egy darab kenyeret, s mikor hazavittem, odaadtam a mamának a cukrot is, és a mama, nem tudva az eredetét, megsimogatta a fejemet, s azt mondta: Derék gyerek vagy.
Így éltünk tehát, elég változatosan. De a lakókkal sok baj volt. Volt egy albérlőnk, aki szombaton, mikor jött a gyárból, be szokott menni egy kis kocsmába a sarkon, és ott addig iszogatott, hogy a mama el szokott küldeni utána, hogy hívjam haza, ne költse el minden pénzét. És én mentem, és a kocsmában ott ült az albérlő kivörösödött arccal, s mindenki rettenetesen ordított, dalolt, kiabált, s én nagyon féltem, hogy még bekapnak ezek a katonák, de a lakó derék ember volt, ahogy meglátott, azonnal fizetett s jött haza és rendesen volt még annyi pénze, hogy a mamának ki tudta fizetni a hetibért.
A két nővérem dolgozott a mamának a lakásban, ők látták el a házimunkát, mert a mama azonkívül egy utcai vászonárusítónak is segédje volt, és percentet kapott az eladott vásznak és kötények és konyharuhák árából. Délelőtt volt csak piac, és akkor ott kellett neki tartózkodnia. Velem persze senki sem törődött, jártam az iskolába, ha tetszett, de ha nem tetszett, el is maradhattam, akkor jó volt a gyerekeknek, nemigen tartották számon a mulasztásokat. Az volt a gyerekek paradicsoma.
A mama mindig nagyon beteges volt, de mi, gyerekek, ezzel nem sokat törődtünk, hozzá voltunk szokva, hogy akármikor csak le kellett neki ülni, és vizes ruhát raktunk a homlokára. Ha a rosszullét tovább tartott, akkor türelmetlenek lettünk, és nem helyeseltük, hogy egy mama megengedi magának a betegséget. Persze sajnáltuk is őt, de egy tízéves gyereknek saját fogalmai vannak a dolgokról, a magam részéről naplopásnak tartottam, ha a mama egész napokat betegséggel töltött el.
Így múlt el a világháború, már én egész nagy fiúnak éreztem magamat. Közben az volt a szerencsénk, hogy a mama takarítónői állást kapott egy iskolában. Ez már óriási rangemelkedés volt, egész állami állás. Akkor valami nyugalom és biztonság költözött az életünkbe. Megindult a polgárosodás a családunkban. Így történt, hogy mindhárman iskolát végeztünk. A mamának mindenki jóakarója lett, s mivel a gyerekek nagyszerűen tanultak, sorra elvégeztük a polgárit, a nővéreim a mama iskolájába kerültek, s az kereskedelmi iskola volt. Tandíjat sohasem fizettünk, írószert, könyvet, élelmet kaptunk, a mama megoldotta a maga feladatát. Söpörte az iskolát, súrolta a lépcsőt, hogy a gyerekei tiszta és ragyogó lépcsőkön járjanak tanulni… Mi fejlődtünk, de ő egészen tönkrement. A lábai visszeresek voltak, éjjel felugrott és vizes ruha után kapkodott, a vér szakadt az ereiből… A pici kis nő, aki Atlasz munkájára vállalkozott, beleroppant a teherbe.
Egy nap újra rosszul lett. Eszter mondta, szaladjak orvosért. Szaladtam, az orvos jött. Megvizsgálta a mamát. De én is feltűntem neki, s engem is megvizsgált, s egyszerre négyféle betegséget konstatált rajtam: torokgyulladást, mirigydaganatot, tüdőgyulladást és valami ismeretlen betegséget, ami a rossz táplálkozás következménye volt. Rögtön a kórházba küldte a mamát és engem is.
Eszter elkísérte a mamát, Éva pedig engem.
Csak beadott Éva, s többet nem láttam. Nem tudom, mennyi időt töltöttem a kórházban. Jobbról egy öregember feküdt, balról egy fiatal. Folyton cserélődtek, hol egyiket, hol a másikat vitték be az elkerített helyre, meghalni. Egyszer engem is betettek oda, nem tudom, miért, és én nagyon büszke voltam, hogy magamban voltam, lepedőfalakkal körülvéve. Csak az fájt, hogy mindenkihez jöttek látogatók, de énhozzám soha senki. Ez nekem kimondhatatlanul fájt, hogy engem csak nem keres meg a mama.
Búsultam, ideges voltam, nem értettem, hogy a mama nem jön. Meg is kérdeztem egyszer az ápolónővért, hogy miért nem jön a mama?
– A te anyád – mondta –, az nem törődik veled.
Többet nem kérdeztem semmit. A fogamat összeszorítottam, a szívem nagyon megfájdult, hogy a mama nem törődik velem. Elfojtottam a könnyeimet, csak éjszaka sírtam, mikor senki sem lát…
Így érkezett meg a karácsony. Mindenki azt mondta, hogy két nap múlva karácsony lesz, és az embernek karácsonykor jobban fáj… Hát, karácsony előtti napon, délután csak megjelenik a mama. Néztem rá, s nem akartam hinni a szememnek, hogy mégis. És gyűlölet támadt bennem. Még azt sem vettem figyelembe, hogy a mama olyan sápadt, mint a halottak, s olyan gyönge, hogy semmi élet sincs benne, s leült az ágyam szélére…
És én hősi dologra szántam el magamat és… hátat fordítottam a mamának.
A mama rám hajolt… Előbb azt hiszem, nem is értette, hogy határozottan sértő szándékkal tettem az elfordulást. Betakargatott, megsimogatott, a keze olyan volt, mintha nem is emberkéz, szellemkéz lett volna.
Csak később tudtam meg, hogy a mama is kórházban volt az egész idő alatt… És azon a napon megszökött a kórházból, hogy engem meglátogasson. Méhrákja volt…
ő meghalt, én meggyógyultam, s csodálatosképpen az életem tovább folyt, mert Eszter már tizenhét éves volt és beleszeretett az iskolában egy tanár… Feleségül vette és ő lett a gyámanyám.
De én boldog vagyok, hogy a mamának már akkor, ott a kórházban megbocsátottam, és kibékültem vele, és nem mondtam meg, hogy haragszom, csak a nyakába fontam a két karomat és kisírtam magam a kebelén…
| anyanyelv |
Az ünnepeknek mind megvannak a saját szavaik. A karácsonyhoz kötődik a szenteste, a jászol, a kisded, a karácsonyfa, az angyal. Ilyenkor gyakrabban emlegetjük a békét, a megértést, a karácsony maga a szeretet, a boldogság.
A Magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint az ünnep összetett szó, bár ezt ma már nem is igen érezzük. A Jókai Kódex 1372-ből őrzi. Előtagja, az -id, amelynek d-je hasonult, jelzői szerepű. A régi magyar nyelvben melléknév lehetett, jelentése: "szent". Eredetileg tehát "szent nap" volt az, amit most ünnepnek, sőt ünnepnapnak mondunk.
A karácsony szó szláv eredetű. Az ősszláv alapszónak a jelentése lépő, átlépő, továbbá fordulónap, napforduló lehetett. Eredetileg tehát nem a keresztény ünnepet, hanem a téli napfordulót nevezték így. A magyarba egy déli szláv, esetleg szlovák szó került át, s már 1211-ben "Jézus születésének ünnepe" jelentéssel használták.
Az "újév" jelentésű kiskarácsony szerbhorvát eredetű. Szlovénül a három téli egyházi ünnep, a karácsony, az újév és a vízkereszt együttes neve: karácsonyok.
A karácsonyfa csak 1846 óta jelenti a feldíszített fenyőfát. Német mintára alkotott tükörszó ez. Érthető, hiszen a karácsonyfa-állítás szokása is német hatásra terjedt el, előbb városon, később faluhelyen is. Egészen más volt a régi magyar írásokban emlegetett karácsonyfa (erről a legkorábbi adatunk 1554-beli): a földesúrnak karácsonyi adóként szállított tüzelőt nevezték így őseink.
Az angyal, aki mifelénk – főleg a Székelyföldön – az ajándékokat a feldíszített fenyő alá csempészi, a latin nyelvből kölcsönözte magyar nevét, talán szláv közvetítéssel. Az egyházi latinban megtalálható angelus sem eredeti. A görögből származik, az alapszó jelentése: "követ, küldött, angyal". Ennek eredete nincs teljesen tisztázva, nem zárhatjuk ki, hogy közös őse volt a "perzsa lovasfutár" jelentésű szóval. Az ellenben bizonyos, hogy az angyal a keresztény terminológia egyik szavaként került be a keresztény népek – köztük a magyarok – nyelvébe.
Jézus Betlehemben született (a héber Bet-lehem jelentése "az élelem háza"). Ez a bibliai helynév köznevesült, a karácsonyi játékok neveként kezdték használni. A betlehemezés szokása nekünk nagyon réginek tűnik, pedig elég későn szoríthatta ki a pogány emlékeket őrző regölést, mert 1801-ből maradt ránk első említése.
A betlehemes játékoknak, de a karácsonyi díszítésnek is kelléke a jászol. Ez is szláv eredetű szó, a magyarban már 1395 körül használták "vályúforma eszköz a szarvasmarhák takarmányozására" jelentéssel, 1913-ban már "a betlehemesek ilyen tárgyat utánzó építménye" is.
A család szó kétszeresen is köthető a karácsonyhoz: egyrészt a szent család révén, másrészt azért, mert valamennyi ünnepünk közül ez a leginkább családi. A szláv eredetű szó közelebbi forrása nem határozható meg. Közeli rokona a cseléd, a 16. századig a két szó jelentése nem is különült el. Akkor egyre ritkábbá vált a család, s Vörösmarty újította fel, mai értelmével. Azóta is így használjuk, a család a famíliát, a cseléd a szolgát jelenti. A tájnyelvben néhol még most is mindkét szó él a gyermek megnevezéseként.
A Csendes éj dallama minden karácsonyestén betölti otthonainkat. A csendes lehet "zajtalan", de lehet "nyugalmas, békés" is. Mindkét értelemben meglehet