|
XII. évfolyam, 44. (579.) szám |
2002. november 5. |
| Tisztelt látogatónk, tisztelt olvasónk! |
Erdély egyetlen országos terjesztésű polgári hetilapját a Pro Media Alapítvány tulajdonában lévő Erdélyi Sajtóház adja ki, amelynek jelenleg ez a kizárólagos feladata. Lapunk megjelentetése az ismert gazdasági és politikai körülmények között számottevő erőfeszítéseket igényel, ezért minden erkölcsi és anyagi támogatásnak örülünk. Ön is hozzájárulhat adományaival erőfeszítéseinkhez, amennyiben bármilyen kis összeget átutal a kiadó USD-számlájára: Casa de Editura Erdélyi Sajtóház Romania, Banca Transilvania, suc. Oradea, cont. 2511001005514406.
Külföldi olvasóink meg is rendelhetik lapunkat, legalább három hónapra 15 USD az előfizetés díja, egy évre értelemszerűen 60 USD. Ezt az összeget a fenti bankszámlaszámra kell átutaltatni, majd pedig e-mailen vagy levélben jelezni a pontos lakcímet, amelyre a lapot küldhetjük. Az összegnek a számlánkon való megjelenése után a kiadónk hétről hétre elpostázza a friss lapszámokat. Kérjük, jelezzék, ha valamelyik számot a posta nem kézbesítette, és ne felejtsék el megújítani a lejáró előfizetéseket!
| címoldal |
Élesen ellentmond a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) legutóbbi ülésén megfogalmazottaknak a státustörvény módosításának új tervezete. A magyar kormány asztalán lévő szöveg azt jelzi, hogy a módosítások szinte kizárólag a szomszédos államok elvárásait veszik figyelembe. Markó Béla, az RMDSZ elnöke elfogadhatónak tartja, hogy a státustörvényből kiiktassák a munkavállalási kedvezményeket.
Habár a MÁÉRT ötödik ülésén egyetértés volt a határon túli magyar szervezetek között abban, hogy a kedvezménytörvény módosítása mindössze technikai jellegű lehet, tehát csak az Orbán–Nastase-megállapodásban és a végrehajtási rendeletekben foglaltaknak a törvény szövegével történő egyeztetésére vonatkozhat, ezzel szemben a magyar kormány asztalán lévő új módosítási tervezet a Népszabadság információi szerint a tárcaközi munkacsoport javaslataiban nem tartalmazná a kedvezményes munkavállalást, s bár minden magyar nyelven tanuló gyermekre kiterjesztenék a húszezer forintos támogatást, a szlovákiai magyaroknál viszont már nem személyek, hanem intézmények részesülnének a nevelési-oktatási támogatásban. A magyarigazolványok kiadási rendje is módosulna, és a jövőben kizárólag a magyar diplomáciai és konzuli képviseletek kerülnének központi helyzetbe – ellentétben a mostani gyakorlattal, amikor is az úgynevezett ajánló testületeknek néha ügydöntő szavuk van. Az új szabályozás szerint a magyar külképviseletek csupán "jogilag nem kötelező erejű tájékoztatást" kérhetnek a magyar kisebbségek által létrehozott társadalmi szervezetektől. A magyarigazolványban fel kell tüntetni a jövőben, hogy ez "nem minősül személyazonosítónak, úti okmánynak és határátlépésre nem jogosít". Az igazolványok kiadása a magyarországi közigazgatási intézményekben történik, és csak kivételes esetekben lehet az okmányokat magyar külképviseleten átvenni. A módosító tervezet várhatóan december elején kerül a parlament elé, de annak elfogadására valószínűleg csak februárban kerülhet sor.
A román kormány néhány nappal a tervezet megfogalmazása előtt szóvivője révén megüzente: miután október 20-án Magyarországon befejeződtek a választások, elvárja, hogy konkrét és jelentős lépések történjenek a státustörvény módosításában. Mikulás Dzurinda szlovák miniszterelnök a maga részéről már több alkalommal is diszkriminatívnak nevezte a gyerekeiket magyar iskolában taníttató családoknak nyújtott húszezer forintos oktatási-nevelési támogatást, és lényegi változtatásokat sürgetett a törvényben.
Markó Béla RMDSZ-elnök elfogadhatónak tartja azt, hogy a törvényből kiiktassák a munkavállalási kedvezményeket. Erről Kovács László magyar külügyminiszter beszélt szerdán, amikor találkozott Rolf Ekeussal, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet kisebbségi főbiztosával. Bárdos Gyula, a felvidéki Magyar Koalíció Pártjának parlamenti frakcióvezetője úgy nyilatkozott, hogy amennyiben a kedvezménytörvény módosításakor a kiindulási alap kizárólag a szomszédos országok véleménye lesz, akkor "kiürülhet a jogszabály", hiszen Romániának a munkavállalás, Szlovákiának pedig az oktatási támogatás nem tetszik.
Szakács Árpád
A nyár elején Budapesten hatalomra került balliberális kormánynak a határokon túli magyarok felé mutatott mosolygós arcát mind egyértelműbben árnyékolják be azok a gesztusok, amelyek a polgári ellenzék ama vélekedését látszanak igazolni, miszerint lejtőre került a magyar nemzetpolitika. A Medgyessy-kormány előbb a közalapítványi támogatások terén okozott felfordulást, most majd a státustörvényhez kíván hozzányúlni a kisantanti allűrökkel ágáló szomszédok szája íze szerint, közben pedig féltitkos egyezkedésbe fogott a román nacionalistákkal bizonyos Magyarországon "rekedt" magánvagyonok feltételek nélküli visszaszolgáltatásáról, kártételezésről. Mindehhez járul az a nagy-nagy szívélyesség és alázat, amellyel a magyar kormány egyengeti Románia útját a NATO felé. A következőkben az várható, hogy a bukaresti propagandával összhangban a magyar diplomácia megoldottnak nyilvánítja a romániai nemzetiségi kérdést, rendezettnek az erdélyi magyarság helyzetét, ígéretesnek az együttműködést "államaink és pártjaink" között a dinamikusan fejlődő testvéri, jó szomszédi kapcsolatok fényében...
T. P.
Egy én is lám a sorból, abból
az élő láncból, melyen át,
mint rég a kínai falaktól
Párisig a csúcsokra állt
hun katonák –: egy nép kiált
a jövő felé tán utolszor!
Egy vagyok az eleven sorból,
a költőkéből, egy vagyok
a fulladozó ajakokból,
melyeken át egy elfeledt,
sorsának mélyén elrekedt
téveteg nép még földadog
s küldi halott örsök szavát
feléd, ha meghallod, világ,
hogy igazságot: életet!
Mondtam, s most hogy tovább?
| hangnemváltás |
Az RMDSZ elnöke nemhiába poeta doctus: tudatosan építgeti életművét, időleges politikai pályafutásának bizonyos literátori hozadékait megfontoltan, kitervelten, okosan illeszti be írói-költői munkásságának téglafalába. Rendszeres időközönként nagy ívűnek szánt, már-már irodalmi igényű eszmefuttatásokkal kápráztatja el hallgatóit, ezeket általában jó előre megírt-szerkesztett beszédek formájában zúdítva nyakukba az egykori feszes pártgyűlésekre emlékeztető momentumokban, többnyire jól időzített-programozott SZKT-üléseken, konferenciákon, fórumokon, kongresszusokon, nagyobb közönséget vonzó ünnepségeken. Beszédeit másnap az apparátus nagy elánnal szórja a hálózatban, a párt- és állami támogatást élvező sajtó hosszan idézi, tehát a szó nem száll el, megmarad...
Így aztán vissza lehet térni e szpícsekre, górcsővel a kézben. Markó Béla a legutóbbi három SZKT-n elmondott "politikai helyzetértékelésével" kissé furcsa, de egyáltalán nem meglepő pályaívet írt le a balkáni politika egén, a kondenzcsík máig ott fehérlik a vörösben játszó égen, bár már kezdi átvenni annak pírját. Május 25-én még Önállóságra ítélve címmel mondott hitvallásszerű, autonómiatörekvéseink mellett kardoskodó, a felelősség súlya alatt görnyedő kisebbségpolitikusról árulkodó, már-már köztetszést arató beszédet, hogy aztán alig egy nyár múltán, szeptember 21-én már Félig üres? Félig tele? címmel ossza ketté ártó pesszimistákra és bátor optimistákra az erdélyi magyarságot és szövetségét, önmagát állítva a "sikerorientált" és sikeresen oldalozva haladók élére. De még ez is belefért "a nagy műbe", hiszen kortesbeszédek is vihetik előre a világot, nemcsak a pár száz példányban kinyomott könyvek – végül is ezen az SZKT-n jelentették be, hogy bizony öt hónapon belül előrehozott választások lesznek... az RMDSZ-ben.
De már egy hónap múlva, október 26-án kihirdették a végeredményt: Markó egy diadalmasnak szánt tirádában jóval a februárra ígért kongresszus előtt kifejtette, hogy itt csakis ő és hívei győzhetnek, csakis az ő és hívei által szervezett forgatókönyv szerint, csakis az ő és hívei által kitaposott ösvényen járva továbbra is, és aki nincs velük, az ellenük van, ő már senkivel semmiféle konszenzust nem keres, hiszen a velük egyet nem értők valójában elárulói az erdélyi magyarság önrendelkezésének, hiszen a tényleges, reális, hamisítatlan autonómia az az, amit ők, Markóék már oly tökéletesen megvalósítottak, vagy ha még nem is, de már szinte, és ez az a beteljesült önállóság, amiben itt és most élünk, hát nem érezzük-látjuk-tapasztaljuk?
A szövetségi elnök Mi az autonómia? című személyeskedő, kirekesztő, feddő, rendreutasító, fölényeskedő, ujjal mutogató, megbélyegző, féligazságokkal és finom csúsztatásokkal kibélelt beszédében már alig volt nyoma annak a szellemi szárnyalásnak, amire fél évvel korábban még fel is nézhettünk akár. Mi történt időközben? – gondolkodhatnánk el értetlenkedve, ha nem jutna folyton eszünkbe: volt egy nyár, amikor is új, friss útmutatások érkeztek "föntről" az RMDSZ minden kisebb-nagyobb rendű-rangú vezetőjéhez. Amik arról szóltak, hogy az erdélyi magyarságot – a pártját meg pláne – meg kell mielőbb tisztítani a hatalom számára zavaró elemektől, ideáktól, jelenségektől.
Megtörtént a politikai megrendelés, beindult annak kielégítése. A román nemzetpolitika a magyar nemzetpolitikával egyezkedik. Ezen belül az erdélyi magyaroknak – pontosabban a politikai vezetőiknek – annyi jut, amit ki tudnak alkudni maguknak. Bukarest Marosvásárhellyel osztozkodik, a plebs egyelőre semmibe sincs bevonva. Elvégre nem vagyunk választási évben, most még kicsik a tétek. A jövő év elején még csak az újabb protokollum, az újabb fő- és középhivatalnoki funkciók, az újabb éves szerződések, az újabb engedélyek, bárcák, kontónyitások, zöld utak és más apró-cseprő (egyenként sokmilliárdos) tételek elosztása lesz napirenden, s mindezt egy "sikeres" kongresszussal lehet majd megfejelni, ami után ki lehet jelenteni: íme, elhárult minden zavaró tényező, a Magyar Házban csönd van. Még a telelő szúnyogok zümmögését is meghallják a beszerelt poloskák...
Dénes László
Olvasgatok. Nem értékes művekből, inkább csak emléket ébresztgetni képes ismerős tájak és évek történéseit említő könnyed írásokból. Hihetetlen az ifjúság emlékeinek ereje. Apró részletek villannak fel olyan erővel, mint a közelmúlt tragédiái. De mintha tisztábban is látna emlékeiben az ember. Leülepedtek, s ha fel is kavarja őket egy-egy eszméltető, régen hallott név vagy esemény, minden tisztább, mint a jelen. Valahogy inkább a helyén érzi az emlékező.
Hajlamos vagyok arra, hogy október-november nemzeti és egyéni gyászban gazdag napjaiban átengedjem magamat édesbús töprengéseimnek. Születik is ebből olykor néhány érthető sor, sőt egy-egy csak magamfajtának kedves vers is. Arra gondolok néha, hogy ez a borongás is szép. Ez is adomány. Hiszen az oktalan állat nem képes erre. Bár láttam már búskomor kutyákat. De az anyag, az bizonyosan nem. Hogyan is mondják ma a fővárosiak zsargonjában a nagyon buta embernek: te ásvány. Bizony nagy dolog, hogy a hatalmas világegyetemben pont az az anyaghalmaz lett az egyik élő, borongásra képes lény, amely engem jelent. Mennyivel kisebb pedig erre a lehetősége e maroknyi anyagnak, mint e belőle lett embernek az ötös találatra?
Személyemet imigyen szerencsésnek elkönyvelvén tovább nosztalgiázok, s emlékezek régiekre és régi történetekre. Tehetem, hiszen már magam is elég régi vagyok. Vannak, akikkel emberöltőnyi idő óta nem találkoztam, s csupán híreket hallottam róluk, vagy azt sem. S vannak, akikkel azóta is volt alkalmam találkozni, sőt kikkel életútjaink hellyel-közzel párhuzamosan haladtak. Rájövök, ezek jelentik számomra a legnagyobb okot a borongásra. A bennük történt változások, az egykor volt összhang semmivé aszalódása, a barátságok múmiái. Kutatgatnám, ki vagy mi ezért a hibás. Jó általánosság ez esetben válasznak, hogy a történelem. Fellengzős fogalmazás. Vajon mennyire igaz? Hiszen nem mindenki változott, vagy nem mindenki egy irányba. Volt, aki előre lépett, s volt, aki vissza. Ha jó a mérce, amelyet használok. Mert lehet, hogy a másik – a maga mércéjével – éppen engem méreget és talál könnyűnek. Tehát biztos mércéket kell keresni. És találok. Minden méréshez kell egy támpont, mint unokáim számára az ajtófélfa, melyen ott sorakoznak a ceruzával húzott vonalak és ákombákom dátumok. Hát ez a legfontosabb, amire szükség lenne. Gondolataim sorjázása közben pedig csak egy ilyet találok. A közösség szolgálatát, de nem akármelyikét. A nemzet javát. Azt. És örömmel konstatálom, hogy ezt nem érzem ma sem patetikusnak.
Ekkor azonban gondolataim más irányt vesznek. Ja, nemzet – gondolom. Megcsúfolt, besározott, gyanúba kevert szó, melyet most meg már kisajátítani szeretnének egyesek. Hogyan is állunk mi a szavak becsületével? Egyrészt nem jó a nemzet, a haza, a magyar, az élettér, a kitartás – másrészt nem említhetjük etnikai vagy vallási kisebbségeinket nevükön. Veszélyes. Egy név kimondása a legtermészetesebben: már zavart csalhat az arcokra, és a jelenlevők óvatosan nézegetnek körül, vagy eloldalognak. Ki zavarta meg józan eszünket? Hiszen ha összeírnánk, hogy történelmünk sötét alakjai mely szavakat használták, azok azonosak lennének a legtiszteletreméltóbbak által használtakkal. Mivel a nyelv közös kifejező eszközük volt. S szép nyelvünket is hiába töröltetnénk a föld nyelveinek sorából, saját kérésre, mint bűnös nyelvet. Sokan ülnének örömünnepet, de egyetlen más importált idióma sem állná ki ezt az ármányos és buta tesztet.
Mit tehetünk? – kérdezem magamtól. Hányszor éreztem én is a zavart e szavakat kerülgetve, s a még nagyobb zavart, mikor észrevettem saját zavaromat. Micsoda világban élünk. Nyelvünkre is csomókat kötnénk. A kimondottra éppen úgy, mint az azt kimondóra. Mesterségesen kényszerítenek ránk egy új, idegen és általunk nem óhajtott világot. A globalizmus dílerei már óvodás gyermekeinket függővé teszik olcsó áruikra. Utódaink több generációnyira távolodnak tőlünk, és nem tudjuk ezt áthidalni az általunk biztosan ismert tiszta források nyersanyagával sem.
Mi, hatvan felettiek tehát egy boldog generáció vagyunk? Az utolsók, akik még meríthettünk abból az iható vízből s emlékezünk is ízére. Az utolsók, akik még együtt éltünk a természettel, a kerek világgal, egymással, önmagunkkal. A ma embere már önmagával sem tud egy fedél alatt élni. Idáig jutva az elmélkedésben már tudom, jobb visszatérni az ifjúkor megszépítő emlékeihez. Megpróbálni mosolyogva elsüllyedni egy másik világba. Megpihenni e gyilkos gondolatok után. Október-november hava már csak ilyen nekem.
Szász István Tas
Október 26-án keltezett világhálós levelemmel igazolhatom, hogy közvetve megjósoltam a moszkvai túszdráma utolsó felvonását. Idézem magamat:
"Haver, felteszek egy találós kérdést, jól figyelj, mert csak egyszer írom le. Mi történt volna, ha 1956 novemberében Mécs Imre megszervezi a moszkvai Balsoj Tyeátr megszállását, túszul ejti a nézőket, valamint a Hattyúk tava balerináit, és bejelenti, hogy mindaddig szünetel az intézmény kulturális nevelő jellegű tevékenysége, amíg nem vonják ki Magyarországról a szovjet csapatokat és Kádárékat?
Haver, gondold meg, ne nevess ki. Ha Mécs Imrének van némi jövőbelátó képessége, sejthette volna, hogy jelenlegi kormánypárti kollégái halálra ítélik, és csak akkor mentik meg a bőrét, ha többek között megígéri, hogy néhány évtized múlva közreműködik Kádár egyik titkosrendőrének előléptetéséhez miniszterelnökké. Vagyis kellemetlenségek érik, ha nem győz a forradalom. Továbbá gyaníthatta volna, hogy a rendszerváltás után minden koszorúzási ünnepségen valamiért kifütyülik, lehurrogják, ezért érdekelt volt egy világraszóló haditett kifundálásában. Mindezek tudatában, és ha valóban annyira szívén viselte a magyar forradalom ügyét, ahogy el nem mondhatott szónoklataiban állította volna, belevág a kommandó-akcióba, hidd el nekem, haver. És ha belevág, mi történik? – ez itt a találós kérdés.
Ne törd magad, haver, megmondom a helyes választ. Hruscsovnak esze ágába se jutott volna kivonulni Magyarországról. Hát még hogy Kádárékat is visszavonja!? Akkor miből lett volna az MSZP, amelynek támogatásába később az USA budapesti nagykövete is bekapcsolódik? És mi lett volna a terrorizmus elleni globális terrorizmussal? Ezek távlatokban gondolkoznak, haver, ha a saját érdekükről van szó, ezért Hruscsov megbeszélte volna nyugati ellenségeivel, akiket éppen utolérni készült a békés egymás mellett élésben, hogy Mécs Imrét szóhoz sem engedi jutni, úgy felrobbantja a Balsoj Tyeátrot, mint a pinty, de erről ne beszéljenek a nyugati szabad sajtóban, mert úgyis marad elég néző és balerina, és különben is mindez Magyarország belügye.
Hát nem pontosan hasonló dolog történt? Putyin most sem vonult ki Csecsnyából, és azt sem tűrte el, hogy holmi forradalmárok ártatlan túszokat gyilkoljanak halomra. Kinyírta őket ő maga gázzal, a kipróbált módszerrel. Ilyen a nagyhatalmi büszkeség. Nincs kizárva, hogy ha a CIA idejében értesül a világkereskedelmi központ elleni támadásról, saját kezűleg robbantotta volna fel a tornyokat, mondván, hogy alá voltak aknázva, és így kisebb a kár. A repülők a nagy semmibe suhantak volna, csak azért is."
Eddig az idézet levelemből.
A haver kertelés nélkül megírta, hogy előzetes tiltakozásom ellenére kiröhögött. Hát azt hiszem én – idézek a válasz-találóskérdésből –, hogy csecsenek működtek a kultúrpajtában? Vajon nem kellett megerősíteni a terrorizmus elleni világháború keleti szövetségesének az elszántságát, hogy a Biztonsági Tanácsban nehogy leszavazza az Irak elleni hadüzenetet? Tudjam meg – olvashattam a válaszlevélben –, ha a világközvélemény ilyen naiv, mint én, az Eiffel-torony is könnyen veszélybe kerülhet. Ledöntésével és a gaztett ráfogásával valamely terrorista szervezetre a berzenkedő Párizst is betagolhatják az antiterrorista arcvonalba.
Különben – tette hozzá internetes levelezőtársam – a logikus most az volna, ha Bush ugyanúgy hadat üzenne Putyinnak, mint Szaddámnak, mert mindkettőnek van tömegpusztító fegyvere és mindkettő gáztámadást vezényelt saját népe ellen. Hát nem? Végül is nemcsak a túszok, hanem a csecsenek is saját állampolgárai.
Hm. Azért az én találós kérdésem a Mécs-kommandóról még állhat a lábán. 1956-ban nem volt ennyire bonyolult a világ.
És ha már annyira benne vagyunk a találóskérdezésben: miért nem lehetne megrendezni a túszdrámát a Tompa Gábor igazgatta Kolozsvári Magyar Színházban? Erre maholnap csak a kitüntetés-osztogatók nem tudják a választ. Nekik megsúgjuk: azért, mert nincs hozzá közönség.
Nits Árpád
Mifelénk már rögtön ’90 első napjaiban megindult az érintettek és klikkjeik által folytatott propaganda, miszerint akiknek nincs vezetői gyakorlatuk, tapasztalatuk a közigazgatásban, hogy is tudnának egy települést (pláne egy községet) vezetni, hát "ugye, nem értenek hozzá"! Azaz: "Éljen a forradalom!", és éljenek a (kis)királyok! Nagy megdöbbenésemre az emberek egy része csipegette is a maszlagot, s akik nem, azok ilyenformán ellenkeztek: "Loptak ezek már eleget! Lopjon most már más is!", azaz nem azért kell a váltás, mert amit (és ahogy) eddig tettünk, az nem jó, az nem erkölcsös stb., egyáltalán... csak engedjenek már másokat is a húsosfazékhoz! Nesze neked, forradalom! Ezek után igyekeztem kimaradni a békés "átmentésből". Jöttek és mentek, helyeket és eszméket cseréltek az örökké helyezkedni tudók, az ügyesek és ügyeskedők.
Aztán már ilyeneket hallhattam: "Ó, te talán különb lennél az ő helyükben? Vagy én? Há, én se lennék jobb!" S terjedt is kitartóan az erkölcsi érzékünket-értékeinket fojtogató gyomnövény.
"...A dudva, a muhar,/ A gaz lehúz, altat, befed" még ma is Ady Endre magyar ugarán.
G. Katona József
| elterelő hadművelet |
A természet ismét kegyetlenkedett: a Nyugat-Európán végigsöprő múlt hét végi szélvihar után csütörtökön földrengés rombolt le az itáliai San Giulianoban egy iskolát, maga alá temetve huszonhat kisiskolást és három felnőttet.
Itthon bojkott és ellenbojkott bénítja a szekusdossziékat tanulmányozó bizottság munkáját: a kvórum három író tagja, Dinescu, Plesu és Patapievici azzal vádolja a hivatal vezetőjét, hogy együttműködik a jelenlegi hatalommal, sűrű homályba takarva bizonyos iratcsomókat, Onisoru és emberei viszont "egyszerűen" nem jelennek meg az üléseken, s így semmiben sem lehet dönteni. Ez a látszólag belső ügy viszont már külhonban is visszhangra talált, mivel tekintélyes nyugati újságok máig átmentett szekusuralomról írnak, és mi tudjuk: egyáltalán nem túloznak. Magyarázkodnia is kellett a külügyminiszternek, de még Nastasénak is, aki a forró kását kerülgetve arról értekezett, hogy bizony nem ártana tisztázni (végre!), kik is tekinthetnek majd bele a NATO szupertitkaiba. Prága után és az EU-integráció előtt ugyanis már nem pusztán a mundér becsülete forog kockán, hanem annak makulátlan tisztasága is döntő lehet. Talán ugyanezért döntött úgy a Legfelsőbb Védelmi Tanács is, hogy fokozott intézkedéseket hoz az egyre aggasztóbban terjedő nemzetközi terrorizmus ellen.
A kilátásba helyezett integráció vonzereje már a határokon túl is érződik: Moldovában megszavazták a kettős állampolgárságról szóló törvényt, mivel a Pruton túli köztársaságban egyre többen kérik az ukrán, orosz és román állampolgárságot is, biztos, ami biztos alapon. Azt a francia javaslatot viszont, hogy a másodilletőség az európai állampolgárság legyen, egyelőre elvetették.
A legfrissebb bűnügyi botrány után úgysem valószínű, hogy a Nyugat rohanvást osztogatná nekünk "felségterületét": román és albán bűnözők közösen tervezgették egy angol futballcsillag feleségének és két gyerekének az elrablását, hogy majd busás fejpénzért engedjék őket szabadon.
Pedig a buzgó arculatmosdatás már-már meghozni látszik az eredményt: a nemzetközi hitelminősítésben az idén Románia másodjára hágott magasabb lépcsőfokra, s talán ennek örömére Iliescu visszautalta a parlamentnek az úgynevezett "szájkosártörvényt", jóval enyhébb büntetést javasolva a sajtó "kihágásainak".
Mind emiatt viszont aligha fáj a fejük azoknak, akik minden hónap elején közelharcot vívnak az ingyenes vagy kedvezményes árú gyógyszerekért, s ha alulmaradnak (értsd: előttük fogy ki a készlet), akkor egy hónapon át nyögik a tetemes orvosságárakat. Az egészségügy-miniszter tovább bonyolította az amúgy is átláthatatlan gyógyszerelosztást: határozottan kizárta egy nyilatkozatában a nagy patikaláncok monopolhelyzetének lehetőségét, amikor viszont szóltak neki, hogy ez eurokonform, rögvest helyesbített: nemhogy rossz lenne, de egyenesen kívánatos.
A november elsejei "váratlan" áremelkedések miatti ugyancsak megemelkedett kedélyek csillapítására tovább lebegtetik az előrehozott választásokat, s szakértők szerint ez már a lebegtetésnél is több, mivel az elfogadás előtt álló jövő évi büdzséből ki is olvasható. A pártállamot építgető "szocdemek" holtbiztosra veszik győzelmüket, s ezt látja igazolni a más pártokból menekülésszerűen átiratkozók nagy száma. Romániában majdmindenki a hatalom tüzénél szeretné megsütni a pecsenyéjét.
Molnár Judit
Új erdélyi magyar politikai párt megalakítására szólítottak azok a falragaszok és röpcédulák, amelyek a Szövetségi Képviselők Tanácsa és a Szövetségi Egyeztető Tanács legutóbbi közös ülését megelőző napokban tűntek fel Marosvásárhelyen. Az RMDSZ-ből kiábrándultakhoz szóló üzenetet a Romániai Magyar Polgári Szövetség kezdeményező bizottsága jegyezte ugyan, de a további információk, a kapcsolatteremtés és -tartás céljából megadott e-mail címről – rmpsz@freemail.hu – Kiss Kálmán aláírásával ellátott szövegek érkeznek az érdeklődőkhöz. Mint ismeretes, Kiss Kálmán a hivatalos RMDSZ által szalonképtelennek tartott politikai alakulat, a Románia Magyar Szabaddemokrata Párt elnöke.
A sajtónak nyilatkozva a Köcsög utcai szövetségi elnöki hivatal direktíváit vakon követő Kelemen Kálmán, a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke rögtön Tőkés Lászlót, a Reform Tömörülést vagy az RMSZDP-t jelölte meg feltételezett elkövetőként, tippeljen ki-ki a saját jelöltjére... Kiss István, az RT Maros megyei elnöke és Kiss Kálmán pártelnök külön-külön, ám egyaránt cáfolták, hogy az RMDSZ belső ellenzéke vagy a szabaddemokraták állnának a diverzió mögött, Kelemen inszinuációit mindketten visszautasították.
Érdeklődésünkre Kiss kifejtette: semmi köze a nevében szignált szövegekhez, pártja csak külső szemlélője az eseményeknek. (Azóta újabb röpcédulák jelentek meg, amelyek azonban – a korábbiaktól eltérően – már kifogástalan magyarsággal íródtak.) Hangsúlyozta: bár jelenleg a pártépítés áll érdeklődésük homlokterében – meg szeretnének felelni az új párttörvény előírásainak is –, a romániai magyar szabaddemokraták egyetértenek a röpcékben megfogalmazottakkal, s ha valóban nem diverzióról van szó és létrejönne az új politikai alakulat, akkor örömmel csatlakoznának "a romániai magyarság politikai képviseletének az alapoktól való újraépítését" zászlajára tűző mozgalomhoz.
Sz. L.
Egy gyergyói temető visszaadási bonyodalmai
Ezt érzi saját bőrén sok gyergyói lakos is, mikor eszébe jut, milyen egyszerűen, jobb esetben egy papírfecnivel vette el az állam a vagyonát, s most hiába állítja össze a visszaigénylés vaskos dossziéját, nehezen akaródzik a birtokba helyezés. Ezt tapasztalja immár a gyergyói római katolikus egyház is, mely évek óta kéri vissza temetőjét. Kéri, de egyelőre nem kapja. Van, aki felekezeti és etnikai ügyet lát a visszaadási huzavona mögött, de vannak olyanok is, akik a városvezetést hibáztatják: bezzeg, ha a visszaadásról szóló határozat megállt volna a lábán, nem perelne a prefektúra, s az egyház már tulajdonos és nem szenvedő alany lenne a perlekedésben...
Hosszú, bonyolult történet a temető sorsának alakulása, mely a negyvenes évek végén kezdődött. Akkor államosította a kommunista rezsim. Aztán, ha már lettek megyék, a megyének kellett őrködnie a holtak nyughelye fölött. De amikor a megyei közművek az utolsót lehelte, sok helyi vállalatra oszolva, a gyergyószentmiklósi városi közművek "tartotta életben". Négy esztendeje annak, hogy a sokkeresztes végső nyughely bekerült a városi közvagyonba... ami ugye, a közé, s a jogban jártasak tudják, elidegeníthetetlen. Amióta lehetőség adódott, a katolikus egyház kéri vissza, ami érthető, hisz tiszta sor, hogy a temető jövedelemforrás is. A tanács asztalára kerülvén a kérdés, a városatyák megszavazták a restitúciót. De a kormánybiztosi hivatal áldása elmaradt, sőt mi több, perbe fogták ezen határozatért Gyergyószentmiklós Helyi Tanácsát.
A peres temető-visszaadásról Nagy István jegyző nyilatkozott:
– Március 6-án a helyi tanács hozott egy döntést a római katolikus egyház javára. Hogy ez kiknek és miért nem tetszett, azt csak találgatni tudom, de tény, hogy megtámadta a prefektúra, s miután nem voltunk hajlandók ezt a jogszerű tanácsi határozatot visszavonni, az ügy a közigazgatási bíróságra került. Az utolsó, október elsejei tárgyaláson ítélet született, ezt írásban még nem kaptuk meg, de tudjuk, hogy felfüggesztették az önkormányzati döntést. Ez azt jelenti, hogy nem adhatjuk vissza a temetőt, az Gyergyószentmiklós város köztulajdonában marad. A felperes eleve azt állította, hogy szabálytalanul adtuk volna vissza, mert a temető a közjavak kategóriájába van sorolva, úgymond nem elidegeníthető.
– Le kell venni a közjavak listájáról, vagy fellebbezni kell?
– Ha megérkezik a döntés, akkor azt megfellebbezzük, táblabírósági szintre visszük. Én áttanulmányoztam az aktát, s azt tanácsoltam az egyház képviselőjének, hogy ne ezt az utat járjuk, hanem hozzunk egy újabb tanácsi határozatot, amely úgy gondolom, támadhatatlan lesz, bár állítom, hogy az első döntés is törvényes és etikus volt, de úgy látszik, ez valakinek nem tetszett.
– Lehetséges, hogy magyarellenes vagy egyházellenes magatartás áll az akadályoztatás mögött?
– Ilyenkor az ember bármire gondolhat. Tudjuk, hogy elég nehézkesen megy a tulajdon-visszaadás. Miután az egyház tíz éve kéri vissza az őt megillető javakat, az ember már nem is tudja, mire gondoljon. Bármi állhat a háttérben. A tény az, hogy a megye megtámadta a helyi tanács, mint már mondtam, törvényes és etikus döntését. Az ügyet rendezni fogjuk, mert az egyház vissza kell kapja a temetőt és minden más javát.
A jegyző abban bízik, hogy ha idén nem is, de legalább tavaszra rendeződik az időközben közel öthektárosra terebélyesedett temető helyzete. Hogy milyen módon, azt az önkormányzat dönti majd el, de addig is minden adandó alkalommal szóba hozzák a helybéli polgárok végső nyughelyeinek sorsát.
B. K.
Közismerten lassú a román igazságszolgáltatás, ezért nem nehéz messzemenő találgatásokba kezdeni: vajon kitől kapta a bukaresti 2. kerület bírósága az útmutatást, hogy az SZKT-ülés megkezdése előtt néhány órával feltétlenül lásson napvilágot a Tőkés Lászlót elmarasztaló döntés? A szolgálatkész bíró sietségében az indoklást is hajlandó volt későbbre halasztani, csakhogy határidőre igaza legyen az RMDSZ-nek. Pardon: az RMDSZ operatív vezetőségének.
De ne legyünk rosszak. Örvendezzünk, hogy végre felgyorsíthatók az események. Az érdekvédelmi szervezet vezetőségének érdekeit védelmező ügyvéd számára a lehetőségek végeláthatatlan távlata nyílt meg, ezt a helyzetet feltétlenül ki kell használni.
Az egyik legsürgősebb feladat az lenne, hogy az 1989. december 22-ei amnesztia után ártatlanul elítélt, meghurcolt, kifosztott magyarokat egy-két nap alatt rehabilitálja ez a rögtönítélő bíróság. A hét második felében rendezni lehetne az összes egyházi és más közösségi ingatlan visszaszolgáltatását. Erre egyébként van jogi példa. Az államosítás idején nem sokat bíbelődtek olyan szervezési aprósággal, hogy a jogos tulajdonost az utca jobb vagy bal oldalára tegyék ki. A jogtalan bitorlóval miért bánna kíméletesebben az igazság bajnoka? A székelyföldi közösségi erdőket úgyszintén tollvonással juttathatná vissza a jogos örökösöknek, mielőtt a sokoldalúan fejlődő kapitalisták végképp kiirtják azokat, együtt-împreuna. A magántulajdonban volt ingatlanok helyzetének rendezésében ez a rendkívül hatékony bíróság azzal is jó példát szolgáltathatna, hogy nem azok idejét és pénzét rabolná, akik idejében leadták visszaigénylési okmányaikat, hanem azokat dugná rács mögé, akik elszabotálják az Európa szemkiszúrásáért készült törvények alkalmazását. És ha már itt tartunk: a kolozsvári polgármester rétestészta-pereit néhány óra alatt elintézhetné, a főtéri gödröket betömethetné, hogy majd a 200. évfordulón a bíró arcát ne lehessen dörgedelmes szónoklattal pirongatni.
(nits)
Antonie Iorgovan SZDP-szenátor, "a román alkotmány atyja" Nagyváradon jártában KGB-s diverziónak nevezte azon törekvést, hogy választás elé állítsák a honatyákat: ügyvédi praxist folytatnak vagy a törvényhozásban tevékenykednek. A patvarkodás és képviselősködés összeférhetetlenségének egyik fő szószólója éppen az a Székely Ervin RMDSZ-es képviselő, akinek választókörzetében a kormánypárti szenátor a félreérthetetlen célzást tette...
Október végén minden évben találkoznak a kolozsvári Heltai-klubban azok, akik behatóbban érdeklődnek az 1956-os események történelméről. A hagyományt a néhai Gagyi Balla István teremtette meg. Az idén Pongrácz Gergely, a legendás Corvin-közi parancsnok emlékezett bajtársaira, akikkel 46 évvel ezelőtt szembeszállt a szovjet tankokkal.
Az 56-os szervezetek egyedüli olyan vezetője, aki a bocsánatkérés elmaradása miatt nem volt hajlandó egy asztalhoz ülni Medgyessy Péter miniszterelnökkel, senkit sem kímél, ha rászolgált az elmarasztalásra. Emlékeztetett arra, hogy Maléter Pál legalább 40 forradalmárt öletett meg, és pisztolyával maga is lövöldözött a pesti srácokra, mielőtt elvállalta a honvédelmi miniszterséget a forradalmi kormányban. Az akkori törzstisztekről általában nincs jó véleménye. November 4-én mintha elnyelte volna őket a föld, most pedig elsők a kitüntetések osztogatásánál.
Az MSZP-politikusok úgy próbálják beállítani, hogy 1956-ban a reformkommunisták játszották a főszerepet, a melléjük csapódott huligánok csak úgy lövöldöztek – mondta Pongrácz Gergely. Akik ilyen szemlélettel közelítenek a mártírok emlékhelyeihez, ne csodálkozzanak, ha kifütyülik őket.
Pongrácz Gergely egyébként Szamosújváron született, 12 éves korában, a háború után sodródott át a magyarörmény család Magyarországra, öt testvérével együtt harcolt a forradalomban, amely után emigrációba kényszerült. 1990-ben tért haza, a maga erejéből létesített 56-os múzeumot, kápolnát, nincs magyarországi jövedelme, pozíciója, semmivel sem zsarolható – hangsúlyozta. Ez sok mindent megmagyaráz.
A klubtermet zsúfolásig megtöltő közönség meleg nagyrabecsülését emelte a mozzanat, hogy Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke a vendégnek adományozta a Kossuth-emlékzászlót. Pongrácz Gergelynek ugyanakkor átadták a Gagyi Balla István 56-os emlékezéseit tartalmazó kompakt lemezt.
N. Á.
| nem lehet leállni |
– Ha egy kicsit késve is, de gratulálunk a szakmai elismeréshez, egyben arra kérjük, mondjon néhány szót a díjról, illetve magáról Pauler Gyuláról.
– Pauler Gyula történész a 19. század második felében élt, korának egyik legelismertebb tudósa volt, akadémiai díjjal is kitüntették. A középkor, különösen Szent István és kora volt fő kutatási területe, de forráskiadással is foglalkozott. Az ő nevéhez fűződik az országos levéltár tudományos kutató intézetté való átszervezése. Munkája elismeréseként elsőként viselhette az országos főlevéltárnoki címet. A róla elnevezett díjat ’90 óta ítélik oda a magyar levéltárosoknak járó legmagasabb szakmai kitüntetésként. A kolozsvári Kiss András után második erdélyiként vehettem át, az indoklás szerint tudományos tevékenységemért, valamint a magyar és román levéltárosok közötti szakmai kapcsolatok kialakításában, ápolásában vállalt szerepemért.
– A ‘89-es rendszerváltást követően, az ideológiai korlátok megszűntével kedvező lehetőségek nyíltak a kutatás előtt, megélénkült a tudományos munka, amit csak fokozott a társadalom részéről megfogalmazódó igény a múltfeltárás iránt. Ön hogyan élte meg ezt a változást?
– Be kell ismernünk, amennyire reméltük, óhajtottuk, minket, szakmabelieket is annyira váratlanul, de főleg felkészületlenül értek a ‘89-es változások. 1963 november 1-jétől dolgozom a vásárhelyi állami levéltárban, s már kezdő levéltárosként elkezdtem a kutatómunkát is, de 1984-re már akkora volt a diktatúra nyomása, hogy fel kellett hagynom ezzel a tevékenységgel. Évekig, egészen 1990-ig a hivatali munkán kívül kutatással egyáltalán nem foglalkoztam. Képzelje, huszonhat esztendő, több mint negyed évszázad alatt a kéttucatnyi tanulmányom közül mindössze három jelenhetett meg magyarul. Egyszerűen nem volt publikációs lehetőség. Szabó Miklóssal közösen írt s a Politikai Könyvkiadónál megjelenés előtt álló könyvünk már a nyomdában volt, amikor 1984 tavaszán hatalmi szóval betiltották. Nos, a rendszerváltás utáni első hónapok azzal teltek, hogy próbáltam megtalálni a helyemet a megváltozott körülmények között, el kellett döntenem, mihez akarok kezdeni magammal a továbbiakban, tájékozódnom kellett, milyen lehetőségeim vannak a kutatómunka folytatására, illetve újrakezdésére. Szerencsére akkora volt a "társadalmi megrendelés", a múlt feltárása iránti igény, hogy jutott munka mindenkinek, szakembereknek és műkedvelő kutatóknak egyaránt.
– Melyek a főbb kutatási területei?
– Történeti szempontból elsősorban a középkor érdekelt, a levéltári kutatásaim során inkább a történelem úgynevezett segédtudományaival: intézmény- és pecséttörténettel, illetve a levéltárosi tevékenységgel összefüggő dolgokkal foglalkoztam. A változások utáni időkben robbanásszerűen jelentkezett s azóta is folyamatosan tart a múltismeret, főleg a helytörténeti munkák iránti érdeklődés, ami számomra is új kihívásokat jelentett. Az első ilyen jellegű munka, amiben társszerzőként is részt vettem, a Backamadaras 600 éve című kötet 1992-ben jelent meg, aztán következett a Csíkmadarasról szóló helytörténeti munka 1995-ben, majd a legutóbbi, az idén megjelent Karcfalva múltjából című. Az utóbbi két településhez származásom okán kötődöm, ti. apám Csíkmadarason született, jómagam pedig Karcfalván láttam meg a napvilágot, tehát a szülőföld iránti kötelezettség lerovására tett kísérletként is értelmezhető a ténykedésem. Szintén helytörténetnek számít a Marosvásárhely helynevei című kötet. A kilencvenes esztendők elején felkeresett a szerző fia, aki megkért, rendezzem sajtó alá apja munkáját. Ez igen izgalmas és kemény munka volt, hisz Vígh Károly könyvtáros kutatásait nekem kellett befejeznem, kiegészítenem. A múlt század harmincas éveiben gyűjtött anyag nagy része cédulákból állt, a levéltári utalások pontatlanok voltak, amiket korrigálnom kellett, ehhez pedig át kellett néznem a levéltárban fellelhető teljes korabeli anyagot. De, amint a szakmai visszhang is jelezte, érdemes volt.
– Igen aktív tudományszervező tevékenységet is folytat.
– Hozzá is tenném, kényszerből. Amint már korábban említettem, a helytörténeti munkák iránti megnövekedett igény kedvező alkalmat jelentett az új történészgeneráció jelentkezésének. Számukra pedig fórumot kellett teremteni. Ezért gondoltuk úgy, mi idősebbek, hogy megalakítjuk az Erdélyi Múzeum-Egyesület vásárhelyi fiókját, s ennek égisze alatt próbáljuk összefogni ezt a tevékenységet. Hogy igyekezetünk nem volt hiábavaló, annak bizonyítéka az évente egy-két alkalommal sorra kerülő tudományos ülésszak, valamint azok a gyűjteményes kötetek – A Maros megyei magyarság történetéből 1–2, valamint a Marosvásárhely múltjából címűek –, amelyeket sikerült megjelentetnünk.
– Ha már szó esett a fiatalabb generációkról, megkérdem: van-e történész-, illetve levéltáros-utánpótlás?
– Manapság igen nehéz a pályakezdő történészek dolga, szinte lehetetlen szakintézménybe bekerülniük. Az ország mai gazdasági helyzetét tekintve pedig belátható időn belül nem számíthatunk arra, hogy a kormányzat pénzt áldozzon a megcsontosodott struktúrák fellazítására, megújítására. A fiatal történészek számára – akik örömömre szép számban jelentkeztek – nem marad más, mint kihasználni a különböző pályázati, valamint a civil szféra nyújtotta lehetőségeket. A kényszerűségből egyéni műhelyekben munkálkodó történészek számára valamiféle szervezett tevékenységi keretet kellene létrehozni, a már működő kolozsvári, székelyudvarhelyi és sepsiszentgyörgyi kezdeményezések mintájára. Ami a levéltáros-utánpótlást illeti, az sajnos nem létezik.
– Mi ennek az oka?
– Romániában, más európai államoktól eltérően, az állami levéltár a belügyi tárcához tartozik, a képzést is ők szervezik. A Bukarestben már több mint tíz esztendeje működő fakultáson sajnos egyetlen magyar anyanyelvű fiatalt sem képeztek még. Az állami levéltári hálózatban én vagyok az egyetlen magyar nemzetiségű szakember, mondhatnám az utolsó mohikán, hisz nyugdíjasként egy évre szóló meghosszabbított munkaszerződéssel dolgoztam, aminek határideje éppen ma járt le. A politikum talán tehetne valamit annak érdekében, hogy az említett fakultáson bizonyos számú magyar nemzetiségű fiatalnak is helyet biztosítsanak. Sajnos a gazdag és igen értékes anyagokat tartalmazó egyházi levéltárakból is hiányoznak a képzett szakemberek, bár tudomásom szerint Nagyváradon indult ilyen képzés. Igaz viszont az is, hogy a magyar fiatalokat nemigen vonzza ez a szakma.
– Kanyarodjunk vissza a kutatáshoz. Mi foglalkoztatja manapság?
– Visszatértem kedvenc témámhoz, a székely önkormányzatok történetének kutatásához, egy kötetnyi anyag az idén már meg is jelent. Folytatom a forrásanyagok kutatását és közzétételét. Érdekes volt például a magyarországi boszorkányságra vonatkozó forrásanyagok összegyűjtése, megjegyzem 350 ide vonatkozó adatot találtam. De további helytörténeti munkák megjelentetésében is közreműködök.
– Hogyan bírja ezt az irdatlan mennyiségű és ilyen szerteágazó munkát?
– Ezen sokszor magam is elcsodálkozom. Számtalanszor elhatároztam, egy kicsit visszafogok az iramból, de jönnek az újabb kihívások, s annyi esztendei kényszerű tétlenség után nem tudok visszautasítani senkit, semmit. Amíg van "társadalmi megrendelés", amíg igényt tartanak a munkámra, addig megteszem, ami tőlem telik.
Szentgyörgyi László
Önálló kötetek:
Marosvásárhelyi utcák, közök, terek történeti névtára, 1997
Székely önkormányzat-történet, 2002
Székelyföldi erdészet. Történeti kronológia, 2002 (társszerző)
Backamadaras 600 éve, 1992 (társszerző)
Csíkmadaras. Egy felcsíki falu hét évszázada, 1995 (társszerző)
Karcfalva múltjából, 2002
Forráskiadások:
Vígh Károly: Marosvásárhely helynevei. A kötetet befejezte, az adatokat kiegészítette és sajtó alá helyezte Pál-Antal Sándor, 1995
A magyarországi boszorkányság forrásai, 1–3. kötet, 1998–2002
Benkő Károly: Marosvásárhely magyar királyi város leírása 1862-ben, 2001
Marosszék és Marosvásárhely az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharcban. Korabeli iratok, jegyzőkönyvek, lajstromok, 2002
Általa szerkesztett kötetek:
A Maros megyei magyarság történetéből 1–2., 1997, 2001
Marosvásárhely múltjából, 1999
Több mint ötven tanulmány és számos újságcikk szerzője.
Az elmúlt tizenkét év azt a felelősséget rótta az erdélyi magyarokra, hogy a hagyományokat, a kultúrát, az értékeket megtartó emberekként éljenek, de most itt az ideje, hogy Bernády György példájára ne csak kultúránk őrzőiként, hanem építő, alkotó emberekként éljünk a szülőföldön – hangsúlyozta Markó Béla szövetségi elnök október 25-én Marosvásárhelyen, a Bernády György Alapítvány felújított épületének ünnepi átadásán. A Bernády György polgármesterré választásának századik és a nevét viselő alapítvány fennállásának tizedik évfordulójára időzített Bernády-napok keretében tartott ünnepségen az RMDSZ, a Határon Túli Magyarok Hivatala, a megyei és városi önkormányzat, valamint a marosvásárhelyi magyar közélet számos képviselője is jelen volt. A részvevőket az alapítvány elnöke, Borbély László köszöntötte. A városépítő polgármester által megteremtett hagyományok szellemében a Bernády-alapítvány a másság tiszteletét, az együttélést, a közösségi építkezést tartotta feladatának az elmúlt tíz évben – mutatott rá. Úgy vélte, bár a tragikus 90-es marosvásárhelyi események óta eltelt évtizedben jelentősen javult a város közhangulata, még bőven akad tennivaló. Céljaink ma is időszerűek, ugyanis még vannak olyanok, akik a múlt szellemét idézve továbbra sem tisztelik, továbbra is mereven elutasítják más közösségek értékeit – jelentette ki Borbély, utalva arra az egy nappal korábbi incidensre, amikor egy Maros megyei román képviselő levéttette a városháza épületén elhelyezett, felavatásra váró Bernády-domborművet. Az alkotást az RMDSZ felhívására rövidesen visszahelyezték eredeti helyére. Bernády építő ember volt, így nem csoda, hogy ma is haragszanak rá mindazok, akiknek életszemlélete a rombolásra, az intoleranciára épül – szögezte le Markó Béla is az eset kapcsán. A rendezvényen elhangzott, az elmúlt évtizedben a Bernády György Alapítvány több mint ezer kulturális rendezvénynek adott otthont, ezt a küldetést kívánják továbbvinni a rendezvények számára immár korszerű feltételeket biztosító épületben is. Az esemény keretében nyitották meg Siklódy Gábor festőművész, illetve Bálint Zsombor fotóművész tárlatát, valamint bemutatták az alapítvány gondozásában megjelenő A megtartó másság című fotóalbumot, amely a romániai kisebbségek életét mutatja be. Az egykori városháza – amely ma a Maros Megyei Tanácsnak ad otthont – épületén elhelyezett Bernády György-domborművet, Kolozsvári Puskás Sándor alkotását is felavatták végül a rendezvénysorozat keretében.
Schlauch Lőrinc bíborosra, váradi püspökre emlékeztek halálának századik évfordulóján október 25-én és 26-án. A Nagyvárad tudós püspökei – neves személyiségei elnevezésű emlékülést az állami Körösvidéki Múzeumnak helyt adó, jogos tulajdonosának, az egyháznak mindmáig vissza nem szolgáltatott római katolikus püspöki palotában nyitották meg, ünnepélyes keretek között, majd szentmise, egyházi síremlékek megkoszorúzása és a Szent László-herma megtekintése következett. Másnap a Keresztény Ifjúsági Mozgalom székházában előadásokkal idézték fel a tudós főpap alakját. Felszólalt Fleisz János történész, Tempfli József püspök, Erdő Péter budapesti püspök-rektor, Rencsik István egyházjogász, Fodor József általános helynök, Emődi András könyvtáros, Túri László temesvári kanonok és Pálkovács István temesvári helytörténész, akinek ez alkalommal mutatták be Schlauch Lőrincről szóló könyvét. Képünkön Vasile Sarca muzeológus, Fleisz János és Tempfli József a bíborost ábrázoló Benczúr-festmény előtt.
| ajánlat |
"Mindazt, amit öntudatos népek önmagukról gondolnak és önmagukkal akarnak, amiben kifejezik szabad életük és fejlődésük akarását s annak viszonyát más népek életéhez: a népeket átható és irányító nemzeti gondolatnak nevezzük. A történelmi sors megváltoztathatja a népi élet kereteit: erős népek megtalálják e gondolat kifejezésének új módját és elismertetésének eszközeit."
(Sulyok István, 1922)
Elegendően erős és öntudatos nép lennénk mi, a magyar nemzet Erdélyben élő, immár mindjárt egy évszázada számbeli kisebbségi sorsba kényszerített része? Képesek vagyunk megtalálni ama "nemzeti gondolat" kifejezésének módját és elismertetésének eszközeit? Akarjuk-e igazán? Tudjuk-e, hogy az általunk teremtett világ elsősorban és leginkább akaratból áll össze?
A kérdés legalább annyira drámai, mint költői, s az elmúlt nyolc évtized alatt aktualitásából mit se veszített. Közösségük sorsa és jövője iránt elkötelezett elitek változó történelmi helyzetekhez igazodó válaszokat kíséreltek adni rá, változó sikerrel.
Nekünk, a mai erdélyi magyar közélet szereplőinek is adatott egy ilyen történelmi esély, hogy megfogalmazzuk a magunk alternatíváját. Részletes kidolgozásának és elfogadtatásának elsődleges akadálya nem a többségi politikai-közéleti elit – amúgy kiszámítható és a román nemzetpolitika kontinuitásából eredeztethető – ellenállása, hanem a belső, már-már a kuruc–labanc-testvérharc szellemiségét idéző, lassan kibékíthetetlennek tűnő konfliktusok sorozata.
Nem hiszem, hogy nagyot tévedünk, ha kijelentjük, közösségünk tagjainak döntő többsége számára az alapvető cél világos: teljes jogú állampolgárai kívánunk lenni a román államnak, ugyanakkor teljes jogú polgárai kívánunk lenni a magyar nemzetnek, a határokon átnyúló, azokkal mit sem törődő szimbolikus hazának ott, a magasban és itt, a földön is. Jövőt, biztonságot, teljes értékű emberi életet szeretnénk, szabadságot, melyet saját értékrendünk, közösségünk iránt érzett felelősségünk, történelmünk, kultúránk határoz meg. Sok ez avagy kevés? Nekünk elégnek tűnik. És a cél eléréséhez szükséges stratégiai eszközt is megtalálni véltük tíz évvel ezelőtt: a Kolozsvári Nyilatkozatban megfogalmazott, a belső önrendelkezés vezérelvén alapuló közösségi autonómiák intézményrendszerét.
Akkor úgy tűnt, a magyarság életében nem túl gyakori történelmi pillanatot élünk: a nemzeti konszenzusét. És már csak a stratégiai eszköz eléréséhez szükséges taktikai eszközök megválasztása körül folyik – szükségszerű és megkerülhetetlen – vita.
Sajnos az eltelt évtized elsősorban nem erről szólt. A stratégia – az a bizonyos "nemzeti gondolat" – gyakorlatba ültetésével és elismertetésével megbízott politikai elit rosszul sáfárkodott ezzel a bizalommal: alkotó energiáit nem tudta – nem akarta? – ez irányba kamatoztatni. Először csak a hivatalos politikai közbeszéd napirendjéről került le, úgymond taktikai okokból, majd a "mi nem beszélünk róla, mi csináljuk" típusú hozzáállás intette csendre a számon kérő békétleneket, miközben lassan, de biztosan rendeződtek át a prioritások és történt meg az áttérés az autonóm közösség programba foglalt és kanonizált stratégiájáról egy másikra: a mindenkori román kormánypolitika által meghatározott, engedélyezett és irányított kisebbségpolitikára. Hogy felelős vezetőink felelősségük teljes tudatában végezték el menet közben a stratégia- és lépésváltást, valamint az ebből eredő szerkezeti átalakítást, vagy maguk is szenvedő alanyként sodródtak az eseményekkel, nem tudhatjuk, és az eredmény szempontjából szinte mindegy: a sokszínű egység erejét felmutató, erős legitimitással rendelkező közösségi érdekképviselet Markó Béla tízéves elnöklése alatt úgy alakult át egy homogén kis csapat által ellenőrzött román versenypárttá, hogy közben a közösséget, amelynek nevében és amelynek érdekeit zászlajára tűzve politizál, mindmáig elmulasztották megkérdezni, melyik az a program és jövőkép, amelyet magáénak vall.
Mindezen tényekkel szembesülni nem könnyű, hiszen nem kevesen vagyunk, akik életünket a közösségi érdekképviseletre tettük fel az elmúlt évtizedben. Az önmagunkkal és a történésekkel való szembenézés azonban elodázhatatlan, ha a közösségi érdekképviselet számunkra túlmutat az oly divatossá vált etnobiznisz keretein.
Ezen írás nem kívánja az RMDSZ jelenlegi csúcsvezetői által követett kisebbségi alternatíva eddigi és további lépéseit elemezni, ezt tegyék meg azok, akik hisznek benne vagy érdekükben áll ezt követni. Fontosabb most, és talán még nem késő, az RMDSZ belső döntéshozatalából szinte teljesen kiszorított, de a szövetségi belpolitika egyre markánsabb szereplőjévé váló, egységesülő polgári erők reform-elképzeléseit – az ALTERNATÍVA elemeit – számba venni. Mert immár letagadhatatlan, hogy az létezik, még akkor is, ha száz bértollnok naponta leírja a sajtóban, hogy nincs. És az alternatívák egyre markánsabban körvonalazódnak:
* A kisebbségpolitikát követő csoport legfeljebb nyelvhasználati jogokban, eseti engedményekben, de alapvetően "elintézésben" gondolkodik, etalonja a Verestóy-féle, személyhez kötődő, pozícióorientált "kijárás-politika". Nemzetfelfogása az "önállóságra vagyunk ítélve" típusú önigazolás körül forog, az egyenlő távolság (közelség?) pragmatikus hozzáállását megmagyarázandó. Természetes szövetségesei a Nastase–Iliescu, valamint a Medgyessy–Kovács nevekkel fémjelzett román, illetve magyarországi baloldal (összenő, ami összetartozik).
* Az autonómiapolitika hívei, a polgári erők közjogosítványokban, autonóm intézményekben, Bukarest centralizáló étvágyának ellenálló települési és regionális önkormányzatban és a határokon átívelő össznemzeti integrációban gondolkodnak. Természetes szövetségesük az Orbán Viktor vezette polgári koalíció, hosszú távú partnerei a jelenleg még kisebbségben levő román européer-demokrata politikai és értelmiségi elit erői.
Van tehát miből választani, csak adjanak rá lehetőséget.
Evidencia, hogy a teljes társadalom majdminden ismérvét megjelenítő erdélyi magyar közösség politikai érdekeit egy homogén "egy-párt" nem tudja képviselni, ebben a természetes pluralizmusnak legfeljebb csak a látszata jelenítődhet meg. Ezen álpluralizmus paravánja a jelenlegi RMDSZ-ben már egyre kevésbé tudja elrejteni a közösségi érdekre hivatkozó, ám a csúcsvezetők homogén csoportja érdekeinek alárendelt szövetségi intézmények súlytalanná válását vagy működésképtelenségét.
Az is világossá vált, hogy a magyar történelmi egyházak évszázados autonóm intézményrendszere nemcsak a világháborúk közötti polgári-kolonizációs békeidőket és a fél évszázados kommunista diktatúrát, de a totális ellenőrzésre törő RMDSZ-csúcsvezetőség paternalizmusát is képes túlélni. Az egyházak közösségmegtartó és -erősítő szerepe az elmúlt években mit sem vesztett súlyából.
Történelmi egyházaink által megjelenített intézménykomplexum bármilyen közképviseleti rendszerbe csak autonóm egészként építhető be, az egymást erősítő komplementaritás, nem pedig a visszaszorítandó véleményformáló konkurencia jegyében.
A harmadik tényező, ami a közélet és az érdekvédelem koordinátarendszerét meghatározza, az az egyre terebélyesebbé és változatosabbá váló civil társadalom. A politikum feladata ezen civil szervezetek életterének folyamatos bővítése, eszköz- és forrásgazdagítása a jogalkotás és jogérvényesítés sajátos eszközeivel. Ennek fejében kapja meg – szavazatok formájában – a civil szervezetek mögötti tömegtámogatást. A civil szervezetek tehát partnerek és nem kiszolgáltatott klientúra, amelynek csak akkor jár a munkájához szükséges anyagi támogatás, ha feltétel nélkül lojális az anyagiakat "kijáró" vagy "odaítélő" politikushoz.
Ebben a háromosztatú mezőben kell tehát a Szövetséget újragondolni, átalakítani és működtetni, valamint az ehhez szükséges források feletti ellenőrzési rendszert átrendezni.
Jelenleg az erdélyi magyar társadalom érdekképviseleti és civil társadalmi intézményeinek működését az önerőn túl az alábbi fő források biztosítják:
* A parlamenti pártként működő politikai érdekvédelmi szervezetnek a választásokon elért eredményével arányos támogatás (a "pártpénz") a központi költségvetés erre elkülönített részéből.
* A társadalmi szerveződések ernyőszervezetének kinevezett jogi személynek juttatott támogatás a művelődési és egyéb közösségi identitásőrző tevékenységekhez, a Nemzeti Kisebbségek Tanácsa által felügyelt, de szintén a központi költségvetésből származó alapból. Ennek kezelését és szétosztását formálisan az EMKE, majd 1999 óta a Communitas Alapítvány, gyakorlatilag azonban az RMDSZ csúcsvezetősége végezte.
* Az anyaországi közalapítványokon keresztül a magyar költségvetési támogatások, melyeknek szétosztása pályázati alapon alkuratóriumi és szaktestületi rendszeren keresztül történik; az alkuratórium az RMDSZ csúcsvezetéséből áll.
* Az önkormányzatok saját költségvetéséből juttatott támogatások helyi és regionális szinten.
* Egyéb megpályázott külföldi közalapok.
Amint a fentiekből kiderül, a források döntő hányadát kitevő első három tétel felett jelenleg az RMDSZ csúcsvezetősége gyakorol szoros ellenőrzést vagy közvetlenül, vagy az általa kinevezett grémiumokon keresztül. Közösségi létünk tartalmasságát cselekvően alakító civil szervezetek kiszolgáltatottsága a politikumnak és ezáltal mindennapjaink átpolitizálódása olyan méreteket ölthet, amit leginkább a "zsugorfólia-modell" szemléltet. A zsugorfólia alatti légszomj előbb-utóbb megfojtja a civil kezdeményezéseket. Aki nem túl fiatal, más történelmi kontextusban és drámaiabban, de hasonló érzéseket élt át.
A megoldás a fenti megállapítások logikus következménye:
* a politikum és a civil szféra intézményes elkülönítése,
* a két alrendszer közötti átjárhatóságok és a mellérendeltségi (nem alárendeltségi!) viszony leszabályozása,
* a forráselosztó hatáskörök és alapok szétválasztása,
majd
* az egésznek egy új, magasabb szintű egységbe való integrálása.
Az RMDSZ "állammodelljében" mindezek intézményes kerete megvan, inkább a szemléletet kell radikálisan megváltoztatni és a politikum természetéből eredő dominancia-késztetést kell kellően (ön)korlátozni a közösségi energiák hatékonyabb kiaknázásáért.
Milyen Szövetségre van szükség? A fenti elvi megállapítások alapján rajzoljuk meg ennek körvonalait és kíséreljük meg feltölteni tartalommal.
a) Politikai érdekvédelem
A politikai érdekvédelem feladatát országosan a parlamenti, regionális és helyi szinten az önkormányzati politikára, nemzetközi szinten pedig a külpolitikára koncentráló, a megszokás és a jelenlegi működés alapján akár RMDSZ-nek is nevezhető politikai szövetség látja el. A területi lefedést a létező területi szervezetek funkcionális hálózatba szervezése, az értékrendi pluralizmust a belső pártokként működő platformok biztosítják. A rendszer sokszínűségét, a belső erőviszonyokat és a politikai hangsúlyokat a belső választások eredményeként összeállt döntéshozó és végrehajtó testületek összetétele adná meg országos, területi és helyi szinten egyaránt.
Az Erdélyi Magyar Parlament alsóházaként működő SZKT döntene a Román Parlamentben, illetve a települési és regionális önkormányzatokban végigvitt politikák stratégiai kérdéseiről, a taktikai elemek alkalmazásában az SZKT által megválasztott elnök és hivatala, a parlamenti frakciók, a "pártszerű" működést összehangoló területi alelnök és főosztálya, valamint az önkormányzatok munkáját összehangoló Önkormányzati alelnök és főosztálya illetékes.
Az SZKT működését saját állandó bizottsága irányítja, amelynek összetételét a parlamenti gyakorlatnak megfelelően a belső választások eredményei – a közakarat – által meghatározott algoritmus szabja meg, így a különböző politikai csoportok (platformok) képviselői támogatásuk mértékével arányosan vesznek részt a döntés-előkészítésben és a döntéshozatalban. Az SZKT ÁB operatív döntéshozói szerepkört is elláthat rendkívüli helyzetekben.
Az SZKT dönt a működést biztosító "párt-alap" felhasználásáról.
A különböző tanácsadó testületek, valamint az SZKT ÁB által segített Elnök képviseli a magyar közösségi érdekérvényesítő politikát a román politikai rendszerben.
b) Társadalomépítés
Az erdélyi magyar civil szervezetek legutóbbi országos fórumán fogalmazódott meg a Civil Parlament gondolata, amelynek többek között feladata lenne a civil társadalmi szervezetek tevékenységének összehangolása, a működésükhöz szükséges alapok szétosztása és felhasználásuk ellenőrzése.
Továbbfejlesztve ezen, a szövetségi reform lényegét érintő gondolatot, a polgári erők a közösségi önkormányzat másik pillérét jelentő struktúra önállósítását javasolják megfontolás tárgyává tenni.
A SZET átalakítása igazi, szintén közvetlen választások eredménye alapján a különböző szakmai és rétegszervezetek jelöltjeiből összeálló Civil Parlamentté, továbbá felruházása a közösségi identitás megőrzésére szánt források (Kisebbségi Tanács, magyar közalapítványok) konkrét felhasználására vonatkozó jogkörrel jelentené a leghatékonyabb kitörési pontot a jelenlegi válsághelyzetből.
A Civil Parlament döntene továbbá a jelenlegi súlyát vesztett Ügyvezető Elnökség főosztályai helyébe lépő, azoknál hatékonyabban működtethető ágazati (oktatási, művelődési, gazdasági, mezőgazdasági, szociális-családvédelmi, egyházügyi, ifjúsági, egyéb) végrehajtó testületek létrehozásáról. Ezen testületeknek kell biztosítani az összekötő kapocs ("interfész") szerepét az ágazati civil szervezetek, a társadalmi döntéshozók, valamint a politikai érdekvédelem illetékesei (önkormányzati és parlamenti képviselők) között.
c) A belső integráció – a sokszínű és sokrétű egész
A részek egymásba illesztése, a politikum és a civil társadalom között felmerülő – a dolgok különböző szemléletéből eredő – feszültségek levezetése, a folyamatos egyeztetés és a rendszer egységes megjelenítése a "nagy integrátor", a Szövetségi Elnök feladata. őt a politikum és a civil társadalom választott szereplőiből összeálló, a történelmi egyházi elöljárók védnöksége alatt működő Kongresszus választja. A Kongresszus feladata továbbá a nagy ívű stratégiai döntések meghozatala.
A Szövetségi Elnököt integrátori szerepkörének betöltésében külön hivatal segíti, amelynek vezetője ugyanakkor elláthatja a két "pillér" végrehajtó testületei munkájának összehangolását is (leginkább a jelenlegi ügyvezető elnök hatáskörét kell lefednie).
Hasonló integrátori szerepet kell ellátnia a Tiszteletbeli Elnök intézményének is, de ennek megnyilvánulásainál a hangsúly inkább a képviselet erkölcsi-etikai vetületeire esik.
d) Történelmi egyházak
Sajátos történelmi helyzetükből eredően az egyházak külön helyet foglalnak el az erdélyi magyar érdekképviseleti rendszerben. Erkölcsi támogatásuk, részvételre mozgósító képességük és pótolhatatlan karitatív-szociális szerepvállalásuk nélkül nem képzelhető el igazi képviselet vagy érdekvédelem.
Mindezekért "cserébe" mind a politikai, mind a társadalmi döntéshozatali testületekben konzultációs jog illeti meg őket, de megfontolandó a magyar történelmi egyházak elöljáróiból álló grémium vétójogának kinyilvánítása a közösség egészét érintő stratégiai döntések esetében. Ennél szorosabb integráció már sértené az egyházi intézmények autonómiáját.
Ugyanezen viszony kialakítható regionális szinten is, nagymértékben növelve ezáltal az egész érdekvédelmi-képviseleti rendszer hitelét és stabilitását.
A népbölcselet szerint az ördög mindig a részletekben bújik meg. Következik tehát az elképzelés részletes továbbgondolása, a hatáskörök kibontása és összehangolása, a szabályzások szakszerű kodifikálása. A lényeg azonban már ebből is látszik: egy ilyen új szemléletű, a politikai dominanciát visszaszorító, a dolgokat természetes helyükre tevő, a közösségi szolidaritás, a versenyelv és a komplementaritás által vezérelt kisebbségi önkormányzat alkalmasabbnak látszik közösségünk érdekeinek megjelenítésére és képviseletére, mint bármilyen áramvonalas és olajozottan működő pártstruktúra.
A politikai érdekképviselet és érdekérvényesítés lényege minden időben az adott történelmi helyzethez szabott "nemzeti gondolat" elfogadtatása, részleteinek kidolgozása és gyakorlatba ültetése. A továbbiakban újragondolt Szövetségünk politikai érdekvédelmi szárnya – a politikai pillér – legfontosabb mozgástereinek, feladatainak és lehetséges eszközeinek számbavételére szorítkozunk. A másik – a civil társadalmi – pillér mozgásterei és cselekvési lehetőségei túlhaladják jelen szöveg kereteit, de nem odázható el ott sem egy részletes stratégiai terv kidolgozása, ezt viszont csakis szakmai és rétegszervezeteinkkel együtt tehetjük. Tehát itt és most: a politika reformjáról.
Mi nem a "kijáró" típusú kisebbségpolitika erkölcsileg szűkre szabott mozgástereit akarjuk tágítani. A polgári oldal alapvető politikai célja: megtalálni az autonómiaprogram érvényesítésének módozatait egy folyamatosan változó, zűrzavaros balkáni politikai világban úgy, hogy a gyakorlati politikában szükségszerű kompromisszumok felvállalása ne jelentse az értékelvű politika feladását. Lehetetlen feladat? Úgy hisszük, mégsem az, és érdemes a megoldáson közösen munkálkodni.
Anélkül, hogy közöttük valamely prioritási sorrendet állítanánk fel – egyformán fontosak –, vegyük számba az erdélyi magyar politikai érdekképviselet frontjait, ahol egy időben és azonos elszánással kell cselekvően jelen lenni:
* Bukarest – a túlcentralizált román politikai élet központja, a parlamenti jelenlét, a végrehajtó hatalommal vívott csaták, a közvélemény-alakító román értelmiségi elit jelentős részének világa.
* Az erdélyi települések és régiók önkormányzatai – a bukaresti "kudarcokat" itt lehet részlegesen kijavítani, ám a központi "győzelmeket" a végrehajtás során itt lehet vereségbe átfordítani. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a mennyiségi és minőségi önkormányzati jelenlét fontosságát.
* Budapest – korrekt, intézményesített kapcsolat a mindenkori magyar kormánnyal, értékorientált kapcsolat az anyaországi politika szereplőivel (a közelség/távolság zsinórmértékét az egyes politikai erőknek a "nemzeti gondolathoz" való elvi és gyakorlati viszonyulása adja meg), meghatározó jelenlét az össznemzeti integráció csúcsintézményében, a Magyar Állandó Értekezletben.
* Európa – önálló, közvetlen vagy közvetett jelenlét az euroatlanti integrációs intézményekben.
Ne veszítsük szem elől, hogy parlamenti jelenlétünk nem öncél, hanem egyik fontos, de nem egyedüli érdekérvényesítő eszközünk. A törvényhozásban való részvételünk alapvető célja a parlamenti jelenlét minden lehetőségét kihasználni közösségünk autonóm intézményrendszere létrehozásához és működtetéséhez szükséges közjogosítványok megszerzéséhez. A demokrácia, jogállamiság, piacgazdaság, egyetemes emberi jogok általános elvein túl ez az a vezérelv, amihez viszonyítani kell minden álláspontot, cselekvést, egyezséget, szavazatot, és ez határozza meg az együttműködés típusát a kormánypártokkal és az ellenzékkel egyaránt. Ezen logika szerint csak olyan kompromisszumot szabad megkötni, amely nem zár el utakat a fenti célok későbbi megvalósítása felé. A kormányzati szerepvállalás és a protokollum-politika elemzése, az ennek nyomán elért eredmények és a megkötött kompromisszumok értékelésének is ez a kiindulási pontja.
A másik alapvető szempont, mely meghatározza döntéseinket a jogalkotásban, a szubszidiaritás és a decentralizáció elveinek minél szélesebb és minél mélyebb érvényesítése, a közvetlenül az önkormányzatokhoz jutó források felszabadítása. Ami önkormányzataink központi függőségét csökkenti, az növeli érdekérvényesítő erőnket alacsonyabb szinten, a kisközösségek szintjén.
A harmadik stratégiai problémacsomag, mely számunkra kedvező helyzetteremtő potenciállal bír, az a regionalizmus. Európai trend, kibontakozóban van, az erdélyi értelmiségi elit körében nagy figyelemnek örvend, ideje rámozdulnia a politikának is.
Eredményes volt tehát eddigi politikánk? Ment-e általa a "nemzeti gondolat" előre? Ha a tulajdonviszonyok helyzetét, közösségi vagyonunk restitúcióját vizsgáljuk, akkor "a pohár nem teljesen üres", de azért van még mit tölteni bele. Ha a közösségi autonómia intézményének megismertetését, elfogadtatását, részeinek és egészének kodifikációját tekintjük, akkor bizony inkább hátráltunk, mintsem hogy előre araszoltunk volna, pedig volt néhány kedvező nagypolitikai konjunktúra (Románia Európa Tanács általi monitorizálása, a balkáni válság során felmerülő kisebbségrendezési tervek, Románia euroatlanti integrációjának kötelező állomásai és legvégül a román belpolitika jelentős eseménye, az alkotmányos reform körüli nyilvános vita), amikor kimozdulhattunk volna a holtpontról. Jó ez így, ahogy van? Kétlem, hogy ezt valaki őszintén így is gondolná. Lehet ennél többet? Meggyőződésem, hogy lehet.
Jelenleg nincs megoldva egy hatékony rekrutációs és szelekciós rendszer önkormányzati képviselőink számára, a jelenlegi komoly reformra szorul. A tömbmagyar vidékeken az egyedi "tulipános" jelöltlisták összeállítása körüli visszaélések, a valódi verseny lehetőségének hiánya sok esetben kontraszelekciót eredményez, ami klientúraépítés szempontjából lehet megfelelő, de a hatékony önkormányzati működést biztos, hogy nem segíti. A kontraszelekciónak az egyetlen demokratikus ellenszere a helyi csoportok és közösségépítő, településgazdálkodási programjaik valós versenyeztetése. A "tulipán", azaz a magyarság képviselői pedig ennek a versenynek a győztesei – a helyi közösségek bizalmának leginkább élvezői – kell legyenek. Akkor pedig az sem kizárt, hogy képviselőink befolyása a pályázó, vállalkozó és felelős önkormányzati szemléletmód tudatos felvállalásával számarányuknál jóval magasabb lehet.
Önkormányzatainkat és ezen keresztül közösségeinket erősíti egy külső és belső testvértelepülési hálózat kialakítása. Nem tűnik megvalósíthatatlannak azon cél kitűzése, hogy minden magyar többségű önkormányzatnak legyen egy anyaországi "testvére", és minden szórványvidéki önkormányzati csoportnak legyen egy tömbvidéki "unokatestvére".
Stratégiai feladat a kistáji, illetve regionális – akár határon átnyúló – önkormányzati társulások kialakítása, azokban való meghatározó részvétel, ezen kistájak fejlesztési terveinek kidolgozása, a sokasodó pályázati lehetőségek figyelése és kihasználása.
A kormányzati szerepvállalás óta az RMDSZ külpolitikai passzivitását igen sok jogos bírálat érte, most itt csak annyit: nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy az érdekérvényesítés bármely békés eszközéről lemondjunk, az önálló külpolitika pedig egyike ezen eszközöknek. Gyakorlatilag 1996 óta nem élünk vele, ellenkezőleg, a kisebbségi kérdés modellértékű megoldását hirdető román külpolitikai doktrína megszilárdításán dolgozott az RMDSZ csúcsvezetősége és ellehetetlenítette közösségünk egyetlen nemzetközi ismertségű és elismert politikai-közéleti személyiségét, a szövetség tiszteletbeli elnökét ahelyett, hogy a munkamegosztás klasszikus forgatókönyve szerint adottságait kihasználta volna.
A politikai váltógazdaság anyaországi ingájának balra térésével sajnos megtorpanni látszik az Orbán-kormány által megalapozott és megfogalmazott nemzetstratégiai tétel: a határokon átívelő összmagyar integráció és annak jogi-funkcionális kereteit megrajzoló státustörvény gyakorlatba ültetése. Legfontosabb nemzetstratégiai feladat a státustörvény ezen – közösségerősítő és disszimilációs – elemeinek megvédése. Legerősebb határon túli politikai érdekképviseletként ez többletfelelősségeket ró ránk.
Mindazoknak, akik nem szeretnék, hogy egy évtized belső politikai intézményteremtő munkája kárba vesszen, és közösségünk egységes politikai-társadalmi érdekképviselete darabjaira hulljon, tovább mélyítve ezáltal közéletünk válságát, megfontolásra ajánlom az alábbi rövid távú cselekvési programot:
* Mozgósítsuk felelősségérzetünk összes belső tartalékát és legyünk elég erősek felülvizsgálni az SZKT legutóbbi, az RMDSZ Kongresszusának időpontjára vonatkozó döntését. Ne legyünk partnerei és ezáltal cinkosai is egy olyan kísérletnek, melynek célja nem a megújulás, a válságból való kilábalás, egy új, a jelenlegi tartalmát és értékét vesztett egység átalakítása, hanem a problémák szőnyeg alá söprése, a jelenlegi csúcsvezetés pozícióinak bármi áron történő megerősítése és ellenzékének rendszeren kívülre szorítása, és ami a legtragikusabb: a közösségi önkormányzat és az autonómiaprogram feladásának hivatalossá tétele.
* Egyházi gyülekezetek, RMDSZ-szervezetek és a civil társadalom összefogása nyomán készüljön el az egységes nyilvántartás, illetve annak jelenlegi szervezettségi szintünknek megfelelő alapja. Rendelkezünk a szükséges infrastrukturális háttérrel és humán erőforrásokkal, csak az akarat hiányzik a döntéshez.
* Ennek alapján merjük meglépni azt, amihez néhányszor az elmúlt években már közel álltunk, de a döntő pillanatban megtorpantunk: döntsük el a belső választások kiírását valamikor jövő év első negyedére. A belső választási "törvényt" az SZKT évekkel ezelőtt elfogadta, csak alkalmazni kellene.
* Amennyiben egyes ellenérdekelt területi RMDSZ-szervezetek vezetői visszaélnek az előlegezett bizalommal és erre nem hajlandók, legyen képes erre a civil társadalmi szervezeteket, egyházi gyülekezeteket és helyi RMDSZ-szervezeteket tömörítő Polgári Együttműködés Mozgalom.
* A belső választások nyomán nyilvánossá válnak és számszerűsíthetők a belső erőviszonyok, ennek ismeretében pedig intézményesíthető a stratégiai dolgainkban oly fontos konszenzus kialakításának módszertana.
* A belső választások eredményei alapján újraalakuló "erdélyi magyar parlament", az SZKT legitim módon dönthet a Kongresszus időpontjáról, összeállásának mikéntjéről, valamint az elodázhatatlan szövetségi reform kereteiről.
Ha erre képesek vagyunk, akkor az a kongresszus biztos, hogy nem a kirekesztés és a szétesés, hanem a befogadás és az Egység újraszövésének kongresszusa lesz, ahol ismételten kimondatik az a bizonyos "nemzeti gondolat" és számba vétetik békés, demokratikus eszköztárunk. És akkor újult erőkkel foghatunk neki ezen "gondolat" továbbgondolásához, a román társadalom általi elfogadtatásához, az elvek gyakorlatba ültetéséhez. Jöhet a közös munka, az építkezés ideje.
Toró T. Tibor
| tulipános láda |
Mi, a Kolozsvári Nyilatkozat 10 éves jubileumára összegyűlt polgárok ezúton EMLÉKEZÜNK ÉS EMLÉKEZTETÜNK.
EMLÉKEZÜNK a tíz esztendeje elfogadott, a belső önrendelkezés elvén alapuló autonómiaigényünket először megfogalmazó Kolozsvári Nyilatkozatra. Arra, hogy ezt a dokumentumot a Küldöttek Országos Tanácsa és az RMDSZ parlamenti frakcióinak együttes ülése ellenszavazat nélkül fogadta el. S arra is, hogy az RMDSZ országgyűlési képviselői a Szent Mihály-templomban esküvel erősítették meg a választott jövőkép iránti elkötelezettségüket.
EMLÉKEZÜNK ÉS EMLÉKEZTETÜNK arra, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat szellemisége teremtett esélyt a sokszínű egység, a valódi szövetség megalkotására.
EMLÉKSZÜNK továbbá arra, hogy az 1993-as brassói kongresszus a Kolozsvári Nyilatkozat szellemében módosította szövetségünk alapszabályzatát és programját, arra, hogy az 1995-ös kolozsvári kongresszus elfogadta a sorsunkat meghatározni hivatott stratégiai lépéseket, melyek előfeltételeként szabta meg a belső választások megtartását.
EMLÉKEZTETÜNK tehát arra, hogy míg nem adatik meg minden erdélyi magyarnak a lehetőség, hogy közvetlenül válassza meg saját vezetőit, addig valódi szövetség nincs.
Tíz év elteltével egyértelműen megállapítható: valódi szövetségünk ma sincs. Nincs, pedig annak megteremtésére érdekvédelmi szervezetünk vezetői minden kongresszuson mandátumot kaptak. De a Kolozsvári Nyilatkozat alapelvei – jó ideje – az RMDSZ érdekvédelmi tevékenységében sem lelhetők fel. Gondolhatunk az 1996-os kormányba lépés "feltételeire" vagy a 2000 januárjában – a posztkommunista kormánypárttal – megkötött protokollomra. A magyar közösség önrendelkezési jogát még csak nem is kérte a nevünkben tárgyaló vezetőség.
2002 októbere van. Immár másfél éve annak, hogy a Szövetségi Képviselők Tanácsának nevezett testület 31 tagja úgy döntött nevünkben, hogy nem adja meg a lehetőséget minden erdélyi magyarnak, hogy közvetlenül válassza meg vezetőit. Eljutottunk oda, hogy az erdélyi magyar közképviselet politizálása elvi és gyakorlati síkon egyaránt homlokegyenest ellentétes a Kolozsvári Nyilatkozatba foglalt célkitűzésekkel. Ennek eredményeként Erdélyben a magyarság csak annyi jogot élvez, amennyit a vezetők pozíciójának megőrzése és a román politikai elit külföldi legitimációs érdeke megkíván. S ma már a statisztika is igazolja az erdélyi magyarság drámai méretű apadását.
A látszólagos kilátástalanságból van kivezető út, még akkor is, ha az eddigi mulasztásokat pótolni lehetetlen. A történelem kerekét visszafordítani nem lehet, de visszairányítani a helyes irányba igen. A tíz évvel ezelőtt meghirdetett program világos, határozott és pozitív jövőképet tartalmaz: az autonóm közösség jövőképét, mely, mint a dél-tiroli példa is bizonyítja, a megmaradás és a fejlődés biztos záloga. Erre kísérletet tenni erkölcsi kötelességünk.
AZ ERDÉLYI MAGYAR KÖZÖSSÉG JÖVőJE IRÁNT FELELőSSÉGET ÉRZő POLGÁROKHOZ, KÖZTISZTSÉGVISELőKHÖZ SZÓLUNK:
* Közös feladatunk haladéktalanul hozzálátni az erdélyi magyar közélet demokratizálásához, az általános, titkos és közvetlen belső választások megszervezéséhez.
* Közös feladatunk átalak&iac