GONDOLATOK A REPÜLÔTÉREN Álmos utasokkal váltok szót éppen. Az újvilágból érkeztek percekkel elôbb. Hogyan szokhatnak vissza a magyar idôszámításra? – kérdezik. Harminc órája nem aludtak és fel vannak pörögve. Jó volt Amerikában? – teszem fel a sztereotip kérdést. S a válasz már az arcokról leolvasható. Elég volt egyszer. Be lettünk oltva Amerika ellen. Általuk. A váratlanul kérdezôsködô morfondírozni kezd. Még egy-két kérdést is közbeszúr, élve a lehetôséggel. Az a hatalmas ország, mely az élet minden területén készül elnyelni a világot, nem volt képes elkápráztatni az átlag közép-európai utast. Két hét alatt feltûntek gyengéi, melyeket erôvel lepleznek, kivillantak sebei, melyeket ügyesen kozmetikáznának addig is, míg remélik, begyógyulnak. Rideg, önmagával megtömött fejû világról kapok képet, egy szorongó világról, melynek a szabadságérzete már-már csupán egy rögeszme. Szabad vagyok, szabad vagyok, demokráciában élek, demokráciában, a legmagasabb fokú demokráciában, mi találtuk ki az egész világ számára – mondogatják önmaguknak is és szoronganak. Ez utóbbit észre sem veszik. Csak akkor jönnének rá, ha valahol megszabadulhatnának tôle. Mint ahogy nem érezzük, hogy a sárgolyó rohan velünk az ûrben. Életelemükké vált. A világban jártas amerikai utazó nem saját tapasztalata alapján vélekedik pl. Magyarországról. Ô azt mondja, amit beadagoltak neki. Korrupt, intoleráns ország képével riogatja a még fel nem röppenteket. Mikoron pedig saját portájuk gondjaira terelôdne a szó, szólni sem mer. Körülpillantgat, mérlegel. Aztán napok után megnyílik annyira, hogy megemlítse, érez valamit, valamiféle nyomást, valami egyirányú szelet, hogy mit kell tenni s gondolni és mirôl nem ajánlatos beszélni. De már szívén is van a keze és csíkos lobogóját lengeti. Mi, mi, mi. Itt, itt, itt. Nálunk bezzeg, itt igen. Mi tudjuk, mi a demokrácia, az emberi jog, a befogadás, a másság tisztelete stb., stb. Aztán megkéri vendégeit, nehogy merjenek pesti viccet mesélni, olyat, melyben valamely, akármely kisebbség neve elôfordul. Szörnyû nagy baj lehetne belôle. Elgondolkodom. Ha én kisebbségi lennék, inkább akarnék ott élni, ahol magukénak éreznek s még vicc is szól rólam. Ismernek. Jó és rossz tulajdonságaimmal együtt. Otthon vagyok. Én is mesélhetek viccet a többségrôl. Egyszerûen, súlytalanul, az ördögöt nem keresve bármely oldalról is mögötte. Inkább ilyen helyen élnék én. Nem érezném jól magamat ott, ahol írott s fôleg íratlan szabályok tiltják mindezt, és ahol mások körülnéznek, mielôtt nevemen neveznének. Ahol félnek tôlem! Közép-Európa és benne mi, így együtt, ahogy vagyunk. Ez kell nekem inkább, s ezt kellene átmenteni az unió kohójába is. Volna mit tanulni tôlünk. Mert nem csak a viszályra emlékezem. És ekkor ötlik fel bennem fájón az is, hogy az irodalmi Nobel-díj kapcsán ismét azt mondják, itt nem tudunk a holokausztról! Az Isten szerelmére, határainkon belül ki lehet az az ôrült, aki ezt elhiszi?! Ha akarnánk, sem dughatnánk homokba a fejünket. Ha nem ismernénk el szörnyûségét, akkor sem tudnánk menekülni elôle. S nem is akarunk. Aki mást mond, az hazug. Aki más példát említ, az elmeháborodottakat akar általános példaként felmutatni. Az, hogy a minket érintett más szörnyûségeket is szeretnénk tudatunkban, utódaink tudatában megôrizni, nem jelenti emez tagadását. Sôt! Történelmi tudatunkat csak együtt alakíthatják. Aki bármelyiket is ki akarná törölni, lelki nyomorékokat akarna nevelni ebben az országban. Ez pedig nem egyeztethetô azzal az egykor ideálisnak indult és történelem által eltorzított, de még talán nem menthetetlen közép-európai tudattal és léttel. Amellyel s amelyben emberként élni jó lenne.

ÉLETKÉP MAGYAR IGAZOLVÁNNYAL Baráti tervezô kéz jóvoltából Kalotaszeg és a Székelyföld, vagyis hát Erdély hangulatát idézô leányfalui házamból indulnék a fôváros, nagy Budapest felé. Velem szembe idegennek tûnô s mégis ismerôs öltözékû, kissé félszeg asszony jön. Látván, honnan léptem ki, megszólít. Éppen utánam érdeklôdne. Merre laknék s hol vagyok éppen most, mert úgy hallá, segítséget remélhet tôlem, szorult helyzetében. Én lennék az, mondom, s már oldódik is a szorongás. Jaj, az Isten áldja meg a drága Doktorurat. Engemet maga kezelt kisgyermek koromban, azóta is áldjuk a nevét. Az egész falu emlékszik magára. S mondja, mondja. Aztán egyszerre elakad. Emlékszik, ugye a doktor úr arra, mikor az a részeges román doktor vót a mi diszpenzárunkban? De jólesett, hogy magyar doktort is hívhattunk, ha a szomszéd faluból is, de magyart. Na de most itt éppenséggel furcsa dolgot kellett hallanom... Mikor lakhelye után érdeklôdtünk, úgy emlegették, hogy a román doktor, s egy románosra faragott házat írtak le lakhelyéül. Nem elôször s nem is utoljára, mondom neki, és másra terelem a szót. Régiekrôl, meghaltakról s néhány még élôrôl emlékezünk, majd gondjainak megoldását keressük. Az asszony még visszatér a tárgyra. Büszkén veszi elô címeres Magyar Igazolványát. Kicsomagolja keszkenôjébôl. Tudja, Doktorúr, most már elôvehetem, ha románnak mondanak az öltözékem s szavam járása miatt. De még máshol is hasznát vettem, mióta itt vagyunk. Elgondolkodom. Ott mi voltunk románok közt a magyarok, s íme itt, magyarok között mi lettünk a románok. Magyaráznám néki, hogy az ôt útbaigazító meg a sok más nem hibás ezért. Nem tanulták meg az ellenkezôjét. Bár az utóbbi években lett volna erre mód. De a régi reflexek nem oldódnak, gondolom, s ezt pláne nem mondom. Mi más lenne az oka annak, hogy most éppen a Kossuth térre igyekeznék, ahol népes családommal akarunk részt venni a két választási forduló közötti népgyûlésen. Régi-új ismerôsömtôl elbúcsúzván, kocsimba szállok, hogy unokáimhoz menjek s onnan tovább a térre. A hatalmas tér s a környezô utcák tengernyi emberrel vannak tele. Csend, rend, nyugalom honol. A tömeg halk, az öregeket és gyermekeseket udvariasan, gondosan segítgetik megfelelô helyhez jutni. Ahogy mondani szokás: jóarcú emberek. Sok ismeretlen s egy-egy ismerôs. De rám mosolyog egy szép cigány emberpár is. Kezükben nemzetiszínû zászló. Tiszták, takarosak. Ismerôsök mellett állunk meg. Beszélgetünk és nézzük, hallgatjuk a mûsort. Szomszédságunkban manapság ritkán látható falábú ember áll. Szép metszésû arcát, egyenes tekintetét le nem veszi az emelvényrôl. Csak egyszer, mikor egy könnycseppet morzsol el a szeme sarkában. Ekkor aláírásgyûjtôk érkeznek. Kérik, hogy mindenki a nevét, lakhelyét, igazolványszámát is írja oda. Csak így hiteles. Határon túli magyar aláírhatja-e, kérdezi a falábú. Igen, bátyám, felel a fiatalember, de valamiféle igazolványszám kellene mellé. Hát erre való lenne a Magyar Igazolvány, kérdi a férfi. Természetesen, válaszol a fiatal. Akkor elnézést kérek, azonnal viszszajövök aláírni. A férfi elsántikál a közeli szoborig, a tömegen készségesen átengedik. A szobor mögött leül a talapzatra. Leoldja falábát s annak egy rejtett zugából elôveszi legnagyobb, féltve ôrzött kincsét. A Magyar Igazolványt. Aztán visszasántikál. Bocsánatot kér, de hát a mai világban vigyázni kell a fontos dolgokra. Könnyen lába kél. Aztán aláír. Ott állunk dermedten. Mindenki a jelenetet nézi. Én is. És arra gondolok, hogy íme, még egy román...

Ui. A napokban hívták fel a figyelmemet arra, hogy az 1989-es forradalmi események során Kézdivásárhelyen meglincselt, gonoszságáról ismert, népnyúzó román milicista tiszt ártatlan magyarokat börtönbe juttató fia is kiváltotta a Magyar Igazolványt, lévén anyai ágon magyar származású. Döbbenetes.

Szász István Tas