|
XII. évfolyam, 43. (578.) szám |
2002. október 29. |
| Tisztelt látogatónk, tisztelt olvasónk! |
Erdély egyetlen országos terjesztésű polgári hetilapját a Pro Media Alapítvány tulajdonában lévő Erdélyi Sajtóház adja ki, amelynek jelenleg ez a kizárólagos feladata. Lapunk megjelentetése az ismert gazdasági és politikai körülmények között számottevő erőfeszítéseket igényel, ezért minden erkölcsi és anyagi támogatásnak örülünk. Ön is hozzájárulhat adományaival erőfeszítéseinkhez, amennyiben bármilyen kis összeget átutal a kiadó USD-számlájára: Casa de Editura Erdélyi Sajtóház Romania, Banca Transilvania, suc. Oradea, cont. 2511001005514406.
Külföldi olvasóink meg is rendelhetik lapunkat, legalább három hónapra 15 USD az előfizetés díja, egy évre értelemszerűen 60 USD. Ezt az összeget a fenti bankszámlaszámra kell átutaltatni, majd pedig e-mailen vagy levélben jelezni a pontos lakcímet, amelyre a lapot küldhetjük. Az összegnek a számlánkon való megjelenése után a kiadónk hétről hétre elpostázza a friss lapszámokat. Kérjük, jelezzék, ha valamelyik számot a posta nem kézbesítette, és ne felejtsék el megújítani a lejáró előfizetéseket!
| címoldal |
Talán belőlünk, a kisstílű, balkáni torzsalkodásokban megedződött erdélyi magyarokból is megütközést váltott ki az 1956-os forradalom és szabadságharc magyarországi megemlékezésének már-már botrányossá fajuló megosztottsága. A félházzal megtartott ünnepi országgyűlési ülés, külön emlékező pártok, széttépett koszorúk és megzavart felszólalások jellemezték az idei október 23-át. Áder János, a magyar országgyűlés volt elnöke fogalmazta meg talán legvilágosabban a megosztottság kontúrjait: "Akik sokáig ellenforradalomnak nevezték 1956-ot, ma nem mondhatják meg, miként kell ünnepelni, mi történt 46 évvel ezelőtt". Olyan éles szakadék ez, amit talán sohasem lehet áthidalni, hiszen a bolsevik diktatúra volt az, amely "belenyúlt" az ünnepkultúrába, elvette ünnepeinket. Kisajátított mindent, amiből így vagy úgy, de hasznot húzhatott. Az ünnep magasztosságát alacsonyította le a flaszter szintjére akkor, midőn egy pár virslivel és egy üveg meleg Kinizsi sörrel nevelte igénytelenné a szocializmust építő társadalmat. A megbékélés, a megbocsátás nemes erény, mint ahogy a cinizmus nem egy emelkedett erkölcsi tulajdonság, azonban a Magyar Szocialista Párt mindmáig nem szakított a Magyar Szocialista Munkáspárttal (MSZMP). Szóban ezt megtette ugyan, de a mai napig kamatoztatja azt a vagyont, amit a legutóbbi időkig nyugodt lelkiismerettel és érdemtelenül elfoglalt. Felhasználja azt a formális és informális kapcsolatrendszert, melyet a pártállam idején kiépített. Az sem mellékes, hogy csak a jelenlegi kormányban hányan vannak olyanok, akik a kommunista elődpárt meghatározó személyiségei vagy a diktatúra titkosrendőrségének besúgói voltak akár országos, akár helyi szinten. De Mécs Imre egykori ,56-os halálraítélt pártjában, az SZDSZ-ben is megtalálhatók a gyilkosok leszármazottai. Hogy Mécs jólérzi magát az egykori ávósok, kínzók utódai, egykori pufajkások közt, az az ő dolga, de vajon miért csodálkozik, ha kifütyülik, belefojtják a szót, netán kérdőre vonják. Mert rettenetes napok voltak azok, és még félelmetesebb a megtorlás. És aki akkor a szakadék másik oldalán volt, az ne próbáljon most átjönni ide – szól 2002-ben október üzenete. Hogy ez mennyire szolgálja ,56 emlékét, azon el lehet vitatkozni, de a forradalmárokat ki ne értené meg?
Szakács Árpád
1956 októberében Mindszenty József hercegprímás nyolcévnyi börtön után ezt mondta: "Most a magyar szívekben szeretetre és összefogásra van szükség". 2002 októberében mi is ugyanezt mondjuk: "Most a magyar szívekben szeretetre és összefogásra van szükség". A mi szívünkben nem lehet gyűlölet. Mert a mi utunkon járók közössége a barátság, a bizalom és a szeretet köré épül. Ha mi együtt maradunk, akkor a megfelelő időben, a döntő pillanatban majd csatlakozni fognak hozzánk. Velük együtt majd megint meglesz a nemzeti többség. Ne féljetek, mert amíg ennyien leszünk ezen az úton, Magyarországot soha nem fogják legyőzni! Mert mi mindennap újrakezdjük! Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!
(Részlet Orbán Viktor október 23-án elhangzott megemlékező ünnepi beszédéből)
Szép a független nyugalom:
Megérleli egy-egy dalom;
Nem mintha nem volnék beteg,
De nyugtat az, hogy – lehetek.
Mit is akarsz?... nézz az időre:
ősz van, s neked bús télre jár,
Szemedben köd lett a sugár,
Dér, hó leszállott a tetőre.
Nyílhatnak a fán csalvirágok;
Nem lesz érett gyümölcse már; –
Hallgat minden dalos madár:
Csak – a beszédes liba gágog.
"Jobb dolgunk volt a Bach korában!"
Kiáltja száz ifjú torok.
És rájok áll is e dolog:
"Haj! a boldog gyermekszobában!"
| rejtekhely |
Ha ez így megy tovább, akkor hovatovább már üzengetni sem fogunk itt egymásnak, Erdélyben, mi, magyarok és magyarok. Mert az 1989–90-es látszólagos nagy egyetértésből – amikor is csak két kivégzendője-száműzendője került a nemzetnek: Hajdú Győző főszerkesztő és Papp László püspök – mára mi lett? Már párbeszéd, eszmecsere, vita sincs, csak üzengetés, ordítozás, fenyegetés.
Csak úgy röpködnek a súlyos, nagy, cáfolhatatlan igazságok. Meg az egyre durvuló, egyre személyeskedőbb, egyre élesebb-hangosabb odamondogatások. Egyesek kíméletlen tárgyilagossággal emlékeztetnek régi vállalásokra, mások üvöltözve követelik ki az elismerést maguknak. Nyilatkozat nyilatkozatot, állásfoglalás állásfoglalást, közlemény közleményt szül. "Tisztelettel" szitkozódnak és "baráti öleléssel" bélyegeznek egykori harcostársak, tegnapi együttműködők, mai szövetségesek, holnapi demokraták.
A közmondás szerint hamarabb utolérik a hazug embert, mint a sánta kutyát. Azt mondják erre mifelénk manapság (kik? hát a politikusok), hogy na és akkor mi van... Utolérik, hát utolérik. Haja szála sem görbül. Bezzeg a kutya! A kutya az akkor is sánta marad, nyomorék, kripli, selejtes, dögrovásra ítélt, ha nem érik utol. Utolérte őt a saját sorsa. A hazug ember meg röhög a markába. A sánta kutyán meg a közmondásosan naiv embereken, választókon, adófizetőkön, gyalogmagyarokon, átlagembereken.
A politikában minél nagyobbat tódít valaki, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy valami megmarad belőle, ha elég sokszor és elég nagy nyilvánosság előtt hangzik el. Teleregényt lehetne forgatni például az évek során az RMDSZ-ben a legkülönbözőbb szinteken elhangzott épületes csúsztatásokból, de amióta már csak üzengetéssel és utasítással zajlik a szövetségen belül a kommunikáció, azóta pláne nagyon besűrűsödtek a linkségek. Hogy csak két friss példával éljek: a szövetségi elnöknek a miniparlament és a sajtó teljes nyilvánossága előtt volt mersze azt állítani, hogy az RMDSZ nem áskálódott soha más magyarok ellen – holott alig pár hete döntött a vásárhelyi táblabíróság az Udvarhelyszéken monopolhelyzetre törő párt javára egy politikai koncepciós perben. Kincses Elődöt meg a Romániai Magyar Szabaddemokrata Pártot szintén jogi csűrcsavarral tiltatta le a politikai porondról a vásárhelyi pártelnökség – való igaz, nem maga Markó volt a feljelentő. A másik, még a szombatinál is frissebb példa: az egyik ügyvezető alelnök egyenesen a Duna TV-ben próbálta meg vasárnap a Reform Tömörülés nyakába varrni az oly sokat emlegetett belső választások elodázását, holott a 2001. március 31-ei SZKT-ülés jegyzőkönyve szerint így hangzott Markó Béla szavazás előtti pártelnöki útmutatása: "(…) ma csak arról dönthetünk, hogy a 2003-as Kongresszusig így, ebben az összetételben dolgozik tovább az SZKT, ez az egyik változat, és a Kongresszus dönti el, hogy változtat-e az Alapszabályzaton, vagy pedig arról dönthetünk, hogy ma megvitatjuk ezt a szabályzatot, és módosítva vagy nem módosítva elfogadunk egy másik SZKT-megválasztási elvet, és nagyon hamar, májusban újra is választjuk az SZKT-t. Erről a két változatról dönthetünk, erről javasolok én is akkor, az előttem szólókkal együtt, már akik erről szóltak és ezt támogatták, szavazást." Toró T. Tibor ekkor arra kérte az ülésvezető elnököt, hogy "a szövetségi elnök úr javaslatát tegye fel a cikkelyenkénti vita megkezdése előtt szavazásra, hiszen elképzelhető, hogyha az előterjesztés alapján az SZKT többsége úgy dönt, hogy az általános korporatív elvet fogadja el mint az SZKT összeállásának vezérlő elvét, akkor nincs tárgya a további vitának. Amennyiben pedig úgy dönt, hogy a nem korporatív, hanem a választás elvét fogadja el, az arányos képviseletet fogadja el, azután kezdünk vitatkozni, hogy milyen típusú választás, ki jelölhet, ki vesz részt stb." Ráduly Róbert ülésvezető végül Markó Béla javaslataként tette szavazás tárgyává a SZKT saját mandátumának önmeghosszabbítását. "Ezennel 31 szavazat mellette, 20 ellene, 9 tartózkodással az SZKT úgy döntött, hogy a 2003-ban esedékes Kongresszusig az SZKT-nak az összetétele megmarad a jelenlegi elvek mentén" – hirdette ki azt a végeredményt, amely beláthatatlan ideig odázta el a belső választásokat, kongresszusi határozat ide vagy oda. A halasztás ellen akkor éppen a Reform Frakció tagjai szavaztak, ahhoz, hogy másfél év múltán egy műholdas közszolgálati televízió nyilvánossága előtt vádolja őket obstrukcióval Markó Béla egyik helyettese.
Erdélyben tényleg mindenki hamar felejt, vagy ez csak a politikai agymosás eredménye?
Dénes László
Ma a romániai lakosságnak szinte a fele él mezőgazdaságból, állattenyésztésből. Ez a nagy hányad elképzelhetetlen az unió országaiban, hát nekünk is változtatnunk kell. Ennek a legbiztosabb módja a családi gazdaságok ellehetetlenítése. Erre a következtetésre juthatott a kormány...
A mezőgazdaságnak szánt jelentősebb támogatásokhoz többnyire csak a száz hektár fölötti területen gazdálkodók juthatnak hozzá. Tavaly év elején, míg még öt hektár fölött is igényelhető volt a gépvásárlásra kiutalt ötvenöt százalékos támogatás, három falunkbeli gazdának sikerült új vetőgépet vásárolnia, igaz, csak idén tavaszra kapták meg. De ma már nincs egyetlen gazda sem, aki igénybe tudná venni ezt a támogatást, hisz senkinek sincs száz hektár földje. Ugyanis – mint köztudott – tíz hektárt kaphatott vissza egy-egy személy. S aki ügyesen gazdálkodott, mára a gépek beszerzése mellett még vásárolt tíz-húszhektárnyit, vagy bérel, de ez még messze van a száztól. Arról nem is beszélve, hogy a birtoklevelek nagyrészt még ezekre a területekre sincsenek kiállítva.
Száz hektár fölötti területen ma csak mezőgazdasági társulások gazdálkodnak, vagyis azok a mérnök urak, akik a hajdan jól menő állami gazdaságokat két-három év alatt sikeresen csődbe vezették, majd – teljesen logikátlanul – mégis "elprivatizálták". Számomra kissé érthetetlen, hogy míg állami alkalmazottak voltak, százszázalékos ráfizetéssel dolgoztak, s ma, miután a sajátjuk lett a gazdaság, hogy tudnak ugyanazok az emberek ilyen eredményesen gazdálkodni, hogy a legújabb típusú, extra nyugati kocsikra kénytelenek "elherdálni" a profitot. Azon is érdemes elgondolkozni (vagy nem érdemes?), milyen kitartó munka, feszült odafigyelés kellett ahhoz, hogy a hatalmas farmok többezres jószágállományát olyan rövid idő alatt teljesen fel tudják számolni.
No, hát többnyire ezeket a gazdálkodókat (jaj, majdnem garázdálkodókat írtam!) támogatja ma kitartóan az állam, s ők jutnak hozzá a Nyugatról pumpált, (vidék)fejlesztésre szánt pénzekhez is.
Pártjaink és kormányunk újabb ötlete szerint még büntetni is kell a gazdákat, ha esetleg valamely darab föld parlagon maradna. Az időjárás viszontagságaitól függetlenül. Amíg az országban hét megyét soroltak az aszálysújtottak közé, s ezért valamelyes kártérítésre is számíthatnak, addig pl. Szatmár megyében minden rendben, aszályról nem szól a jelentés. Holott rengeteg példával tudnánk szolgálni ebből a régióból. De az itt élők az elszáradt vetéseikért nem kártérítésre, hanem esetleg tíz-húszmilliós büntetésekre számíthatnak...
Hát ezért mondom: előbb-utóbb kormányunk segedelmével csak padlón leszünk. Jelenleg az erdélyi falvak lakosságának kilencven százaléka él földművelésből, állattartásból, de majd ha sikeresen csődbe mentek az egyéni gazdák, a falusi családoknak nyújt-e megélhetést a "prosperáló" hazai ipar, kereskedelem, bankszektor stb.? Vagy aki teheti, szedi a sátorfáját, s aki marad, majd a polgármesteri hivatalok előtt toporog naphoszszat egy kis szociális segélyért?
Azt hiszem, újra kellene gondolnunk mezőgazdasági stratégiánkat. Ha van.
G. Katona József
Férfivá operáltak egy nőt valahol Magyarországon, és az átalakítás feljogosította a Csaba név használatára. Személyi okmányait jóval az orvosi beavatkozás előtt átíratta, amikor még Ibolyának szólították, de mint kezelőorvosa mondta, ezen nem kell megütközni, hiszen bármit el lehet intézni.
Ugye, milyen egyszerű volt a Magyar Szocialista Munkáspártnak is nevet és nemet cserélni?
No, azért vannak lényegbevágó különbségek. Az MSZMP a korábbi viszony utolsó pillanatáig készségesen lefeküdt Moszkvának, míg Csaba régóta nem szeretkezett a férjével. A rendszer-, köpönyeg- és névváltás után tíz évvel az MSZP elnöke a NATO-val való huncutkodás közben is Varsói Szerződést emlegetett a parlamentben Washingtoni szerződés helyett. Csabával nem fordulhat elő, hogy nőbarátjai fülébe valamelyik korábbi fiúbarátja nevét suttogja. Zsenge bakfiskorától fiú akart lenni, majd felnőttként hosszasan és kitartóan készülődött nemének kicserélésére, hormonkezelésnek vetette alá magát stb., míg az MSZMP a Tanácsköztársaságig visszavezethető történelme során legperverzebb pillanataiban sem álmodozott arról, hogy egyszer eljön az emberiség aranyálma, a létező kapitalizmus.
A helyhatósági választások bebizonyították, hogy a nemtelen párt iránti növekvő tömegimádat nem a közvélemény-kutatók rémálma, Csabáról, az immár legitim férfiúról viszont a társadalom hátborzongással vesz tudomást, társaságban megfagy körülötte a levegő. Hol a méltányosság?
Nits Árpád
GONDOLATOK A REPÜLőTÉREN Álmos utasokkal váltok szót éppen. Az újvilágból érkeztek percekkel előbb. Hogyan szokhatnak vissza a magyar időszámításra? – kérdezik. Harminc órája nem aludtak és fel vannak pörögve. Jó volt Amerikában? – teszem fel a sztereotip kérdést. S a válasz már az arcokról leolvasható. Elég volt egyszer. Be lettünk oltva Amerika ellen. Általuk. A váratlanul kérdezősködő morfondírozni kezd. Még egy-két kérdést is közbeszúr, élve a lehetőséggel. Az a hatalmas ország, mely az élet minden területén készül elnyelni a világot, nem volt képes elkápráztatni az átlag közép-európai utast. Két hét alatt feltűntek gyengéi, melyeket erővel lepleznek, kivillantak sebei, melyeket ügyesen kozmetikáznának addig is, míg remélik, begyógyulnak. Rideg, önmagával megtömött fejű világról kapok képet, egy szorongó világról, melynek a szabadságérzete már-már csupán egy rögeszme. Szabad vagyok, szabad vagyok, demokráciában élek, demokráciában, a legmagasabb fokú demokráciában, mi találtuk ki az egész világ számára – mondogatják önmaguknak is és szoronganak. Ez utóbbit észre sem veszik. Csak akkor jönnének rá, ha valahol megszabadulhatnának tőle. Mint ahogy nem érezzük, hogy a sárgolyó rohan velünk az űrben. Életelemükké vált. A világban jártas amerikai utazó nem saját tapasztalata alapján vélekedik pl. Magyarországról. ő azt mondja, amit beadagoltak neki. Korrupt, intoleráns ország képével riogatja a még fel nem röppenteket. Mikoron pedig saját portájuk gondjaira terelődne a szó, szólni sem mer. Körülpillantgat, mérlegel. Aztán napok után megnyílik annyira, hogy megemlítse, érez valamit, valamiféle nyomást, valami egyirányú szelet, hogy mit kell tenni s gondolni és miről nem ajánlatos beszélni. De már szívén is van a keze és csíkos lobogóját lengeti. Mi, mi, mi. Itt, itt, itt. Nálunk bezzeg, itt igen. Mi tudjuk, mi a demokrácia, az emberi jog, a befogadás, a másság tisztelete stb., stb. Aztán megkéri vendégeit, nehogy merjenek pesti viccet mesélni, olyat, melyben valamely, akármely kisebbség neve előfordul. Szörnyű nagy baj lehetne belőle. Elgondolkodom. Ha én kisebbségi lennék, inkább akarnék ott élni, ahol magukénak éreznek s még vicc is szól rólam. Ismernek. Jó és rossz tulajdonságaimmal együtt. Otthon vagyok. Én is mesélhetek viccet a többségről. Egyszerűen, súlytalanul, az ördögöt nem keresve bármely oldalról is mögötte. Inkább ilyen helyen élnék én. Nem érezném jól magamat ott, ahol írott s főleg íratlan szabályok tiltják mindezt, és ahol mások körülnéznek, mielőtt nevemen neveznének. Ahol félnek tőlem! Közép-Európa és benne mi, így együtt, ahogy vagyunk. Ez kell nekem inkább, s ezt kellene átmenteni az unió kohójába is. Volna mit tanulni tőlünk. Mert nem csak a viszályra emlékezem. És ekkor ötlik fel bennem fájón az is, hogy az irodalmi Nobel-díj kapcsán ismét azt mondják, itt nem tudunk a holokausztról! Az Isten szerelmére, határainkon belül ki lehet az az őrült, aki ezt elhiszi?! Ha akarnánk, sem dughatnánk homokba a fejünket. Ha nem ismernénk el szörnyűségét, akkor sem tudnánk menekülni előle. S nem is akarunk. Aki mást mond, az hazug. Aki más példát említ, az elmeháborodottakat akar általános példaként felmutatni. Az, hogy a minket érintett más szörnyűségeket is szeretnénk tudatunkban, utódaink tudatában megőrizni, nem jelenti emez tagadását. Sőt! Történelmi tudatunkat csak együtt alakíthatják. Aki bármelyiket is ki akarná törölni, lelki nyomorékokat akarna nevelni ebben az országban. Ez pedig nem egyeztethető azzal az egykor ideálisnak indult és történelem által eltorzított, de még talán nem menthetetlen közép-európai tudattal és léttel. Amellyel s amelyben emberként élni jó lenne.
ÉLETKÉP MAGYAR IGAZOLVÁNNYAL Baráti tervező kéz jóvoltából Kalotaszeg és a Székelyföld, vagyis hát Erdély hangulatát idéző leányfalui házamból indulnék a főváros, nagy Budapest felé. Velem szembe idegennek tűnő s mégis ismerős öltözékű, kissé félszeg asszony jön. Látván, honnan léptem ki, megszólít. Éppen utánam érdeklődne. Merre laknék s hol vagyok éppen most, mert úgy hallá, segítséget remélhet tőlem, szorult helyzetében. Én lennék az, mondom, s már oldódik is a szorongás. Jaj, az Isten áldja meg a drága Doktorurat. Engemet maga kezelt kisgyermek koromban, azóta is áldjuk a nevét. Az egész falu emlékszik magára. S mondja, mondja. Aztán egyszerre elakad. Emlékszik, ugye a doktor úr arra, mikor az a részeges román doktor vót a mi diszpenzárunkban? De jólesett, hogy magyar doktort is hívhattunk, ha a szomszéd faluból is, de magyart. Na de most itt éppenséggel furcsa dolgot kellett hallanom... Mikor lakhelye után érdeklődtünk, úgy emlegették, hogy a román doktor, s egy románosra faragott házat írtak le lakhelyéül. Nem először s nem is utoljára, mondom neki, és másra terelem a szót. Régiekről, meghaltakról s néhány még élőről emlékezünk, majd gondjainak megoldását keressük. Az asszony még visszatér a tárgyra. Büszkén veszi elő címeres Magyar Igazolványát. Kicsomagolja keszkenőjéből. Tudja, Doktorúr, most már elővehetem, ha románnak mondanak az öltözékem s szavam járása miatt. De még máshol is hasznát vettem, mióta itt vagyunk. Elgondolkodom. Ott mi voltunk románok közt a magyarok, s íme itt, magyarok között mi lettünk a románok. Magyaráznám néki, hogy az őt útbaigazító meg a sok más nem hibás ezért. Nem tanulták meg az ellenkezőjét. Bár az utóbbi években lett volna erre mód. De a régi reflexek nem oldódnak, gondolom, s ezt pláne nem mondom. Mi más lenne az oka annak, hogy most éppen a Kossuth térre igyekeznék, ahol népes családommal akarunk részt venni a két választási forduló közötti népgyűlésen. Régi-új ismerősömtől elbúcsúzván, kocsimba szállok, hogy unokáimhoz menjek s onnan tovább a térre. A hatalmas tér s a környező utcák tengernyi emberrel vannak tele. Csend, rend, nyugalom honol. A tömeg halk, az öregeket és gyermekeseket udvariasan, gondosan segítgetik megfelelő helyhez jutni. Ahogy mondani szokás: jóarcú emberek. Sok ismeretlen s egy-egy ismerős. De rám mosolyog egy szép cigány emberpár is. Kezükben nemzetiszínű zászló. Tiszták, takarosak. Ismerősök mellett állunk meg. Beszélgetünk és nézzük, hallgatjuk a műsort. Szomszédságunkban manapság ritkán látható falábú ember áll. Szép metszésű arcát, egyenes tekintetét le nem veszi az emelvényről. Csak egyszer, mikor egy könnycseppet morzsol el a szeme sarkában. Ekkor aláírásgyűjtők érkeznek. Kérik, hogy mindenki a nevét, lakhelyét, igazolványszámát is írja oda. Csak így hiteles. Határon túli magyar aláírhatja-e, kérdezi a falábú. Igen, bátyám, felel a fiatalember, de valamiféle igazolványszám kellene mellé. Hát erre való lenne a Magyar Igazolvány, kérdi a férfi. Természetesen, válaszol a fiatal. Akkor elnézést kérek, azonnal viszszajövök aláírni. A férfi elsántikál a közeli szoborig, a tömegen készségesen átengedik. A szobor mögött leül a talapzatra. Leoldja falábát s annak egy rejtett zugából előveszi legnagyobb, féltve őrzött kincsét. A Magyar Igazolványt. Aztán visszasántikál. Bocsánatot kér, de hát a mai világban vigyázni kell a fontos dolgokra. Könnyen lába kél. Aztán aláír. Ott állunk dermedten. Mindenki a jelenetet nézi. Én is. És arra gondolok, hogy íme, még egy román...
Ui. A napokban hívták fel a figyelmemet arra, hogy az 1989-es forradalmi események során Kézdivásárhelyen meglincselt, gonoszságáról ismert, népnyúzó román milicista tiszt ártatlan magyarokat börtönbe juttató fia is kiváltotta a Magyar Igazolványt, lévén anyai ágon magyar származású. Döbbenetes.
Szász István Tas
| külön utakon |
Katasztrófafilmeket meghazudtoló eseményekre figyelt az elmúlt héten a világ: a Bali szigeti robbantás után, melyben közel kétszáz ausztráliai lelte halálát, a Washington környéki sorozatgyilkostól rettegett az amerikai főváros, Moszkvában pedig minden idők egyik legvéresebb túszdrámája zajlott. Majdnem biztos, hogy a letartóztatott színes bőrű és tizenhét éves cinkosa ölt meg ötletszerűen tíz embert és sebesített meg hármat. Virginia államban állítják őket törvény elé, mert ott nemcsak létezik a halálbüntetés, de végre is hajtják.
Telt házas színházat ejtett túszul félszáz halált megvető muzulmán (csecsenek, arabok), követelve az orosz csapatok kivonulását Csecsenföldről, szombat hajnalra adva ultimátumot. Két antiterrorista kommandó ideg-, szív- és légzésbénító gázzal ütött rajtuk a túszok kivégzésének megkezdése előtt, ám a tűzharcban nemcsak a terroristák zöme vesztette életét, hanem száznál is több ártatlan túsz. Hétszáz fogva tartottat sikerült kimenekíteni, sokuk állapota viszont kritikus a gázmérgezés miatt. Putyin elnök bocsánatot kért az áldozatok hozzátartozóitól, de a hatóságok egyelőre nem hajlandók közölni a használt vegyi fegyver pontos mibenlétét.
Hegyimentők, a nagyváradi és marosvásárhelyi gyorsmentők segítettek felszínre hozni azt a magyarországi barlangászt, aki a Bihar hegységben járt szerencsétlenül, lábát törve és több mint harminc órát bent rekedve egy föld alatti járatban. Busteni-ben is több turista szorult segítségre, mivel az időjáráshoz és a hegymászáshoz nem megfelelően öltözködve vágtak neki az útnak.
Európa jövőjéről tartottak szimpóziumot Bukarestben a kontinens szociáldemokrata pártjainak képviselői, akik Nastase sikersztorijára azzal válaszoltak, hogy csakis a jobb- és baloldali váltókormányzás vezethet tartós, ütemes fejlődéshez. Brüsszelben közben döntöttek az EU 2004-es tízes bővítéséről, Romániát és Bulgáriát pedig együtt említették – 2007-re. A bolgárok nemrég még ódzkodtak ettől a tandemtől, de úgy látszik, szorosabb együttműködésre kényszerülnek ezután.
Kitört a jogállami demokrácia Nagykárolyban: egy önkormányzati képviselőt neveztek ki a város tulajdonában lévő közüzemek igazgatójává. Ebbéli minőségében tehát az illető maga dönt, maga hajtja végre a saját döntéseit és vélhetően önmagának is tartozik elszámolni a köz ügyeivel.
Robbant egy – jelképes – bomba a kormány táján is: letartóztatták az egyik kormánytanácsost súlyos korrupciós váddal és azt a nőt is, akiről már hetekkel ezelőtt kiderült, hogy nemcsak SAPARD-pénzeket nyúlt le, de busás jutalék fejében jóval áron alul játszotta két olasz kezére a zsombolyai állami gazdaságot. S hogy a világ számára teljesebb legyen a kép, újra szellőztetik a Felekezetek Nemzetközi Bankja (BIR) körüli disznóságokat. A látványos letartóztatásoknak viszont egyre kevesebben dőlnek be, mivel elég csak szertetekinteni, hogy mindenütt lássák: az igazi nagy halak vígan úszkálnak a zavaros vizekben.
Molnár Judit
Pénteken a kolozsvári unitárius püspökség imatermében előadásokat tartottak az RMDSZ egykor alapvetőnek hitt dokumentumáról. Megnyitó szavaiban Kónya-Hamar Sándor képviselő, a rendezvénysorozatot lebonyolító Kolozs megyei szervezet elnöke emlékeztetett arra, hogy 10 évvel ezelőtt ugyanebben a teremben fogadták el a Kolozsvári Nyilatkozatot. Ezután Pap Géza, az erdélyi református egyházkerület püspöke imával áldotta meg a tanácskozás részvevőit. Felolvasták Németh Zsoltnak, a magyar országgyűlés külügyi bizottsága elnökének üzenetét, amelyben többek között hangsúlyozta, hogy a napi küzdelmek közepette néha meg kell állni, körül kell nézni, merre haladunk, és erre az ünnepi megemlékezések jó alkalmat szolgáltatnak. Ezután megkezdődtek az előadások.
Az alaphangot Kónya-Hamar Sándor ütötte le, amikor tömör előterjesztésében feltette a kérdést: mi történt az eltelt tíz évben, mi valósult meg a Kolozsvári Nyilatkozatból? Helyzetértékelésének öszszegzéseképpen eljutott napjainkhoz, amikor a "kis lépések nagy léptékben való bemutatásának" lehetünk tanúi.
Tőkés László sajnálattal állapította meg, hogy sokan a párhuzamos rendezvényt, a Marosvásárhelyen zajló SZKT-ülést választották. Emlékeztetett arra, hogy 10 évvel ezelőtt Tokay György riogató beszédében véráldozatot helyezett kilátásba abban az esetben, ha elfogadják a Kolozsvári Nyilatkozatot, mégis megszületett a konszenzus, mert annak idején senki sem mert azok ellen szavazni, akik láthatatlanul az autonómia-nyilatkozat mellett álltak egész Erdélyben. Akkor az egység a tartalomban nyilvánult meg, mostanra megmaradt a forma, a cinkossággá fajult érdekszövetség. A Kolozsvári Nyilatkozathoz vissza kell térni, mert az a megújhodást jelentő örökség, mondjon valaki ennél jobbat, ha tud – hangsúlyozta a tiszteletbeli elnök.
Szabó Tibor a Határon Túli Magyarok Hivatalában eltöltött tíz esztendő tapasztalatairól most magánemberként beszélt. Szerinte ez az évtized három időszakra osztható. A 90-es évek elején a Kárpát-medencei magyarok szervezetei megfogalmazták autonómiatörekvéseiket, amelyeknek kedvezett a nyugati politikai hangulat. Ekkor fogadták el az Európa Tanács 1201-es ajánlását a nemzeti közösségek önkormányzatáról. Ezután visszakozás következett, mert például a francia politikusok a gyarmati korban áttelepült arabok, a németek a letelepedett török vendégmunkások követeléseitől tartottak. Ugyanakkor a Magyarországon hatalomra került első MSZP–SZDSZ-kormány, valamint az egyes szomszédos országokban kormányzási szerepet vállaló magyar szervezetek politikája a többséggel való egyezkedést részesítette előnyben. A harmadik szakasz 1998 után következik, amikor megalakult a Magyar Állandó Értekezlet, amely kívülálló erőktől nagyrészt függetlenül képes dönteni a magyar nemzet ügyeiben.
Borbély Imre előadásában hangsúlyozta, hogy Markó Béla a Kolozsvári Nyilatkozat teljesítésére kapott megbízatást a brassói kongresszuson, de abból semmit sem valósított meg. 1995-ben nyíltan szembeszegült a nyilatkozattal, 1996-ban, a kormányba lépéskor végképp jegelte az autonómiatörekvéseket, lemondott az önálló erdélyi magyar külpolitikáról, az állami magyar egyetem feltételéhez kapcsolódó ultimátumának visszavonásával az érdekvédelmet is feladta. Azóta az RMDSZ a román politikai akarat közvetítője a magyarság felé. Ezt többek között azért teheti – hangsúlyozta az előadó –, mert kizárólagos hatalommal rendelkezik a szövetség pénzügyei felett.
Csapó I. József többek között a romániai magyarság önmeghatározásának fontosságáról beszélt. A nemzeti közösség fogalma ellen 1993-ban az RMDSZ tekintélyes személyiségei emelték fel szavukat, és így maradt ugyanolyan kisebbség a magyar, mint a nyugati világ bevándorlóinak, vendégmunkásainak tömege. Eddig az autonómia igénylésének számos lehetőségét kihagyta az RMDSZ. Az utolsó hajó Csapó szerint az EU-integráció.
Patrubány Miklós előadásában arra emlékeztetett, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadása után az autonómia ellenzői a brassói kongresszusig látszólag feladták állásaikat, de a valóságban azt tették, hogy amit nem tudtak megakadályozni, annak élére álltak. Nemsokára koncepciós támadásba lendültek Cs. Gyimesi Évával az élen az RMDSZ olyan vezetői ellen, akik őszintén támogatták a Kolozsvári Nyilatkozat megvalósítását. Begyűrűzött a magyarországi szabaddemokrata ideológia, Kolozsváron megalakult az annak megfelelő platform, és a visszakozásban súlyos politikai hibákat követtek el az erdélyi magyarság ellen. Patrubány ezek között említette az oktatási autonómiát szolgáló törvénytervezet feladását, semmibe véve a népszavazással felérő ötszázezer aláírást.
Borbély Zsolt Attila a belső választásokra tett kísérleteknek és akadályozásuknak történetét elevenítette fel egészen napjainkig, "a bukaresti rögtönítélő bíróságnak" az SZKT napirendi pontjaihoz igazodó döntéséig. Hangsúlyozta, hogy a közvetlen választások megszervezése napjainkban is jelentős előnyökkel járna. Áthidalná a szakadékot a tagság és a vezetőség között, megvalósítaná a reális pluralizmust, a magyar politikai akarat megnyilvánulását Bukarestből Erdélybe helyezné át.
Szilágyi Zsolt többek között arról beszélt, hogy miközben az RMDSZ vezetősége türelmetlenül szervezi önmaga újraválasztását, egyre inkább teret veszít. Az egyházak például – mint nehéz történelmi időszakokban máskor is – már átvették a külpolitikai cselekvés funkcióját, amikor arra kérték az illetékes európai intézményeket, hogy halasszák el Románia integrációját, amíg nem rendezi az egyházi vagyon visszaszolgáltatását. Szónoki kérdéssel fejezte be előadását: Románia uniós betagolódása során ki fogja képviselni az erdélyi magyarságot? Hozzátette: az RMDSZ nem tényező a külpolitika terén.
Borsos Géza a Székelyföld segélykiáltását tolmácsolta. Szerinte felborult a tájegység erkölcsi értékrendje, bomlásnak indult társadalma. Fogy a népessége, letargikus állapotba kerültek az otthon maradottak, felgyorsult a románosítás üteme, gazdaságilag tehetetlenné, kétes figurák kiszolgáltatottjává válik a térség lakossága.
A hallgatóság sorából felkiáltó Boér Ferenc színművész kérdésére, hogy mi a teendő, Toró T. Tibor igyekezett volna válaszolni, de tekintettel az idő előrehaladtára, csak annyit mondott: alternatívát kell állítani a román hatalmi körök által körülhatárolt kisebbségi politikával szemben. Ilyen értelemben hívta fel a figyelmet az összejövetelen bemutatott Amire felesküdtünk Isten és ember előtt – A Kolozsvári Nyilatkozat 10 esztendeje című kötetre, amelyben szerinte jó néhány válasz megtalálható.
Szombat délelőtt a sétatéri színházban folytatódott az emlékeztetés az RMDSZ eredeti programjára. A hátteret Amire fölesküdtünk Isten és ember előtt felirat uralta. A rövid művészi műsorban Sebesi Tünde népdalokat énekelt, Sebesi Karen Attila Kós Károly Kiáltó szó című írásából olvasott fel részleteket, Boér Ferenc elszavalta Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, majd a Zurboló együttes előadása következett. Kónya-Hamar Sándor bemutatta II. Rákóczi Ferenc egyenes ágú leszármazottait, akik Franciaországból, illetve Amerikából érkeztek Kolozsvárra, hogy az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseit támogassák. Kónya keserűen állapította meg, hogy elég sok helybéli sem vette ehhez a fáradságot.
Beszédében Tőkés László kiemelte: 10 év után újabb kísérletet kell tenni az RMDSZ-politika hibáinak kiigazítására a belső önrendelkezés útján, szemben az önfeladás politikájával, mert ami 1989 óta történik, az Trianon új korszaka. Az erdélyi magyarságnak Béke Nobel-díjat kellene adni – mondta a tiszteletbeli elnök –, türelménél, ahogyan szenvedéseit viseli, talán csak bárgyúsága nagyobb. Ennek felismerése helyett folyik a sikerpropaganda, az egység- és békedemagógia, miközben román demokraták is kétségbe vonják az RMDSZ-vezetőség feltétlen kormánytámogatásának helyességét. Somai József a civil társadalmi szervezetek tevékenységét összehangoló szövetségek létrehozásának szükségességéről tartott előadást, hivatkozva a nemzetközi tapasztalatokra, amelyek különösképpen fontosak egy nemzeti kisebbség esetében. Jakab István a Magyar Ifjúsági Tanács tapasztalatai alapján kijelentette: belső demokrácia helyett belső diktatúra uralkodik az RMDSZ-ben, a MIT-et azért lökték ki az SZKT-ból, mert más véleménye van. A fiatalok ezért is tartják fontosnak a visszatérést a Kolozsvári Nyilatkozat szelleméhez. Toró T. Tibor szerint jelenleg annak vagyunk tanúi, hogy az óriáskígyó emészti az elefántot, az érdekvédő szervezet fojtogatja saját társadalmát. A megemlékezésre szóló meghívók kézbesítése során szomorú tapasztalatokat szerzett. Képviselőtársa azzal mentette ki magát, hogy nem szeretne feketelistára kerülni, mert akkor bezárulnak előtte a minisztériumok, és választóinak nem képes kijárni bizonyos dolgokat. Polgármester ismerőse, aki lélekben szintén a Kolozsvári Nyilatkozat mellett áll, attól tart, hogy ha a "nagyok" megorrolnak rá, települése elesik a megyei költségvetés kiutalásaitól, egy megyei elnök pedig a Communitas Alapítványtól remélt juttatást féltette. Felsorolásában újságszerkesztőig jutott el, aki a meghívást nem közölte, mondván, hogy a lap így is nehéz anyagi helyzetben van. Ne hagyjuk tovább épülni a félelem falát – vonta le a következtetést Toró.
Kövér László, a Fidesz–Magyar Polgári Párt elnökségi tagja azzal kezdte beszédét: Magyarország politikai kultúrája felzárkózott a romániaihoz, de ebben nem vagyunk egyedül. A környékbeli népek szeretnek felejteni, elnyomóikat visszaválasztják a hatalomba. A polgári kormány megkezdte a határon túli kis magyar világok megteremtését, amelyekben jó élni, és még nem lehet biztosan tudni, hogy az új kormány hajlandó-e folytatni ezt az építést. Mivel a kommunisták nem hisznek az örökkévalóságban, nem tudnak 100 napoknál tovább számolni. Az előjelek más szempontból sem jók. A szocialisták megváltoztatták a Magyar Állandó Értekezlet összetételét, lefejezték a Határon Túli Magyarok Hivatalát, megfosztották szakembereitől. Az erdélyi magyarság harcát magának kell megvívnia, de maga mögött tudhatja Magyarország támogatását. Ez alatt nem 49 vagy 51 százalékot, nem pártokat kell érteni – hangsúlyozta Kövér –, hanem magát az anyaországot, annak polgárait.
A tájegységeket képviselők sorában felszólalt Tóth József (Szamos vidéke), Fodor Imre (Maros megye), Vekov Károly (Kolozsvár), Sípos Miklós (Szatmárnémeti), Farkas Csaba (Székelyudvarhely), Árus Zsolt (Gyergyószentmiklós).
Végezetül felolvasták és a megjelentek elfogadták a Kolozsvári Üzenet című dokumentumot.
A jubileumi rendezvénysorozat szombat délután istentisztelettel zárult a kolozsvári Szent Mihály-templomban, ott, ahol tíz évvel ezelőtt hatalmas tömeg jelenlétében, az akkori RMDSZ-vezetőség hiánytalan részvételével a romániai magyarság képviselői "Isten és ember előtt" felesküdtek a Kolozsvári Nyilatkozatra. A jóval szerényebb mostani rendezvényt is Czirják Árpád kanonok, érseki helynök nyitotta meg, igét hirdetett Kovács Attila evangélikus teológiai tanár és Ötvös József, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora.
Nits Árpád
A helyszín időnkénti váltogatására vonatkozó javaslat ellenére Markó Béla szövetségi elnök ismét csak Marosvásárhelyre hívta össze a Szövetségi Képviselők Tanácsa és a Szövetségi Egyeztető Tanács újabb közös ülését. A Kultúrpalota nagytermében csak mutatóban voltak láthatók a belső ellenzék képviselői, akiknek zöme ezúttal inkább az autonómianyilatkozat elfogadásának tizedik évfordulóján tartott kolozsvári rendezvényeket tisztelte meg jelenlétével. A Markó-vonal képviselői emiatt obstrukcióval, a Kolozsvári Nyilatkozatban megfogalmazott elvek kisajátításával vádolták meg őket. Feltűnő volt az is, hogy míg máskor a csúcsvezetőség hívei nem siettek példás jelenlétet produkálni, most kifogástalanul működött a pártfegyelem: senki sem mert igazolatlanul hiányozni, nehogy pártütéssel vádolják.
A Reform Frakció indítványát, miszerint csak a belső választások lebonyolítása után hívják össze az SZKT-t, a pénteken tartott Egyeztető Kerekasztal elutasította. Áldását adta viszont három újabb platform – a Romániai Magyar Vállalkozók Platformja, a Romániai Magyar Nők Fóruma, valamint a Demokratikus Új Baloldal – megalakulására. A Keresztény-Nemzeti Frakció esetében a döntést a következő ülésre halasztotta. Egyes vélemények szerint Markóék a platformok számának ilyen mértékű felduzzasztása által kettős célt követnek: egyfelől a pluralizmus hamis látszatát keltik, másfelől pedig a Reform Tömörülés súlyát próbálják csökkenteni.
Markó Béla politikai tájékoztatójában elsőként az autonómianyilatkozat évfordulója alkalmából szervezett kolozsvári rendezvényekre tért ki, szájhősködéssel, a tettek vállalásának elmulasztásával vádolva a belső ellenzéket. "Lehet, hogy mások többet beszéltek róla, mi viszont többet tettünk az autonómiáért" – mondta a szövetségi elnök, miután ismét előállt az RMDSZ által az utóbbi tíz esztendőben elért eredményekről szóló listával. Arról persze nem esett szó, hogy ez az eredménylista nagyrészt a mindenkori román hatalom által saját, jól felfogott érdekében vagy nemzetközi nyomásra tett engedményeket tartalmazza. A tiszteletbeli elnök által indított pert megpróbálta erkölcsi síkra terelni, de nem szólt az RMDSZ által magyarok ellen indított perek, óvások erkölcséről. ő senkit soha nem perelt be – mondotta, ezzel önmagát az egész RMDSZ-szel azonosítva. Beszédének nagy része Tőkés László címére fogalmazott leckéztetésből állt, tiszteletlen, minden eleganciát nélkülöző modorban. A stílus helyenként elmúltnak hitt pártállami idők gyűléseire emlékeztette a hallgatóságot. A szövetségi elnök felváltva adott tanúbizonyságot kicsinyes sértődöttségről és fölényes arroganciáról, ugyanakkor beszédéből ismét egyértelművé vált – ha eddig ez nem lett volna világos –, hogy ma már az RMDSZ-ben a két tábor kétféle igazságot hangoztat és kétféleképpen emlékezik. Vagyis mindegyik fél szerint a másik hazudik, vagy legjobb esetben rosszul emlékszik. A szombati SZKT-n viszont csak az egyik félnek volt módjában egyvégtében hangoztatni a saját "igazságait".
Mert a Markó által megütött alaphangot folytatva a Marosvásárhelyen felszólalók többsége élesen elítélte Tőkés Lászlót, amiért a román igazságszolgáltatáshoz fordult az RMDSZ ellenében, de olyan is akadt, aki ’89 utáni egész politikai tevékenységét megkérdőjelezte. Végül azt is kilátásba helyezték, hogy a soron következő kongresszuson – amelynek immár nemcsak az időpontja (január 31-étől február 2-áig tart majd), hanem a helyszíne (Szatmárnémeti) is ismeretes – felülvizsgálják majd, van-e szükség a tiszteletbeli elnöki tisztségre. Néhányan védelmükbe vették a püspököt, volt, aki ki is merte jelenteni: bolsevik gyűlés benyomását kelti benne az, ami a helyszínen történik, de olyan is volt, aki miután tiltakozott a Markó minősítései ellen, figyelmeztette a szövetségi elnököt: túlsúlyuk révén ugyan bármikor leszavazhatják, legyőzhetik a másként gondolkodókat, de vigyázzanak, a győzelem könnyen pirruszinak bizonyulhat, s nem a legyőzöttnek, hanem a győzőnek lehet jaj.
A továbbiakban Takács Csaba ügyvezető elnök és Kelemen Hunor SZET-elnök felolvasták a magyar közösségnek szánt költségvetési támogatások elosztásáról szóló jelentésüket – írásos dokumentumok hiányában mind a képviselők, mind a sajtó érdektelenül követte az adatok felsorolását, ellenőrizni, megkérdőjelezni nem lehetett semmit –, majd Markó Attila számolt be nagyon vázlatosan az általa elnökölt Szabályzat-felügyelő Bizottságnak az utóbbi három évben kifejtett tevékenységéről. Az utolsó napirendi pontként a kongresszusi előkészületek menetrendjét illető kérdésekben döntöttek a képviselők.
Sz. L.
| 1956–2002 |
– Hol érte önt az 1956-os forradalom és szabadságharc?
– Harmadéves teológus voltam Kolozsvárott. Talán tiszteletbeli doktori címet kellene adományozni annak a helyiségnek – amely ma már egészen más célokat szolgál a teológián –, mely akkor és még jó darabig ifjúsági klub volt. Ott hallottuk – természetesen nem minden előkészítés nélkül, hiszen hónapok óta a levegőben volt –, hogy valami készül. A moszkvai pártkongresszus és sok más mutatta, hogy enyhülés, változás és szabadabb véleménynyilvánítás korszaka következik. Október 23. este, az a bizonyos kedd este ott talált sokunkat, ott szorongtunk a rádió körül a kis klubhelyiségben. Ott hallgattuk az első tudósításokat arról, ami a műegyetemen történt, a budapesti ifjúsági megmozdulásokról, Gerő Ernő szónoklatáról és meneküléséről, hogy aztán hetekig ki se mozduljunk a rádió mellől.
– A rádió volt az egyetlen információforrás a magyarországi eseményekről?
– Azokban a hetekben csak a rádió, akár a Szabad Kossuth Rádióra, akár a Szabad Európa Rádióra vagy az Amerika Hangjára gondolok. Ami a helyi sajtót illeti, igyekeztek kihasználni azt, hogy ugyanazokban a hetekben amerikai és brit invázió volt a Szuezi-csatornánál. Még azok a szovjet katonák is, akiket Magyarországra, a forradalom elfojtására vezényeltek, Szuezt és Afrikát keresték félrevezetettségükben. Az egyetemeken, így a teológián is, tiltakozó nagygyűléseket rendeztek, ahol Szuez megszállása ellen kellett tiltakozni, és a magyar ún. "ellenforradalom" ellen is. Egybemosták a kettőt... Mi, teológusok a magunk módján tiltakoztunk a megszervezett nagygyűlés ellen. Ahányan csak lehetett, elhagytuk az épületet. A kapusszobában a központi kapcsolótábla biztosítékait kicsavartuk, zsebre vágtuk és magunkkal vittük a városba. Sötétben hagytuk az épületet. Gyertyafénynél kellett megtartani a tiltakozó gyűlést, igen kisszámú hallgató előtt. A helyi napilap, az Igazság másnap beszámolt a nagygyűlésről, ebből felvásároltunk amennyit csak lehetett, és a teológia első emeletének folyosóján elégettük.
– ’56-nak a szelleme hogyan és milyen formában gyűrűzött be Erdélybe? Hogyan lehetett érzékelni, hogy forradalom van Magyarországon?
– Egyrészt a tehetetlenség, másrészt tettük, amit lehetett. Megkoszorúztuk a Házsongárdi temetőben a magyar írók sírjait, összegyűltünk, énekeltünk mellettük. Elmentünk a legkorábban letartóztatottak törvényszéki tárgyalására. Ezt mind úgy éltük meg, mint lehetséges tiltakozást, tüntetést. Személyesen pedig az volt a bűnöm, amiért később 14 évi kényszermunkára ítéltek, hogy a Pesten elesett két teológus meggyászolása jeléül két hétig mindannyian gyászszalagot viseltünk, én magam vásároltam a doboz gombostűt és a tíz méter fekete szalagot. Azóta sem járok vásárolni, ha ezt ilyen súlyosan büntetik…
– Lehet tudni, hány református lelkipásztort, illetve teológust ítéltek el különböző kirakatperekben?
– Vannak természetesen pontosabb és megbízhatóbb statisztikák is. Mi akkor a börtönben – mert időnk az igazán volt rá – úgy számoltuk, hogy egyszerre, egy időben 43 református lelkész vagy teológus volt ítélet alatt. Ennél sokkal nagyobb volt az arány az unitárius testvéreinknél, akiknél nem 5–10, hanem legalább 50 százalékos volt a lelkészek elítélésének aránya.
– Most, annyi évtizeddel a forradalom után hogyan gondol vissza az ’56-os eseményekre mint olyan valaki, aki személyesen is érintve volt?
– Az első gondolatom mindig a fájdalom, hogy sok egykori fogolytársam már nincs itt, hogy beszámolhasson. Ha csak azt veszem számba, hogy a börtönévek – dupla idézőjelbe teszem, ha kell – legkellemesebb időszaka a szamosújvári 71-es cellában, az ún. "papi szobában" eltöltött egy és negyed év volt, de egykori itteni rabtársaim közül szinte magamra maradtam... Benedek Ágoston unitárius barátomon és szolgatársamon kívül más nem is jut eszembe, hogy él-e még az akkoriak közül. Az első gondolatom tehát a fájdalom. A második pedig az a nagyon fájdalmas elégtétel, hogy 1997. október 22-én az Országház Munkácsy-termében Göncz Árpád köztársasági elnök kezéből átvehettem az ’56-osoknak járó emlékérmet, amelyben meg nem érdemelt szép szavakkal dicsér az egész magyarságot jelentő magyar állam azért, amit ha nem is tettem, de éreztem mindannyiunk nevében.
– Milyen üzenetet kell kisugároznia ’56-nak azon fiatalok számára, akik ma csak filmhíradókból, illetve beszámolókból, a történelemkönyvek lapjairól értesülnek arról, hogy mi is történt?
– ’56 mindenképpen a magyarságnak a hatalmas eseménye, történelmi sorsfordulója volt. Ezért ebből indulok ki. ’56 rádöbbentette, vagy rá kellett volna döbbentse a magyarságot arra, hogy magyar nem attól vagyok, hogy utánzom Nagy-Európát, hogy utánzom a francia felvilágosodást, hogy utánzom a holland vagy német liberalizmust. Magyar attól vagyok, hogy Szent István király kora óta keresztény vagyok. És azt az elrabolt kereszténységet, azt a hittudatot, amiből a magyarságom felépült, azt próbálta ’56 visszaadni. Azt próbálják mindannyian visszaadni, akik ma is ’56 szellemében szeretnének gondolkodni és cselekedni. Szomorú, hogy azok, akik a másik oldalon álltak, azok is a kezükben tarthatják ma a kormányrúd egy-egy darabkáját…
Fábián Tibor
Fájdalmas megdöbbenéssel hallgattuk a magyar rádiónak ama hírközlését, hogy Budapesten sötét lelkű, mindenre elszánt ellenforradalmár bandák fegyveresen törtek a népi hatalom ellen: hogy ezek a bandák az egyetemi ifjúság és a lakosság békés tüntetését felhasználva, a dolgozó nép jelszavait, Kossuth és Petőfi nevét bemocskolva, jóhiszemű fiatalok félrevezetésével, rablással és gyilkolással próbálták elpusztítani nehéz esztendők alkotó munkájának eredményeit.
Azokban a tragikus órákban, amikor a magyar nép legjobb fiai, a szocializmus ügyéhez hű kommunisták és párton kívüliek, katonák és ifjú munkások vérük hullatásával védték a népi hatalom rendszerét, lélekben velük voltunk, életükért aggódtunk, de egy pillanatig sem volt kétséges számunkra, hogy a magyar nép, amely fél évezredes rabság után a szocializmus felépítésében találta meg társadalmi és nemzeti szabadságának teljes biztosítékát, hű marad önmagához, nemes eszményeihez.
Mi, a Magyar Autonóm Tartomány írói, minden becsületes dolgozóval együtt mélységesen elítéljük azokat, akik a fosztogatásban nem átallották Petőfi nevét a szájukra venni. Ugyanakkor bízunk abban, hogy a magyar nép az ellenforradalmi szennyáradat eltakarításával kommunista pártjához, új kormányához, forradalmi hagyományaihoz híven újult erővel folytatja a szocializmus építését.
Az RNK Írószövetségének Magyar Autonóm Tartományi Fiókja Igaz Szó szerkesztősége
Tóth Ilonáról az ’56-os megemlékezések sorában nemcsak megemlékeztek, hanem elvitatkoztak. Vajon tényleg ártatlanul...? Vajon nem lehetett valami vaj a fején...? – kételkedtek egyes történészek, mi pedig kézügybe helyeztük a távirányítót, hogy idejében megszakítsuk a kapcsolatot a Duna-tévével, mielőtt a balliberális sajtóból ismerős szitkok elhangzanának az Orbán-kormány címére, amely úgymond gyilkosnak állított szobrot.
A történészek odáig éppen nem jutottak el, viszont amikor a vita egyik jóérzésű részvevője a korabeli sajtóban megjelent forgatókönyvek és az ügyészi dörgedelmek közötti gyanús hasonlóságokat firtatta, balosabb kollégája azzal cselezte ki, hogy újságírói fantáziálásoknak nem szabad jelentőséget tulajdonítani.
És a közelben senki sem akadt, aki emlékeztette volna a nézőket, hogy az újságírók abban az időben nem fantáziálhattak. Akkoriban a létező szocializmust építtető párt székházából az újságok menetrendszerűen megkapták a részletes útmutatásokat. Például a Szabad Népben és a Népszavában ugyanakkor kezdődött meg a tavaszi mezőgazdasági kampány, mint később a Népszabadságban. Tóth Ilona rémtörténetének előzetes megszellőztetése a sajtóban éppen azt bizonyítja, hogy azt a megtorló gépezet találta ki és pártfeladatként küldte el a szerkesztőségeknek és a bíróságnak.
Kár, ha ezek az apró árnyalatok kiesnek a történelmi tudatból. Ha a történészek nem emlékeztetnek a kézi vezérlés primitív, visszataszító gyakorlatára, az suttyomban tovább él, anélkül hogy kiváltaná legalább a szavazópolgárok jobbik felének az ellenérzését. A társadalmi felejtésnek tulajdonítható, hogy a Fidesz és az MSZP elnökeinek tavaszi kampánycsörtéjében Kovács László elszólását saját magán kívül alig néhányan vették észre. Azt mondta, hogy a Fidesz-kormányzat egyik piszkos ügyének megszellőztetése másnap várható a Népszabadságban, majd meglátják, nagy lesz a meglepetés, éppen szólt is az újságíróknak, hogy... Ekkor hirtelen elnémult és jó ideig olyan sandán pislogott, mintha odacsinált volna. Rádöbbent, hogy túlfecsegte magát. A nyilvános vita közönségéből többen hangosan felnevettek. De nem elég sokan. Nem vették észre elegen, hogy a Fidesz kivégzésére a forgatókönyvet az MSZP-sajtó számára épp úgy a párt megfelelő ügyosztályán írták, mint annak idején Tóth Ilona halálos ítéletét.
Bizonyos sajtótermékeknél az újságírói fantázia tartós hiányára a mi tapasztalatunk alapján is következtethetünk. Az MSZP-hez és SZDSZ-hez közel álló RMDSZ-körök viselt dolgairól sohasem lódul meg a balliberális magyar sajtó képzelőereje, de amikor Tőkés László, a Reform Tömörülés vagy a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal még ki sem gondol valamit, annak az állítólagos következményeiről rögtön televisítják a közhangulatot, és gondoskodnak arról, hogy a pártfeladat alól kibújni nem tudó vagy nem akaró erdélyi lapok is közöljék a gyalázkodásokat. Ezeknek a sajtóanyagoknak a forrását sajnos az erdélyi újságolvasók sem mindig ismerik fel, és az útmutatásra szerkesztett újságok vevői maradnak. Mintha itthon is működne a történelmi emlékezettörlés.
Nits Árpád
Sass Kálmán tiszteletére a Gálospetri Református Egyházközség és a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság október 6-án emléktáblát helyezett el az érmelléki falu református templomának falán. Ugyanakkor Kéri Gáspár emlékszobát rendezett be a kommunista diktatúra áldozatául esett lelkipásztor emlékére, amelyet ugyanaznap avattak fel.
Sass Kálmán 1904. április 17-én született Gálospetriben, kisbirtokos családból. Iskoláit a máramarosi, nyírbátori, majd a nagykárolyi piarista gimnáziumokban végezte, a kolozsvári teológiai főiskolán diplomázott. Két évig tartó németországi és svájci tanulmányúton vett részt, ahol egy sor nemes eszmét tett magáévá. 1931 után Sulyok István váradi püspök káplánja. 1932-ben a mezőtelegdi református egyházközség lelkészi hivatalába hívták, ahol példás munkát végzett az ősi templom rendbetételén, megalakította a nőszövetséget, legényegyletet, bibliakört. Megírta Mezőtelegd történetét. 1936-tól Érmihályfalva református lelkésze, több mint húsz évig. Itt kölcsönkönyvtárt alapított, megszervezte itt is az összes belmissziói alakulatot. A háború alatt is a magyarság sorskérdései foglalkoztatták. A hitben és a magyarsághoz való ragaszkodásban látta a megmaradás legfőbb esélyét.
1945 után megalakította a Magyar Népi Szövetség érmihályfalvi fiókját, amelynek elnöke lett. Később rá kellett döbbennie, hogy a Magyar Népi Szövetség a Román Kommunista Párt egyik fiókszervezetévé vált. Sass Kálmán lelkészi közösségszervező munkássága, páratlan tekintélye, népszerűsége az Érmelléken vörös posztó volt a hatalom számára. 1947-ben letartóztatják fasiszta magatartás, izgatás, szabotázs jogcímén. Mivel 1944-ben az Érmihályfalva környékén elesett partizánokat tisztességesen eltemette, Maléter Páltól két köszönőlevelet kapott. Ez mentette meg a további börtönbüntetéstől, de 1957-ben, az 1956-os magyar forradalom leverése után ugyanezek a levelek lettek a végzetes bizonyítékok ellene.
1957. február 5-én tartóztatták le. Több mint egy éven át vallatták, kínozták, melyről Balaskó Vilmos lelkipásztor, volt cellatársa számolt be. Államellenes fegyveres összeesküvéssel, hazaárulással, az önálló Erdély létrehozására irányuló lázítással, felbujtással, a szocialista államrend elleni szervezkedéssel, a magyar ellenforradalommal való szolidaritással és kapcsolattal, röpcédulák készítésével és terjesztésével, románellenességgel vádolták. A koholt vádak alapján egy döbbenetes koncepciós perben ítélték halálra a kommunista önkénynek kitett szerencsétlen, védetlen, ártatlan embert. Az ítéletet 1958. október 6-án hirdették ki s könyörtelenül végre is hajtották: Sass Kálmánt december 2-án végezték ki a szamosújvári börtönben. Mind a mai napig nem rehabilitálták. A román nacionalista történetírás és prokommunista politikai kurzus exponensei – és tanítványaik, követőik, cinkosaik – ma is fasisztaként, irredentaként, összeesküvőként tartják nyilván a partiumi magyarság e vértanúját.
| tanulj, tinó! |
– Benne járunk az új tanévben, s a mostani nyolcadikosok hiába tudták úgy ötödikes koruk óta, hogy majd csak kilencedikben fejezik be az általános iskolát, kiderült: év végén képességvizsgázniuk kell. Szó van viszont egy előkészítő osztályról. Mikor fogjuk megtudni, mennyi is a kilenc?
– Mi tette szükségessé azt, hogy a kötelező és általános oktatás Romániában is kilencosztályosra, azaz 4+5-re bővüljön? Két érvet említek. Európában az általános oktatás csaknem mindenütt 9, illetve 10 osztályos. Ennek jogi alapja van: a gyermekek jogait védő nemzetközi törvény tiltja a 16 év alatti gyerekek foglalkoztatását, azaz a fiatal csak 16 éves kora után fogható munkára. Az oktatás 6–7 éves korban kezdődik, így világos, hogy legalább kilenc osztályt kell elvégeznie a gyereknek 16 éves kora előtt. A másik érv az oktatás tartalmával függ össze: a huszonegyedik századra olyan információhalmaz gyűlt fel, amelynek a didaktikai konvertálása szinte lehetetlen nyolc év alatt. Ennek a két indoknak valahol találkoznia kell ahhoz, hogy az általános és kötelező oktatást kilencosztályosra bővítsék. 1990 után a romániai tanügy jobbítását célzó első intézkedés éppen erre vonatkozott. ,91-ben az Oktatási Minisztérium a parlament elé terjesztette ennek tervét, ám az akkor visszajött onnan azzal az indoklással, hogy Románia szegény ahhoz, hogy kilencosztályos általános oktatása legyen. Holott a bővítés az egész oktatás szerkezetét érintette volna, elindította volna a tényleges reformot, hiszen elejét vehettük volna annak, hogy például a régi tanterveket és tankönyveket átmentsék-átmentsük ilyen-olyan változtatásokkal, jobbára csak a felszínt érintő toldozással-foldozással. Mivel a közoktatás szerkezete maradt a 4+4+4 osztály, nemcsak a tanterv és a tankönyv lett új-régi, hanem a szerzők is sok esetben ugyanazok. Nyolc évnek kellett eltelnie, hogy a változtatás igénye teret nyerjen: az 1999-es tanügyi törvény kötelezővé tette a kilencéves általános oktatást, a következő bontásban: I–IV. osztály (alapismeretek: írás, olvasás, számolás) + ötéves gimnáziumi fokozat (V–VI. oszt.: fejlesztési szakasz, VII–IX. oszt.: szakosodás). Ha ez így megvalósul, könnyebbé válik az oktatási szintek közti átmenet, s az oktatási hálózatot is optimalizálni lehetne. Időközben megváltozott a kérdés feltevése: 9=? Nem 4+5, hanem 8+1. S ez nem olyan matematikai feladat, ami ugyanazt az eredményt adja, hanem merőben más szemléletű intézkedés: az átfogó szerkezeti megújhodás helyett marad az újabb toldás-foldás. Magyarán: az 1999-es törvény 4+5-öt irányzott elő, de utána következtek a választások, és senki nem kezdett hozzá a hosszú éveket igénylő szerkezeti reformáláshoz, hacsak politikai ízű nyilatkozatok szintjén nem. Igazából senkit nem érdekelt egy olyan rendszer megtervezése, kidolgozása, hogy hogyan is fog az új szerkezet beleilleszkedni a meglévő iskolai infrastruktúrába. A törvény szerint a 2000–2001-es tanévben indult volna a "reform ötödik", és 2004–2005-re kellett volna a kilencosztályos programnak kiteljesednie a maga infrastrukturális, tantervi, tankönyvi meg a pedagógusok felkészítési szintjén. De beleszólt a politika: még a tanügyi törvény ratifikálása előtt az akkori miniszter rendeletet bocsátott ki arra, hogy az 1999/ 2000-es tanévvel beiskolázott ötödikesek már kilenc általánost végeznek. Ez akkor törvénytelenség volt, mert a miniszter nem bocsáthat ki olyan rendeletet, amely ellentmond egy kétharmados többségű törvénynek. Neki a törvényt kell alkalmaznia. A módosított törvényszöveg csak 1999 decemberében jelent meg, így a szóban forgó miniszteri intézkedést hatálytalanította mint olyant, amelynek nem volt törvényes alapja...
– Próbálom követni...
– Summa summarum: 2001-ben el is kezdődött a kilencosztályos program és nem is. Ez csak a kavarodás egyik oka. A másik az, amely eddig 1990 után minden reformintézkedést kísért: nincs kellőképpen előkészítve. Bár a Neveléstudományi Intézet elkészített egy elemző és felmérő tanulmányt, azt senki sem vette figyelembe, így a "reformot" egyik napról a másikra elrendelték. S hogy mire gondoltam, amikor azt mondtam, hogy nincs megfelelően előkészítve az áttérés? Például arra a feszültségre, amely az iskolák tanári karában azonnal jelentkezett, hiszen a középiskolák IX–XII osztállyal működtek, s aki "lekerül" IX-be, az általános iskolai tanár lesz, tehát fizetésrendezés, iskolaépület (hol fog működni a kilencedik, az általánosban vagy a középiskolában?) stb. gondok. Most ott tartunk, hogy 2002 januárjában az Oktatási és Kutatási Minisztérium vezetősége utasítást adott arra, hogy a szakbizottságok készítsék el az I–IX. osztályos oktatás új tanterveit. A tantervtervezetek elkészültek, csak az elfogadásuk körül van bonyodalom, mert nem lehet tudni, mikortól kell/lehet alkalmazni őket. Az intézkedés elrendelése pedig egy államtitkár "tündöklését és bukását" is jelentette. Említettem a szemléletváltozást is, vagyis hogy nem 4+5-ről, hanem 8+1-ről beszélünk, s ennek értelmében a 2002/2003-as iskolai évtől az ország 12 megyéjében elindult az ún. nulladik év – egyelőre kísérleti jelleggel. A kísérlet célja: a hatéves korban való beiskolázás kötelezhetőségének a felmérése, mivel eddig hat- vagy hétéves korban ment a gyerek iskolába, szülői, orvosi preferencia alapján. Ha a kísérlet a kívánt eredményt hozza, úgy 2003 szeptemberétől kötelező lesz hatévesen kezdeni az iskolát. A kötelező kilenc tehát 0+8 lesz. A baj csak az, hogy a nyolcadikat végzett gyerek ettől még éppúgy nem lesz l6 éves, mint eddig, így az európai normák alapján a gyermekek jogait védő elvárásoknak továbbra sem fog megfelelni. Léptünk tehát egyet, csak nem abba az irányba, amely célba vezet. A logikus az lenne, hogy a 2003/ 2004-es tanévtől az induló V. osztály már új tanterv szerint tanuljon, és öt év múlva, 2009-ben tegyen kisérettségit, ha addig ezt a kikopott, áltradíciós értékelési formát egy törvénymódosítás meg nem szünteti. Magyarán: újra onnan kellene elindulnunk, ahonnan 1999-ben. Erre most nagyobb az esély, mert emberi számítások szerint csak 2004-ben lesznek választások.
– A nagy port kavart kinevezési vizsga "sikertelenségei" mennyiben érintik az anyanyelvű oktatást?
– Megint vissza kell tekintenem: 1998–2000 között az akkori miniszter decentralizációs intézkedéssel a pedagógusi állások pályáztatását az iskolai önkormányzatra ruházta át, vagyis az országosan létező kb. 2000 ún. reprezentatív iskolának joga volt a pedagógusokat direkt pályáztatással véglegesített állásokba fölvenni. Emellett létezett továbbra is a központosított, országos szintű versenyvizsga rendszere. 2002-re a kiemelt iskolák száma minimálisra csökkent, hatáskörük is korlátozott, s az állások betöltésének gyakorlatilag egyetlen módja újra a központosított versenyvizsga. Bárki és bármelyik egyetem végzettje vagy a magának jobb állást akaró pedagógus jelentkezhet versenyvizsgára. Az idei gyenge vizsgaeredményeknek nehéz egyetlen okát találni. Nyilvánvalóan köze van az egyetemek különböző szintű felkészítéséhez, de ez a magyar nyelvű oktatást tulajdonképpen nem érint(het)i, hiszen magyar nyelvű tanárképzés jobbára a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen folyt. Egy másik ok jobban körvonalazható: a tételek közül az egyik módszertani kérdés, márpedig az egyetem a tanítás gyakorlatából alig-alig készíti fel a jelölteket, egy féléven át heti egy előadás meg egy-két hospitálás és óratartás nem is elég erre. A tanítás gyakorlatát a pedagógus tulajdonképpen "menet közben" sajátítja el, így a frissen végzett a módszertani kérdésekre nem tud válaszolni... A harmadik, egyáltalán nem elhanyagolható ok: szembe kell néznünk azzal a realitással, hogy ma az marad a tanügyben, aki nem talál magának jobban fizető állást. Ez 1990 óta a pedagógusképzés szempontjából kontraszelekciót eredményezett. Végezetül szempontnak kellene lennie, hogy az iskolák tanári karának a kialakítását nem lehet és fölösleges is egyszempontú merev és központosított vizsgarendszerrel korlátok közé szorítani. Ami megfelel egyik helyen, nem biztos, hogy jó máshol. Arra viszont nagyon is, hogy bonyodalmakat szüljön, hiszen a korlátozó intézkedések mindig egyéni érdekeket sértenek. Ilyen a 2002/35056-os miniszteri rendelet is az ötös átlagjegyet kapott vizsgázókra vonatkozóan – a tanfelügyelőségeknek fő a fejük, mivel megkezdődött a tanév, a folyamatosan megjelenő "rendelkezések" pedig nem egyértelműek.
– Egyre nagyobb a gyerekhiány: ez az országos gond hogyan csapódik le a magyar nyelvű oktatásban, szűntek-e meg osztályok vagy tagozatok, illetve mi a helyzet a sokat emlegetett összevonásokkal?
– A gyermekhiány mindenütt gond, de égető a helyzet a szórványban és a kistelepüléseken. Ideig-óráig az iskolák bezárását azzal tudtuk-tudjuk elkerülni, hogy minimális létszámmal működtetjük az osztályokat. Tudjuk, hogy a kötelező oktatásban tíz gyerek a törvény által megengedett minimum, de sok helyütt még ennyi sincs, s akkor még nehezebb egyensúlyozni. Akarva-akaratlan zónaközi iskolákat kell/kellene létrehozni, távlatilag meg kell barátkoznunk a gondolattal. Hogy ez milyen következménnyel jár majd a kisközösségekre nézve, arról most nem beszélnék. Általános megoldást javasolni felelőtlenség, hiszen ahány vidék, annyi gond. Az a véleményem, hogy mindenütt a települések helyi vezetőinek kell megoldást találniuk arra, hogy életképes iskoláik legyenek. Még egy-két évig talán lehet odázni a kérdést, de megkerülni – sajnos – nem lehet. Ezért is hallani ma már kevesebbet az összevonásról, mert ahol "ésszerűsíteni" kellett az iskolahálózatot, már az elmúlt tanévekben megtörtént az összevonás. Ahol nem találtak elfogadható megoldást a magyar nyelvű iskolák összevonására – például Fehér, Szeben, Szilágy, Beszterce-Naszód megyében –, ezek az idén is speciális miniszteri jóváhagyással létszám alatti osztályokkal működnek, amíg működhetnek.
– Ha van diák, van tanár, van megfelelő iskolaépület – vannak-e olyan tankönyvek, amelyek kielégítik a legújabb igényeket?
– A tankönyvek kérdésében sem tudok egyszerű igennel vagy nemmel válaszolni. Természetem szerint pesszimista vagyok, de igyekszem erőt venni magamon. Még léteznek alternatív könyvek, a magyar nyelvű tankönyveket biztosító kiadókat az országos szintű vita kevésbé érintette (nyilván, mert kevés kiadó van), tehát mind a sajátos tankönyveinknek (magyar nyelv és irodalom, román nyelv és irodalom az I–IV. osztály számára), mind a fordításban átvett könyveknek ott kell/kellene lenniük az iskolákban. Hadd emlékeztessek arra, hogy az I–VIII. osztály könyveit az állam biztosítja. Az idén is miniszteri rendelet szól arról, hogy azokból a tárgyakból, amelyekből kisérettségit tesznek, meg fogják a tanulók kapni a tankönyvek átöröklött vagy újranyomott példányait. A középiskolai könyveket a tanulóknak kell megvásárolniuk. Már ha van mit. Mivel a tankönyvek fordítása nem gazdaságos, gyakorlatilag a líceumi könyvek nagy része hiányzik. Az Ábel Kiadó felkarolta a magyar könyvek ügyét, eddig kb. 20–25 címet jelentetett meg, eredeti és fordított könyveket egyaránt. Az idéntől a Tájékoztatási Minisztérium pályázat alapján vállalta, hogy a magyar középiskolások két címet (fizika és biológia) – az Ábel kiadásában – ingyen fognak kapni.
– Végezetül kérem, tájékoztassa olvasóinkat az idei tanév szerkezetéről és a záróvizsgák menetéről.
– Újdonság, hogy mind a képességvizsgán, mind az érettségin teszt alapú vizsgarendszert vezetnek be, ami a reál tárgyakból jó, humán tárgyakra nehezen alkalmazható. Az érettségin a szóbelizők nem jegyet, hanem átment vagy visszautasított minősítést fognak kapni. A tanév 35 hétből áll, azaz 175 napból, két félévre osztott, az első félév 2002. december 20-áig tart, közben az elemisták november 4. és 10. között vakációzhatnak, a második szemeszter január 6-án kezdődik, április 19-étől május 5-éig tavaszi szünet, a képességvizsga június 16. és 19. között (a szakiskolák számára 17. és 21. között) zajlik majd, posztszekundér + mesteriskolai záróvizsgákra június 24-étől 28-áig nyílik alkalom. Érettségizni június 23. és július 14. között lehet majd.
Molnár Judit
A szociáldemokrata tanügyi kormányzat semmivel sem különb elődeinél: változatos intézkedésekkel borzolja – szinte havi rendszerességgel – az oktatásban-nevelésben érdekelt társadalmi rétegeket: szülőket, gyermekeket, továbbtanulókat, pedagógusokat. Ez utóbbi kategória részéről rövid időn belül szociálpolitikai igényekre számíthat a hatalom, ugyanis a szakmai érdekvédelem szerint számos régi ígéret maradt teljesítetlenül, a bérek pedig huzamosabb ideje stagnálnak. Ezenfelül különféle adminisztratív intézkedésekkel bosszantják az oktatókat: nemcsak a Nastase-kormány pótcselekvésnek és porhintésnek szánt siralmas tej-kifli akciója lebonyolítása hárul részben rájuk, hanem újabb és újabb, korántsem ingyenes orvosi vizsgálatok elvégzésére kötelezik őket. A szülőket olyan kiadásokra szorítják a tanintézetek meg a Romániában hagyományosnak mondható, korrupciótól sem mentes iskolai előmeneteli feltételek, amelyektől fényévnyi távolságra esik az ingyenes oktatás fogalma. A tornaórákhoz kért háziorvosi igazolás meg szülői írásbeli beleegyezés már csupán afféle balkáni fakszni. A tankönyv-, munkafüzet- és tanrendkáosz néhány sorban össze sem foglalható, a tanuló ifjúság túlterheltsége közmondásos, az alternatív, opcionális, curriculáris meg egyéb hangzatos fogalmak érthetetlenek és alkalmazhatatlanok, az egész hazai oktatásban a mennyiség dominál a minőség fölött. Most meg itt van ez az újabb kitaláció a kedvezményes diákutaztatáshoz: a kiállítandó menetlevél. Ehhez képest már a beletörődés szintjén szokhattunk hozzá, hogy teljes körű anyanyelvű oktatási rendszerről, színmagyar oktatásról mind a mai napig nem lehet beszélni Romániában.
(T. P.)
| história |
Az új évszázad, évezred elején gyakori törekvés az előző, 20. századra való emlékezés, visszatekintés. Ennek többféle oka, célja lehet. Egyrészt tanulságok levonása, értékelés, mérlegelés, másrészt nosztalgiázás, a múlt megszépítése, átírása, különböző érdekeknek megfelelő magyarázása. (Lásd a magyarországi és romániai ügynökvitákat!) De tapasztalható egy egészen más folyamat is, amire a címben utaltunk: fontos, lényeges történelmi események szándékolt vagy ösztönös elfelejtése, a történelmi amnézia: "csak a szépre emlékezünk". Egyes politikusok célkitűzésként hirdetik ezt: "felejtsük el a múltat, csak a jövőbe tekintsünk!" Szerintünk ez nem elfogadható törekvés, s gyanús szándékok vannak mögötte.
Mindezek hogyan kapcsolódnak a Bikinihez? Budapesten öles plakátok hirdették a Bikini együttes megalakulásának 20. évfordulóján szervezett megakoncertet. Másrészt a női magazinok arról cikkeztek ezen a nyáron, hogy újból divat a bikini, "a távoli ötvenes években megszületett tenyérnyi kétrészesek fantazmagóriája és a kétrészes katasztrófa ma is szedi áldozatait" (Elle magazin). Felmerül a kérdés, vajon a Bikini együttes koncertjén csápoló fiatalok vagy a divatos fürdőruhában feszítő szépségek mit tudnak a névadó Bikini-szigetről, lakóinak szörnyű tragédiájáról. Feltehetően semmit vagy túl keveset. Ezért kell, kellene még most is beszélni erről a szégyenletes eseményről.
Bikini egy atoll, azaz gyűrű alakú korallzátony Mikronéziában, a Csendes-óceán közép-nyugati felében, Új-Guineától északkeletre. A Marshall-szigetcsoporthoz tartozik, amely ezen a néven 1990 óta független állam, az ENSZ tagja. Bikinit 1946-ban választották egy új atomrobbantás-sorozat kísérleti színhelyéül a szigetet két évvel korábban a japánoktól elhódító amerikaiak. A kísérlet előkészítésében negyvenezer kutatómérnök, technikus vett részt, soha ennyi részvevője nem volt egyetlen kísérletnek sem. Az akció a Crossroads (Útkereszteződés) nevet kapta. A kiválasztott hely csupán 2,5 négyzetkilométernyi szárazföld, 27 szigetecskéből áll, és a korallgyűrű közepén elterülő lagúnába egyetlen bejárat vezet, az atoll délkeleti oldalán. A tágas lagúnában, amely pontosan százszor akkora, mint az atollt alkotó kis szigetek összterülete, 92 hajót gyűjtöttek össze, mindet színültig megtöltve harci eszközökkel. Sőt az egyik hajón mindenféle élő állatot helyeztek el, mint valamiféle modern Noé bárkáján. A cél az atomláng, a radioaktív sugárzás hatásának kipróbálása, felmérése volt.
Mi történt a sziget pár száz őslakosával? Erről a német Quick magazin hasábjain maga a bikiniek akkori vezetője számolt be: "Elrendelték, hogy haladéktalanul gyűjtsük össze a népet és írjunk össze mindent, amink van. Egy héttel később megjött vállán tömérdek csillaggal egy admirális, magasba emelte kezét az összegyűlt emberek előtt és azt mondta, hogy az emberiség és a világbéke érdekében el kell hagyjuk szigetünket". Amikor aztán Bikini őslakói távoztak, szigetük eléghetett az atomtűzben. A Crossroads-művelet elkezdődött. Pewe kapitány a kijelölt B29-es bombázóról ledobta az első bombát a szigetre. Ezt 25 nappal később egy újabb követte, ami nem a szárazföldre, hanem a lagúna vizébe esett. A felrobbant bomba hatalmas vízoszlopot emelt a felhők közé, amely legalább 20 percig állt a magasban. A robbanás epicentrumában repülőgép-anyahajók vesztegeltek, cirkálók, torpedórombolók forogtak, emelkedtek, röpködtek a magasban, majd az óriási atomtűzben 50 teljesen megsemmisült. Az Útkereszteződésnek a tervek szerint még egy harmadik kísérlettel kellett volna folytatódnia, de már az első két robbanás is megmutatta, amit egyébként Hirosima óta mindenki tudott, hogy a nukleáris bomba pusztító ereje ellen nincs védelem. Így aztán Truman elnök elrendelte a robbantások befejezését.
A kísérlet egyetlen haszna: bebizonyította Darwin elméletének helyességét az atollok keletkezéséről. A robbantások után mélyfúrást végeztek a korallmészkőben, és kb. 1430 méter mélységben megtalálták a megszilárdult lávából kialakult alapréteget, amelyre mintegy 60 millió év alatt építették fel a milliméteres nagyságú korallok a szigetet. Egy ilyen természeti csoda megsemmisítéséhez elég volt egyetlen másodperc, "hála" az emberi találékonyságnak, amely ebben az esetben az atomfelhő embertelen formáját öltötte magára.
A szülőföldjükről eltanácsolt (elűzött) bikiniek évtizedekig bolyongtak egyik atollról a másikra, míg végül a szigetcsoport legrégibb részén, Kilin szigetén telepedtek meg. Itt kapták meg 1956-ban kárpótlásukat az atomzarándokok elvesztett hazájukért. Dörzsölt közgazdászok ugyanis kiszámították, hogy a megsemmisült sziget pontosan 325 ezer dollárt érhetett a lakóinak... Ezt az összeget megkapva a törzsi tanács egy amerikai bankban helyezte el, s a pénz kamatait minden évben szétosztják az egykori bikini lakosok között. S bár még így is ők lettek Mikronézia legmagasabb életszínvonallal bíró lakói, valamennyien az elveszett otthont siratják mindmáig.
1968-ban, huszonkét évvel a sziget elhagyása után engedélyezte Johnson elnök, hogy Bikini kilenc egykori lakosa néhány napra meglátogassa elvesztett hazáját. Mit találtak ott? A tengerparti homokba fúrva üveggolyókat, amiket az atomrobbantás lángja égetett ki a korall homokjából. Az egykori ezer kókuszpálma helyén sivár, holdbéli tájat. A lagúnából kipusztultak a halak, rákok, kagylók. A szárazföldön csak patkányok élnek, az egyetlen lény, amely alkalmazkodott az új körülményekhez. Ám amikor megkérdezték a bikinieket, hogy mit szeretnének, hová mennének szívesen, a válaszuk az volt: "Hová mennénk? Haza, mégis haza!"
De nemcsak ők voltak ennek a szörnyű kísérletnek az áldozatai, hanem még sokan mások is, akik a véletlen következtében közel kerültek az atomrobbantás helyszínéhez. Az ő soraikban tűnt fel egy különös betegség, amelyet Bikini-kórnak neveztek el. Első áldozatai japán hajósok voltak, akik a Szerencsés Sárkány nevű halászhajóval az atomkísérlet napján körülbelül 140 kilométer távolságra tartózkodtak a szigettől, a nyílt óceánon. Az éjszakai őrséget álló halász hajnali fél négykor megdöbbenve látta, hogy hirtelen valószínűtlen narancssárga színű "Nap" szökken fel a nyugati égboltra. Felriasztotta a kapitányt és halásztársait, hogy megossza velük rendkívüli élményét. Valamennyien elbűvölten és tanácstalanul nézték a ragyogó színű "Napot", majd azt tapasztalták, hogy a nyugaton felkelt csillag fénye kialszik, és alig két óra alatt az egész égboltot furcsa felhő takarja el. Majd valóságos "hópelyhek" kezdtek hullani az égből, amelyek szürkésfehér színűek voltak, s mikor megkóstolták, sóra és homokra emlékeztető ízt tapasztaltak. Néhány órával később szinte valamennyien rosszul lettek, egyesek hánytak, mások a látásukat kezdték elveszíteni. Csak másnap reggel tudták meg amerikai rádióhírekből az atomrobbantás tényét. Gyorsan hazafelé vették útjukat, de csak tizenkét nap után érkeztek meg. Közben a halászok bőrszíne is furcsán megváltozott, megsötétült, egyesek kihólyagosodtak, s akik fedetlen fővel élték át a "havazást", kezdtek megkopaszodni. Mégis csak azután vették fel őket a kórházba, miután egy tokiói lap világgá kürtölte a hírt, hogy nukleáris sugárzás ért japán halászokat. A vizsgálatok megállapították, hogy az új kór lényegesen különbözik a hirosimaitól. A halászokat ugyanis az 1945-ben atomtámadás célpontjává vált két japán város lakosaitól eltérően nem érte közvetlen sugárzás. Viszont a légörvény a hajójukra vitte a radioaktív felhőkből hulló pelyheket, melyekben több mint húsz elem harmincnál több radioaktív izotópjára akadtak, s ezek mind veszélyes sugárzást árasztottak magukból. A Bikini-kór nemcsak a bőrüket és a hajukat tette tönkre, de megtámadta az ivarmirigyeiket is, erősen csökkent a vörösvérsejtjeiknek a száma és súlyosan károsodott a májuk is. Az első áldozat húsznapi hiábavaló küzdelem után cirózisban hunyt el. ő volt a halászhajó 39 éves rádiósa, aki elsőként tudta meg, hogy atomkísérlet szemtanúi voltak. Az egykori legénység többi tagja hónapokig tartó kezelés után mégiscsak meggyógyult, hála fiatalságuknak, erős szervezetüknek. Arról viszont nincs tudomásunk, hogy később, idős korukra nem jelentkeztek-e a Bikini-kór következményei náluk is, vagy esetleg leszármazottaiknál, ami egyáltalán nem kizárt, mint ahogy a hirosimai kórról vagy a Csernobil-szindrómáról köztudott, hogy ma is szedi áldozatait.
Az amerikai kormány háromnegyed milliárd jen kártérítést adott a huszonkét életben maradt halásznak és az elhunyt rádiós utódjának. Ez olyan nagy összeg volt, amilyet a szerencsétlenek elképzelni sem tudtak. Egész Japánban irigyelte őket a többi halász és tengerész, akik úgy gondolták, hogy még ezt a szörnyű kockázatot is szívesen vállalnák, csak szabaduljanak a szegénységtől...
Kupán Árpád
Nem titok, hogy a japánok kedvelik a magyarokat. Talán azért is, mert közös nevezőnek számít a becsületérzés, a fegyelmezettség és a munkaszeretet. De nem kizárt a vérségi kapcsolat sem.
1990. május 26-án Clevelandben, a III. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszuson Hideo Matsumoto professzor, az Oszakai Orvosi Egyetem elnöke Magyar vérségi kapcsolatok Ázsiában címen tartott nagy érdeklődést kiváltó előadást, melynek során részletesen kitért az emberi immunoglóbusz marker-génjeire alapozott mongolid népességi jellemzőkre, valamint a magyar népességre vonatkozó immunoglobilin-típusokra.
Történelmi visszapillantásában elmondotta, hogy a homo sapiens először Kelet-Afrikában a korai miocén korszakban körülbelül egymillió évvel ezelőtt jelent meg. Innen az Arab-félszigeten keresztül jutott el az eurázsiai kontinensre, és a környezeti felt&eacut