Erdély egyetlen országos terjesztésű polgári hetilapját a Pro Media Alapítvány tulajdonában lévő Erdélyi Sajtóház adja ki, amelynek jelenleg ez a kizárólagos feladata. Lapunk megjelentetése az ismert gazdasági és politikai körülmények között számottevő erőfeszítéseket igényel, ezért minden erkölcsi és anyagi támogatásnak örülünk. Ön is hozzájárulhat adományaival erőfeszítéseinkhez, amennyiben bármilyen kis összeget átutal a kiadó USD-számlájára: Casa de Editura Erdélyi Sajtóház Romania, Banca Transilvania, suc. Oradea, cont. 2511001005514406.

Külföldi olvasóink meg is rendelhetik lapunkat, legalább három hónapra 15 USD az előfizetés díja, egy évre értelemszerűen 60 USD. Ezt az összeget a fenti bankszámlaszámra kell átutaltatni, majd pedig e-mailen vagy levélben jelezni a pontos lakcímet, amelyre a lapot küldhetjük. Az összegnek a számlánkon való megjelenése után a kiadónk hétről hétre elpostázza a friss lapszámokat. Kérjük, jelezzék, ha valamelyik számot a posta nem kézbesítette, és ne felejtsék el megújítani a lejáró előfizetéseket!

Talán belőlünk, a kisstílű, balkáni torzsalkodásokban megedződött erdélyi magyarokból is megütközést váltott ki az 1956-os forradalom és szabadságharc magyarországi megemlékezésének már-már botrányossá fajuló megosztottsága. A félházzal megtartott ünnepi országgyűlési ülés, külön emlékező pártok, széttépett koszorúk és megzavart felszólalások jellemezték az idei október 23-át. Áder János, a magyar országgyűlés volt elnöke fogalmazta meg talán legvilágosabban a megosztottság kontúrjait: "Akik sokáig ellenforradalomnak nevezték 1956-ot, ma nem mondhatják meg, miként kell ünnepelni, mi történt 46 évvel ezelőtt". Olyan éles szakadék ez, amit talán sohasem lehet áthidalni, hiszen a bolsevik diktatúra volt az, amely "belenyúlt" az ünnepkultúrába, elvette ünnepeinket. Kisajátított mindent, amiből így vagy úgy, de hasznot húzhatott. Az ünnep magasztosságát alacsonyította le a flaszter szintjére akkor, midőn egy pár virslivel és egy üveg meleg Kinizsi sörrel nevelte igénytelenné a szocializmust építő társadalmat. A megbékélés, a megbocsátás nemes erény, mint ahogy a cinizmus nem egy emelkedett erkölcsi tulajdonság, azonban a Magyar Szocialista Párt mindmáig nem szakított a Magyar Szocialista Munkáspárttal (MSZMP). Szóban ezt megtette ugyan, de a mai napig kamatoztatja azt a vagyont, amit a legutóbbi időkig nyugodt lelkiismerettel és érdemtelenül elfoglalt. Felhasználja azt a formális és informális kapcsolatrendszert, melyet a pártállam idején kiépített. Az sem mellékes, hogy csak a jelenlegi kormányban hányan vannak olyanok, akik a kommunista elődpárt meghatározó személyiségei vagy a diktatúra titkosrendőrségének besúgói voltak akár országos, akár helyi szinten. De Mécs Imre egykori ,56-os halálraítélt pártjában, az SZDSZ-ben is megtalálhatók a gyilkosok leszármazottai. Hogy Mécs jólérzi magát az egykori ávósok, kínzók utódai, egykori pufajkások közt, az az ő dolga, de vajon miért csodálkozik, ha kifütyülik, belefojtják a szót, netán kérdőre vonják. Mert rettenetes napok voltak azok, és még félelmetesebb a megtorlás. És aki akkor a szakadék másik oldalán volt, az ne próbáljon most átjönni ide – szól 2002-ben október üzenete. Hogy ez mennyire szolgálja ,56 emlékét, azon el lehet vitatkozni, de a forradalmárokat ki ne értené meg?

Szakács Árpád

nyomtatható változat

1956 októberében Mindszenty József hercegprímás nyolcévnyi börtön után ezt mondta: "Most a magyar szívekben szeretetre és összefogásra van szükség". 2002 októberében mi is ugyanezt mondjuk: "Most a magyar szívekben szeretetre és összefogásra van szükség". A mi szívünkben nem lehet gyűlölet. Mert a mi utunkon járók közössége a barátság, a bizalom és a szeretet köré épül. Ha mi együtt maradunk, akkor a megfelelő időben, a döntő pillanatban majd csatlakozni fognak hozzánk. Velük együtt majd megint meglesz a nemzeti többség. Ne féljetek, mert amíg ennyien leszünk ezen az úton, Magyarországot soha nem fogják legyőzni! Mert mi mindennap újrakezdjük! Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!

(Részlet Orbán Viktor október 23-án elhangzott megemlékező ünnepi beszédéből)

nyomtatható változat

Arany János (1817–1882)

Szép a független nyugalom:
Megérleli egy-egy dalom;
Nem mintha nem volnék beteg,
De nyugtat az, hogy – lehetek.

Mit is akarsz?... nézz az időre:
ősz van, s neked bús télre jár,
Szemedben köd lett a sugár,
Dér, hó leszállott a tetőre.

Nyílhatnak a fán csalvirágok;
Nem lesz érett gyümölcse már; –
Hallgat minden dalos madár:
Csak – a beszédes liba gágog.

"Jobb dolgunk volt a Bach korában!"
Kiáltja száz ifjú torok.
És rájok áll is e dolog:
"Haj! a boldog gyermekszobában!"

nyomtatható változat

Beszédtéma

Ha ez így megy tovább, akkor hovatovább már üzengetni sem fogunk itt egymásnak, Erdélyben, mi, magyarok és magyarok. Mert az 1989–90-es látszólagos nagy egyetértésből – amikor is csak két kivégzendője-száműzendője került a nemzetnek: Hajdú Győző főszerkesztő és Papp László püspök – mára mi lett? Már párbeszéd, eszmecsere, vita sincs, csak üzengetés, ordítozás, fenyegetés.

Csak úgy röpködnek a súlyos, nagy, cáfolhatatlan igazságok. Meg az egyre durvuló, egyre személyeskedőbb, egyre élesebb-hangosabb odamondogatások. Egyesek kíméletlen tárgyilagossággal emlékeztetnek régi vállalásokra, mások üvöltözve követelik ki az elismerést maguknak. Nyilatkozat nyilatkozatot, állásfoglalás állásfoglalást, közlemény közleményt szül. "Tisztelettel" szitkozódnak és "baráti öleléssel" bélyegeznek egykori harcostársak, tegnapi együttműködők, mai szövetségesek, holnapi demokraták.

A közmondás szerint hamarabb utolérik a hazug embert, mint a sánta kutyát. Azt mondják erre mifelénk manapság (kik? hát a politikusok), hogy na és akkor mi van... Utolérik, hát utolérik. Haja szála sem görbül. Bezzeg a kutya! A kutya az akkor is sánta marad, nyomorék, kripli, selejtes, dögrovásra ítélt, ha nem érik utol. Utolérte őt a saját sorsa. A hazug ember meg röhög a markába. A sánta kutyán meg a közmondásosan naiv embereken, választókon, adófizetőkön, gyalogmagyarokon, átlagembereken.

A politikában minél nagyobbat tódít valaki, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy valami megmarad belőle, ha elég sokszor és elég nagy nyilvánosság előtt hangzik el. Teleregényt lehetne forgatni például az évek során az RMDSZ-ben a legkülönbözőbb szinteken elhangzott épületes csúsztatásokból, de amióta már csak üzengetéssel és utasítással zajlik a szövetségen belül a kommunikáció, azóta pláne nagyon besűrűsödtek a linkségek. Hogy csak két friss példával éljek: a szövetségi elnöknek a miniparlament és a sajtó teljes nyilvánossága előtt volt mersze azt állítani, hogy az RMDSZ nem áskálódott soha más magyarok ellen – holott alig pár hete döntött a vásárhelyi táblabíróság az Udvarhelyszéken monopolhelyzetre törő párt javára egy politikai koncepciós perben. Kincses Elődöt meg a Romániai Magyar Szabaddemokrata Pártot szintén jogi csűrcsavarral tiltatta le a politikai porondról a vásárhelyi pártelnökség – való igaz, nem maga Markó volt a feljelentő. A másik, még a szombatinál is frissebb példa: az egyik ügyvezető alelnök egyenesen a Duna TV-ben próbálta meg vasárnap a Reform Tömörülés nyakába varrni az oly sokat emlegetett belső választások elodázását, holott a 2001. március 31-ei SZKT-ülés jegyzőkönyve szerint így hangzott Markó Béla szavazás előtti pártelnöki útmutatása: "(…) ma csak arról dönthetünk, hogy a 2003-as Kongresszusig így, ebben az összetételben dolgozik tovább az SZKT, ez az egyik változat, és a Kongresszus dönti el, hogy változtat-e az Alapszabályzaton, vagy pedig arról dönthetünk, hogy ma megvitatjuk ezt a szabályzatot, és módosítva vagy nem módosítva elfogadunk egy másik SZKT-megválasztási elvet, és nagyon hamar, májusban újra is választjuk az SZKT-t. Erről a két változatról dönthetünk, erről javasolok én is akkor, az előttem szólókkal együtt, már akik erről szóltak és ezt támogatták, szavazást." Toró T. Tibor ekkor arra kérte az ülésvezető elnököt, hogy "a szövetségi elnök úr javaslatát tegye fel a cikkelyenkénti vita megkezdése előtt szavazásra, hiszen elképzelhető, hogyha az előterjesztés alapján az SZKT többsége úgy dönt, hogy az általános korporatív elvet fogadja el mint az SZKT összeállásának vezérlő elvét, akkor nincs tárgya a további vitának. Amennyiben pedig úgy dönt, hogy a nem korporatív, hanem a választás elvét fogadja el, az arányos képviseletet fogadja el, azután kezdünk vitatkozni, hogy milyen típusú választás, ki jelölhet, ki vesz részt stb." Ráduly Róbert ülésvezető végül Markó Béla javaslataként tette szavazás tárgyává a SZKT saját mandátumának önmeghosszabbítását. "Ezennel 31 szavazat mellette, 20 ellene, 9 tartózkodással az SZKT úgy döntött, hogy a 2003-ban esedékes Kongresszusig az SZKT-nak az összetétele megmarad a jelenlegi elvek mentén" – hirdette ki azt a végeredményt, amely beláthatatlan ideig odázta el a belső választásokat, kongresszusi határozat ide vagy oda. A halasztás ellen akkor éppen a Reform Frakció tagjai szavaztak, ahhoz, hogy másfél év múltán egy műholdas közszolgálati televízió nyilvánossága előtt vádolja őket obstrukcióval Markó Béla egyik helyettese.

Erdélyben tényleg mindenki hamar felejt, vagy ez csak a politikai agymosás eredménye?

Dénes László

nyomtatható változat

Ma a romániai lakosságnak szinte a fele él mezőgazdaságból, állattenyésztésből. Ez a nagy hányad elképzelhetetlen az unió országaiban, hát nekünk is változtatnunk kell. Ennek a legbiztosabb módja a családi gazdaságok ellehetetlenítése. Erre a következtetésre juthatott a kormány...

A mezőgazdaságnak szánt jelentősebb támogatásokhoz többnyire csak a száz hektár fölötti területen gazdálkodók juthatnak hozzá. Tavaly év elején, míg még öt hektár fölött is igényelhető volt a gépvásárlásra kiutalt ötvenöt százalékos támogatás, három falunkbeli gazdának sikerült új vetőgépet vásárolnia, igaz, csak idén tavaszra kapták meg. De ma már nincs egyetlen gazda sem, aki igénybe tudná venni ezt a támogatást, hisz senkinek sincs száz hektár földje. Ugyanis – mint köztudott – tíz hektárt kaphatott vissza egy-egy személy. S aki ügyesen gazdálkodott, mára a gépek beszerzése mellett még vásárolt tíz-húszhektárnyit, vagy bérel, de ez még messze van a száztól. Arról nem is beszélve, hogy a birtoklevelek nagyrészt még ezekre a területekre sincsenek kiállítva.

Száz hektár fölötti területen ma csak mezőgazdasági társulások gazdálkodnak, vagyis azok a mérnök urak, akik a hajdan jól menő állami gazdaságokat két-három év alatt sikeresen csődbe vezették, majd – teljesen logikátlanul – mégis "elprivatizálták". Számomra kissé érthetetlen, hogy míg állami alkalmazottak voltak, százszázalékos ráfizetéssel dolgoztak, s ma, miután a sajátjuk lett a gazdaság, hogy tudnak ugyanazok az emberek ilyen eredményesen gazdálkodni, hogy a legújabb típusú, extra nyugati kocsikra kénytelenek "elherdálni" a profitot. Azon is érdemes elgondolkozni (vagy nem érdemes?), milyen kitartó munka, feszült odafigyelés kellett ahhoz, hogy a hatalmas farmok többezres jószágállományát olyan rövid idő alatt teljesen fel tudják számolni.

No, hát többnyire ezeket a gazdálkodókat (jaj, majdnem garázdálkodókat írtam!) támogatja ma kitartóan az állam, s ők jutnak hozzá a Nyugatról pumpált, (vidék)fejlesztésre szánt pénzekhez is.

Pártjaink és kormányunk újabb ötlete szerint még büntetni is kell a gazdákat, ha esetleg valamely darab föld parlagon maradna. Az időjárás viszontagságaitól függetlenül. Amíg az országban hét megyét soroltak az aszálysújtottak közé, s ezért valamelyes kártérítésre is számíthatnak, addig pl. Szatmár megyében minden rendben, aszályról nem szól a jelentés. Holott rengeteg példával tudnánk szolgálni ebből a régióból. De az itt élők az elszáradt vetéseikért nem kártérítésre, hanem esetleg tíz-húszmilliós büntetésekre számíthatnak...

Hát ezért mondom: előbb-utóbb kormányunk segedelmével csak padlón leszünk. Jelenleg az erdélyi falvak lakosságának kilencven százaléka él földművelésből, állattartásból, de majd ha sikeresen csődbe mentek az egyéni gazdák, a falusi családoknak nyújt-e megélhetést a "prosperáló" hazai ipar, kereskedelem, bankszektor stb.? Vagy aki teheti, szedi a sátorfáját, s aki marad, majd a polgármesteri hivatalok előtt toporog naphoszszat egy kis szociális segélyért?

Azt hiszem, újra kellene gondolnunk mezőgazdasági stratégiánkat. Ha van.

G. Katona József

nyomtatható változat

Férfivá operáltak egy nőt valahol Magyarországon, és az átalakítás feljogosította a Csaba név használatára. Személyi okmányait jóval az orvosi beavatkozás előtt átíratta, amikor még Ibolyának szólították, de mint kezelőorvosa mondta, ezen nem kell megütközni, hiszen bármit el lehet intézni.

Ugye, milyen egyszerű volt a Magyar Szocialista Munkáspártnak is nevet és nemet cserélni?

No, azért vannak lényegbevágó különbségek. Az MSZMP a korábbi viszony utolsó pillanatáig készségesen lefeküdt Moszkvának, míg Csaba régóta nem szeretkezett a férjével. A rendszer-, köpönyeg- és névváltás után tíz évvel az MSZP elnöke a NATO-val való huncutkodás közben is Varsói Szerződést emlegetett a parlamentben Washingtoni szerződés helyett. Csabával nem fordulhat elő, hogy nőbarátjai fülébe valamelyik korábbi fiúbarátja nevét suttogja. Zsenge bakfiskorától fiú akart lenni, majd felnőttként hosszasan és kitartóan készülődött nemének kicserélésére, hormonkezelésnek vetette alá magát stb., míg az MSZMP a Tanácsköztársaságig visszavezethető történelme során legperverzebb pillanataiban sem álmodozott arról, hogy egyszer eljön az emberiség aranyálma, a létező kapitalizmus.

A helyhatósági választások bebizonyították, hogy a nemtelen párt iránti növekvő tömegimádat nem a közvélemény-kutatók rémálma, Csabáról, az immár legitim férfiúról viszont a társadalom hátborzongással vesz tudomást, társaságban megfagy körülötte a levegő. Hol a méltányosság?

Nits Árpád

nyomtatható változat

GONDOLATOK A REPÜLőTÉREN Álmos utasokkal váltok szót éppen. Az újvilágból érkeztek percekkel előbb. Hogyan szokhatnak vissza a magyar időszámításra? – kérdezik. Harminc órája nem aludtak és fel vannak pörögve. Jó volt Amerikában? – teszem fel a sztereotip kérdést. S a válasz már az arcokról leolvasható. Elég volt egyszer. Be lettünk oltva Amerika ellen. Általuk. A váratlanul kérdezősködő morfondírozni kezd. Még egy-két kérdést is közbeszúr, élve a lehetőséggel. Az a hatalmas ország, mely az élet minden területén készül elnyelni a világot, nem volt képes elkápráztatni az átlag közép-európai utast. Két hét alatt feltűntek gyengéi, melyeket erővel lepleznek, kivillantak sebei, melyeket ügyesen kozmetikáznának addig is, míg remélik, begyógyulnak. Rideg, önmagával megtömött fejű világról kapok képet, egy szorongó világról, melynek a szabadságérzete már-már csupán egy rögeszme. Szabad vagyok, szabad vagyok, demokráciában élek, demokráciában, a legmagasabb fokú demokráciában, mi találtuk ki az egész világ számára – mondogatják önmaguknak is és szoronganak. Ez utóbbit észre sem veszik. Csak akkor jönnének rá, ha valahol megszabadulhatnának tőle. Mint ahogy nem érezzük, hogy a sárgolyó rohan velünk az űrben. Életelemükké vált. A világban jártas amerikai utazó nem saját tapasztalata alapján vélekedik pl. Magyarországról. ő azt mondja, amit beadagoltak neki. Korrupt, intoleráns ország képével riogatja a még fel nem röppenteket. Mikoron pedig saját portájuk gondjaira terelődne a szó, szólni sem mer. Körülpillantgat, mérlegel. Aztán napok után megnyílik annyira, hogy megemlítse, érez valamit, valamiféle nyomást, valami egyirányú szelet, hogy mit kell tenni s gondolni és miről nem ajánlatos beszélni. De már szívén is van a keze és csíkos lobogóját lengeti. Mi, mi, mi. Itt, itt, itt. Nálunk bezzeg, itt igen. Mi tudjuk, mi a demokrácia, az emberi jog, a befogadás, a másság tisztelete stb., stb. Aztán megkéri vendégeit, nehogy merjenek pesti viccet mesélni, olyat, melyben valamely, akármely kisebbség neve előfordul. Szörnyű nagy baj lehetne belőle. Elgondolkodom. Ha én kisebbségi lennék, inkább akarnék ott élni, ahol magukénak éreznek s még vicc is szól rólam. Ismernek. Jó és rossz tulajdonságaimmal együtt. Otthon vagyok. Én is mesélhetek viccet a többségről. Egyszerűen, súlytalanul, az ördögöt nem keresve bármely oldalról is mögötte. Inkább ilyen helyen élnék én. Nem érezném jól magamat ott, ahol írott s főleg íratlan szabályok tiltják mindezt, és ahol mások körülnéznek, mielőtt nevemen neveznének. Ahol félnek tőlem! Közép-Európa és benne mi, így együtt, ahogy vagyunk. Ez kell nekem inkább, s ezt kellene átmenteni az unió kohójába is. Volna mit tanulni tőlünk. Mert nem csak a viszályra emlékezem. És ekkor ötlik fel bennem fájón az is, hogy az irodalmi Nobel-díj kapcsán ismét azt mondják, itt nem tudunk a holokausztról! Az Isten szerelmére, határainkon belül ki lehet az az őrült, aki ezt elhiszi?! Ha akarnánk, sem dughatnánk homokba a fejünket. Ha nem ismernénk el szörnyűségét, akkor sem tudnánk menekülni előle. S nem is akarunk. Aki mást mond, az hazug. Aki más példát említ, az elmeháborodottakat akar általános példaként felmutatni. Az, hogy a minket érintett más szörnyűségeket is szeretnénk tudatunkban, utódaink tudatában megőrizni, nem jelenti emez tagadását. Sőt! Történelmi tudatunkat csak együtt alakíthatják. Aki bármelyiket is ki akarná törölni, lelki nyomorékokat akarna nevelni ebben az országban. Ez pedig nem egyeztethető azzal az egykor ideálisnak indult és történelem által eltorzított, de még talán nem menthetetlen közép-európai tudattal és léttel. Amellyel s amelyben emberként élni jó lenne.

ÉLETKÉP MAGYAR IGAZOLVÁNNYAL Baráti tervező kéz jóvoltából Kalotaszeg és a Székelyföld, vagyis hát Erdély hangulatát idéző leányfalui házamból indulnék a főváros, nagy Budapest felé. Velem szembe idegennek tűnő s mégis ismerős öltözékű, kissé félszeg asszony jön. Látván, honnan léptem ki, megszólít. Éppen utánam érdeklődne. Merre laknék s hol vagyok éppen most, mert úgy hallá, segítséget remélhet tőlem, szorult helyzetében. Én lennék az, mondom, s már oldódik is a szorongás. Jaj, az Isten áldja meg a drága Doktorurat. Engemet maga kezelt kisgyermek koromban, azóta is áldjuk a nevét. Az egész falu emlékszik magára. S mondja, mondja. Aztán egyszerre elakad. Emlékszik, ugye a doktor úr arra, mikor az a részeges román doktor vót a mi diszpenzárunkban? De jólesett, hogy magyar doktort is hívhattunk, ha a szomszéd faluból is, de magyart. Na de most itt éppenséggel furcsa dolgot kellett hallanom... Mikor lakhelye után érdeklődtünk, úgy emlegették, hogy a román doktor, s egy románosra faragott házat írtak le lakhelyéül. Nem először s nem is utoljára, mondom neki, és másra terelem a szót. Régiekről, meghaltakról s néhány még élőről emlékezünk, majd gondjainak megoldását keressük. Az asszony még visszatér a tárgyra. Büszkén veszi elő címeres Magyar Igazolványát. Kicsomagolja keszkenőjéből. Tudja, Doktorúr, most már elővehetem, ha románnak mondanak az öltözékem s szavam járása miatt. De még máshol is hasznát vettem, mióta itt vagyunk. Elgondolkodom. Ott mi voltunk románok közt a magyarok, s íme itt, magyarok között mi lettünk a románok. Magyaráznám néki, hogy az őt útbaigazító meg a sok más nem hibás ezért. Nem tanulták meg az ellenkezőjét. Bár az utóbbi években lett volna erre mód. De a régi reflexek nem oldódnak, gondolom, s ezt pláne nem mondom. Mi más lenne az oka annak, hogy most éppen a Kossuth térre igyekeznék, ahol népes családommal akarunk részt venni a két választási forduló közötti népgyűlésen. Régi-új ismerősömtől elbúcsúzván, kocsimba szállok, hogy unokáimhoz menjek s onnan tovább a térre. A hatalmas tér s a környező utcák tengernyi emberrel vannak tele. Csend, rend, nyugalom honol. A tömeg halk, az öregeket és gyermekeseket udvariasan, gondosan segítgetik megfelelő helyhez jutni. Ahogy mondani szokás: jóarcú emberek. Sok ismeretlen s egy-egy ismerős. De rám mosolyog egy szép cigány emberpár is. Kezükben nemzetiszínű zászló. Tiszták, takarosak. Ismerősök mellett állunk meg. Beszélgetünk és nézzük, hallgatjuk a műsort. Szomszédságunkban manapság ritkán látható falábú ember áll. Szép metszésű arcát, egyenes tekintetét le nem veszi az emelvényről. Csak egyszer, mikor egy könnycseppet morzsol el a szeme sarkában. Ekkor aláírásgyűjtők érkeznek. Kérik, hogy mindenki a nevét, lakhelyét, igazolványszámát is írja oda. Csak így hiteles. Határon túli magyar aláírhatja-e, kérdezi a falábú. Igen, bátyám, felel a fiatalember, de valamiféle igazolványszám kellene mellé. Hát erre való lenne a Magyar Igazolvány, kérdi a férfi. Természetesen, válaszol a fiatal. Akkor elnézést kérek, azonnal viszszajövök aláírni. A férfi elsántikál a közeli szoborig, a tömegen készségesen átengedik. A szobor mögött leül a talapzatra. Leoldja falábát s annak egy rejtett zugából előveszi legnagyobb, féltve őrzött kincsét. A Magyar Igazolványt. Aztán visszasántikál. Bocsánatot kér, de hát a mai világban vigyázni kell a fontos dolgokra. Könnyen lába kél. Aztán aláír. Ott állunk dermedten. Mindenki a jelenetet nézi. Én is. És arra gondolok, hogy íme, még egy román...

Ui. A napokban hívták fel a figyelmemet arra, hogy az 1989-es forradalmi események során Kézdivásárhelyen meglincselt, gonoszságáról ismert, népnyúzó román milicista tiszt ártatlan magyarokat börtönbe juttató fia is kiváltotta a Magyar Igazolványt, lévén anyai ágon magyar származású. Döbbenetes.

Szász István Tas

nyomtatható változat

Katasztrófafilmeket meghazudtoló eseményekre figyelt az elmúlt héten a világ: a Bali szigeti robbantás után, melyben közel kétszáz ausztráliai lelte halálát, a Washington környéki sorozatgyilkostól rettegett az amerikai főváros, Moszkvában pedig minden idők egyik legvéresebb túszdrámája zajlott. Majdnem biztos, hogy a letartóztatott színes bőrű és tizenhét éves cinkosa ölt meg ötletszerűen tíz embert és sebesített meg hármat. Virginia államban állítják őket törvény elé, mert ott nemcsak létezik a halálbüntetés, de végre is hajtják.

Telt házas színházat ejtett túszul félszáz halált megvető muzulmán (csecsenek, arabok), követelve az orosz csapatok kivonulását Csecsenföldről, szombat hajnalra adva ultimátumot. Két antiterrorista kommandó ideg-, szív- és légzésbénító gázzal ütött rajtuk a túszok kivégzésének megkezdése előtt, ám a tűzharcban nemcsak a terroristák zöme vesztette életét, hanem száznál is több ártatlan túsz. Hétszáz fogva tartottat sikerült kimenekíteni, sokuk állapota viszont kritikus a gázmérgezés miatt. Putyin elnök bocsánatot kért az áldozatok hozzátartozóitól, de a hatóságok egyelőre nem hajlandók közölni a használt vegyi fegyver pontos mibenlétét.

Hegyimentők, a nagyváradi és marosvásárhelyi gyorsmentők segítettek felszínre hozni azt a magyarországi barlangászt, aki a Bihar hegységben járt szerencsétlenül, lábát törve és több mint harminc órát bent rekedve egy föld alatti járatban. Busteni-ben is több turista szorult segítségre, mivel az időjáráshoz és a hegymászáshoz nem megfelelően öltözködve vágtak neki az útnak.

Európa jövőjéről tartottak szimpóziumot Bukarestben a kontinens szociáldemokrata pártjainak képviselői, akik Nastase sikersztorijára azzal válaszoltak, hogy csakis a jobb- és baloldali váltókormányzás vezethet tartós, ütemes fejlődéshez. Brüsszelben közben döntöttek az EU 2004-es tízes bővítéséről, Romániát és Bulgáriát pedig együtt említették – 2007-re. A bolgárok nemrég még ódzkodtak ettől a tandemtől, de úgy látszik, szorosabb együttműködésre kényszerülnek ezután.

Kitört a jogállami demokrácia Nagykárolyban: egy önkormányzati képviselőt neveztek ki a város tulajdonában lévő közüzemek igazgatójává. Ebbéli minőségében tehát az illető maga dönt, maga hajtja végre a saját döntéseit és vélhetően önmagának is tartozik elszámolni a köz ügyeivel.

Robbant egy – jelképes – bomba a kormány táján is: letartóztatták az egyik kormánytanácsost súlyos korrupciós váddal és azt a nőt is, akiről már hetekkel ezelőtt kiderült, hogy nemcsak SAPARD-pénzeket nyúlt le, de busás jutalék fejében jóval áron alul játszotta két olasz kezére a zsombolyai állami gazdaságot. S hogy a világ számára teljesebb legyen a kép, újra szellőztetik a Felekezetek Nemzetközi Bankja (BIR) körüli disznóságokat. A látványos letartóztatásoknak viszont egyre kevesebben dőlnek be, mivel elég csak szertetekinteni, hogy mindenütt lássák: az igazi nagy halak vígan úszkálnak a zavaros vizekben.

Molnár Judit

nyomtatható változat

Pénteken a kolozsvári unitárius püspökség imatermében előadásokat tartottak az RMDSZ egykor alapvetőnek hitt dokumentumáról. Megnyitó szavaiban Kónya-Hamar Sándor képviselő, a rendezvénysorozatot lebonyolító Kolozs megyei szervezet elnöke emlékeztetett arra, hogy 10 évvel ezelőtt ugyanebben a teremben fogadták el a Kolozsvári Nyilatkozatot. Ezután Pap Géza, az erdélyi református egyházkerület püspöke imával áldotta meg a tanácskozás részvevőit. Felolvasták Németh Zsoltnak, a magyar országgyűlés külügyi bizottsága elnökének üzenetét, amelyben többek között hangsúlyozta, hogy a napi küzdelmek közepette néha meg kell állni, körül kell nézni, merre haladunk, és erre az ünnepi megemlékezések jó alkalmat szolgáltatnak. Ezután megkezdődtek az előadások.

Az alaphangot Kónya-Hamar Sándor ütötte le, amikor tömör előterjesztésében feltette a kérdést: mi történt az eltelt tíz évben, mi valósult meg a Kolozsvári Nyilatkozatból? Helyzetértékelésének öszszegzéseképpen eljutott napjainkhoz, amikor a "kis lépések nagy léptékben való bemutatásának" lehetünk tanúi.

Tőkés László sajnálattal állapította meg, hogy sokan a párhuzamos rendezvényt, a Marosvásárhelyen zajló SZKT-ülést választották. Emlékeztetett arra, hogy 10 évvel ezelőtt Tokay György riogató beszédében véráldozatot helyezett kilátásba abban az esetben, ha elfogadják a Kolozsvári Nyilatkozatot, mégis megszületett a konszenzus, mert annak idején senki sem mert azok ellen szavazni, akik láthatatlanul az autonómia-nyilatkozat mellett álltak egész Erdélyben. Akkor az egység a tartalomban nyilvánult meg, mostanra megmaradt a forma, a cinkossággá fajult érdekszövetség. A Kolozsvári Nyilatkozathoz vissza kell térni, mert az a megújhodást jelentő örökség, mondjon valaki ennél jobbat, ha tud – hangsúlyozta a tiszteletbeli elnök.

Szabó Tibor a Határon Túli Magyarok Hivatalában eltöltött tíz esztendő tapasztalatairól most magánemberként beszélt. Szerinte ez az évtized három időszakra osztható. A 90-es évek elején a Kárpát-medencei magyarok szervezetei megfogalmazták autonómiatörekvéseiket, amelyeknek kedvezett a nyugati politikai hangulat. Ekkor fogadták el az Európa Tanács 1201-es ajánlását a nemzeti közösségek önkormányzatáról. Ezután visszakozás következett, mert például a francia politikusok a gyarmati korban áttelepült arabok, a németek a letelepedett török vendégmunkások követeléseitől tartottak. Ugyanakkor a Magyarországon hatalomra került első MSZP–SZDSZ-kormány, valamint az egyes szomszédos országokban kormányzási szerepet vállaló magyar szervezetek politikája a többséggel való egyezkedést részesítette előnyben. A harmadik szakasz 1998 után következik, amikor megalakult a Magyar Állandó Értekezlet, amely kívülálló erőktől nagyrészt függetlenül képes dönteni a magyar nemzet ügyeiben.

Borbély Imre előadásában hangsúlyozta, hogy Markó Béla a Kolozsvári Nyilatkozat teljesítésére kapott megbízatást a brassói kongresszuson, de abból semmit sem valósított meg. 1995-ben nyíltan szembeszegült a nyilatkozattal, 1996-ban, a kormányba lépéskor végképp jegelte az autonómiatörekvéseket, lemondott az önálló erdélyi magyar külpolitikáról, az állami magyar egyetem feltételéhez kapcsolódó ultimátumának visszavonásával az érdekvédelmet is feladta. Azóta az RMDSZ a román politikai akarat közvetítője a magyarság felé. Ezt többek között azért teheti – hangsúlyozta az előadó –, mert kizárólagos hatalommal rendelkezik a szövetség pénzügyei felett.

Csapó I. József többek között a romániai magyarság önmeghatározásának fontosságáról beszélt. A nemzeti közösség fogalma ellen 1993-ban az RMDSZ tekintélyes személyiségei emelték fel szavukat, és így maradt ugyanolyan kisebbség a magyar, mint a nyugati világ bevándorlóinak, vendégmunkásainak tömege. Eddig az autonómia igénylésének számos lehetőségét kihagyta az RMDSZ. Az utolsó hajó Csapó szerint az EU-integráció.

Patrubány Miklós előadásában arra emlékeztetett, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadása után az autonómia ellenzői a brassói kongresszusig látszólag feladták állásaikat, de a valóságban azt tették, hogy amit nem tudtak megakadályozni, annak élére álltak. Nemsokára koncepciós támadásba lendültek Cs. Gyimesi Évával az élen az RMDSZ olyan vezetői ellen, akik őszintén támogatták a Kolozsvári Nyilatkozat megvalósítását. Begyűrűzött a magyarországi szabaddemokrata ideológia, Kolozsváron megalakult az annak megfelelő platform, és a visszakozásban súlyos politikai hibákat követtek el az erdélyi magyarság ellen. Patrubány ezek között említette az oktatási autonómiát szolgáló törvénytervezet feladását, semmibe véve a népszavazással felérő ötszázezer aláírást.

Borbély Zsolt Attila a belső választásokra tett kísérleteknek és akadályozásuknak történetét elevenítette fel egészen napjainkig, "a bukaresti rögtönítélő bíróságnak" az SZKT napirendi pontjaihoz igazodó döntéséig. Hangsúlyozta, hogy a közvetlen választások megszervezése napjainkban is jelentős előnyökkel járna. Áthidalná a szakadékot a tagság és a vezetőség között, megvalósítaná a reális pluralizmust, a magyar politikai akarat megnyilvánulását Bukarestből Erdélybe helyezné át.

Szilágyi Zsolt többek között arról beszélt, hogy miközben az RMDSZ vezetősége türelmetlenül szervezi önmaga újraválasztását, egyre inkább teret veszít. Az egyházak például – mint nehéz történelmi időszakokban máskor is – már átvették a külpolitikai cselekvés funkcióját, amikor arra kérték az illetékes európai intézményeket, hogy halasszák el Románia integrációját, amíg nem rendezi az egyházi vagyon visszaszolgáltatását. Szónoki kérdéssel fejezte be előadását: Románia uniós betagolódása során ki fogja képviselni az erdélyi magyarságot? Hozzátette: az RMDSZ nem tényező a külpolitika terén.

Borsos Géza a Székelyföld segélykiáltását tolmácsolta. Szerinte felborult a tájegység erkölcsi értékrendje, bomlásnak indult társadalma. Fogy a népessége, letargikus állapotba kerültek az otthon maradottak, felgyorsult a románosítás üteme, gazdaságilag tehetetlenné, kétes figurák kiszolgáltatottjává válik a térség lakossága.

A hallgatóság sorából felkiáltó Boér Ferenc színművész kérdésére, hogy mi a teendő, Toró T. Tibor igyekezett volna válaszolni, de tekintettel az idő előrehaladtára, csak annyit mondott: alternatívát kell állítani a román hatalmi körök által körülhatárolt kisebbségi politikával szemben. Ilyen értelemben hívta fel a figyelmet az összejövetelen bemutatott Amire felesküdtünk Isten és ember előtt – A Kolozsvári Nyilatkozat 10 esztendeje című kötetre, amelyben szerinte jó néhány válasz megtalálható.

Szombat délelőtt a sétatéri színházban folytatódott az emlékeztetés az RMDSZ eredeti programjára. A hátteret Amire fölesküdtünk Isten és ember előtt felirat uralta. A rövid művészi műsorban Sebesi Tünde népdalokat énekelt, Sebesi Karen Attila Kós Károly Kiáltó szó című írásából olvasott fel részleteket, Boér Ferenc elszavalta Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, majd a Zurboló együttes előadása következett. Kónya-Hamar Sándor bemutatta II. Rákóczi Ferenc egyenes ágú leszármazottait, akik Franciaországból, illetve Amerikából érkeztek Kolozsvárra, hogy az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseit támogassák. Kónya keserűen állapította meg, hogy elég sok helybéli sem vette ehhez a fáradságot.

Beszédében Tőkés László kiemelte: 10 év után újabb kísérletet kell tenni az RMDSZ-politika hibáinak kiigazítására a belső önrendelkezés útján, szemben az önfeladás politikájával, mert ami 1989 óta történik, az Trianon új korszaka. Az erdélyi magyarságnak Béke Nobel-díjat kellene adni – mondta a tiszteletbeli elnök –, türelménél, ahogyan szenvedéseit viseli, talán csak bárgyúsága nagyobb. Ennek felismerése helyett folyik a sikerpropaganda, az egység- és békedemagógia, miközben román demokraták is kétségbe vonják az RMDSZ-vezetőség feltétlen kormánytámogatásának helyességét. Somai József a civil társadalmi szervezetek tevékenységét összehangoló szövetségek létrehozásának szükségességéről tartott előadást, hivatkozva a nemzetközi tapasztalatokra, amelyek különösképpen fontosak egy nemzeti kisebbség esetében. Jakab István a Magyar Ifjúsági Tanács tapasztalatai alapján kijelentette: belső demokrácia helyett belső diktatúra uralkodik az RMDSZ-ben, a MIT-et azért lökték ki az SZKT-ból, mert más véleménye van. A fiatalok ezért is tartják fontosnak a visszatérést a Kolozsvári Nyilatkozat szelleméhez. Toró T. Tibor szerint jelenleg annak vagyunk tanúi, hogy az óriáskígyó emészti az elefántot, az érdekvédő szervezet fojtogatja saját társadalmát. A megemlékezésre szóló meghívók kézbesítése során szomorú tapasztalatokat szerzett. Képviselőtársa azzal mentette ki magát, hogy nem szeretne feketelistára kerülni, mert akkor bezárulnak előtte a minisztériumok, és választóinak nem képes kijárni bizonyos dolgokat. Polgármester ismerőse, aki lélekben szintén a Kolozsvári Nyilatkozat mellett áll, attól tart, hogy ha a "nagyok" megorrolnak rá, települése elesik a megyei költségvetés kiutalásaitól, egy megyei elnök pedig a Communitas Alapítványtól remélt juttatást féltette. Felsorolásában újságszerkesztőig jutott el, aki a meghívást nem közölte, mondván, hogy a lap így is nehéz anyagi helyzetben van. Ne hagyjuk tovább épülni a félelem falát – vonta le a következtetést Toró.

Kövér László, a Fidesz–Magyar Polgári Párt elnökségi tagja azzal kezdte beszédét: Magyarország politikai kultúrája felzárkózott a romániaihoz, de ebben nem vagyunk egyedül. A környékbeli népek szeretnek felejteni, elnyomóikat visszaválasztják a hatalomba. A polgári kormány megkezdte a határon túli kis magyar világok megteremtését, amelyekben jó élni, és még nem lehet biztosan tudni, hogy az új kormány hajlandó-e folytatni ezt az építést. Mivel a kommunisták nem hisznek az örökkévalóságban, nem tudnak 100 napoknál tovább számolni. Az előjelek más szempontból sem jók. A szocialisták megváltoztatták a Magyar Állandó Értekezlet összetételét, lefejezték a Határon Túli Magyarok Hivatalát, megfosztották szakembereitől. Az erdélyi magyarság harcát magának kell megvívnia, de maga mögött tudhatja Magyarország támogatását. Ez alatt nem 49 vagy 51 százalékot, nem pártokat kell érteni – hangsúlyozta Kövér –, hanem magát az anyaországot, annak polgárait.

A tájegységeket képviselők sorában felszólalt Tóth József (Szamos vidéke), Fodor Imre (Maros megye), Vekov Károly (Kolozsvár), Sípos Miklós (Szatmárnémeti), Farkas Csaba (Székelyudvarhely), Árus Zsolt (Gyergyószentmiklós).

Végezetül felolvasták és a megjelentek elfogadták a Kolozsvári Üzenet című dokumentumot.

A jubileumi rendezvénysorozat szombat délután istentisztelettel zárult a kolozsvári Szent Mihály-templomban, ott, ahol tíz évvel ezelőtt hatalmas tömeg jelenlétében, az akkori RMDSZ-vezetőség hiánytalan részvételével a romániai magyarság képviselői "Isten és ember előtt" felesküdtek a Kolozsvári Nyilatkozatra. A jóval szerényebb mostani rendezvényt is Czirják Árpád kanonok, érseki helynök nyitotta meg, igét hirdetett Kovács Attila evangélikus teológiai tanár és Ötvös József, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora.

Nits Árpád

nyomtatható változat

SZKT–SZET

A helyszín időnkénti váltogatására vonatkozó javaslat ellenére Markó Béla szövetségi elnök ismét csak Marosvásárhelyre hívta össze a Szövetségi Képviselők Tanácsa és a Szövetségi Egyeztető Tanács újabb közös ülését. A Kultúrpalota nagytermében csak mutatóban voltak láthatók a belső ellenzék képviselői, akiknek zöme ezúttal inkább az autonómianyilatkozat elfogadásának tizedik évfordulóján tartott kolozsvári rendezvényeket tisztelte meg jelenlétével. A Markó-vonal képviselői emiatt obstrukcióval, a Kolozsvári Nyilatkozatban megfogalmazott elvek kisajátításával vádolták meg őket. Feltűnő volt az is, hogy míg máskor a csúcsvezetőség hívei nem siettek példás jelenlétet produkálni, most kifogástalanul működött a pártfegyelem: senki sem mert igazolatlanul hiányozni, nehogy pártütéssel vádolják.

A Reform Frakció indítványát, miszerint csak a belső választások lebonyolítása után hívják össze az SZKT-t, a pénteken tartott Egyeztető Kerekasztal elutasította. Áldását adta viszont három újabb platform – a Romániai Magyar Vállalkozók Platformja, a Romániai Magyar Nők Fóruma, valamint a Demokratikus Új Baloldal – megalakulására. A Keresztény-Nemzeti Frakció esetében a döntést a következő ülésre halasztotta. Egyes vélemények szerint Markóék a platformok számának ilyen mértékű felduzzasztása által kettős célt követnek: egyfelől a pluralizmus hamis látszatát keltik, másfelől pedig a Reform Tömörülés súlyát próbálják csökkenteni.

Markó Béla politikai tájékoztatójában elsőként az autonómianyilatkozat évfordulója alkalmából szervezett kolozsvári rendezvényekre tért ki, szájhősködéssel, a tettek vállalásának elmulasztásával vádolva a belső ellenzéket. "Lehet, hogy mások többet beszéltek róla, mi viszont többet tettünk az autonómiáért" – mondta a szövetségi elnök, miután ismét előállt az RMDSZ által az utóbbi tíz esztendőben elért eredményekről szóló listával. Arról persze nem esett szó, hogy ez az eredménylista nagyrészt a mindenkori román hatalom által saját, jól felfogott érdekében vagy nemzetközi nyomásra tett engedményeket tartalmazza. A tiszteletbeli elnök által indított pert megpróbálta erkölcsi síkra terelni, de nem szólt az RMDSZ által magyarok ellen indított perek, óvások erkölcséről. ő senkit soha nem perelt be – mondotta, ezzel önmagát az egész RMDSZ-szel azonosítva. Beszédének nagy része Tőkés László címére fogalmazott leckéztetésből állt, tiszteletlen, minden eleganciát nélkülöző modorban. A stílus helyenként elmúltnak hitt pártállami idők gyűléseire emlékeztette a hallgatóságot. A szövetségi elnök felváltva adott tanúbizonyságot kicsinyes sértődöttségről és fölényes arroganciáról, ugyanakkor beszédéből ismét egyértelművé vált – ha eddig ez nem lett volna világos –, hogy ma már az RMDSZ-ben a két tábor kétféle igazságot hangoztat és kétféleképpen emlékezik. Vagyis mindegyik fél szerint a másik hazudik, vagy legjobb esetben rosszul emlékszik. A szombati SZKT-n viszont csak az egyik félnek volt módjában egyvégtében hangoztatni a saját "igazságait".

Mert a Markó által megütött alaphangot folytatva a Marosvásárhelyen felszólalók többsége élesen elítélte Tőkés Lászlót, amiért a román igazságszolgáltatáshoz fordult az RMDSZ ellenében, de olyan is akadt, aki ’89 utáni egész politikai tevékenységét megkérdőjelezte. Végül azt is kilátásba helyezték, hogy a soron következő kongresszuson – amelynek immár nemcsak az időpontja (január 31-étől február 2-áig tart majd), hanem a helyszíne (Szatmárnémeti) is ismeretes – felülvizsgálják majd, van-e szükség a tiszteletbeli elnöki tisztségre. Néhányan védelmükbe vették a püspököt, volt, aki ki is merte jelenteni: bolsevik gyűlés benyomását kelti benne az, ami a helyszínen történik, de olyan is volt, aki miután tiltakozott a Markó minősítései ellen, figyelmeztette a szövetségi elnököt: túlsúlyuk révén ugyan bármikor leszavazhatják, legyőzhetik a másként gondolkodókat, de vigyázzanak, a győzelem könnyen pirruszinak bizonyulhat, s nem a legyőzöttnek, hanem a győzőnek lehet jaj.

A továbbiakban Takács Csaba ügyvezető elnök és Kelemen Hunor SZET-elnök felolvasták a magyar közösségnek szánt költségvetési támogatások elosztásáról szóló jelentésüket – írásos dokumentumok hiányában mind a képviselők, mind a sajtó érdektelenül követte az adatok felsorolását, ellenőrizni, megkérdőjelezni nem lehetett semmit –, majd Markó Attila számolt be nagyon vázlatosan az általa elnökölt Szabályzat-felügyelő Bizottságnak az utóbbi három évben kifejtett tevékenységéről. Az utolsó napirendi pontként a kongresszusi előkészületek menetrendjét illető kérdésekben döntöttek a képviselők.

Sz. L.

nyomtatható változat

– Hol érte önt az 1956-os forradalom és szabadságharc?

– Harmadéves teológus voltam Kolozsvárott. Talán tiszteletbeli doktori címet kellene adományozni annak a helyiségnek – amely ma már egészen más célokat szolgál a teológián –, mely akkor és még jó darabig ifjúsági klub volt. Ott hallottuk – természetesen nem minden előkészítés nélkül, hiszen hónapok óta a levegőben volt –, hogy valami készül. A moszkvai pártkongresszus és sok más mutatta, hogy enyhülés, változás és szabadabb véleménynyilvánítás korszaka következik. Október 23. este, az a bizonyos kedd este ott talált sokunkat, ott szorongtunk a rádió körül a kis klubhelyiségben. Ott hallgattuk az első tudósításokat arról, ami a műegyetemen történt, a budapesti ifjúsági megmozdulásokról, Gerő Ernő szónoklatáról és meneküléséről, hogy aztán hetekig ki se mozduljunk a rádió mellől.

– A rádió volt az egyetlen információforrás a magyarországi eseményekről?

– Azokban a hetekben csak a rádió, akár a Szabad Kossuth Rádióra, akár a Szabad Európa Rádióra vagy az Amerika Hangjára gondolok. Ami a helyi sajtót illeti, igyekeztek kihasználni azt, hogy ugyanazokban a hetekben amerikai és brit invázió volt a Szuezi-csatornánál. Még azok a szovjet katonák is, akiket Magyarországra, a forradalom elfojtására vezényeltek, Szuezt és Afrikát keresték félrevezetettségükben. Az egyetemeken, így a teológián is, tiltakozó nagygyűléseket rendeztek, ahol Szuez megszállása ellen kellett tiltakozni, és a magyar ún. "ellenforradalom" ellen is. Egybemosták a kettőt... Mi, teológusok a magunk módján tiltakoztunk a megszervezett nagygyűlés ellen. Ahányan csak lehetett, elhagytuk az épületet. A kapusszobában a központi kapcsolótábla biztosítékait kicsavartuk, zsebre vágtuk és magunkkal vittük a városba. Sötétben hagytuk az épületet. Gyertyafénynél kellett megtartani a tiltakozó gyűlést, igen kisszámú hallgató előtt. A helyi napilap, az Igazság másnap beszámolt a nagygyűlésről, ebből felvásároltunk amennyit csak lehetett, és a teológia első emeletének folyosóján elégettük.

– ’56-nak a szelleme hogyan és milyen formában gyűrűzött be Erdélybe? Hogyan lehetett érzékelni, hogy forradalom van Magyarországon?

– Egyrészt a tehetetlenség, másrészt tettük, amit lehetett. Megkoszorúztuk a Házsongárdi temetőben a magyar írók sírjait, összegyűltünk, énekeltünk mellettük. Elmentünk a legkorábban letartóztatottak törvényszéki tárgyalására. Ezt mind úgy éltük meg, mint lehetséges tiltakozást, tüntetést. Személyesen pedig az volt a bűnöm, amiért később 14 évi kényszermunkára ítéltek, hogy a Pesten elesett két teológus meggyászolása jeléül két hétig mindannyian gyászszalagot viseltünk, én magam vásároltam a doboz gombostűt és a tíz méter fekete szalagot. Azóta sem járok vásárolni, ha ezt ilyen súlyosan büntetik…

– Lehet tudni, hány református lelkipásztort, illetve teológust ítéltek el különböző kirakatperekben?

– Vannak természetesen pontosabb és megbízhatóbb statisztikák is. Mi akkor a börtönben – mert időnk az igazán volt rá – úgy számoltuk, hogy egyszerre, egy időben 43 református lelkész vagy teológus volt ítélet alatt. Ennél sokkal nagyobb volt az arány az unitárius testvéreinknél, akiknél nem 5–10, hanem legalább 50 százalékos volt a lelkészek elítélésének aránya.

– Most, annyi évtizeddel a forradalom után hogyan gondol vissza az ’56-os eseményekre mint olyan valaki, aki személyesen is érintve volt?

– Az első gondolatom mindig a fájdalom, hogy sok egykori fogolytársam már nincs itt, hogy beszámolhasson. Ha csak azt veszem számba, hogy a börtönévek – dupla idézőjelbe teszem, ha kell – legkellemesebb időszaka a szamosújvári 71-es cellában, az ún. "papi szobában" eltöltött egy és negyed év volt, de egykori itteni rabtársaim közül szinte magamra maradtam... Benedek Ágoston unitárius barátomon és szolgatársamon kívül más nem is jut eszembe, hogy él-e még az akkoriak közül. Az első gondolatom tehát a fájdalom. A második pedig az a nagyon fájdalmas elégtétel, hogy 1997. október 22-én az Országház Munkácsy-termében Göncz Árpád köztársasági elnök kezéből átvehettem az ’56-osoknak járó emlékérmet, amelyben meg nem érdemelt szép szavakkal dicsér az egész magyarságot jelentő magyar állam azért, amit ha nem is tettem, de éreztem mindannyiunk nevében.

– Milyen üzenetet kell kisugároznia ’56-nak azon fiatalok számára, akik ma csak filmhíradókból, illetve beszámolókból, a történelemkönyvek lapjairól értesülnek arról, hogy mi is történt?

– ’56 mindenképpen a magyarságnak a hatalmas eseménye, történelmi sorsfordulója volt. Ezért ebből indulok ki. ’56 rádöbbentette, vagy rá kellett volna döbbentse a magyarságot arra, hogy magyar nem attól vagyok, hogy utánzom Nagy-Európát, hogy utánzom a francia felvilágosodást, hogy utánzom a holland vagy német liberalizmust. Magyar attól vagyok, hogy Szent István király kora óta keresztény vagyok. És azt az elrabolt kereszténységet, azt a hittudatot, amiből a magyarságom felépült, azt próbálta ’56 visszaadni. Azt próbálják mindannyian visszaadni, akik ma is ’56 szellemében szeretnének gondolkodni és cselekedni. Szomorú, hogy azok, akik a másik oldalon álltak, azok is a kezükben tarthatják ma a kormányrúd egy-egy darabkáját…

Fábián Tibor

nyomtatható változat

56-os dokumentum

Fájdalmas megdöbbenéssel hallgattuk a magyar rádiónak ama hírközlését, hogy Budapesten sötét lelkű, mindenre elszánt ellenforradalmár bandák fegyveresen törtek a népi hatalom ellen: hogy ezek a bandák az egyetemi ifjúság és a lakosság békés tüntetését felhasználva, a dolgozó nép jelszavait, Kossuth és Petőfi nevét bemocskolva, jóhiszemű fiatalok félrevezetésével, rablással és gyilkolással próbálták elpusztítani nehéz esztendők alkotó munkájának eredményeit.

Azokban a tragikus órákban, amikor a magyar nép legjobb fiai, a szocializmus ügyéhez hű kommunisták és párton kívüliek, katonák és ifjú munkások vérük hullatásával védték a népi hatalom rendszerét, lélekben velük voltunk, életükért aggódtunk, de egy pillanatig sem volt kétséges számunkra, hogy a magyar nép, amely fél évezredes rabság után a szocializmus felépítésében találta meg társadalmi és nemzeti szabadságának teljes biztosítékát, hű marad önmagához, nemes eszményeihez.

Mi, a Magyar Autonóm Tartomány írói, minden becsületes dolgozóval együtt mélységesen elítéljük azokat, akik a fosztogatásban nem átallották Petőfi nevét a szájukra venni. Ugyanakkor bízunk abban, hogy a magyar nép az ellenforradalmi szennyáradat eltakarításával kommunista pártjához, új kormányához, forradalmi hagyományaihoz híven újult erővel folytatja a szocializmus építését.

Az RNK Írószövetségének Magyar Autonóm Tartományi Fiókja Igaz Szó szerkesztősége

nyomtatható változat

Tóth Ilonáról az ’56-os megemlékezések sorában nemcsak megemlékeztek, hanem elvitatkoztak. Vajon tényleg ártatlanul...? Vajon nem lehetett valami vaj a fején...? – kételkedtek egyes történészek, mi pedig kézügybe helyeztük a távirányítót, hogy idejében megszakítsuk a kapcsolatot a Duna-tévével, mielőtt a balliberális sajtóból ismerős szitkok elhangzanának az Orbán-kormány címére, amely úgymond gyilkosnak állított szobrot.

A történészek odáig éppen nem jutottak el, viszont amikor a vita egyik jóérzésű részvevője a korabeli sajtóban megjelent forgatókönyvek és az ügyészi dörgedelmek közötti gyanús hasonlóságokat firtatta, balosabb kollégája azzal cselezte ki, hogy újságírói fantáziálásoknak nem szabad jelentőséget tulajdonítani.

És a közelben senki sem akadt, aki emlékeztette volna a nézőket, hogy az újságírók abban az időben nem fantáziálhattak. Akkoriban a létező szocializmust építtető párt székházából az újságok menetrendszerűen megkapták a részletes útmutatásokat. Például a Szabad Népben és a Népszavában ugyanakkor kezdődött meg a tavaszi mezőgazdasági kampány, mint később a Népszabadságban. Tóth Ilona rémtörténetének előzetes megszellőztetése a sajtóban éppen azt bizonyítja, hogy azt a megtorló gépezet találta ki és pártfeladatként küldte el a szerkesztőségeknek és a bíróságnak.

Kár, ha ezek az apró árnyalatok kiesnek a történelmi tudatból. Ha a történészek nem emlékeztetnek a kézi vezérlés primitív, visszataszító gyakorlatára, az suttyomban tovább él, anélkül hogy kiváltaná legalább a szavazópolgárok jobbik felének az ellenérzését. A társadalmi felejtésnek tulajdonítható, hogy a Fidesz és az MSZP elnökeinek tavaszi kampánycsörtéjében Kovács László elszólását saját magán kívül alig néhányan vették észre. Azt mondta, hogy a Fidesz-kormányzat egyik piszkos ügyének megszellőztetése másnap várható a Népszabadságban, majd meglátják, nagy lesz a meglepetés, éppen szólt is az újságíróknak, hogy... Ekkor hirtelen elnémult és jó ideig olyan sandán pislogott, mintha odacsinált volna. Rádöbbent, hogy túlfecsegte magát. A nyilvános vita közönségéből többen hangosan felnevettek. De nem elég sokan. Nem vették észre elegen, hogy a Fidesz kivégzésére a forgatókönyvet az MSZP-sajtó számára épp úgy a párt megfelelő ügyosztályán írták, mint annak idején Tóth Ilona halálos ítéletét.

Bizonyos sajtótermékeknél az újságírói fantázia tartós hiányára a mi tapasztalatunk alapján is következtethetünk. Az MSZP-hez és SZDSZ-hez közel álló RMDSZ-körök viselt dolgairól sohasem lódul meg a balliberális magyar sajtó képzelőereje, de amikor Tőkés László, a Reform Tömörülés vagy a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal még ki sem gondol valamit, annak az állítólagos következményeiről rögtön televisítják a közhangulatot, és gondoskodnak arról, hogy a pártfeladat alól kibújni nem tudó vagy nem akaró erdélyi lapok is közöljék a gyalázkodásokat. Ezeknek a sajtóanyagoknak a forrását sajnos az erdélyi újságolvasók sem mindig ismerik fel, és az útmutatásra szerkesztett újságok vevői maradnak. Mintha itthon is működne a történelmi emlékezettörlés.

Nits Árpád

nyomtatható változat

Sass Kálmán tiszteletére a Gálospetri Református Egyházközség és a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság október 6-án emléktáblát helyezett el az érmelléki falu református templomának falán. Ugyanakkor Kéri Gáspár emlékszobát rendezett be a kommunista diktatúra áldozatául esett lelkipásztor emlékére, amelyet ugyanaznap avattak fel.

Sass Kálmán 1904. április 17-én született Gálospetriben, kisbirtokos családból. Iskoláit a máramarosi, nyírbátori, majd a nagykárolyi piarista gimnáziumokban végezte, a kolozsvári teológiai főiskolán diplomázott. Két évig tartó németországi és svájci tanulmányúton vett részt, ahol egy sor nemes eszmét tett magáévá. 1931 után Sulyok István váradi püspök káplánja. 1932-ben a mezőtelegdi református egyházközség lelkészi hivatalába hívták, ahol példás munkát végzett az ősi templom rendbetételén, megalakította a nőszövetséget, legényegyletet, bibliakört. Megírta Mezőtelegd történetét. 1936-tól Érmihályfalva református lelkésze, több mint húsz évig. Itt kölcsönkönyvtárt alapított, megszervezte itt is az összes belmissziói alakulatot. A háború alatt is a magyarság sorskérdései foglalkoztatták. A hitben és a magyarsághoz való ragaszkodásban látta a megmaradás legfőbb esélyét.

1945 után megalakította a Magyar Népi Szövetség érmihályfalvi fiókját, amelynek elnöke lett. Később rá kellett döbbennie, hogy a Magyar Népi Szövetség a Román Kommunista Párt egyik fiókszervezetévé vált. Sass Kálmán lelkészi közösségszervező munkássága, páratlan tekintélye, népszerűsége az Érmelléken vörös posztó volt a hatalom számára. 1947-ben letartóztatják fasiszta magatartás, izgatás, szabotázs jogcímén. Mivel 1944-ben az Érmihályfalva környékén elesett partizánokat tisztességesen eltemette, Maléter Páltól két köszönőlevelet kapott. Ez mentette meg a további börtönbüntetéstől, de 1957-ben, az 1956-os magyar forradalom leverése után ugyanezek a levelek lettek a végzetes bizonyítékok ellene.

1957. február 5-én tartóztatták le. Több mint egy éven át vallatták, kínozták, melyről Balaskó Vilmos lelkipásztor, volt cellatársa számolt be. Államellenes fegyveres összeesküvéssel, hazaárulással, az önálló Erdély létrehozására irányuló lázítással, felbujtással, a szocialista államrend elleni szervezkedéssel, a magyar ellenforradalommal való szolidaritással és kapcsolattal, röpcédulák készítésével és terjesztésével, románellenességgel vádolták. A koholt vádak alapján egy döbbenetes koncepciós perben ítélték halálra a kommunista önkénynek kitett szerencsétlen, védetlen, ártatlan embert. Az ítéletet 1958. október 6-án hirdették ki s könyörtelenül végre is hajtották: Sass Kálmánt december 2-án végezték ki a szamosújvári börtönben. Mind a mai napig nem rehabilitálták. A román nacionalista történetírás és prokommunista politikai kurzus exponensei – és tanítványaik, követőik, cinkosaik – ma is fasisztaként, irredentaként, összeesküvőként tartják nyilván a partiumi magyarság e vértanúját.

nyomtatható változat

– Benne járunk az új tanévben, s a mostani nyolcadikosok hiába tudták úgy ötödikes koruk óta, hogy majd csak kilencedikben fejezik be az általános iskolát, kiderült: év végén képességvizsgázniuk kell. Szó van viszont egy előkészítő osztályról. Mikor fogjuk megtudni, mennyi is a kilenc?

– Mi tette szükségessé azt, hogy a kötelező és általános oktatás Romániában is kilencosztályosra, azaz 4+5-re bővüljön? Két érvet említek. Európában az általános oktatás csaknem mindenütt 9, illetve 10 osztályos. Ennek jogi alapja van: a gyermekek jogait védő nemzetközi törvény tiltja a 16 év alatti gyerekek foglalkoztatását, azaz a fiatal csak 16 éves kora után fogható munkára. Az oktatás 6–7 éves korban kezdődik, így világos, hogy legalább kilenc osztályt kell elvégeznie a gyereknek 16 éves kora előtt. A másik érv az oktatás tartalmával függ össze: a huszonegyedik századra olyan információhalmaz gyűlt fel, amelynek a didaktikai konvertálása szinte lehetetlen nyolc év alatt. Ennek a két indoknak valahol találkoznia kell ahhoz, hogy az általános és kötelező oktatást kilencosztályosra bővítsék. 1990 után a romániai tanügy jobbítását célzó első intézkedés éppen erre vonatkozott. ,91-ben az Oktatási Minisztérium a parlament elé terjesztette ennek tervét, ám az akkor visszajött onnan azzal az indoklással, hogy Románia szegény ahhoz, hogy kilencosztályos általános oktatása legyen. Holott a bővítés az egész oktatás szerkezetét érintette volna, elindította volna a tényleges reformot, hiszen elejét vehettük volna annak, hogy például a régi tanterveket és tankönyveket átmentsék-átmentsük ilyen-olyan változtatásokkal, jobbára csak a felszínt érintő toldozással-foldozással. Mivel a közoktatás szerkezete maradt a 4+4+4 osztály, nemcsak a tanterv és a tankönyv lett új-régi, hanem a szerzők is sok esetben ugyanazok. Nyolc évnek kellett eltelnie, hogy a változtatás igénye teret nyerjen: az 1999-es tanügyi törvény kötelezővé tette a kilencéves általános oktatást, a következő bontásban: I–IV. osztály (alapismeretek: írás, olvasás, számolás) + ötéves gimnáziumi fokozat (V–VI. oszt.: fejlesztési szakasz, VII–IX. oszt.: szakosodás). Ha ez így megvalósul, könnyebbé válik az oktatási szintek közti átmenet, s az oktatási hálózatot is optimalizálni lehetne. Időközben megváltozott a kérdés feltevése: 9=? Nem 4+5, hanem 8+1. S ez nem olyan matematikai feladat, ami ugyanazt az eredményt adja, hanem merőben más szemléletű intézkedés: az átfogó szerkezeti megújhodás helyett marad az újabb toldás-foldás. Magyarán: az 1999-es törvény 4+5-öt irányzott elő, de utána következtek a választások, és senki nem kezdett hozzá a hosszú éveket igénylő szerkezeti reformáláshoz, hacsak politikai ízű nyilatkozatok szintjén nem. Igazából senkit nem érdekelt egy olyan rendszer megtervezése, kidolgozása, hogy hogyan is fog az új szerkezet beleilleszkedni a meglévő iskolai infrastruktúrába. A törvény szerint a 2000–2001-es tanévben indult volna a "reform ötödik", és 2004–2005-re kellett volna a kilencosztályos programnak kiteljesednie a maga infrastrukturális, tantervi, tankönyvi meg a pedagógusok felkészítési szintjén. De beleszólt a politika: még a tanügyi törvény ratifikálása előtt az akkori miniszter rendeletet bocsátott ki arra, hogy az 1999/ 2000-es tanévvel beiskolázott ötödikesek már kilenc általánost végeznek. Ez akkor törvénytelenség volt, mert a miniszter nem bocsáthat ki olyan rendeletet, amely ellentmond egy kétharmados többségű törvénynek. Neki a törvényt kell alkalmaznia. A módosított törvényszöveg csak 1999 decemberében jelent meg, így a szóban forgó miniszteri intézkedést hatálytalanította mint olyant, amelynek nem volt törvényes alapja...

– Próbálom követni...

– Summa summarum: 2001-ben el is kezdődött a kilencosztályos program és nem is. Ez csak a kavarodás egyik oka. A másik az, amely eddig 1990 után minden reformintézkedést kísért: nincs kellőképpen előkészítve. Bár a Neveléstudományi Intézet elkészített egy elemző és felmérő tanulmányt, azt senki sem vette figyelembe, így a "reformot" egyik napról a másikra elrendelték. S hogy mire gondoltam, amikor azt mondtam, hogy nincs megfelelően előkészítve az áttérés? Például arra a feszültségre, amely az iskolák tanári karában azonnal jelentkezett, hiszen a középiskolák IX–XII osztállyal működtek, s aki "lekerül" IX-be, az általános iskolai tanár lesz, tehát fizetésrendezés, iskolaépület (hol fog működni a kilencedik, az általánosban vagy a középiskolában?) stb. gondok. Most ott tartunk, hogy 2002 januárjában az Oktatási és Kutatási Minisztérium vezetősége utasítást adott arra, hogy a szakbizottságok készítsék el az I–IX. osztályos oktatás új tanterveit. A tantervtervezetek elkészültek, csak az elfogadásuk körül van bonyodalom, mert nem lehet tudni, mikortól kell/lehet alkalmazni őket. Az intézkedés elrendelése pedig egy államtitkár "tündöklését és bukását" is jelentette. Említettem a szemléletváltozást is, vagyis hogy nem 4+5-ről, hanem 8+1-ről beszélünk, s ennek értelmében a 2002/2003-as iskolai évtől az ország 12 megyéjében elindult az ún. nulladik év – egyelőre kísérleti jelleggel. A kísérlet célja: a hatéves korban való beiskolázás kötelezhetőségének a felmérése, mivel eddig hat- vagy hétéves korban ment a gyerek iskolába, szülői, orvosi preferencia alapján. Ha a kísérlet a kívánt eredményt hozza, úgy 2003 szeptemberétől kötelező lesz hatévesen kezdeni az iskolát. A kötelező kilenc tehát 0+8 lesz. A baj csak az, hogy a nyolcadikat végzett gyerek ettől még éppúgy nem lesz l6 éves, mint eddig, így az európai normák alapján a gyermekek jogait védő elvárásoknak továbbra sem fog megfelelni. Léptünk tehát egyet, csak nem abba az irányba, amely célba vezet. A logikus az lenne, hogy a 2003/ 2004-es tanévtől az induló V. osztály már új tanterv szerint tanuljon, és öt év múlva, 2009-ben tegyen kisérettségit, ha addig ezt a kikopott, áltradíciós értékelési formát egy törvénymódosítás meg nem szünteti. Magyarán: újra onnan kellene elindulnunk, ahonnan 1999-ben. Erre most nagyobb az esély, mert emberi számítások szerint csak 2004-ben lesznek választások.

– A nagy port kavart kinevezési vizsga "sikertelenségei" mennyiben érintik az anyanyelvű oktatást?

– Megint vissza kell tekintenem: 1998–2000 között az akkori miniszter decentralizációs intézkedéssel a pedagógusi állások pályáztatását az iskolai önkormányzatra ruházta át, vagyis az országosan létező kb. 2000 ún. reprezentatív iskolának joga volt a pedagógusokat direkt pályáztatással véglegesített állásokba fölvenni. Emellett létezett továbbra is a központosított, országos szintű versenyvizsga rendszere. 2002-re a kiemelt iskolák száma minimálisra csökkent, hatáskörük is korlátozott, s az állások betöltésének gyakorlatilag egyetlen módja újra a központosított versenyvizsga. Bárki és bármelyik egyetem végzettje vagy a magának jobb állást akaró pedagógus jelentkezhet versenyvizsgára. Az idei gyenge vizsgaeredményeknek nehéz egyetlen okát találni. Nyilvánvalóan köze van az egyetemek különböző szintű felkészítéséhez, de ez a magyar nyelvű oktatást tulajdonképpen nem érint(het)i, hiszen magyar nyelvű tanárképzés jobbára a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen folyt. Egy másik ok jobban körvonalazható: a tételek közül az egyik módszertani kérdés, márpedig az egyetem a tanítás gyakorlatából alig-alig készíti fel a jelölteket, egy féléven át heti egy előadás meg egy-két hospitálás és óratartás nem is elég erre. A tanítás gyakorlatát a pedagógus tulajdonképpen "menet közben" sajátítja el, így a frissen végzett a módszertani kérdésekre nem tud válaszolni... A harmadik, egyáltalán nem elhanyagolható ok: szembe kell néznünk azzal a realitással, hogy ma az marad a tanügyben, aki nem talál magának jobban fizető állást. Ez 1990 óta a pedagógusképzés szempontjából kontraszelekciót eredményezett. Végezetül szempontnak kellene lennie, hogy az iskolák tanári karának a kialakítását nem lehet és fölösleges is egyszempontú merev és központosított vizsgarendszerrel korlátok közé szorítani. Ami megfelel egyik helyen, nem biztos, hogy jó máshol. Arra viszont nagyon is, hogy bonyodalmakat szüljön, hiszen a korlátozó intézkedések mindig egyéni érdekeket sértenek. Ilyen a 2002/35056-os miniszteri rendelet is az ötös átlagjegyet kapott vizsgázókra vonatkozóan – a tanfelügyelőségeknek fő a fejük, mivel megkezdődött a tanév, a folyamatosan megjelenő "rendelkezések" pedig nem egyértelműek.

– Egyre nagyobb a gyerekhiány: ez az országos gond hogyan csapódik le a magyar nyelvű oktatásban, szűntek-e meg osztályok vagy tagozatok, illetve mi a helyzet a sokat emlegetett összevonásokkal?

– A gyermekhiány mindenütt gond, de égető a helyzet a szórványban és a kistelepüléseken. Ideig-óráig az iskolák bezárását azzal tudtuk-tudjuk elkerülni, hogy minimális létszámmal működtetjük az osztályokat. Tudjuk, hogy a kötelező oktatásban tíz gyerek a törvény által megengedett minimum, de sok helyütt még ennyi sincs, s akkor még nehezebb egyensúlyozni. Akarva-akaratlan zónaközi iskolákat kell/kellene létrehozni, távlatilag meg kell barátkoznunk a gondolattal. Hogy ez milyen következménnyel jár majd a kisközösségekre nézve, arról most nem beszélnék. Általános megoldást javasolni felelőtlenség, hiszen ahány vidék, annyi gond. Az a véleményem, hogy mindenütt a települések helyi vezetőinek kell megoldást találniuk arra, hogy életképes iskoláik legyenek. Még egy-két évig talán lehet odázni a kérdést, de megkerülni – sajnos – nem lehet. Ezért is hallani ma már kevesebbet az összevonásról, mert ahol "ésszerűsíteni" kellett az iskolahálózatot, már az elmúlt tanévekben megtörtént az összevonás. Ahol nem találtak elfogadható megoldást a magyar nyelvű iskolák összevonására – például Fehér, Szeben, Szilágy, Beszterce-Naszód megyében –, ezek az idén is speciális miniszteri jóváhagyással létszám alatti osztályokkal működnek, amíg működhetnek.

– Ha van diák, van tanár, van megfelelő iskolaépület – vannak-e olyan tankönyvek, amelyek kielégítik a legújabb igényeket?

– A tankönyvek kérdésében sem tudok egyszerű igennel vagy nemmel válaszolni. Természetem szerint pesszimista vagyok, de igyekszem erőt venni magamon. Még léteznek alternatív könyvek, a magyar nyelvű tankönyveket biztosító kiadókat az országos szintű vita kevésbé érintette (nyilván, mert kevés kiadó van), tehát mind a sajátos tankönyveinknek (magyar nyelv és irodalom, román nyelv és irodalom az I–IV. osztály számára), mind a fordításban átvett könyveknek ott kell/kellene lenniük az iskolákban. Hadd emlékeztessek arra, hogy az I–VIII. osztály könyveit az állam biztosítja. Az idén is miniszteri rendelet szól arról, hogy azokból a tárgyakból, amelyekből kisérettségit tesznek, meg fogják a tanulók kapni a tankönyvek átöröklött vagy újranyomott példányait. A középiskolai könyveket a tanulóknak kell megvásárolniuk. Már ha van mit. Mivel a tankönyvek fordítása nem gazdaságos, gyakorlatilag a líceumi könyvek nagy része hiányzik. Az Ábel Kiadó felkarolta a magyar könyvek ügyét, eddig kb. 20–25 címet jelentetett meg, eredeti és fordított könyveket egyaránt. Az idéntől a Tájékoztatási Minisztérium pályázat alapján vállalta, hogy a magyar középiskolások két címet (fizika és biológia) – az Ábel kiadásában – ingyen fognak kapni.

– Végezetül kérem, tájékoztassa olvasóinkat az idei tanév szerkezetéről és a záróvizsgák menetéről.

– Újdonság, hogy mind a képességvizsgán, mind az érettségin teszt alapú vizsgarendszert vezetnek be, ami a reál tárgyakból jó, humán tárgyakra nehezen alkalmazható. Az érettségin a szóbelizők nem jegyet, hanem átment vagy visszautasított minősítést fognak kapni. A tanév 35 hétből áll, azaz 175 napból, két félévre osztott, az első félév 2002. december 20-áig tart, közben az elemisták november 4. és 10. között vakációzhatnak, a második szemeszter január 6-án kezdődik, április 19-étől május 5-éig tavaszi szünet, a képességvizsga június 16. és 19. között (a szakiskolák számára 17. és 21. között) zajlik majd, posztszekundér + mesteriskolai záróvizsgákra június 24-étől 28-áig nyílik alkalom. Érettségizni június 23. és július 14. között lehet majd.

Molnár Judit

nyomtatható változat

A szociáldemokrata tanügyi kormányzat semmivel sem különb elődeinél: változatos intézkedésekkel borzolja – szinte havi rendszerességgel – az oktatásban-nevelésben érdekelt társadalmi rétegeket: szülőket, gyermekeket, továbbtanulókat, pedagógusokat. Ez utóbbi kategória részéről rövid időn belül szociálpolitikai igényekre számíthat a hatalom, ugyanis a szakmai érdekvédelem szerint számos régi ígéret maradt teljesítetlenül, a bérek pedig huzamosabb ideje stagnálnak. Ezenfelül különféle adminisztratív intézkedésekkel bosszantják az oktatókat: nemcsak a Nastase-kormány pótcselekvésnek és porhintésnek szánt siralmas tej-kifli akciója lebonyolítása hárul részben rájuk, hanem újabb és újabb, korántsem ingyenes orvosi vizsgálatok elvégzésére kötelezik őket. A szülőket olyan kiadásokra szorítják a tanintézetek meg a Romániában hagyományosnak mondható, korrupciótól sem mentes iskolai előmeneteli feltételek, amelyektől fényévnyi távolságra esik az ingyenes oktatás fogalma. A tornaórákhoz kért háziorvosi igazolás meg szülői írásbeli beleegyezés már csupán afféle balkáni fakszni. A tankönyv-, munkafüzet- és tanrendkáosz néhány sorban össze sem foglalható, a tanuló ifjúság túlterheltsége közmondásos, az alternatív, opcionális, curriculáris meg egyéb hangzatos fogalmak érthetetlenek és alkalmazhatatlanok, az egész hazai oktatásban a mennyiség dominál a minőség fölött. Most meg itt van ez az újabb kitaláció a kedvezményes diákutaztatáshoz: a kiállítandó menetlevél. Ehhez képest már a beletörődés szintjén szokhattunk hozzá, hogy teljes körű anyanyelvű oktatási rendszerről, színmagyar oktatásról mind a mai napig nem lehet beszélni Romániában.

(T. P.)

nyomtatható változat

Az új évszázad, évezred elején gyakori törekvés az előző, 20. századra való emlékezés, visszatekintés. Ennek többféle oka, célja lehet. Egyrészt tanulságok levonása, értékelés, mérlegelés, másrészt nosztalgiázás, a múlt megszépítése, átírása, különböző érdekeknek megfelelő magyarázása. (Lásd a magyarországi és romániai ügynökvitákat!) De tapasztalható egy egészen más folyamat is, amire a címben utaltunk: fontos, lényeges történelmi események szándékolt vagy ösztönös elfelejtése, a történelmi amnézia: "csak a szépre emlékezünk". Egyes politikusok célkitűzésként hirdetik ezt: "felejtsük el a múltat, csak a jövőbe tekintsünk!" Szerintünk ez nem elfogadható törekvés, s gyanús szándékok vannak mögötte.

Mindezek hogyan kapcsolódnak a Bikinihez? Budapesten öles plakátok hirdették a Bikini együttes megalakulásának 20. évfordulóján szervezett megakoncertet. Másrészt a női magazinok arról cikkeztek ezen a nyáron, hogy újból divat a bikini, "a távoli ötvenes években megszületett tenyérnyi kétrészesek fantazmagóriája és a kétrészes katasztrófa ma is szedi áldozatait" (Elle magazin). Felmerül a kérdés, vajon a Bikini együttes koncertjén csápoló fiatalok vagy a divatos fürdőruhában feszítő szépségek mit tudnak a névadó Bikini-szigetről, lakóinak szörnyű tragédiájáról. Feltehetően semmit vagy túl keveset. Ezért kell, kellene még most is beszélni erről a szégyenletes eseményről.

Bikini egy atoll, azaz gyűrű alakú korallzátony Mikronéziában, a Csendes-óceán közép-nyugati felében, Új-Guineától északkeletre. A Marshall-szigetcsoporthoz tartozik, amely ezen a néven 1990 óta független állam, az ENSZ tagja. Bikinit 1946-ban választották egy új atomrobbantás-sorozat kísérleti színhelyéül a szigetet két évvel korábban a japánoktól elhódító amerikaiak. A kísérlet előkészítésében negyvenezer kutatómérnök, technikus vett részt, soha ennyi részvevője nem volt egyetlen kísérletnek sem. Az akció a Crossroads (Útkereszteződés) nevet kapta. A kiválasztott hely csupán 2,5 négyzetkilométernyi szárazföld, 27 szigetecskéből áll, és a korallgyűrű közepén elterülő lagúnába egyetlen bejárat vezet, az atoll délkeleti oldalán. A tágas lagúnában, amely pontosan százszor akkora, mint az atollt alkotó kis szigetek összterülete, 92 hajót gyűjtöttek össze, mindet színültig megtöltve harci eszközökkel. Sőt az egyik hajón mindenféle élő állatot helyeztek el, mint valamiféle modern Noé bárkáján. A cél az atomláng, a radioaktív sugárzás hatásának kipróbálása, felmérése volt.

Mi történt a sziget pár száz őslakosával? Erről a német Quick magazin hasábjain maga a bikiniek akkori vezetője számolt be: "Elrendelték, hogy haladéktalanul gyűjtsük össze a népet és írjunk össze mindent, amink van. Egy héttel később megjött vállán tömérdek csillaggal egy admirális, magasba emelte kezét az összegyűlt emberek előtt és azt mondta, hogy az emberiség és a világbéke érdekében el kell hagyjuk szigetünket". Amikor aztán Bikini őslakói távoztak, szigetük eléghetett az atomtűzben. A Crossroads-művelet elkezdődött. Pewe kapitány a kijelölt B29-es bombázóról ledobta az első bombát a szigetre. Ezt 25 nappal később egy újabb követte, ami nem a szárazföldre, hanem a lagúna vizébe esett. A felrobbant bomba hatalmas vízoszlopot emelt a felhők közé, amely legalább 20 percig állt a magasban. A robbanás epicentrumában repülőgép-anyahajók vesztegeltek, cirkálók, torpedórombolók forogtak, emelkedtek, röpködtek a magasban, majd az óriási atomtűzben 50 teljesen megsemmisült. Az Útkereszteződésnek a tervek szerint még egy harmadik kísérlettel kellett volna folytatódnia, de már az első két robbanás is megmutatta, amit egyébként Hirosima óta mindenki tudott, hogy a nukleáris bomba pusztító ereje ellen nincs védelem. Így aztán Truman elnök elrendelte a robbantások befejezését.

A kísérlet egyetlen haszna: bebizonyította Darwin elméletének helyességét az atollok keletkezéséről. A robbantások után mélyfúrást végeztek a korallmészkőben, és kb. 1430 méter mélységben megtalálták a megszilárdult lávából kialakult alapréteget, amelyre mintegy 60 millió év alatt építették fel a milliméteres nagyságú korallok a szigetet. Egy ilyen természeti csoda megsemmisítéséhez elég volt egyetlen másodperc, "hála" az emberi találékonyságnak, amely ebben az esetben az atomfelhő embertelen formáját öltötte magára.

A szülőföldjükről eltanácsolt (elűzött) bikiniek évtizedekig bolyongtak egyik atollról a másikra, míg végül a szigetcsoport legrégibb részén, Kilin szigetén telepedtek meg. Itt kapták meg 1956-ban kárpótlásukat az atomzarándokok elvesztett hazájukért. Dörzsölt közgazdászok ugyanis kiszámították, hogy a megsemmisült sziget pontosan 325 ezer dollárt érhetett a lakóinak... Ezt az összeget megkapva a törzsi tanács egy amerikai bankban helyezte el, s a pénz kamatait minden évben szétosztják az egykori bikini lakosok között. S bár még így is ők lettek Mikronézia legmagasabb életszínvonallal bíró lakói, valamennyien az elveszett otthont siratják mindmáig.

1968-ban, huszonkét évvel a sziget elhagyása után engedélyezte Johnson elnök, hogy Bikini kilenc egykori lakosa néhány napra meglátogassa elvesztett hazáját. Mit találtak ott? A tengerparti homokba fúrva üveggolyókat, amiket az atomrobbantás lángja égetett ki a korall homokjából. Az egykori ezer kókuszpálma helyén sivár, holdbéli tájat. A lagúnából kipusztultak a halak, rákok, kagylók. A szárazföldön csak patkányok élnek, az egyetlen lény, amely alkalmazkodott az új körülményekhez. Ám amikor megkérdezték a bikinieket, hogy mit szeretnének, hová mennének szívesen, a válaszuk az volt: "Hová mennénk? Haza, mégis haza!"

De nemcsak ők voltak ennek a szörnyű kísérletnek az áldozatai, hanem még sokan mások is, akik a véletlen következtében közel kerültek az atomrobbantás helyszínéhez. Az ő soraikban tűnt fel egy különös betegség, amelyet Bikini-kórnak neveztek el. Első áldozatai japán hajósok voltak, akik a Szerencsés Sárkány nevű halászhajóval az atomkísérlet napján körülbelül 140 kilométer távolságra tartózkodtak a szigettől, a nyílt óceánon. Az éjszakai őrséget álló halász hajnali fél négykor megdöbbenve látta, hogy hirtelen valószínűtlen narancssárga színű "Nap" szökken fel a nyugati égboltra. Felriasztotta a kapitányt és halásztársait, hogy megossza velük rendkívüli élményét. Valamennyien elbűvölten és tanácstalanul nézték a ragyogó színű "Napot", majd azt tapasztalták, hogy a nyugaton felkelt csillag fénye kialszik, és alig két óra alatt az egész égboltot furcsa felhő takarja el. Majd valóságos "hópelyhek" kezdtek hullani az égből, amelyek szürkésfehér színűek voltak, s mikor megkóstolták, sóra és homokra emlékeztető ízt tapasztaltak. Néhány órával később szinte valamennyien rosszul lettek, egyesek hánytak, mások a látásukat kezdték elveszíteni. Csak másnap reggel tudták meg amerikai rádióhírekből az atomrobbantás tényét. Gyorsan hazafelé vették útjukat, de csak tizenkét nap után érkeztek meg. Közben a halászok bőrszíne is furcsán megváltozott, megsötétült, egyesek kihólyagosodtak, s akik fedetlen fővel élték át a "havazást", kezdtek megkopaszodni. Mégis csak azután vették fel őket a kórházba, miután egy tokiói lap világgá kürtölte a hírt, hogy nukleáris sugárzás ért japán halászokat. A vizsgálatok megállapították, hogy az új kór lényegesen különbözik a hirosimaitól. A halászokat ugyanis az 1945-ben atomtámadás célpontjává vált két japán város lakosaitól eltérően nem érte közvetlen sugárzás. Viszont a légörvény a hajójukra vitte a radioaktív felhőkből hulló pelyheket, melyekben több mint húsz elem harmincnál több radioaktív izotópjára akadtak, s ezek mind veszélyes sugárzást árasztottak magukból. A Bikini-kór nemcsak a bőrüket és a hajukat tette tönkre, de megtámadta az ivarmirigyeiket is, erősen csökkent a vörösvérsejtjeiknek a száma és súlyosan károsodott a májuk is. Az első áldozat húsznapi hiábavaló küzdelem után cirózisban hunyt el. ő volt a halászhajó 39 éves rádiósa, aki elsőként tudta meg, hogy atomkísérlet szemtanúi voltak. Az egykori legénység többi tagja hónapokig tartó kezelés után mégiscsak meggyógyult, hála fiatalságuknak, erős szervezetüknek. Arról viszont nincs tudomásunk, hogy később, idős korukra nem jelentkeztek-e a Bikini-kór következményei náluk is, vagy esetleg leszármazottaiknál, ami egyáltalán nem kizárt, mint ahogy a hirosimai kórról vagy a Csernobil-szindrómáról köztudott, hogy ma is szedi áldozatait.

Az amerikai kormány háromnegyed milliárd jen kártérítést adott a huszonkét életben maradt halásznak és az elhunyt rádiós utódjának. Ez olyan nagy összeg volt, amilyet a szerencsétlenek elképzelni sem tudtak. Egész Japánban irigyelte őket a többi halász és tengerész, akik úgy gondolták, hogy még ezt a szörnyű kockázatot is szívesen vállalnák, csak szabaduljanak a szegénységtől...

Kupán Árpád

nyomtatható változat

Nem titok, hogy a japánok kedvelik a magyarokat. Talán azért is, mert közös nevezőnek számít a becsületérzés, a fegyelmezettség és a munkaszeretet. De nem kizárt a vérségi kapcsolat sem.

1990. május 26-án Clevelandben, a III. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszuson Hideo Matsumoto professzor, az Oszakai Orvosi Egyetem elnöke Magyar vérségi kapcsolatok Ázsiában címen tartott nagy érdeklődést kiváltó előadást, melynek során részletesen kitért az emberi immunoglóbusz marker-génjeire alapozott mongolid népességi jellemzőkre, valamint a magyar népességre vonatkozó immunoglobilin-típusokra.

Történelmi visszapillantásában elmondotta, hogy a homo sapiens először Kelet-Afrikában a korai miocén korszakban körülbelül egymillió évvel ezelőtt jelent meg. Innen az Arab-félszigeten keresztül jutott el az eurázsiai kontinensre, és a környezeti feltételekhez alkalmazkodva terjeszkedett tovább más kontinensekre, ami lassú elkülönüléshez vezetett. A különböző elváltozások idővel öröklődtek és hozzájárultak a ma ismeretes faji különbözőségekhez. (E szerint valamennyiünk őshazája Kelet-Afrika volt, Ádám és Éva "paradicsoma".)

A professzor részletesen beszélt arról, hogy a mongolid népességű csoportok Délkelet-Ázsiában, Kelet-Ázsiában, valamint Észak- és Dél-Amerikában is ugyanazon géncsoporthoz tartoznak. Vannak északi és déli típusú mongolid csoportok. Példaként felhozza, hogy a koreai nép genetikus rendszere, mely más a japánokéhoz képest, világosan mutatja, hogy az előbbi alapvetően észak-mongolid eredetű. Vérségi keveredése északabbi kisebb nemzetségekkel vagy a hun néppel azt jelzi, hogy a japánokkal összehasonlítva nagyobb rokonságban állanak az északi hun és az északi mongolid népességgel.

Matsumoto szerint "a hun egy különleges nép, mely északtól délig egyedülálló génmódosulást (geno-cline) mutat. Ennek fő oka az, hogy a mérhetetlen kínai földterület lakossága 93 százalékban hun, mely 55 kisebb nemzetiségből áll. Történelmileg a terület többszörös népvándorlások színhelye, gyakoriak a dinasztiaváltozások, mindez változatos népességek bonyolult keveredéseit okozván, melyekből kialakult ez a geno-cline. Mindenesetre az észak-kínai hun nép és a dél-kínai hun nép részére erős beütést okozott az északi, illetve a déli mongolid népesség".

Mi, akik úgy tudtuk, hogy a hun nép mintegy ezerötszáz évvel ezelőtt eltűnt a történelem színpadáról, most meglepődve halljuk, hogy Kína lakosságának túlnyomó többsége mongolid népességgel keveredett hun nemzetiségű.

A japán professzor kutatásaiból kiderült az is, hogy Magyarországon az északi típusú mongolid gén számottevően szélesebb körű, mint a déli. De vitathatatlan, hogy a magyar génállomány 95 százalékban azokból áll, melyek az európai fajtának a jellemzői. Véglegesen bebizonyítottnak mondható tehát, hogy a mongolid gén a magyarban összességében véve csupán ötszázalékos gyakoriságú.

A professzor megállapítása szerint a magyar gének részben közös jellemzőket mutatnak a japánnal, ezért egy távoli rokonság vitathatatlan. A japánoknál azonban a mongolid gének többséget mutatnak. Hogy mikor és hol jött létre a rokonság, ma még nem tudjuk.

A kérdéssel kapcsolatban talán nem fölösleges megemlíteni, hogy amikor Lázár György, az egykori Magyar Népköztársaság miniszterelnöke Japánban járt, Nakaszone miniszterelnök a pohárköszöntőjében megemlékezett a testvér magyar népről, de Lázár egy szóval sem viszonozta a testvéri gesztust, mivel valószínűleg erre nem volt felhatalmazása az akkori kommunista vezetéstől. Holott ez mind politikai, mind gazdasági és kulturális szempontból is jelentős és előnyös lett volna akkor és a jövőre nézve is.

Az idők azóta lényegesen megváltoztak. Ma már senki sem vethet gátat a történeti kutatásoknak. Bízzunk meg tehát a tudomány embereinek konok és fáradhatatlan munkájában. Egyszer majd minden bizonnyal megtudjuk, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk.

Erőss Attila
(vége)

nyomtatható változat

Az egyik legismertebb magyar világpolgár, Cey-Bert Róbert Gyula, az ősvallások, a magyar őstörténet, a lovasnépek néprajzának és távoli kultúrák étkezési szokásainak kutatója és kiváló ismerője, a Gasztronómiai Világszövetség elnöke, diplomata és világutazó, nyelvész és író erdélyi körúton vett részt a napokban. Nagyváradon átutazva a Tibor Ernő Galériában találkozott az érdeklődőkkel, ahol jelenlegi elfoglaltságairól és legújabb könyvéről beszélt, majd érdekfeszítő eszmecserébe bocsátkozott a változatos témákat felvető közönséggel.

nyomtatható változat

Tisztelt Elnök Úr!

A Reform Tömörülés tagjai aggodalommal figyelik az elmúlt hetek történéseit és a Szövetségen belüli válság elmélyülését. Egy sokszínű, a közösségi érdekképviselet igényével fellépő szervezetben természetes véleménykülönbségek kibékíthetetlen konfliktussá fajulásáért a felelősséget a csúcsvezetés, de elsősorban Ön, a szövetségi elnök viseli.

Ön a felelős azért, mert jó ideje nem működnek a megegyezést elősegítő szövetségi egyeztető mechanizmusok, és egyre inkább a többségi versenypártoktól eltanult erőpolitika érvényesül a szövetségen belül. Egy jogosan megkérdőjelezett és – a belső választások hiányában – kétes legitimitású többség birtokában Ön már nem is törekszik a konszenzus kialakítására, és egyre inkább azonosul azzal a hatalmi csoporttal, amely jobb ügyhöz méltó elszántsággal nem az ellenzéke által megfogalmazott hiányosságokat, hanem magát az ellenzéket akarja felszámolni és a Szövetségen kívülre taszítani.

Ez a törekvés érhető tetten az RMDSZ Kolozs megyei szervezete és a Polgári Együttműködési Mozgalom által szervezett emlékező és emlékeztető rendezvényekhez való viszonyulásban is. A szervezők által jó időben bejelentett szándék és a megyei RMDSZ-elnök többszöri kérése ellenére – vagy talán éppen ezért? – Ön az SZKT és a SZET együttes ülését pont a Kolozsvári Nyilatkozat tíz esztendejének tanulságait elemző és értékelő találkozó időpontjára hívta össze, ráadásul Marosvásárhelyre.

Erdélyi magyar közösségünk érdekképviseleti programját mindmáig meghatározó, a belső önrendelkezés vezérelvét először megfogalmazó és az autonóm közösség jövőképét megalapozó Kolozsvári Nyilatkozat 10. évfordulója mindannyiunk közös ügye. Sajnálatos és megmagyarázhatatlan, hogy a Szövetség elnökének ennek fontosságát magyarázni kell. Sajnálatos, hogy a szövetség csúcsvezetése annyira türelmetlen önmaga újraválasztásának megszervezésében, hogy elfelejtkezik közösségi jogvédelmi harcunk mindmáig legjelentősebb, nyugodtan történelminek nevezhető döntéséről. Vagy mégsem feledékenységről, hanem leplezett stratégiaváltásról van szó: annak előkészítéséről, hogy az autonóm közösség politikája helyett ezentúl a mindenkori többségi hatalom által megszabott engedményorientált kisebbségpolitikát kell követnünk?

Él még bennünk a remény, hogy talán mégsem jutottunk ennyire messzire.

Tisztelt Elnök Úr!

Közel egy évtizede betöltött magas tisztségéből eredően Ön rendelkezik mindazokkal az eszközökkel, amelyekkel érdekvédelmi szövetségünk belső válsága feloldható. Ez irányú lépésként értékelnénk az SZKT és SZET együttes ülésének elhalasztását egy nappal későbbre: vasárnapra, 2002. október 27-ére. Ezáltal lehetővé tenné döntéshozó testületeink tagjainak – jó páran közülük cselekvő részesei a konszenzussal meghozott egykori történelmi döntés felemelő pillanatainak –, hogy részt vehessenek az emlékező ünnepi rendezvényeken, és ebből erőt merítve talán könnyebben találják meg a megegyezéshez vezető utat az eljövendő fontos döntések meghozatalában.

Annak reményében, hogy van elég erő és bölcsesség Önben ezen döntés meghozatalához, a Reform Tömörülés tagjai és támogatói nevében tisztelettel,

Bukarest, 2002. október 23.

Toró T. Tibor

nyomtatható változat

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség tiszteletbeli elnökének hivatala ez év október 23-án az alábbi közleményt adta ki Nagyváradon.

Az RMDSZ Szabályzat-Felügyelő Bizottságához, valamint a bukaresti bírósághoz október hónap elején benyújtott panaszom, illetve törvényességi keresetem a hivatalos RMDSZ és politikai holdudvara részéről kivételes intenzitású és ellenséges hangvételű támadássorozatot zúdított a fejemre.

A belső választások megrendezését, valamint a belső törvényesség és demokrácia helyreállítását eleve elutasító hivatalos vezetőség és a harsány félrevezető propaganda nagyfokú zűrzavar keltésével igyekszik elterelni a figyelmet a lényegről.

A lényeg pedig az, hogy az RMDSZ Alapszabályzata és vonatkozó testületi határozatai értelmében Szövetségünknek még a soron következő VII. kongresszus előtt kötelessége kitűzni a romániai magyar nemzeti közösség legitim képviseletét kijelölni hivatott demokratikus választásokat.

Az RMDSZ Szabályzat-Felügyelő Bizottsága október 14-én hozott határozatában maga is megállapítja, hogy: "a belső választások megtartása régóta húzódó alapszabályzati kötelezettség, melyet immár három kongresszus kirótt".

Október 10-ei Állásfoglalásában az RMDSZ Temes Megyei Szervezete ezzel egybehangzóan sürgeti "a kongresszus időpontjára vonatkozó döntés visszavonását, továbbá az érvényben lévő kongresszusi határozatok alapján, az általános, közvetlen és titkos belső választások kiírását".

Hasonlóképpen, a Kolozs Megyei RMDSZ Képviselő Tanácsa október 19-ei ülésén nyomatékosan felszólította a Szövetség vezetőségét, hogy tartsa tiszteletben az eddigi kongresszusi határozatokat, és szervezze meg a belső választásokat.

Ezzel szemben, saját Alapszabályzatával, törvényeivel és kongresszusi határozataival szembefordulva, az RMDSZ vezetősége gőzerővel szervezi a 2003. február 1–2-ra kitűzött, illegitim kongresszust. Erre irányuló igyekezetében odáig elmegy, hogy – példának okáért – Frunda György szenátor, az RMDSZ Képviselő Tanácsának ügyvéd-elnöke, a demokráciának és a törvényességnek fittyet hányva, kijelenti, hogy: "a bírósági döntéstől teljesen függetlenül, az SZKT saját belső törvényeinek megfelelően fog határozni" (kiemelés tőlem – T. L.). Mondja ezt annak ellenére, hogy maga az SZSZFB elnöke, Markó Attila államtitkár-helyettes is elismeri, hogy az RMDSZ-en belüli törvényesség ügyében a polgári bíróság hivatott dönteni.

A politikai és erkölcsi ítélőképességében végletesen megzavarodott RMDSZ-vezetőség eme vergődése rendkívül fájdalmas, súlyos kihatásait tekintve pedig egész nemzeti közösségünkre nézve rendkívül káros is egyben.

A helyzetet még aggályosabbá teszi az a megalapozott feltételezés, hogy a törvényellenesen kitűzött februári kongresszus kierőltetése konjunkturális – hatalmi – politikai meggondolásokon alapul, nevezetesen az esetlegesen előrehozott országos választásoknak megy elébe.

Az egypártrendszer visszaállítása irányában lopakodó, "sajátos" romániai demokrácia körülményei között az pedig már csak a helyzet pikantériájának számít, hogy tizenhárom évvel az 1989-es politikai fordulat után a bukaresti bíróságon két olyan ügyvéd találja magát egymással szemben, mint Kincses Előd és Frunda György: az előbbi az egykori temesvári pernek a Ceausescu-diktatúrával szemben álló védőügyvédje, az utóbbi viszont az elnyomó rezsim képviselői ellen folytatott perben védelmemet visszautasító konformista jogász személye.

Azonban végezetre, a magyar közösség kilenc éve elszabotált választásaira visszatérve, megint csak azt a kérdést teszem fel, amelynek megválaszolását Markó Béla és csapata mind ez ideig "következetesen" elmulasztotta. Kérdéseim a következők:

Igaz-e, hogy a romániai magyarság érdekvédelmi tevékenységének támogatása címén, az ún. belső választások céljaira, az elmúlt esztendőben a – Markó Béla által elnökölt – Communitas Alapítvány 15 millió forintnyi céltámogatást kapott?

Amennyiben ez az értesülés megfelel a valóságnak, igaz-e, hogy ezt az összeget az Alapítvány nem rendeltetésszerűen használta fel?

Amennyiben igaz, a nevezett összeget mire költötték, és a Communitas hogyan számolt el vele?

A szóban forgó összegről tájékoztattak-e bármely, a közpénzek felhasználásában és ellenőrzésében illetékes, demokratikus testületet?

Tőkés László
püspök
tiszteletbeli elnök

nyomtatható változat

A magyarországi parlamenti választások előtt nagy port kavart fel ottani politikai és egyházi berkekben az átvilágítás témája. Medgyessy, alias D-209-es szigorúan titkos tiszt ügye után a magyar törvényhozás hamarosan törvényben rögzíti a III/3-as ügynökök neveinek nyilvánosságra hozását. Hogy mikor és milyen formában? Majd elválik. Romániában viszont mára bizonyosságot nyert, hogy az átvilágítást előirányzó Ticu-törvényt szinte használhatatlanná "finomították", a politikai rendőrség viselt dolgairól a leplet lerántani hivatott állami hivatalt meg maga a titkosrendőrség irányítja...

Jellemző, hogy a dossziék egy bizonyos része ma is az állampárt apparatcsikjainak, klientúrájának a kezében pihen, amit aztán kényük-kedvük szerint használnak fel és ki. Zavart és diverziót keltenek, megpróbálják befeketíteni Tőkés Lászlót, ellehetetleníteni Pokorni Lászlót, ráhúzzák a vizes lepedőt a jobboldali kormányok több tagjára. Egyszóval átvilágítás, tisztánlátás helyett jelenleg sakkozás, sárdobálás folyik, jobb időkre félretett dokumentumokkal.

Egyházi berkekben sem látni tisztán. Sem az anyaországi, sem az erdélyi történelmi egyházak nem számoltak el a kommunizmusban betöltött szerepükkel. Az egykori besúgók ma is prédikálnak, nem kellett bocsánatot sem kérniük, ők maguktól meg nem tették ezt meg. Mint ahogy általában kilétükről sem libbent fel a diszkrét fátyol.

A témával kapcsolatos általános egyházi magatartást jól példázza az a Tempfli József nagyváradi megyés püspök által tett nyilatkozat, mely augusztus közepén látott napvilágot a budapesti Heti Válasz című lapban. A köztiszteletnek örvendő katolikus főpap ezt nyilatkozta az átvilágítás kapcsán: "De itt, Erdélyben nincs olyan óhaj az átvilágításra, mint Magyarországon, akármelyik egyházról, püspökről, papról vagy politikusról legyen szó. Nagyon eltelt már az idő ahhoz, hogy számon lehessen kérni bármit is. Amikor engem megkérdeztek bizonyos szervezetek, hogy óhajtanám vagy nem, vállalnám vagy nem az átvilágítást, egyértelműen azt feleltem: nyugodtan állok elébe, nincs mitől félnem. De azt mondtam, ha mégis lesz átvilágítás, akkor kezdjék az ortodox román egyházzal, a pátriárkától lefelé."

A fenti nyilatkozat első felével nem tudok egyetérteni, hiszen hiába is várnánk valamiféle önkéntes önátvilágítást azoktól, akik sárosak, nincs ilyen "óhaj" a részükről, ezt az eltelt tizenkét esztendő jól példázza. Óhaj a múlttal való férfias szembenézés helyett inkább az eltemetésére van részükről. Óhaj-sóhaj helyett tehát az egyházvezetési szinten megfogalmazódó ilyen irányú akarat kinyilvánítása tenné lehetővé az átvilágítás levezénylését.

Az idő tényleg eltelt. Az idő már csak ilyen… Ám ez még nem elégséges indok – tizenkét év spanyolfala mögé nem rejthetünk sok-sok évtizedet – arra, hogy félrenézzünk. Hiszen megbocsátani is csak annak lehet, aki megvallja, hogy bűnös, akiről tudjuk, hogy bűnös. Nem feltétlenül számon kérni kellene, éppen elegendő, amit maga a szó tartalmaz: átvilágításra van szükség, világosságra. Lássunk tisztán. Rendezzük a múltat, hogy tudjunk a jövőre koncentrálni. Hiszen ma is köztünk vannak azok, akik tucatnyi évvel ezelőtt még szorgalmasan pötyögtették jelentéseiket, besúgásaikat, no meg ódáikat az elnöki párról, a sokoldalúan fejlett szocialista paradicsomról. Vajon őket a demokrácia megváltoztatta, megtérésre, megbánásra, vezeklésre fordította?

Azok is megérdemelnék az igazságot, akik saját maguk vagy akiknek hozzátartozói elszenvedői voltak a ma is sötétben ügyködők "vakondokságainak". ők azonban feltétlenül.

Fábián Tibor

nyomtatható változat

Jó néhány esztendővel ezelőtt – még amikor az RMDSZ-szel éppen egy gyékényen áruló Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt színeiben politizált – George Pruteanu a felsőház szónoki emelvényéről dörögte, hogy tűrhetetlen Székelyföldön a helyzet, ugyanis csak magyarul írják a cégtáblákat, üzletek neveit. De ő majd tesz azért, hogy ne így legyen.

És tett. Egy múlt század eleji francia törvényt véve alapul elkészített egy jogszabály-tervezetet, amely kimondja, hogy minden olyan helyen, ahol a közemberek láthatják, hallhatják a reklámokat, feliratokat, cégtáblákat, vállalatok, intézmények elnevezéseit, termékek neveit románra is le kell fordítani. Egy kocsma tehát előbb "Lasarea tristetii" kell legyen, csak aztán írhatják ki kisebb betűkkel, hogy Búfelejtő. Még Székelyföldön is. Az érdekes, hogy most már a jelenleg a magyarok szövetségével együtt szaladó szocdemekhez időközben átigazolt Pruteanu a kormánypárt hathatós támogatásával vitte át a parlamenten siralmas törvénytervezetét.

A józanabb eszű román politikusok, de főleg a nyelvészek, irodalmárok e törvény láttán-hallatán igencsak felkapták a fejüket. Mert mivel nem lehetett azt kimondani, hogy csak a magyar szavakat fessék át, a Pruteanu-törvény minden, a romántól eltérő szó lefordítását írja elő. Csakhogy ez a román nyelv megerőszakolását jelenti, annál is inkább, mert ez a fiatal, többé-kevésbé mesterségesen létrehozott, újlatinnak mondott nyelv az elmúlt időszakban igencsak olvasztotta-szívta magába az idegen szavakat. E tekintetben nemcsak Európában, hanem a világon is előkelő helyen áll. "Nem lehet a nyelv fejlődését törvénnyel megállítani" – mondották a szakemberek és kérték, hogy az állam elnöke ne hagyja jóvá ezt a törvényt. Nem egy idegen – főleg angol és francia – szó ugyanis csak most került a román nyelvbe, ahol gyorsan gyökeret vert, megragadt és nem lehet művi módon körülírt román szavakkal, kifejezéssel pótolni. Egyszerűen azért, mert az emberek nem értenék meg. A menedzser például a románban még jobban elterjedt, mint a magyarban, a számítástechnika, informatika, pénzvilág, kommunikáció megannyi kifejezése is angol, nem beszélve egyes olyan termékekről, amelyek a világ minden táján az eredeti angolszász néven ismertek, mint például a hot dog, hamburger, kóla stb. "A nyelvet nem szabad kalodába zárni, hagyni kell, hogy maga fogadja el vagy vesse el az idegen szavakat, kifejezéseket" – mondják a nyelvészek. Igen ám, de a lex Pruteanu elvetésével megmaradnak a magyar cégtáblák is. S a székelyek továbbra is Búfelejtőben, Gondűzőben, Depresszióban, Két Góbéban engedik le a torkukon a zsibbasztót. Ez pedig megengedhetetlen, mert – így a nacionalisták – mindenkinek tudnia kell, hogy ez itt Románia! Mégpedig egy nacionalizmussal vészesen terhelt Románia. Még akkor is ez a helyzet, ha a kormánypárt kirakatában cserepes virágként ott virít az RMDSZ, amely ugyebár nem tudta megértetni még a saját szövetségesével sem, hogy az ilyen nyelvtörvények ideje lejárt. Még Franciaországban is. S magyar érdekvédelem együtt menetel Pruteanuval és társaival, akik megszavazták ezt a nacionalizmustól csöpögő jogszabályt. Amelynek cikkelyei között ott van elrejtve az anyanyelvünkre leselkedő mérges kígyó, akárki akármit is mond.

Román Győző

nyomtatható változat

Caragiale-év

"Bár korának embereiből ihletődik, Caragiale a mindenkori társadalom kritikusa. Sajátossá teszi stílusát kritikájának kivételes heve. És valóban, az emberiség, melyet e szerző elénk tár, nem érdemli meg, hogy éljen."

(Eugene Ionesco)

Százötven éve született örök kortársunk, Ion Luca Caragiale. A kivételes tehetségű román írót ünnepelve mutatta be Farsang (D’ale carnavalului) című komédiáját a sétatéri színház, a magyar közönség által már jól ismert Mona Chirila rendezésében. Román író, román rendező, magyar színészek, magyar színház. És egy jól sikerült előadás. Köszönhetjük ezt mindenekelőtt Caragialénak, aki nem berzenkedett színpadra állítani kora román társadalmát, nem "átallott" korhű, egyben örök érvényű képet festeni a román szellemiségről. Köszönhetjük a kolozsvári magyar színpadon immár sokadszor rendező Mona Chirilanak, aki "románként, románul gondolkodva" alkotta meg az előadást, beleszőve a hagyományos Caragiale-képbe – anélkül, hogy azt lerombolná – saját groteszk "látványszínházát". Köszönhetjük maguknak a színészeknek is, akiknek egyáltalán nincs könnyű dolguk: Caragialét elsősorban román nyelven, román színészekkel lehet jól előadni. Caragiale nyelve a fordítás során sokat veszít ízéből-zamatából, s a románság szellemisége sem sugárzik át kellőképpen magyar színészek előadásában. Mégis kitűnő alakításokra került sor a kolozsvári magyar színpadon: Bács Miklós Iancu Pamponja, Bogdán Zsolt Nae Girimea figurája, Nagy Dezső Mache Razachescuja, Gajzágó Zsuzsa és M. Kántor Melinda női alakítása lenyűgöző, kiemelkedő Molnár Levente Iordache-figurája, s Dimény Áron alakítása is mosolyt keltő. Az előadást a farsangi figurák, a Corina Sârbu összeállította korabeli zene s nem utolsósorban Eugenia Tarasescu-Jianu díszlet-, jelmez- és maszktervező munkája teszi teljessé. Azaz csaknem teljessé: a bemutatón a kolozsvári közönség nem egészen tisztelte meg teltházzal sem teátrumát, sem Caragiale emlékét.

Fejér Hanga

nyomtatható változat

Kívülállóként csak rálátása lehet az embernek egy közösség, egy város életére. Négy-öt év nem elegendő egy Kárpátokon túlról érkezett művésznek a zömében kétnemzetiségű város életét, embereit, szokásait megismerni. Ilyen ismerethiány birtokában aligha világíthat rá az etnikumközi nézeteltérésekre, az ebből adódó szociális nyavalyákra, amik megkeserítik a város polgárainak mindennapjait. Bár kétszer is elmondatja a kórussal a prológust, miszerint a kies Veronában két család között viszály uralkodik, mégis a marosvásárhelyi várban előadott kétnyelvű Romeo és Júliában két nemzetiség között folyik a viszály: Capuleték magyarok, a Montague-k pedig románok. Természetesen valahol a sötét középkorban játszódik a cselekmény, amit a jelmezek bizonyos mértékben sugallnak, a várfal díszletnek elegendő lenne, kár belerondítani a képbe mesterségesen létrehozott dekorációval. Aztán a középkorban aligha beszélnek a kódexek román–magyar lakosságról, egyenlő arányban. De itt az anakronisztikai bibi: a hatalom embere – Escalus – román ajkú, tehát román fennhatóság alatt történnek az acsarkodások, ami jogosan felteheti a kérdést a többségiekben: Romániában vagyunk, mit mind akarnak és elégedetlenkednek a magyarok? Ugye, ismerős a kép? De hol vannak ebből a rendezői meglátásból a marosvásárhelyi cigányok, zsidók, bolgárok? A vásárhelyi problémák rétegzettebbek, mint a rendező gondolja, jómaga pusztán csak a fekete március szemszögéből láttatja a két fiatal szerelmes esetét, az akkori média tudatos szűklátókörűséggel (hogy ne mondjuk: manipulációval) tálalt változata alapján.

Shakespeare tragédiájában súlyosabb a dráma: két veronai olasz család viszálya pecsételődik meg vérrel; a vásárhelyi színpadon valahogy elfogadhatóbb a vérontás (sajnos!), mivel magyar–román avagy román–magyar konfliktus folyományaként mutatják meg. Az iskolában kapott marxista-leninista nevelés/oktatás is kihat a koncepcióra: Lőrinc barát szerepét majdnem nullára lúgozta ki, pedig a Rómeó és Júlia-előadásokban Mercutio, a Dajka és Lőrinc barát a kulcsemberek. Szokták mondani: ha nincs Mercutiód, Dajkád, Lőrinc barátod, ne is fogj neki rendezni. A vásárhelyi Mercutio is csupán egy fiatal a sok közül, akinek megadatott elpufogtatni néhány monológot, hogy aztán holtan rogyjon össze Tybald kardja által.

A Liviu Pancu által elképzelt és megvalósított előadás éjszaka zajlott, kegyetlen hidegben, a középkori vár udvarán, az összesereglett nézők nem kis meglepetésére, miközben nappali hőségről szónokolnak a "színpadon", napernyővel óva a Dajkát, amint azt a Zeffirelli-filmben már láttuk. Lépten-nyomon színpadi konvenciókkal kellett megbirkózni, bár tudott volt az éjszakai publikum befogadóképessége. Az éjnek leple alatt nem lehet két és háromnegyed órán át tartó előadást játszani szeptemberi hidegben, hangosítás nélkül, két nyelven. Mozgásszínházként még elképzeltem valahogy az ilyenszerű előadást, beszéd nélkül. Amikor Capuleték fertályán zajlottak az események, a várbeli Capuletek nyelvét nem ismerő – hiszen csak legfeljebb a középkortól velünk együtt élő –, újkori hatalomfitogtatással eltelt többségiek érdektelenségüket nem túl előkelően fejezték ki...

Pedig nagyszerű színészeket és színis diákokat nyert meg a rendező erre a projektre. Elsősorban a marosvásárhelyi Nemzeti Színház és Színművészeti Egyetem két-két tagozata adta a szereplőket, akikhez nagyszámú középiskolás korú statisztéria és vendégművészek társultak. Kezdetben gigantikus tervnek látszott, külön weboldallal a világhálón és így tovább. A benyomások, utóhatások nem igazolták a felhajtást. A fellépők között voltak: Ciugulitu Csaba (Mercutio) a Csíki Játékszíntől, Szélyes Ferenc (Lőrinc barát), Biluska Annamária (Dajka), Kozsik József és Kilyén Ilka (Capulet és Capuletné), Szász Kriszta IV. éves főiskolai hallgató (Júlia).

Tíz évvel ezelőtt már kompromittálódott Shakespeare remeke a Színművészeti Főiskolán, amikor Capuleték voltak a bunkósbotokkal, subákba, illetve népi motívumokkal stilizált jelmezekbe bújtatott románok, a vitézkötéses, bársonyokba öltöztetett Montague-k a magyarok, s amikor a tutajosokat filmen megörökítő Elek Judit vágott bele a rendezésbe. Az "avoni hattyú" zseniális életműve szerencsére mindent kibír...

Stracula Attila

nyomtatható változat

Bármennyire is erőlködöm, képtelen vagyok menteni Bodolay Géza vendégrendező ötleteit. Csak csalódottan tapasztalom, hogy a nagyváradi Szigligeti Társulat Rokonok című produkciója egészében rossz. Részleteiben még rosszabb. Mert ha színpadi művek híján (?!) fél év távlatában újfent regénydramatizálás mellett döntöttek, akkor miért választottak olyan silány (?!) prózai szöveget, amit Ady-lírával kell feldúsítani? S ha Móricz nem áll meg a saját lábán, akkor ezt a "mankót" miért kell tovább erősíteni a munkásököl-vasököl (ál)mozgalmi (operett)figurával? Miért kell hülyének nézni egy kétszáznégy éve színházat fogyasztó város közönségét azzal, hogy agyoncsócsálva szájába rágnak minden kis mozdulatot? Miért kell mindenáron brechtesíteni Móriczot, amikor a színház következő előadása épp egy Brecht-darab lesz? Miért kell fölösleges kajtatással, keresztbe-kasba rohangászással felturbózni a cselekményt, ezzel épp az ellenkező hatást elérve közel háromórásra nyújtva az előadást? Miért kell félreérteni a jól megírt Kopjáss-alakot s imigyen áthúzni az írói szándékot?

A félreértelmezésnek mindenekelőtt Kardos M. Róbert esett áldozatul: nem engedtetvén meg neki "domborítani", hogy Kopjáss igenis elkábul a rázúduló váratlan nagykutya-rokonságtól, nem lát át a szitán, s a homályt még növeli a Magdaléna adta bódulat is. Igyekezett volna gáncs nélküli lovagot bemutatni a kultúrtanácsnokból hirtelen főügyésszé lett Kopjássban, ebben viszont nem segítette a szöveg. Vagy netán erre kellett volna a Zsarátnok kisded játékait magasztosító Beethoven-muzsikát aláfestő (?!) ügyetlen félpantomim zongoraparódia? Ki tudja?

Szerencsére most is érvényesült a népi bölcsesség, miszerint minden rosszban van valami jó. Ács Tibor (Polgármester) és Medgyesfalvy Sándor (Kardics) remekül alakította a kisváros két olyan nagybani játékosát, akiknek már a bukástól sem kell félniük, a rokoni szálak és a bankszámlák biztos hátterében. Firtos Edit és Kovács Enikő Lina, illetve Magdaléna megformálása is hűen követte a móriczi szellemet, csakúgy mint Hajdu Géza Berci bácsija. Említettek alakítása viszont csak önmagában jó, az összhatáson alig-alig tudott segíteni. Kár, hogy a díszlakomára invitált váradi közönségnek csak fonnyadt káposztát tálaltak fel, némi tejszínhabbal ugyan, de azt is vásári ringlispilen való fogyasztásra kényszerítve. Márpedig a habos káposzta a körhintán semmiképp sem használ a (színházi) emésztésnek.

Molnár Judit

nyomtatható változat

Amikor a bajban szólni kellett, Illyés Gyula sosem hallgatott,

amikor a tragikus méreteket öltő egykézés miatt sokan kongatták a nemzethalál lélekharangját, ő meglátta, hogy "Az egyke oka pusztán anyagi. Nem a szegénység az oka, hanem a szegénységtől való félelem, tehát végeredményben mégis a gazdasági megnyomorítottság. Tehát csupán az felelős érte, aki a gazdasági megnyomorítást okozza. A parasztokat nem lehet hibáztatni. «Szörnyű fertő»-ben élnek, de ezt a fertőt nem ők készítették. Az egykés vidéken ma már százféle sajátos tünetet lehet megfigyelni, de összetéveszti az okot az okozattal az, aki ebben látja a baj eredetét",

amikor a népek lihegve futották az elsőbbségversenyt, mert vallani, hogy "E lapokon nem elfogult nemzetieskedő vall. Épp ezért eleve vissza kell utasítania, hogy más országok elfogult nemzetieskedői a kulcslukon, tehát összefüggéstelenül kihallgatott vallomásokat népe befeketítésére használják fel. Ez most divat, főleg hazug összehasonlítgatások formájában. Holott az összehasonlításra csak az írónak lehet joga, hogyha a saját országa után a kéretlen kérkedők országát is megvizsgálhatná. Ezt azok sosem kínálták fel, sőt riadtan elzárkóztak ettől. E vallomás-tolvajokkal szemben az író magatartása csak az lehet, hogy annál nyíltabban beszél. Magyarnak a magyar közösségben van helye s legjobb dolga",

amikor hősi példára volt szükség, Ozoráról hozta azt, Petőfiből pedig nem félistent faragott, hanem emberként hozta vissza az emberek közé,

amikor szavainkat féltette, gyönyörű Koszorú-t helyezett az édesanya-nyelv talapzatára,

amikor háborúba dermedt a világ, azt ismerte fel, amit kevesen: "Barbár idő. De ilyenkor terem/ Sárkányölőt a föld és Tűzlopót./ Barbár idők. De hősök s áldozók /ilyenkor győzhetnek a végzeten",

amikor puszta szólammá silányult 48, ő felemelte Fáklyaláng-ját,

amikor szívesebben nem is beszéltek volna róla, ő úgy írt Bartókról, hogy abban már benne ropogtak az októberi fegyverek ("Mert növeli, ki elfödi a bajt./ Lehetett, de már nem lehet,/ hogy befogott füllel és eltakart/ szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg/ s majd szidjanak: nem segítettetek!"),

amikor dúlt a zsarnokság, róla szóló Egy mondat-a emigránsok szentírásává lett, amikor kényszeres divat volt az istentagadás, ő meglépte a száznegyvenhármat s egy nemzet nevében hajtott fejet A reformáció genfi emlékműve előtt,

amikor baj volt és szólni kellett,

amikor leginkább szükség volt rá, akkor írt Dózsáról, Telekiről vagy a pusztai cselédekről.

A huszadik században sokszor volt rá szükség, mert sokszor volt baj, de évtizedeken át csitította az ordasokat Illyés Gyula mennydörgésében is írt hozó szava.

M. J.

nyomtatható változat

Emberek, figyeljetek! Ti, örökké kolozsvárinak maradt kolozsváriak, és ti, erdélyi ködmönt viselők, kik nem tudjátok levetni azt. Még ha románnak hiszik is errefelé, Csonka-Magyarországon kalotaszegi cakkjait, székely cirkalmait. Ti, akik ismertétek vagy hallottatok róla.

Elment Zoli. Sinkó Zoltán halott.

Így mondják itt földi tájakon. De persze mi tudjuk, hogy ez nem igaz. Csak mikor leírom, mégis elszorul a torkom, és szalad lefelé valami a szemem sarkából.

Éppen most búcsúzott tőlem. Itt volt, láttam a félálom jóvoltából ablakom előtt.

Délelőtt a szikár, tömör hír még csak mellbevert, nem homályosodott a szem. Tudtuk, hogy jönni fog, vártuk. Nem úgy, mint ő. ő – akarta.

Ott tudtam meg egy autóklub gyakorlópályáján, amint nyikorogva szlalomoztam a feltörő vízoszlopok között. Az autó pörgött, forgott engedelmesen, nem volt valódi veszély.

ő nem szerette a szimulált pályákat. Az autókat sem. Emlékszem, mikor első magyarországi lépései után a Nyugatiból hoztuk hazafelé. Ámult a pesti forgatagon s azon, hogy kocsim mégis halad, mi több, közben beszélgetek. ő nem fényes bádogdobozokkal közelített célja felé. Neki birtokában volt az a bizonyos paripa. No, abból sem a megszokott, hanem sovány Rosinante volt az övé, de az ő Don Quijote-i alakjával a nyeregben és tintától csöpögő dárdájával bizony mégsem nevetséges, hanem nagyon is félelmetes. Mert nevettető.

Na ez volt, amiért mindenki ismerte, szerette, magáénak érezte annyifelé. Ez volt, ami még ebben az elfajzott honban is híveket szerzett neki. Nem kereskedelmi tévék ocsmány műsoraiban, nem hazug bulvárlapokban, csupán egy vidéki városban s annak környékén. Emberszabású határok között.

Csodálatos ez a város, itt kellett volna születnem, mondta, mikor jó tizenkét éve, első terepszemléje után megtért hozzánk Veszprémből. S így is indult minden. De éppen a várva várt világfelfordulás hozta el azt a szellemet, mely rosszabbnak bizonyult, vagy legyőzhetetlenebbnek az egykori gonosznál. Abban valahogy mindig akadt mód elmondani az elmondhatatlant és pellengérre állítani. Ez itt most szóhoz jutni is csak pénzzel, pénzért, pénzről enged. őt is nyugdíjazta az új tulaj. Nekem olyan újságíró kell, aki oldalakat tölt meg naponta a lapban, mondotta. Bölcs szavak. Többoldalnyi üres beszéd, félrevezetés, butítás és hazugság. Ez kell. Ezt áruljuk a magyarnak. Az meg ezt veszi.

A humor szikár lovagjainak kora lejárt. Ha valakiben efféle tálentum motoz, az vagy hallgat, vagy felköltözik a képernyőkre és ocsmánykodik, és a nép röhög. Hazudik bármit, amit rendelnek, és a nép bámulja.

Érted, mi történt? – kérdezted annyiszor. Zolikám, persze hogy értelek. Az életmű kész, mondtad nem sokkal ezelőtt. Itt és most már nem kerekíthető. Lezárult. És átölelt. Átölelt az a barátom, aki amíg tehette, minden hétvégen felhívott és megengedte, hogy kicseréljük bánatunkat. Mert ő jó barát is volt. Abból a nemesebbik fajtából. Amilyen már alig akad. Mert manapság inkább pártruhába öltözik s véleményén csavarintva kényelmetlennek nyilvánít téged. Zoli az volt akkor is, amikor elaludt egy bakonyaljai kórházban, mint akivel a Tordai útról bekanyarodtam naponta a Vörösmarty utcába, hazafelé vonszolván táskáinkat. Az maradt, aki szembenézett velem Diósad agyagos szilágysági sarában a széles sárfolyónyi út túlfeléről, pontosan most negyven éve. És az maradt, aki elsőt hörpintett éppen tizenhárom éve a fogadására kirendelt pálinkásüvegből a Nyugatiban, aki mikor egész életük munkáját elrabolták mocskos gonosztevők a józsefvárosi pályaudvar marhavagonjából, így szólt: látod, asszony, mondtam, ne gyűjtögess (de azért majdnem összeroppant az első keserű tapasztalattól). Meg az maradt, akivel lenéztünk először a Balatonra a tihanyi Rege cukrászda mellvédjéről, és aki csalódottan, összetörve, beesett arccal és megtaposva ült egy veszprémi családi házban, s utolszor még átölelt. Értesz ugye? Te értesz engem. Vége, elég. Ezt nem akarom. Nem az én világom.

Hazajövök, leheveredek gondolkodni s nem értem, hogy az élet megy tovább. ő az első a leges-legközelebbiek közül, aki elmegy. A harmincnyolcasokból. Elnyom a szomorúság s utóbb az álom. Az alkonyi homályban arra ébredek, hogy kiabálok. Zoli, ne menj! Fehér hálóingszerű lepelben lebeg az ablakom előtt, hívom, kérlelem. Szakállába mosolyog, már nem megtört az arca. Kezével úszó mozdulatokat tesz és a magasba mutat.

Ellebben. Felfelé. Látszik, már nem keresi a helyét. Nyílegyenesen távolodik, nem szlalomozik.

Értelek, Zolikám. Értelek. Majd jövünk mi is. Ki-ki a maga idejében. S talán utánad. Amint érdemeljük.

Szász István Tas

nyomtatható változat

Az észak-bihari Gálospetriben október 6-án felavatott érmelléki tájházat Kéri Gáspár székelyhídi fogorvos, a családjától örökölt, a hagyományoknak megfelelő módon rendbetett és többéves gyűjtőmunka során szerzett bútorokkal és tárgyakkal berendezett falusi portán alakította ki.

A vert falból készült, oldaltornácos, náddal fedett, deszkafödémes ház 1870-ben épült. A hagyományos háromosztatú – nagyház, pitar (konyha), kisház – épület homlokzata az udvar felé néz, cirádás oszlopos tornáccal, végében kamrával. Az utca felőli tűzfal fából készült felső része napsugaras motívumot ábrázol. A padlós nagyház, amely a tisztaszoba, református ízlés szerint van berendezve: fenyőfából készült sifon, két ágy, párnákkal, korabeli terítővel, az ágy végében tusintarziás fiókos láda, ennek folytatásában tulipános láda, 1873-as felirattal. A két apró ablak között komód, rajta a család becses tárgyai a Bibliával együtt, két oldalán egy-egy gyékényből készült karosszék. Az udvarra néző ablak előtt varrógép. Középen fenyőfaasztal, négy cseresznyefa székkel. A sarokban 19. századi vaskályha, a hozzá tartozó tűzszerszámmal és fémből készült fásládával. Az ajtó hátánál fogas, rajta szűr. A falakon a református ízlésnek megfelelő hazafias és családi képek, és a megőrzött menyasszonyi mirtuszkoszorút tartalmazó faládikó. A világítást öntöttvas függőlámpa biztosítja.

A katolikus ízléssel berendezett, tapasztott földes kisház legnagyobb látványossága a kemence és a berakott spór, melynek füstjét mászókémény vezeti el. Berendezése: két festett ágy, az egyiken 1883-as évszám, a két ágy között gyékénykanapé, amely előtt keresztes diófaasztal. Az ágyak előtt két-két gyékényszék, az ablak előtt hárságy rongy pokróccal leterítve. A falakon festett falitéka, pipatartó pipával, korabeli katolikus szentképek. A világítást drótkeretes petróleumlámpa biztosítja. A középen levő pitar (pitvar) berendezése: csikós spór és katlan öntöttvas üsttel, virágos atuzsér (polc) az edények tárolására, vizespad, asztal, melynek alsó része élelem tárolására alkalmas, két gyékényszék, fogas, gyékény kisszék 1883-as évszámmal, kendőtartó kendővel, alatta ácsolt széken mosdótál. A tornác végében nyíló kamrában hombár, lisztesláda, ácsolt láda, stelázsi, tulipános láda, sarki kredenc, a tej és tejtermékek tárolására a "tejes" található, valamint a kenyérsütés eszközei, mosóteknő, egy vakablak és evőszék, melyen szilkék és olajoskorsók találhatók. A házzal szemben, az udvaron pajta áll, amely már a régebben létező pince előtt épült. Tornácos, fenyőből és akácból készült teteje náddal fedett, benne a szőlőtermesztéssel és borkészítéssel kapcsolatos eszközök találhatók. Az utcai léckerítés mellett góré áll. A csapott gerendák és oszlopok akácfából készültek, a szarufa és a lécek fenyőből. A tető hódfarkú cseréppel van befedve. A góré alatt libaól van. Az utcai kerítés lécei, oszlopai, az utcaajtó és kapu oszlopai babamintával díszítettek. Az utcaajtó oszlopain tulipán- és napsugaras minta is található, eredeti kovácsoltvas zárszerkezettel. A hátsó kerítés rakottyából font sövény. Az istálló, szín, disznóól, tyúkól, kútkáva és gém majd ezután fog elkészülni.

A tájházavatón beszédet mondott Balassa M. Iván, a Szentendrei Szabadtéri Múzeum címzetes igazgatója és Gazda Klára néprajztudós, egyetemi tanár. Mindketten segítettek a gálospetri tájház berendezésénél, ám a fő érdem a kezdeményező, létrehozó Kéri doktoré. Gálospetri a Nagyvárad–Szatmárnémeti út felénél található Tarcsa községhez tartozik, a főútról a községközpontban van letérő jobbra, a távolság az érmelléki lankák között meghúzódó faluig alig pár kilométer.

Dukrét Géza

nyomtatható változat

Nem mindennapi esemény színhelye volt Szilágynagyfalu Polgármesteri Hivatalának díszterme: Major Miklós helybeli nyugalmazott tanár, a Kraszna és Felső-Berettyó mente lelkes kutatója bemutatta Szilágynagyfalu címen megjelent könyvét. Beérett kutatómunkája, s remek kötetben rögzítődött, a szerkesztők és kiadók gondos-míves összedolgozása folytán, a Száz magyar falu könyvesháza akció keretében. Joggal büszkélkedhet Szilágynagyfalu s általa a teljes Szilágyság, hogy e száz falu, hogy e száz magyar falu egyikévé soroltatott e több mint háromezer lelket számláló, kies, szép helyen fekvő Felső-Berettyó menti település. Erdély viszonylatában csak Zabola székelyföldi település osztozhat e nemes kiváltságban.

A könyvbemutatón Kása Ernő községi polgármester köszöntőjét követte a helyi iskola zenés-verses műsora Gönczi Sándor zenetanár irányításával. E kismonográfia méltatásában hallhattuk: gyökereink, hagyományaink kutatása, felszínre hozatala, rögzítése nélkül nincs jövője nemzetünknek. Amint e most megjelent-bemutatott kiváló munka, az említett sorozat 99. köteteként, hatalmas vállalkozás, ugyanúgy lenyűgöző látvány így együtt találkozni alkotónak, szerkesztőnek, kiadónak azzal a lelkes közönséggel, amelyikről szól a mű. Ezáltal is őrzi e település oly sokat tépázott történelmünket, amelyre – így – bizton épülhet a jövőnk. Ugyancsak a méltatásokból hallhattunk Major Miklósnak, Aranyosszék szülöttének fél évszázados szilágysági – egészen pontosan: szilágynagyfalui – tevékenységéről, mely idő alatt azonosult e település népével, miáltal sikerült teljes részleteiben felkutatni, feltárni, közkinccsé tenni e monográfia által e kies táj rejtélyeit.

A szerző röviden ismertette e négynyelvű kötet főbb fejezeteit a lelkes közönség előtt. Majd sor került a megvásároltak dedikálására. A környékbeli településekről eddig megjelentetett monográfiái után további kitartó, sikeres munkát várhatunk Major Miklóstól. Ehhez kívánunk erőt, egészséget.

Vér István

nyomtatható változat

Az Aradon megjelenő NYUGATI JELEN napilap második országos Simándi Böszörményi Zoltán-riportpályázatának legjobb írásait tartalmazza a Concord Media Rt. kiadásában október elején megjelent Szülőföld, édes mostoha című kötet. A 2002-es kiírás megmozgatta a hazai újságíró-társadalmat, kereken hatvan pályaművet értékelt a zsűri. A kiadványban valamennyi díjazott riportot megtalálja az olvasó, s néhányat a képzeletbeli dobogóról éppen csak leszorultak közül is. Aki a könyvet kézbe veszi, képet alkothat arról, mi foglalkoztatja a ma riporterét. A szerzők: Sike Lajos, Boros Ernő, Szabó Katalin, Sarány István, Salamon Márton László, Balta János, Szucher Ervin, Szőke Mária, Simon Judit, Laslavic Tímea, Radványi Hajnal, Bálint Ferenc, Irházi János, Tófalvi Zoltán, Turóczy Zoltán, Debreczeni Éva, Mózes László, Andó András, Deák Laura.

nyomtatható változat

A kenyérvásárlás "technológiája": kérem az árut, nyújtom a pénzt. Hitelbe csakis akkor adják a mindennapit, ha jól ismernek és tudják, hogy a megadott határidőre hozom is az árát. Miért nincs ez így a gyárakkal is? Miért hallani olyasmit, hogy a "vevő" nem tud fizetni vagy használhatatlan ócskaságokkal fizet? Miért lehet még tizenhárom év után is packázni emberek és intézmények sorsával? Miért nem olyanra/olyanokra bízzák ezt a privatizációnak mondott valamit, aki/k ha nem is ismerik fel azonnal az álvevőt, de legalább eszükbe jut utánaérdeklődni?

M. J.

nyomtatható változat

A tudomány mai állása szerint a makrokozmosz születik, él és elhal bizonyos intervallumokban. A kozmikus porból (füstből) összeáll, sűrűsödik és szilárd anyaggá lesz. Aztán különböző jelenségek megnyilvánulásával folytatja önálló életét, miközben folyamatosan alakul és átalakul. Élete végén felrobban, elég vagy valamilyen módon megsemmisül, és ismét füstté, kozmikus porrá változik mindaddig, míg a ciklus újra nem kezdődik.

A makrokozmoszi élettartam ezen részeinek idejét, terjedelmüket nem ismerjük. Nem ismerjük az ősköd, a kozmikus porállapot nagyságát, hosszúságát, mivel a távolságok oly nagyok térben és időben. Vannak olyan elképzelések, hogy az emberi élet nem más, mint egy mikrokozmosz, ami a makrokozmosz ciklusainak megfelelő változásait követi, kicsinyített formában. A Földön lejátszódó életjelenségek éppen olyan ciklusokon mennek át, mint a makrokozmoszban. Tehát nincs halál, csak örökös változás. Az élőlények éppen úgy születnek, élnek és meghalnak (átalakulnak), mint a makrokozmoszban. A ciklusok változnak, ami az élettartamot illeti, az egy napig élő lepkétől a százados fákig vagy az évmilliókig létező kőszikláig.

Igen, közbevethetik egyesek, de mi a szemünkkel látjuk, hogy az ember meghal, és aki tegnap még élt, mozgott és evett, ma már a föld betemeti.

Ez nem halál. Ez a létnek egy formája, mert az a része az életnek, mely a makrokozmoszból egy új világ megteremtéséhez vezet, itt is megmarad, és létrehoz egy új életet. Csak az idő és a tér mértéke különbözik.

Porcsalmi Sándor

nyomtatható változat

A Szatmárnémeti Szent-Györgyi Albert Társaság, a Szatmári Római Katolikus Püspökség, a Szatmárnémeti Szentlélek Plébánia és a Szatmárnémeti MADISZ 2002. december 6. és 8. között tizenharmadik alkalommal rendezi meg a Gellért Sándor vers- és prózamondó versenyt. Részvételi tudnivalók: 1. A világon bárhol élő műkedvelő versmondó részt vehet, aki betöltötte 16. életévét. 2. A versenyző elküldi a Szatmárnémeti Szent-Györgyi Albert Társaság címére a jelentkezési lapját (Románia, 3900 Satu-Mare, str. Mihai Viteazul nr. 10., e-mail: csirak@datec.ro), amelyen neve, születési adatai, foglalkozása, pontos címe, telefonszáma, e-mail címe szerepel, mellékelve a bemutatásra szánt irodalmi mű címét és szerzőjének nevét. 3. Egy-egy fellépés időtartama nem haladhatja meg a 8 percet, de nem lehet kevesebb 2 percnél. 4. Minden versenyzőnek rendelkeznie kell valamelyik magyar egyház, civil szervezet ajánlásával. 5. Azok a szavalók, akik nem rendelkeznek ajánlással, 600 ezer lej részvételi díj ellenében benevezhetnek a decemberi döntőre. Ezzel elnyerik mindazokat a jogokat, amelyekkel a többi versenyző rendelkezik, azaz szállást, étkezést és fellépési lehetőséget. Kísérőt – legyen az akár szakmai vezető – 800 ezer lej ellenében tudnak fogadni. A részvételi díjat postán küldjék el a következő címre: Ilonczai Annamária, Satu-Mare, str. Mihai Viteazul nr. 10. Útiköltséget nem tudnak visszatéríteni. A verseny irodalmi anyaga: 1. Egy szabadon választott vers vagy próza a kisebbségi magyar irodalomból. 2. Egy szabadon választott vers vagy próza az egyetemes magyar irodalomból, amelybe beletartozik mind a kisebbségi magyar irodalom, mind a népköltészet minden műfaja. A különböző magyarlakta területek a következő számarányban képviseltethetik magukat: 3–3 szavaló Bihar, Hargita, Kovászna, Maros, Szatmár megyéből, 2–2 szavaló Arad, Fehér, Kolozs, Máramaros, Szilágy, Temes megye és Bukarest. 1–1 versenyző a többi romániai magyarlakta és a magyarországi megyékből. Legalább 2–3 szavalót várnak Ausztriából, Felvidékről, Horvátországból, Kárpátaljáról, Szlovéniából, Vajdaságból és a világ bármelyik országából, ahol magyarok élnek. Díjak: első helyezett 1 millió lej, második 800 ezer, harmadik 700 ezer lej. A Közönségdíjat és Szavalók díját elnyerő könyvcsomagot kap. Jelentkezési határidő 2002. november 25.

nyomtatható változat

A nagyszalontai Arany János Művelődési Egyesület november 23-án ötödik alkalommal rendezi meg az Arany László-mesemondóversenyt óvodások és kisiskolások számára. Az idei verseny célja az Arany László-mesék és állatmesék népszerűsítése, a magyar nyelv ápolása. A versenyzők két szabadon választott alkotással jelentkezhetnek a következő témakörökben: 1. Arany László-mese vagy -meserészlet. 2. Állatokról szóló mese. Az előadás időtartama mesénként nem haladhatja meg a három percet. Három korcsoportban lehet indulni: óvodások (nagycsoport) és I–II. osztályosok; III–IV. és V–VI. osztályosok. Jelentkezési határidő november 15. A versenyzők küldjék el jelentkezési lapjukat, feltüntetve nevüket, korcsoportjukat, iskolájuk, óvodájuk címét telefonszámát és a bemutatásra szánt két mű címét. A jelentkezést postázhatják vagy leadhatják személyesen az Arany János Művelődési Egyesület székhelyén Nagyszalontán, a Kossuth u. 18. szám alatt, a Magyar Házban. Érdeklődni a 0259/37-31-97-es vagy a 0723/69-71-75-ös telefonszámokon lehet.

nyomtatható változat

A sikeres tavaszi TámPont-tréning folytatásaként 2002 novemberében az Impulzus XXI. és a Maros megyei RMDSZ szervezésében ismét sor kerül a fiatal programvezetők képzéssorozatára. A két hétvégén zajló program keretén belül a részvevők elsajátíthatják a projektmenedzsment, a pályázatírás, a költségvetés-készítés és a civil szervezeti menedzsment alapfogásait, a program gyakorlati tevékenységein pedig szakértők segítségével elkészíthetik vagy korrigálhatják saját programtervezeteiket. A képzés időpontja 2002. november 8–10., valamint 22–24., helyszíne a Maros megyei RMDSZ tanácsterme. A jelentkezési lap letölthető a www.impulse.go.ro honlapról, igényelhető a impulse@go.ro e-mail címen és a 0740/36-63-27-es telefonszámon, vagy személyesen felvehető a Maros megyei RMDSZ székhelyéről, a Brailei utca 9. szám alól. A laphoz szükséges mellékelni egy önéletrajzot és egy ajánlólevelet. A felső korhatár 35 év, a jelentkezés határideje 2002. november 1., a kiválasztott jelentkezők számára a szimbolikus képzésdíj 150 ezer lej. A részvevők számára biztosított az előadások dokumentációja, a részvételi oklevél, két ebéd, illetve a vidékiek számára a szállás és a reggeli is.

nyomtatható változat

Közhelyek gyűjtésére szánta el magát a vezető romániai magyar internetes portál, a Transindex (www.transindex.ro). A vállalkozás meglepő, de nem precedens nélküli, a 80-as években Hernádi Gyula jelentetett meg közhelytárat, igaz könyv formájában. Az újdonság elsősorban az, hogy az új közhelytárat az olvasók javaslatai alapján bővítik, és vélhetően számos romániai magyar specifikumot tartalmaz majd. Az utóbbi pár év talán legeredetibb internetes ötlete vélhetően rövid időn belül egy olyan úgynevezett közhelylexikont eredményez, ami nemcsak humoros olvasmányt, hanem éles társadalombírálatot is jelenthet. A portál szerkesztői bizakodóak, korábban több száz szót és kifejezést tartalmazó úgynevezett székely–magyar szótárt gyűjtöttek össze szintén az internetezők javaslatai alapján (www.szekelymagyar.transindex.ro). A közhelytár előzményének tekinthető a szintén a Transindexen olvasható székely–román szótár, ami azokból a humoros nyelvi helyzetekből szemléz, amelyek akkor jönnek létre, amikor egy románul alig beszélő székelynek mégiscsak románul kell megszólalnia (www.szekelyroman.transindex.ro). És ez a gyűjtemény szintén az internetezők javaslatai alapján jött létre. A közhelytár egy a megújult Transindex számos új szolgáltatása közül.

nyomtatható változat

A REFORM TÖMÖRÜLÉS aradi szervezetének rendezésében az 56-os forradalomra emlékeznek október 30-án 17 órától az aradi Jelen Házban. 1956-ról Takács Ferenc László kormányfőtanácsos, eszmetörténész fog beszélni, aki ,56-ért négy évet ült börtönben Romániában. Minden érdeklődőt szeretettel várnak.

nyomtatható változat

Repetitio est mater studiorum, azaz ismétlés a tudás anyja. Elmondjuk hát újfent: amit a román Carpatii Occidentali földrajzi elnevezés takar, az nem más, mint az Erdélyi-szigethegység (se nem Nyugati-Kárpátok, se nem Nyugati Szigethegység, se nem más), s ennek egyik része az Erdélyi-érchegység (Muntii Metaliferi). E két hegyvonulat nevét ritkán látni-hallani helyesen írva-mondva a honi magyar sajtóban, de számos más földrajzi elnevezésünkkel is gondok vannak, amiért részben a földrajz és történelem tantárgyaknak román nyelven való kötelező iskolai tanulása a felelős, részben pedig az újságírók kapkodása-trehánysága, a kézikönyvek használatának mellőzése.

(szemes)

nyomtatható változat

Az emberiségnek több mint a negyede csípősen szeret enni, s a paprika rokonának, a chilinek az őrleményével ízesíti ételét: a világrekordot Thaiföld tartja, ahol fejenként és naponta öt gramm chilit használnak, kétszer annyit, mint az ugyancsak csípősen étkező, második helyen álló indiaiak. Chiliből évente 4 millió tonnát takarítanak be a világon, ami mellett jelentéktelen az évi alig 200 ezer tonnát kitevő borsfogyasztás.

A csípős kis termény története nem egészen tisztázott: az indiaiak úgy tartják, ők találták fel a világ számára a chilit, de történészek emlékeztetnek arra, hogy Kolumbusz a burgonya és a paradicsom mellett chilit is hozott az Újvilágból. Akkoriban ezt nem vették jó néven az Óvilágban, olyannyira, hogy a prédikátorok a vérbaj terjedéséért a krumplit, a szellemi fogyatékosságokért a paradicsomot tették felelőssé, a chilit pedig egyszerűen az ördög művének tekintették, amely a gyehenna tüzét hozza az ember szájába. Alighanem így jutott el a tengerhajózás révén a chili Indiába, s a törökök hozták vissza Európába, amikor Magyarországot hajtották igába. Az bizonyosnak tűnik, hogy Európában a magyarok terjesztették el igazán a chilit, illetve annak közeli rokonát, a paprikát. A capsiacin hatóanyaggal csípő növények családja 1600 fajtára terjed ki – írta a napokban a Kurier című bécsi lap színes mellékletében.

A tudomány régóta vizsgálja már, miért tesszük ki magunkat önként a tortúrának, amelyet a csípős növények fogyasztása okoz. Tény, hogy a chilifélék kedvelői sokkal több ízt éreznek, mert a capsiacin aktiválja a nyelven lévő ízlelőbimbókat. Ez akkor is így van, ha a csípős ételek ellenfelei szerint az égető érzés elnyomja a többi ízt. Az is tudott, hogy a chili függőséget okoz, bár az eddigi kutatások nem találtak benne olyan anyagot, amely ezt indokolná. Valószínűleg az a helyzet, hogy agyunk nem tudja helyesen értékelni az ízlelő szervektől a csípős étel fogyasztásakor érkező információt: súlyos égést érzékel, amely szívdobogást és izzadást okoz, de egyben a boldogság érzetét közvetítő endorfin termelését is felgyorsítja, s alighanem ez utóbbival függ össze, hogy az ember újra és újra próbálkozik.

Arról, hogy melyik paprika, vagy chili csípősebb, már a század eleje óta nincs helye a vitának: Wilbur Scoville patikus 1912-ben módszert fejlesztett ki a csípősség mérésére: az édesnemes zöldségpaprika 0 Scoville erősségű, s a skála másik végén – legalábbis jelenleg – a mexikói Habanero chili áll 350.000 Scoville-lal.

nyomtatható változat

A nálunk is kedvelt hot dog nem más, mint meleg virsli kifliben. Neve magyarra fordítva viszont azt jelenti, forró kutya. Amiből a forró még érthető. De mitől lett kutya a kiflibe bújtatott virsli? Hát attól, hogy a múlt század hatvanas éveiben Londonban egy virslifajtának dog-in-a-bag, vagyis kutya egy zsákban volt a csúfneve. A név arra utalt, hogy a jó ég tudja, miből kutyulták ezt a virslit. Nálunk tán azt mondták volna rá: bélbe csomagolt zsákbamacska. A dog-in-a-bag kifejezés mindenesetre tetszett az albioniaknak, csak kissé hosszú volt. Lerövidítették hát, és hamarosan minden virslit dognak (kutyának) neveztek. 1873-ban aztán, amikor egy Jameson nevű ember kenyérszeletek közé csúsztatott virslit kezdett árulni az utcán, azt írta a bódéjára, hogy Hot dogs, amiből a londoniak máris értették: a misternél forró virslit kaphatnak. A kenyér közben átváltozott kiflire, de a hot dog név megmaradt.

nyomtatható változat

Erre bizony nehéz válaszolni. Sokan azt hiszik, hogy népszerűek, közkedveltek környezetükben, munkahelyükön, ám nem biztos, hogy így is van. Természetesen tesztünk sem ad százszázalékos választ a kérdésre, de segít önnek a tájékozódásban: vajon tesz-e valamit azért, hogy közkedvelt legyen?

1. Érdekli mások sorsa, élete?

a) mint a legtöbb embert (3 pont)

b) másokat talán érdekli az én életem? (2)

c) van éppen elég más gondom (1)

d) természetesen, hiszen csak így lehetek eredményes (4)

2. Mi a véleménye a mondásról: Mosolyogva minden könnyebben megy?

a) a mosoly semmibe sem kerül, sok minden elérhető vele (4)

b) butaság az egész (1)

c) valami lehet benne (3)

d) nincs min mosolyogni a mai világban (2)

3. Ismerkedéskor a bemutatkozó nevét...

a) igyekszem megjegyezni (4)

b) mindig elfelejtem (2)

c) még egyszer megkérdezem (3)

d) nem tartom fontosnak megjegyezni (1)

4. Amikor mások beszélnek...

a) érdeklődéssel hallgatom (4)

b) belevágok a szavukba (2)

c) türelmesen végighallgatom (3)

d) oda sem figyelek (1)

5. Ha bírálnia kell másokat...

a) kiélem magamat benne (1)

b) nem szívesen teszem (3)

c) inkább igyekszem elkerülni (2)

d) előbb az érdemeiket sorolom fel (4)

6. Szeret parancsolgatni?

a) mindig, határozottan és röviden (2)

b) képtelen vagyok rá (1)

c) inkább kérek, mint parancsolok (3)

d) szívesebben megbeszélem a feladatokat (4)

7. Ad mások véleményére?

a) őszintén érdekel (3)

b) nincs rá szükségem (1)

c) csak az okosabbakéra (2)

d) inkább mérlegelem a hallottakat (4)

8. Mi a véleménye a dicséretről?

a) nem kell dobálózni vele (2)

b) nem kell elkényeztetni az embereket (1)

c) megfontoltan hasznos (4)

d) nevelési eszköz (3)

9. Mit tesz, ha téved?

a) beismerem (4)

b) úgy teszek, mintha mi sem történt volna (3)

c) remélem, hogy senki sem jön rá (2)

d) szívósan védekezem (1)

10. Fontosnak tartja mások boldogságát?

a) igyekszem hozzásegíteni az embereket (4)

b) semmi közöm hozzá (2)

c) véleményem szerint mindenki a maga boldogságáért felelős (3)

d) másoknak fontos az én boldogságom? (1)

10 és 19 pont között: Véleménye szerint mindenki magányos sziget. Senkinek semmi köze hozzá, hogy ön miként él, de ön azért szívesen fejti ki véleményét mások tetteiről, viselkedéséről. Nyíltan, kritikusan beszél bárkiről, és ezért bizony nem nagyon kedvelik.

20 és 29 pont között: Szívesen megmondaná mindenkinek a szemébe a véleményét, de közben közkedvelt is szeretne lenni. Sajnos az emberek nagy többsége ilyen, és ez ne nagyon bántsa. Ha több elismerésre, megbecsülésre vágyik, egyszerű a recept: legyen barátságosabb, megértőbb másokkal.

30 és 40 pont között: Minden előfeltétele megvan ahhoz, hogy közkedvelt ember legyen. Nem azért, mert elnéző mások hibáival, fogyatékosságaival szemben, hanem azért, mert igyekszik mindenkinek segíteni, megérteni mások gondjait, méghozzá egyszerű, emberi módon. Néha támadhat olyan érzése, hogy ezért mások kihasználják, ez azonban csak látszat. Ön népszerű.

nyomtatható változat

Nem tudom, miért mondják, hogy embergyűlölő vagyok, pedig csak azokat nem szeretem, akiknek több pénzük, van, mint nekem.

(Ismeretlen)

nyomtatható változat

Egy fiatal és csinos nő felkeresi a háziorvosát:

– Mostanában álmatlanságban szenvedek, doktor úr! – panaszolja. – Nincsen véletlenül egy másik betege, akinek hasonló a baja?

– Hát, kedvesem, ezt tudom nyújtani – tárja szét a kezét az ifjú férj.

– Rendben, Oszkár. Akkor kezdd el nyújtani – mondja morcosan a feleség.

Egy angol, egy francia és egy magyar találkozik, és azon vitatkoznak, hogy melyikük anyanyelve a legnehezebb.

– Nálunk igen nehéz a szavak kiejtése – érvel az angol. – Például azt írjuk: Cholmondeley, és úgy ejtjük: csomli.

– A mi dolgunk sem könnyebb – mondja a francia. – Mi úgy írjuk, hogy Bordeaux, és bordónak ejtjük.

– Az semmi! – vágja rá a magyar. – Mi úgy írjuk: Hogy tetszik mondani?, és úgy ejtjük: he?

A skót papa hajthatatlanul rázza a fejét:

– Mondd meg a tanárodnak, hogy amíg ilyen bizonytalan a politikai helyzet, nem adok pénzt világatlaszra!

– Ottó, te jobban szereted a focit, mint engem! – mondja Éva.

– Viszont jobban szeretlek, mint a távolugrást, a díjlovaglást és a súlylökést.

A hölgy nagy átéléssel hallgatja a közönségnek hátat fordító zongoraművész játékát. Odahajol a mellette ülő férjéhez, és megkérdezi:

– Szerinted is Mozart?

A férfi megvonja a vállát:

– Fogalmam sincs. De majd meglátod, ha megfordul.

Bíróságon:

– Miért akar elválni?

– Mert a feleségem állandóan azt hajtogatja, hogy rosszul ment férjhez. Már elegem van abból, hogy örökké ezt kell hallgatnom. Ha ő rosszul választott, miért nekem kell szenvednem miatta?

nyomtatható változat

Filmajánló

November 2-án, vasárnap este 9 órakor egy 1989-ben készült amerikai filmet tűzött műsorára a Duna Televízió. A Miss Daisy sofőrje című alkotás kilóg a tengerentúli produkciók sorából. Bruce Beresford rendező filmje egyszerű és különös, az 1950-es ‘60-as évek Georgiájában játszódik. Számos társadalmi problémát érint, de alapvetően két ember, egy jómódú fehér hölgy (Jessica Tandy) és színes bőrű sofőrje (Morgan Freeman) különös kapcsolatáról szól. Nyomon kíséri, hogyan alakul át huszonöt éves "háborúskodásuk" igaz barátsággá. Az alkotók nem esnek bele az érzelgősség csapdájába, a színészek játéka nélkülöz minden fölösleges sallangot. A női főszereplő, Jessica Tandy egyetlen év alatt begyűjtötte a filmművészet legrangosabb díjait: Arany Glóbuszt, Oscar- és Ezüst Medve-díjat kapott alakításáért. Filmbéli partnere, Morgan Freeman is tarolt, csakúgy mint maga az alkotás, mely 1990-ben az év egyik legsikeresebb filmje lett mind szakmai, mind anyagi szempontból.

nyomtatható változat

A csíkszeredai Kriterion Házban Fuják Gyula fotókiállítása tekinthető meg.

A marosvásárhelyi Kultúrpalota földszinti kiállítótermeiben Bandi Katalin textiljeiben, Jakab Tibor művészfotóiban és Kuti Dénes festményeiben gyönyörködhetnek a betérők. Az unitárius egyházközség tanácstermében gyógyszertárakat ábrázoló képeslapokból és gyógyszertárcímkékből nyílt kiállítás. A Bernády György Közművelődési Központban Siklódy Tibor festő- és Bálint Zsigmond fotóművész tárlatát láthatják.

A nagyváradi Partiumi Galériában (mely a Partiumi Keresztényi Egyetem alagsori kávézójában nyílt meg, s azért hozták létre, hogy ifjú tehetségeknek nyújtson bemutatkozási lehetőséget) Molnár Imola, Ács Zsolt és Remus Ilisie alkotásaiból nyílt tárlat.

nyomtatható változat

A KOLOZSVÁRI ÁLLAMI MAGYAR SZÍNHÁZ társulata október 31. és november 4. között műsorra tűzi az utóbbi évadok legsikeresebb előadásait egy, a 210. színiévadot megünnepelni szándékozó rendezvénysorozat keretében. A kínálatban szerepel az Így van (ha így tetszik), melyet csütörtökön 21 órakor és az Uniter-díjas Cseresznyéskert, melyet pénteken 19 órakor adnak elő a társulat művészei. A tavalyi évad egyik legjelentősebb előadása, a Fehér tűz, fekete tűz november 2-án este 8 órakor, Mrozek Károlya vasárnap 20.30-kor a Tranzit Házban, míg A mizantróp hétfőn este 7-kor kerül színpadra.

A NAGYVÁRADI SZÍNHÁZ SZIGLIGETI TÁRSULATA október 29-én, kedden délután 6 órakor Nagyszalontán vendégszerepel Molnár Ferenc Olympia című darabjával. November 3-án, vasárnap délután 4 órakor a Rokonokat láthatják a nézők.

A SEPSISZENTGYÖRGYI TAMÁSI ÁRON SZÍNHÁZBAN október 30-án 10, illetve 12 órai kezdettel a Surranó és Brekkenő című bábjáték van műsoron.

nyomtatható változat

A KOLOZSVÁRI MAGYAR OPERÁBAN október 29-én 18.30-kor Erkel Ferenc Sarolta című kétfelvonásos vígoperájának bemutató előadása van műsoron. A darabot Dehel Gábor rendezte, a koreográfus Valkay Ferenc, a díszleteket és a jelmezeket Witlinger Margit tervezte, vezényel Hary Béla. A főbb szerepekben Hercz Péter, Hary Judit, Szakács Levente és Sándor Árpád látható-hallható.

nyomtatható változat

A Marosvásárhelyen, október 13. és 23. között megrendezett Látvány–Színházi Fesztiválon a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház tagja, Szabó K. István nyerte a legjobb rendezésért járó díjat. Az általa színre vitt Menyegző című előadást másik három kategóriában is jelölték, végül a legjobb rendezés díját kapta meg.

nyomtatható változat

REKLÁMOZZON, HIRDESSEN AZ ERDÉLYI NAPLÓBAN!

Postacím:

Redactia Erdélyi Napló
of. p. 2.., c. p. 13.
3700 Oradea, Romania

Tel.: 02-59/41-71-58
Fax: 02-59/41-71-26
E-mail: erdelyinaplo@rdslink.ro

Bankszámlaszámok:

2511000005514406 (lejben)
2511001005514406 (dollárban)
Banca Transilvania, suc. Oradea, Romania

16 oldalas, A3-as formátumú polgári hetilap, keddenként jelenik meg a nagyváradi székhelyű Erdélyi Sajtóház Kft. kiadásában, 6200 példányban.

Díjszabás külföldi reklámozók számára:

Első oldalon 1 cm² = 1,50 dollár
Utolsó oldalon 1 cm² = 1 dollár
Belső oldalon 1 cm² = 0,50 dollár

Az első és az utolsó oldalon reklámozóknak térítésmentesen jár a piros kísérőszín.

Áraink rugalmasak, megegyezés szerint kedvezményeket nyújtunk. Bővebb információkért kérjük, hívja szerkesztőségünket!

Felhívjuk figyelmét, hogy reklámja, illetve hirdetése csak azt követően jelenik meg, miután számlaszámunkra átutalja a megfelelő összeget.

Tisztelettel,
Boruzs István
felelős kiadó