Erdély egyetlen országos terjesztésű polgári hetilapját a Pro Media Alapítvány tulajdonában lévő Erdélyi Sajtóház adja ki, amelynek jelenleg ez a kizárólagos feladata. Lapunk megjelentetése az ismert gazdasági és politikai körülmények között számottevő erőfeszítéseket igényel, ezért minden erkölcsi és anyagi támogatásnak örülünk. Ön is hozzájárulhat adományaival erőfeszítéseinkhez, amennyiben bármilyen kis összeget átutal a kiadó USD-számlájára: Casa de Editura Erdélyi Sajtóház Romania, Banca Transilvania, suc. Oradea, cont. 2511001005514406.

Külföldi olvasóink meg is rendelhetik lapunkat, legalább három hónapra 15 USD az előfizetés díja, egy évre értelemszerűen 60 USD. Ezt az összeget a fenti bankszámlaszámra kell átutaltatni, majd pedig e-mailen vagy levélben jelezni a pontos lakcímet, amelyre a lapot küldhetjük. Az összegnek a számlánkon való megjelenése után a kiadónk hétről hétre elpostázza a friss lapszámokat. Kérjük, jelezzék, ha valamelyik számot a posta nem kézbesítette, és ne felejtsék el megújítani a lejáró előfizetéseket!

Míg élt, anyai nagyanyám volt az egyetlen élő kapocs az ágyai és a debreceni Ágyai Szabók között. Ágyai Szabó Elek legénykorában járt Ágyán. Érkezése napján főtt sonkát evett kovászos uborkával. Érdeklődéssel nézte, mérte, lépte az Ördögárkát. Nagyanyám jó szívvel emlékezett reá s családjára. Egyszer családtagok mentek arrafelé. Röviden üzent. Mondjátok meg Magduskának, jól vagyunk. Ma lényegében ugyanazt üzenjük az október 5-én 85. életévét betöltő Szabó Magdának, Ágya díszpolgárának. Vagyunk. Szélviharban, széthúzásban szétszéledten, ugyancsak megcsappantunk. Csatát vesztettünk. Vesztőhelyen megverettünk. Megverettünk ünnepnapon. Megsirattunk hétköznapon. De vagyunk. Csatát vesztettünk, háborút nem. Ezért elsőként önmagunkat kell legyőznünk, önmagunkért. Hogy egykézés, vesézés, önmarcangoló, platformok paravánja mögötti vita, útszéli öklözés ne bomlassza sorainkat. A megmaradás ugyanis a tét. Sajátos körülmények között. Egyrészt szemérmetlen, kendőzetlen beolvasztó politika állóháborúja, iszapbirkózása sorvasztja testünket, lelkünket. Másrészt késznek kell lennünk a korparancs teljesítésére. Rendezni végre közös dolgainkat, szomszédnépekkel, Európával. Történelmi megbékélést sürgetve, humánus megoldással, méltósággal. Európában gondolkozva, semmit el nem hallgatva. Európai módra. Elvégre nemcsak naponta számon kért kötelességeink vannak, hanem jogaink is. Jogunk van önálló állami egyetemre, autonómiára, hiánytalanul alkalmazott anyanyelvi oktatásra, az anyanyelv korlátozatlan használatára, anyagi és szellemi értékeink megőrzésére és gyarapítására. Jogunk van magyar–román megbékélési parkra, az aradi vértanúszobor helyrehozatalára s egyebekre. Többek között nem csak ünnepnapokon érvényesíthető jogokra. Azok törvénytisztelő gyakorlására, hordószónokok és fajtiszták nélkül. Ahogy Európában szokás, átláthatóan, tisztán. Jöjjön el a tisztánlátók országlása. Az a szép fényes nap. Ahogy Szabó Magda megálmodta.

Hevesi Mónár József

Szőcs Kálmán

A kaszát eldobta éppen az utolsó rend előtt,
egyet még lépett hátra és ledőlt.

Földre hajolt, mint akit a szél kaszál;
hangtalanul hal meg, aki tudja,
veszendőn nem segít a szénaszál.

Hogy nincs kiben magfogózni többé!
Szemesnek áll a világ! S ha már a föld,
a drága föld sem lázad, az, aki rendet rendre ölt:
fegyvertelen maradhat mindörökké.

A lucernást hát kihúzták alóla,
hiába vág már csirkét az asszony,
befejezetlen itt a kaszás dolga.

S hiába nyit pitypangot fönt az ég.
Bár azt a rendet, azt a legutolsót,

le kellett volna vágni még.

Beszédtéma

Egy kitűnő publicisztikai írás igazi rangját az adta és adja minden időkben, hogy az olvasó mit és mennyit képes kiolvasni a nyíltan ki nem mondottból, mi és hogyan fénylik fel az árnyékba rejtett sorokból, és nem utolsósorban: hogyan éli át az olvasó a szavak hangulatát, mennyire képes – és képes-e egyáltalán? – kissé átfogalmazni vagy továbbgondolni a szerző által feszesebb húrokra hangolt témát.

Olvasom az általam mindig nagyra becsült és szeretve tisztelt Farkas Árpád Fagyöngy című publicisztikai írását, idézgethetném valamennyi sorát, ehelyett azonban noszogat bévülről egy ravaszabb indulat, hogy ezt a tölgyfán "vendégeskedő" fagyöngyöt letessékeljem a földre. Igaz, így nem szemelgethetnek terméséből azok a bizonyos aprócska léprigók, "görtsös nyavalyák" elleni gyógyszert sem lehet kotyvasztani belőle, de "kibonthatunk" önmagunkban egy olyan gondolatot, melyet sokan hordozunk magunkban, de valamilyen ok miatt hallgatunk róla. Talán megmagyarázhatatlan restség vagy a még mindig bennünk parázsló félszeg félelem okán.

Bizonyára sokan elkapkodott, sietett írói túlzásnak fogják hinni és vélni azt, ami bennem mocorog már hosszabb ideje, de aminek ki- és elmondását a görcsösen szorító napi gondok-bajok miatt – és nem félelem miatt! – halogattam.

Miről is szeretnék beszélni én most tulajdonképpen? Arról, hogy ez a terebélyes, szívós tölgyfa-nép nem érzi, nem akarja érezni, még abban az esetben sem, ha vérzik a kérge, fonnyadozik friss hajtása, hogy hányféle "fagyöngy" szívja ereiből az életet megtartó nedvet, és nem azért, hogy táplálékot teremjen annak a bizonyos "léprigónak", a földhöz ragadt, ezerszeresen megszégyenített nyomorgóknak. Ez a közöttünk élősködő "fagyöngy", fagyöngyök apróbb erdeje nem terem meszesedő ér ellen fájdalmat csitító, oldó gyógyszert; terem viszont olyan mérget, melytől naponta szárad, fonnyadozik az elme, csorbul a teremtésre, alkotásra hívatott fantázia, apad a hit kútja, és sokasodik a senkivé, semmitlenné alázottak hada.

Mondjam, érdemes-e egyáltalán mondanom, hogy milyen fagyöngyökre gondolok? Aligha! Akikről én beszéltem, azok nem gyöngyök, nem gyöngyöcskék; egyszerűen mások verejtékes munkájából ingyenélő senkiháziak.

Gúzs Imre

Tizenkét éven át folytatott kitartó, emberpróbáló, idegtépő küzdelem után a moldvai magyaroknak sikerült kiharcolniuk a mindenkori román államhatalom, központi és helyi kormányzat s az ezekkel összefonódó görögkeleti egyház – helyenként vérlázítóan alattomos – ellenkezése, keresztbe tevése, áskálódása, fenyegetőzése, piszkoskodása dacára, hogy idén ősztől beindulhasson valamilyen formája az anyanyelv tanításának az állami közoktatás keretén belül. Akár embrionális formát is mondhatnánk, hiszen egyelőre csak a Bákó megyei Pusztinán és Klézsén kezdheti meg a magyar nyelv tanulását negyvenegy gyermek, heti néhány órában, csak ennyinek a szülei kérték s csak őket nem sikerült semmivel sem "jobb belátásra" bírni. Akik ezt is kiharcolták, azok maguk a csángók voltak elsősorban, lelkiismeretes erdélyi és magyarországi szószólóik, támogatóik segítségével, az érzékennyé tett nemzetközi közvélemény és politikum közreműködésével. Errefel mit olvas a már-már örvendezni kész ember a központi pártsajtóban? "A csángómagyar közösség anyanyelvének oktatását jóváhagyó döntés az RMDSZ magyar nyelvű oktatásért folytatott kitartó és következetes küzdelmének eredménye." Ami "Markó Béla szövetségi elnök és Ecaterina Andronescu miniszter asszony csütörtöki egyeztetésén körvonalazódott", illetve a Markó vezette RMDSZ-küldöttség májusi helyszíni szemléjének köszönhető. Tehát a párt elintézte egy hónap alatt azt, amiért annyi szerencsétlen donkihót tizenkét éven át szélmalomharcot vívott, határon innen és túl...

(T. P.)

Nemrég székelyföldi utazásom kapcsán tűnődhettem el nem valami épületes kilátással kecsegtető dolgaink fölött. Hazatértem után nem sokkal megcsörrent a telefon, s meglepetésemre egy évekkel ezelőtt úgy kétszáz kilométernyire nyugatabbra "kitántorgott" barátom hívott fel. Arra volt kíváncsi, lenne-e kedvem néhány napot nála tölteni. Utazás, ellátás biztosítva. Elképzelhető, mennyire tiltakoztam…

A néhány napból majd két hét lett, volt idő ezt-azt megfigyelni, elgondolkodni rajtuk. Egy közhellyel kezdeném: Magyarországon az életszínvonal jóval magasabb, mint nálunk, mert az árak ugyan túlszárnyalják az ittenieket valamicskével, de a fizetések is összehasonlíthatatlanul nagyobbak. No de ott sem leányálom lakást vásárolni, házat építeni. A hazai lakásárak ott esetleg foglalóra elegendők. Figyelmeztető ez azok számára, akik itt mindenüket elkótyavetyélve akarnak kitelepedni.

Megdöbbentett az idős emberek sokasága, nyomasztó aránya a fiatalokéhoz képest. Kíváncsiságból számolgattam az autóbuszra felszálló öregeket, fiatalokat. Az eredmény elképesztő volt, előfordult, hogy kilenc felszállóból csak egy volt fiatal. A sétáim során tett megfigyeléseim is azt igazolták: egy elöregedett városban ténfergek. Lehet, hogy máshol más a helyzet, én csak azt mondom, amit láttam.

Furcsa. Így, ahogy kutatok az emlékeim között, feltűnő, hogy egyetlen kukázót sem láttam. Sokkal több az autó, mint a szemét. Itt meg az ablakom alatt nemhogy éjjel-nappal guberálnak, turkálnak a szemétben, hanem újabban itt is alszanak a kuka mellett. Az ember irtózik levinni a szemetet, már a vederre rávetik magukat mindenféle toprongyosok.

Más. Az egyik nap úgy sikerült, hogy több mint tucatnyi, Váradról elszármazott vendég gyűlt össze a barátomnál. Budapestről, Pápáról, Székesfehérvárról, máshonnan. Csak én voltam "idegen" – Nagyváradról. Szórakoztunk, emlékeztünk, nosztalgiáztunk. Kezdtük felsorolni a kitelepedett váradi ismerősöket, ki hol van, mit csinál, mire vitte. Kiderült, hogy teljes kórházi személyzetet, iskolai-egyetemi tanári kart, országos tervezői-építői céget és még isten tudja, mit lehetne verbuválni belőlük. Szomorú számunkra, megnyugtató az anyaországnak. Úton-útfélen erdélyiekkel lehet találkozni, egy nagyvárosnyi itteni magyar cserélt hazát. És a folyamat tart…

Itt most leállok, mert az ablakom alatt összevesztek a kukások, nehéz ebben a zajban gondolkozni. Felsóhajtok: istenem, itthon vagyok. Most szidjam a gólyát, amiért idepottyantott?

Szegedi László

Egy napon Jenő kirúgta maga alól a fejőszéket, és elindult, hogy megvalósítsa álmát, mely nem hagyta nyugodni: nagyvárosi ember akart lenni. A legutolsó divat szerint öltözködni, szórakozni, biliárdozni, kirakatokat bámulni és hosszú combú, csábos tekintetű úrinőket mustrálni. Riska búsan ingatta fejét utána, és hatalmas bőgésben tört ki.

Jenő kimosakodott, és simára borotvált arccal, ünneplőben kilépett a reggeli napsütésbe. Jenő ízig-vérig falusi ember volt, akinek megvoltak a maga jól beágyazott szokásai, amikből nem engedett. Megrögzött módon csak Csíki sört ivott, merthogy azt Székelyországban csinálják. Ha meg péntek, akkor Dáridó. Időnként jöttek hozzá különféle, világot járt iskolatársai, akik széles legyintésekkel próbálták meg eltéríteni Lagzi Lajcsitól. Számára idegenül hangzó szavakkal támasztották alá mondókájukat, úgy mint: balliberális média, médiamanipuláció, agymosás. Mindebből Jenőnek csak a "köcsög Lagzi Lajcsi" kijelentés volt ismerős, és maradt a kaptafánál és kedvenc műsoránál.

Serényen talpalt a falu főutcáján. Orrában az istálló csípős szaga Riska tehenet időzte. Körmei alatt ott feketéllett az anyaföld. Még a jobbik, az ünneplő gúnyája is valami falusias szagot árasztott magából.

Jenő szeretett mindent, ami városi. Mégis, ez a nagy csodálat és fényűzés addig tartott, amíg otthon, a fejőszéken ülve álmodozott róla. A városban már mindig esetlenül és zavartan, sután viselkedett. Úgy érezte, kakukktojásként mászkál a széles utcákon, az úri hölgyek mind-mind rajta vihorásznak, és a lenyalt hajú városi ficsúrok is kinevetik. Keresztülrohant a korzón, amit ilyenkor már gyűlölt, szabadulni akart. A sok számjegyű árcédulák, a drága holmik, az alig fedett női idomok úgy égették a szemét, hogy kényszeredetten le-lesütötte tekintetét.

Jenő ilyenkor a piacra sietett, ahol ott voltak az olyanok, mint ő. A falubeli árusokkal jóízűt beszélgetett, kacsingatott a zöldséget áruló menyecskékre, egyszóval elemében volt, s dehogyis sütötte már le a szemét.

Csak egyszer. Amikor megjelent Boris, élete terjedelmes párja, és harsány hangon, a piaci zsivajt túlkiabálva, a nyomaték kedvéért hatalmas uborkával hadonászva, jól leteremtette Jenőt, amiért megint urizálni ment a belvárosba. Mert megint legeltette a szemét a dámákon, akik egész nap a körmüket reszelik unalmukban, mert nem fért a bőrében, mert ahelyett, hogy segítene... Jenő elégedetten nyelt egyet, és tudta: jó helye van, ez végre az ő világa.

Fábián Tibor

Levelet hozott a posta. S vele együtt egy feloldhatatlannak tűnő dilemmát. A borítékból egy kézzel-golyóstollal gondosan utójavított gépirat került elő, valamint egy újságcikk fénymásolata. Hamar kiderült: a furcsamód No comment címmel ellátott cikk valójában nem más, mint igenis egy kommentár. A gépirat szerzője a másolatban is elküldött újságcikk kapcsán vetette papírra elmarasztaló, helyreigazító, dorgáló megjegyzéseit, a címet meghazudtolóan rukkolva ki egy publikálásra szánt "morfondírral". De az igazi dilemmát nem a jegyzet címe, netán műfaji hovatartozása, hanem a tartalma és hangvétele, divatos szóval: a kicsengése okozta. Egy szerkesztő a címmel még csak-csak elbánik, ha nem tartja megfelelőnek, de magába a cikkbe nem írhatja bele a saját véleményét, legföljebb megjegyzést fűzhet hozzá – ha úgy dönt, hogy a kéziratot a nyilvánosság elé tárja. Ha úgy gondolja: a közlés elutasításához nem elegendő indok a "kicsengéssel" való egyet nem értés. Ha túlteszi magát azon, hogy ő maga ezt a cikket másként írta volna meg.

További morfondírozások helyett következzék a beavatás a szerkesztői műhelygondokba. Ehhez szinte teljes terjedelmében ide fogjuk dőlt betűkkel másolni Chereji Peris Teréz marosvásárhelyi színháztörténész jegyzetét, lássuk, miről is van szó.

Szívesen olvasom-hallgatom-nézem mindenkor és mindenhol a színházzal, színészekkel kapcsolatos beszámolókat, riportokat, kritikákat (amennyiben az utóbbi időkben még akad művelője ennek a műfajnak), mind az írott, mind a beszélt sajtóban. Érdeklődésem nemegyszer lankad, vagy ahogyan ez a legutóbbi alkalommal történt, megdöbbenésre vált.

A marosvásárhelyi Cuvântul liber május 25-ei számában olvastam Ioana Florea újságírónő (amúgy negyedéves teatrológus hallgató a színiakadémia román tagozatán) három végzős színis hallgatóval készített interjúját. Két román színésznő és egy magyar színészjelölt nyilatkozott, utóbbi Barabás Botond (csupán az ékezet hiányzott a nevéből), aki a helybéli vizsgaelőadásokban játszott szerepei mellett abban a megtisztelő feladatban részesült, hogy a budapesti Nemzeti Színház március 15-ei ünnepi nyitóelőadásában a nagyjelentőségű tömegjelenetekben közreműködhetett. ő egyebek mellett ezt is nyilatkozta: "Deci, am participat la inaugurarea Teatrului National din Budapesta (vechiul teatru fusese distrus în timpul razboiului), redeschis dupa 170 de ani." Azaz: "Részt vettem tehát a budapesti Nemzeti Színház felavatásán (a régi színház elpusztult a háborúban), amelyet 170 év múltán nyitottak meg újra".

A szöveg alapján bármilyen háborúra gondolhattam volna. Igyekeztem azonban közelíteni napjainkhoz, ám a szövegből így sem derült ki, hogy az első vagy a második világháborúról van-e szó. Egy azonban nyilvánvaló: e közlés szerint a magyar fővárosban, Budapesten 1832 óta nem létezett Nemzeti Színház! Ugyanis ha 2002-ből levonunk 170 évet, az egyenlő 1832-vel, tehát 170 év kellett ahhoz, hogy végre legyen Budapesten is (más európai fővárosokhoz hasonlóan) Thaliának "nemzeti" hajléka (amelynek megnyitásán-avatásán a nyilatkozó egyetemi hallgató "tevőlegesen" vett részt). Holott – s itt hadd idézzem A magyar színházművészeti lexikon (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994) vonatkozó címszavából, az 553. oldalról a következőket: "Pest vármegye vezetősége 1835 szeptemberében megbízta ifj. Zitterbarth Mátyást, hogy Pesten magyar színházat építsen. Az új épületet 1837. augusztus 22-én nyitották meg Vörösmarty Mihály: Árpád ébredése c. előjátékával".

Eszerint nem klappol a valósággal a nyilatkozó által megjelölt időhézag. Úgy vélem, az interjúalanynak meg sem fordulhatott a fejében – hiszen annyira igénybe vették a próbák –, hogy a Nemzeti Színház története néhány fontos adatának utánanézzen. Megdöbbenésem nem annyira a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem teatrológus hallgatója, vagyis az interjút készítő újságírónő tájékozatlanságára-felületességére vonatkozik tehát, bár neki is kötelessége lett volna meggyőződni a nyilatkozó szavainak hitelességéről, legalábbis ami a színháztörténeti adatokat illeti, mivel ő nem jártas a magyar színháztörténet berkeiben. Az egyszerű logika azt diktálta volna, hogy elgondolkozzék afölött, hogyan lehetséges az, hogy Magyarország 170 éven keresztül nélkülözze a Nemzeti Színházat. Leginkább a színis hallgató tudatlansága, műveletlensége, tájékozatlansága döbbentett meg. Úgy gondolom, ha máskor és máshol nem is hallhatott-tanulhatott erről az épületről – beleértve a fővárosi magyar színház kezdetének rövid történetét –, Az ember tragédiája próbái alatt talán hallhatott egy s mást arról az épületről, amely a 6-os villamos megállójától és az EMKE-től néhány méternyire állott 1965 tavaszáig, amikor is "…városrendészeti okokra hivatkozva lebontották" (a lexikon 554. oldala). Mert bizony nem a háborúban pusztult el a Nemzeti Színház épülete. (...)

Miért kell kommentárt fűzni a fenti kommentárhoz, amikor vélhetően minden benne lévő pontosításnak, kiigazításnak helye van? Azért, mert a szerző abból indul ki, hogy itt az újságíró és interjúalanya közös, "cinkos" ignoranciájának esete forog fenn, és egyszerre jár elmarasztalás mindkettőnek, sőt a "butaságokat nyilatkozónak" komoly letolás is. Meglehet, hogy így van, ám egyvalamivel nem számolt (és vélhetően nem nézett utána): valóban az jelent-e meg nyomtatásban, amit ifjú színésznek menendőnk mondott. Egyáltalán: képes volt-e a firkász tisztességesen reprodukálni a beszélgetőpartnere által mondottakat. Az elmúlt tizenkét esztendő román sajtójának ismeretében nagyon nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy egyáltalán nem. Az idézett kiadvány hitele meg pláne kétséges. (Arra már ki sem érdemes térni, hogy mi mindent nem képes a magyar emberek szájába adni egyik-másik nacionalista román lap.)

Mert arra alapozni egy kemény személyi bírálatot, egy kioktató ledorongolást, egy már-már általánosításig menő kategorizálást, hogy mi jelent meg az ámokfutásairól, övön aluli ütéseiről, szakmai baklövéseiről elhíresült marosvásárhelyi napilapban – minimum kockázatos vállalkozás. Amiképpen egy ilyen elmarasztalás publikálása is az. De tanulságokkal is szolgálhat. Még az is kiderülhet: Botond úrfi nem is találkozott Ioana kisasszonnyal, vagy ha mégis, nem arról beszélgettek, ami az újságban megjelent, vagy nem azt mondta egyik a másiknak. Sőt talán nem is értik egymást, csak úgy tesznek, mintha. Mint annyian Marosvásárhelyen s egész Erdélyben.

Dénes László

Az elmúlt hét legnagyobb eseménye, hogy megérkezett a nyár, a felhőtlen örömök ideje. Örvendezhettünk mi is bőséggel már hétfőn és kedden, látván, milyen készségesen feküdt le újból a szakszervezet a kormánynak. A protokollum elkészült ugyan hétfőn, de csak kedden írták alá a kb. ötezer embert felvonultató utolsó utcai demonstráció után. Ha nem is ujjongva, de megelégedetten közölték a vezetők a legnagyobb eredményt: januártól minden dolgozónak szavatolják a havi 75 eurónyi bért, és talán egy év múlva ez akár százra is emelkedhet.

Örülhettünk annak a négyszáz oltyán katona örömének, akik viszont a fenti összeg tízszereséért fogják Afganisztánban a rendet fenntartani egy hónap múlva. Türelmetlenül várják, s ez látszott is mosolyukon, ahogyan a hadügyminiszter és az amerikai nagykövet szemléjét fogadták. Kevésbé volt vidám a Bihar megyét apai örökségként kezelő Mihai Bar képviselő, aki addig emlegette a (korrupt) farkast, míg fekete bárányként kívülrekedt a kormányzó párt aklából. Örültünk, hogy végre felfakadt ez a betokosodni látszó fekély a szociáldemokraták nagy testén, az viszont kevésbé volt örvendetes, hogy épp arra a "végtagra" jutott a legtöbb mocsok, amely az egyik legjobban adózó és ebből a pénzből a legkevesebbet viszontlátó megye. Vajon ott, ahová a bihariak pénze kerül, minden rendben van, s a helyi mogulok patyolat tiszták?!

Örült az ország apraja-nagyja, hogy befejeződött a tanítás, és kezdődhet a nagy nyári szórakozási láz. Nem is búsult bele senki az épp most zajló képességvizsga s a jövő héten induló érettségi izgalmaiba, sőt még örömtüzekre is futotta: tűzijáték zárta ugyanis a bukaresti Műszaki Egyetem kereken 82. születésnapját, mely esemény alkalmából Iliescu államfő, az intézmény egykori diákja elmesélte, hogy az ő idejében is "nehéz volt az iskolatáska", s hogy a matek szemináriumok milyen alattomos buktatókat rejtegettek.

A nyáron meglóduló turistaforgalommal együtt belendül a bűnözés is. Nem örültünk, amikor világgá röppent a hír, hogy a Párizsban álrendőrökként garázdálkodók román állampolgárok, hisz ezzel a januárban megelőlegezett jóindulat helyett ismét a gyanú fogja belengeni a netán rakottabb tájakra merészkedő honpolgárainkat. A hírt enyhítendő a román hatóságok is csak egy napot késlekedtek, és szétkürtölték a kaszinók királya néven elhíresült nemzetközi bűnöző kiutasítását, majd nem sokkal ezután a kormányköröktől sem idegen, bár jelenleg Izraelben élő nagystílű gazdasági bűnöző, bizonyos Beraru vesztegetéseit is megszellőztették. Nála nagyobb húzásai csak annak a Sorin Ovidiu Vîntunak voltak, aki egy deltabeli hajóúton balesetet szenvedett, s jelenleg kórházban ápolják. A "hajótörés" részletei épp annyira homályosak, mint a hét végén történt, tucatfilmekbe illő túszszedéses fegyencszökés. Az egyik életfogytost lelőtték, de egyelőre tisztázásra várnak az egymásnak ellentmondó vallomások.

A nyár örömeit megkeserítve már az elmúlt héten szedni kezdték fürdőző áldozataikat a vizek. Fokozott óvatosságra van szükség: örvények, vizsgák, bűnözés, egyszóval: vigyázat, nyár van!

Molnár Judit

Szatmárnémetiben pénteken délután került sor a legutóbbi SZKT-ülés után alakult Polgári Együttműködés Tanácsa által szervezett polgári fórumra, az RMDSZ és az egyház, a civil társadalom és az RMDSZ, valamint az RMDSZ és az ifjúság közti viszony megvitatása céljából. Fölmerült a közélet tisztaságának kérdése is, mely a Szatmár megyei RMDSZ legutóbbi küldöttgyűlésén került előtérbe. A fórumra szóló meghívót a szervezők nevében Pécsi Ferenc parlamenti képviselő jegyezte, a helyszín a Szamos-parti város Szakszervezeti Művelődési házának konferenciaterme volt, amelyet megtöltött a 100–150 meghívott és érdeklődő, akik félelmeiknek hangot adva, ám azokat leküzdve vettek részt a rendezvényen. A kezdeményezők és meghívott előadók egy része ugyanis mára már ellenzékiből ellenséggé "avanzsált" a Romániában hatalmat gyakorlók szemében, a velük szimpatizálókat pedig vagy a suttogópropaganda, vagy az anonim telefonhívások, sőt ma már a sajtóban megjelenő burkolt fenyegetések révén igyekeznek eltántorítani vonzódásuktól. Így a szatmárnémeti fórumot megelőzően is lebeszélő kampányt indított az állampártként viselkedő SZDP partnere a hatalomgyakorlásban, az RMDSZ, amelynek a Szatmár megyei szervezete különösen nem szíveli a belső pluralizmust és "túlzott demokráciát". Ennek nyilvánosan hangot is adott az egyik tisztségviselő, Szabó István, a Szatmár Megyei Tanács elnöke, aki a helyi lapnak adott és a fórum napjának reggelén megjelent interjújában fölöslegesnek nyilvánította azt, lévén minden kérdés megnyugtatóan rendezett: az egyház és a párt viszonya ideális, a civil társadalom és az RMDSZ együttműködése tökéletes, az ifjúsággal nincs egy szál gond sem, Szatmárban pláne nincs, az itteni magyar közélet is patyolat tiszta, vagy legalábbis nem illik ezt a kérdést nyilvánosan feszegetni. Szabó szerint a szerepek megfelelően le vannak osztva, minden kiválóan működik és minden kellőképpen legitim, ebből kifolyólag semmit és semmin nem kell változtatni. "A belső választásokról szóló elképzelés nagyon szép, csak épp kivitelezhetetlen" – véli az RMDSZ vezető tisztségviselője az erre vonatkozó kongresszusi határozat évek óta húzódó végre nem hajtásának tudatában, majd azt fejtegeti interjújában, hogy a párt vezető szerepét, legitimitását, hitelét megkérdőjelezni bűn, mivel az RMDSZ mint politikai szervezet egy és ugyanaz az erdélyi magyar közösséggel. Végül mindenkit arra szólít, hogy tartsa távol magát a meghirdetett polgári fórumtól, különösen pedig választott képviselőjétől, az "elhajló" Pécsi Ferenctől.

A tanácselnöki figyelmeztetés ellenére a fórumon az RMDSZ számos – köztük jó néhány alapító – tagja megjelent, nemcsak Szatmárnémetiből, hanem Nagykárolyból, Tasnádról és más vidéki településekről is jöttek, sőt a szomszédos megyékből is ottani polgárok, tisztségviselők. Részvételükkel és hozzászólásaikkal, valamint a kiadott szándéknyilatkozat aláírásával az eredetileg lokálisnak szánt rendezvény partiumi polgári fórummá bővült – amint azt Szilágyi Zsolt képviselő Nagyváradról érkezve megállapította. Vitára ellenben nem került sor, ugyanis az RMDSZ kormánypárti csúcsvezetésének sem központi, sem helyi képviselői nem jelentek meg, csupán megfigyelőiket küldték el. Megtisztelte viszont jelenlétével a fórumot Tőkés László református püspök és Amma Zoltán katolikus püspöki helynök, előbbi az RMDSZ tiszteletbeli elnöki minőségében is szólva egy szókimondó, problémafelvető aktuálpolitikai elemzést tartott, elnyerve a részvevők helyeslését. Drámai képekben festette le azt a mély szakadékot, amely egyfelől a hivatalos RMDSZ-retorika és állami sikerpropaganda, másfelől pedig az erdélyi magyar valóság között húzódik. Toró T. Tibor képviselő, a Reform Tömörülés elnöke a maga során a bukaresti politizálás paradoxonjait vázolta, rámutatva a szövetség programjának és alapszabályzatának megkerülését, fumigálását, kilúgozását eredményező törekvésekre. Kónya-Hamar Sándor Kolozs megyei képviselő a belső párbeszédet hiányolta, s bár méltatta az apró eredményeket, azoknak a beépülését hiányolta egy autonóm közösségi létet biztosító egészbe. Vekov Károly a Nemzetépítő Platform elnökeként az RMDSZ-en belüli bizalmi válságról, kiszorítósdiról, voluntarizmusról, az úttévesztésről beszélt, s a kabát újragombolását sürgette. Szabó László a Magyar Ifjúsági Tanács és az RMDSZ viszonyának történetét és jelen állását ismertette, rámutatva: a csúcsvezetés kiszorította a szövetségből az önálló gondolkodásra és cselekvésre képes ifjakat. Kovács Zoltán képviselő is a kirekesztést, személyválogatást, listázást nevezte meg az RMDSZ egyik rákfenéjének, de jó kedélyre biztatva hallgatóságát sürgette bizonyos cselekvési támpontok megtalálását egy átfogó reform elindítása és a polgári ébredés érdekében.

A közönség soraiból hozzászólók részben konkrét eseteket, szatmári példákat, személyes tapasztalatokat ismertettek a szövetségen belüli meghasonlást illusztrálandó, részben a polgári értékrend melletti elkötelezettséget hangoztatták és közéletünk megtisztítását követelték. Többen is megfogalmazták: ha nem történik valamilyen látványos átalakulás, jobbulás, irányváltás az RMDSZ-ben, akkor a 2004-es választásokon "megnézhetjük magunkat". Az erdélyi magyar közösség "oldott kéveként való széthullásának" vitathatatlan tényét, fogyását, elnyomorodását, kiábrándulását pedig nem lehet belpolitikai és néplélektani érvekkel igazolni akkor, amikor Románia integrációs kényszerének ismeretében a választott politikai vezetők nem csikarták ki a lehető legtöbb közösségi jogot, kedvezményt, biztosítékot. Toró RT-elnök is elismerte a négyórás fórum végén: az utolsó órában vagyunk és van az RMDSZ, de még van remény egy fordulatra – éppen a körvonalazódó polgári összefogás révén. Amely nem irányul senki és semmi ellen, különösen az RMDSZ ellen nem – szögezte le zárszavában Pécsi Ferenc –, hiszen csupán a szövetség érdekvédelmi, közképviseleti jellegét kívánja megerősíteni, feladatait az eredeti programjához szándékszik igazítani. A másfél milliós romániai magyar közösség elvárásainak megfelelően.

D. L.

A Polgári Együttműködés Mozgalom célja következetesen érvényesíteni érdekvédelmi szövetségünk programját – az erdélyi magyarság közösségi érdekeit – az európai polgári-keresztény értékrend és az erdélyi haladó hagyományok szellemében.

A Polgári Együttműködés Mozgalom cselekvési keret és lehetőség mindazok számára, akiknek az alábbiak meghatározóak:

1. befogadó szövetség, nem kirekesztő párt – a belső demokrácia visszaállítása, saját szabályaink tiszteletben tartása; a közélet tisztasága, olyan alapvető értékek érvényre juttatása, mint a becsület és az igazság;

2. a sokszínűség egysége, nem a kényszerű egyetlenségé – nyílt és szabad véleménynyilvánítás, intézményes pluralizmus, konszenzusorientált döntéshozatal;

3. az egyház közösségformáló és megtartó ereje nem konkurencia – a magyar történelmi egyházak vagyonának visszaszerzése, munkájának feltétel nélküli segítése a politika sajátos eszközeivel, a közös ügy érdekében, egyeztetett munkamegosztás szellemében;

4. a társadalmi szervezetek partnerek és nem kiszolgáltatott klientúra – a politikafüggő támogatási rendszer felszámolása, a társadalom igényeinek és elvárásainak megfelelő döntési és cselekvési szabadság biztosítása;

5. a szervezett ifjúság autonóm szövetséges, nem kádertartalék – csak önálló szervezeti és képviseleti jogokkal képesek ellátni sajátos feladatukat, ezt nem korlátozhatja a politika saját, önös érdekei alapján;

6. önálló érdek- és közképviselet, saját külpolitika – helyzetteremtő politikai cselekvés bel- és külpolitikában egyaránt, a közösség érdekeinek érvényesítése, nem idegen elvárások és igények közvetítése a közösség felé;

7. közösségi jogok és nem eseti engedmények – a politikai cselekvés zsinórmértéke az autonóm közösség építése és közjogosítványokkal való felruházása, nem a mindenkori hatalomtól függő, engedményekre kötött alkuk sorozata.

A Szövetség megújulása mindannyiunk közös érdeke. Erre a munkára hívjuk és várjuk a Polgári Együttműködés Mozgalom helyi szervezeteibe mindazokat, akik a tisztesség, a közösség iránt érzett felelősség nevében vállalják a cselekvést közös jövőnkért.

Úgy tűnik, hiábavalónak bizonyult a civil társadalom és a nemzetközi fórumok minden tiltakozása, lassan mégiscsak elhárulnak az akadályok a segesvári Drakula Park megépítése elől. Amint arról már beszámoltunk, az Európa Parlament Kulturális Bizottsága is tárgyalta az ügyet, mi több, a testület elnöke egy, a romániai illetékesekhez eljuttatott levélben helytelenítette a tervet, ami megvalósítása esetén visszafordíthatatlan károkat okozna a világörökséghez tartozó középkori kisvárosnak. A brit trónörökös, Károly herceg segesvári látogatása után már maga a román turisztikai miniszter is elbizonytalanodni látszott, ha nem is a Drakula Park szükségességében, de a helyszínt illetően mindenképp.

Mindezek ellenére a Maros Megyei Tanács múlt heti rendkívüli ülésén a testület tagjai – két ellenszavazattal – jóváhagyták a Drakula Parkra vonatkozó területrendezési tervet. A határozat értelmében a szórakoztató park 137,6 hektár összterületéből 90 hektárnyit Segesvár belterületének nyilvánítottak, tehát ezentúl a felépítendő objektumokra vonatkozó építkezési engedélyek kibocsátása a helyi önkormányzat hatáskörébe tartozik.

Hogy az ügyben érdekeltek számára mennyire sürgős a dolog, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy már el is készültek a terület közművesítésére vonatkozó részletes műszaki tervek, s állítólag a közmunkaügyi és területrendezési minisztériumban már félre is tettek egy bizonyos összeget a munkálatok elkezdésére. Az eladott részvények értéke már 3,2 millió dollárnál tart, ami a tervezett összeg közel 70 százaléka. A befolyt összegnek több mint a fele multinacionális cégektől származik, de a román politikai porond számos szereplője is érdekelt a dologban. Az RMDSZ-politikusok közül Frunda György szenátor, SZKT-elnök szorgalmazza a leginkább a terv megvalósítását.

A Drakula Park mellett kardoskodók augusztusra tervezik az építkezés elkezdését. Ebben az sem zavarja őket, hogy a civil társadalom, valamint számos nemzetközi szervezet élesen tiltakozik ellene. Egyelőre eredménytelenül. A kutya ugat, a karaván halad – úgy tűnik, feltartóztathatatlanul.

Sz. L.

Gyergyószárhegy

A szárhegyi Lázár-kastély restaurálásáról Románia és Magyarország között aláírt szerződés kezdi meghozni a gyümölcseit. Április végétől május közepéig új feltáráson dolgoztak a szakemberek, többnyire a kastélyon kívüli, keleti részen, ahol a tavaly ősszel 16. századi épületmaradványok kerültek elő. A munkálatok nagyrészt befejeződtek, ezután már az újonnan feltárt épületrészek restaurálása és konzerválása következik, de hátravan még egy fontos feladat: a szárhegyi Lázár-kastélyra vonatkozó írások átfogalmazása és újraírása, mert a feltárások jelentősen megváltoztatták a műemlék történetét. A munkálatok fiatal vezetőjét, DARVAS LÓRÁNT régészt munkájuk eredményeiről kérdeztük.

– Mit rejtegetett eddig a Lázár-kastély földje?

– Az ásatásokat 1999-ben kezdtük el azzal a céllal, hogy az Asszonyok Házának nevezett épület – amely a kastély udvara által közrezárt terület északkeleti részén található – restaurálásához alapot és feltételeket nyújtsunk. Akkor még a Kolozsvári Régészeti és Művészettörténeti Intézet szakembere, Florin Gogâltan vezette a munkálatokat, amelyben rész vett Molnár Kovács Zsolt, Emődi Tamás és jómagam. Gogâltan 2000-ig vezette az ásatásokat, ezután én vettem át az irányítást. Mi bizonyos pincéket próbáltunk feltárni, melyeknek alapfalai helyenként egész magasan megmaradtak. Gazdag anyag került elő. A legkorábbi leletek közé tartozik néhány 4. századi edénytöredék, de vannak 14. századi boronaházak, és szórványosan bár, de Árpád-kori kerámiát, valamint ólomból készült árupecséteket, illetve Szent Györgyöt és Szent Mihályt ábrázoló kályhacsempéket is találtunk. Mivel az 1703-as labanc támadás után a kastély leégett, átépítésre került, így az Asszonyok Háza is ezek után nyerte el későbbi, 18. századi formáját. A nagyobb építkezések viszont már 1630 körül történtek, amikor az épület korábbi alakja elkészült, de ezek előtt is volt itt kisebb méretű udvarház. Jórészt mentőmunkálatokat végeztünk, amelyek alkalmával 1999-től az Asszonyok Háza korábbi építéseinek történetét próbáltuk meghatározni. Az épület elnevezése ellenben nem helytálló, mert közben kiderült, hogy az már a 16. század végén létezett. Méreteiben sokkal nagyobb volt, és benyúlt egészen a kastély udvarának a közepéig.

– Miért ne hívhatnánk Asszonyok Házának?

– Csak a későbbi udvarházakban létezett az az elkülönítés, amely tulajdonképpen a szobákat jelölte meg. Volt Úrháza is például, így ez a fajta szobaelnevezés ragadt a hetvenes években az épületre, mivel hangzatos volt. Méreteit tekintve ez a kastély központi épülete, és miután majd konzerválják a falakat, ez remélhetőleg érzékelhető is lesz, bár a legjobb egy régészeti park létrehozása lenne, amely azt is kiemelné, hogy milyen impozáns épületről van szó, hiszen az alapfalai szélességükben másfélszer akkorák, mint a Lovag- vagy Tanácsteremnek nevezett épületrészeké.

– Változtatja-e valamiben a feltárás az eddigi történetírást?

– Persze. Fontos, hogy az Asszonyok Házát tekinthetjük ezután a központi épületrésznek, mert eddig a szakirodalom azt feltételezte, hogy a Lovag- és Tanácsteremnek járt ki ez a státus. Kiderült, hogy 15. század végi és 16. századi épületrészek is vannak az Asszonyok Háza környékén, így most már bizonyos, hogy nem a Kapubástya a kastély legkorábbi része. Ez már alaprajzi szempontból is következtethető volt, hiszen egy kastélynak nem a bejárata kell a legfontosabb része legyen. Az alapot és a kiindulópontot tulajdonképpen azok a már elvégzett kutatások szolgáltatták, amelyeket dr. Kovács András kolozsvári és Emődi Tamás nagyváradi művészettörténészek végeztek el még 1998–99-ben. Ezekből kiderült, hogy a ma látható épület nyugati irányba tovább folytatódik. Alapot nyújtott még egy 17. század végi és egy 18. század közepéről származó adóösszeírás, amelyek között hatalmas eltérés van a szobák rendszerét és elhelyezkedését illetően. Az 1742-es összeírás a már ismert Asszonyok Házáról szól, a korábbi viszont az előző épületet írja le.

– Lesz-e folyatása a feltárásoknak?

– Nagyrészt befejeztük a ház feltárását, és most már el lehet kezdeni a restaurálást, viszont lehetne folytatni az udvaron levő pincék, valamint a kastélyon kívüli, korábbi épületrészek feltárását. Ezt idén ősszel szeretnénk majd folytatni, ami azért fontos, mert a 16. századi épületmaradványokat és rétegeket a későbbi építkezések nem sértették meg.

Kristály Lehel

Marosvásárhely

Ha újra itt a nyár, az ember strandra jár(na). A feltételes mód főleg a vásárhelyiekre érvényes, akiket a rendszerváltoztatás utáni időkben nem kényeztetett el a városvezetés azzal, hogy megmártózási lehetőséget biztosítson a kánikulában hűsölni vágyóknak. Idén immár tíz esztendeje annak, hogy a víkendtelepen elkezdték a korszerűsítési munkálatokat. Hogy mikor fejezik majd be, arról egyre kevesebb szó esik. Másutt egy egész várost felépítenek ennyi idő alatt, de a vásárhelyiek valamikori kedvenc pihenő- és szórakozóhelye közel egy évtizedig inkább háborús színtérhez, mint üdülésre alkalmas helyhez hasonlított. Tavaly végre átadták a kisebbik, gyerekek számára készült medencét, a másik kettő átadásának terminusát addig-addig tologatták, míg vége lett a szezonnak. Ottjártunkkor láttuk: éppen csempézik a medencéket, ha elkészülnek, öröm lesz bennük lubickolni. A kérdés csak annyi: mikor fejezik be? Csegzi Sándor alpolgármester szerint a kisebbikkel még júniusban elkészülnek, a nagyobbikkal viszont csak augusztus végére.

Ezek szerint a fürödni vágyóknak nem marad más lehetőség, mint a város egyetlen működő strandján szerencsét próbálni, ahol a tavalyihoz hasonlóan, idén is nagy-nagy tolongás várható. A Május 1. néven ismert strand felett jelenleg az Ifjúsági és Sportminisztérium rendelkezik, a Muresul sportklub adminisztrálja, de a városháza is igényt tart a tulajdonjogra. Tavaly azt tervezték, hogy befedik a közel olimpiai méretű medencét, de pénz hiányában lemondtak erről. Az anyagi lehetőségeket tekintve, úgy tűnik, végérvényesen. Koros László, a sportklub elnöke érdeklődésünkre elmondta: június 21-ére tervezik a strand megnyitását. Addig azonban még el kell végezniük a szükséges karbantartási munkálatokat. Kedvező időjárás esetén ehhez mindössze két nap szükséges.

Volt valaha Vásárhelynek még egy strandja, a turbinaárok melletti "kicsi", hivatalos nevén Vointa. A kisipari szövetkezetek megyei szövetségének tulajdonában lévő strand a ’90-es évek elején még működött, de amint a környezetvédelmi felügyelőség kötelezte a bérlőt, hogy – szűrőberendezés hiányában – ivóvízzel töltse fel a medencét, kénytelenek voltak bezárni. Sem a tulajdonosnak, sem a bérlőnek nem éri meg ilyen feltételek mellett működtetni – nyilatkozta lapunknak Müzlinger Júlia, a szövetkezeti központ főkönyvelője. A strand területén jelenleg egy anyagraktár és egy italkimérés működik.

A vásárhelyiek számára idén sem marad más hátra, mint reménykedni abban: az időjárás talán könyörületesebb lesz velük, mint azok, akik semmit, vagy csak igen keveset tettek a civilizált strandolási lehetőségek megteremtéséért.

Szentgyörgyi László

A Provincia című, Kolozsváron kiadott "kulturális és politikai havilap" májusi száma sem ad teret túl sok közművelődési témájú írásnak, továbbra is a politika-politológia dominál. Ana Ludusan Ausztráliai napló és Kelemen Attila Az unalom kapcsán című írásait találtuk a legolvasmányosabbaknak, de ebbe a kategóriába illeszthetők a Ion Paun Otimannal és Petru Dimitriuval készült interjúk is, valamint Antik Sándor macedóniai élménybeszámolója és Traian Stef jegyzete is. Bakk Miklós és Sipos Géza a magyarországi választások egyes vonatkozásait, Csoma Botond H. R. Patapievici legújabb könyvét, Mihai Lucaciu a skót önrendelkezési folyamatot elemzi. Több dolgozatnak témája a regionalizmus, a decentralizáció, a föderalizáció, a politikai szuverenitás és az alkotmányos reform kérdése, dilemmája – általában és romániai viszonylatban.

Megjelent a nagyszalontai Arany János Művelődési Egyesület Arany Koszorú című periodikájának második száma, benne a hajdúvárosi magyar közösséget érintő, róla szóló helytörténeti írásokkal, tudósításokkal, méltatásokkal. Sárközi Gerő hagyatékából is közöl néhány verset a lap, amelynek szerkesztője, Fábián Imre fatelepítésre biztatja vezércikkében az erdeiktől módszeresen megfosztott szalontaiakat és környékbelieket.

Lassan három hónapja, hogy kitudódott: az ortodox egyház folyamatos székelyföldi terjeszkedésének legújabb célpontjául a Marosvásárhelytől 17 km-re fekvő, színmagyar lakosságú Székelykált szemelte ki. Emlékeztetőül: egy kormányhatározat nyomán a prefektus átiratban utasította a nagyernyei önkormányzatot – közigazgatásilag idetartozik Székelykál –, hogy a 90 hektárnyi káli gyümölcsösből mérjen ki a 40-et az ortodox egyház részére, amely állítólag öregotthont szeretne ott építeni. A nagyernyei polgármester akkor megtagadta az utasítás végrehajtását, ugyanakkor – nyilván a segítség reményében – a kialakult helyzetről tájékoztatta az RMDSZ Maros megyei elnökét, Kelemen Atillát, Virág György megyei tanácselnököt és Burkhárdt Árpád alprefektust, aki a megyei földosztó bizottságnak is tagja. A megszólítottak reagálása, határozott állásfoglalása azóta is késik. A magyar párt érdekvédelmi elkötelezettségéből mindössze szabályosságról, törvényességről szóló zavaros okoskodásokra futotta. Akár azt is állíthatnánk: szándékosan ködösítettek...

Az ügyet körüllengő titokzatos bizonytalanság hátterében egyesek újabb, a színfalak mögött megkötött SZDP–RMDSZ-megegyezést sejtenek. Ezek szerint az RMDSZ a Bolyai Farkas Gimnázium visszamagyarosításáért cserébe elvi beleegyezését adta az ortodox egyház székelykáli honfoglalásához. Ezt látszik alátámasztani a nemrég kinevezett prefektus minapi nyilatkozata is, miszerint a káli ügy megoldottnak tekinthető; az összesen 90 hektárnyi területből előbb kimérik a volt tulajdonosoknak járó részt, majd a helyi egyházközségekét, a maradékból pedig bőven jut az ortodoxoknak is. A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. Magyarán: az ortodox egyház étvágya is kielégíttetik, az SZDP–RMDSZ-protokollum működőképességének a látszata is fennmarad. A káliak meg bízhatnak az isteni gondviselésben...

Sz. L.

Puskás Bálint Zoltán Kovászna megyei szenátor szelíd hangú "politikai nyilatkozatában" egyebek mellett így fogalmazott a felsőház június 10-ei ülésén: "Takarékoskodni kívánó fogyasztók csak üdvözölhették az 2000/1275. sz. kormányhatározatot, amely a háztartási vízfogyasztásmérők alkalmazásáról intézkedett, vagyis a vízdíjat a felhasználás mértékéhez volt hivatott igazítani. Ámde a szolgáltató a vízvezeték-hálózatban keletkezett veszteségekhez való hozzájárulás címén további 20 százalékkal terhelheti meg a fogyasztás alapján számlázott összeget. Így fordulhat elő, hogy többet kell fizetnie a takarékossági variánst választó fogyasztónak, mint annak, aki átalányárat fizet. Mire jó ez?" Nagyon is helytálló, amit politikusunk mond, csupán a kérdése költői. Mire, mire? Hát arra jó, hogy könyékig turkáljon az állam a zsebünkben, az állami és önkormányzati alkalmazásban lévő szolgáltatók pedig jó nagy fizetéseket vigyenek haza. Ha egyéni módon spórolgat a polgár, akkor többet fizet, mintha kollektíven pazarolna. Tiszta kommunizmus, de még az is az irracionálisabb fajtájából...

Egyébként azért is merőben költői a légies szenátori kérdés, mert egy olyan intézkedésnek üt virtuális szöget a fejébe – poétai képzavarral szólva –, amit az a kormányzat hozott, amely kormányzatot és programját-politikáját ugyanazon honatya ógás-mógás nélkül kell támogasson, ha már egyszer aláírta az együttműködési protokollumot, elnyerve méltó jutalmát, Viorel Hrebenciuc tündérkisasszony síron túl is tartó barátságát...

Markó Béla megpróbálta a nagy nyilvánosság előtt tisztára mosni a magyar párt szennyesét, de most már nemcsak piszkos, hanem jó gyűrött is a tulipános ancúg. Miután Frunda szenátort és örökös román elnökjelöltet azon kapták a saját választói, hogy a sajtó megregulázását tervezgető Pascu miniszter alá ad telivér lovakat, a pártelnök sietett megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, mondván: az eddigi heves viták nem a szájkosár-törvény tartalma körül folytak, a hangsúlyt inkább a politikai osztály és a sajtó egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságára helyezték. Majd hozzátette: a törvény lényegét jobban fedezné, ha nem válaszjognak vagy replikatörvénynek neveznék, hanem a helyesbítéshez való jogot biztosító törvénynek. Tehát a kül- és belföldön egyaránt rossznak, antidemokratikusnak, szólás- és sajtószabadság-ellenesnek, alapvető emberi jogokat sértőnek talált törvény amúgy jó, csak a címét kell megváltoztatni. Ne hívják lex kussnak, hanem mondjuk lex ketrecnek vagy lex bunkónak...

Apropó Pascu. Az a rohadt, átkozott, politikailag megbízhatatlan sajtó nem kiszagolta, hogy védelmi miniszterünk katonai géppel röpköd ide-oda az országban pártgyűléseket felügyelni vagy órákat adni jó pénzért bizonyos egyetemeken? S meg is írta. Még szerencse, hogy a NATO fülébe nem jutott el a híre annak, hogy a román honvédelem mire költi a haderőreformra kapott nyugati dollármilkók egy részét.

D. L.

Virrad vagy sötétedik? Szinte mindegy. Utcákon verődnek, kinyúlnak várótermek padjain, hidak alól bújnak elő, s talán egyetlen menedékük: betántorognak a kocsmába, mint az alvó elefántok, támasztják a pultot. Kiüresedett szemmel néznek maguk elé, nincs ünnepük, se születésnapjuk. Számukra az idő nem fontos, csak telik. Ványadt számok, mint egy kartotékon, áthúz rajtuk a Nagy Ceruza. ők az elárvult férfiak.

H. B.: – Elektromérnök voltam Marosvásárhelyen. Jó szakemberként tiszteltek a kollégák. Mint egy részleg főmérnöke, nagyra láttam magamat. Egy kolozsvári divatsztárt vettem feleségül. Ágáltam is, mert nagyon szép nő volt. Ez lett a veszte: többre látta magát, mint amennyit ért. Szépségéhez nem volt műveltsége. Jó fizum volt, lett, aki elköltse. Nejem a flancolásban utolérhetetlen volt. Az is kiderült, hogy futtatóival viszonyt tartogat fenn. Nem voltam féltékeny típus, megbeszéltük szépen a dolgot. De lassan a látszatra sem adott. Elmaradtak a megbeszélések. Semmi sem számított neki a karrierjén kívül. Lett egy kislányunk. Látta, nagyon szeretem. Irigyelt s a szemembe mondta: nem tőled van. Nem tudom, igazat mondott-e, de én nagyon szerettem a kis teremtést, s nem zavart, amit mondott. ő semmit sem adott rá. Elintézte azzal, hogy nincs anyai érzéke, mert ő más típusú nő. Ahogy nőtt a kicsi, verte, s emiatt konfliktusaink támadtak. Beadta a válást. Persze a törvény neki ítélte. Eladogatott mindent, s egy arabbal elspudlizott Szíriába. Elvitte kicsiny lánykámat, hiszen törvény őfelsége is így akarta. Én meg siratom, s szeszbe fullasztom az életemet. Látom, a világ is el van szúrva, szakmai tudásom sem fontos. Szerintem ebben a karrierhajhászásban a nők agya is megficamodott. Nemigen tudnak vagy nem is akarnak nők lenni. Csúnya erőszakosság van bennük, állandó férfiszerepre aspirálnak. Rendkívül nehéz egy normálisan gondolkodó nővel találkozni. Azt hiszik, műfogásokkal pótolni lehet a természetest. S ha nem jön be a számítás, futunk külországokba. A kislányomat bánom, egy szép magyar lánytól elesett a nemzet.

B. D.: – Mezőgépészként Nagykároly környéki téeszek gépeit javítottam. Feleségem tanítónő volt. Szerette volna elvégezni az egyetemet. Pedagógiára iratkozott, én pénzeltem. Aztán ahogy elvégezte, magasra emelkedett az orra. Fitymálón mondogatta: olyan trágyaszagod van, nem vagy szalonképes. Beiratkoztam hát a mezőgépészeti főiskolára, s nagy erőfeszítések árán el is végeztem. Miután megvolt a diploma sem jöttek helyre a dolgok. Nejem lejárt Kolozsvárra, mondván: az egyetem könyvtárában kutatómunkát végez. Mint kiderült, afférjai voltak. Szerencsére nem lett gyerekünk. Milyen szomorú szerencse. Pokol lett az élet, mindenben hibát kapott. Egyszer kipakolt: eredj a francba, te trágyaszagú! Jártuk a bíróságot a javak elosztása végett. Élősködtek rajtunk az ügyvédek. Megelégeltem, neki hagytam mindent. Megdöbbent, aztán rafinált mosoly jelent meg szája szélén. De nincs szerencséje, mert a szeretői, úgy hírlik, kiürítik a pénztárcáját. Kitett ugyan, de utónézetből én hagytam ott. Nem bánom, hogy így történt. Egy elhagyott asszonynak az értéke is csappan. Olyan, mint egy ázott madár.

D. S.: – Kicsoda maga? Hagyjon engem békén. Mit akar?

– Mit akarnék? Itt töltöm az éjszakát, ennyi az egész. Sorstársak vagyunk – válaszolom.

– Maga? Nem úgy néz ki.

– Nem kinézésre osztódik a sors. Egyszerűen itt vagyok. Csak élek és örvendek, hogy Isten nagy kegyelme megajándékoz egy új nappal, éjszakával.

– Úgy beszél, mint egy pap.

– Egyszer beiratkoztam volna a teológiára, de nem vették be az irataimat.

Hirtelen közelebb húzódik, megsimogatja torzonborz szakállát.

– Az áldóját! És ez mikor volt?

– 1980-ban.

– De hát miért?

– Gondolom, a református egyház etikai tartását igazolandó. Mármint a teológiáét. Nemet mondtam a komcsiknak. S veled mi a hézag?

– Velem? – hirtelen eltűnődik, messze megy el a gondolata. – Milyen szép lánykáim voltak! Meg egy kisfiam. Az Azomuresben dolgoztam mérnökként, Marosvásárhelyről is nősültem. Nem volt túl nagy a keresetem mint kezdő mérnöknek, ezért lementünk lakás reményében Balánbányára. Kaptunk is, egy háromszobásat. Én elvégeztem egy hat hónapos mesteriskolát, s mint bányamesternek kitűnő fizum lett. Jöttek a kislányok, egymás után kettő. Jól éreztem magamat. Nehéz volt a föld alatti munka, de ment.

– Ismeri a –85. és a –185. fejtéseket?

– Honnan tudja ezeket? Dolgoztam is a –185. szinten.

– 1970–72-ben vájárként patkánykodtam ezekben a fejtésekben. Még a Pokol nevű fejtésben is dolgoztam, amelyik állandóan omlott. Reszkető gatyával dolgoztak abban a bányászok, de dús volt rézben az érc.

– Mikor én odakerültem, már betömték. Na, de folytassam: a nyolcvanas évek vége felé romlott a helyzet. Jött az úgynevezett változás. Feleségemnek meg viszketett a talpa: menjünk ki magyarba. Milyen otromba, csúnya megnevezés: magyarba. Nem Magyarországra. Hányingerem van ettől a beszédlustaságtól. Mindent lerövidítenek. Építkezésben kaptam munkát, nem számított. Aztán Tatabányán a bányakombinátnál dolgoztam. Nejem egyetemre iratkozott, s el is végezte. Egy fizetésből éltünk, albérletben. Nem tágítottam, vállaltam alkalmi munkákat: vakoltam, szobát festettem, s így nem éltünk rosszul. Megvettük a lakást is, háromszobásat, igaz, egyik csak hálófülke volt. Kisfiunk született. Egyszer csak megjelent a házibarát is. Először a nejem tanárkollégájaként, aztán mint a mesében a farkas, átváltozott nyílt szeretővé. Számomra elviselhetetlen lett az élet. Lehet, hogy megfutamodásnak tűnik, de vettem magamat, s visszajöttem Erdélybe. Azóta itt verődöm a várótermekben, mert lecsúsztam, nem kaptam munkát. Kosarakat hordok a kofáknak, kerteket ások, mikor mi jön. Kiszuperált vagonokban alszom, vagy itt. Maga is tudja, ez nem alvás. De ennek már nincs jelentősége. Leegyszerűsödtek a dolgok számomra, csak jó és rossz van. Úgy néz ki, a rosszból több van, de megközelítés kérdése ez is. S ahogy én látom, összemérve a hetvenes-nyolcvanas évek női társadalmát, a mai nők önzőbbek, érzelmileg kiüresedettebbek. Súlyos az identitászavaruk. Nyilván ebben nekünk is részünk van. Sok családhoz járok alkalmi munkákért, s látom, eltussolják a zűrt, mutatják a boldogot, de egy-egy odavetett szó elárulja a bajt. Én ebből végérvényesen nem kérek.

P. B.: – Számomra nem léteznek a nők. Mennek-jönnek, kiöltöznek, nem öltöznek, teljesen mindegy. Volt egy romantikus szerelmem, nagyon belehabarodtam egy lányba. Ez ma nem divat. Kinevetnek, hogy lelkizel. Összeköltöztünk, egyszerűen a bolondja voltam. Egy szép napon otthagyott. Persze kiürítette a pénztárcámat. Néhány értékes holmi is eltűnt. Olyan érzelmi törést szenvedtem, hogy többé más nő nem kellett. Mért szégyellném kimondani? Impotens lettem. Ma szerencsének érzem, egy problémával kevesebb. Nincs ugyan senkim, s ha elesek valahol, úgy szednek össze, mint egy kutyát, de nincs hisztizés. Művelt embernek tartom magamat, tisztán járok, jól érzem magamat a bőrömben. Olyan furcsán békés az életem. Azért a nőket tisztelem, mert bár a gonoszság egyre jobban elhatalmasodik rajtuk, de gyenge lények, és tragikus helyzetben vannak. Érzelmileg kiüresedettek. Mintha nemcsak női, de nemzeti identitásuk is megcsappant volna. Hol vannak a Lorántffy Zsuzsannák? A családcentrikusság, az anyaság várása?

T. S.: – Én csak összeköltözve éltem. Eddig három nővel is. Mindhárommal ugyanazon oknál fogva szakítottam: otrombák lettek. Fiatal vagyok, de nem osztom a szex-szabadosságot. Érti, mire utalok? A takaró alatti dolgokban érzek valami titokzatosat, valami szentségeset. Felszedsz egy nőt, felviszed a lakásodra, s te még a cipődet sem oldottad ki, ő már megkereste a furulyát, s rázendített. Aztán kikövetelik, hogy nyelvelj nekik. Sokat adok az előjátékra, de ez egyre otrombább volt. Megundorodtam. Hátha belebotlok egy normálisabb lányba. Ha nem, az sem baj. Szépen lehet élni egyedül is. De szerettem volna legalább két gyereket. Ezek hallani sem akartak a szülésről. Hogy az alakjuk megmenjen. Azt hiszik, ez örök.

B. T.: – Tanár voltam Kolozsváron, nejem tanárnő. Örökölt Ausztriában egy nagybácsijától, így kitelepedtünk oda. Szakmát váltottam, szállítással foglalkoztam. Elég jól ment a dolog. Lányunk szépen nőtt, még Erdélyben született. Ám nejem megbokrosodott. Egyszer csak kitette a szűrömet. Hétszáz márkával a zsebemben visszajöttem Kolozsvárra. Egy kis pékségben kaptam munkát. Egy este tizenegy óra körül mentem haza a munkából, még megvolt a szülői ház, élt apám. Ahogy mentem át a Szamos-hídon, három lurkó jött velem szembe. Mikor mellém értek, hirtelen felkaptak, s bedobtak a Szamosba. Nem volt nagy a víz, mert a széle felé estem, de a nagy köveken nyolc helyen összetörtek a lábaim. Teljesen megnyomorodtam. Mint látod, most koldulok. Apám meghalt, senkim sincs. Volt párom nem engedi a lányomat, hogy legalább levelet írjon. Persze a tekergők nem kerültek törvény elé, mert elfutottak, s olyan későn nem volt, ki utánuk eredjen.

Azt hiszem, a mai nők elveszítették az anyaságra várás örömét. S ez a magyar nőkre inkább vonatkozik. Hiába élnek jól, annál ridegebbek. Mert nézd a román nőket vagy a cigányokat. Primitívek, de hoznak a világra két-három gyereket, s felnevelik. Nem félnek a holnaptól. A magyar nők a karriert hajhászszák, hogy mindent meg kell adni a csemetének. Aztán a sok minden között elcsenevészesedik, elcsámpásodik. A magyar nők tartanak kutyát, meg minden másba menekülnek, csak ne nézzenek szembe a kudarccal. Mert a címek nem hoznak enyhülést a magányra. Az én szememben egy háromgyerekes anya fenséges. Lehet egy címkórságosnak húsz szobája is, csak satnya az élete.

Én magam vagyok a hetedik. Ahogy a költő mondja: "a hetedik te magad légy". Mindannyian cipelünk egy láthatatlan követ, valaki ránk rakta. Ha nősek vagyunk, mindent ráfogunk az asszonyra. Egy nőnek szerintem nincs megadatva sorsunk összetörése. Magukat emésztő lények a nők, ha nem tudod kezelni őket, beléd marnak. Én is az utcára kerültem, váróterembe, alkalmi szállásokra, de nem hibáztatom a volt nejemet, mert csak védte a köreit. Irigyelt, ha egy kissé jobban ment a dolgom, keresztbe tett. Ez is az ő gyengesége. A hetvenes években Kolozsvár várótermeiben, kiszuperált vagonokban töltöttem éjszakáimat. Az ember visszakerül ugyanoda, ahonnan elindult. De én íródeák vagyok, nem hibáztatom a nőket. A nők gyengék, önzőek, szereptévesztettek, magukat emésztők, árvák, elhagyatottak. Talán bennünk a baj, mert nem tudunk igazi férfiak lenni, hogy igazi nők lehessenek ők is.

Bármerre járok, Erdély hegyei közt vagy Magyarországon, találkozom hasonló sorsúakkal. Várótermekben, hidak, összedobott ládák alatt, holt vágányra tett vagonokban, kanálisok gödreiben, penészes szobákban néznek riadt szemekkel. ők azok, akik valamilyen oknál fogva a semmi szigetére vetődtek. Tanúsítják: valami nincs rendjén. S azt is: van családi élet, amelyben ki-ki felad valamit magából, hogy elviselhető legyen a másik, és boldognak ámítsa magát. Bizonyítják: esendő lények vagyunk, nem fontosabbak egy hangyánál.

László György

Szenátor Úr!

őszintén el kell mondjam, hogy a közelmúltig az Ön személye volt számomra a legszimpatikusabb az egész központi, hivatalos RMDSZ-vezetésben. Tiszteltem azért, mert tudta állni a "sarat" a legsovinisztább többségi provokátorokkal szemben, a parlamentben és a tévében egyaránt, nem az "érzékenységükre" tekintettel válaszolt hazug állításaikra, hanem az igazságnak, a valós tényeknek, az elferdítetlen történelemnek az elmondásával, bemutatásával. Ezt senki más a szervezet vezetéséből nem merte (vagy nem tudta) megtenni!

Épp ezért döbbentett meg az, ami az Európa Tanács monitoring-bizottságának május 15-ei bukaresti ülésén történt, amikor a román államvezetés – nyilvánvaló és égbekiáltó valótlanságokat állítva – elérte azt a szomorú, a demokráciát kicsúfoló elismerést, amivel az ET, vagyis a "nyugati" demokrácia egyik fő megjelenítője mentesíti Romániát a további megfigyelés alól!

Számomra az egészből a legszomorúbb az, hogy ennek a monitoring-bizottságnak a két vezetője (elnöke, alelnöke) két magyar: Bársony András (MSZP) és Ön, Frunda György RMDSZ-es szenátor! Azt még megértem, hogy a szocialista-internacionalista Bársony András bevette mindazt a valótlanságot, amit elmondtak előtte, egyrészt mert nem él velünk itt, ebben a "demokratikus" (?), "korrupciómentes" (?), "jogállamiságot építő" (?), "vallási felekezetek egyenlő jogait elismerő" (?), a "nemzetiségek jogait tiszteletben tartó" (?), "a jogtalanul elrabolt javakat teljes egészében és haladéktalanul visszaszolgáltató" (?), a gyermekeket, családokat, nyugdíjasokat "segítő" (?), "pártoló" (?), de egy igaz szót ki nem mondó államunkban! Másrészt bevette, mert a nyugati jólétben, demokráciában élők el sem képzelik, el sem hiszik, hogy Európában lehet olyan ország, ahol egy nyugdíjas 30 euróból él meg, egy dolgozó (ha van munkája) 70– 80 euróból, ahol egy nemzet történelmi emlékműveit fekáliával kenhetik be lépten-nyomon büntetlenül, ahol a hivatalban csak akkor beszélhetek anyanyelvemen (saját szülőföldemen), ha a hivatal és a kisebbségi numerus clausus megengedi, ahol az ortodox egyház (és csak az) külön kormányrendelettel kap százmilliárdokat, míg a magyar történelmi egyházak nem kapják vissza azt, ami jogos tulajdonuk (vagy csak majd, valamikor, feltéve, ha...), ahol a politikai elit nem az ipar és a mezőgazdaság fejlesztésével, nem munkahelyteremtéssel, a magángazdák, kisiparosok segítésével, hanem a lakosság évről évre növekvő adózásával tölti fel a költségvetést, ahol az sem mond igazat, aki az elmúlás előtt áll!

Szenátor Úr!

Bársony András hozzáállását, hallgatását meg lehet érteni, bár megbocsátani, elfeledni neki sem lehet, de azt, hogy Ön, a Magyar Demokrata Szövetség egyik jelentős vezetője az erdélyi magyarok (nagy többségük RMDSZ-tag) szavazataival, bizalmával megválasztott szenátor és államfőjelölt tiltakozás és cáfolat nélkül elfogadta a balkáni mellébeszélést, a köztudottan valótlan állításokat, amelyek csak úgy és annyira igazak, mint Kipling könyvében a majmok népének állítása: "Mi vagyunk a dzsungel legvitézebb népe, és ez azért igaz, mert mi mondjuk" – nos, ezt sem megérteni, sem megmagyarázni nem lehet! Az a tény, hogy a román politikai hatalmat ezzel a hozzáállással felmentették a megfigyelés, az ellenőrzés-számonkérés alól, az erdélyi magyarokat megfosztotta utolsó reményüktől is. Ezután már abban sem hihetnek, hogy a "nyugat" arra fogja rábírni ennek az országnak mindenkori vezetőit, hogy az ígért jogokat, a demokratikus rendet, az egyenlő és igazságos elbírálást, az állampolgárok jobb, európai életkörülményeit belátható időn belül biztosítsák.

Ennek máris látható jelei, hogy a román miniszterelnök már nem tartja fontosnak a kedvezménytörvényt, hogy hiába törvény tiltja, még tucatnyi városban van háborús bűnösről elnevezett út, utca, tér, de áll még szobor is, hogy a kormány rendelettel növeli (törvénytelenül) a lakossági adókat, hogy hadjárat folyik az újságírók ellen, és hogy a lakosság nagy többségének életkörülménye messze a szegénységi küszöb alatt van, és egyre romlik!

Nekünk, akiknek mindezt el kell viselnünk, már csak két lehetőségünk maradt: vagy kivándorolni (ami csak a gyengéknek, a szülőföldet nem szeretőknek való), vagy kivárni teljes jogfosztottságban, elnyomásban a csöndes elmúlást.

"Vétkesek közt cinkos, aki néma", mondja a költő, de én remélem, Ön, Szenátor Úr, nem akar az maradni, aki "néma"! Reméljük, hogy Ön, aki élvezte az erdélyi magyarok bizalmát, ki fog állni, fel fogja emelni szavát mind a szövetségben, mind az európai fórumokon, de a román törvényhozásban is azért, hogy mi erdélyi, partiumi, bánsági magyarok ne kétségek közt és reménytelenségben élve számoljuk hátralévő napjainkat, hanem szülőföldünk jobb jövőjében bízva, emelt fővel várjuk az idő múlását, az ígéretek beteljesedését, egy emberibb életet!

Jékel Géza
Szatmárnémeti

A 230 éves évfordulóját ünneplő öreg váradi schola – ma Ady Endre Gimnázium – III. Öregdiák-világtalálkozójának sok illusztris részvevője volt. Én két ilyen kiváló személyiséggel találkoztam ezen a nevezetes két napon. Az egyik Tárnoky György matematikatanár volt, aki egy roppant érdekes pozícióban vett részt ezen a találkozón. Neki ugyanis Závodszky Guszti bácsi tanára volt a ’40-es években a középiskolában, a reál szakon, ahová az ő Gyula nevű fiával együtt járt. Osztálytársa, Závodszky Gyula Péter nevű fiának erkölcsi és tanulmányi haladása felett viszont mint osztályfőnök éppen ő, Tárnoky György őrködött. Ezen négy élet összefonódásával a sors egy egész huszadik századbeli regényt kreált.

Guszti bácsi még az átkosban elköltözött közülünk... Nem sok jót mesélhetett az angyaloknak az életéről, Gyula fiának viszont már voltak sikerélményei. De a kegyetlen sors egy közúti balesettel pontot tett aszkéta életére és nem engedte, hogy sokáig örvendjen fiai sikerének. Péter, a nagyobbik fia Debrecenben kezdte karrierjét mint kutatómérnök, atomfizikus. Majd kikerült Amerikába, ahol három kutatóközpontban is dolgozott. Jelenleg egy Michigan állambeli laboratóriumban ionkutatással foglalkozik. Ennek két részlege van, egy ionokat előállító és egy azokat felhasználó. ő az egyik munkacsoportnak a vezetője, és végtelenül boldog, mert azzal foglalkozik, ami a hobbija.

Összefutottam a váradi öregdiák-világtalálkozón Závodszky Péterrel, aki a megszólalásig hasonlít a nagyapjára. Elmesélte eddigi élete folyását, ami nem volt oly sima, zökkenőktől mentes. Bár ő szerencsésnek érezte magát, ami a szakma és a hobbi találkozását illeti, de feleségét sem akarta megfosztani e nagy örömtől, hogy szórakozásból űzze szakmáját. Ezért olyan munkahelyet kellett keresnie, ahol az asszonynak is kerül megfelelő beosztás. Ezért aztán vándorolni kényszerültek.

Miután mindezt elmesélte, a hidrogénről mint energiaforrásról tartott egy rövid beszámolót. Megerősítette, hogy nem fikció a vízzel hajtott jármű lehetősége, és ez a jövő fejlődésének útja. Bár neki nem kimondottan ez a kutatási területe, ismeri a témát, hiszen ugyanabban az amerikai városban, ahol ő dolgozik, ott van a General Motors kutató- és fejlesztő bázisa. Ennek a gépipari mamutcégnek a páncélszekrényében őrzik a tervrajzokat, sőt a prototípusok már kísérleti fázisba jutottak.

Porcsalmi Sándor
Nagyvárad

A nyolcvanadik életévébe lépett és szülővárosa által nemrég Pro urbe-díjjal kitüntetett Gábor Ferenc megküldte frissen megjelent verseskötetének dedikált és saját kezűleg korrektúrázott, jegyzetelt példányát, amelyet köszönettel vettünk és szívesen ajánlunk mindenki figyelmébe. Az irodalomtörténészek által csak szalontai parasztköltőként számon tartott (vagy számon sem tartott) "Sinka-sarj" immár féltucatnyi kötetet tett le – határon inneni és túlnani mecénások jóvoltából is – olvasói asztalára, bennük "tiszta, egészséges nemzettudatot árasztó költeményeit", ahogyan a jelen válogatást előszavazó Szénási Ferenc fogalmaz, aki maga is azon morfondírozik, vajon írogató kubikosnak vagy kubikoló költőnek tartsa-e Gábor Ferencet. Mindkét státus büszkén vállalható, hiszen az idős "költőnapszámos kérges, néhol igen kemény szavakkal, gondolatokkal igyekszik lelket önteni napjaink megfáradt, olykor csalódott »kubikosaiba«". Éppen ezért: a kötet nyomdai előkészítésére és kiadására nagyobb műgondot lehetett volna fordítani...

Egy történetnek lehet-e főszereplője egy asztal? Nem akármilyen, hanem testes, mondhatni robusztus méretű ebédlőasztal. Az étel ravatala egy panellakásban, őse valamelyik Medici-palotájában honolhat, bámész turisták álmélkodó tekintetében fürödve. Valamilyen művészettörténeti folyóiratból másolhatta ki a szocialista bútortervező, hogy újkapitalista újgazdagok nagyzási igényeit elégítse ki bakelitből utánzott dús faragásaival. Hogy e történet középpontjába került, annak oka a helye és az időnként melléje települők helyzete. A kérdés az, lehet-e egy bútordarab társadalmi változásokat mutató fokmérő.

Mivel már a Szentírás-beli utolsó vacsorának is egy asztal volt a terepe, azt hiszem, igen! Körülbelül tíz éve lehet, hogy vasárnaponként mint a család szeniorja az asztalfőn ülhetek lányomék otthonában. Az elhelyezkedésnek megszokott rendje van a polgári otthonokban. Jobbomon idős nászasszonyom, baloldalt vőmuram, majd két unokám és azok családtagjai. A télen összesen kilencen voltunk. Tizen lennénk eredetileg, de Svédországba távozott a lányunokám férje, hogy jövőt teremtsen maguknak ottan. Ez máig sem sikerült. őt itt hagyta, s itt hagyott egy kislányt is, aki már 14 éves. Így maradtunk kilencen. Majd fiúunokám nekilendülése az életnek sem sikerült a 150 márkás albérletben. Végül magára maradt, mert ketten nem kerestek eleget a megélhetéshez (induláshoz). Maradtunk heten. Lányunokám a maga sokoldalú képzettségével sem tudott a mai gazdasági helyzetben stabil állást találni 33 évesen. Keresete csak a rezsiköltségeket fedezte! Interneten szerzett ismeretségből barátság, majd szerelem lett, és észak-amerikai partnere megkérte a kezét, június 2-án volt az esküvőjük Dallasban! Elment végleg, maradtunk hatan. A tanévet befejezve dédunokám is követi édesanyját, és maradunk öten. Másik fiúunokám, aki fogász, 16 órákat dolgozik, hogy adósságaikat törlessze. S bár a nővére ráhagyta a lakását, szintén el fog menni. Így maradunk négyen. Mivel 92 évemmel nekem is mennem kell lassan oda, ahonnan már nem lehet visszatérni, úgyszintén idős nászasszonyom – így maradnak ketten. Ketten maradnak a lányomék, magukra, öregen. Ez a jövőjük.

Gyermekkoromban néhol három generáció is lakott együtt vagy elérhető közelben. Segíthették egymást, ha a szükség diktálta… Ma ez a kérdés nem kap választ. Az e-mail nem helyettesíti a jelenlétet, a segítséget. A kemény közöny és elidegenedés a mai társadalom arcképe. Hogy néha a szív felébred és megszólal? Íme, egy részlet egy e-mail szövegéből: "Mindannyian hiányoztok. Próbálok szép dolgokra gondolni és egy szebb jövőt álmodni! Talán így könnyebb lesz megszokni, milyen messzi is vagytok tőlem és mégis közel, itt, a szívem mélyén! Nem tudtam, miként is viselkedjek, amikor elmentem. S csak most jutok oda, hogy megköszönjem nektek mindazt, amit értem tettetek mindannyian, 33 éve már!"

Ezekhez a szívbemarkoló sorokhoz nem kell kommentár. Akik végleg távoznak, nincsenek egészen tudatában, mit is vesztenek. Mert lehet, hogy kérgesebb a szívük, de később rá kell jönniük, a pénz nem pótolhat mindent! Ezt mondja nekem az asztal minden vasárnap, ha leülök mellé és tekintetem az üres székekre téved.

Kövér Gábor
Arad

1. Mindenkinek volt munkája.
2. Bár mindenkinek volt munkája, senki sem csinált semmit.
3. Bár senki sem csinált semmit, a terv 100 százalék fölött volt teljesítve.
4. Bár a terv 100 százalék fölött volt teljesítve, mégsem lehetett semmit kapni.
5. Bár nem lehetett semmit sem kapni, mindenkinek megvolt mindene.
6. Bár mindenkinek megvolt mindene, mégis mindenki lopott.
7. Bár mindenki lopott, mégsem hiányzott soha semmi.

Szarvashibát vétettünk múlt heti lapszámunk A birodalom visszavág című cikkében (4. oldal), amely Verestóy Attila szenátor kiterjedt vállalkozásainak sajtóvisszhangjairól szólt. Ugyanis a politikus az Udvarhelyi Híradónak nyilatkozva nem azt cáfolta, hogy másfélezer dollárnyi profitot hoznak a vállalkozásai – ahogy nálunk megjelent –, hanem azt, hogy másfélszázezret (azaz 150 ezret)! Hiszen ennek háromszorosát, tehát közel félmillió dollárt fizet be csak jövedelemadóként az államkasszába – saját bevallása szerint. Mennyi lehet akkor a tényleges tiszta profit? Szerkesztői figyelmetlenség folytán éves tiszta jövedelmének csupán elenyésző töredékét "számoltuk fel" a szenátor úrnak, amiért szíves elnézését kérjük, az olvasókét nemkülönben.

Két héttel ezelőtt is hibáztunk: június 4-ei lapszámunk első oldalán a fejléc alatt a 21-es sorszám jelent meg, akárcsak egy héttel korábban. Holott természetesen a május 28-ai lapszámunk volt a 21., a június 4-ei a 22., a június 11-ei pedig – immár a rendes kerékvágásban – a 23. Nem olvasóink éberségét próbáltuk lemérni, de annak örülünk, hogy sokan észrevették a malőrt, szóvá is tették, s ez mindenképpen az odafigyelés jele. Részünkről pedig a figyelmetlenségé, a fáradtságé, az automatizmusé. Igyekszünk a jövőben elejét venni.

A szerk.

A Nemzetközi Újságíró Szövetség (IFJ) április végén közleményt adott ki a Sajtószabadság Világnapja (2002. május 3.) alkalmából. A közlemény 2002-ben a sajtószabadságot veszélyeztető két legfontosabb témaként a globális média fejlődését és az újságírók biztonságát jelölte meg.

Idén két fronton – az újságírók biztonsága és a társadalmi igazságosság területén – is rendkívüli fenyegetettség jellemzi az újságírói munkát.

A biztonságért folytatott küzdelem azáltal kerül a figyelem középpontjába, hogy egyre erősödik a terrorizmus ellen vívott harc, és a riporterek a helyi konfliktusokban célponttá válnak. Az IFJ most a szakma egészére kiterjedő cselekvést sürget, tiltakozva a munkájukat végző újságírók ellen növekvő számban elkövetett gyilkosságok ellen.

Az IFJ 2001-es beszámolójában arról tudósít, hogy 38 országban 103 újságíró és médiamunkatárs lett gyilkosság áldozata. Ez az elmúlt hat évben a legmagasabb szám. A meggyilkoltak közül sokan háborús övezetekben vesztették életüket, mások, mint például Daniel Pearl Pakisztánban, Martin O’Hagan Írországban, Mario Coelho Brazíliában vált brutális orgyilkosok áldozatává. A Közel-Keletet a közelmúltban jellemző erőszakos cselekedetek, az a tény, hogy az újságírók elleni merényletek korábban nem tapasztalt szintet értek el, a helyi konfliktusok aggasztó trendjét tükrözik.

Itt az ideje, hogy a médiatársaságok együttműködjenek olyan új kezdeményezésekben, amelyek célja, hogy a munkatársakat fenyegető kockázatokat csökkentsék. Ennek érdekében haladéktalanul szükség van több képzésre, jobb felszerelésre, valamint arra, hogy az újságírók – ideértve a szabadúszó újságírókat is – biztosítást kapjanak. Szükség van a szakma egészét érintő kezdeményező szerepvállalásra, hogy az újságírók – a kis médiumoknak dolgozó és a szabadúszó újságírók is – a kockázatvállalás témájával foglalkozó tréningen vehessenek részt.

Mialatt sok kollégát golyózápor vesz körül, addig egy globális hálózat létrehozása a médiatulajdon fokozott koncentrációját, a dolgozók jogainak újabb támadását és az önteltség veszélyes terjedését idézi elő. Mindezt azzal, hogy a politikai érdekek és a média érdekei összemosódnak.

A média globalizálódásának arrogáns példájával találkozunk Olaszországban. Ott ma már a média többségét kezében tartva Silvio Berlusconi miniszterelnök képes az egyetlen olyan független erő, amely szembehelyezkedhetne médiabirodalmával, a közszolgálati rendszer jövőjét befolyásolni.

A média koncentrálódási folyamata a világ minden részén az újságírói állások és jogok ellen indít támadást. Túl gyakran alakul úgy a helyzet, hogy a politikusok közömbösek e veszéllyel szemben, vagy nincs meg bennük a bátorság ahhoz, hogy szembeforduljanak a médiatulajdonosok és a koncentrálódás keltette fenyegetettséggel.

Az IFJ ezért az újságíró-szövetségekhez valamint egyesületekhez fordul, és arra kéri őket, hogy a Sajtószabadság Világnapjának alkalmát kihasználva világítsanak rá az újságírás jövőjét fenyegető kettős veszélyre. Ez a veszély egyrészt a szakmán belüli tulajdonosoktól származik, akik szem elől tévesztették az újságírói értékeket, másrészt pedig a sajtón kívüli csoportoktól és erőktől, amelyek kollégáink életét és biztonságát fenyegetik.

A biztonsággal kapcsolatban az IFJ a szövetségekhez fordul és arra kéri őket, hogy a Sajtószabadság Világnapját felhasználva hívják fel a figyelmet az újságírókat és a sajtót fenyegető veszélyekre, és ennek segítségével az országos kampányok során a dolgozók kockázatai csökkenhessenek. 2001. szeptember 11. óta az újságírók a terrorizmus és a háború árnyékában élnek, ahogy eddig még soha. Afganisztánban 8 újságírót öltek meg, további 7 sajtómunkatárs pedig a közel háromezer áldozatot követelő, szeptember 11-ei New York-i pusztítás során lelte halálát. Ebben az évben eddig 18 újságírót öltek meg és több tucatnyian váltak brutális kegyetlenkedés áldozatává a közel-keleti konfliktusokban, ahol a 2002 márciusi, ramallahi utcai tűzpárbaj során a szabadúszó olasz fotós, Raffaele Ciriello is halálosan megsebesült.

Az IFJ minden szövetségéhez fordulva azt kérik, hogy:

– gondoskodjanak biztonsági tréning lehetőségéről, valamint a kollektív szerződésekbe iktassanak be egy, a biztonsági stratégiára vonatkozó részt;

– támogassák az IFJ Biztonsági Alapját, valamint egy, a szakma egészét érintő alap létrehozását, amely az ellenséges környezetben dolgozó helyi újságírók és szabadúszó kollégáik felszerelését biztosítaná.

A globalizálódással kapcsolatban az IFJ arra is ösztönözni kívánja a szövetségeket, hogy támogassák a helyi és regionális szintű kezdeményezéseket annak érdekében, hogy a figyelem a globalizálódás veszélyeire irányuljon. Emellett kéri, hogy a szövetségek karolják föl az IFJ kampányát, melynek célja, hogy a médiát a túlzott üzletiességtől a professzionalizálódás irányába terelje.

Az IFJ minden szövetségéhez fordulva azt kérik, hogy:

– tiltakozzanak az elharapódzott médiakoncentrálódás ellen, és világítsanak rá a politikai és médiaszervezetek közti érdekkonfliktusokra;

– támogassák az IFJ kampányait, melyek célja, hogy megvédjék a munkahelyi jogokat a munkaadói fenyegetettség ellenében, így például a szerzői jogért folytatott globális kampányt és a közszolgálati műsorszórás védelmének kampányát.

A pártok kihasználják a hírlapírókat és mihelyt a sajtó ellenőrző, mindent meglátó és megíró ébersége kellemetlen lesz nekik, minden oldalról felhangzik a hallali, az antizsurnalizmus, a sajtó üvöltő gyűlölete. Nincs párt, amelyik ne játszott volna már ezen a rekedt hangú diszharmonikus hangszeren…

(Kun Andor, BUE almanach, 1913)

Különös ez a mi mesterségünk és hasonlít abban a cirkuszi mutatványhoz, hogy mentől nehezebb a mutatvány, annál inkább kell, hogy a nézőben a könnyedség benyomását keltse.

(dr. Révay Béla, 1929)

Amit az újság ír, az nem rosszabb, mint ami ezen a világon történik. Nem az újság a tolvaj, a gyilkos, a hamisító, a megszökött pénztárnok. Az újság csak azt jelenti, ami történt. ő nem okozója az eseményeknek.

(Don. C. Seitz, a New York World menedzsere, 1929)

A magyar újságkiadó tisztviselőnek nem állás a kenyere, hanem hivatás… Nem tisztet visel, hanem hivatást tölt be.

(Baranyai Lajos, a Központi Sajtóvállalat vezérigazgatója, 1929)

Az újságírót, a publicistát a nemzetnek magához kell ölelnie, és hogy