Erdély egyetlen országos terjesztésű polgári hetilapját a Pro Media Alapítvány tulajdonában lévő Erdélyi Sajtóház adja ki, amelynek jelenleg ez a kizárólagos feladata. Lapunk megjelentetése az ismert gazdasági és politikai körülmények között számottevő erőfeszítéseket igényel, ezért minden erkölcsi és anyagi támogatásnak örülünk. Ön is hozzájárulhat adományaival erőfeszítéseinkhez, amennyiben bármilyen kis összeget átutal a kiadó USD-számlájára: Casa de Editura Erdélyi Sajtóház Romania, Banca Transilvania, suc. Oradea, cont. 2511001005514406.

Külföldi olvasóink meg is rendelhetik lapunkat, legalább három hónapra 15 USD az előfizetés díja, egy évre értelemszerűen 60 USD. Ezt az összeget a fenti bankszámlaszámra kell átutaltatni, majd pedig e-mailen vagy levélben jelezni a pontos lakcímet, amelyre a lapot küldhetjük. Az összegnek a számlánkon való megjelenése után a kiadónk hétről hétre elpostázza a friss lapszámokat. Kérjük, jelezzék, ha valamelyik számot a posta nem kézbesítette, és ne felejtsék el megújítani a lejáró előfizetéseket!

A svájci Szent Bernát útvonalon lévő alagútban hétfőn hajnalban bevezették a teherforgalom számára a váltakozó egyirányúsítást, az úton pedig a kamionok és teherautók számára több szakaszon az előzési tilalmat, de a legalább 150 méteres követési távolság elrendelése csak néhány nap múlva, a megfelelő jelzőberendezések kiépítése nyomán várható. A forgalomváltozás hétfőn délelőtt nem vezetett torlódáshoz. A rendelkezéseket Graubünden kanton kormánya dolgozta ki pénteken, mivel a Szent Gotthárd-alagútban október 24-én történt baleset nyomán a forgalom jelentős része a Szent Bernát útra és -alagútra tért át, s ez rendkívül veszélyessé tette a túlterhelt útvonalat: a tragédia óta eltelt tíz nap alatt már több súlyos baleset történt itt.

A Szent Gotthárd-alagútban a lausanne-i egyetem egyik intézetének szakértői csoportja megkezdte a vizsgálatot a 11 ember életét kioltó baleset és tűz körülményeinek feltárására. A csoportot vezető Jean-Claude Martin professzor a terület Svájcban és külföldön egyaránt elismert szakértője. A baleset megtalált áldozatainak száma hétfőn változatlanul 11 volt, s a keresettek listáján szereplő nevek száma 6-ra csökkent.

Hétfői MTI-hír szerint még mindig keresik a balesetet okozó teherautó török vezetőjét, ugyanis egyelőre úgy látszik, hogy nincs a megtalált áldozatok között. A svájci hatóságok a hétvégén Belgiumtól kértek segítséget, ugyanis egy európai fuvarozási engedéllyel nem rendelkező belga vállalat kocsija okozta a balesetet, s már kiderült az is, hogy a sofőrt illegálisan alkalmazták, mert turistavízummal érkezett Belgiumba.

Szintén az MTI adta hírül, hogy tíz órát vesztegelt Chiassóban, az olasz–svájci határon egy kamion, mert a vezetőfülkében a sofőr valakivel németül beszélt. A Svájcba tartó, bort szállító tehergépkocsit vizsgáló olasz vámosok a következőt hallották: "Ich bin im Laden". (Szó szerint: "Rakodás közben vagyok", vagy más értelemben: "Üzlet közben vagyok.") A németül nem beszélő olasz vámosoknak ebből a "bin ... Laden" szavak hangzottak ismerősnek. Azonnal félreállították a kamiont, és a terrorizmus elleni harcra specializált szakértőket hívtak a helyszínre, akik aprólékosan – ládáról ládára – átvizsgálták a szállítmányt. Végül kiderült, hogy valójában itókás palackokról és kísérőkről van szó. Az olasz vámosok idegessége annyiban érthető, hogy Olaszországban napok óta kutatnak esetleges öngyilkos merénylőket szállító teherautók után. Olyan feltételezések terjedtek ugyanis, hogy terroristák merényletet terveznek itáliai alagutak vagy viaduktok ellen.

Szilágyi Domokos

Feszülő ideggé sodort,
mi átment rajtam, ami volt:
sodortak álmatlansággá vásott,
napi kis megalkuvások,

a kín, hogy tisztának tudjam magam
– mert a jónak nagyobb ára van! –
hogy hű maradjak azokhoz, akik
hűk voltak hozzám, aki leszek.

Energiaforrás, mint hasadó urán,
magam is vagyok – de nap nap után
hatalmasabb, mert értelmes – – tehát
velem számoljanak előbb a diplomaták,

mert időm kevés, s fogatlan a kísértés,
hogy olyanná pofozzon a mindent-megértés,
ki az alázatra is ráér
körömfeketényi szabadságért.

Magunk közt szólva

Attól volt hangos a romániai média az elmúlt napokban, hogy a kormányfőnek sikerült aláírnia a Nemzetközi Valutaalappal a készenlétihitel-szerződést. Örömmámorban úszott a hatalom, meghúzta magát az ellenzék, nemzeti ünnepet ült a szalonképes hazafiság, hangosabban dobogott minden szegény román szív. A propagandagépezet meg őrjöngve rótta a tiszteletköröket, mintha legalábbis újabb háborút nyert volna a megfelelő nagyhatalmakhoz megfelelő pillanatban dörgölőző bukaresti diplomácia.

Pedig meglesz még e nagy dőzsölésnek a böjtje. A jövő évi költségvetés összetákolói máris abban reménykednek, hogy e nyomorbüdzsén lendíteni fog valamit a nemzetközi pénzintézetek jóindulata. Mert valamivel alacsonyabb kamattal vehet majd föl Románia kölcsön-dollármilliókat... az állami pazarlást megtámogatandó.

Arról egy szó nem sok, annyi sem hangzik el, hogy ezeket a százmilliókat vissza is kell majd fizetni, hogy tíz év alatt sikerült a nulla dolláradósságot tízmilliárdon felülre tornászni. Amit Ceausescu kiböjtöltetett húszmillió alattvalóval, azt az egymást követő demokratikus rablóbandák egy évtized alatt visszakölcsönözték és zsebre vágták: ma minden egyes román állampolgár félezer dollárral tartozik a külföldnek, miközben éhezik, fázik, nyomorog, munkátlan és elkeseredett, beteg és retteg, menne-szökne, ha volna hova...

Hol az én, a te, az ő stb. ötszáz dollárja? Kinél van? Kiknél? Hányan vannak? Tízezren, százezren, félmillióan?

Egy szűk újgazdag rétegről van szó, amelyik minden eddigi rendszerben feltalálta magát, és ki tudta játszani a legszigorúbb törvényeket is. ők maguk a rendszer. Mi, a tizenkilencmillióvalahány átlagpolgár csak statisztálunk az ő "eredetien demokratikus és sajátosan balkáni" tobzódásukhoz.

Tél tábornok nemsokára rajtunk üt – megint, úgymond váratlanul... S ha addigra elcsitul a külpolitikai sikerek hangorkánja, márpedig elcsitul, egyszerre nyomasztóvá válik majd a csend. Olyannyira, hogy fölhallszik ismét a mélyből a zúgolódó tömeg moraja. Hacsak valamit ki nem talál addig a bukaresti politikai boszorkánykonyha főszakácsa. Elő lehet majd kapni megint a régi recepteket: a státustörvényt, Hargitát-Kovásznát, a magyar tőkét, ami éppen kézügyben lesz. Még mielőtt felocsúdnának a szakszervezetek, a nyugdíjasok, a szunyókáló ellenzékiek, a megszeppent román értelmiség, a zsoldosok által félrevezetett kisebbségek.

Elkelne egy kis optimizmus, szó se róla. Hiszen itt se háború, se terrorizmus, se lépfene, se alagúttragédia, még az influenzajárványnak sincs híre.

Mintha vihar előtti csönd ülné meg a tájat.

Dénes László

Eddig csak sejtettük (tudtuk!), most már nemzetközi felmérések is tanúskodnak arról, hogy Románia Európa egyik legkorruptabb országa. Az ukránokkal és az oroszokkal van versenyben ezért az egyáltalán nem tiszteletreméltó helyért. S bár tucatnyi esztendeje minden hatalomra kerülő bagázs megígéri az adóverte választóknak, hogy felszámolja a korrupciót, ennyivel maradtunk. A napokban már a kormányfői aggódás is odáig korszerűsödött, hogy kimondatott: a kábítószer-maffia összefonódhat a politikummal, s akkor... Ettől Adrian Nãstase nagyon is félhet, mert a korrupció éppen a politikai elit köreiben és holdudvarában uralkodott el a leginkább, egy jogállamban tűrhetetlen helyzetekből eredően. Abból például, hogy választott és kinevezett vezetőink egyszerűen fütyülnek a törvényekre, sőt egyesek azt hiszik: fölöttük állnak. Még a legegyszerűbb normákat, a közlekedési szabályokat sem tartják be. Bukarestben nem egyszer látni ezeket durván megsértő DEP és SEN – a képviselőház és a szenátus megkülönböztető betűcsoportjai – jelzésű gépkocsikat robogni. De még az önmaguknak megalkotott belső rendet sem tartják be, gondoljunk csak arra, hogy miként szavazgatnak egymás helyett nyomogatva a gombokat a honatyák...

Ha a korrupcióról mint jelenségről beszélnek is, korrupt személyekről már ritkábban szólnak politikai berkekben. Úgymond nem illik körbenézve egymásra mutogatni.

Sokéves harcba került az is, amíg eljutottak oda a törvényhozók, hogy egyikük-másikuk mentelmi jogát néha-néha megvonják. Amúgy az is román sajátosság, hogy ez a mentelem nemcsak a politikai tevékenységükre vonatkozik, hanem szinte minden cselekedetükre. Az államérdekhez semmivel sem köthető tumultuózus magánéletükre is.

Még az angol parlamentben sincs így. Igaz, ott nem az államtól kapott gépkocsikon, hanem a sajátjaikon hajtanak az ülésekre a lordok és képviselők. Nálunk ez (is) a kommunizmus öröksége, és nemigen észlelni, hogy ezen változtatni szeretnének. Pedig igencsak takarékoskodni kellene az adófizető polgár pénzével, főleg itt, Európa csóróbb fertályán, tehát nagyon meg kellene nézni, hogy mire költenek minden egyes lejt az elvtársurak. A balkáni nábobok erre csak legyintenek. A belgák menesztették egyik miniszterüket, mert a közautót saját céljaira használta, mifelénk a honvédelmi miniszter a légierő gépével röpül Bukarestből Váradra az ottani "diplomagyárban" előadásokat tartani – saját zsebbe vándorló jó pénzért.

A romániai választópolgárnak egyszerűen nincs arra lehetősége, hogy ellenőrizze: miként kezelik az általa befizetett összegeket, hová jutnak azok, a nevében mire költik a summákat. Éppen a napokban szivárgott ki: az egészségbiztosításra összeharácsolt adómilliárdok a pénzügyminisztérium számláin fekszenek (inflálódnak!), a kórházakban meg éheznek és fagyoskodnak a betegek...

S ha már nyugat felé tekintünk, akkor említsük meg azt is, hogy a civilizáltabb világban a politikusok nem foglalkoznak gazdasági ügyletekkel. Amikor bekerülnek a parlamentbe, a cégvilágból kivonulnak. Egyszerűen azért, mert olyan információk birtokába jutnak, juthatnak, amelyekkel a piaci versenyben jogosulatlan előnyre tehetnek szert, s a közpénzen fenntartott pozíciójukat saját zsebükre kamatoztathatnák. Ha mernék. Romániában azonban sokan azért csaptak fel politikusnak, olykor hatalmas summákat fizetve e titulusért, hogy egy életre "elrendezzék" magukat és pereputtyukat. Se szeri, se száma a politikus vállalkozóknak. Sokan természetesnek tartják, hogy a hivatali úton szerzett információkat saját szakállukra kamatoztathassák. A különböző politikai formációk képviselői a politikai páston látszólag egymással hadakoznak, vállalkozókként azonban a legnagyobb egyetértésben működnek együtt, a törvényeket – a joghézagok jó ismerőiként – általában ügyesen kijátszva. Ha a főügyésznek hinni lehet, rövidesen újabb ízelítőt kapunk régi és mai honatyáink jogszabálytipró ügyeinek gazdag tárházából. Persze megtörténhet, hogy addigra a főügyészt leváltják, s majd egy újabb parlamenti bizottságot alakítanak a hatalmon lévők, amelyik ismét évekig fogja keresni – nagy igyekezettel, de mindhiába – a korruptakat.

Nem megtapsolni valók a televíziók, rádiók környékén történtek sem. Az egyensúlyt és pártatlanságot ellenőrizni és biztosítani hivatott kormánypárti szenátor nem kevés pénzért az egyik legnézettebb csatorna műsorvezetőjeként manipulálja a közvéleményt. Nem nehéz kitalálni, hogy az egymással versengő tévéadók között melyiknek tartja a hátát... S a tévéműsorok ellenőrzésével megbízott "társadalmi küldött" – bár a törvény ezt tiltja – hétről hétre ott feszít a képernyőn, mintha ez így lenne rendjén. S ő hiszi is, hogy nincs semmi gond körülötte. Pedig van, hiszen az egész úgy néz ki, mintha egy futballista a meccsen saját maga beadná a labdát, ebből gólt fejelne és játékvezetőként meg is adná azt. Sőt nézőként meg is tapsolná... önmagát.

A korrupcióról szólva most hagyjuk a bankok kirablását, az állami vagyon lenyúlását a privatizáció örve alatt, a közpénzek és nyugati segélyek elsikkasztását, a dél-amerikai stílusú export- és csempészügyleteket, a pilótajátékokon és befektetői cigánykasszákon szerzett tetemes pártpénzeket, magánvagyonokat. Erről sokat és sokszor írtak, írtunk. Ismert a felső tízezerben a mondás: most vagyont kell szerezni, aztán majd a szerzett tulajdont törvényesítjük. Manapság túl gyakran és túl sokan hangoztatják a rothschildi mondást: ne kérdezzék, miként szereztem az első milliót – persze dollárban –, a többiről számláim vannak. Boldog-boldogtalan éppen most "szerzi" az első milliókat, ritkán törvényesen, s bizony a politikai tisztségviselők járnak ebben is az élen. Nagy az ellenkezés, valahányszor elhangzik: ugyan, nézzük már meg, miből hozták egyesek össze a krőzusi vagyonokat. Diktatúrabeli vagyonbevallási előírásokat emlegetnek sokan, elítélően, csak ne kelljen számot adni a "szerzeményekről". Holott bizonyos helyzetekben olyan államok is alkalmazták az átvilágítást, mint az Egyesült Államok és Németország. A németek például az ötvenes években, amikor a háború után egyesek hirtelen nagyon megtollasodtak. Mindenkinek be kellett bizonyítania, honnan eredt, miből jött össze a vagyona. Ha ezt megtette, minden rendben volt. Ha volt olyan vagyonrész, amelynek megszerzését nem tudta igazolni, annak az értékének megfelelő adót kellett az illetőnek fizetnie. S ha nem volt ehhez készpénze, akkor a tulajdonában lévőket elárverezték, és az adó levonása után maradt summával saját belátása szerint rendelkezhetett. Ilyen egyszerű volt az egész. Abból indultak ki, hogy a nem bizonyítható eredetű vagyonért nem fizettek az államnak adót. Ezt a hiányt kellett pótolni.

Hogy a hatalom körül sündörgők közül sok korrupt figurát kapcsolnak le az elkövetkezendőkben, az kevéssé valószínű. (Egy ellenőrzés Romániában különben is úgy megy végbe, hogy korrupt fővárosi fináncokat küldenek le vidékre megvizsgálni korrupt rendőrök, vámosok, bírák stb. kacsalábon forgó villáinak eredetét, s a vizsgálódók órákon belül felpakolva térnek vissza Bukarestbe.) Egy vagyonellenőrzési törvényt sem fognak egyhamar elfogadni a képviselők, szenátorok. Pedig ha ezt tennék, az immár évek óta rémszegény állami költségvetésen s nyilván a választópolgáron segítenének. Ha a korrupció elleni harc nemcsak szlogen lenne, hanem valós politikai akarat támogatná. S milyen szép lenne, ha éppen az RMDSZ állna elő egy ilyen törvényjavaslattal, bizonyítandó: az egész ország sorsát a szívén viseli. Persze nem hiszem, hogy egy ilyen kezdeményezés osztatlan sikernek örvendene a tulipános berkekben, ahol a magánérdek és a köz érdekei közötti válaszvonal immár teljesen elhalványult. Vagy csak az én látásom romlott meg?

Román Győző

Miközben lankadatlanul folytatódik a hisztérikus acsarkodás a magyar kisebbségi kedvezménytörvény ellen, szerény román javaslat hangzott el a magyarországi románok ügyében: gondoskodjanak arról, hogy nemzetiségi önkormányzatuk élére románok kerüljenek.

Ez lenne a világ egyik legtermészetesebb elvárása. Hát tényleg: mit keresnének a magyarországi román kisebbségi önkormányzatban bunyevácok vagy mások, például – horror dictu – magyarok?

Ám a státustörvény gondolatának felbukkanása óta elhangzott sületlenségek ezt a problémát annyira elbonyolították, hogy tisztázására létre kellene hozni a ROMÁÉRT-et (Román Állandó Értekezletet). Ugyanis ha unalomig ismételgették, hogy de vajon ki a magyar, akkor a ki a román kérdést is alaposan meg kell rágni. A genetikai kutatgatás ki van zárva. Bár bizonyos szakemberek számára csábító lenne a lehetőség, hogy 2071 éves csontok állagának felhasználásával kimutathatnák a dák-római származást a Dnyesztertől a Tiszáig terjedő területen is túl, de ha kimondták, hogy az eredetkutatás fasiszta módszer, nem lehet visszakozni. (Bár ki tudja... A mai román vezető gárdából sokan kihátráltak korábbi saját ateizmusukból, NATO-ellenességükből stb.)

Hosszas töprengés után végül eljutnának ahhoz a megfogalmazáshoz, amely átesett a velencei bizottság tűzpróbáján. Magyarországi román lenne az, aki románnak vallja magát, beszél románul, és tagja valamely román egyházi vagy polgári szervezetnek. Világos, egyszerű.

Vagy mégsem? Vajon ismétlődnie kellene a történelemnek? Ahhoz teljesen el kell tekintenünk a jelenlegi magyar kormányzattól, feltételeznünk kellene, hogy egészen más csavarra jár a hivatalban lévő miniszterelnök esze, és azt mondja: ne intézményesítsenek országában holmi etnikai detektorokat, hanem valamelyik magyarországi pártnak a tagsági könyve egyúttal legyen a magyarországi román nemzetiségi igazolvány. Melyik lehetne ez a párt? Természetesen az, amelynek állásfoglalásai bizonyos sajátos kérdésekben a legközelebb állnak a romániai politikai kasztéhoz. Melyik magyarországi párt állítja ugyanazt, hogy át kell dolgozni a státustörvényt? Hát persze! Aki SZDSZ-tagkönyvvel rendelkezik, máris jelentkezhetne a magyarországi román önkormányzat vezető tisztségeibe. Logikus, nemde? Az SZDSZ még üdvözölné is (az RMDSZ példáját követve). Viszont roppant karakteres képsort lehetne készíteni a román miniszterelnök arckifejezéséről, amikor ezt az ötletet közölnék vele. A legenyhébb megjegyzése az lenne, hogy ilyen politikai perverzió még csak egyszer született a világtörténelemben (szabadon idézve Tőkés Lászlót).

Egyszóval számos érdekes mozzanatot örökíthetnének meg a két ország kapcsolatának krónikásai, ha a román külügy nem hagyná annyiban a magyarországi román önkormányzat valóban visszás helyzetét. De annyiban fogja hagyni. A párhuzamvonás, az egyenértékűség követelése nem áll érdekében. (Illetve érdekében állna, de nem akarja észrevenni.) Elrettenti a gondolat, hogy a romániai magyaroknak is létre kellene hozni az önkormányzatot, amely – jaj! – állam az államban, sőt egyenesen autonómia. És ejteni fogja a magyarországi románok problémáját. Pontosabban: ezt a valós problémáját. A másikat, amelynek semmi köze a valósághoz, a kétszázezer asszimilált nemzettársat viszont még jó ideig emlegetni fogja. Az semmibe sem kerül. Igaz, a magyarországi románokon sem segít vele. De nem is az a cél.

Nits Árpád

Lapzártakor érkezett

Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) Kémia Szakosztálya idén VII. alkalommal, ezúttal Félixfürdőn szervezi meg hagyományos Vegyészkonferenciáját 2001. november 16–18. között. A rendezvény célja a szakmai továbbképzés, új kutatási eredmények ismertetése, vegyészmérnökök, kutatók, tanárok, egyetemi hallgatók kapcsolatfelvétele és tapasztalatcseréje. 17-én szombaton délelőtt plenáris előadások hangzanak el, délután négy szekcióban folynak a munkálatok. A középiskolai tanárok figyelmébe ajánlják az oktatás-módszertan szekciót. Újdonság, hogy az idén első alkalommal az egyetemi hallgatók poszter szekció keretében mutathatják be dolgozataikat, kutatási eredményeiket. Bővebb felvilágosításért az érdeklődők forduljanak az EMT kolozsvári titkárságához a 064/19-08-25-ös, 19-40-42-es telefonszámokon vagy az emt@emt.ro e-mail címen.

Bukarestet fenyegeti leginkább az a "veszély", hogy a "magyar tőke" befolyása alá kerül – derült ki az RMDSZ Kolozs megyei szenátorainak minapi elemzéséből. Kónya-Hamar Sándor és Eckstein Kovács Péter a belügyminiszter által nemrég közzétett, a kormánypárt Erdély-politikáját vázoló dokumentum logikáját követve vetette össze a régiók gazdasági mutatóit. Azokból kiderül, hogy a Romániába irányuló teljes magyarországi befektetés 58 százaléka nem a Ioan Rus által legveszélyeztetettebbnek tartott Hargita, Kovászna és Maros megyébe jut, hanem Bukarestbe.

Ha megírja visszaemlékezéseit, Adrian Nãstase 2001-ből minden bizonnyal arra lesz a legbüszkébb, hogy a Fehér Házban fogadta őt az amerikai elnök. Igaz, a megbeszélés alig fél órát tartott, ám az egyhetes észak-amerikai körúton járó román miniszterelnöknek ez elég volt arra, hogy emlékeztesse ifjabb George Busht Románia elévülhetetlen érdemeire a délkelet-európai stabilitás fenntartásában s ebből kifolyólagos jussára, a NATO-tagságra. Mivel az amerikai elnök köztudomásúan nem a földrajzi ismeretekben a legjártasabb, azt is megtudhatta vendégétől, hogy ha Románia, illetve Bulgária felvételt nyer jövőre az észak-atlanti szövetségbe, akkor annak közvetlen összeköttetése lesz a két balkáni tagjával, Görögországgal és Törökországgal.

A legprominensebb amerikai politikusok és üzletemberek népes csapatát invitálta romániai látogatásra a New Yorkot és Washingtont megjáró román kormányküldöttség. Mellettük Dick Cheney alelnök szenvedélyes pecásként a romániai sporthorgászok és vadászok egyesületének országos elnökétől kapott meghívót, mert úgymond megnyílt a halászati szezon. Meredek bornírtság, ugyanis az amerikai műcsalis sporthorgászat éppen szellemében áll távol az ipari méretű haltermeléstől, lehalászástól! A meghívó egyesületi elnök, a legfőbb sporthorgász-vadász nem más, mint maga Nãstase kormányfő.

Aki a régi ismerősökről sem feledkezik meg. Ellátogatott ugyanis egy nemrég nyílt harlemi ügyvédi irodába, hogy annak főnökét is meghívja Romániába. Az illető már járt nálunk: igaz, akkor a mostani ellenzékiek voltak a meghívói, és a vendég, William Jefferson Clinton sem volt a legismertebb New York-i jurista, hanem akkor még csupán az USA elnöke...

Rács mögül rács mögé kerülhet újra Ilie Ilascu. A legrománabb moldovai hazafi (vagy a legmoldovaibb román szenátor?) hosszú ideig ült börtönben a Dnyeszteren túl, ahonnan a tavalyi választásokat követően a Nagy-Románia Párt szenátusi frakciójába szabadult. A zavaros múltú bukaresti honatya csütörtökön szolgálati autójával halálra gázolt egy idős férfit egy Bákó megyei faluban, így legközelebb köztörvényes bűncselekményért csukhatják le 1–5 évre. Feltéve, ha egyáltalán elítélik...

A leghatározottabban tiltakoznak a segesvári műemlékvédők a környékre tervezett szórakoztató központ, a Dracula Land megépítése ellen. A történelmi városmag restaurálására alakult nemzetközi alapítvány, amelynek védnöke a walesi herceg, levélben fordult az államfőhöz. A brit tudósok a helyi szász közösség és evangélikus egyház képviselőivel egyetemben óvnak attól, hogy a várost és vele az országot köznevetség tárgyává tegyék az ötlet kiagyalói, illetve figyelmeztetnek rá, hogy a "vámpírturizmusból" remélt kiszámíthatatlan bevételért nem szabad feláldozni a 900 éves települést és környékét, amely az UNESCO világörökség-jegyzékében is szerepel.

Máté Zsófia

Miről ír a magyar sajtó?

Nemrég az MTV Aktuális című műsorában Jánosi György, a Magyar Szocialista Párt országos választmányának elnöke azzal vádolta a kormányt, hogy az kampánycélra használja a Világkereskedelmi Központ elleni merényletet, és indokolatlanul félelmet kelt a magyar lakosságban. Jánosi magatartása döbbenetesen képmutató, hiszen éppen a szocialista Medgyessy Péter az, aki a Világkereskedelmi Központ elleni merényletet kicsinyes módon, folyamatosan saját népszerűségének növelésére kívánta felhasználni.

Kezdődött azzal, hogy Medgyessy úr a tragédia bekövetkezte után egy teljes hétig hallgatott. Egy miniszterelnök-jelöltnek a példátlan terrortámadás után nem volt semmilyen mondanivalója a nemzet számára. Hallgatását csupán egy levél törte meg, amelyet Bush elnöknek írt. Azt gyorsan beküldte az MTI-be, megjelentette a médiában, felrakta a honlapjára. Tragédiák esetén (a diplomácia íratlan szabályai szerint) a köztársasági elnök (esetleg a miniszterelnök) szokta az egész ország nevében az együttérzését kifejezni. Ezeket a részvétnyilvánításokat azonban nem szokás a sajtóban nyilvánosságra hozni. Ez nem verseny. Nem az a kérdés, ki tud szebben részvétet nyilvánítani. Ha a szocialisták valami miatt (a 80-as években, amikor jelenlegi vezetőik közül többen már igen magas beosztásban dolgoztak, nálunk pihent a magyar hatóságok tudtával Carlos, a rettegett terroristavezér) külön ki is akarták volna fejezni együttérzésüket, akkor ezt a levelet Kovács Lászlónak, a párt elnökének kellett volna aláírnia. Ennél az esetnél még gondolhattuk azt, hogy szegény Medgyessy Péter valamilyen félreértés áldozata lett. Meg a kapkodásé, ami kezdeti bénultságát követően jelentkezett.

A szocialisták azonban teátrális módon Medgyessy vezetésével az aluljárókba nagy üzenő táblákat telepítettek, ahol MSZP-logó alatt lehetett üzeneteket írni az érintett városok lakóinak, s a járókelők aláírásukkal tiltakozhattak a terrorizmus ellen. Hihetetlenül álszent akció volt ez: tényleg elküldik majd magyarul ezeket a transzparenseket Amerikába? Netán hiteles angol fordításukat postázzák a szocialisták az amerikaiaknak? És ugyan kinek? Aki először szembe jön a postással a Fifth Avenue-n? (Nemrégiben nagy felhajtás közepette, kamerák kereszttüzében a szocialista miniszterelnök-jelölt átadta a teleírt lapokat az amerikai nagykövet asszonynak.) Ezeket a kérdéseket fölösleges feltenni. Nem erről szól ez a történet. A valóság az, hogy Medgyessy Péter és a szocialisták a tragédiából itt is megpróbáltak politikai tőkét kovácsolni.

Ezek után Medgyessy Péter újabb nagyszerű szolidaritási akciója következett. Javasolta, hogy Magyarország lépjen vissza New York javára a 2012-es olimpia megpályázásától. Az olimpiát, ami Magyarországnak kitörési pont lehet, Medgyessy Péter kampányfogásból, az emberek megrendülésére játszva, odaadná New Yorknak. Itt azonban rosszul számoltak a miniszterelnök-jelölt kampánystratégái, ezzel a végiggondolatlan javaslattal kevesen értettek egyet. A józan közvélekedés szerint ugyanis ez a javaslat rossz Budapestnek, de nem segít az amerikaiaknak sem. Gyorsan agyon is hallgatták e remek ötletet.

Medgyessy Péter és kampánycsapata ezután is megpróbált még egy bőrt lehúzni a szörnyű tragédiáról. Miután Orbán Viktor miniszterelnök hatpárti megbeszélést folytatott a parlamenti pártok vezetőivel a terrortámadás következményeiről és a teendőkről, Medgyessy felkérte a miniszterelnököt, ugyan, tárgyaljon már vele is a terrortámadást követő helyzetről. Mindezt farizeus módon, a nemzeti összefogás szükségességét emlegetve tette. Az "elfogulatlan" média úgy tett, mintha nem tudná, mire megy ki a játék. Lelkes publicisztikákat közöltek a találkozó szükségességéről. Pedig itt is kilóg a lóláb. Ha valaki valóban nemzeti összefogást akar, akkor hatpárti egyeztetést kezdeményez, és nem rekeszt ki egyetlen parlamenti pártot sem ebből. Másrészt Medgyessy Péter nem is rendelkezhet minden információval, hiszen azok olyan nemzetbiztonsági kérdéseket érintenek, amelyek jelenlegi pozíciójában vele nem oszthatók meg. Közjogi értelemben ugyanis nincs funkciója; nem képviselő; nem köztisztviselő; nem tett esküt az államtitok megőrzésére. És ha nemzetbiztonsági témákat nem érinthetnének, akkor pedig ugyan miről is beszélgetne Medgyessy Péter Orbán Viktorral? Ne törjük az agyunkat. A valódi cél a kézfogás a miniszterelnökkel, néhány címlapfotó, a sajtótájékoztató a kamerákkal telezsúfolt szobában, a tárgyalás ténye, és teljesen lényegtelen a megbeszélés eredménye. Medgyessy a miniszterelnök tárgyalópartnereként kíván feltűnni, ide akarja pozicionálni önmagát. Az egész kezdeményezés azt szolgálja, hogy a szocialisták első emberévé tegye magát, vereség esetén pedig az ellenzék vezérévé, ahogy azt maga fogalmazta meg egy interjújában.

Talán még örülni is lehetne annak, hogy Magyarországon is ilyen gyorsan elterjedtek a professzionális kampánytechnikák. Én azonban nem tudok örülni. New Yorkban meghalt hatezerötszáz ember. Meg sok százan Washingtonban. Szégyenteljes ezt a tragédiát kicsinyes pártpolitikai érdekektől vezérelve, néhány plusz szavazat megszerzésének reményében felhasználni. A nemzet összefogására most valóban nagy szükség lenne. Jánosi Györgynek éppen a szocialisták miniszterelnök-jelöltjét kellene figyelmeztetnie erre. Más témákban és más módon kell Medgyessy Péternek kampányolnia, hogy valóban miniszterelnök-jelölthöz méltó államférfiként tudjon Orbán Viktor miniszterelnökkel a nyilvánosság előtt beszélni. Ha eljön az ideje.

Galgóczy Zoltán
Magyar Nemzet

Kovászna

Kétnapos elnökségi ülést tartott november 3-án és 4-én Kovászna városában az Erdélyi Magyar Kezdeményezés, az RMDSZ keresztény-nemzeti platformja. Szombaton lakossági fórummal kezdtek a Hogy a harmadik évezredben is keresztény magyarok maradjunk... imperatívusz jegyében.

Az egybegyűlteket Gazda József helyi RMDSZ-elnök köszöntötte. Hangsúlyozta, hogy "nem elég tudni, mi történt 1956-ban Magyarországon, hanem méltósággal meg is kell emlékezni róla, hiszen azért is folyt ott a vér, hogy mi ma itt keresztény magyarok lehessünk". Sajnálatos módon az Agache-ügyként ismert politikai koncepciós perben illetékes meghívottak nem tisztelték meg a fórumot.

Az EMK országos elnöke, Katona Ádám vázolta a platform célkitűzéseit, beszámolt sikereikről és kudarcaikról. Nem rejtette véka alá, hogy alapkőnek, illetve kinyílt ajtónak tartják a státustörvényt, de nem elégszenek meg vele. A romániai magyarság nem egy akármilyen kisebbség, hanem egy olyan jelentős nemzeti közösség, amelyet nagyhatalmi érdekek szakítottak el a nemzet testétől, tagjainak alanyi jogon jár a magyar állampolgárság (is). Szóba került még a Székelyföld tudatos elrománosítása és elszegényedése, az alkotmánymódosítás kérdése, az Agache-ügyben elítélt Héjja Dezső és Reiner Antal támogatása és nem utolsósorban a Tőkés László ellen irányuló újabb lejáratási kampány elítélése-ellensúlyozása.

A vasárnapi elnökségi ülésen megemlékeztek az 56-os forradalomról, az istentisztelet után megkoszorúzták a hősök emlékművét, majd szervezési gondokat bocsátottak vitára. A kétnapos országos elnökségi ülést nyilatkozat elfogadásával zárták.

Nyáguly Vilmos

Impozáns, központi fekvésű, modern épületben kezdheti-folytathatja a 2001–2002-es tanévet a tatabányai Modern Üzleti Tudományok Főiskolájának székelyudvarhelyi képzési központja, amely eddig más intézmények vendégszeretetére szorult rá. Az új főiskolai épület avatóünnepségén, amelyet november 3. délelőttjén tartottak, Szász Jenő polgármester olyan vendégeket köszönthetett, mint Kövér László, a Fidesz – Magyar Polgári Párt ügyvezető alelnöke, Gál András Levente, a Magyar Közoktatási Minisztérium közigazgatási államtitkára, Veress László és Csete Örs, az Illyés és az Apáczai Közalapítvány igazgatói, valamint Solymos Tiborné, a MÜTF Alapítvány elnöke.

A polgármester ünnepi köszöntőjében elmondta, mérföldkövet jelent a város életében az első, immár négy éve működő udvarhelyi főiskola új épületének átadása. A beruházás sikere több intézmény összefogásának köszönhető, ugyanis több mint 200 ezer forinttal járultak hozzá az építkezéshez az Illyés- és Apáczai-alapítványok, de derekasan kivették részüket a tatabányai anyaintézmény, a Székelyudvarhelyért Alapítvány munkatársai és helyi vállalkozók egyaránt.

A háromórás székházavató két-háromszáz részvevőjét az ünnepi beszédek szüneteiben az Alla Breve kórus (karmester Kovács László) és a Palló Imre Művészeti Középiskola diákjai komolyzenei produkciókkal szórakoztatták. Az avatószalag átvágása előtt a három történelmi egyház képviselői áldást mondtak, majd épületbejárás következett.

Z. Nagy István

Ez a hét a tanügyi felfordulás hete Romániában. Mivel szinte minden évben átszervezi a kormányzat az iskolai tanmenetet, lassan állandósul a "reform-káosz" e téren is. November 5–11. között az elemisták vakációznak, a gimnazisták tanulgatnak, az egyetemisták gólyabálozgatnak és fesztiválozgatnak (apropó: Temesváron javában zajlik a magyar diákszövetség 11. fesztiválja, változatosabbnál változatosabb programokkal), a pedagógusok sztrájkokkal fenyegetőznek, de vannak olyan iskolák is szép számban, ahol még nem sikerült beindítani a fűtést, holott már fagypont alá süllyed a hőmérséklet éjszakánként még a síkvidéken is...

– A 1989-es változás után szinte egy tucatnyi esztendővel végre a román kormány időben a parlament asztalára tette a jövő évi költségvetés tervezetét. Ez dicséretes. De van még elismerésre méltó dolog ebben a büdzsében?

– A pénzügyviteli törvény az előző kormányokat is kötelezte, hogy még a következő naptári év kezdete előtt nyújtsák be a parlamentnek az államháztartási törvény tervezetét. Persze különböző okokból erre sosem került sor. Lényegében a Nãstase-kormány nem cselekedett mást, mint betartotta a törvényt. Fogadjuk el ezt pozitívumként, hiszen egy bizonyos fegyelemről tanúskodik. Annál is inkább, mert a szakbizottságokbeli vitákkor is sikerült a kormánypárti képviselőknek és szenátoroknak az időütemet tartani.

– Mit tartalmaz ez a költségvetés?

– Nem szándékozom most a büdzsé szigorúan technikai felépítésével, tehát a pénzforrások elosztásával foglalkozni, ezek a számok a hosszas vita folyamán változhatnak. Gazdaságpolitikai szemmel nézve az egészet azonban lenne néhány meglátásom. Mindenhol a világon az állami költségvetés az ország gazdaságának helyzetét tükrözi. Ha ez működőképes, ha ennek eredményei vannak, akkor több pénz kerül az államháztartásba, ha ez akadozik, akkor a bevételi oldal sovány, bármennyire is emelik az adókat. Kétségtelen, hogy Romániában mintegy másfél éve a gazdaság növekedési tendenciát mutat. A hazai bruttó össztermék (GDP) az idei év első nyolc havában 4,9 százalékos gyarapodást jegyzett a tavalyi esztendő hasonló időszakához viszonyítva. Tehát beigazolódhat a kormány évi prognózisa, amely 4,5 százalékos növekedést irányoz elő. E növekedésben a hajtóerő az ipar volt: az első nyolc hónapban a tavalyihoz képest 9 százalékos többletet ért el. Ugyanakkor az idén viszonylagosan jó volt a mezőgazdasági termelés, és ez is plusz előjellel járul hozzá a GDP növekedéséhez. Persze e teljesítményt óvatosan kell kezelnünk, mert reális adatokat csak a mezőgazdasági év, tehát a betakarítások befejezése után mondhatunk. Ezeket a teljesítményeket a kormány azonban már világgá kürtölte, hihetetlenül nagy költségekkel folytatott image-javító politikát. Arról azonban már nem beszéltek és beszélnek, hogy a külkereskedelmi mérleget és a folyó fizetési mérleget illetően zavarok vannak. Ezeket e kormány nemhogy mérsékelte volna, hanem súlyosbította. Így aztán a prognózisait át kellett értékelnie.

– Konkrétan?

– A külkereskedelmi mérleg hiánya az év első nyolc hónapjában 2,5 milliárd dollárt tett ki, tehát annyit, mint amennyit a tavaly egész évben. Eredetileg hárommilliárd dollárnyi deficitre számítottak az idénre, de világos, hogy ezt túlszárnyaljuk, így hát az évi hiányt átértékelték 3,9 milliárd dollárra. Ez súlyos mérlegzavarról tanúskodik, amelynek hatására a költségvetési források beszűkülnek. Az országra meg olyan fizetési kötelezettségeket ró, amelyeket a román gazdaság nagyon nehezen tud teljesíteni. Ugyancsak ezek a tendenciák a folyó fizetési mérleget illetően is. Mindennek köszönhetően 2002-ben a román kormány – s mondhatni: a nemzetgazdaság – legkomolyabb feladata a külkereskedelmi mérleg megfelelő kezelése lesz. Jövőre ezt a deficitet 4,37 milliárd dollárra saccolták, tehát az importnak csak kis hányadát tudják az exportból fedezni. A fennmaradó összeget különböző kül- és belföldi forrásokból akarják biztosítani. Mennyire sikerül? Ez a jövő titka. Ha ez nem jön be, akkor 2002 közepén az ország egy súlyos gazdasági krízishelyzetbe kerül. Mert az 5–6 százalékos termelésnövekedés így nem egészséges, hiszen ez az import növelésének hozománya. Ugyanakkor raktárra dolgoznak majd a vállalatok, nincs meg a pénz teljes körforgása, hiszen a beruházott értékek nem térülnek meg. Ez már középtávon kezelhetetlenné teszi a helyzetet. Elmondhatjuk tehát, hogy a költségvetési törvény tervezete, a benne lévő előirányzatok egy hatalmas krízist bújtatnak. De szólnunk kell arról is, hogy a Nemzetközi Valutaalaphoz benyújtott szándéknyilatkozat szerint a költségvetési deficit nem haladja meg a három százalékot, ennyi kellett a készenléti hitelegyezmény megkötéséhez, de szerintem ez csak statisztikai csel, ezt a szintet elérni ugyanis szinte lehetetlen. Még akkor is, ha a különböző társadalmi szükségletekre – egészségügy, tanügy stb. – kiutalt pénz elégtelen lesz, és az önkormányzatok sem kapnak akkora összeget, amellyel megfelelően gazdálkodhatnának.

– Mire jut mégis pénz?

– A jövő évi költségvetés a Nãstase-kormány néhány célkitűzésének elérését szolgálja. Létkérdése, hogy megkösse – és meg is kötötte – a készenléti hitelszerződést. Szüksége van erre. A pénzre is, de a pénzügyi hitelének, pozitív nemzetközi elismerésének megszerzésére is. És hogy a jövő évi NATO-bővítéskor Románia "benne legyen a pakliban", jelentős summát kell a hadsereg megreformálására fordítani. A vízumkényszer feloldása pedig a keleti határok biztonságosabbá tételét követeli meg, erre is százmilliókat kell költeni – dollárban. Az államháztartási törvény tervezete azonban arról is vall, hogy a kormány sok gazdaságmegszorító intézkedés megvalósítását vállalta a Nemzetközi Valutaalapnál és a Világbanknál. Ha e vállalásokat nem teljesítik, akkor elment az EU-csatlakozás utolsó vonata is.

– A polgárokat az egészből egy dolog érdekli: jövőre jobban vagy rosszabbul fognak élni?

– Jobban semmi esetre sem. Ezt nyíltan ki kell mondani. Romániában olyan súlyos gazdasági gondok halmozódtak fel, amelyek egyetlen év alatt nem számolhatók föl. Még akkor sem, ha a kormány prognózisai mást mondanak. Például 22 százalékos inflációról beszélnek. De az idén is 25 százalékossal indultunk, majd 30 százalékra jutottunk, de valójában 32–33 százalékos lesz. 2002-ben sem fog ez másképpen történni, hiszen mint mondottam, a mérlegzavarok súlyosak, s ezek inflációgerjesztők. Kívánom, hogy ne legyen igazam, s legalább a polgárok reáljövedelme ne csökkenjék. Már ez is nagy megvalósítás lenne. De most csak hiú ábrándnak tűnik...

R. Gy.

November 1-jén a szenátus és a képviselőház kormánypárti többségű pénzügyi szakbizottságai elfogadták a jövő évi államháztartási és társadalombiztosítási törvény tervezetét. Az igennel szavazó RMDSZ-es honatyák azzal kérkedtek, hogy sikerült pár milliárd lejjel többet kifacsarniuk az erdélyi megyék számára, ami valójában azt jelenti, hogy az SZDP és az RMDSZ Bukarest engedékenységének köszönhetően az eredetileg előirányzottnál valamivel többet osztogathat saját erdélyi politikai klientúrájának, anélkül, hogy ez bármit is változtatna a nemzetállami centralizmust és populista homogenizációt szolgáló büdzsé irányelvein és sarokszámain.

Úgy tűnik, jó előre megkezdődött az ünnepi (ország)kirakat rendezgetése: olyan intézkedésekről hallani, amelyek a karácsonyi csillogást hivatottak szolgálni. Ilyenkor ugyanis mindenki megenyhül, mindenki elnézőbb; elhisszük még azt is, hogy az a dísz színarany, holott nagyon jól tudjuk, hogy csak pingált műanyag.

A kirakat egyik fő "alakja" az a nagy dorgatórium, aminek kíséretében menesztettek hármat a miniszteriális agrárügyérek közül. Merthogy félretájékoztatták a miniszterelnököt, olyan terméseredményeket jelentve, amilyen növénykultúra akkor és ott egyáltalán nem is volt. Szegények! Pedig ők csak azt tették, amit évtizedek alatt – ha netán más szakágazatban is – megszoktak. És amit nemcsak a többi minisztériumban, de kormányzati szinten is szemrebbenés nélkül megtesznek. Magyarán: hazudtak. De ha üres is a bolt, a kirakatnak, pláne így ünnepek előtt, csillognia kell. Pechük van: épp őrájuk esett a választás, hogy próbabábuként ácsorogjanak a köz szemléjére kitéve.

A karácsony előtti kirakati erkölcsnemesedés (?!) másik jelenete a magát humanistának nevező buzgó zsebpárt törvénytervezete, miszerint az utóbbi tíz évben összelopott (sic!) vagyonokat magasabb adókulccsal kellene illetni, hogy ezzel legalább egy része az eltulajdonított pénznek visszaforogjon az államkasszába. Mi ez, ha nem a tolvajlás szentesítése?! A tíz év előtti lopásokról igaz, hogy nincs szó, na de arról sem, hogy az ilyen esetek fennforgásakor nem az adókulcsokat kell használni, hanem az igazságszolgáltatás zsebében lapuló, s a börtöncellák nyitására-csukására szolgáló eszközöket. De hát ez már így lett kitalálva: a kirakatrendezés koreográfiájához tartozik, hogy bármilyen marhaság is legyen az, ha elég komolyan mondják, akkor "kiállítható".

Ezek mellett pedig már igazán csak jelentéktelen ünnepi cafrang, hogy amikor végre megkezdik a fővárosból rég kitiltott, de a központi sugárutakon továbbra is a luxusautók mellett kocogó szekértákolmányok "sofőrjeinek" a büntetését, akkor a mocskos, ágáló sötét bőrűek azt kiabálják ország-világ képébe, hogy inkább lopjanak vagy haljanak éhen?! Az fel sem merül, hogy koszos pacijaikkal esetleg kerüljék ki a magát európainak tartó nagyvárost. Az viszont igen, hogy eme "szépségek" helyett miért nem bámulom inkább a kirakatokat?! Egyszerű: rég kinőttem a gyerekkorból, és jól tudom, hogy bármilyen hamar kezdjenek is készülődni az ünnepekre, azok úgyis csak időben érkeznek… és múlnak el. Akkor pedig a díszeket le kell szedni, és újból csupán az látszik, ami a boltban van. Vagyis a semminél alig több.

Molnár Judit

Marosvásárhely

A marosvásárhelyi tanács október 31-én tartott rendkívüli ülésén szabad jelzést adott a távfűtési vállalat, az Energomur haszonbérbe adására. Az önkormányzati képviselők és a városháza szakemberei egyaránt úgy látják, hogy célszerűbb lenne megmaradni a központosított távfűtési rendszernél, annál is inkább, hisz tőlünk nyugatabbra is ez a rendszer bizonyult mind gazdaságossági, mind hatékonysági szempontból a legalkalmasabbnak. Néhány évvel ezelőtt, még Fodor Imre polgármestersége idején a debreceniek számoltak be arról: ők hogyan birkóztak meg a kilencvenes esztendők elején a hasonlóan súlyos gondokkal. Dorin Florea kormánymegbízottként, majd polgármesterként is kezdetben az egyéni hőközpontok felszerelése mellett kardoskodott, a debreceni példa pedig feledésbe merült. Mára – úgy látszik – neki is megváltozott a véleménye. Igaz, az utóbbi időben a kormány is a távhőszolgáltatás mindenáron történő fenntartását szorgalmazza.

Tagadhatatlan: a város csak nyerhetne, ha a koncessziós szerződést sikerülne mihamarabb megkötni. Egy tőkeerős vállalkozó beruházásai révén hamar megoldható lenne az elosztóhálózat kijavítása, a fogyasztásmérő műszerek felszerelése, ami igen megnövelné a vállalat működésének hatékonyságát, a szolgáltatások minőségét, s talán a díjszabások sem emelkednének az égig. Ami a jelenlegi helyzetben elkerülhetetlen, hisz a veszteségeket valakinek ki kell fizetnie... Erre pedig a lakosság a jelek szerint a jövőben nem lesz hajlandó vagy azért, mert elégedetlen a szolgáltatások minőségével, vagy mert nem képes megfizetni annak borsos árát. Jelenleg a vásárhelyi panellakások egyötöde vált le, illetve van leválóban a távfűtési hálózatról.

Tehát a tanács döntése szerint: kívánatos az Energomur haszonbérbe adása. Erre azonban a legjobb esetben is csak a jövő év tavaszán kerülhet sor. Feltéve, ha kerül rá érdeklődő. Ha pedig nem, akkor nem marad más hátra, mint helyi közpénzekből fedezni a korszerűsítés költségeit. Ebben az esetben azonban – tekintve a jelenlegi gazdasági-pénzügyi feltételeket – a munkálatok befejezéséhez legalább öt évre lesz szükség. Kérdéses, hogy akkorra majd lesz-e, aki még igényelje a távhőszolgáltatást?

A városépítő polgármester emlékére idén is ünnepséget szervezett a Bernády György Közművelődési Alapítvány. A kuratórium tagjai pénteken délelőtt előbb a református temetőben a polgármester síremlékét, majd a téren a Bocskay Vince készítette Bernády-szobrot koszorúzták meg.

A tulajdonképpeni ünnepség a Kultúrpalotában zajlott, amelynek előcsarnokában Hasonlóságok, párhuzamok Marosvásárhely és Kecskemét század eleji építkezésében címmel igen érdekes és gondolatébresztő fotókiállításra került sor, amelyhez Nagy Miklós Kund mondott megnyitó beszédet. A századelőn, Kada Elek polgármestersége idején az alföldi városban is a vásárhelyihez hasonló mértékű építkezések folytak, mindkét helyen a szecesszió jellegzetes stílusában. Ezt tanúsítja a harminc-harminc vásárhelyi és kecskeméti fotó.

Ezt követően a nagyteremben A város dr. Bernády György korában címmel történelmi, irodalmi, zenei körképes visszapillantó előadást tartottak. Egyed Ákos történészprofesszor előadásában elmondta: az erdélyi városok a huszadik század elején indultak fejlődésnek, köztük a székely fővárosként emlegetett Marosvásárhely is. Bernády olyan temperamentumos, ambiciózus és merész elöljáró volt, aki átgondolt urbanizációs várospolitikát folytatva az egykori álmos kisvárosból – Flekkenburgból, ahogy akkoriban csúfolták – dinamikusan fejlődő települést varázsolt.

A kor irodalmi terméséből válogatott, Kilyén Ilka és Györffy András által előadott versek, prózai szemelvények, anekdoták szerzői Áprily Lajos, Tompa László, Nagy Emma, Molter Károly, Kuncz Aladár, Vita Zsigmond és Ligeti Ernő voltak. Ez utóbbi a következőképpen jellemezte a városvezető Bernádyt: értett a politika, a politikusok nyelvén, az impériumváltás után a bukaresti politikacsinálókkal is kiváló érzékkel tárgyalt, ha kellett, durva volt, mint a pokróc, ha kellett, simulékony, mint a kígyó, de mindig a város, a közösség érdekében próbált, és ami a legfontosabb: tudott cselekedni. Az ünnepség zenei anyagának – egy Láni Oszkár-dal, egy Dohnányi-zongoramű, valamint László Árpád orgonaműve – megszólaltatói ifj. Csíky Boldizsár, Molnár Tünde és Boros Edit voltak.

Az előadás végén a Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának döntése értelmében átadták a Gyarmathy János által készített Bernády-emlékplakettet. A város érdekében végzett munkája elismeréseként Virág Györgyöt, a megyei tanács jelenlegi elnökét (RMDSZ), korábban nyolc esztendőn keresztül alelnökét találták méltónak a díjra.

Szentgyörgyi László

Minden egy bő két esztendővel ezelőtti ígérettel kezdődött. Házasság útján Svájcba került egykori kolléganőm akkor futólag megjegyezte, hogy alkalomadtán vendégül lát Zürichben. Nos, ez év nyarán – ismerve a hazai nyugdíjasok anyagi helyzetét – elküldte a Nagyvárad–Zürich retúr vonatjegyet és meghívót. A svájci vízum ezeknek birtokában viszonylag hamar megvolt, ám az osztrákok a két hónapos, többszöri belépésre jogosító vízumhoz még közjegyzői meghatalmazást is kértek. Egy vízumügyeket bonyolító céghez fordultam, mert személyesen ideg- és emberpróbáló tortúra a világjárásra jogosító pecsét beszerzése. Ne feledkezzünk meg az egészségügyi biztosításról sem – ez is szükséges a vízumszerzéshez. Még szerencse, hogy nem vagyok hetvenéves, mert akkor duplája lett volna az amúgy félhavi nyugdíjamat kitevő összeg. Végül elkövetkezett az indulás. Első megálló Budapest, szállás a régi osztálytársnál. Kétnapi múzeumjárás az augusztusi hőségben, majd Bécs következik. Szíves vendéglátóim, a Váradról kikerült művészházaspár, nagyon közel laknak a pályaudvarhoz. Előbb esti fényben mutatják be a várost, autóból csodálhatom meg a híres palotákat, parkokat, széles sugárutakat. Aztán másnap feltarisznyáznak napijeggyel, térképpel és zsebpénzzel, így nyugodtan nézelődhetek a belvárosban és a múzeumokban. A látnivaló rengeteg, ezért még egy napot szánok az osztrák fővárosra.

Aztán indulás tovább Svájcba, nappali vonattal, hogy módom legyen a tájat csodálni. A Bécset és Baselt összekötő Transalpin járat valóban méltó a gyorsvonat névre. Automatikusan nyílnak-csukódnak az ajtók, kényelmesek a fotelek és ragyogó a tisztaság. A szomszédos kocsi felerészben gyermekeknek berendezett játszóhely. Úgy háromóránként jön a takarítónő. Kerekeken guruló asztalon kávét, üdítőt, sört, szendvicset, csokoládét és egyéb ennivalót kínálnak, másfél-két óránként végigvonulva a kocsin. Minden megállóhelyre percnyi pontossággal érünk. Senki sem toporog türelmetlenül az ajtó előtt leszállásra várakozva, hiszen előzőleg bejelentik, hogy pár perc múlva hová érkezünk. Azt is megfigyeltem, hogy senki nem cipel túl sok csomagot, van, akinek csak kézitáska és egy kiskabát a poggyásza.

Csodásak a tiroli tájak, azt sem tudom, merre nézzek; dombok, sebes vizű patakok és folyók, vízesések, alagutak, hósapkás hegyek. A svájci útlevél-ellenőrzést a Feldkirchenben felszállt határőrök menet közben elvégzik jó negyed óra alatt, így a határállomáson, Buchsban már nem sokat időzünk. Az első jel, hogy a kantonok országában vagyunk az, hogy minden felirat három nyelven díszeleg – németül, franciául és olaszul. Kilenc órával a Bécsből való indulás után már a zürichi impozáns pályaudvaron nyüzsgő tömeget csodálom. Az érkező és induló vonatokat, a tágas csarnokot, a két szinten lévő üzletsorokat, vendéglőket. Nincsenek koldusok, sem kóbor állatok, nincs szemét és hangos rikoltozás, csak barátságos arcok és a nagy tömeg ellenére is udvarias közlekedés. Barátnőm kocsival vár, pedig mindössze négy villamosmegállónyira laknak. Hazaérve a férje, aki finnországi svéd üzletember, cégtulajdonos, pezsgőt bont az érkezésem örömére. Az ünnepi vacsora után megtanulom, hogyan kell megkeresni a száz tévécsatorna között a Duna TV és a Magyar 2 adását.

Másnap reggel némi zsebpénzt és valamennyi városi közszállítási járműre érvényes bérletet kapok. Közben ismerkedem a négyemeletes, jó kétszáz éves ház két szintjén fekvő lakással. A negyedik emeleten kívül a padlástér is a családé, ez utóbbi egy belső csigalépcsőn át közelíthető meg. Itt van a szálláshelyem is, a vendégszoba mellett tornaterem. Modern bútorok és régi képek, sok könyv, irigylésre méltó konyha. A lakást gyönyörű virágok – leánder, muskátli és orchidea mellett nagytermetű kaktuszok – díszítik, a tágas, napfényes szobákban, erkélyen ragyogó az életterük.

Zürichben mintegy negyven kisebb-nagyobb múzeum van; legtöbbjébe ingyen jut be az ember. Beosztom a látnivalókat, és a tárlatlátogatást mindig a környék utcáinak bejárásával társítom. Néha meglepetések érnek, hiszen egyik-másik múzeumban teával vagy kávéval kínálnak – ingyen. Sokszor sétálok végig a világ legdrágább utcáján, a Bahnhofstrassén. Bevallom, mindig találok addig nem látott kirakatot, hallgatom az utcai zenészeket, vagy csak leülök egy padra, és figyelem a nyüzsgő forgalmat. A mintegy másfél kilométer hosszú sétálóutcába, ahol villamosok is közlekednek, az idén rengeteg mókás padot állítottak, szám szerint 207-et. Kétszer is megszámoltam, azért tudom. Van ott fatörzsből faragott bakancs és cipő, kalózok kincsesládája, Robinson Crusoe napokat számláló padja, rózsafával és szívvel díszített a szerelmeseknek, valamint jégvirágos az egymással szakítóknak. Van, amelyik királyi trónust utánoz, másik szórakoztató játékot rejt a gyermekeknek, van, amelyiken valódi díszpárnára ülhet le a járókelő, vagy egy óriási pezsgősüveg mellé; netán a hátát egy festett könyvespolcnak támaszthatja vagy két festett gólya és középen kialakított fészek és tojások mellé telepedhet.

Többször járok a gyönyörű botanikus kertben és a kaktuszkiállításon. Kétszer szinte egész napot töltök az állatkertben. A kánikulában szórakoztató a lámazuhanyozás, és felejthetetlen a fókaetetés. Különösen vicces az egyik fóka a hat közül, amelyik az állkapcsa ütemes csattogtatásával kéri az újabb halat. Az emberszabású majmok, a lajhárok, a pingvinek és az egzotikus halak mellett is órák hosszat lehet nézelődni.

A város és környékének panorámáját a Grossmünster-templom tornyából csodálhatom meg. Szerencsém van, mert derűs az idő, így látszanak a távoli hófödte csúcsok, vonulatok is. Kóborlásaim során felfedezem a magyar 1956-os forradalom emlékére állított kopjafát a Zürichi-tó partján. Nem tudok betelni azzal, milyen szelídek a hattyúk, a vadkacsák, a szárcsák. Csónakok és vitorlások a kikötőkben, a tisztaság példás mindenütt, akárcsak a pontosan járó órák a templomtornyokban vagy az utcai oszlopokon. Bár Svájc igen módos ország, barangolásaim során találok jó néhány használtruha-üzletet, úgy látszik, nem félnek a fertőzéstől, mint országunk miniszterelnöke ezelőtt néhány hónappal. Néhányszor végigjárom a bolhapiacot – Flohmarktot –, amely szombatonként nagy tömegeket vonz. Van ott régi bútor és kép, könyv, ékszer és bizsu, hanglemez, képeslap, tengeri kagyló, porcelán és alig használt ruha.

Barátnőm kezembe ad egy folyóiratot, amiből kiderül, hogy a nők havi fizetése sehol sincs nettó 3000 frank alatt (a svájci frank árfolyama a német márka és a dollár között valahol középen van). Az egészségügyben 3800–8300, a vendéglátásban 3200–6000 a havi juttatás, a szakképesítéstől és munkában eltöltött időtől függően. Egy másik táblázat a kereskedelemben dolgozók javadalmazását közli. E szerint egy húszesztendős alsó fokon 39.000, míg a felsőbb képzettségű 50.000 frankot keres évente, 55 éves korára pedig eléri az 59.000, illetve a 75.000 frankos javadalmazást.

Zürichi időtöltésem során, amikor unaloműzésként félmunkaidőben dolgozó barátnőmnek szabadnapjai vannak, autóval kirándulunk (kettő is van a családban). Így jutok el Liechtensteinbe, máskor körbejárjuk a Zürichi-tavat, vagy a Sihl folyó völgyét kóboroljuk be. Egyik napon Mannenbach, a kicsiny település a Bodeni-tó partján a úti cél – érdekessége a Napóleon-múzeum. Hazaféle menet a bűbájos középkori város, Arbon nevezetességeit nézzük meg. Németországba is kirándulunk, a Bodeni-tó partján lévő Konstanzba és a közeli Mainau-szigeti botanikus kertbe. Sikerül három napra Freiburgba is eljutnom Baselen keresztül, vendégségbe régi egyetemi kolléganőmhöz. Egynapos strasbourgi időtöltésre is sor kerül – ez már Franciaország. Végezetül Zürich felé jövet kis kitérővel a Duna forrását is megnézzük Donaueschingenben.

Emlékezetes marad egy igazi alpesi kirándulás a Vierwaldstetti-tó partján lévő Brunnen üdülőhelyre, majd az 1952 méter magasságban lévő Klausenpassra-hágóra. Augusztus lévén, a havasi legelőkön tehenek vannak, és a nyári szállásokon mindenütt alpesi sajtot kínálnak igen olcsón a gazdák. Fellegekbe burkolóznak a hófoltos csúcsok, a levegő tiszta, és olyan távolba lehet látni, hogy hihetetlen. Alattunk hajtűkanyarok és kicsiny települések, közelről-távolról kolompolás hallatszik. Zürich felé tartva estefelé még áthaladunk Altdorf városkán. Itt a főtéren egy régi bástya tövében áll Tell Vilmos szobra – a hagyomány szerint itt látta meg a napvilágot a legendás szabadságharcos.

Svájcra gondolva mindig hallom a békés kolompszót, látom a nyáron is hófödte csúcsokat s a büszke tekintetű Tell Vilmost. Eszembe jut, hogy mindenütt, még a szemetesládákon vagy csokoládéspapíron is három-négy nyelvű a felirat. Ebben az országban senki nem nézett ránk gyanakodva, ha magyarul beszéltünk. Az is kellemes emlékem, hogy az utca népe is valóban többnyelvű, hiszen számtalanszor megtörtént, hogy gyarló németséggel kezdtem valakivel beszélgetni, aztán önkéntelenül franciára váltottam, mert úgy könnyebben megy. Erre beszélgetőtársaim is úgy folytatták… A félerdélynyi Svájc festői és boldog ország, ahová eljutni az élet nagy ajándéka.

Jósa Piroska

Politikai üzletkötés nagyváradon

Nagyvárad posztkommunista történetében először fordult elő, hogy egy alpolgármester lemondott tisztségéről. Az RMDSZ-es Kapy István a politikai támogatás hiányával, a polgármesterrel fennálló munkaviszony hiányosságaival indokolta döntését, amelyet azonban – ez nyílt titok – a szövetség megyei vezetőségének nyomására hozott meg. A helyi tanács október 31-ei ülésének napirendjén – a sajtóban közzétettől eltérően – elsőként került terítékre a lemondás bejelentése. Az így megüresedett tisztségre az RMDSZ már korábban jelölte Bíró Rozália tanácsost, akit a 31 tagú képviselő-testület 28 igen szavazattal egy nem ellenében, egy érvénytelen voks mellett meg is választott. Az új alpolgármester – aki maga is szavazhatott... önmagára – alig fél órával az ülés kezdete után le is tette a hivatali esküt.

A "rendes" tanácsülés újabb rendkívüli eseményeként napirendre került az a beadvány, amelyben 11 tanácsos a másik alpolgármester, a Demokrata Konvenció színeit képviselő parasztpárti Constantin Jurcã leváltását indítványozta. A helyhatósági törvény szerint egy alpolgármester menesztését a felettese vagy a tanácsosok egyharmada kezdeményezheti, és a tanács kétharmados többséggel hagyhatja azt jóvá. A tizenegyek – köztük a kormányzó Szociáldemokrata Párt hatfős frakciója – szerint Jurcã nem töltheti be továbbra is a tisztséget, mivel megszűnt a politikai támogatottsága, nem tartotta be a választási kampányban tett ígéreteit, illetve munkája kifogásolható, és különben sem készítette el a kötelező szakmai beszámolóját. A parasztpárti tisztségviselő tavaly júniusban a Konvenció, az RMDSZ, a Demokrata Párt, a Jobboldali Erők Szövetsége és a Nemzeti Liberális Párt tanácsbeli összefogásának köszönhetően került az alpolgármesteri székbe. Ez a háttértámogatás szűnt meg mostanra legfőképp amiatt, mert a legnagyobb – 9 fős RMDSZ-frakció – kiszállt. Az alpolgármester gyermetegnek nevezte az ellene felhozott vádakat, egyenként cáfolta azokat, majd hozzátette: nem mond le, nem enged a politikai nyomásgyakorlásnak. A tanácsosokat arra figyelmeztette, hogy egy szűk csoport érdekeit szolgálják, olyan személyekét, akik a testületre hárítják a felelősséget. Jurcã egyik párttársa hozzászólásában többek között rámutatott, hogy a kormányszinten meglévő SZDP– RMDSZ-paktum lecsapódásának bizonyítéka a tisztségért folyó küzdelem. A kormánypárti frakcióból azonnal érkezett a válasz: nem koalícióról van szó, hanem azt szeretnék, hogy az önkormányzat végrehajtó testületének összetétele is tükrözze a választói akaratot. A felmentésről szóló indítványt végül a tanács 25 igen, 3 nem szavazattal, egy tartózkodás és két érvénytelen voks mellett elfogadta. (Bíró Rozália ismét szavazhatott, noha ebben a pillanatban már nem volt a képviselő-testület tagja...) A szocdemek Gavrilã Ghileát jelölték alpolgármesternek, és a testület az előbbivel hajszálra egyező szavazataránnyal elfogadta a javaslatot.

A két újsütetű váradi alpolgármester közös jellemzője, hogy alig egy éve ismerkednek az önkormányzati munkával, és vállalkozók. Ghilea a Constructii Bihor Rt. vezérigazgatója, Bíró a Megyei Tanács alelnökének – és egyben az RMDSZ megyei választmánya elnökének –, Kiss Sándornak az üzlettársa és rokona. Egyébként a szövetség több megyei vezetője, így Kiss is jelen volt a múlt szerdai tanácsülésen néhány más párt helyi szervezetének elöljáróival egyetemben, és gyakran elegyedtek szóba a tanácsosokkal...

A szünetben az új tisztségviselőket kérdeztük terveikről. Ghilea úgy tudja, hogy valószínűleg Jurcã eddigi feladatkörét fogja ellátni, szándékai szerint gyorsan, alaposan. Bíró mindenekelőtt azt tartja fontosnak, hogy együttműködjék a tanácsosokkal. Szerinte a végrehajtásnak kell információkkal ellátnia a döntéshozókat, akik ezek mérlegelésével hozhatnak határozatokat a város érdekében. Az együttműködés mélyítéséhez nem elég a havi egy-kétszeri találkozás (a tanácsi, illetve a szakbizottsági ülésen), az együttgondolkodáshoz ennél több kell – mondta. A hogyant firtató kérdésünkre így válaszolt: "Még csak most kerültem be az erdőbe, eddig kívülről láttam a fákat. A megoldásokról akkor beszélhetek, ha már látom, mi van az avar alatt, merre ágaznak el a gyökerek." Konkrét javaslatairól a közeljövőben szándékozik tájékoztatni a sajtót.

Constantin Jurcã arra készül, hogy a közigazgatási bíróságon támadja meg leváltását. Sajtóértekezleten ismételte meg, mennyire alaptalanoknak tartja az ellene felhozott kifogásokat, szerinte a leváltását szorgalmazó indítvány aláírói – köztük az alpolgármesterré választott Ghilea – nem ismerik a törvényeket. Az őt tavaly tisztségbe segítő jobbközép koalícióról elismerte, hogy az már nem létezik, s megjegyezte, hogy az RMDSZ bihari első emberének tartott Kiss a városvezetésbeli szituációt is üzletemberként kezelte. Érdekes, mondta, hogy a Nagy-Románia Párt két tanácsosa által is aláírt indítványt felkarolta az RMDSZ-frakció, illetve hogy míg Bukarestben a Demokrata Párt elnöke ádáz kampányt indított a szociáldemokraták ellen, addig Biharban a két alakulat kéz a kézben jár. A kormánypártiakkal együtt szavazó két parasztpárti tanácsost már ki is zárták. A városháza helységgazdálkodási igazgatóságára helyezett Jurcã és párttársai polgárellenesnek tartják azt a módot, ahogy az SZDP a város érdekében történt változtatásnak akarja beállítani a személycserét, ami szerintük csakis a kormánypárt javát szolgálja.

Máté Zsófia

November 7. és 11. között rendezik meg Marosvásárhelyen a Kultúrpalotában a 9. Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivált, amely immáron nemcsak a szűkebb régiónkban, hanem egész Európában, valamint a világ más tájain élő alkotók számára is bemutatkozási alkalom. A filmművészet kedvelői az elmúlt nyolc év alatt évente átlagosan 60–70 filmet nézhettek meg a fesztiválon, és kb. ugyanennyi rendező, operatőr, producer számára bizonyosodott be újra meg újra, hogy munkáját figyelemmel kísérik és méltányolják – áll a szervező Maros megyei Magyar Demokrata Ifjúsági Szövetség honlapján (www.netsoft.ro/madisz), amely részletesen tájékoztat mindarról, ami eddig volt. De mi lesz holnaptól?

Az utóbbi évek legjobb filmanyaga érkezett a fesztiválra – állítják a szervezők, az előzsűrizők (Mráz Ferenc filmrendező, Durst György producer, Schneider Tibor operatőr) véleménye alapján. 25 országból 217 filmet neveztek be, végül öt kategóriában (narratív, dokumentum, nonfikciós, esszé, kísérleti és animációs) 67 alkotás maradt versenyben. Bemutatásuk több mint 12 órás versenyprogramot tesz ki. A versenyben maradt munkák 20 országból származó 70 alkotó munkái, a legtöbb magyarországi (19) és romániai (15) film. A benevezett filmek nem lehettek 30 percnél hosszabbak és két évnél régebbiek, a zömük 5 és 15 perc közötti terjedelmű. Nemzetközi zsűri dönti el, hogy melyek lesznek a kilencedik Alter-Native legjobbjai, tagjai: Szilágyi Varga Zoltán animációs filmrendező (Magyarország), Gulyás Gyula filmrendező, tanár (Magyarország), Pálos György operatőr, tanár (Magyarország), Constantin Vaeni filmrendező, az Országos Filmtanács alelnöke (Románia), Sinisa Dragin filmrendező (Szerbia).

A seregszemle kiegészítő programjai között másfél-kétórás mozifilmek vetítése is szerepel, szerdán Török Ferenc Moszkva tér, Simó Sándor Szemüvegesek, Constantin Vaeni Drumet în calea lupilor, csütörtökön Tímár Péter Vakvagányok, pénteken Czabán György Feri és az édes élet, Fonyó Gergely Cseh Tamás-film, szombaton Hajdu Szabolcs Macerás ügyek, Sinia Dragin Minden áldott nap szájon csókol az Isten, Jancsó Miklós Utolsó vacsora az Arabs Szürkében, Nae Caranfil Filantropica, vasárnap Incze Ágnes I love Budapest című alkotása. Ugyancsak a nagyteremben vetítik Bodó Viktor Citromfej és Mispál Attila Maraton (pénteken), illetve Gulyás Gyula Tanítványok (szombaton) című kb. egyórás játékfilmjeit. A kisteremben bemutatják a tavalyi DaKino Fesztivál és az idei győri Mediawave Fesztiválok legjavát, illetve a kolozsvári Video-Pontes Stúdió filmjeiből készült összeállítást. A társművészetek felé nyitva kap helyet a fesztiválműsorban a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia és a Sánkér együttes koncertje, illetve a bábszínház alatti Underground pincehelyiségben játszott Alexanderplatz című produkció.

A mi generációnknak két meghatározó sorsalakító élménye volt. Az elsőt 15 éves lelkes ifjakként, a másodikat érett férfiként éltük át. Néhai osztálytársunknak, Moyses Mártonnak csak 1956 októberének élménye adatott meg, 1989 decemberében már rég nem élt. Moyses Márton életének derékba törése a nacionálkommunista diktatúra bűne volt; a rendszer nem tudta elviselni a nagyon tehetséges gerinces embereket. Mindent megtett azért, hogy megakadályozza tehetségük kibontakozását, azért, hogy meghajlítsa gerincüket. Ha a gerinc nem akart meghajolni, képesek voltak arra is, hogy szó szerint megtörjék.

Márton életét, mint mondtam, az 1956-os magyar forradalom határozta meg. Tudjuk, Budapesten a "pesti srácok" harcoltak Ruszki Iván és helytartói ellen, Márton, a nagyajtai srác is ki akarta venni részét a magyar szabadságharcból. Tisztában volt azzal, hogy a szabadság egy és oszthatatlan s azzal is, hogy ő, a székely-magyar a magyar nemzethez tartozik, s ebből kifolyólag égett a tettvágytól. Át akart szökni a határon azért, hogy tehesse a dolgát, de elkapták. Kiskorúsága akkor még megmentette a börtöntől.

Mi, a marosvásárhelyi, az akkor még tiszta magyar Bolyai Farkas Líceum diákjai mit sem hallottunk arról, miért is ült be közénk 1956 novemberében egy újabb székelyföldi osztálytárs. Csak nemrég tudtam meg azt, hogy néhai igazgatónk, Kozma Béla sorsmentő akciójának köszönhetően került a nagyhírű kollégium bentlakásába, s lett az iskola eminens diákja. Az, hogy egy újabb székelyföldi bentlakó érkezett, semmilyen feltűnést sem okozott az osztályban, ez az ország legrégebbi középiskolájában megszokott eseménynek számított.

Két évig, tizedikben és tizenegyedikben, érettségi vizsgánkig volt az osztálytársam, ugyanabban a padsorban ültünk, ő a második padban, én az utolsóban. Kitűnő eszű, kitűnő tanuló volt, aki számtanból és magyarból egyaránt brillírozott. Az a tény, hogy verseket is ír, nem volt köztudott. Én a vele egy időben elítélt Szokoly Elektől hallottam arról, hogy milyen kitűnő és bátor rendszerellenes versek is fűződnek nevéhez. Csak remélni lehet azt, hogy a szeku nem égette el őket, és előkerülnek. Ha a versek ismerőinek véleménye helytálló, akkor Moyses Mártonnak, a költőnek olyan reneissance-a lehet, mint Wass Albertnek.

A Bolyai Egyetem magyar szakán Emese húgommal egy előadóteremben hallgatták az előadást, amikor 1960 novemberében bejött két szekus, és azt kérdezte: kicsoda Moyses Márton? Marci halott sápadtan felállt – tudta szegény, mi várhat rá –, s elhurcolták. Többet nem látták, nem láttuk. Annyit tudtunk róla, hogy elítélték és politikai fogoly.

Közismert: Gheorghiu-Dej akkori pártfőtitkár miután valamennyire szembefordult a Szovjetunióval, közölte 1964-ben, hogy az összes politikai foglyot szabadlábra helyezte. Persze leginkább amerikai nyomásra. Moyses Mártont 1962-ben engedték ki, agyonkínozva, de kényszerlakhelyet jelöltek ki számára, mégpedig szülőfaluját, Nagyajtát. Kétévi nehéz börtön után szabadult, de emberi roncsot csináltak belőle.

Be kell vallanom, hogy 1969-ben, tízéves érettségi találkozónk szervezőjeként értetlenül álltam: hogy lehet, hogy Moyses nem jött el a találkozóra? Most már tudom: kényszerlakhelyét nem hagyhatta el, s erről tilos volt írnia. Következő találkozónkon megtudtuk, hogy Marci felgyújtotta magát, de az, hogy milyen körülmények között és miért tette, nem jutott tudomásunkra.

Harmincegy évvel később, tizenkét évvel a rendszerváltozás után Tófalvi Zoltán jóvoltából tudhattuk meg az igazat, döbbentünk rá arra, hogy Moyses Márton a romániai magyar Jan Palach. Elgondolkozhatunk azon, hogy lehet, hogy csak tizenkét évvel a rendszerváltozás után kezdünk beszélni tettéről, életéről, szenvedéseiről. A romániai közvélemény arról sem tud, hogy a magyar forradalomtól megrettent román kommunista pártvezetés megszüntette a parasztságot éhezésbe taszító kötelező beszolgáltatás rendszerét. Lám, milyen nehéz áttörni a hallgatás falát. Pedig aki nem ismeri az igazságot, az igaz jövőt is nehezebben tudja kivívni magának.

Akkor, amikor Moyses Márton emlékét felidézzük, tisztelegnünk kell a Magyar Október kiváltotta romániai terror többi áldozatának emléke előtt is. Csak mostanság kezdi megismerni a hazai és a magyar közvélemény azt, hogy itt is voltak kivégzések, hogy nagyon sok román és magyar egyetemistát zártak ki az egyetemről és sokukat be is börtönözték, mert szervezkedni kezdtek, vagy egyszerűen lelkesedtek a magyar forradalomért és szabadságharcért.

Élesen rögződött bennem egy jelenet: osztályfőnöknőnk, Kozma Irén egy alkalommal a rebellis Marcinak azt mondta: Moyses, magának nem lesz jó vége. Sajnos igaza lett: néhai osztálytársunk gerinces magyar, elkötelezett demokrata volt, s ezért vált a rendszer áldozatává, lett a romániai magyarság mártírja. Áldozatának akkor lesz értelme, ha tette az őt megillető helyre kerül a magyar és román, román és magyar köztudatban. Ezért is oly örvendetes, hogy most itt állunk, mert így kell tennünk, a Román Kommunista Párt egykori Brassó megye székháza előtt, ahol felgyújtottad magad, és Rád emlékezünk.

Erkölcsi nagyságodnak tartozom azzal, hogy kimondjam: Te a jelenlegi megalkuvó politizálás ellen is lázadoznál, elkötelezett magyarként, valódi demokrataként nem lenne más választásod. Emléked ápolása hozzásegíthet ahhoz, hogy közösségünk tisztábban lásson, nehezebben lehessen félretájékoztatni, félrevezetni. Bizony mondom, a romániai magyarság sokat vesztett azzal, hogy Moyses Márton sokrétű tehetsége nem teljesedhetett ki, a fordulat utáni jogszerző küzdelmébe nem kapcsolódhatott be.

Kedves Marci, emléked őrizni fogjuk, ezt nagyon is megérdemled, megszenvedtél érte!

Kincses Előd
Elhangzott a november 3-ai brassói megemlékezésen,
illetve másnap Budapesten a Batthyány-örökmécsesnél

Jancsó Miklós színművész, humorista, közíró, főiskolai tanár október 20-án egy szatirikus írást tett közzé a Szabadság című kolozsvári napilapban Moszkva téri színház címmel. Ebben egyebek mellett a következőket írja: "A 2000–2001-es évad végén a Kolozsvári Állami Magyar Színházban egyrészt a költségvetés-megszorításból, másrészt mert nem jutott feladat színészeknek, színésznőknek, az éves szerződés értelmében néhányan megszabadultunk a színházi kötöttségtől. (Kirúgtak, mi? – fogalmazta meg tapintatlanul pillanatnyi helyzetünket egy jó barátom.) A szerencsésebbek családostul váltunk független művészekké (hogy kik, nem tudom pontosan, a színház adminisztratív osztálya nem mert ezzel az érdekes és új európai színházi eredménnyel dicsekedni). És mert a boldogság ha jön, csőstől jön – mi, munkahelytől felszabadult művészek még munkanélküli pénz után sem kell szaladgáljunk, a velünk aláíratott éves szerződés értelmében ez sem jár nekünk, mehetünk örömmel – »közös megegyezéssel« – a szélrózsa minden irányába. Budapesten, a Moszkva téren sétálva, immár mint egykori kolozsvári színész a külföldi munkalehetőségek gazdag választékában tallóztam: mihez is kezdjek most, nyugdíj közelében, éretten, lehiggadva, milyen új pályán értékesíthetem emberi, művészi tapasztalataimat? És ekkor váratlanul, talán egy földön kívüli sugallat hatására belém villant: itt, a Moszkva téren egy színházat, egy új és izgalmas színházat kellene alapítani. Meg kellene alapítani itt a Felesleges Kolozsvári-Erdélyi Magyar Színészek Moszkva Téri Színházát." A gondolatmenetet folytatva a szerző felidézi: "Valamikor régen olvastam, hogy a színházhoz két dolog kell: közönség és színész. Ha egyéb is van, az csak jó, de ez a kettő feltétlenül szükséges a színművészethez." A terjedelmes, inkább szomorúan szellemes, mint könnyeden humoros írásban Jancsó egyfajta közönségpárti színházi modell körvonalait is vázolja, azt sugalmazva: ilyen kulturális intézmény ma (már) nincs a kincses városban, noha közigény volna rá...

Október 25-én ugyanabban a napilapban Sebesi Karen Attila színművész Tisztelt Jancsó Miklós, kedves alapító komám! címmel reagált a "Moszkva téri színház" megalapításának ötletére, kiegészítő javaslatokkal járulva hozzá e virtuális teátrum Jancsó által vázolt modelljéhez, leszögezve: nem másutt, hanem igenis a kincses városban kell új színházat alapítani, mégpedig annak az intézménynek az átalakításával, megújításával, amely ma Kolozsvári Állami Magyar Színház néven működik, közpénzen.

Sebesi Karen Attila ennél is tovább menve felhívást fogalmazott meg és juttatott el a sajtóhoz október 25-én, közvitát kezdeményezve a kolozsvári színháznál uralkodó állapotokról. A felhívás még meg sem jelenhetett, másnap, október 26-án már megszületett egy közlemény, amely a sétatéri társulat volt tagjának kezdeményezését a teátrum nevében elveti. Az erdélyi magyar sajtóban tudomásunk szerint mindeddig napvilágot nem látott két dokumentum mellékelten olvasható.

Nincs kellő rálátásom a kolozsvári színházi életre – amely nyilván nem kizárólag az Állami Magyar Színház körül forog –, ezért bírálni vagy méltatni egyaránt óvakodnék. A beismerésemhez ellenben hozzátartozik: jobbára önhibámon kívül nincs rálátásom, ugyanis egyszerűen nem engedhetem meg magamnak – és hányan vagyunk vajon ilyenek Erdélyben? – az ottani előadásokra való fel(le)utazást. Időm még csak-csak lenne, pénzem már kevésbé. Tisztességgel legyen mondva, a magyar színház az egyes bemutatókra, eseményekre meghívót küld telefaxon, minden bizonnyal szívesen látnának. Ilyenkor mindig méltatlankodom egyet, vélhetően sok ezer polgártársamhoz hasonlóan: miért nem jön a helyembe a színház? Emberemlékezet óta nem kényeztette vendégjátékkal városom közönségét a kolozsvári teátrum. Más erdélyi nagyvárosokét sem, nem is beszélve a kisebb településekről. 1989 előtt másként volt, vajon csak a kommunista diktatúrának kelléke a tájolás?

A most zajló adok-kapokhoz az is hozzátartozik, hogy a teátrum "művészeti vezetése" által kiadott közleményhez egy "segéddokumentumot" is mellékeltek.

Címe: A Kolozsvári Állami Magyar Színház 1990–2001 között elért hazai és nemzetközi sikerei, díjai, vendégszereplései. Kimerítő összeállítás. Hogy mennyiben támasztja alá eme öntömjénezésnek ható díjlajstrom a közleményben foglaltakat, annak ismét csak színikritikusok és színháztörténészek megítélése alá kell esnie, különösen abban az összefüggésben, hogy "az egyetemes magyar színjátszás és a romániai színházi mozgalom élvonalába" tartozni igencsak viszonylagos minőség manapság. Amikor számos elemző szerint e két "nemzeti" színjátszás a világ- és európai nívót tekintve éppen alatta leledzik. Jómagam csak azt látom igazolva e "beszámolóval" is, hogy a kolozsvári magyar színház a vitatott és vitatható értékű bukaresti elismerések, külföldi vállveregetések, távoli (egzotikus? jutalomkirándulás-szerű? gittegyleti?) vendégszereplések programatikus hajszolásával mindinkább elszakad hazai közönségétől. Ami nem elsősorban azért baj – bármely "magas kultúrát" kínáló intézményről lenne szó –, mert magára vonja vele az öncélúság (l’art pour l’art) "népszínházi" vétetésű, szocreál vádját, hanem mert a közönségétől elszakadt színház nevelni sem képes azt. Elmennek egymás mellett, aminek beláthatatlanok a következményei. De sejthetők.

Tovább morfondírozva: most, amikor végre valamiféle "közbeszéd" bontakozhatna ki – mindegy, hogy milyen kezdeményezésből és ki(k) által generálva – a Kolozsvári Állami Magyar Színház évtizede tartó "magas szakmai szárnyalása" és "közönség-elvadító mélyrepülése" ellentmondásos helyzetéről (de ne hunyjunk szemet: többé-kevésbé hasonló helyzetről árulkodó jelzések röppennek fel időnként a temesvári, sepsiszentgyörgyi és marosvásárhelyi "rombolva építkezések" kapcsán), egy gyakorlatilag névtelennek minősülő, ám hitelt érdemlő információk szerint kizárólag Tompa Gábor színigazgató által fogalmazott "testületi" közlemény igyekszik csírájában elfojtani a purpárlét, mondván: se kirúgott színészek, se eltompult agyú műveletlen nézőfélék, se minden lében kanál firkászok ne üssék bele az orrukat a Román Színházi Szövetség, az I. L. Caragiale Nemzeti Színházi Fesztivál stb. által díjakkal elhalmozott sétatéri teátrum dolgaiba. (Különös logika: a színigazgató a sajtó nyilvánosságához fordulva marasztalja el a sajtónyilvánosságot, ha az a közpénzeken fenntartott állami művészeti intézmény ügyeivel foglalkozik.) Hogy ez a közlemény valóban a kolozsvári magyar színház művészeti vezetésének (ha van ott egyáltalán ilyen választott vagy kinevezett testület) álláspontját tükrözi-e, hogy a társulatot is elkötelezi-e, illetve hogy kik és hányan azonosulnak a hangvételével, stílusával, üzenetével – amit most hadd ne minősítsek –, az nyilván éppen olyan egyértelmű választ igényel, mint az a kérdés, hogy melyik lenne az a fórum, amelyen a Sebesi Karen Attila által kezdeményezett "kibeszélés" megtörténhetne, s amelyen a kulturális kormányzat figyelmébe ajánlható konklúziók megfogalmazódhatnak, intézkedési céllal. Feltéve, ha szükség van egyáltalán intézkedésre...

A színház "művészeti vezetése" szerint nincs. Hagyják dolgozni őket, minden rendben a Sétatéren.

Azaz hogy mégsem – derül ki Simon Gábornak, a Kolozsvári Állami Magyar Opera igazgatójának október 4-ei leveléből, amelyet Markó Bélának, az RMDSZ elnökének küldött el. Ebben a színházzal egy fedél alatt működő opera vezetője segítséget kér a kérdésben némiképp tisztázatlan illetékességű szenátor-pártelnöktől, mert hovatovább képtelen megvédeni "a legnagyobb határon túli magyar kulturális intézményt" Tompa színigazgató ellenében, aki három éve hadakozik az opera ellen, Simon szerint eszközökben nem válogatva: a kultuszminisztériumba küldött beadványok, a kikövetelt sorozatos ellenőrzések, a szakszervezetek mozgósítása, a román sajtóban indított operaellenes kampány úgymond a konvencionálisabb fegyverek közé tartoznak.

Ám ha a színháziak állítólagos áskálódása aggodalomra ad okot, nem kevésbé aggályos az operások ellenlépése: a romániai magyar egypártrendszert helyenként önkényuralmi módszerekkel fenntartó politikai formációhoz fordulnak segítségért, holott intő példa lehetne a marosvásárhelyi színházi "káderpolitikát" alakító korábbi RMDSZ-es beavatkozás negatív visszhangja és kétes eredménye. Másfelől kevéssé valószínű, hogy a kisebbik kormánypárt a jó bukaresti kapcsolatokkal rendelkező színigazgatót ("regizorul român Gabor Tompa") meginti. Egyrészt miért kellene már megint "a Pártnak" mindenbe beleszólnia? Másrészt a sarokba szorított operaigazgató miért ne próbálkozhatna meg balkáni módszerekkel küzdeni a balkáni kultúrharcban? S hogy az egész ügy még bonyolultabb legyen, Sebesi Karen Attila azóta újabb "kezdeményezéssel" is előállt: közölte a sajtóval, bepereli a Sebesi bing Lágyen szerzőjét – a Bihari Napló szerint Tompa Gábort, a Krónika szerint a színház művészeti vezetését. A követelt sokmilliós erkölcsi kártérítésből alapítványt tesz majd a kirúgott fiatal és a mellőzött idősebb színészek megsegítésére. Ami eléggé demagóg – Balkániában nagyon is felkapott – "mentegetőzés", s máris újabb kérdéseket vet fel: társadalom-, nemzet- vagy művészetpolitikai érvek mentén kellene-e lefolytatni azt a közvitát, amit az egyik fél kívánatosnak ítél, a másik meg fölöslegesnek? Pereskedni lenne-e hasznosabb, vagy vitatkozni?

Dénes László

Első és végső megállapítás: így nem!… A Kolozsvári Állami Magyar Színházban évek óta eluralkodott állapotok – az önző, nemzet-, közösség- és közönségellenes műsorpolitika, a mindenkori nagyérdemű véleményének semmibe vétele, tehetséges fiatal és idős színészek önkényes eltávolítása stb. – mára már nem egy társulat, egy minisztérium, egy igazgató önkényes döntései közé tartozó művelődéspolitikai arculatváltása, hanem egy államilag támogatott, közpénzekből fenntartott közösségének fájó és egyre fájóbb tényezője. Az utóbbi időben mintha elfásultak volna az ezzel kapcsolatos vélemények szakavatott képviselői, a közemberek, a Közönség, de a valódi szakemberek is csak alkalmi megbeszéléseken, utcasarkon, családi és közösségi találkozásokon ítélik el mindazt, amiről mindnyájan tudjuk, hogy van, létezik, sőt: elmérgesedett. Ugyanakkor azt is tudomásul kell vennünk, hogy a kolozsvári társulatnál tevékenykedő művész- és kisegítő személyzet megfélemlítéseknek van kitéve, (éves, nem-éves) munkaszerződések felbontásának reneszánszát éli a mindnyájunk számára valamit is jelentő Színház. Ennek "köszönhetően" alkotó művészeink egy része megalkuvásból, másik része pedig jogi tudatlanságának köszönhetően beletörődött e pszicho-terrorba.

A Kolozsvári Állami Magyar Színházban és a körülötte eluralkodott egészségtelen, sőt mindenkire káros állapotok nem lehetnek már belső ügyei a több mint két évszázados magyar színjátszás eme alappillérének! Ezt a keretet már rég túllépték és mindegyre afelé mutatnak, hogy az elidegenített közönség után a jelenlegi színházi vezetőség régóta kecsegtetett tervét is bevégezheti: egyetlen operaházunk megszüntetését és a még létező színház zenei tagozattá való degradálását, azután pedig…

Felszólítjuk a Művelődési és Egyházügyi Minisztérium illetékeseit, kisebbségi művelődéspolitikánk országos és megyei képviselőit, történelmi egyházaink és civil szervezeteink vezetőit, Kolozsvár színházszerető közönségét, mindenkit, akinek számára fontos e színház létezése, foglaljanak állást ebben a nemes ügyben sajtóban, fórumokon, ahol csak tehetik, vagy küldjék el írásos hozzászólásaikat a következő címre: 3400 Cluj-Kolozsvár, str. Cuza Vodã, nr. 18–20., ap. 6. A borítékra írják rá: S.O.S. SZÍNHÁZ. A befutott és a sajtóban megjelent vélemények alapján a kezdeményezők nyilvános vitafórumot terveznek november folyamán, melyre elvárjuk majd valamennyi érdekelt felet.

A kezdeményezők nevében:

Sebesi Karen Attila

Az elmúlt napokban a kolozsvári magyar napilapban ismét a magyar színház elleni uszító, nyomdafestéket nem tűrő írások láttak napvilágot Jancsó Miklós és Sebesi Karen Attila tollából. Tudomásunkra jutott az is, hogy S. K. A., kihasználva Tompa Gábor igazgató távollétét, aki a budapesti Vígszínháznál a legnépszerűbb magyar társulattal Shakespeare Lear királyát viszi színre, olyan vérlázítóan színházellenes röpiratot juttatott el magyar lapok szerkesztőségeibe, mely egy sereg rágalmat, hazugságot, valótlanságot és személyeskedést tartalmazva "össznépi" összefogásra szólít a kolozsvári társulat ellen.

Felháborítónak, undorító demagógiának és kártékonynak tartjuk, hogy félművelt, dilettáns, foglalkoztatás nélküli színészecskék állandóan a nemzet, a közösség, a közönség nevében szónokoljanak, színházellenes hangulatot keltsenek, a nyilvánosság előtt olyan ocsmány és gyalázkodó hangnemben támadják intézményünket és vezetőit, mely a náci lapok vagy a sztálini kulturális forradalom hangulatát és "népellenség"-képét idézi, s mely nemzet, közösség, közönség fogalmát egyaránt bemocskolja és elsekélyteleníti. (Helyesen: elsekélyesíti – szerk. megj.)

A Kolozsvári Állami Magyar Színház az elmúlt években a magyar nyelvű színjátszás méltó európai követeként, vagy számtalan országos és nemzetközi rangos fesztivál díjazottjaként egyaránt bebizonyította a szakma és a közönség előtt, hogy az egyetemes magyar színjátszás és a romániai színházi mozgalom élvonalába tartozik, és nem szorul védelemre az effajta trágár gyalázkodásokkal szemben. Mint ahogy Shakespeare, Molière, Goldoni, Bulgakov, Ionesco, Beckett, Mrozek, Pirandello, Gombrowicz, Katona József, Madách, Molnár, Vörösmarty, Spiró, Örkény vagy Bajor Andor sem szorulnak rá, hogy felmentessenek a "nemzetellenes műsorpolitika" vádja alól.

A fentiek tükrében az említett támadásokat a színház és az egyetemes magyar kultúra európai értékei elleni "terrorakciónak" tekintjük. Az önmagát ideiglenesen "Jancsó Miklós és komái"-nak nevező szervezkedés nem rendelkezvén lépfene- vagy feketehimlő-kórokozókkal, egyelőre saját tehetségtelenségük és ostobaságuk termékeit küldték szét borítékokban. Éppen ezért nem kívánunk sem vitába szállni, sem "jobbító" tanácsot kérni vagy elfogadni, sem semmiféle "nyilvános fórumon" együtt szerepelni az irracionalitás e sötét erőivel.

Felhívjuk a közvéleményt, a sajtó és médiák képviselőit, valamint a színházunkat egyre nagyobb számban látogató közönséget, hogy ne hagyják magukat megfertőzni az ilyen gyűlöletet szító, szubkulturális produktumok által, s viseltessenek ezután is nyílt szívvel, elfogulatlanul, szeretettel és tárgyilagossággal színházunk és előadásai iránt.

Aggodalmunknak adunk kifejezést, amiért ilyen fasiszta hangnemű, kultúraellenes, uszító írások mindmáig helyet kapnak a romániai magyar sajtóban.

A Kolozsvári Állami Magyar
Színház művészeti vezetősége

Vannak emberek, akikből nagyon későn bújik ki a képzőművészeti alkotás, a szépre való hajlam és tehetség kis ördöge, és már felnőttként vagy korosodva éreznek késztetést arra, hogy vésőt, ecsetet keressenek, puha fát és rajzlapot, mert nekik ki kell teregetniük mondanivalójukat ország-világ előtt. Az én zalánpataki születésű (1944), sepsiszentgyörgyi asztalos-üvegező barátom, Orosz Endre is túl volt már az ifjúság édes évein, a harmincon is, amikor egyszerre jött, valahonnan belülről diktálta az érzés, hogy két év után hagyjon fel a kis szobrok faragásával, és kezdjen bele egy tőle távolabb eső műfajba, a festészetbe. 1977-ben, amikor feleségével tengerparti nyaralásra indultak, festőfelszerelés is került a poggyászba, hogy megalkossa élete első jelentősebb művét, a Napfelkeltét. A tengerből kikelő fényes korongért magam is feláldoztam egy éjszakát, de művészi hajlamú szőke barátomat egy életre meg is fertőzte a csodálatos tengerparti látvány. Rajongása a színes képek iránt fokozódik a nyolcvanas évek elejétől, és az örökmozgó néprajzos, néhai Seres András biztatására egyre többet dolgozik. 1983-ban nyilatkozta Mátyás Árpád újságírónak: "Talán a természet iránti szeretetem váltotta ki belőlem a kifejezés kényszerét. Apám egyszerű gazdálkodó ember volt, de nagyon szeretett rajzolni, és jól is csinálta... Én valósággal belecsöppentem ebbe a műfajba. Eleinte nem is tudtam, hová tartozom. Mások mondták, naiv művészet az enyém. Ma már én is meggyőződéssel vallom, hogy naiv festő vagyok..."

Tizennyolc esztendővel ezelőtt élete első gépgyári kiállítása alkalmával magam is biztató jegyzetet írtam a Művészeti Népiskola harmadéves tanoncáról. És biztatták, bátorították sokan Orosz Endrét nálam hozzáértőbbek. Banner Zoltán Az erdélyi magyar naivok művészete című könyvében írja róla: "Rendszeres szereplője a helyi és országos naiv művészeti kiállításoknak, s rendre küzdött meg a tusrajz, az agyag- és faszobrászat, a rézdomborítás, az akvarell, a hulladék tárgyakból összerakott objektek technikájával, no meg a Művészeti Népiskolában elsajátított eszközök és a rossz ízlés, a giccs, a dilettantizmus kísértéseivel. Azonban különösen a Bandi Dezsővel való találkozását követően (szovátai faragó és naiv festészeti tábor, 1991) nemcsak az üvegre való festés eljárásával, hanem azzal az önigazolással gyarapodott, hogy mindkét szerelme, a természet és a történelem csak őszinte érintésre lényegül át művészetté. Ötvenedik születésnapján a szülőföld, a háromszéki táj középkori, illetve későbbi stílusú építészeti tanúi, az illyefalvi vártemplom, a kilyéni unitárius templom, a kálnoki harangláb, a gidófalvi vártemplom, az árkosi kastély stb. korhangulatával, a maradandóság példabeszéd értékű emlékeivel kívánt önmagáról szólni barátaihoz..."

Orosz Endre az eltelt közel negyedszázad alatt több mint ötven közös és egyéni tárlaton mutatkozhatott be. Neve számos országos katalógusban, emlékkönyvben szerepel. Neves galériák, múzeumok őrzik munkáit Ausztriában, Magyarországon, az Egyesült Államokban, Svédországban, Dániában, Hollandiában, Jugoszláviában és itthon. Legutóbb egykori iskolájában, a szemerjai általános egyik tantermében állította ki színes madaraiból összegyűlt mintegy harminc képét, s a tematikus expozíciót szeretett iskolájának ajándékozta. Szép és nemes gesztus ez részéről. És nem először ajándékoz az egyszerű munkásember, az országosan elismert naiv festő, akinek képeit neves galériák és múzeumok vásárolják meg itthon és külföldön. Művészi hitvallását ekképpen fogalmazta meg: "Szeretem szülőföldemet ábrázolni olyannak, ahogy én látom. Erkölcsi elégtételem sok volt, inkább idegenben. De pénz és taps nélkül csinálom tovább, mert megnyugtat lelkileg, hogy népemért s az erdélyi művészetért tettem valamit". Ennél szebb és szerényebb ars poeticát megfogalmazni aligha lehet.

Ferenczy L. Tibor

Megdöbbenve értesültünk arról, hogy tizenkét esztendővel az 1989-es romániai politikai-társadalmi változások után, az olvasás évében, ismét hajsza indult a szomszédos országban a Magyarországról származó magyar nyelvű tankönyvek és az iskolában használatos könyvek ellen. Az utasítást erre maga a miniszterelnök adta ki a tanévkezdéshez kapcsolódó székelyföldi látogatása után. A sajtó híradása szerint az Oktatási Minisztérium október 10-ei átirata már arra szólította fel az iskolák vezetőit, ne engedélyezzék, hogy a könyvtárak olyan tankönyveket, kiadványokat, elektronikus oktatási segédeszközöket iktassanak, melyek "Románia történelme és földrajza tekintetében, de egyéb tantárgyak esetében is más szemléletet tükröznek, és nem tartják tiszteletben a mi országunk területén érvényes oktatási tanrendet".

A "tankönyvkommandók", ahogy a gyorsan létrehozott ellenőrző csoportokat a köznyelvben elnevezték, munkához is láttak az elmúlt napokban. S bár mára csitulni látszik az akció, nem mehetünk el mellette szó nélkül. Idézzünk fel néhány konkrét esetet:

– a szentkatolnai igazgató otthoni szekrényéből kivettek egy olyan olvasókönyvet, amelyen Rákóczi képe volt, magyar irodalomkönyveket és számítástechnikai kiadványokat vittek el, valamint a História c. magyarországi szaklap egy példányát,

– Zaboláról műszaki könyvek, irodalom tankönyv, fizika–kémia munkafüzetek egy-egy példányával távoztak,

– a kovásznai Orbán Balázs Általános Iskolában a tanulók és a tanítónő távollétében kutattak az osztályban lévő szekrényben, és magyar olvasókönyveket koboztak el,

– a Kovászna megyei ellenőrzés következtetéseként az ellenőrök részéről "olyan utalások is elhangzottak, hogy vagy el kellene égetni valamennyi külföldről származó könyvet, vagy egyetlen helyiségbe összegyűjteni, hogy ne csorbítsa a romániai oktatás egységes jellegét" (Krónika, 2001. okt. 19.).

Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül: mindez annak ellenére történik, hogy Magyarország és Románia alapszerződést írt alá, hogy a két szakminisztérium kormányközi megállapodása éppen a kisebbségi oktatás tankönyveinek cseréjét is előírja, hogy egyezmény született az iskolai bizonyítványok honosításáról is, hogy az iskolákat be kívánják kapcsolni az internetes világhálóba. És annak ellenére, hogy Románia rendszeresen kinyilvánítja európai integrációs szándékát.

Sajnálattal tapasztaltuk az elmúlt hetekben, hogy a már meghaladottnak remélt múlt nacionálkommunista beidegződései, a magyar nyelv, a magyar kultúra, a magyar könyv, a magyar múlt iránti gyanakvás és gyűlölet, általában a magyarellenesség még ma is kísértenek, olykor maguk mögé utasítva a jelen bölcs belátásait és egy ország jövőbeni érdekeit. Még elevenen él emlékezetünkben, hogy a II. világháború utáni évtizedekben, egészen 1990-ig az iskolákban még illusztrációképpen sem lehetett használni Magyarországon megjelent könyveket (helyesírási és egyéb szótárakat sem), a hatóság a magyar kultúra bűnjelei után kutatott a határon, a munkahelyeken, a lakásokban. A legnagyobb botrányra pedig még az egész világ emlékszik: az akkori Romániába bevitt magyar nyelvű Bibliákat bezúzták, és vécépapír készült belőlük.

Nem alaptalan tehát az aggodalmunk és figyelmeztető tiltakozásunk: véglegesen meg kell szűnnie Romániában is a magyar nyelv és a magyar kultúra hátrányos megkülönböztetésének és az intoleráns intézkedéseknek.

Bízunk abban, hogy ezeket a túlkapásokat nemcsak mi, az egyetemes kultúráért, benne az egyes nemzeti kultúrák értékeiért aggódó, magyarul beszélő gondolkodó emberek utasítjuk el, felszólítva az illetékeset, szabaduljanak meg anakronisztikus reflexeiktől, hanem azon román emberek is, akik világosan látják: hazájuk, népük érdekei egybefonódnak az egységesülés útjára lépett európai nemzetek érdekeivel, közöttük a magyarokéval is.

Magyar Írószövetség
Pomogáts Béla elnök
A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága
(Anyanyelvi Konferencia)
Komlós Attila ügyvezető elnök
Nemzetközi Filológiai Társaság
Jankovics József főtitkár

A teátrum és a Tranzit Ház közös produkciójaként már be is mutatták és műsoron van Slawomir Mrozek Károly című darabja Tompa Gábor rendezésében a Malom utcai egykori zsinagógában működő Tranzit Házban. A Sétatéri nagytermi előadások a következők lesznek: I. L. Caragiale: Az elveszett levél, rendező Dominic Dembinsky m. v.; M. Chirilã adapt.: Ezeregy éjszaka, rendező Mona Chirilã m. v., Luigi Pirandello: Hat szereplő szerzőt keres, rendező Bocsárdi László m.v. A stúdiótermi előadások sorában már játsszák Brian Friel Fordítások című művét David Grant (Nagy-Britannia) rendezésében, a tervek között szerepel Visky András Tanítványok-ja Tompa Gábor rendezésében, S. Ansky Dybuk-ja az izraeli David Zinder vendégrendezésében, Tolnai Ottó Végeladás-a Keresztes Attila elképzelésében és Molière Amphytrion-ja Kövesdy István színrevitelében.

Tízéves fennállásának alkalmából végre sikerült egy reprezentatív katalógust megjelentetnie – az önkormányzat és a magyar kultusztárca támogatásával – a nagyváradi Tibor Ernő Stúdiónak, amelynek pincegalériája a római katolikus püspökség tulajdonában lévő Kanonok sori műemléképületben található és látogatható hétfő kivételével mindennap, a kora délelőtti, késő délutáni órákban. A TE galériában többnyire a stúdió alkotóközösségének tagjai és művészvendégeik állítanak ki, de alkalmi kulturális eseményeknek is helyt ad az önerőből, közösségi összefogással kialakított és otthonossá tett spácium, így például könyvbemutatóknak, koncerteknek, irodalmi esteknek, happeningeknek, gyermekrendezvényeknek, műgyűjtői bemutatkozásoknak.

Vannak hitben csorbultak, akik meggyőződéssel vallják, és a környezetükben élőkkel is szeretnék a szívük, "lelkiismeretük" felé mutogatva elhitetni, hogy tájaink fölött megállt az idő, itt és most nem történik semmi érdemleges, áporodottá vált a levegő, holott a napi eseményekre érzékenyebb tudva-tudja, hogy nem éppen imigyen állnak a dolgok. Mert igenis változik, alakulgat itt az élet, más kérdés viszont, hogy milyen irányba, milyen mélységbe, kik számára és főleg: mekkora hasznot, mekkora kimutatható és be nem vallott eredményekkel. Az eredményekkel kapcsolatosan természetesen az anyagiakra gondolok, és azokra a pénzt bugyogtató forrásokra, amelyek mellé nem engedik illetékesék az értelmiségit még egy lyukas vederrel sem, nem egyszer hirdetve, hangoztatva félremagyarázhatatlan vigyorral, hogy elégedjen meg a teremtésre, alkotásra született azzal a tőkével, mellyel megáldotta a teremtő, érje be korgó gyomorral az íróasztal melletti deszkából "ácsolt" székkel, és különben is: nem lehet az ember egyszerre két helyen, vagyis: nem mehet a szellem embere misére és harangozni is ugyanabban az időben.

Tudogatjuk mi ezt, a szebb, emberibb szavak elkötelezettjei már szűk évtizednyi ideje, s ha misére nem is futja mindig az időnkből, harangozni azért el-eljárogatunk. Rángatjuk azt a bizonyos kötelét a torony eme hangszerének, de hiába. Színházaink többsége – ezúttal csak a szatmárnémeti színházra gondolok, ennek a deszkáin gondolatokat újrateremtő és -értelmező művészekre – állandó anyagi gondokkal küszködik, nem veti fel a pénz a filharmonikusokat sem, arról már semmi értelme beszélni, hogy hányadán állnak a költők, az írók, festők, szobrászok anyagiak dolgában, mennyit tudnak havonta "lekaszálni" annak a rétnek a füvéből, mely állítólag köztulajdon kellene legyen. Kellene, ha nem kaszálnák le előlük, előlünk úgynevezett nagyhangú "kalapácsok", akik közt mindig akad egy élre álló rendvágó, aki után ha soványabb rendet is, de levághatják a maguk "takarmányát", kóstját a kaszálásra meghívott szakmabeliek vagy rokonok. Így maradunk mi lassan egyre hitványabb kósttal, melynek felvillázásához és betakarításához nem igényeltetik nagyobb ágú villa, megnyújtott szekér.

Az történt és történik ugyanis, hogy a Parnasszusról leparancsolta a szükség, a fojtogató anyagi gond a tehetséggel verteket, és erre a Parnasszusra, bármennyire furcsán hangzik, felkapaszkodtak az úgynevezett üzletemberek, a mesterkedők, a minden hájjal megkent helyezkedni tudók, a kétarcú spekulánsok, a terített asztal mellé pofátlankodók, az ígéretek lobogóit fejük fölé emelők, szóval: azok, akik mindig tudták, már tíz évvel ezelőtt is, hogy merről fúj a szél, és azt a bizonyos vitorlát milyen irányba kell állítani, hogy ne csapódjon partnak a ladik.

Hallom innen is, onnan is ezektől a vitorlafeszítőktől, hogy akik "büntetésből" csillagnak születtek, azok tapsikoljanak nagy-nagy örömükben, ha közvilágító szerepet vállalhatnak, a Parnasszusra ne gondoljanak többé, mert az foglalt, s olyan igazolvánnyal lehet csak oda felkapaszkodni, melyet nem alkotó tehetséggel; pénzért lehet manapság megvásárolni.

Rendben, mondanám erre: legyen a csillagnak született egyszerű közvilágító, de ezt a világítást fizessék meg legalább egy szeletke kenyérre való pénzzel…

Gúzs Imre

Nem új keletű találmány még Nagyváradon sem, most mégis úgy érzem, üdvözölnöm kell, amit a Szigligeti Társulat és törzsközönsége határozott: megalakítják a színházbarátok körét. Hogy az első szikra melyik térfélen pattant ki, azt nem tudom, de most ez a legkevésbé érdekes. Tény, hogy megalakult, mégpedig anélkül, hogy bármiféle felsőbb leszólás, értékes utasítás, netán kötelezés lett volna.

Üdvözlöm hát ezt a világszerte jól bejáratott "alakulatot": mert az igazi polgári létnek az ilyen spontán tettek képezik a nehezen koptatható alapköveit; ezek a bizonyítékai annak, hogy valóban törődünk önmagunkkal. Hisz a színházbarátok éppen azért neveztethetnek imígy, mert nem azt kérdik, hogy most ki az aktuális védnök, hogy a város vagy a megye adja vagy nem adja a produkcióhoz a pénzt, hanem azt nézik, milyen az a produkció. S mint az elfogult szülő: elnézőek a gyengébb teljesítmény iránt, ujjonganak a sikeren. És segítenek: akkor és ott, azzal és amennyivel ki-ki tud és akar.

Úgy határoztak, hogy – az Erdélyi Naplóban is jelzett – idei társulati kezdeményezés, a havonta sorra kerülő Maszk nélkül – színészek nézőközelben portrébeszélgetések előtt jönnek össze, hogy senki ne érezze: önzetlenségét szabad ideje bánja. Arról beszélgetnek, ami abban a pillanatban a legégetőbb, legyen az egy új bemutató, bravúros vagy félresikerült alakítás, illetve bármilyen gond és öröm. Ha nem is merül fel minden alkalommal korszakalkotó ötlet, a vélemények észrevétlenül beépülnek az előadásokba, nyilvánvalóan a jobbítást szolgálva.

Az ünneprontás leghalványabb gyanúját is szeretném elkerülni, de mivel a polgári létforma "tartozéka" a szókimondás is, hát be kell vallanom, hogy az örömbe vegyült néhány csepp gyomorkeserű is: fiatalok mondhatni egyáltalán nem voltak jelen. Pedig több ezer a magyar egyetemista, a már dolgozó huszonévesekről nem is beszélve. Vagy csak a közép- és idősebb nemzedéknek lenne az világos, hogy ha a színházról beszélünk – együtt –, akkor azt végső soron magunkért tesszük?!

Molnár Judit

Olvasóink lapunkról alkotott véleményét kutató kérdőívünket az elmúlt hetekben háromszor is közzétettük, visszajuttatásuk határideje lejárt, múlt heti számunkban már jeleztük, hogy a beküldők között kisorsoltunk néhány szerény nyereményt, ezzel honorálva három plusz öt olvasónk fáradozását. Negyedmilliós könyvjutalmat a nagyváradi Literátor Könyvkiadó jóvoltából Dabó Sára marosújvári, Kövér Gábor aradi és Blénessy Erzsébet gyergyószentmiklósi olvasónk nyert, a csomagokat már elküldtük, kérjük, jelezzék, ha esetleg nem kapták kézhez. A januártól érvényes háromhavi előfizetés a nyárádszeredai Szentmártoni Editnek, a nagyszalontai Pusztai Gabriellának, a szilágyzoványi Béres Ibolyának, a marosvásárhelyi Pápai Erzsébetnek és a nagybányai Szász Mihálynak jutott, az ő nevük jött ki a kalapból. Március végéig postán fogják megkapni lapszámainkat. A többieknek csak hálás köszönetünket fejezhetjük ki az idő- és költségráfordításért! A felmérés kiértékelése tart, a következtetések levonása folyamatos, de mivel többen túllépték a kérdőív adta keretet, az alábbiakban és a későbbiekben a beérkezett véleményekből, a válaszokhoz mellékelt levelekből is tallózunk.

Tisztelt Erdélyi Napló szerkesztősége! Kihasználom az alkalmat, és a kérdőívhez mellékelem ezt a pár sort.

Szeretettel és tisztelettel gratulálok a Bocskai-díjhoz és a tízesztendős megjelenéshez. Remélem, hogy az elkövetkező években is megmarad az objektív stílusa az Erdélyi Naplónak, és a továbbiakban is tartalmas hetilapként fog megjelenni. Sajnálom, hogy nem tudtam részt venni a nagyváradi újságíró-olvasó találkozón (el voltam utazva), de jó lenne, ha nemcsak kivételes alkalmakkor rendeznének ilyen találkozókat, hanem sűrűbben (legalább félévenként). Régi és hűséges olvasója vagyok a lapnak, az első szám megjelenésétől olvasom a családommal és barátaimmal együtt.

Remélem, hogy nem veszik zokon, ha nemcsak dicsérem, hanem kritizálom is az Erdélyi Naplót. Feleslegesnek tartom a tévé- és rádióműsorok közlését, szerintem akinek szüksége van rá, az megveszi külön. Inkább az erdélyi magyar színházak műsorát kellene közölni hetente, és készítsenek riportot sorozatban a színészekkel (mindegyikkel kivétel nélkül).

Az erdélyi és romániai könyvkiadók új köteteit is ismertetni kellene hetente. Igaz, hogy a szépirodalmi kiadványok elég sokba kerülnek, de legalább valamilyen módon értesülnénk, hogy mi jelenik meg és mennyi az ára.

Azt szeretném javasolni, hogy a reklámfelületet ne növeljék, a 15. oldal bőven elég lenne erre, inkább legyen drágább a lap 1–2 ezer lejjel, hiszen egyszer jelenik meg egy héten, és a mostani ára egy szinten van a nagyváradi napilapokkal.

Szívesen olvasnék történelmi cikkeket, vagy ha lehet, akkor egy oldal a lapban csak történelemmel foglalkozna. Szíves figyelmükbe ajánlanám Benedek Elek Nagy magyarok élete című könyvét, biztosan sok olvasó örülne, ha nemcsak a "jelenről", hanem a "múltról" is olvasna.

Folytassák a sorozatot a régi fürdő- és üdülőhelyekről, sajnos elég sok elhagyott – ebek harmincadjára jutott – település van még Erdélyben, a Partiumban és a Bánságban.

Írjanak a faluturizmusról részletesebben, mert itt, Romániában még ismeretlen fogalom, és sok vidéki magyar családnak megélhetési lehetőség lenne.

Örömmel olvasom az egyházakról szóló cikkeket, de jó lenne, ha írnának a szekták veszélyéről, mert sok naiv ember bedől nekik, ugyanis nem tudják (nem ismerik), hogy kicsodák és mit akarnak tulajdonképpen ezek a szektások. Az erdélyi magyar történelmi egyházak részéről is biztosan sokan mondanának véleményt a szektákról.

Remélem, levelemmel nemcsak kritizáltam, hanem ötleteket is adtam ahhoz, hogy még sok tízéves évfordulót ünnepelhessen az Erdélyi Napló szerkesztősége az olvasókkal.

Sok sikert és minél több olvasót kívánok az Erdélyi Naplónak az elkövetkező években.

Pácz Anikó
Nagyvárad

Kedves Erdélyi Napló! Igen szeretjük az Erdélyi Naplót, így minden heti vásárlói vagyunk. Nem baj, hogy lecsökkentették az újság lapjainak számát. Ami baj, s nagyon hiányzik, a tévé- és rádióműsoroknak szánt oldalak csökkentése. Nagyon jó volt olvasni színházról, művészekről, a Petőfi rádió műsora is hiányzik. Kérjük, tegyék vissza a régi műsormellékletet, ha meg is drágítják, nem baj (hisz minden drágul). Szeretettel

Gallof János, Corla Júlia, Bumbák család
Máramarossziget

Tisztelt szerkesztőség! Mellékelten küldöm Önöknek a kitöltött kérdőívet. Remélem, hogy sok visszajelzés érkezik címükre a hűséges vagy akár alkalmi olvasók észrevételeivel, melyek segítségükre lehetnek az Erdélyi Napló további eredményes szerkesztésében, tartalmának gazdagításában.

Kérem, engedjék meg nekem, hogy pótlólag megjegyezzem: a kérdőív 14. kérdésénél – Miről szeretne többet olvasni a lapban? – ha maradt volna hely, az ajánlott Sakk-sarok rovat mellett feltétlenül jónak látnám, sőt igényelném a Könyvszemle (ajánló és ismertető) rovatot is. (Nem részletezem itt: az Erdélyi Magyar Könyvklub reklámozása, a könyvbarátok klubjába hívó-váró katalógusok elküldése mind jó és dicséretes, de – szerény véleményem szerint – nem pótolja, nem helyettesíti az Erdélyi Napló esetleges, alkalomról alkalomra közölt recenzióit. Esetemben például azon "egyszerű" okból kifolyólag sem, mivel a kommunistáktól örökölt jelenlegi értelmiségi fizetéssel egyhamar aligha leszek a könyvklub tagja és rendszeres vásárlója. Örvendek, hogy az Erdélyi Naplót még rendszeresen megvehetem…)

Végül, ha már sikerült megírnom e néhány sort: szeretnék gratulálni is Önöknek. Hálás olvasóként megköszönve írásaikat, a megmaradásért vívott küzdelmüket, és nem utolsósorban a Napló egészséges magyar szellemiségét. Óvják ezentúl is éberen olvasóikat a szocliberális kultúrmosladéktól. Isten segítse Önöket!

Kiváló tisztelettel és szívélyes üdvözlettel

Kovács István Sándor
Nagyvárad

Tisztelt Szerkesztőség! Mivel a 10-es és a 14-es pontokhoz való észrevételeim nem fértek be a kérdőívben megadott helyre, a következőkben ismertetem a véleményemet.

Talán önök néha túlságosan is Várad-központúak. Jobban oda kellene figyelniük az újságírók egyéni véleménye és az objektivitások közötti igen fontos egyensúly betartására.

Az Így írtok ti? miért nem söpör néha a saját kapuja előtt is? Emlékeznek még a nyáron (ha jól tudom) Szalontán tartott öregdiákok összejöveteléről adott fényképes tudósításokra? A Szemes-nek tetszik az a szöveg? Mert nekem nem. Különben semmi kifogásom a fentebbi cikkek iránt. Szükségesnek tartom, de tudom értékelni az öniróniát és az annyira lejáratott önkritikát.

Időnként az az érzésem, hogy az önök számára az egyházi élettel kapcsolatos problémák csak a váradi püspökségre vonatkoznak.

Majdnem harminc évig éltem Nagybányán. Annak idején a Magyar TV adásaiból tanultam meg, jóval ‘89 előtt, a kapitalista közgazdaság, a piacgazdaság alaptörvényeit, a szocialista tervgazdaságtól való lényeges különbségeket (!). Az így felszedett ismereteknek köszönhetően sok mindent másként látok, sőt megértek azzal kapcsolatban, ami jelenleg a romániai gazdasági helyzetre érvényes. Aki nem lakott az ország nyugati határának közelében, az rászorul ismereteinek a bővítésére. Az emberek sokkal jobban viselnek el olyan nehézségeket, amelyeket megértenek vagy amelyekre felkészítették őket.

Többet kellene foglalkozni olyan témákkal, amelyek az olvasót arra nevelik, hogyan kell boldogulnia az új körülmények között. Ne feledjék, legalább 50 évig senki sem volt úgy nevelve vagy rákényszerítve, hogy saját érvényesülése csak tőle magától függ. Ilyen szempontból egy amerikai kisiskolás okosabb, mint akármelyik ifjú mérnökünk. Az emberek többsége fatalizmusként fogja fel a munkanélküliségét, és fogalma sincsen, hogyan vegye saját sorsát a kezébe. Még mindig várjuk, hogy majd jön a jó állam bácsi, és biztosítja a munkalehetőségünket, mint annyi évtizeden át. Mintha teljesen elfelejtettük volna: "Segíts magadon, és a Jóisten is megsegít".

Köszönöm, hogy kíváncsiak az olvasók véleményére. Talán gyakrabban kellene ilyen felméréseket végezniük, és nem csak az Erdélyi Naplóhoz kötött általános problémákkal kapcsolatban.

Jenculescu Márta
Marosvásárhely

Nagy Árpád elektronikus levele Marosvásárhelyről érkezett: "Régi olvasójuk vagyok, követem írásaikat. Épp emiatt – rendszeresen olvasva az EN-t – az utóbbi időben feltűnt egy nagyon zavaró fejlemény, ami (ne adj, isten!) állandósulni látszik. Nevetséges ez az Olvasom... rovat. Mind gyakrabban ír lapjukba ennek szerzője, de kérem, értsék meg: minket, olvasókat nem érdekel, hogy mit olvasott Molnár Judit. ő mégis mindig ezzel traktál bennünket. Ennél már csak az idegesítőbb, hogy a hölgy nemcsak közhírré teszi, hogy mit olvasott (és hogy honnan puskázott), hanem soha semmilyen épkézláb gondolat nem jut eszébe az olvasottakról. Ez mindennek a teteje. Hosszasan idéz innen-onnan, aztán odabiggyeszt néhány saját közhelyes, semmitmondó mondatot. Ez minket nem érdekel. M. J. egyéb írásain is az figyelhető meg, hogy közhelyekből próbál élni, lerágott csontokkal foglalkozik, az átlag alatti stílusban teszi ezt. Unalmas, felháborító. Kérem, kérjük, ne vegyék el a helyet kedvenc lapunkban más, nívós cikkektől ezzel. Gondoljanak arra, hogy a lapot nemcsak írni kell, hanem olvasni is. És ezt csak akkor lehet, ha továbbra is tartalmas marad, nem pedig betűhalmaz. Maradok (remélem, ha a fentiek megfontolásával segítenek benne) továbbra is hű olvasójuk." Ez is egy vélemény, köszönjük, de jelezni szeretnénk: más olvasók pozitívan véleményezik Molnár Judit visszafogott, kontemplatív, indirekt (mondhatni: körülményeskedőnek tűnő) irályát. Magunk mentségére mondjuk: az Olvasom... sorozatnak tényleg nem az a lényege, hogy mit mond M. J., hanem az, hogy mit mondanak (mondottak) valamikor – esetleg máig érvényesen, sőt előremutatóan – azok a jó nevű szerzők, akiket munkatársunk az adott kontextusban idéz.

Tóth J. Viktor a kanadai Thistletownból küldte levelét: "Szíves figyelmükbe ajánlom a bukaresti Cotidianul október 31-ei vezércikkét, amit az interneten olvastam. Az újságíró Dávid Ibolya miniszter asszonyt egyszerűen végig úrnak szólítja!" Valóban, a kommentárban mindvégig "domnul ministru David Ibolya" szerepel, a csoda az, hogy egyáltalán le tudták helyesen írni – még ha ékezetek nélkül is – a nevét! Hogy az Ibolyát családnévnek s a Dávidot férfi keresztnévnek hitte a szerző, azon már meg sem lepődünk. A szomorú az, hogy a tettes Daniel Uncu egyike a leggyakrabban közlő, rutinos, vezető fővárosi publicistáknak Romániában, képzelje el a kedves távoli olvasónk ott, túl az Óperencián, hogy milyen szakmai színvonalon teljesítenek a többiek, hogy micsoda médiagarázdálkodás folyik a fősodortól távolabbi, vidéki vagy rétegsajtóban!

A szerk.

Valahányszor az utcán vagy az iskolában eldobált uzsonnákat látok, mindig arra gondolok, milyen fölösleges teher is a táskában az a két szelet kenyér! Még jó, hogy legalább van mivel dekázni, addig sem kopik a labda. Zavaró ez a bőség! Nem akarom elismételni a kis lábaska–egész fazék ellentétet, mert nem is biztos, hogy arról van szó. Inkább a jóérzésről. Ami ha nem is születik velünk, az élet első éveiben elsajátítható. De mi van akkor, ha a nagy hajszában épp ezt faragják le a napi oktatásból?! Még arra sem lesz méltó az a szerencsétlen uzsonna, hogy legalább a szemétkosárig eljusson!

(molnár)

A Budapesten megjelenő kisgazda hetilap, a Kis Újság – főszerkesztője nem más, mint maga Torgyán József – október 26-ai számában Váradi Szilárd (vélhetően pszeudonímia) tollából egy kommentárszerű tudósítás jelent meg az RMDSZ egyik testületének Tőkés Lászlót fegyelmező határozatáról. Ebben az alábbi rész is szerepel: "Az Erdélyi Napló című polgári hetilap főszerkesztője azon háborog, hogy »akkor, amikor inkvizíció folyik a magyar kultúra ellen, bizottságok járják az iskolákat, hogy a gyermekeknél nem találnak-e olyan könyveket, melyek máshonnan merítik a tudást, a kultúrát – például az anyanemzetnek a szellemtárából –, akkor ez az SZKT azzal foglalkozik, hogy Tőkés Lászlónak van-e joga egyes ügyekben-esetekben véleményt nyilvánítani, vagy sem.«" Az idézet pontos, a felvezetés már nem. Ugyanis nem alulírott, a főszerkesztő "háborgott" ily módon az Erdélyi Napló 42. számának 11. oldalán megjelent Ez az RMDSZ már nem az az RMDSZ című írásban, hanem Gazda József, aki nem áll semmilyen munkaviszonyban a lappal és kiadójával. Örülünk a fővárosi kollégák ránk (is) irányuló figyelmének, de alkalmanként nem árt fokozni...

(dénes)

Miközben a legtöbb erdélyi megye tetemes összegeket fizet be havi rendszerességgel az Országos Egészségbiztosító Pénztár központi számlájára, az adófizetők csak töredékét kapják vissza ingyenes és kedvezményes gyógyszerek formájában. Jól fizettet hivatalnokseregek magyarázzak naphosszat a betegeknek, miért nincs az, ami jár. Az viszont teljességgel megmagyarázhatatlan, hogy miért csak Erdélyben van állandó patika-krízis, Románia többi részében miért nincs...

Elképzelések szerint legalább három helyszínen rendeznek közönségtalálkozót a Duna Televízió munkatársai. Marosvásárhely, Csíkszereda és Székelyudvarhely után – a tervek szerint – a szerkesztők Gyulafehérvárra is el szeretnének jutni. Két dokumentumfilmet mutatnak be a közönségtalálkozón. Az egyik a Hagymakupolás honfoglalás címet viseli, s az ortodox egyház terjeszkedéséről, a másik pedig a Futballsztár Erdélyből, és Bölöni Lászlóról szól. Mindkét film ez év elején született meg, és a Szellem órája című műsor részét képezi.

"Megadatott számomra az a lehetőség, hogy a napi politikai témakörből kitörve dokumentumfilmeket készítsek az Erdélyben 1990 óta végbement változásokról. Rengeteg téma van, az egyik közülük az ortodox egyház terjeszkedése. Ez egy olyan kihívás az erdélyi magyarság és vezetői számára, amellyel szembe kell nézni" – nyilatkozta Csáky Zoltán szerkesztő. A filmet Marossy Géza székelyudvarhelyi származású operatőrrel forgatták, elég nehéz körülmények között, mivel nagyon nehezen tudtak csak bejutni a Székelyföldet lassan körülbástyázó ortodox kolostorokba, imaházakba. A stábnak sikerült forgatnia a marosvásárhelyi repülőtérrel szemben felépített hatalmas görögkeleti kolostorban, valamint a Marosfőn épülőfélben levőben is. A Duna munkatársai a Gyimesekben is filmeztek, szintén ortodox kolostorokat.

De nem csupán a kolostorokba jutottak be körülményesen, nagyon nehezen nyíltak meg a mikrofon, illetve a kamera előtt a meginterjúvoltak is, elsősorban a katolikus egyház vezetői. Az elzárkózás valamelyest érthető is, hiszen az ortodox papokat a mindenkori hatalommal való "együttműködés" jellemezte. Ez érvényes volt a Ceausescu-diktatúra idején, és ezen mit sem változtatott a rendszerváltás. (Egyébként Teoctistról, az ortodox egyház fejéről kiderült, hogy szoros kapcsolatban állt a vasgárdistákkal. A Duna TV filmjében a pátriárka nem éppen makulátlan múltjával kapcsolatos dokumentumok is szerepelnek.) Ami nem sikerült a kitelepítésekkel, betelepítésekkel, azt próbálja most elérni az ortodox egyház – jelentette ki a film készítője. A "román államegyház" szimbolikus térhódítást hajt végre, forgatókönyv-szerűen. Erdély keleti végétől a nyugati végéig telepötyögteti a területet imaházakkal, kolostorokkal és ortodox hagymakupolás templomokkal. A szórványvidékeken ez már sikerült, most az erdélyi magyarság magját – a székelységet – célozták meg.

Csáky Zoltán filmjéből azt is megtudhatják a nézők, hogy például a hétezernél valamivel több magyar lakta Szentegyházán, ahol mindössze 15–20 román család él, építettek egy imaházat, pópákat telepítettek be. Ez nem más, mint egyfajta erőfitogtatás, kihívás, célja a székely ember teljes elbizonytalanítása.

Nánó Csaba

November 16–17-én rendezik meg a II. Udvarhelyszéki Amatőr Színjátszófesztivált a székelyudvarhelyi ifjúsági házban; 22-én 19 órától városi gólyabál lesz ugyanott.

Ismét összevont lapszámmal (június–szeptember) jelentkezik a Művelődés című kolozsvári folyóirat, bár ez csak a főszerkesztő bevezetőjéből derül ki, mert a most megjelent 125 oldalas antológia a havilap korábbi, 1948–67 között megjelent számaiból kínál válogatott olvasnivalót Kisajátított közművelődés kötetcímmel. Szabó Zsolt kifejti: "... a Művelődés első két évtizedéből adunk bő válogatást, kiemelve a feledés homályából mindazt, amit az előttünk járók teremtettek, s ezzel igen gyakran máig hatóan kijelölték számunkra az utat". A teljesség igénye nélkül íme néhány név az útkijelölők közül: Balogh Edgár, Kacsó Sándor, Szentimrei Jenő, Sütő András, Beke György, Domokos Géza, Kakassy Endre, Debreczeni László, Tabéry Géza, Mikó Imre, Molter Károly, Vámszer Géza. Az erdélyi–romániai magyar képző- és iparművészet jeles alkotóiról szóló írások a Galéria rovatban kaptak helyet, a szerzők művészettörténészek, kortárs alkotók, újságírók. Vadrózsa cím alá sorolták be a szerkesztők a mára már elfeledett tanulmányokat, a hagyományos népi kultúra értékeit bemutató írásokat. A néprajzi gyűjtő utak első híradásait olvashatjuk Dr. Kós Károly, Nagy Jenő és Szentimrei Judit tollából. Az Enciklopédia rovat helytörténeti, történelmi és irodalomtörténeti közlésekből válogat; a Játékszín és a Zenetár a színház- és zeneművészeti írásokból szemelget.

A Heltai Gáspár Alapítvány értesíti az érdeklődőket, hogy a téli Pitman Qualifications City & Guilds, London ESOL (English for Speakers of Other Languages) nemzetközi angol nyelvvizsgák a következő időpontokban lesznek: ESOL Basic: írásbeli vizsga 2001. december 6-án 10 órakor; szóbeli ugyanaznap 14 órakor. ESOL Elementary: írásbeli december 6-án 12 órakor, szóbeli 16 órakor. ESOL Intermediate: írásbeli december 7-én reggel kilenckor, szóbeli 11-kor. ESOL Higher-Intermediate: írásbeli december 7-én 11 órakor, szóbeli 16 órakor. ESOL Advanced: írásbeli december 7-én 9 órakor, szóbeli 13 órakor. Minden Pitman-diploma örök érvényű. Azoknak a diákoknak, akik nem tudják eldönteni, hogy milyen szintű nyelvvizsgára jelentkezzenek, szintfelmérő tesztet is szerveznek a következő időpontokban: 2001. november 9-én, 16-án, 23-án és 30-án 10 órakor. Beiratkozni a választott teszt előtti csütörtökig lehet. További információk: Heltai Gáspár Alapítvány, str. Clinicilor (Mikó) 18. Tel.: 064/19-08-16. Fax: 064/19-08-11. E-mail: heltai@mail.dntcj.ro, honlap: heltai.tripod.com.

Az EMKE Országos Elnöksége és az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének Művelődési és Egyházügyi Főosztálya a 2002-es esztendőre is megjelenteti a külföldön és idehaza is nagy népszerűségnek örvendő erdélyi magyar közművelődési életünk Eseménynaptárát. Felkérik a hazai magyar civil szervezeteket, hogy 2001. december 1-jéig (postabélyegző dátuma) küldjék be a jövő évre tervezett eseménynaptárukat (a rendezvény dátuma – hónap, nap –, megnevezése, helyszíne; a szervező egyesület neve, címe – irányítószám, helység, utca, szám, megye – románul, telefonszáma – körzetszámmal együtt –, fax-száma, e-mail címe; a szervezet elnökének neve, a rendezvényért felelős személy neve) a következő címre: SMCT-UDMR, Sebesi Claudia, Str. Densusianu 6/A, 3400 Cluj-Napoca, e-mail: muvfoo@emke.cj.edu.ro. Kérésre az eseménynaptárt eljuttatják a különböző, kulturális életünket támogató művelődési kuratóriumoknak, hogy a jövő évi pályázatok elbírálásában ez segítségükre legyen.

Kolozsváron a francia NOB elnöke – olvastuk a Szabadságban a címet. S mert a NOB betűszó alatt általában a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot értjük, gyanússá vált az előtte levő jelző. Francia NOB? A cikkbe beleolvasva aztán kiderül, hogy a Francia Nemzeti Olimpiai Bizottság és Sporttanács (ami így FNOBS lehetne) elnöke járt a kincses városban, bizonyos Serandour professzor, aki valóban francia, de a NOB az nem. Hagyjuk meg nemzetközinek. – A Krónikában is találtunk egy épületes mondatot: "Vekov Károly parlamenti képviselő nem tartja kielégítőnek Octav miniszter hétfői interpellációjára adott válaszát." Hogy is van ez? A miniszter hétfőn interpellált, a képviselő válaszolt neki, de saját válaszával nem volt megelégedve? Méltányolható önkritika. De természetesen másról lehet szó: Vekov interpellálhatott hétfőn, ám nem volt megelégedve Cozmâncã válaszával. Vagy korábban interpellált, hétfőn kapott rá választ, nem kielégítőt. Az a fránya szórend!

(szemes)

Az elvont gondolkodás képességét hosszú időn át az ember kiváltságának tartották, de nemrégiben sikerült bebizonyítani, hogy emberszabású majmok is rendelkeznek ezzel a képességgel. Az egyesült államokbeli Iowa államban tudósok megállapították, hogy páviánok is képesek erre – jelentette a Washington Post című lap. Az iowai egyetemen egy hím és egy nőstény páviánnak számítógép képernyőjén képek sorát mutatták meg: egy alkalommal 16-szor ugyanazt a tárgyat, máskor pedig 16 különböző képet – mint a Nap, egy mozdony vagy egy ház. A kísérletek második szakaszában azután két másik képet mutattak meg a páviánoknak, az egyiken minden alkalommal ugyanaz, a másikon pedig 16 különböző tárgy volt látható. Az állatoknak a két kép közül azt kellett kiválasztaniuk, amelyik a legjobban hasonlít az elsőhöz. Ha például először azt a képet mutatták, amelyen különböző tárgyak voltak láthatók, akkor a páviánoknak is a 16 különböző tárgyat bemutató képet kellett kiválasztaniuk. Az eredmény pedig: több ezer órai oktatás után a páviánok 84 százalékos találati arányt értek el.

Megrendelések özönével árasztották el – Malajziából és Tajvanról is – azt az amerikai céget, amely egészen könnyű ejtőernyők gyártását kezdte meg azzal a céllal, hogy szükség esetén lehetővé tegye a menekülést akár egy felhőkarcolóról is. A Michigan állam területén működő Three Rivers nevű cég 795 dollárért árulja a miniejtőernyő darabját, s azt állítja, hogy azzal biztonságosan lehet leugrani bármelyik épület tizedik vagy annál magasabb emeletéről.

A 37 éves John Rivers, aki ultrakönnyű repülőgépek tervezője és egykor pilóta volt, csak nemrégiben kezdte el a speciális ejtőernyő sorozatgyártását, és máris százával kapott megrendeléseket magánszemélyektől és vállalatoktól egyaránt. Rivers el akarja kerülni, hogy megismétlődhessen az, ami szeptember 11-én a New York-i World Trade Center épülete ellen intézett terrortámadáskor történt, amikor embereknek azért kellett meghalniuk, mert vagy bennrekedtek a felhőkarcolóban, vagy ejtőernyő nélkül vetették magukat a mélybe.

Azt is elmondta, hogy néhány hónappal a terrortámadások előtt külön kérésre készítette el az első speciális ejtőernyőt. Nem volt ugyan hajlandó megnevezni a megrendelőt, de hangsúlyozta: "Bűn lenne nem hozzáférhetővé tenni a nagyközönség számára valamit, ami emberek életét mentheti meg".

Mellbevágó ötlettel lepték meg a röplabdasport híveit a brazil lányok. "Számos élvonalbeli versenyző a siker reményében szilikon keblet csináltat" – közölte a plasztikai sebészek szervezete Rio de Janeiróban. Tudatták: a lányok azért szabatják át, pontosabban növelik meg a melleiket, mert a dús kebel a pályán is sikerélményhez juttat. A megkérdezettek – mindannyian válogatott versenyzők – a részletekbe is beavatták az érdeklődőket. Kerly például elmondta, hogy 240 milligrammal lett teltebb, és ez máris növelte a pszichológiai szintjét. Leila – a strandröplabda bajnoka – úgy véli, hogy a 130 milligrammal erősebb kebel révén olyanná vált, amilyenről eddig csak álmodott, és a pályán is javult a teljesítménye. Virna a többieket bátorította, mondván: Nem igaz, hogy a dús kebel akadályozza a kitűnő sporteredményt. A női lélek szakértői szerint az önbizalom növelésének e trükkje valóban beválhat a sportpályán is. Az uszodában mindenesetre valószínűleg nem érvényesül a nagyobb mell, jobb eredmény illúziója.

Új dinoszauruszfajtát fedeztek fel kanadai őslénykutatók: a Chasmosaurus Irvinensis névre keresztelt, két szarvval rendelkező dinó növényekkel táplálkozott, és a Ceratopsia csoporthoz tartozott. Érdekesség, hogy az új faj maradványait negyven évvel ezelőtt ásták ki a kanadai Alberta szövetségi tartományban, a kutatók azonban akkor úgy vélték, hogy a csontleletek a Chasmosaurusok három ismert fajtájának egyikéhez tartoznak. Amikor legutoljára megvizsgálták a csontokat, a tudósoknak feltűnt, hogy a Chasmosaurus háromszarvú példányaival ellentétben ennél az állatnál a koponya elülső részéről hiányzik egy szarv. A vizsgált példánynak fajtatársaihoz képest nagyobb agyara volt, valamint pofa- és koponyaformája is különbözött. Ezek alapján egyértelművé vált, hogy egy új fajtával állnak szemben. A növényevő Chasmosaurusok rövid nyakú és farkú, hatalmas fejű, négy lábon járó állatok voltak. Nyakuk fölé hatalmas csontgallér borult, koponyájukon szarvakat viseltek. A rinocéroszméretű Chasmosaurus Irvinensis 72 millió évvel ezelőtt élt az észak-amerikai kontinensen.

A házasságban meg lehet osztani azokat a gondokat, amelyek házasság nélkül nem is lennének.

(Ismeretlen)

Fogorvosnál:
– Doktor úr – mondja a páciens –, nagyon sárgák a fogaim. Mit tanácsol?
– Hm... Esetleg egy barna nyakkendőt!
*
Két tinilány beszélget:
– Képzeld – mondja az egyik –, a tegnap megcsináltam a terhességi tesztet.
Mire a másik:
– És nehezek voltak a kérdések?
*
– Mit jelent az, hogy az alma nem esett messze a fájától? – kérdezi Pistike az édesapját.
– Ki mondta ezt neked?
– A szomszéd, Gedeon bácsi.
– Mit csináltál már megint, te rosszcsont?
*
– Mondd csak drágám – kérdezi a feleség a férjétől –, a rágcsálók tényleg buta állatok?
– Igen, egérkém.
*
Csöng a telefon, a nő fölkel a férfi mellől, hogy felvegye. Beszél néhány szót, majd visszafekszik.
– Ki keresett? – kérdezi a férfi.
– A férjem.
– Akkor jobb, ha én most elmegyek.
– Ne izgulj – nyugtatja meg a nő. – Azt mondta, még bent van a városban, és veled pókerezik.
*
Sétál a skót nagykabátban egy üveg whiskyvel a zsebében. Véletlenül megcsúszik, és hanyatt vágódik. Feltápászkodik, nedves kabátja zsebét tapogatja, és így fohászkodik magában: Édes istenem, add, hogy csak vér legyen!
*
Két ivócimbora beszélget:
– Te komám – mondja az egyik –, én már annyit olvastam a cigizés és a piálás ártalmairól, hogy úgy döntöttem, abbahagyom.
– A cigizést vagy a piálást?
– Az olvasást.
*
– Jól szórakoztatok tegnap este a moziban? – kérdezi a lányát Szabóné.
– Eleinte igen, de azután a mellettünk ülők elkezdtek pisszegni.

Magyarország a 2002-es, 74. Oscar-gálára Sopsits Árpádnak a Duna Televízió által támogatott filmjével, a Torzókkal nevez a legjobb idegen nyelvű film kategóriában. A Budapest Filmstúdióban készült, önéletrajzi ihletésű alkotás a rendező gyermekkori emlékeiből építkezik. A történet az 1956-os forradalom idején és az ötvenes évek végének feszült légkörében játszódik egy nevelőintézetben. Szereplői 6–11 éves gyerekek. Olyan kényes kérdéseket boncolgat, mint a szexuális ébredezés időszaka, az agresszió és kegyetlenkedés a bandában, a pedagógiai manipulációk eszközei, valamint a bűn és bűnhődés témaköre. A 32. Magyar Filmszemle rendezői díjas alkotását bemutatták a szeptemberi Montreali Nemzetközi Filmfesztiválon is, ahol megosztott fődíjat kapott, ezenkívül kivívta a rendezvény ökumenikus zsűrijének szakmai elismerését is.

Fűnek-fának eldicsekedik az idei borával, de most, az átfejtéskor rájön, hogy nem éppen a legjobb a minősége. Jobb, ha bölcsen hallgat tévedéséről, és elhív magához sürgősen egy hozzáértő szakembert, menteni a menthetőt.

Korántsem mondható babonás természetűnek, mégis bosszantja, hogy egy kóbor fekete macska reggelenként keresztezi az útját. Ha belerúg, könnyen beigazolódhat, hogy kellemetlensége lesz – például megharaphatja a lábát az ebadta.

Azt hiszi, javítana jelenlegi helyzetén, ha a végére járna, ki terjeszt a háta mögötti rosszindulatú pletykákat. Kár a gőzért, néha hasznosabb megjátszani a süketnémát, mint felvenni a szélmalomharcot a rosszakarókkal.

Megfogadta, hogy idejében kiváltja havi kedvezményes gyógyszereit, mert másként mélyen a zsebébe kell nyúlnia. Miután végig jár több gyógyszertárat, kiállja a kilométeres sorokat, kimérgelődi magát, dolgavégezetlenül ér haza.

Füstbe ment terveinek száma még eggyel gyarapodhat a héten: elmarad külföldi üzleti útja, mivel a partnercég csődöt mond. Hát igen, a gazdaságilag stabilabb helyzetű országokban sem könnyű nyereséges vállalkozónak lenni.

Elfelejti idejében kifizetni villanyszámláját, ezért egyik nap sötétre ébred a család. Veszekedés helyett sürgősen kérjen kölcsön egy kis pénzt, rendezze tartozását, így estére talán saját tévéjén nézheti meg a focimeccs közvetítését.

A féltékenység sötét ördöge megpróbálja levenni a lábáról. Ismerőse a közte és az ön felesége közötti régebbi kapcsolattal dicsekszik. Mielőtt kinyílna a bicska a zsebében, említse meg neki, az ön és a neje jelenlegi viszonyát.

Nézze meg, hová megy szüreti bálba. Néhol még dívik az a szokás, hogy a csűrdöngölőst egy-egy alapos hátdöngölőssel is megtoldják. Míg nem a hátán csattan az ostor, jól mulat a dolgon, de amikor önre kerül a sor...

Örül a hírnek, hogy végre nagyapa lesz. Az örömébe némi üröm is vegyül, mert a születendő gyermek apjának kiléte egyelőre ismeretlen. Ne fogjon magánnyomozásba, inkább térjen napirendre a dolog fölött.

Még mindig a nyári nap melegét siratja. Hideg, szeles idővel köszöntött be a november. Sajnos nemcsak az időjárástól, a fűtésszámlától is vacoghatnékja támad. Talán le kellene cserélnie lakásában a radiátorokat jó meleg kályhákra.

Amióta előre állította óráját, állandó időzavarral küszködik: reggelente az az érzése, hogy elkésik, mert világos van, délután öt óra felé pedig, ahogy el kezd szürkülni, eltunyul, és alig várja, hogy bebújhasson a jó meleg takaró alá.

Megkarcolják az autóját, és egy olcsón dolgozó ismerőséhez viszi javíttatni. Leesik az álla, amikor megtudja, menynyibe kerül kocsija újrafestése. Újból rájön: olcsó húsnak is híg a leve, ráadásul a festék árát is ki kell fizetnie.

ERDÉLYI NAPLÓ Szerkesztősége
Kanonok sor 25. Sz.
Nagyvárad

Kiadja az Erdélyi Sajtóház Kft.

Terjesztés: Fehér, Arad, Bihar, Beszterce, Brassó, Krassó-Szörény, Kolozs, Kovászna, Hargita, Hunyad, Maros, Máramaros, Szatmár, Szilágy, Szeben, Temes megyékben és Bukarestben.

Postacím: Of. p. 2., c. p. 13., 3700 Oradea, Romania
Tel.: 00-40-59/41-71-58
Fax: 00-40-59/41-71-26
E-mail: erdelyinaplo@texnet.ro

Bankszámlaszámok:
2511000005514406 (lejben)
2511001005514406 (dollárban)
Banca Transilvania, suc. Oradea, Romania

http://www.hhrf.org/erdelyinaplo/

A 24 oldalas, A3-as formátumú, kétszínnyomásos polgári hetilap keddenként jelenik meg a nagyváradi székhelyű Erdélyi Sajtóház Kft. kiadásában, 6200 példányszámban.

Díjszabás külföldi reklámozók számára:

Első oldalon 1 cm2 = 1,50 dollár

Utolsó oldalon 1 cm2 = 1 dollár

Belső oldalon 1 cm2 = 0,50 dollár

Az első és az utolsó oldalon reklámozóknak térítésmentesen kísérőszínt ajánlunk fel.

Áraink rugalmasak, megegyezés szerint kedvezményeket nyújtunk! Bővebb információkért kérjük, hívja szerkesztőségünket!

Felhívjuk figyelmét, hogy reklámja, illetve hirdetése csak azt követően jelenik meg, miután számlaszámunkra átutalja a megfelelő összeget.

Tisztelettel,
Boruzs István
felelős kiadó