Erdély egyetlen országos terjesztésű polgári hetilapját a Pro Media Alapítvány tulajdonában lévő Erdélyi Sajtóház adja ki, amelynek jelenleg ez a kizárólagos feladata. Lapunk megjelentetése az ismert gazdasági és politikai körülmények között számottevő erőfeszítéseket igényel, ezért minden erkölcsi és anyagi támogatásnak örülünk. Ön is hozzájárulhat adományaival erőfeszítéseinkhez, amennyiben bármilyen kis összeget átutal a kiadó USD-számlájára: Casa de Editura Erdélyi Sajtóház Romania, Banca Transilvania, suc. Oradea, cont. 2511001005514406.

Külföldi olvasóink meg is rendelhetik lapunkat, legalább három hónapra 15 USD az előfizetés díja, egy évre értelemszerűen 60 USD. Ezt az összeget a fenti bankszámlaszámra kell átutaltatni, majd pedig e-mailen vagy levélben jelezni a pontos lakcímet, amelyre a lapot küldhetjük. Az összegnek a számlánkon való megjelenése után a kiadónk hétről hétre elpostázza a friss lapszámokat. Kérjük, jelezzék, ha valamelyik számot a posta nem kézbesítette, és ne felejtsék el megújítani a lejáró előfizetéseket!

A romániai magyar egyházak elöljáróinak állandó értekezlete szeptember 14-én Kolozsváron áttekintette a kommunizmus idején elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának, valamint a felekezeti oktatás méltányos és jogszerű rendezésének több mint egy évtizede húzódó ügyét, elhatározva: e kérdésekben személyes találkozót szorgalmaznak a román államelnökkel és miniszterelnökkel. A NATO, az Európai Unió és az Európa Tanács illetékeseivel is találkozót kezdeményeznek, hogy a romániai egyházak égető kérdéseit közvetlen módon tárják fel előttük. Egyházaink legitim követeléseinek érvényesítése érdekében minden téren és szinten hatékonyabb fellépés mellett döntött az értekezlet, mert a demokratikus átalakulás 12. évében még mindig elmondható: az elbitorolt egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása ügyében jóformán semmi sem történt. Egy állásfoglalást is megfogalmaztak az elöljárók a zilahi Református Wesselényi Kollégium tartós válsága kérdésében, rámutatva az állami hatóságok és az RMDSZ felelősségére a kialakult helyzetért, amely az egyházi autonómia politikum általi megsértésének iskolapéldája. Zilahon szeptember 16-án rendezték meg a belvárosi református templomban a kollégium ünnepi tanévnyitóját, ezt követően utcai felvonulással demonstráltak a hívek az egyházi tanintézet mellett.

Szeptember 16-án Marosvásárhelyen elhunyt Tóth István (sz. 1923, Tenkegörbed) költő, műfordító, esztéta, egyetemi tanár. Augusztus 28-án jelent meg e helyen Lila tulipán (Tulipa Hungarica) című verse, most egy öt évvel ezelőtt a Somostetőn, Péter-Pál napján keletkezett és dr. Marton Józsefnek dedikált szonettjének a közlésével búcsúzunk a gazdag életművet hátrahagyott poeta doctustól.

Tóth István

Mert a másság is más, mint egykor hittük:
a hó is szennyes, és a sár is tiszta;
a rózsa is rút, és szép a giliszta,
ha életünkre fényt vet súlyos tisztük –

és mert napod, Uram, a rosszra is süt,
hogy kérjem, mit adj, és miket végy vissza:
a Napot, mely a vízözönt felissza:
a tengert, hol szívedben a szívünk üt?!

– Hogy közelít a második gyerekkor,
nem kérek bort, búzát – csak békességet,
amitől nem lesz senki sem szegényebb.

Csak kezed nyomát tartsd meg rajtam egykor,
hogy arcom elsimulva, mint hideg por,
érezze szemcsénként az érintésed.

Magunk közt szólva

Amikor a múlt hétfőn végen ért a nagy csúcstalálkozó, senkinek semmilyen meglepetést nem okozott annak eredménye: újfent egymás nyakába borult a két cucilista politikai formáció, a Szociáldemokrata Párt nevű román kormányerő és leghűségesebb csatlósa, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség "nem párt, hanem érdekvédelmi és közképviseleti szervezet". A rommagyar baloldal ezzel kinyilvánította: folytatódik az a kormányzati együttműködés, amelynek eredményei oly számosak, hogy hirtelenjében nem is jut eszembe egyetlenegy sem. Azokon a konkrét eseteken kívül természetesen, amikor konkrétan választott, de még konkrétabban kinevezett tulipános vezetőknek konkrét funkciókat és kedvezményeket, fizetéseket és bónuszokat, engedélyeket és szerződéseket, jattokat és napidíjakat, kiutalásokat és kiutazásokat, kézkezetmosokat és mikutyánkkölykéket adott-juttatott-engedett a reformkommunista hatalom. És mindezt nagyon konkrétan, pragmatikusan, helyzetkövetően.

Szóval már éppen erről a kitartó – egyébiránt semmi jóval nem kecsegtető, az erdélyi magyar közösségnek hasznot nem hozó, sőt a politikai cselekvés lehetőségeit erősen korlátozó és balkáni pászmára száműző – kormányzati együttidétlenkedésről írtam volna kissé részletesebben, amikor beütött a ménkű. Titkos szándékú titokzatos kilétű homunculusok rátámadtak az alvó oroszlánra, bebizonyítandó: a hátból jövő támadásra még az állatok királya sincs igazából felkészülve. Sikerült ezt felmutatni, de milyen áron?

Nem tudok a példátlan kamikaze-akciót követő amerikai dráma után egy héttel sem többet mondani és mást gondolni, mint akkor, a híradásokat követő pillanatokban: évtizeddel az Öböl-háború után itt az újabb CNN-horror, de immár nemcsak az olajkutakról van szó, hanem tágabb összefüggésekről. Van mit kutatni-magyarázni-elemezni, éjt nappá téve folyhat a spekuláció, özönölhetnek a kérdések, sorjázhatnak az ilyen-olyan válaszok. És nem biztos, hogy akár egy hét, akár egy hónap, akár egy év múlva okosabbak leszünk.

A Japán elleni 1945-ös amerikai atomtámadást máig magyarázzák és igazolják a hivatottak és hívatlanok. A történelmi események láncolatában vajon melyik momentumra fogható rá teljes bizonyossággal, hogy szükségszerű volt, illetve pusztán csak kísérlet, játék a sorssal, vagy éppen a sors játéka?

Vannak kézenfekvő magyarázatok, amelyeket éppen nyilvánvalóságuk miatt szoktak elvetni, s vannak rafinált hókuszpókuszok, amelyeket szériában gyártanak a botcsinálta Amerika-szakértők, médiamogulok. Az egyik külső, a másik belső agresszort említ, a harmadik szaúdi milliomos terminátort, a negyedik egyenesen ördögi mesterkedést. De van, aki a nagy számokkal való manipulációért neheztel, és olyan is, aki különös összefüggést lát az ötezer áldozat és a végelszámolásnál hiányzó négyezer izraeli állampolgár meg a tizenkilenc arab terrorista meg a porrá alázott nyugati kivagyiság között.

Főállású nagyotmondók és szolgálatos könnyfakasztók, beijedt szájtépők és hivatásos dörgölőzők mentik azt a demokráciát most, amelyet nem is oly régen még a kommunista béketáborból köpködtek. S a népbutítók két remegő hangú bejelentése között a semmitől sem zavartatva ömlik a nyakunkba a mosópor- és szárnyasbetétreklám, mert a biznisz akkor sem állhat le, ha a világkereskedelem székházát éppen szétdurrantották a globális folyamatokat másként elképzelő, felfogó, értelmező fanatikusok.

Elhangzik ma imitt-amott, emilyen-amolyan vonatkozásban a cinizmus vádja. Pedig csak az arányok, a léptékek helyes vagy helytelen értelmezéséről, alkalmazásáról érdemes beszélni. Amikor a szenzációéhes – vagy csupán főnöki utasításra dolgát végző? – riporter nekirontott a patika előtt sorára váró átlagpolgárnak, hogy ugyanbiza mi a véleménye az egészről, amaz csak annyit tudott kinyögni: már hónapok óta szeretné kiváltani a gyógyszerét, amitől az élete függ, de vagy nincs szer, vagy nincs rá pénze...

Vannak vidékek, ahol úgy hal el a remény, hogy se híre, se hamva terrortámadásnak.

Dénes László

Kételkedem abban, hogy a státustörvény körül zajló román–magyar egyeztető tárgyalások számunkra kedvező eredményt hoznak. Kételkedem abban, hogy a közeljövőben látványosan csökkenni fog a kivándorlási kedv. Amíg az ország gazdasági és egyéb mutatókban ott tart, ahol, addig örvendhetünk, ha nem nő a szülőföldjüket elhagyók száma. Kételkedem abban, hogy az anyaországba áttelepülőket egyenlő állampolgárokként fogják kezelni. Mindez ott történik, ahol fenemód tisztelik a másságot, lásd a legkülönbözőbb vallási csoportok ajnározását, az "idegen nép" szemforgató lózungját. Ebbe a nagy szeretetbe az áttelepült magyar nem foglaltatik bele, őt nem mutogatják kereskedelmi televízióban mint hátrányos helyzetű kisebbséget. Aki az áttelepülésre adja a fejét, az készüljön fel arra, hogy odaát idegen ugyan lehet, de szép nem! Ezért ajánlom elmenni készülő fiataljainknak, gondolják át jól ezt a lépést. Higgyék el, nem a savanyú a szőlő filozófiája beszél belőlem. Kételkedem abban, hogy az MSZP ha hatalomra kerül, eredményesebben képviseli majd a határon túli magyarok ügyét, mint a jelenlegi kormány. Az az Orbán-kormány, amely az elmúlt évtizedben a legnagyobb lépést tette az erdélyi magyarság szülőföldön maradásáért: létrehozta az erdélyi magyar egyetemet. Konkrét intézkedés ez, szemben a nyilatkozatokkal és olyan akciókkal, amelyek épp az ellenkező hatást érték el, lásd a Magyarországon tanuló erdélyi fiatalok példáját. Mondom mindezt annak ellenére, hogy Medgyessy Péter jó szándékában nem kételkedem. Kételkedem, hogy a magát ma ellenzékinek, illetve függetlennek nevező sajtó a határon túli magyarok ügyében majd Medgyessyék mögé áll. Ez a sajtó eddig mindent megkontrázott, ami a nemzetről, nemzeti összetartozásról szólt, legyen az Szent Korona, Széchenyi-film vagy éppen a most készülő nyelvtörvény. Ez a sajtó nem szokta imáiba foglalni a kisebbségben élő magyarokat, igaz, nem is szokott imádkozni. A moszkvai internacionalizmuson felnőtt, mára washingtoni ihletettségű internacionalistává-globalistává vált gárda nem fogja fellármázni értünk a nemzetközi szervezeteket, nem fog aláírásokat gyűjteni értünk, a státustörvényt is elég fanyalogva fogadta el. Erről is elsősorban az jutott eszükbe az uraknak: mennyibe kerül? Ennélfogva kételkedem abban, hogy sajtótámogatás hiányában ebben a kérdésben eredményt lehet elérni. Hiába tehát a nagy fogadtatás a miniszterelnök-jelöltnek és másoknak, akik jönni fognak még, hiába a reklám a hazai sajtó részéről. Inkább tessenek meggyőzni magyarországi kollégáikat ügyünk igazáról! Egy dologban nem kételkedem: a legbiztosabb út helyzetünk javítására, ha mi magunk, idehaza próbálunk segíteni magunkon.

Gábor Attila

Városi panelnegyed lakójaként csupán mélyhűtött csirkéből süthetek zacsis- vagy gördülőcsibét. Adott a kimondottan hazai születésű, neveltetésű/hízlalású (?), fagyasztással mélyhűtött, esetleg mélyhűtve fagyasztott zacskós szárnyas, amitől nem hízik el a polgártárs. Kiolvasztása, kiengedése nem kis türelempróba rohanó világunkban, mi több, megtisztításának, fogyasztásra alkalmassá tételének technológiáját sehol a fájlokon nem találom. A kazános kedve szerinti, gigakalóriákat nem kímélő meleg vízsugár alatt próbálom szétfeszíteni őnagysága törékenyre fagyott combjait, ujjaimmal behatolásra készen. Fisztingelő kedvemet hamar elvette valami horrorisztikus látvány: a madár gyomrából kifelé kandikál hatalmas csőrével egy fej. Már a kibelezés pillanatában félig lecsukott szemgolyóinak íriszét értékelem, kicsinyített arcképemet is viszontlátom benne, mígnem feje búbjának díszítő taraja is előbukkan. Miközben a fej mindegyre kinnebb merészkedik a jéghideg gyomor sötét rejtekeiből, bábáskodásom közepette, az imént említett tyúkésztartó körül újabb majorsági testrészeket vélek kitapogatni kihűlt ujjbegyeimmel. A kibelezett csirkekosárban ott lapul két rakoncátlan, bevetésre készen álló láb, amik a megboldogultat földi pályáján futtatták hajdanán. Róluk azt tartja a fáma, hogy mindkettő a földet érte, de főleg a bal. Koromfeketéje lelohasztja némileg csibeevő kedvemet. A melegvíz is megtette hatását, sikerrel vivé végig küldetését: kiolvasztá a csirkeodút, kiszabadítván fogságából a nyakatekert lábakat és lábatlankodó fejet. S még egy szót sem szóltam az időközben égnek ágaskodó, vörös, bőrborította nyakról, aminek keménysége egyre lankadt viselője belső világának felfedezése arányában. Alkalmatlankodó kedvét szegtem egyszeri késsuhintással, amit nyelőcsöve hálásan fogadott megnyitván önmagát az evakuált kaska felé. Püspökfalatja türelmetlenül várakozott, kihűlve, ázottan, mint egy külvárosi utcalány, gyilkos tekinteteket vetettem rá, aztán határozottan megleptem konyhakésem kifinomult élével. Ami megmaradt henteskedésem nyomán, már gyerekjáték volt. Igaz, komputer-játék. (Bármilyen hasonlóság a mindennapi életben tapasztaltakkal pusztán a véletlen játéka lehet.)

Stracula Attila

Závada Pál írja Jadviga párnája című naplóformájú dokumentumregényében: "Ahogy beléptem közéjük, először is arra jöttem rá, mennyire jó, hogy darab ideje nem ezen a földön járok. Nem olvastam újságot a szörnyű híreivel, se elöljárósági hirdetményt, se mást, s nem kellett ezeket az embereket se unnom, bólogatnom véleményükhöz, velük politizálni, sopánkodni…

Szinte azt se vettem észre, hogy háború van, s szégyenemre nem figyeltem, hogy értesülhettem volna róla: falunkbeli is odaveszett már vagy tíz. (…) De hogy milyen célokért is ontják fiaink a vérüket? E váratlan fölharsanó szózattal fordította orcáját Bacovszky reánk, a gyülekezést meg a napirend felé. Mely kérdését nem válaszolta meg, de »Hogy az áldozat ne legyen hiábavaló, soha ne felejtsük el, s bizonyosodjunk is meg róla, hogy szlovák szív dobog mibennünk«. Mellettem a mókára mindig kapható Vajasdi Jankó bácsi be is kukkantott megemelt kabáthajtókája alá, mire Szvetlik Pista fölkuncogott.

De Tisztelendőnk, nem zavartatva magát, belefogott, hogy fölidézze az előző században a nyelvért és kultúráért Stúr, Hodzsa és Hurban vezetésével folytatott áldozatos harcot, rámutatván, hogy »most azonban már a nemzet feltámadásáról és egységéről van szó«. Majd példákat sorakoztatott fel a Monarchia magyar közigazgatásának megátalkodottan nemzetiség- és szlovákellenes jogtiprásaira az elmúlt évtizedekből a legutóbbi időkig.

Ha pedig hameg! Abból a négyszáz parlamenti képviselőből az az egy-két szlovák, aki bekerülhetett, e sérelmek miatt fölemeli szavát, emelte a feje fölé az ujját a Tisztelendő, lehurrogják őket! Ha viszont bárki! Bárki, aki akár beszél az erőszakos magyarosításról, akár írni merészel róla, azt »nemzeti gyűlölet szítása« címén bebörtönzik! De most már! Recseg-ropog ez a nemzeteket elnyomó uralmi építmény! S e háború apokaliptikus villámcsapásokkal felperzselt földjének porából! Felröppen majd a néplélek főnixmadara! (Vajasdi bácsi a mennyezetre néz, többen követik is tekintetét.) Erősebben és büszkébben, mint valaha! Ám ebben nemcsak bíznunk kell. Hanem érte tenni is kötelességünk!

Most egy kis vizet!, súgja maga elé Jankó bácsi, s Bacovszky, mintha csak engedelmeskedne, kortyol a pohárból.

Össze kell tehát fognunk szlovákságunk védelmében!, szorítja össze az öklét rögtön aztán. Nemzetiségünk e szigetén! Melyet körös körül vesznek azok, akiknek »a kása nem étel, a tót nem ember«! S akik úgy csaholnak ránk gyűlölettel, to styekaju, zse »buta tót«! (Ezt Bacovszky is magyarul idézte, kiváltva Vajasdi bácsi elismerő hümmögését.)

Álljatok hát készen, szlovák testvéreim!, zengette föl Tisztelendőnk a hangját, akár a szószékről. Ti, a népünk anyatestéről hajdan elszakított telepes vándorok hű utódai! őrizzétek meg őseitek nemzeti érzését és hitét! És védelmezzétek meg a reá támadóktól! (…)

Én, én!, ütött a mellére háromszor Bacovszky, én! Nem akarlak benneteket csendőrsortűzbe vezetni! (Jankó bácsi: Azt nagyon jól tetszik a Tisztelendő úrnak tenni!) Más útra kell lépnünk! De hogy a kudarcot is megelőzzük, s a megtorlásnak is elejét vegyük. Idejében kell cselekednünk, s erre titokban készülünk! Talán értjük egymást, urak.

Hát annyira bizony nem értettük, s akadt is egy-kettő, aki ráköszörülte torkát, hogy akkor most miként is vélekszik a Tisztelendő úr. Hogy szóval mit kéne tegyünk… Ám Bacovszky úgy felelt, hogy őriznünk és szüntelen táplálnunk a szívünkben nemzeti hovatartozásunk tüzét. Majd a további okvetetlenkedésnek avval vette elejét, hogy atyai derűvel nézve körbe biztosított bennünket: Nyugtalanságra nincs ok. Csupán arra, hogy mindig… Mindig résen legyünk és készen álljunk. S majd mindent a maga idejében.

De akkor már hordta is föl a szolgálólány a tepertős pogácsát és a pálinkát a pohárkákkal, majd újabb fordulókban a bort és a tvarozsnyikát, mik azután rögtön máshoz csináltak a gyülekezetnek kedvet. Ám mielőtt hozzáfoghattunk volna, Bacovszky rosszallóan tekintve a szlyuhovicába máris belenyalók felé, még egyszer fölállt, s hosszú imába fogott, mibe nehéz sorsú népünkért való fohászát is belevette, majd ahogy elmormogtuk vele a hiszekegyet és az áment, pálinkát töltve magának, koccintáshoz való áldást is mondott még ráadásul. (Magvető Kiadó, Budapest, 1997, 90–93. oldal)

Kinek van igaza, a harsány, frázispufogtató (s a későbbiekben bizonyítottan demagóg) Bacovszky tisztelendőnek, vagy a kárpithasogató túlzásokat kifigurázó Vajasdi Jankó bácsinak? Eldönteni kívülről nem lehet és nem is szabad: egyesek ugyanis azt vallják, hogy Bacovszky módszereivel kell ébresztgetni a nemzeti öntudatot, mások szerint viszont Vajasdi bácsihoz hasonlóan, "egyszerűen csak" meg kell élni a hovatartozást. Ha megkésett a felébredés, akkor azt jó esetben hangerővel, kevésbé szerencsésen fegyverekkel igyekeznek behozni. Ha idejében lezajlott, akkor a hibákat, túlzásokat is meglátni. Hogy könnyebb? Hogy jobb? A kör bezárul, eljutunk a kezdő kérdéshez. Példa van bőven erre is, arra is. De a döntés egyéni. A lelkiismerettel való számvetés úgyszintén.

Molnár Judit

Ion Iliescu elnök két testőre és az őrző-Védő Szolgálat egyik vezetője a legszerencsésebb fickók között tudhatja magát. Ionel Tãnase ezredesnek és társainak aznap kellett volna felkeresniük a New York-i Világkereskedelmi Központot, amikor az iszonyatos terrortámadás romba döntötte a felhőkarcolókat. A biztonsági emberek a román államfő e hétre tervezett amerikai útját készítették elő. Iliescu az ENSZ-közgyűlésen vett volna részt, és ebből az alkalomból amerikai üzletemberekkel is találkozott volna a World Trade Centerben. Bukarestben egyelőre várják a világszervezet értesítését arról, hogy a közgyűlésre szóló meghívó érvényes-e még, és ha igen, mikorra.

A bukaresti tűzszerészek az amerikai tragédia másnapján élték át legzsúfoltabb napjukat. Pár órán belül a telefonpalotához, a Hilton Szállóhoz, a Szabad Sajtó Házához, a Román Fejlesztési Bank, a Nemzeti Bank és a Román–Amerikai Fejlesztési Alap székházához kellett kivonulniuk bombariadó miatt. Pokolgépet nem találtak.

A Nemzeti Liberális Párt hördült fel a leghangosabban arra a kormánydöntésre, amely lerövidíti és megváltoztatja a Számvevőszék tagjainak mandátumát. Rusanu képviselő kijelentette, hogy a kormányzó szociáldemokraták ily módon akarják ellenőrizni az országban zajló összes magánosítási ügyletet. A honatya, aki egyben az alsóház gazdasági bizottságának elnöke is, kijelentette, hogy alkotmánysértés történt, ugyanis a Számvevőszék tagjait a törvény szerint – legutóbb 1999-ben – hatéves időtartamra választották meg, és nem lehet őket cserélgetni. A liberálisok a kabinet beavatkozásáról értesíteni fogják az Európai Unió Bizottságát. Rusanu azt is megemlítette, hogy az általa vezetett bizottság elé citálja Ovidiu Musetescu privatizációs minisztert, hogy adjon számot a szovátai üdülőközpont magánkézbe adásáról.

Egymilliónál több adószámlát nyomtatott házilag egy bukaresti férfi. Az elmúlt hónapok legszorgalmasabb csalóját okirat-hamisítás vádjával letartóztatták. A házkutatás során az előállításhoz szükséges nyomdagépet és további egy tonnányi papírt találtak nála. Az illető "üzlettársai" is rács mögött vannak már. Tőlük tizenötezernél több hamis számlát és nyugtát, továbbá fiktív cégek bélyegzőit foglalták le a hatóságok.

A legbájosabb magánakciót Magyarországon indították Gólyahír jeligével. A határon túli magyar elsősök számára gyűjtenek cipődoboznyi iskolakezdő ajándékcsomagokat. Ugyancsak az elsősöknek kedvezett a közalapítványi tanszertámogatás is – mintha a nagyobb gyermekek szülei nem vették volna szívesen a segítséget.

A román fokhagyma a legjobb – legalábbis erről van meggyőződve Mihai Mãlaimare. A képviselőház kulturális bizottságának színész-elnökét az foglalkoztatja ugyanis a leginkább, hogy miként lehetne talpra állítani a szerinte tönkretett román fokhagymaporipart. Múlt keddi sajtóértekezletén idézte fel egy észak-moldvai faluban a szeptember elején tartott Fokhagymafesztiválon szerzett tapasztalatait. Mivel nem üzletember és a kormánynak sem tagja, így nem tudja pénzzel támogatni e jobb sorsra érdemes nemzeti terméket – mondta –, ezért javasolta, hogy rendezzék meg a fesztivált, aminek szerinte negyvenezer látogatója volt. Mãlaimare az újságírókat egy-egy fokhagymakoszorúval ajándékozta meg, bizonyítandó, hogy a román fűszernövény sokkal jobb, mint a bolgár vagy a török. Ajánlatunk: fogjon össze a legimpozánsabbnak tervezett román szórakoztató park, a Dracula Land beruházóival, hiszen köztudott, hogy a vámpírok ellen a leghatásosabban a fokhagyma vethető be...

Máté Zsófia

Szeptember 11-én súlyos terrortámadás helyszíne volt az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb városa, New York és fővárosa, Washington. Arab nemzetiségű, tisztázatlan állampolgárságú öngyilkos merénylők eltérítettek négy belföldi járatú repülőgépet, kettőt közülük a WTC felhőkarcolóinak vezettek, egy a védelmi minisztérium épületébe csapódott be, míg a negyedik Pennsylvania államban, lakatlan területen zuhant le. Az ütközéseket követő robbanások és tűzvészek földig rombolták le a metropolisbeli ikertornyokat, illetve a Pentagon egyik szárnyát, az áldozatok száma mindmáig bizonytalan. Egy héttel az összehangolt, kétes indítóokú és megrendelésű akció után is nagy erőkkel folyik a nemzetközi kiterjesztésű nyomozás, a mentés és romeltakarítás, miközben a világméretű szolidaritás és részvét, illetve a terrorizmus elleni hadüzenet minden más eseményt háttérbe szorított a tömegkommunikációban. A legerősebb katonai- és gazdasági nagyhatalom elleni, rengeteg ártatlan polgári áldozatot követelő alattomos támadás minden jel szerint nem marad megtorlatlan, az amerikai hadigépezet világméretű ellencsapásokra készül.

A háborúknak megvan a maguk logikája: két fél, két világnézet, két érdek áll egymással szemben, és megütköznek. A terrorizmus a rajtaütés, hátbatámadás, a sunyiság apoteózisa. Az esztelenség győzelme az ész felett. Ami Amerikában történt, azt nem lehet megérteni: a szellemi értékeknek ilyen méretű gyűlölete emberi agy számára nemcsak hogy felfoghatatlan, de méltatlan is. A tragédia ellenére mégsem tudott győzni a romboló képzelet. Csak ölni és pusztítani. Az alkotó, teremtő képzelet diadalmaskodott a szörnyű órákban is, hisz ennek köszönhető, hogy perceken belül az egész világ láthatta, mi történik. Látta mindenki, és mindnyájunk szemét könnyesre csípte a New York-i, washingtoni füstgomoly.

A századik emelet táján, az egyik ablakban fehér zászlót lengetett valaki. Lehet, hogy csak zsebkendő volt az improvizált lobogó, számomra mégis a remény hatalmasra duzzadt vitorlájának tűnt. Dum spiro spero. Míg élek, remélek. Még élt. És remélte, hogy van talán olyan létracsoda, ami egészen odáig felér. Remélte, hogy a rémület és pánik hangorkánjában csak meghallja valaki a sikolyát. Lengette a fehér vászondarabot. Alatta már égett a hatalmas épület.

Kibontom én is lélekben a fehér zászlót. Nem a megadásét, a beletörődését, hanem a reményét. Hogy bármennyire is pusztíthat az embertelenség, győzelmes nem lesz soha. Hogyha le is dőlt az ikertorony és a Pentagon egyik szárnya, a világot nem lehet olyan könnyen lerombolni. Áll a Capitolium és a Szabadság-szobor; áll a Tower és a Westminster, áll a Notre-Dame, az Eiffel-torony, a Sagrada Familia, áll a milánói és a kölni dóm... A világ talpon maradt. Lengjen az a fehér zászló! Amíg élünk...

Molnár Judit

Óvatlan pillanatban arra a tévécsatornára váltottunk, amelyen a Bukarestben világhíres kültelki jövendölő, Silviu Brucan fejtette ki meglátomásait az amerikai terrorcselekményeket követő szakértő-invázió keretében, és éppen azt mondta, hogy a múlt keddi rombolással az Amerika-ellenes szervezetek anyagilag kifulladtak, tehát közelebbről nem várhatók újabb események.

Próbáljunk utánaszámolni, mibe kerülhetett a négy amerikai repülőgép elrablása, és háromnak bombaként való alkalmazása.

Négy segédpilóta betanításáért arra, hogy levegőben lévő repülőgépet a kormányrúd elmozdításával nekivezessen egy gigantikus célpontnak, hittestvérek között nem kérhetnek többet 100 dollárnál (természetesen a katasztrófa előtti árfolyamon átváltva).

A négy betanított pilótasegédet és kiszolgáló személyzetét persze arra is fel kellett készíteni, hogy a munkabért a túlvilágon folyósítják, a kiképzésnek ez a része azonban nem a közelmúltban történt meg, nem a mostani terrorakció megrendelői nyúltak érte a zsebükbe. A fanatizmust bizonyos vallások évezredek óta tömik a hívek agyába. Az öngyilkosságot vállaló megszállottak eltökéltségét ugyanakkor a megszállók is számottevően fokozták, akik évszázadok óta partizánakciókra kényszerítenek egyes népeket és nemzeti kisebbségeket. Ez is költséges mulatság, hiszen a megszállás valódi háborúval jár, amihez dollár, dollár és dollár kell, de ez a kiadás sem a terrorakció megszervezőinek költségvetését terhelte. Bizonyos kiadások tehát megoszlanak, ezért óvatosan bánjunk a számokkal.

De azért szűkmarkúak se legyünk. Tegyük fel, hogy az akció biztonságáért több öngyilkos pilótát készítettek fel, mégpedig nem kollektív meditációval, hanem egyénenkénti konzultációval. Így sem áldozhattak erre a dologra többet 1000 dollárnál.

A Világkereskedelmi Központ iker-felhőkarcolóihoz bombaként közeledő repülőkről megtelefonálták, hogy a merénylők kiskésekkel voltak felfegyverkezve. Repülőnként lehettek ötön, az annyi mint húsz terrorista, mindegyiknél lehetett két-két penge (több nem, mert az már feltűnt volna a beszállásnál). Damaszkuszi acélból készült negyven gyilok belekerülhet, mondjuk, 1000 dollárba.

Mennyit költhettek repülőjegyekre? Mivel ritkán adódik alkalmunk tengeren túli terepkiszállásra, a hazai viszonyokhoz igazodva próbáljuk felbecsülni az amerikai belföldi repülőjáratok árfekvését. Itt, ha valaki Bukarestbe akar repülni, lepengeti havi átlagos bérét. Akkor hát számítsunk egy Boston–New York repülőútra 3000 dollárt. Tizenkétszer 3000 az annyi mint 36 000.

Eddig tehát a kiadások 38 000 dollárra rúgnak.

Tegyük fel, hogy ugyanennyit adtak a feltételezett amerikai bűntársaknak is. Többet nem, hiszen méltánytalan lenne túlfizetni azokat, akik nem viszik a bőrüket a vásárba. Másrészt azoknak is valami leszámolnivalójuk lehet az Államokkal, amiért örömmel vesznek részt bármely borstörésben, különben semmi pénzért sem vállalnák a cinkosságot hazájuk ellenségeivel. A legutóbbi, világszerte propagált kivégzés is azt bizonyítja, hogy az USÁ-nak sem kell szomszédba mennie államellenes terroristákért. Csak fel kellett őket kutatni, ezúttal a repülőtéri személyzetek kebelében. Beszervezésükre kémeket, ügynököket alkalmaztak, azoknak becsületes fizetést, napidíjat folyósítottak, elszámolták szállodaszámláikat stb. Ez a tevékenység talán a legköltségesebb, de folyamatos, amióta "civilizált" világban élünk, úgyhogy az ilyen természetű kiadásoknak csak kis része tükröződik a mostani terrorakcióban. Ugyanígy többfelé oszlik el annak a szervező-összehangoló tevékenységnek a költsége, amelyet most, New York és Washington USA-repülőgépekkel való bombázása után sokan szájtátva csodálnak. Szintén bőkezűen számítsuk ezekre a tételekre az eddig összesített költségek kétszeresét. És írjuk hozzá az áfát, a dátumot, a borravalót. Az egész akkor sem kerülhetett többe 200.000 dollárnál.

Ezen végösszeget vitathatjuk napestig, fel- és lekerekíthetjük, teljességgel kétségbe vonhatjuk, de a lényeg: az Amerika-ellenes szervezetek pénzügyi egyensúlyát csak abban az esetben rendítené meg egy-egy terrorakció, bármilyen összetett legyen az, ha a költségeket senkivel sem oszthatnák meg.

Nits Árpád

RMDSZ

Az RMDSZ nemzeti liberális platformjának elnöksége Sepsikőröspatakon ülésezett szeptember 8–9-én. Megvitatták az RT alkotmányreformot célzó javaslatcsomagját és az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának törvénytervezetét. A platform kiemelten fontosnak tartja, hogy a román alaptörvény tartalmazza a nemzeti közösségek kulturális autonómiához való jogát, megteremtve ezáltal – a Romániát nemzetállamnak deklaráló cikkely törlésén és a nyelvhasználati jogok biztosításán túl – a valós önrendelkezés alapjait. Az RT síkra száll a regionalizmus elvének határozott érvényesítéséért az alkotmányos reform folyamata során. Az elnökség üdvözölte az erdélyi magyar történelmi egyházak és az RMDSZ párbeszédét, ami annak a jele, hogy a szövetség jelenlegi vezetése hajlandó végre változtatni eddigi álláspontján, és egyházaink elkobzott javainak mielőbbi visszaszolgáltatásáért hajlandó cselekedni is, ahogyan azt az RT parlamenti képviselői eddig is tették.

Az RT elnöksége tudomásul vette, hogy a Területi Elnökök Konzultatív Tanácsának szeptember 7-ei marosvásárhelyi ülésén sajnálatos módon csak négy területi szervezet – Temes, Arad, Fehér és Gyergyó – állt ki a Szövetségi Képviselők Tanácsának megújítása mellett. (A csíkiak már korábban megtették.) A reformisták aggasztónak tartják és elítélik, hogy az Ügyvezető Elnökség igyekszik fenntartani az ex lex állapotot, és semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy megakadályozza az SZKT – és az egész RMDSZ – működésének demokratizálását. Mivel a Szövetségi Szabályzatfelügyelő Bizottság azóta sem ült össze megvizsgálni az SZKT saját megújítását ismételten elodázó döntésének szabályosságát, az RT ez ügyben a Szövetségi Egyeztető Tanácshoz fordul. Az elnökség felkéri az RMDSZ-nek a politikum feletti társadalmi felügyeletet biztosítani hivatott testületét, éljen szabályzat adta jogával, és kérje az SZKT korábbi, önhatalmúlag és szabályzatellenesen hozott döntésének felülvizsgálatát, írja ki a szövetségi választásokat.

A Gyergyó Területi RMDSZ Képviselőinek Tanácsa szeptember 7-én rendkívüli ülést tartott. Az első napirendi pontban az SZKT demokratikus megújulását (ún. belső választást) sürgetve egyöntetűen fogadott el egy állásfoglalást a testület. A továbbiakban a 2001/10-es, az elkobzott ingatlanok visszaadását szabályzó törvény végrehajtási módozatával kapcsolatosan hangzott el tájékoztató. A különféléknél a TKT egyik tagja tiltakozott a Reform Tömörülés ellen indított sajtóbeli diverziókeltés miatt, mely azt sulykolja, hogy az RT puccsszerű hatalomátvételre törekedne az RMDSZ-en belül. A reformista platform tényleg megújulásra törekszik, de csakis a demokrácia és törvényesség eszközeivel – hangzott el a Gyergyói TKT-én. Ugyancsak itt fogalmazták meg azt a felhívást, hogy minden Gyergyó-medencei településen tartsanak megemlékezést október 6-án, az aradi vértanúk kivégzésének évfordulóján, és hogy március 15. mellett próbálják ezt a dátumot is jeles napként meghonosítani.

Első közösség- és közművelődés-fejlesztő vándortáborát tartotta a Székelyföldi Közösségfejlesztők Egyesülete szeptember 2. és 8. között Homoródszentmártonban.

Az egy éve megalakult szervezet tucatnyi tagja mellett a Homoród mente 12 falujából vettek részt helyi hangadók (kistérségvezetők, közművelődésben dolgozók, pedagógusok) a Dávid Ferenc Ifjúsági Központban tartott tréningeken, amelyeket olyan, a szakmában neves szakemberek tartottak, mint Dáné Tibor Kálmán, a Romániai Magyar Népfőiskolák Egyesületének elnöke, vagy Szakács István Péter székelyudvarhelyi tanár-író.

A magyar Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával megszervezett tábor fő céljai a közösségfejlesztés további előmozdítása, a helyi cselekvések, folyamatok ösztönzése és a közművelődés fellendítése, valamint a népfőiskolai eszme terjesztése – mondta Balla Zoltán, a szervező SZKE elnöke, a székelyudvarhelyi Humán Reform Alapítvány igazgatója. Szerinte helyi partnerségek nélkül nagyon nehéz közösségi kezdeményezéseket megvalósítani, elengedhetetlen feltétel az önkormányzat, a vállalkozói szféra, az oktatás, egészségügy és a lakóközösség együttműködése, ennek pedig elengedhetetlen feltétele az erős civil társadalom.

Az elméleti képzések mellett terepmunkán próbáltak helyi kezdeményezéseket beindítani a részvevők, így interjúzással feltárást és közösségi beszélgetést szerveztek a községközpont Szentmártonban, Recsenyéden és Homoródszentpálon. Egynapos programként szerepelt a közösségfejlesztés egyik nélkülözhetetlen alapfeltétele, a helyi nyilvánosság kérdésköre, amelyen kiderült, hogy a jelen lévő helyiek zöme közírói képzés nélkül is publikálható cikkeket képes írni. A program célja helyi újság létrehozatalának az ösztönzése, a szentmártoni tapasztalatokat figyelembe véve hamarosan saját havi vagy negyedévi kiadványt olvashatnak a helybéliek.

A rendezvény hétvégi programjai közül kiemelendő a programmenedzsment- és pályázatkészítés-képzés, amelyen a helyiek a közösségi kezdeményezések életben tartásának további feltételeit sajátíthatták el.

Nagy István

Miről ír a Bihari Napló?

Jelenleg nincs lelkésze a bihari Mezőtelkinek, mert Jakabffy Zsolt Attila, akit 1997 novemberében neveztek ki oda Gavallér Lajos helyébe, április elején megnyert egy pályázatot, s hamarosan Kaliforniában, egy Los Angeles melletti gyülekezetben kezdi meg szolgálatát két (esetleg öt) évig. Amint Németi Ferenc egyházgondnoktól megtudtuk, a püspök egy frissen végzett lelkészt nevez ki a faluba, s az októberben foglalja el az állást.

A hívek egy hasonlóan tevékeny lelkipásztorra várnak. Az ifjú Jakabffy ugyanis energikus, tenni akaró és tudó lelkész volt. Amint Telkibe került, folytatta elődje munkáját: befejezte a magyar nyelvű óvoda építését, belülről teljesen felújította a parókiát, úgyhogy az új tiszteletest csempézett, modern konyhával felszerelt, parkettázott, központi fűtéses parókia várja, fürdőszobával, gyűlésteremmel. A kétszáz évesnél idősebb templomot is sikerült kívül-belül felújítani. 1999-ben a szószék, a karzat és a belső bútorzat cseréjére, az idén pedig a külső tatarozásra került sor. A parókia renoválásában munkával, a temploméban pénzzel segítettek a hívek, de a szükséges összeg túlnyomó részét mégiscsak a lelkész szerezte meg külföldi támogatásokból és pályázatokból. Négy év alatt 450 millió lejt költött a gyülekezet felújításokra.

Közben Jakabffy tiszteletes gondolkodni kezdett a falu gazdasági megszilárdításának a lehetőségén is. Több pályázatot készített. Egy nürnbergi testvérgyülekezet révén sikerült vadonatúj mezőgazdasági gépparkot összeállítania az egyházközségnek. A 82 lóerős traktort, ekét, tárcsát, boronát, műtrágyaszórót már megkapták, más eszközök jövőre érkeznek. A gépparkot a gyülekezet működteti. Létrehozták a Gépkört, mely jelenleg 15 tagú, de az alapszabályzat szerint a tagok száma tovább növelhető azokkal, akik a Mezőtelki Református Egyházközség bejegyzett, egyházfenntartó tagjai. Egy hektár szántóterület után a gépköri tagok jelenleg havi 50 ezer lej tagsági díjat fizetnek, s ennek ellenében igénybe vehetik az összes létező szolgáltatást, egyedül az üzemanyagköltséget kell fizetniük. Akik nem tagjai a Gépkörnek, azoknak felszámítják a teljes költséget, ami jóval több annál a hektáronkénti egymillió lejnél, melybe jelenleg a gépköri tagoknak (tagdíjjal együtt) a szántás, tárcsázás, boronálás és műtrágyaszórás kerül.

Az egyházközség által létrehozott magyar óvodában 17 gyerekkel foglalkozik Tyirla Éva óvónő, fél műszakban. Az óvodát főleg pályázati pénzekből tartják fenn. Kezdetben még az óvónőt is az egyház fizette. Amúgy a helyi román óvodában is csak részmunkaidős óvónő dolgozik. Az elemi iskolában van magyar tagozat, de összevont osztályban tanul a kilenc gyerek. Magyar tagozaton egy, románon két tanítónő oktat, s ez utóbbin sok a beíratott cigány gyermek. Az elemit kijáró magyar kisiskolások legközelebb Mezőtelegden vagy Élesden tanulhatnak tovább.

Albert Ferenc

Dicsőszentmárton

Új vezetőség áll a dicsőszentmártoni Sipos Domokos Művelődési Egyesület élén. A lemondott Seprődi József helyett nyár óta Iszlai Géza tölti be az elnöki tisztséget. Az alelnök, Ilyés Lajos a folytonosságot biztosítja; a titkári teendőket Balázs Éva látja el. A Magyar Házat patronáló három történelmi magyar egyház képviselőiből álló kuratórium az egyesület kincstárnokának Rencz Andrást nevezte ki.

A Magyar Ház Dicsőszentmárton központjának egyik legízlésesebb épülete, ennek ellenére rengeteg a gond körülötte. Az alagsorban mindegyre felgyülemlő vizet rendszeresen kell szivattyúzni. A gond felszámolására egyelőre nem találták meg a végérvényes műszaki megoldást. Az új tűzrendészeti előírásoknak is csak nehezen tudnak eleget tenni: egyelőre a tűzoltópalackokat cserélték ki, de a működési engedélyhez a padlásfeljárót is fel kellene újítaniuk. Az adminisztrátori teendőket ellátó Rencz András tájékoztatása szerint a villanyhálózattól a vízvezetékrendszerig mindenre ráférne a javítás. Az épület karbantartásához szükséges pénzt a jövő hónapra esedékes kuratóriumi gyűlés szavazhatja meg.

Rencz András nemcsak "háznagy", könyvtáros is. A nyolcezer kötetet számláló könyvállomány gazdája naponta két-két órát, keddenként négyet áll az olvasók rendelkezésére. A Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány jóvoltából nemrég 799 kötetnyi könyvvel és 219 folyóirattal gyarapodtak. A könyvtárnak közel háromszáz rendszeres olvasója van. A nyilvántartásból kiderült: köztük olyanok is, akik immár öt-hat éve megfeledkeztek a könyvek visszaszolgáltatásáról.

Ilyés Lajos arról tájékozatott, hogy átszervezték a házban folyó tevékenységet, a helyiségeket az igények és a lehetőségek függvényében újraosztották. A már régebben működő Dicsőszentmártoni Magyar Ifjak Szövetsége (DEMISZ) mellett itt talált otthonra a holland–magyar baráti társaság, a Holma, valamint a nemrég alakult ALKISZ, az Alsó-Küküllő menti Ifjúsági Szövetség.

Legutóbbi rendezvényeik felől érdeklődve megtudtuk, hogy augusztusban a Sipos Domokos Művelődési Egyesület vegyes kórusának meghívására a csátaljai Székely Népdalkör, a hajdúszoboszlói Bárdos Lajos-énekkar és a székelyudvarhelyi Székely Dalkör vendégeskedett a Kis-Küküllő menti városkában. Az őszi rendezvényekre vonatkozó elképzeléseket egyelőre nem sikerült egyeztetniük, de a hamarosan összeülő kuratóriumi ülésre már kész programtervvel szeretnének jelentkezni, tájékoztatott Ilyés Lajos. Tavaly jelentették meg a Város a Kis-Küküllő partján című helytörténeti füzetet, amint sikerül pénzt szerezniük kiadják a három helyi magyar egyházközség rövid történetét tartalmazó füzetet is.

(szentgyörgyi)

Marosvásárhely

Az egészségügyi kormányzat felszámolná a rohammentő-szolgálatokat (SMURD). Legalábbis ez derül ki Daniela Bartos miniszter szeptember 4-ei, 595-ös számú rendeletéből, amely kimondja: ezentúl a sürgősségi ellátást kizárólag a megyei mentőszolgálatok végezhetik. Tehát a népszerű rohammentő-szolgálatok vagy vállalják, hogy a megyei mentőszolgálatok alegységeiként működjenek ezentúl, vagy beszüntetik tevékenységüket. A szóban forgó rendelet meghatározza: kik és milyen szakvégzettséggel dolgozhatnak a szolgálatnál, valamint azt is, hogy tíz évnél öregebb gépkocsikat ezentúl nem használhatnak.

Érdekessége a dolognak, hogy az ominózus rendeletet, amely már 7-én megérkezett a Maros Megyei Prefektúrára, Togãnel kormánymegbízott igyekezett titokban tartani. Ennek okáról a sajtó előtt úgy nyilatkozott, hogy kézhezvétele után azonnal megpróbált közbenjárni Adrian Nãstase kormányfőnél, valamint a miniszterasszonynál, akit – állítja – sikerült jobb belátásra bírni.

Értesüléseink szerint az ügy hátterében az országos mentőszolgálat volt és jelenlegi igazgatója áll, akik szakmai féltékenységtől és egyéb érdekektől indíttatva a minisztériumban betöltött fontos tanácsadói szerepüket kihasználva megpróbálják megfúrni a rohammentősöket, akik hatékonyságuk folytán igen komoly tekintélynek örvendenek a lakosság körében.

Vásárhelyen 1990 őszén alakult meg a rohammentő-szolgálat. A palesztin orvos, Raed Arafat vezetése alatt álló szolgálat 1991 óta működik együtt a tűzoltósággal; 1993-ban brit anyagi segítséggel felépült a híres SMURD-barakk, a reanimáló, ahol életek sokaságát mentették meg az évek során. Vásárhelyi mintájára az utóbbi években hasonló szolgálatokat indítottak Szeben, Kolozs, Bihar, Neamt megyékben, valamint Temesváron, Krajován és Busteni-ben.

A rendeletet egyelőre nem alkalmazzák, a Hivatalos Közlönyben sem jelent meg, de ha sor kerülne rá, akkor Florea polgármester szerint megtalálják majd a módot a szolgálat további működtetésére. Közösségi szolgálatként képzelnék el, aminek működési költségeit fele-fele arányban az önkormányzat és – helyi adó formájában – a lakosság állná.

Sz. L.

A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete Igazgatótanácsa szeptember 1-jén Árkoson tanácskozva állást foglalt Gál Éva Emese gyergyószentmiklósi újságíró, a Romániai Magyar Szó munkatársa ellen folyó sajtóper ügyében. Sajtóper indult Ábrahám Imre és Szabó Katalin ellen is, akik gyergyói, illetve csíkszeredai lapok munkatársai. Valamennyi erdőügyek miatt, és többnyire az állami erdészet magas beosztású, Hargita megyei emberei a feljelentők. Felelősségrevonási alapként a büntető törvénykönyvnek azokat a cikkelyeit igyekeznek fölhasználni, amelyeket évekkel ezelőtt az egész romániai magyar közösség megbélyegzett, mint igazságtalan és a sajtószabadság ellen irányuló cikkelyeket, amikor aránytalanul súlyos büntetéseket helyeztek kilátásba az újságírók ellen. Rágalmazást kiáltanak, becsületsértést, és az újságírók elítéltetését azzal az indokkal is kérik, hogy cikkeikben nem tették idézőjelbe azt, amit úgymond más véleményeként tettek közzé. Családi érdekek miatti sajtókampányról ír a felperes Laczkó Teréz és Melles Előd...

A megjelent cikkekről, illetve interjúkról (Romániai Magyar Szó, 2000. október 20., november 4–5., 22., 23., 24.) a MÚRE kijelenti, hogy teljes mértékben megfelelnek a szakmai követelményeknek. A feljelentő által kifogásolt interjúrészletek minden esetben – könnyedén és tökéletesen azonosítható módon – nem az újságíró, hanem a nyilatkozó parlamenti képviselő, Garda Dezső felelősségvállalásával jelentek meg. "Politikai erkölcstelenségnek tartjuk, hogy az RMDSZ színeiben közéleti tisztséget viselő személyek az RMDSZ programját, céljait, érdekeit lobogtassák egymás ellen, és közben a közszolgálatot végző újságírót üssék, noha elsősorban nekik lenne kötelességük a sajtó szabadságát, a közélet demokráciáját, a szabad véleménynyilvánítást védelmezni" – fogalmaz az igazgatótanács közleménye.

A feljelentők cenzúrát óhajtanak, ami vádiratukból is kiderül, amelyben leírják, hogy "a szerkesztőség is cenzúrázhatta volna a képviselő úr néhány kijelentését", ha el akarta volna kerülni azt a felelősségrevonást, ami emiatt bekövetkezhet. Az igazság vagy az adatok megcsonkítását követelő véleményt az újságíró-egyesület semmiféle árnyalatban nem támogathatja. Az újságíró felelőssége, hogy a tények tiszteletben tartásával miképpen tájékoztatja a nyilvánosságot. Ami pedig az újságíró családi érdekeltségét illeti, egyesületünk elutasítja mint vádat, mivel nem csak Gál Éva Emese ellen indítottak sajtóperes eljárást erdőügyben, emellett az újságíró nem tagadta le a tényeket, ellenben modellértékű adatokat ismertetett, amelyek kifogásolható és kifogásolandó helyzetről tájékoztatták a közönséget – áll a MÚRE közleményében. Számszerűleg is jellemző, hogy a kifogásolt 5 cikk közül csak egyetlen egyben jelenik meg a családi vonás, és az is hangsúlyozottan azért, hogy a kis részletek, az árnyalatnyi adatok hitelességét ne kérdőjelezze meg az objektivitást követelő olvasó! A többi négy cikk pedig ugyancsak higgadt hangvételű, tárgyilagos tájékoztatás.

"A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének részéről úgy véljük, hogy az újságírónak ezzel a perrel személyében is jelentős kárt okoztak a feljelentők, mivel eljövendő munkájában akadályozzák, ami jövedelmében is tükröződhet, ugyanakkor számos, főleg pályakezdő fiatal újságírót megfélemlíthetnek, akik ezáltal éppen a szakmai deontológiának nem felelhetnek meg, amennyiben lelkiismeretükkel nem egyező, esetleg a sajtón kívül álló befolyás kívánsága szerint tájékoztatnák a közvéleményt. Az a véleményünk, hogy Gál Éva Emesét ezen cikkei miatt semmiféle megrovás nem érheti, viszont a feljelentéssel neki tényleges kárt is okoztak, szakmai hírnevét is csorbították, tehát kárpótlásul éppen neki járna a feljelentők által tőle követelt 100 millió lejes erkölcsi kártérítés" – szögezi le a MÚRE vezetősége.

Nem választott vagy kinevezett tisztségviselő, állami hivatalnok, hanem a romániai magyar újságíró-társadalom egyik tagja, Botos László csíkszeredai illetőségű újdondász, a sepsiszentgyörgyi Európai Idő szerkesztője jelentette föl a minap a román bíróságon Dénes Lászlót, az Erdélyi Napló főszerkesztőjét, úgymond rágalmazásért. A "sértett" 50 millió lejes erkölcsi kártérítést követel a MÚRE-tag "merénylőtől", amiért az hónapokkal ezelőtt úgymond nem túl előnyös kontextusban merte emlegetni az ő nevét egy bizonyos írásában.

Van még egy régi fürdője – a nemrég épp általam bemutatott Borszék mellett – tündérkertünknek, mely nem mai sorsát érdemelné. Málnásfürdőre jártak ugyanis sokan, akik gyomor- vagy epebántalmaikat a természet segítségével kívánták leküzdeni. Egyik híres forrását – a Máriáról elnevezettet – már 1895-ben feltárták. Eddig legalább két rend nyugati befektetőt riasztottak el a környékről országunk sajátos vadkeleti gazdaságpolitikájával. A fürdőn élő 150 család a létminimum határán tengődik, aki tud, az ingázik valahová, de itt többnyire a munkanélküliség dívik. A hajdani világhírnév oda van már, rehabilitálásán talán csak a "fehér mágia" segíthet...

Jegenye, makk és lucfenyő övezte úton lehet Málnásfürdőt megközelíteni. Szürke, városnak alig, falunak is csak túlzással nevezhető település fogad. A tömbházak lépcsőin tétlenül üldögélő emberek múlatják az időt. A nyomasztó csendet kerékpározó gyermekek ricsaja vagy szekerek kerékzaja szakítja meg. Hamar megtudjuk, hogy az egyetlen megszólítható helyi ember a 88 éves nyugdíjas tanító, Zsigmond László. Az öregúr éppen méheivel foglalatoskodott, amikor munkájában megzavartuk. Ennek apropóján fontosnak is tartotta megjegyezni, hogy húsz éve e szorgos rovarokkal él, már-már szimbiózisban, majd a dolgozószobájába vonultunk megbeszélni a fürdő gondjait, melyet valamikor maga is vezetett.

A helyiség egyik falát Kossuth, Rákóczi, Széchenyi képei és Horthy újságból kivágott portréja töltik be, íróasztalát pedig Magyarország koronás címere díszíti. Nemsokára kiderül, az ilyenkor leghasznosabb emberre bukkantunk. Zsigmond László előrehaladott kora dacára könnyedén evez gondolatai és emlékei között. Az öregúr ugyanis a helység monográfiáján dolgozik évek óta, és mint ilyen, szorgalmas levelezője a sepsiszentgyörgyi múzeumnak és a Háromszék című Kovászna megyei napilapnak is.

Aprókockás ingében, szvetterében, ősz hajával és őszinte, kék szemeivel mint a mesebeli, sokat látott nagyapó, úgy beszél a helyiek gondjairól:

– Az égvilágon semmi jót nem lehet mondani Málnásfürdőről – jelenti ki. – Mert ennek csak tulajdonosa van, de gazdája nincs. Senki nem törődik sem az épületekkel, sem a renddel vagy a tisztasággal.

Szavait alá is támasztja a kép, melyet később tett sétánk alatt nyerünk a rövid utcákon. Az alig egy kilométer hosszú település közterei kaszálatlanok, s a gaz a "honalapításunk emlékére emelt" alkotás környékét sem kíméli. A három borvízforrás egyike szinte kiszáradt már, a másik kettő mintha a helybéliek szemétlerakata és köztűzhelye lenne, szinte bűzlenek már a sok szennytől. Az egyik nevenincs forrás fölé alig kivehetően ezt írta valaki: "Te marha, ne szemetelj!" A bezárt szálloda teraszain üres virágládák lógnak, a néhai fürdőépület sarkán kilátszik már a tégla, azt pedig vörös bogarak népesítik be.

– A polgármesteri hivatal is távol tartja magát mindettől – kritizál a tanító. – Nem beszélve a tulajdonosról, az Oltul Kereskedelmi Társaságról, mert semmi jele annak, hogy rendbe kívánnák tenni eme igen-igen fontos természeti kinccsel bíró és elismert gyógyhatású fürdőhelyet, amely ritka az egész világon, mert a málnási természetes szénsavfeltörés olyan gazdag, hogy a honfoglalás millenniumának emlékére szénsavtöltő gyárat létesített a magyar állam a 19. század végén, s abban – bár eredeti helyéről elköltöztették egy másik épületbe – ma is az akkori, eredeti gépekkel dolgoznak. Nem beszélve a borvizekről, hiszen a málnási altalajnak olyan törésvonala van, hogy a szénsav természetesen buggyan fel több száz méter mélységből – mesél a tanító úr, miközben szemeit jelentőségteljesen forgatja sok évtizedes ráncai között.

1991-ben egy svéd befektető cég érkezett Málnásfürdőre. Zsigmond László lánya geológiát végzett, diplomamunkájában éppen a Málnástól Tusnádfürdőig terjedő altalaj morfológiájával foglalkozott, így az üzletemberek elkérték a dolgozatot. Áttanulmányozva hajlandók lettek volna Málnásfürdőből a világon a harmadik legmodernebb, legmagasabb gyógyhatással rendelkező fürdőt létrehozni.

– A nóta vége az lett – mondja alkalmi idegenvezetőnk –, hogy bár Fodor mérnök, az akkori háromszéki prefektus hiába írt alá minden papírt itt Málnáson, az akkori turisztikai hivatal beleegyezésével, a svédek később Bukarestben, a minisztériumban táncoltak vissza mindent, mert valamelyik "nemtudomkicsoda" tartotta a markát tízezer dollárért egy aláírás ellenében – meséli Zsigmond László. A befektetők összenéztek, felálltak és elmentek. Svédországban ez nem divat – mondták.

A később felbontott szerződést Zsigmond László elolvasta. Emlékei szerint olyan előnyös feltételeket foglaltak belé, hogy jobbat nem tehettek volna vele a fürdőnek. Ezek közül a legfontosabb az a pont, amelynél a befektetők vállalták, hogy a létesítmény bevételeinek 40 százalékára tartanak igényt, erre is csak tíz évig. Azután a román államra szállt volna minden jog. Málnásfürdő tehát ma nem azt a lehangoló képet kellene nyújtsa, amit ott jártamkor találtam.

– Mindezt pedig nem légből kapva mondom. Ezt maga Giurgiu úr, a turisztikai vállalat akkori igazgatója panaszolta el nekem. Ha én személyesen nem vagyok benne az ügyben ama földtani dolgozat révén, talán ma sem tudnék róla semmit. A szerződést olvastam, ami pedig Bukarestben történt, azt is Giurgiutól tudom – bizonygatja az általa elmondottak hitelességét Zsigmond bácsi.

Két év múlva Kanadából érkezett egy másik befektető csoport. Ennek egyik tagja magyar, egy másik román ember volt, szándékuk pedig a skandinávokéhoz hasonló.

– Erről nem sokat tudok – mondja házigazdám –, csak annyit, hogy egy hétig jöttek-mentek a környéken, aztán az alkuból nem lett semmi. Azóta stagnálás van, ez év elején bezárták a szállodát és a vendéglőt, a személyzetet elküldték. Széthordtak mindent, leszedtek a villákról, amit csak lehetett: esővízcsatornát, ablakot. Az épületek mennek tönkre. A fürdőházból a kádakat is elvitték, az utolsó kapcsolót is leszerelték. A telep sétányai tele voltak padokkal, ma már semmi nem maradt belőlük, csak az omladozó betonkeretük. Csáki szalmája lett Málnásfürdő, sír a lelke az embernek – érzékenyül el, mint még annyiszor további beszélgetésünk alatt.

Zsigmond László az egyik épületet kibérelte művelődési háznak, ma azonban csak annak örvend, hogy a polgármesteri hivatal "még a kezében tartja". A teteje ennek is tönkrement. A tanító a sok munkától megkeményedett, inas tenyereibe tekintve el-elcsukló hangon, könnyezve emlékezett vissza a központi forrás fölött egykor volt ingatlanra. Egy szép kis épületre, mely arról volt nevezetes, hogy 1916-ban, a hídfői "csetepaté" alkalmával sebesültkötöző volt, ahol sok székely katonát ápoltak. ő maga hiába harcolt az illetékeseknél, a százéves épületet lebontották, az 1942-ben állított magyar országzászló-talapzattal együtt. Évekig tartó kutatómunka nyomán nemrég megtalálta a felavatásáról készült egyetlen fényképet, hogy a szentgyörgyi múzeum arról másolatot készíthessen.

– Azt hiszem, hogy az országban a természetgyógyászat szempontjából ilyen értékes hely nincs, ami ennyire elhagyatott és tönkrement lenne – fejezi be mondanivalóját.

Zsigmond László 1954-ben került Málnásfürdőre, éveken át dolgozott a település monográfiáján. Magyar királyi katonatiszt volt, ezért sorozatos házkutatásoknak volt kitéve, utoljára éppen 1994-ben, amikor a sepsiszentgyörgyi rendőrök akarták elvinni "kalickás autóval". Két százados és két altiszt ment érte, elmondásuk szerint belügyminisztériumi utasításra. A látogatás vége az lett, hogy Zsigmond úr a maga következetes modorában kikövetelte a rendőröktől a jegyzőkönyvet, amely igazolja: tizenegyedszerre sem találtak nála egyetlen töltényhüvelyt sem...

1969-ben megvásárolt egy épületet, katolikus templommá alakíttatta – senki sem tudta, hogy mi készül belőle. A kommunista párt helyi alapszervezete egy hatoldalas feljelentést nyújtott be a megyei pártbizottsághoz, követelvén Zsigmond feltétlen eltakarítását a településről. A kilakoltatástól való megmenekvést Király Károly akkori megyei párttitkárnak tulajdonítja és köszöni, aki a feljelentésre a következőképpen reagált: "Ha az az épület magántulajdonban áll, ilyen dolgokkal nem foglalkozunk, mert az államosítások ideje lejárt!"

Az idős ember állítja, hogy besúgókkal állandóan körbe volt véve, Málnásfürdő 99 százaléka rá volt építve, és ezt nyomatékosan hangsúlyozta is.

– Simon Jakab katolikus papnak a szemébe mondtam, hogy gazember, mert még az egyház is engem figyelt – mondja. Pedig 34 esztendeig a málnásfürdői plébánia gondnoka volt, melyet maga avattatott filiává Márton Áron püspök segédletével. – Én éltem valamit, ha nem is értem semmit – élcelődött szerényen.

Később a fürdőn élő közösség milyenségéről kérdeztem emberünket. Szerinte ez egy heterogén, mindenhonnan összevissza hányódott emberekből álló társaság. Legtöbbjüket a nyomorúság vitte Málnásra, és aztán a tégla- vagy a szeszgyárnál, a borvíztöltödénél, a fürdővállalatnál, esetleg a homokbányánál helyezkedtek el. 90 százalékuk a párt hűséges kiszolgálója volt, mert annak segítségével kerültek ide, és mindenkit elüldöztek, aki nem állt be a sorba.

– Ezek egyike voltam én – mondja büszkén az öregúr, miközben huncutul tekint hallgatóságára.

A tanítót másfél évig a fürdő vezetésével is megbízták. Úgy véli, hogy az akkor átvett személyzetben egyetlen becsületes ember sem volt.

– Tolvaj volt mind – jelenti ki pattogva.

Mikor odakerült, szigorú rendszabályt vezetett be. Éjjel és hajnalban a személyzetet leste, de hamar kényelmetlenné vált sokak számára.

– Mert innen élt a káderes, a főkönyvelő Crãciun, és a többi tróger, gazember, kommunista! – oszt ki mindenkit alaposan. Mit árthatnak már neki?

Az egyik szép épületet a raktárnok és a beszerző leégette, akkorára nőtt a hiányuk – véli tudni a volt fürdőigazgató. Mikor azonban már nem bírta a jelentgetéseket és az üldözést, lemondott tisztségéről.

– Annyira visszavonultam, hogy nem járok sehova. Ami az emberi erkölcsöt illeti, óriásit csalódtam. Sajnos többet magyarokban, mint román emberekben. Engem a magyarok támadtak – és innen már kiabálva folytatta –, de ennyi hitvány embert, mint itt, még nem láttam! Pedig senkinek nem vétettem, csak hasznára voltam mindenkinek!

Málnásfürdőn a körülményekhez képest mégis gyógyulnak meg emberek. Legalábbis ezt állítják magukról. Jobbulásukat azonban nem a gyógyhatású vizek idézik elő. Él a fürdőn ugyanis egy ortodox szerzetes, aki ún. fehér mágiával űzi ki a gonoszt az emberi testből. Rengetegen keresik meg, és ugyanannyian mondják el róla, hogy hatásosan "dolgozik". 1998-ban a Transilvania Jurnal nagy litániákban számolt be arról, hogy Gavril Todea a meggyógyított magyar pácienseit a görögkeleti vallásra téríti át. Ehhez képest a fürdőn bárkit megkérdeztünk a dologról, senki sem tudott átkeresztelkedett magyarokról. Igaz ugyan – Zsigmond László szerint –, hogy egy brassói zsidó beadta a derekát, mert kigyógyult a gyomorrákjából, de azt is saját elhatározásból tette.

A fürdő északi végében még tettünk egy utolsó kísérletet, és megkérdeztünk egy nénit, nem tud-e valamit a szerzetes ilyenfajta tevékenységeiről. Nemleges választ adott. Elmesélt viszont egy történetet, hogyan kellett a helybéli, nemrég elhunyt református lelkész is meggyógyítson két beteget. Azok – bár hiába magyarázta a lelkész, hogy nem ő foglalkozik ráolvasással, hanem görögkeleti kollégája – tántoríthatatlanok maradtak. Így nem maradt más választása Bajkó Jánosnak, elővette a Bibliát, felütötte egy helyen, felolvasott belőle, a betegek pedig "meggyógyultak".

Távoztamkor visszanéztem Málnásfürdőre. Vasútállomása mellett az új borvíztöltöde búgott – ahol most a Kovászna Gyöngyét palackozzák –, föntebb, az úttól jobbra egy elhagyott kantin törött ablakai sötétlettek az amúgy is hanyatló nap fényében. A néhai fürdő pedig ásított egy nagyot, a romlás egy újabb éjszakájára készülődve...

Kristály Lehel

Harminc esztendővel ezelőtt a Körösvidéki Múzeum részeként olyan néprajzi alapkiállítást nyitottak meg Nagyváradon, amely akkor s azóta is európai rangon képviseli a szakterületet. A tárlat mögött egy törékeny asszonynak s néhány emberből álló szűk munkaközösségének a szívós és odaadó munkája szerénykedik. Mózes Teréz készségesen fogadta a kezdeményezést, hogy a néprajzi alapkiállítás megszületéséről beszélgessünk; múzeumot teremtő törekvéseinkben – a kezdeményezés történhet bárhol – példaértékű lehet élettapasztalata.

– Az Ön muzeográfusi kibontakozásában szerepe volt az újságírásnak s népművelői munkakörének a hajdani Népi Alkotások Házánál…

– Meghatározó volt első munkahelyem – az pedig nem volt más, mint maga a múzeum. Még egyetemi éveim során tagja lettem a Bihar megyei és Nagyváradi Régészeti és Történelmi Egylet társaságának. Részt vettem a múzeumot átszervező önkéntes bizottság munkálataiban, majd 1947-ben állandó munkatársként alkalmaztak. Könyvtárosi munkát végeztem, valamint képzőművészeti referensként dolgoztam 1949 közepéig, amikor művészettörténetet oktató tanárnak neveztek ki a Képzőművészeti Népi Iskolába. Későbbi munkahelyeimen mindig visszasírtam a múzeumban töltött időket. Szerettem volna visszatérni előbbi munkahelyemre, de abban az időben nem volt választási lehetőség. Ott kellett dolgozni, ahová a megbízatást kaptad. Visszatérve a felvetett kérdésre, a két intézmény keretében kifejtett munkám – újságírói, illetve népművelői – nagymértékben előkészítette későbbi múzeumi tevékenységemet. A Fáklya szerkesztőségében a művelődési osztály felelőse voltam. Ebben a minőségben bebarangoltam Bihar megye, majd a későbbi Crisana tartomány községeit, falvait, megismertem a települések vezetőit, a tanügyi, művelődési létesítmények legtevékenyebb tagjait. Amikor a váradi Népi Alkotások Házába kerültem, előbb képzőművészeti és népművészeti szakirányítóként, majd igazgatóként már otthonosan mozogtam a falvakban. Tanár ismerőseim a segítségemre voltak. Hamar elnyertem az emberek bizalmát, megnyíltak előttem a porták, a szívek. Ismerkedtem a népi mesterségekkel, a népviselettel, szokáskultúrával. Népművészeti kiállításokat, népviseleti fesztiválokat szerveztünk, alkalmat teremtettünk a népi alkotók találkozására, az ismerkedésre. De szerveztünk népművészeti kirakodóvásárokat is. Mindez lehetővé tette, hogy megismerjem, felmérjem a tartomány néprajzi jellegét, behatároljam etnográfiai tájegységeit.

– A Körösvidéki Múzeum néprajzi osztályának elindítását mikor és kik szorgalmazták? Önnek ebben először s a későbbiek során milyen feladatkör jutott?

– Tíz évig dolgoztam a Népi Alkotások Házában, miközben állandóan tartottam a kapcsolatot a múzeumi kollégákkal. Időnként – mint említettem – igyekeztem visszakerülni. Ott azonban kezdetben csak régészeti, majd természetrajzi osztály működött, az is kevés muzeológussal. Miután nem kecsegtettek a visszatérés lehetőségével, a munkahelyemen igyekeztem múzeumi tevékenységet kifejteni: albumokba gyűjtöttem a legértékesebb népi hímzések, szőttesek modelljeit, grafikusokkal elkészíttettem egy akvarellsorozatot a legszebb és legjellegzetesebb viselettípusokról, kartotékrendszert állítottam fel a népi alkotókról. Felvásároltam az intézet számára valamennyi fazekasközpont jellegzetes készítményét, néprajzi tájegységek viseletét. S miközben feltárult előttem a Körös-vidéki népművészet csodálatos világa, megdöbbenéssel észleltem, hogy ez a káprázatos csoda a szemünk előtt pusztul, tűnik el. Ekkor kezdtem ütni a vasat. Mint intézményi igazgató részt vettem a megyei nagygyűléseken. Meghúztam a vészharangot. Minden alkalmat felhasználtam arra, hogy figyelmeztessek: ütött a huszonnegyedik óra, amikor még felvásárolhatjuk a múzeum számára a vissza nem térő értékeket. Évekbe telt, míg ezt sikerült megértetni, és végül 1964-ben megalakult a múzeum keretében a néprajzi osztály. Zárójelben jegyzem meg, hogy akkor még egy személyben voltam osztályvezetője és muzeológusa az etnográfiai és a képzőművészeti osztálynak is. Majd egy év múlva sikerült bővíteni a részleget egy-egy képzőművésszel és etnográfussal. Képzőművészként sikerült megnyerni Hora Coriolant és Jakobovits Miklós festőművészeket (fél-fél normával), valamint Maria Bocsét, aki addig a belényesi néprajzi múzeumban dolgozott. Két év elmúltával jött létre a különálló képzőművészeti és etnográfiai osztály.

– Hogyan kezdődött el a munka? Kik voltak az akkori legjobb szakemberek, akikhez mérhette magát?

– Amikor visszatértem a múzeumba, mindössze 75 néprajzi tárgyat sikerült az intézetben felkutatnom, illetve a régészeti és történelmi osztályról megszereznem. Viszont nem mentem üres kézzel, szép hozománnyal érkeztem. A fentebb jelzett gyűjteményt a Népi Alkotások Házából sikerült átirányítani a múzeum tulajdonába. Óriási erőbedobással kezdtük meg az anyagbegyűjtést. Akkor mértem fel, milyen sokat nyertem az előző munkakörömmel. Ismertem a terepet, a begyűjtendő anyagot, és közel állt hozzám a falu lelkülete. Ki tudtam válogatni a kiválót. Időközben sikerült növelni a munkatársak létszámát. Ioan Godea, Tóth Zsuzsa, Olivia Lungescu került az osztályra, majd Elena Ghidãu Grigorescu, Sasu Katalin, valamint Aurica Stanoe restaurátor. Lehetővé vált, hogy röpke pár év alatt 7000-nél több múzeumi tárgyat gyűjtsünk be. Ennek az anyagnak alig egytizede került be az alapkiállításba. Kiváló szakemberek voltak abban az időben is. Jól ismertem őket, ők is engem. A Népi Alkotások Háza keretében olyan nagyméretű népművészeti kiállításokat és más természetű néprajzi rendezvényeket szerveztünk, amelyek országosan figyelmet keltettek. Paul Petrescu, a Román Akadémia művészeti osztályának kiváló kutatója, később doktori tézisem vezetője az egyik ilyen kiállítás alkalmával a kolozsvári Tribunában megjelent cikkében hangsúlyozta, hogy Nagyváradon minden adottság megvan arra, hogy figyelemre méltó néprajzi múzeumot létesítsenek. Florea Bobu Florescu, ugyanezen intézet néprajzi osztályának vezetője látva eddigi kutatásaim eredményeit, felkért, hogy közösen jelentessünk meg egy könyvet a Körösök vidékének fazekasságáról, amit rövidesen meg is valósítottunk. Cornel Irimie, a szebeni Bruckenthal Múzeum igazgatója – még amikor a Népi Alkotások Házában dolgoztam – meghívott, vegyek részt egy háromhetes kutatóúton, amely a későbbi szabadtéri múzeumot (Skansen) volt hivatva előkészíteni. A csoportmunkában a legkiválóbb néprajzi kutatókkal kerültem kapcsolatba. De szeretnék megemlékezni Gunda Béla kolozsvári tanáromról is, aki a debreceni egyetem néprajzi karának volt a professzora, valamint egykori asszisztenséről, ifjú Kós Károlyról. Az utóbbi Nicolae Dunãréval együtt akkor a kolozsvári Folklór Intézetben dolgozott, majd az Erdélyi Néprajzi Múzeum vezető muzeológusa lett. Gyakran felkerestem őket.

– Mi mindent kellett tisztázni egy táji jellegű néprajzi múzeum alapkiállításának megrendezésénél?

– Pontosítani szeretnék. A mi esetünkben nagy kiterjedésű, több tájat magában foglaló múzeumról, a Körösök vidékének múzeumáról beszélhetünk. Ez magában foglalja a Sebes-, a Fekete- és a Fehér-Körös vízgyűjtő területét, a Berettyó s vele együtt az Ér völgyét, tehát több egymással szoros kapcsolatban álló, egymásra kölcsönösen ható tájat. Ennek a nagy vidéknek is fel kellett ismerni a sajátos jellegét. Nos, úgy tűnt és a későbbi kutatások is azt igazolták, hogy a vidék a népművészet gazdagságával, változatosságával hívja fel magára a figyelmet. E területen csak a népviselet tekintetében négy jól körülhatárolható tájegységgel és tizenegy altájegységgel találkozunk. Számtalan a kuzsi (melles) készítő központ, a szokmányok tekintetében itt mutatkozik a hazai legnagyobb változatosság. A székfaragás szokatlan variációival is találkozhatunk. Nagy számban voltak fazekasközpontok. Nagyobb részük kihalt, de még ma is több helyen korongolják a csanakot. A hozományláda készítésének is nagy múltja van. Változatos képet nyújtanak a tulipántos magyar ládák, a virágmintás festett szlovák, valamint a festett és füstöléses eljárással készített román ládák. És még nem beszéltem a széles skálájú, tájegységenként változó szőttesekről, varrottasokról.

– Amikor elérkeztek a kiállítás berendezéséhez, milyen gondokkal szembesültek?

– A kiállítás berendezéseit, vitrineket, padlószőnyegeket, függönyt a bukaresti Decorativa Szövetkezet biztosította elképzeléseinknek megfelelően – ennek jelentősége volt, hiszen érvényesíteni tudtuk az akaratunkat. (Abban az időben különleges teljesítménynek számított.) A háttér számára a nyers hatású hársfa rafiát Belényesbe, a Népművészeti Szövetkezetbe vittük megszövetni. A kiállítás módozatait is magunk oldottuk meg. Így készíttettük el a viselet bemutatására szolgáló bábukat. Egy olyan csontvázszerű alkotmányt képzeltem el, amin szépen el lehet rendezni a ruhadarabokat anélkül, hogy az megzavarná a színes viselet megtekintését, szemlélését. Sok sikertelen kísérlet után egy volt tanítványom, akkor fémipari technikus, Ioan Brazdã készítette el a modellt. Ma ez az acélváz széles körben elterjedt az országban. Valamennyi múzeum alkalmazza. A Körösvidéki Múzeum is szívesen használja külföldön rendezett vándorkiállításain, mert könnyen szállítható, és mutatós viselet-kiállítást biztosít. Hasonlóképpen helyi és egyben eredeti megoldást alkalmaztunk a szőttesek bemutatására. El akartuk kerülni, hogy a szép abroszokat, terítőket szegeléssel, átlyukasztással rögzítsük. És sikerült. A szőtteseket különböző mélységbe beállított rudakra függesztettük fel, hasonlóan ahhoz, ahogyan falun a tiszta szobában található. A cserépkorsókat, kantákat, köcsögöket üvegpolcokra helyeztük, hogy minél szemléletesebbek legyenek…

– Harminc évvel a megnyitása után mitől korszerű a nagyváradi múzeum néprajzi osztálya?

– A kiállítási módozatok, a sajátos megoldások teszik egyénivé… A megnyitót követően itt járt és megtekintette a kiállítást egykori tanárom, Gunda Béla professzor. Mivel ekkor éppen nem voltam a városban, nem találkozhattunk. Levélben közölte a véleményét a múzeumról. Úgy ítélte meg, hogy a kiállítás megelőzte korát, megállná a helyét bármelyik európai metropolisban. És ennyi év múltával úgy vélem, nemcsak a kiállított tárgyak miatt, ami tagadhatatlanul nagy érték, de elsősorban a közreadás koncepciója s a kiállítási módozatok miatt maradt időszerű. Azt az elvet követtem, hogy a bemutatott anyag egyszerre legyen szintetikus és analitikus. Igyekeztem összképet nyújtani, ugyanakkor felfedni a történeti fejlődés eredményezte területi változatokat. A népviselet tekintetében például bemutattam valamennyi tájegység és altájegység kosztümjeit, s mellettük az egyes viseletdarabokat is történeti fejlődésükben. Kollégáim, akik felváltottak a munkában, akik számos helyi időszakos és külföldi tematikus kiállítást rendeztek, egyelőre nem kívánnak változtatni az alapkiállításon, mint ahogy a nyilvántartási rendszert is megőrizték. Kísérletek folynak a számítástechnika alkalmazására az információk rögzítésében. Egyelőre azonban abban egyetértenek, hogy az egykori elgondolás sokoldalúbb volt.

– A kiállítás rendszerébe miként kapcsolódtak be a kiegészítő elemek, mondhatni háttérelemek: korszerű nyilvántartás (kartotékrendszer), fotóarchívum, a ki nem állított néprajzi tárgyak raktározásának módja?

– Az anyagbegyűjtés, tudományos feldolgozás, a múzeumrendezés mellett élénken foglalkoztatott a muzeológiai munka. Az ismeretek regisztrálása, a tárgyak megőrzésének hosszú távon való biztosítása, filmtár, fotótéka megszervezése stb. Menet közben rájöttem, hogy ez irányban sem volt országosan elfogadott gyakorlat. Valamennyi nagy múzeum saját elgondolás után dolgozott. Ez feljogosított bennünket arra, hogy mi is egyéni utakon járjunk. Előnyt jelentett, hogy tiszta lappal indultunk, nem örököltünk elavult, idejétmúlt eszköztárat, így egy teljesen új, eredeti elgondolású kartotékrendszert dolgoztam ki, amit következetesen alkalmaztunk múzeumi tárgyra, dokumentációs filmekre, diákra, fotókra. A felbecsülhetetlen értékű kincsek begyűjtésével párhuzamosan sikerült kialakítani a kívülálló számára is áttekinthető, könnyen kezelhető dokumentációs hátteret. Miután megismertem a hazai nagy múzeumokat, lehetőségem adódott, hogy betekintést nyerjek előbb a szomszédos országok, majd a neves európai és amerikai múzeumok műhelytitkaiba. Mindenhonnan lehetett tanulni, még a hibákból is. Visszaemlékszem, milyen megdöbbenést váltott ki belőlem egy néprajzi múzeumban szerzett élmény. Kértem, mutassanak be egy férfiruhát. Erre egy makulátlan fehér gyolcslepedőben behoztak egy népi inget, egy nadrágot, tüszőt, tarsolyt, kalapot, csizmát stb. Mikor csodálkozásomat fejeztem ki azon, hogy együtt tárolják a csizmát a kalappal és egyebekkel, azt válaszolták, ha azt külön helyeznék el, soha többé nem tudnák az eredeti kosztümöt összeállítani. Akkor fogant meg bennem, hogyan fogom én ezt a kérdést megoldani. És megoldottam. A kosztüm legjellegzetesebb darabjának, az ingnek a kartotéklapjára (adattárlapjára) ráírjuk a ruha tartozékainak a nyilvántartási számát. Viszont azok lapján már rajta van a raktározási helyük. Így néhány, talán öt perc alatt össze lehet állítani a teljes öltözetet, visszavezetve a begyűjtés helyéhez, idejéhez. Azóta ezt a módszert számos múzeumban alkalmazzák. A raktárak megszervezése hasonló művelet volt, mint magának az alapkiállításnak a rendezése. A munkaközösség segítségével felmértük nemcsak a készletet, hanem azt is, hogy perspektivikusan miként fog növekedni. Átlagban ezer tárgyat gyűjtöttünk be egy év folyamán. Az egyes tárgyak arányában határoztuk meg a nekik megfelelő tárolószekrényt, így biztosítva a maximális kihasználhatóságot. A tárgyak elhelyezése földrajzi fekvésük és tematikai helyük viszonyában történt, ami jó áttekinthetőséget biztosított, figyelmeztetett, melyik vidéken, milyen témakörben vannak még tennivalóink. Egy évvel az alapkiállítás megnyitása után elkészült a biztos háttérelem, a korszerű raktározás és nyilvántartás. Egyedüliek voltunk. Muzeográfusok számára országosan rendezett továbbképző tanfolyamokon a váradi néprajzi osztályt modellként kezelték, s a helyszínen be is mutatták.

– Ma mit csinálna másképp Mózes Teréz?

– Ajándéka volt a sorsnak, hogy megrendezhettem a kiállítást. Ilyen alkalom egyszer adódik. S amikor megnyílt a tárlat, úgy éreztem, most már semmin sem kívánok változtatni. És úgy érzem ma is. De most, hogy felvetette a kérdést, mégis az a válaszom: visszaállítanám eredeti formájába az utolsó termet, aminek időközben más rendeltetést adtak. Ez a változtatás sok évvel ezelőtt történt, a múzeum centenáriumi ünnepségének alkalmával, még abban az időben, amikor merészség volt ikonokat és általában vallásra utaló tárgyakat bemutatni. Az eredeti kiállításon ebben a teremben a nép hitvilágának, szokásainak tárgyi megnyilvánulásai: színes, tüzes fényű ikonok, távolban elhunytak emlékére állított faragott, színesre festett sírjelek kerültek bemutatásra. Itt helyeztük el a hímes tojás kollekciót. Merem állítani, hogy a kiállítás legszebb terme volt, méltó befejezése a múzeumlátogatásnak. Még akkor, többször próbáltak rábeszélni (eredménytelenül), hogy változtassam meg a terem jellegét, míg végül a centenáriumi ünnepségek alkalmával utasítást kaptam, hogy protokolláris célokra ideiglenesen ürítsem ki a termet. Ezt követően, már nem állíthattam vissza a régi anyagot. A továbbiakban időszakos kiállításokra használták a helyiséget. Majd nagy volumenű néprajzi tárgyak: szőlő- és olajprés, borona, házkapuzat stb. elhelyezésére. A tárgyak önmagukban értékesek, de idegenek az addig látottaktól, az alapkiállítással nincs kapcsolatuk.

Fábián Imre

Dumas hallhatatlan Három testőrében a rendkívül lovagias emberek állnak a gyönyörű királyné mellé, visszaszerzik az ellopott nyakláncot, utolsó csepp vérükig védelmezve a félrevezetett, szegény XIII. Lajost, vagyis az államhatalmat. Hogy az alábbi történetben nem fog szerepelni bajvívás (hátba döfés annál inkább!) és kalandos ékszerlopás, azt nézze el nekem az olvasó, hiszen rendhagyó (rendhagyó?) történetről van szó; de hogy valami köze legyen az említett remekműhöz, az államhatalom (?) védelme annál inkább megjelenik majd.

Történt az Úr 2000. évének őszén, hogy egy tanárembernek felbontották a munkaszerződését, azaz kicsöppent az utcára. Meglehetősen banális sztori, nemde? Hiszen százszámra történik ilyesmi az egész országban, spongyát rá, szóra sem lenne érdemes...

Ám ha az illető nevét is felfedjük, meglehetősen furcsának, sőt rendhagyónak fog tűnni a leányzó fekvése. Az ügy szenvedő alanyát ugyanis nem hívják másként, mint Katona Ádámnak, akit kisiskolás diákjai valaha maguk között Kódex tanár úrként emlegettek (becéztek inkább, mint csúfoltak), és aki egészen a fentebb említett időpontig a székelyudvarhelyi Tanítóképző Főiskolán magyar irodalomtörténetet és gyermekirodalmat adott elő. Helyettes tanárként persze, akárcsak kollégái, ugyanis az akkortájt induló intézményben valamennyiüknek csak egyik évről a másikra újították meg főiskolai tanári mandátumukat. Hogy még teljesebb legyen a kép, elárulom, hogy maga az udvarhelyi főiskola a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem fennhatósága alá tartozik, mely egyetemnek jelenlegi rektora az a dr. doc. Andrei Marga professzor, ki nemrégiben még tanügyminiszterként fungált.

Bálint Mihály, egy személyben a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképző Középiskola és Tanítóképző Főiskola igazgatója jelentést írt a BBTE vezetőségéhez arról, hogy az egyetem az ő főiskolájára egy olyan renitenskedő irodalomtörténészt nevezett ki, aki – szerte e hazában ismeretes módon – nem átall immár egy évtizede a Bukarestben székelő pártunk és kormányunk, az RMDSZ ellen morgolódni: folytonosan valami autonómiát követel, igazságtalanul elítélt oroszhegyi, zetelaki, kézdivásárhelyi atyafiakat akar kiszedni a dutyiból, alanyi jogon kettős állampolgárságot kíván minden romániai magyarnak, nem átallja ország-világ előtt kritizálni sokoldalúan fejletlen oktatási rendszerünket, sőt még holmi hatalomhű labancokról is szövegelget néhanapján – szóval még kimondani is szörnyű...

Márpedig ha egy ilyen "szélsőséges" egyén oktatja jövendő tanítóinkat, mi lesz ifjúságunk erkölcseivel? Még rágondolni is rossz!

Nos, a székelyudvarhelyi főiskola igazgatója összetanakoda két tanár kollégájával, persze mindkettő sokat tapasztalt, érett férfiú vala, s arra az elgondolásra juta, miután meghallgatott egy rejtelmes sugallatot a BBTE valamelyik intézményvezetésben fölötte gyakorlott kolozsvári hivatalnokától, hogy a legegyszerűbb bemártani Kódex tanár urat az egyetem rektoránál, mert akkor a Nagyfőnök összevonja szemöldökét, és lészen haddelhadd meg tisztulás mindennemű "szélsőségtől" jeles intézményünkben.

Sokrétű elfoglaltsága mellett, hogy nehogy nyelvi hiba tarkítsa a románul készülő beadványt, Bálint Mihály direktor személyesen magára vállalta ennek elkészítését, majd megkísérelte opusát aláíratni az udvarhelyi főiskola tanáraival, Katona Ádám kollégáival. Mivel még nincs kellő fegyelem a főiskolán, az aláírásra fölkért tanárkollégák (többségük éretlen tacskó igazgatójukhoz képest) visszautasították a cinkosságot.

Itt lép be a képbe a második testőr, név szerint dr. Vofkori László, aki történetünk idején az udvarhelyi Tanítóképző Középiskola tanára vala, és nem a főiskoláé. Még tudni illik róla, hogy fegyelmezett férfiúként – Bálint direktorral egy nézeten lévén – vállalta a főiskolára került hallgatók gondjainak, bajainak orvoslását mint... "osztályfőnök". Noha ez a pedagógusi funkció mindeddig ismeretlen vala a hazai és külföldi felsőoktatásban. De hát bizonyos helyzetekben "fölötte találékony a székely"! Tekintettel a törvényi szabályozásra, Vofkori tanár úr fizetség nélkül volt kénytelen vállalni a nem létező "osztályfőnöki" hivatást, az ifjúság erkölcsét nemesítendő. És tette azt teljes svunggal! Ám gyorsan leszögezem: ő sem óhajtotta aláírni a Bálint Mihály igazgató által kifogástalan helyesírással megfogalmazott feliratot, mi több, azt maga az értelmi szerző sem kívánta szignálni. Senki!

Személy szerint nem tartom bajvívói feladatvállalóhoz méltónak azt, hogy valaki a kollégája ellen beadványokat fogalmaz (gyakorlatilag hátba döfi), azt meg pláne nem, ha névtelenül teszi. De ez még mind semmi. Ugyanis dr. Vofkori csakhamar aláírásokat gyűjtött az osztályfőnöki fennhatósága alá rendelt főiskolásoktól – egy üres papírlapra...

A dolgok logikáját követve ezután a botcsinálta osztályfőnök meg az ugyancsak fölötte találékony főiskolai direktor a jelentést ügyesen összepászították a diákaláírásokat tartalmazó papírlappal.

Időközben Katona Ádám havonta kérte igazgatóját, hogy bár egyetlen egy munkaülést tartsanak, mert a felvételi vizsga nélkül útjára indított 47 tanítójelölt főiskolai hallgató okítására nem voltak éppenséggel optimálisak a körülmények a székely anyaváros főiskoláján, mondhatnánk nem ment teljesen zökkenőmentesen a magyar irodalom és gyermekirodalom titkainak elsajátítása. Amit utóbb, sajnos, az év végi szigorlat és pótszigorlat "eredményei" igazoltak. Kódex tanár úr azonban egyetlen egy munkaülésre sem kapott meghívást a teljes tanév folyamán. (Ha ugyan egyáltalán voltak efféle megbeszélések a székelyudvarhelyi Tanítóképző Főiskolán az 1999/2000. tanévben.)

Persze közben a szigoráról ismert Kódex tanár úr tette a dolgát: kötelezte diákjait Kölcsey Himnuszának és Vörösmarty Szózatának megtanulására, október 23-án a maga költségén sokszorosította számukra Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című poémáját, sőt mindenféle műfajú magyar szemináriumi dolgozatok íratásával is gyötörte őket. (Bár a följelentések műfaja nem szerepelt a választható témák között.)

Bálint Mihály igazgató sem tétlenkedett. Maga mellé véve egy talpraesett diákleányzót, fáradságot és költséget nem kímélve kettesben vitték föl a kincses város egyetemére a beadványt – a leleményesen hozzá pászított diákaláírásokkal. Balszerencséjére a magyar nyelvű egyetemi oktatásért akkor felelős rektorhelyettes, Kása Zoltán professzor irodájába kopogtatott be, aki a direktori művet szerzőstől, diákostól azon nyomban hazairányította a kies Udvarhelyszék fővárosába. De úgy, hogy közben a direktori mű keresetlen szavú műfaji minősítése is elhangzott, miszerint az vetekszik egy szekuritátés besúgói jelentéssel.

Hozzátartozik az ügy pikantériájához, hogy Bálint Mihály ezután is rendíthetetlen következetességgel igyekezett hasznosítani a bizonyosan fáradságosan alkotott művét. Ugyanis legalább még egyszer fölzarándokolt vele a kincses városba, és a multikulturalitás jegyében megkereste az egyetem egyik román vezetőjét, aki fogékony lévén az efféle akciókra, a testvériség szellemében (hiszen magyarok kérték rá, nemde?) hajlandó volt a sokat utaztatott feljelentést aláírásostól továbbítani a rektorminiszter kezeibe.

Az olvasó gondolom már türelmetlenül kérdezi magában, hogy vajon mi a csudát tartalmazhat az a fránya opus/eposz? Egyelőre azonban még homály fedi a teljes szövegét, mert Marga rektor – Néda Árpád prorektor szavával szólva – "jegelni tette el", ami ebben a kánikulában fölötte bölcs cselekedet. De annyi kiszivárgott, hogy egyéb pajkosságok mellett az is szerepel benne, hogy Katona Ádám helyettes főiskolai tanár egy "irredenta magyar".

Nos, ettől a minősítéstől az érintett – aki ország-világ előtt hirdeti, hogy szerinte időszerűtlen a magyar irredentizmus minálunk – nem lepődött meg túlságosan, bár egyáltalán nem politizált a tanóráin, csupán tanítani és nevelni szeretett volna.

Egyébként az "irredenta magyar" minősítés egy másik, a lelki élet titkait vizsgáló udvarhelyi iskolaigazgató 1961 tavaszán kelt írásos feljelentésében már Kódex tanár úr neve mellé került. Úgy látszik, Udvarhelyen sincs új a nap alatt!

Ismeretes továbbá, hogy Katonát 1989 decembere óta efféle irredentizmussal vádolni valóságos rituálévá vált a román sajtóban. Mi több, anyaországunk legolvasottabb napilapjában már évekkel ezelőtt meg-megjelent ez a megbélyegzés Tőkés Lászlóra és híveire értve, főként a minden rendszert túlélő és megmagyarázni képes Aczél Endre tollából.

Nos, Bálint Mihály igazgató fölötte sokoldalúan tájékozott, nagy olvasottságú személyiségnek bizonyult...

Viszont az érintett Katona Ádám kíváncsi lett a rektor által "jegelt" feljelentés többi állítására is, melyek, ha effélék, bizony egyenként kimerítik a becsületsértés és/vagy rágalmazás kritériumait. A volt főiskolai tanárnak sikerült végre elérnie, hogy 2001. február 15-én a székelyudvarhelyi Tanítóképző Főiskola épületében részt vehetett egy munkaülésen, melyen az intézet tanárain kívül megjelent a BBTE rektorátusának képviseletében Néda professzor is, és megbeszélésre kerültek a felsorolt tények, sőt gondosan jegyzőkönyvbe is lettek foglalva. Azonban a corpus delicti, Bálint Mihály opusa mégsem került Kódex tanár úr szeme elé, aki május 5-én hiába kérte írásban ezt az igazgatótól, máig még csak választ sem kapott a főiskola titkárságán 2001/28. sorszámmal iktatott kérvényére.

Ezután magához dr. doc. Andrei Marga rektorhoz fordult kérelmével Katona Ádám. Amaz visszaírta, hogy "természetes személy" (azaz közönséges halandó) csak a magasságos egyetem fenséges szenátusa nagybecsű kollégiumának jóváhagyásával olvashatna bele a róla szóló irodalmi művekbe. Ha ugyan úgy dönt majd valaha ez a nemes testület...

Ezek szerint viszont jogi személy efféle szenátusi döntés nélkül is hozzájuthat a jeles irodalomkutató Katona Ádám oldalát furdaló minősítéseket tartalmazó udvarhelyi irományhoz. Jó lenne tudni, válaszában mely jogi személyre, mely intézményre célzott a rektor. Netán az RMDSZ-re?

Aztán a székely anyaváros polgármesteri hivatala átiratban kereste meg a február 15-ei munkaülés jegyzőkönyvének másolatának átadása végett a ma is Bálint Mihály igazgatta főiskolát. Nagytól tanul a kicsi, mondhatnók: a feljelentést a rektor, a jegyzőkönyvet a direktor "tette jégre"... Erre a város polgármestere, aki egyébként a BBTE szenátusának is tagja, ez utóbbi testülethez fordult a jegyzőkönyvmásolat megszerzése céljából, az érdekelt Katona Ádám pedig ugyanezért a székelyudvarhelyi bírósághoz.

No de – kíváncsiskodhatna az emberfia – valaki csak került ama "bizalmi posztra", ahonnan a "két testőr" ilyen leleményesen kifúrta Kódex tanár urat! Hiszen valakinek csak kell tanítania a magyar kultúra titkaira a nemzet eljövendő székelyföldi napszámosait! Került is tanár, nem volt ez gond. Ámde a "véglegesen kinevezett főiskolai adjunktus" Antal Sándor (a harmadik testőr) a tavaly nyáron olyan "dosszié-versenyvizsga" alapján került a magyar irodalomtörténet és gyermekirodalom katedrára, amely vizsga – kapaszkodjanak meg – nem volt meghirdetve a főiskolán! Kinevezése tehát törvénytelenségen alapszik.

Az már csak hab a tortán, hogy a rektor válaszában azt közölte Katona Ádámmal, hogy fénymásolatban küldi a bizonyítékot: a "dosszié-versenyvizsga" törvényesen volt meghirdetve. Hogy a válasz mellett nem volt semmilyen másolat, azon gondolom, már senki nem csodálkozik...

A fentiek ismeretében keresgélni kezdtem különböző lexikonokban és hasonló kiadványokban Antal Sándor nevét, hadd lám, milyen szaktudományos publikáció alapján, milyen bokros érdemek birtokában lett életfogytiglan főiskolai adjunktus. Hát bizony ezen javakorabeli férfiú nevének a nyomára csupán az udvarhelyi telefonkönyvben bukkantam. Katona Ádám viszont nemcsak arról híres, hogy 1989 óta követeli az RMDSZ vezérkarának politikai átvilágítását, sőt újabban a gazdasági átvilágítását is, hanem letett a szakma asztalára egyet s mást, már az átkosban is – olvasom a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban, a Ki kicsodában s másutt, és látom a könyvtári katalóguscédulákon...

Nyilvánvaló, hogy fura demokráciánk győzelme után nem politikusként, nem közéleti emberként, hanem mint helyettes tanár, mint évtizedek óta több országban publikáló magyarságkutató és művelődéstörténész szeretett volna magyar tanítókat okítani, nevelni Udvarhelyen az enciklopédikus tudású Kódex tanár úr.

Van ennek a históriának egy fölötte furcsa vonatkozása. Ugyanis Andrei Marga egyik karját a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt, a másikat pedig az RMDSZ legfelső vezetői fogták, hogy biztonságosan beleülhessen a miniszteri bársonyszékbe, Katona Ádám pedig a kereszténynemzeti elkötelezettségű Erdélyi Magyar Kezdeményezés RMDSZ-platform vezetője. Vajon miért nem találkozik, találkozhat ez a két politikus-tudós az "eszmebarikádokon"? Vajon tényleg annyira áthidalhatatlan jelentéstartalmi szakadék van a román "crestin" meg a magyar "keresztény" között?

Összegezzük a leírtakat: becsületsértés/rágalmazás, "dosszié-versenyvizsga" (hogy miért jut eszembe emiatt a "dosszié" miatt unos-untalan egy titkosszolgálat neve?), mások háta mögé bújás, súlyosbítva a "jegelt" szöveg önkényes aláírattatásával, melynek tartalmáról az aláíróknak máig nincs tudomásuk, és melyet a bemártott fél máig nem láthatott – valóban rendhagyó háromtestőr-történet, nemde? Van itt minden. Lehet, hogy utóbb a király s a királyné is színre lép? Ugyan, ki láthat a jövőbe?

Ami viszont látható: amott egy emberéletnyi kiállás – emitt pedig hátba döfés. Balkánia testőreihez illő cselekedet...

Grausam Géza

Tánc és színház

Manapság már nem elég egy hivatásos néptáncosnak jól táncolnia, sokféle képességgel kell még rendelkeznie – ezt viszont sehol nem tanítják. Nekünk azonban váltanunk kellett, arra tartanunk, amerre a világ – vallják a sepsiszentgyörgyi HÁROMSZÉK TÁNCSZÍNHÁZ vezetői. Az elmúlt évad nehezen indult – sokan elmentek az együttestől –, ennek ellenére eredményesnek mondják. Előadásaik között találunk színházi produkciót, musicalt, rituális táncjátékot és hagyományos néptánc-összeállítást. Deák Gyula igazgatóval és Ivácsony László tánckarvezetővel beszélgettünk a megalakulásról, útkeresésről, a 2000–2001-es évadról, pénzügyi és utánpótlási gondokról.

– Mit is fed a Háromszék Táncszínház név?

D. Gy.: 1990 májusában alakult meg a Háromszék Állami Népi Együttes – tulajdonképpen csak ’89 után jöhetett szóba hivatásos együttes alapítása. Sepsiszentgyörgyön a Stúdió Amatőr Néptáncegyüttes működött, no és a Vadrózsák, ami hivatásos népzene együttes volt, két pár táncossal. A rendszerváltást követően adódott arra lehetőség, hogy profi együttest alakítsunk, meghirdettük az állásokat. A versenyvizsgára jobbára a Stúdió-táncegyüttes tagjai jelentkeztek, de jöttek Kézdivásárhelyről, Székelykeresztúrról, és az évek során Nagyváradtól Brassóig mindenhonnan érkeztek az együtteshez.

– Ön hogy került az együtteshez?

D. Gy.: Én a kézdivásárhelyi Csavargyár amatőr együttesét vezettem, amikor felkértek Könczei Árpáddal együtt, hogy szervezzük meg a Háromszéket. Rá a művészeti vezetés hárult, rám az adminisztráció. Eleinte a Kovászna Megyei Művelődési Felügyelőséghez tartoztunk, majd a Megyei Tanácshoz, végül a városi önkormányzaté lettünk. S ha már nem az állam tart el, úgy döntöttünk, hogy megváltoztatjuk a nevünket, így lett Háromszék Táncszínház. Ugyanis nem csupán néptánccal foglalkozunk ma már, nyitottunk az egyéb műfajok felé is. Ez a nyitás folyamatos – úgy érezzük, minél szélesebb skálán mozognak a produkciók, annál jobban ki tudjuk elégíteni a közönség igényeit: a Vérnász színházi produkció, a Lúdas Matyi mesemusical, a Bakkhosz rituális táncjáték. Ezt a sokszínűséget szeretnénk továbbra is fenntartani.

– Hogyan fogadta ezt a váltást a főhatóság, a város vezetése?

D. Gy.: Soha nem voltak támadások fenntartóink részéről, s én ennek nagyon örülök. Annak idején meg is fogalmaztuk: hagyjanak minket dolgozni. Úgy érzem, elfogadják azt az utat, amin elindultunk, megelégedettségüknek többször is hangot adtak.

– Milyen volt az elmúlt évad? Tavaly ősszel sokan elmentek az együttestől…

D. Gy.: Minden évben mennek-jönnek emberek, a legutóbbi átigazolás azonban érvágásként hatott, mert nyilván a legjobbak mennek el, nagy a vonzereje Budapestnek. Az elején aggódtunk, féltettük az egész évadtervet, de kiderült, hogy végül nagyon gazdag "termést" sikerült összehozni. Majdnem 75 előadásunk volt, ami nekünk nagyon nagy szám. A Vérnászt nem ebben az évadban mutattuk be, de nagyon fontos fellépéseink voltak vele az idén. Lényeges állomás volt műfajilag, ez egy kimondott színházi előadás, színházi rendezővel és négy színésszel dolgoztunk. A táncosok jelenléte nagyon fontos a színpadon, mert nem szövegcentrikus a produkció, inkább a mozgás a mérvadó, így képez egységet az előadás. Nagyon fontos fesztiválokon vettünk részt vele, Gyergyóban a Figura 10. születésnapján, a besztercei Artfesten is szerepeltünk, Kolozsvárra a Francia Kulturális Intézet meghívására mentünk, de ott voltunk a Szebeni Nemzetközi Színházi Fesztiválon is. Magyarországon is felléptünk, mégpedig a Thália Színházban.

I. L.: A Vérnász kapcsán inkább a bevezető jelentett sokat, eleve a színészekkel dolgoztunk együtt, tréningek folytak több héten keresztül. Tulajdonképpen nagyon keveset vagyunk a színpadon az előadásban ahhoz képest, hogy mekkora munka folyt a háttérben. Az embereink magabiztosabban, rutinosabban tudnak más előadásokban fellépni ezek után, másképpen fogják fel a színpadi jelenlétet. Ma már többnyire le kell mondani a népi táncok sima reprodukálásáról, meg kell tölteni történéssel, színpadi jelenléttel a produkciót, és akkor maradandó lesz. Ehhez segített hozzá sokban a dramatikus tréning, amit a Vérnász kapcsán végigcsináltunk.

– Az első bemutató tavaly a Lúdas Matyi volt...

D. Gy.: Már másfél éve tervezgettük, hogy elhozzuk Szentgyörgyre, ez a budapesti Honvéd-együttes előadása, valószínűleg sosem jutott volna el Erdélybe. Fontos, hogy lássák az itteni gyerekek is. Az eredeti társulattal – tehát amíg még nem ment el a hét legjobb táncosunk – is rettegtünk, hogyan lesz ebből előadás. De nekivágtunk, összehoztuk. Maga az alkotó, Novák tata nagyon meg volt elégedve, ígérte, elviszi az előadást Budapestre, pedig ott van a Honvéd. De ő azt mondta: "Ti most jobban csináljátok, mint ők". Ennél több nem kell.

I. L.: 35 előadásunk volt eddig és még lesz, szerintem minden gyereknek meg kell néznie a Lúdas Matyit.

– Az évad végére született meg a Bakkhosz testamentuma.

D. Gy.: Négy előadásunk volt belőle eddig, a terve már több mint egy éve megszületett, erre is pályáztunk pénzt, Béres László rendezte, Cãlin Orza koreografálta.

I. L.: A Bakkhosz testamentuma az első feljegyzett román iskoladráma, ennek az alapötletét dolgoztuk át a görög mitológia Bakkhosz figurájával. Tehát egy ortodox dráma görög mitológiával összefűzve, ennek megfelelően két szálon fut a cselekmény. Ami érdekes és jó, hogy teljesen műhelymunka ez az előadás, a rendező és koreográfus csak a szálat tartotta, amit mindenki saját ötleteivel gazdagított. Ez volt az első ilyen jellegű munka, kissé meg is izzasztotta a társaságot.

– Mit várnak el ma egy táncostól – beszélgetésünkkor folynak a versenyvizsgák –, ebben is szemléletváltás tapasztalható?

I. L.: Egy kevéssel talán többet kérünk, mint évekkel ezelőtt, de nálunk senkinek sincs színiiskolája. Erre, amit mi csinálunk, nincs képzés. Mi a képességeket nézzük, jó, ha van balett-tapasztalata, megfelelő fizikai kondíciója a pályázónak, ha rugalmas, hajlékony, ha van ritmusérzéke, de ezeket eddig is néztük. Azért örülnénk, ha valaki színészként jönne hozzánk, mert – és tulajdonképpen ezért dolgozunk mi együtt a színházzal – a szövegmondó, deklamáló prózai színház idejét múlta, ma már az ének, a tánc, a látvány az előadások egyre fontosabb elemei. Egy jövőbeli tervünk, hogy erős utánpótlási csapatot neveljünk a háttérben, eddig is indítottunk tanfolyamot, de most kimondottan csak az lesz a célja, hogy olyanokkal foglalkozzunk, akik évek múlva hozzánk jönnének táncosként. Épp ezért ez ingyenes tanfolyam lesz, aki csak magának szeretne táncolni, menjen táborba, táncházba.

– Anyagilag hogy áll a társulat?

D. Gy.: Az önkormányzati finanszírozás mellé muszáj támogatásért folyamodnunk, pályázgatunk, ez az életünkben egyre fontosabbá válik, csak az a baj, hogy beruházásokra, fejlesztésre nem igazán lehet így pénzt szerezni, de minden előadásunkat pályázati támogatásból hoztuk létre. Két éve van olyan költségvetésünk, ami a túlélést biztosítja. Beruházásra csak ígéreteket kaptunk, ez azért gond, mert idővel minden elkopik, egyszer csak azt vesszük észre, hogy lerongyolódtunk. Az elmúlt 11 év alatt az első 8–9 évben sikerült egy felfelé ívelő pályán haladnunk, ami a fejlesztést illeti, az utóbbi években stagnáltunk, és a felszereléssel egy-két éven belül gond lesz.

– A székhely sem megfelelő? A Szakszervezetek Művelődési Házáról van szó...

D. Gy.: Magasak a használati díjak, terembérek. Ha már művelődési ház a neve ennek az intézménynek, akkor legalább annyira támogassák a kultúrát, hogy ne kérjenek túl sokat. Ha például a színpadot akarjuk használni, azért is külön fizetünk – holott nem jó a kiképzése, felszereltsége, télen nem fűtik rendesen stb. –, emiatt csak nagyon ritkán vesszük igénybe, inkább a színházba visszük az előadásokat. Magának az épületnek olyan a miliője, hogy ha lehet, menekülünk innen. Megengedhetetlen, hogy – noha 40 alkalmazottja van az együttesnek – nincs kulcsunk a hátsó bejárathoz. Már rég kellett volna egy olyan törvényt hozni, hogy az ilyen jellegű épületek a városhoz kerüljenek át a szakszervezetektől. Nem értjük, miért ragaszkodnak egy művelődési házhoz, ami amúgy sem hoz nyereséget.

– Az előadások mellett önök évente megszervezik a Táncháztalálkozót és a Komandói Cigányfolklórtábort.

D. Gy.: A Táncháztalálkozó – éppen a XIII. kiadását szervezzük – olyan rendezvény, amelyre adatközlő táncosokat és zenészeket hívunk meg, gyűjtést végzünk, és ha már itt vannak, fellépnek egy esti gálaműsoron. Most már két éve az egyik nap a gyerekeké, külön foglalkozunk velük, ennek is nagy sikere van. A komandói tánctábort harmadszor szerveztük idén nyáron, kezdte kinőni magát, ezúttal is beteltek a helyek, pedig itthon nem is hirdettük. Nem az a cél, hogy 300– 400 fősre növesszük, inkább 80– 100 embernek szervezzük, mert így jobban lehet a részvevőkkel foglalkozni. Jó visszajelzéseket kaptunk, minden este tábortűz van, tánc, ének, finom az étel, gyönyörű a hely.

– Mi a következő évad programja?

I. L.: Az Udvarhelyi Táncműhellyel közösen lesz egy Székely sorsképek című előadásunk, amelyet László Csaba rendez. Ennek a bemutatója a Második Táncfórumon lesz, október végén. Szentgyörgyön november elején a Táncháztalálkozón adjuk elő. Kevés előadást tervezünk, mert nehéz a két csapat programját egyeztetni. Novák Ferenccel ebben az évadban is fogunk dolgozni, a Forrószegiek című előadást a Honvédnak már megrendezte, ezt újítja fel velünk. Ez egy széki Rómeó és Júlia-dráma, amely igaz történeten alapszik. Erre is hosszú évek óta készülünk. Tamási Áron Énekes madarát Bocsárdi László rendezésében a színházzal közösen tervezzük.

Turoczki Emese

Új Kodályunk van! – súgta a fülembe egy mellettem ülő ismeretlen úr a tarcali zsinagógában. A karzat padlóján ültünk jobb híján, az apró zsinagóga lent is, fent is tele volt hangverseny-látogatókkal. Az előadott dallamok régvolt időket idéztek, furcsák voltak, ismeretlenek, mégis ismerősek: a keleties énekek helyenként magyar verbunkosra, pentaton népdalokra emlékeztettek; jajgattak, ujjongtak, tengernyi panaszt s mindössze maroknyi örömet küldtek – úgy, ahogy azt egy rég tovatűnt világ emberei megélték. Nyomukban egy elfeledett múlt kelt életre: a századelő Máramarosszigetének zsidó világa. (Haszid = a 18. században kialakult misztikus és az érzelmi elemekre építő zsidó vallási irányzat híve.)

Elöljáróban hallhattuk, hogyan maradt ez a dallamkincs az utókorra: Eisikovits Miksa kolozsvári zeneszerző 1938–39-ben Szigetre ment gyűjteni. Amikor a rabbit felkereste, az bizalmatlanul fogadta: vizsgálgatta, minek ennek a fiatalembernek az ének. Vajon hithű zsidó-e, megtartja-e a törvényt, megszenteli-e az ünnepeket, imádkozik-e imaszíjjal? Aztán hosszas tétovázás után, mikor a fiatal zeneszerző és folklórgyűjtő már-már lemondott szándékáról, hogy feljegyezze és megörökítse e dallamkincset, a rabbi egyszer csak énekelni kezdett.

Eisikovits gyűjtőútja után mintegy negyven évvel jelent meg egy húszdalos füzet zongorakísérettel feldolgozva, mely A mártírok dalai címet kapta, emlékezésül. Máramarossziget zsidó lakosságából ugyanis nagyon kevesen élték túl a holokausztot. A zongoraszólók is ugyanebből a dallamkincsből merítenek, rokonságot mutatva a bartóki, kodályi eszménnyel.

A Zempléni Művészeti Napok keretében Fekete László, a budapesti Dohány utcai zsinagóga főkántora szólaltatta meg e különleges dallamkincset, egy ugyancsak kihalóban lévő nyelven, jiddisül. A jiddis, a zsidó kereskedők nyelve a középfelnémet (Mittelhochdeutsch) és a héber keverékéből jött létre, s a germán nyelvcsaládhoz sorolják. Ma már jobbára csak a volt Szovjetunióból Izraelbe emigrált zsidók beszélik.

Egyébiránt a zempléni Tarcal zsinagógáját egy magyar vállalkozó felújította, nyaranta külföldi vendégek laknak benne, s az épület nem csupán hangversenyeknek, hanem időszakos kiállításoknak is helyt ad.

Balázs Ildikó

Jörg W. Rademacher Oscar Wilde című könyve az MKK Portré sorozat egyik tagja. A híres, majd hírhedt angol-ír dandy és költő angolul és franciául alkotott. Volt családapa és tartott férfi szeretőt, rajongott a reformokért és lázadó volt egész életében. Protestánsként élt – katolikus hitűként hunyt el. Irodalmi karrierjének színhelye London. A romantikusok költője volt, de a modernek előfutára lett. Élettörténete ma is lebilincselő olvasmány, a gazdagon illusztrált, 160 oldalas kötet kartonálva kapható.

Nemrég többször elhangzott a rádióban-tévében, olvashattuk az újságokban: a romániai elítéltek életkörülményei rosszak. Nincs elegendő hely a börtönökben, az államnak havonta 1,3–1,5 millió lejébe kerül minden egyes bűnöző eltartása. S hogy nemsokára egy részüket szabadlábra engedik helyszűke miatt s talán-talán még a nevelésük érdekében is (kutyából lesz szalonna?). Az utolsó években még olyasmiket is hallhattunk, hogy a börtönök el vannak látva tévével, rádióval, hűtőszekrényekkel stb. Istenem, ők is emberek... Viszont ismerek olyan törvényszegőket, hogy ne mondjak gazembereket, akik el lettek ítélve 2–4 évre, s ahogy kiszabadultak a börtönből, nem fértek a bőrükben. Vagy talán a börtön csábította vissza őket, ahol nem kell fizetni házbért, ételt, vizet, fűtést, orvosi ellátást stb.? Szabadon élnek 1–2 hétig vagy esetleg hónapig, s máris olyan törvényellenes tetteket követnek el, amiért ismét 2–4 évre ítélik őket. Az ilyenek, úgy gondolom, szándékosan bűnöznek, hogy visszajussanak a gondtalan börtönéletbe, ahol biztosítva vannak az életfeltételek, a "köszönöm, jól vagyok".

Ilyenkor nem tudok nem gondolni a kisnyugdíjasok sorsára, akik 30–50 évet ledolgoztak tisztességesen, jövedelmet hoztak az állam kasszájába, és öregségükre arra kényszerülnek, hogy az egymillió lej körüli havi nyugdíjukból tengődjenek egyik napról a másikra, fedezzék a közköltségeket, orvosságokat, egészségügyi ellátást stb., és még meg is kell élniük. De honnan, miből éljen meg az a nyomorult, szegény, tehetetlen, beteges nyugdíjas, amikor az állam többet áldoz még a rabokra, a bebörtönzött gazemberekre is, mint a nyugdíjasokra? Hát mi a különbség a kis jövedelmű nyugdíjasok és a bebörtönzött gazemberek sorsa között? Az egyik szabadon van, sokan közülük az ágyhoz kötve, betegen, s tengődnek egyik napról a másikra, majdnem a semmiből, a másik el van ítélve gazemberségért, börtönben van, s az állam, pontosabban az adófizető fedezi neki a másfél millió lejes eltartási költséget, miközben élvezi az életét a tévé előtt. S amint halljuk, most még majd szabadon is engedik őket, lehetőséget adva nekik újabb gazemberségeket elkövetni. Ez nem fér az agyamba sehogy sem, bár nem vonom kétségbe, hogy ők is emberek. De hogy milyen félék, azt a nép, a törvénytisztelők elsöprő többsége érzi a saját bőrén. Azt is mondhatják rólam, hogy intoleráns vagy agyalágyult vagyok, de akkor sem tudom megérteni ezt a nagyfokú engedékenységet.

Mészáros István
Marosvásárhely

Lasszóval fogtak bennünket, mint prérin a vadlovat. Hónapokig próbáltak betörni, nem sok sikerrel. Gyöngéd jóindulattal megkérdezték, ki hol akarja szolgálni a hazát? Bihart, Aradot, Temest jelöltem meg. Aztán ellenkező irányba, a legtávolabbra raktak. Megértettük a hatalom szavát: nekünk nem lehet szavunk. Én Dobrudzsába kerültem, se posta, se vasútállomás. Száztíz tisztből háromnak volt érettségije. Az alvezér nehezen tudott olvasni, így egy közlegénynek adta a Szikrát (Scînteia c. központi pártlapot – szerk. megj.), hogy olvassa fel, miként terjed a fény hazánkban, és hogyan kúszik az ország a jólét magasabb bércei felé.

Messze a várostól, Figaró híján a helyi borbélyért küldtem, ritkítsa szőrzetemet. Meg is érkezett. Nagy, sovány, füstösképű gyerek. Lepedőt kanyarított a nyakam köré, és csetkelni kezdte üstökömet. Nem valami gyorsan csattogott az olló, de hullt a gyapjú, s mit bántam én a stílusát! Mígnem egyszer csak betoppan egy őrnagy, a parancsnok-helyettes. "Mi a fene, doktor, miért hagyod, hogy ez a fattyú csúfot űzzön belőled? Add csak ide azt az ollót!" Mintha motort szereltek volna bele, úgy csattogott. A fiú csak bámult, én is csak ámultam. És milyen hamar készen lett vele! "Ezért fizetsz egy rumot, doki!" Leereszkedően tegezve nyújtotta be a számlát, és elindultunk a tiszti étkezdébe kiegyenlíteni.

Visszafelé megkérdeztem a szanitécet: "Te, Birta, honnan tud ez az őrnagy ilyen jól nyírni?" "Civilben borbély volt Szörénytoronyban, és még nem felejtette el a szakmáját" – jött a válasz. "És miért nem érti a mi borbélyunk a szakmáját?" – okvetetlenkedtem. "Mert az bányász volt Lupényban, csak itt lett borbély két hete."

Ilyen naiv kérdéseim voltak még akkor, miközben arra gondoltam: jó helyre kerültem, itt mindenki mást csinál, mint amihez ért. őket azért vették a hadseregbe, hogy parancsoljanak, engem meg azért, hogy legyen ki végrehajtsa a parancsukat.

Porcsalmi Sándor
Nagyvárad

A Romániai Magyar Szavazók Alapítványának (kb. 1 millió tagból álló) Kuratóriuma már most emlékezteti Önöket arra, hogy 2004-ben parlamenti és helyhatósági választások lesznek!

Ha elmegyünk szavazni, akkor 2004-ben ismét értékes szenátusi és parlamenti helyeket osztunk ki boldog nyerteseink között!

A "szakmai gyakorlat" sem jelent hátrányt! A pályázaton részt vehetnek mindazok az eremdéesz-lovagok és reform-leventék is, akik úgy érzik, hogy érdekeink védelmében eleget köpdösték és rugdosták egymást, és már a politikai prostituálódást sem kívánják tovább élvezni, de: jegyezzék meg az RMSZ tanácsát:

Hogyan tovább? AHOGY ÍGÉRTÉK! Kivel? CSAKIS VELÜNK!

NE FELEDJE: A régi cégér egymagában már az előző választásokon sem garantálta a biztos sikert. Tegye magáévá pályázatunk módosított jelmondatát:

LEGYEN ÓVATOS! Pályázati felhívásunkat számos neolabanc vállalkozó hamisítja! Ilyen (és ezekhez hasonló) buzdításokkal találkozhatunk: "Hogyan tovább? Bátran lapulva!" Vagy – a frivolabbak közül –: "Kivel kössünk szövetséget? Akárkivel, aki megígéri, hogy kitarthatunk mellette!"

Akárhol látja a ? jelet, gondoljon a 2004-es választásokra!

A rendhagyó pályázati felhívás szövegét szerkesztette

Kencsán József
Temesvár

Hiába változnak az idők, benne mi, azaz a mi megítélésünk mit sem változik. Legföljebb a velünk "gazdálkodók" névtáblája.

Idősebbek jól emlékeznek a rettegett káderosztályra és annak mindenható fejére, a káderesre. Számára nem létezett jó vagy rossz szakember, dolgozó, pláne nem egyszerűen csak ember, hanem kizárólag jó vagy rossz káder. Mely jelzők – az akkori idők értelmében – közelről sem egyeztek a jó és rossz általánosan elfogadott jelentéstartalmával.

Változtak az idők, eltűntek a káderesek és a káderek, s egy pillanatig azt hittük, hogy az időkkel mi is változ(hat)unk. Dőreség volt: a káderekből lettek a humán erőforrás vízcseppjei, a káderesből pedig ennek fő-fő kitermelője. Divatszó, látni-hallani mindenfelé. És sokan hisznek benne, hisz olyan jó nyugatiasan cseng. Én mégis félek ettől az újmódi káderezéstől. Mert ugyanolyan személytelen, ugyanolyan gépies, és hiába a humán jelző, ugyanolyan embertelen.

Drukkolok az eltűnésének, és várom, hogy ne csupán emberszabásúnak, de minden jelző nélkül egyszerűen csak embernek érezhessem magamat.

Évtizedeken át a lógás legjobb álcája volt a nyitvatartási időben bezárt ajtóra kibiggyesztett Rögtön jövök! feliratú tábla. Nem ritkán még napok múlva is ott árválkodott. Nem számítottam rá, hogy a magánosított üzletekben is kísért e gyakorlat, de a napokban szembe találtam magamat vele. Tanácstalanul ácsorogtam: mennyi az a rögtön? Mikor mehetett el az eladó, és mikorra tér vissza? Nem bíbelődhettem a viszonyítatlan rögtön bonyolult matematikai-fizikai együtthatóinak a kiszámításával, mert úgy tűzött a fejemre a nap, hogy épp csak arra voltam képes, hogy felidézzem a relativitás képletét; holott kidolgozásakor Einstein nem a munkaidőben magánügyeket intézőkre gondolt. Én sem gondolok velük: elfelejtek minden hasonló üzletet, azt sem bánva, ha a rögtönjövök-cédulák miatt akár rögtön csődbe is mennek.

M. J.

Székelyudvarhelyen szeptember 22-én 11 órakor Tihadár Emléktúra elnevezéssel tömegszaladás indul a Szentimre utca külső végéből. A versenyzők a valamikor Udvarhelyhez tartozó, ma már nem létező falvak mentén teljesítik a 12 kilométeres távot. Érdeklődni és jelentkezni az Udvarhelyi Fiatal Fórum székhelyén, a Kossuth Lajos utca 20. szám alatt vagy a 066/21-33-71-es telefonszámon lehet.

Még lehet felvételizni a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumba. A 2001– 2002 tanévben a következő szakok indulnak: nappali tagozaton (1 éves képzés) újságírói, tördelőszerkesztői; levelező tagozaton (2 éves képzés) újságírói, egyházi újságírói, olvasószerkesztői-korrektori, fotóriporteri-operatőri. A tanrend a vonatkozó magyarországi és romániai szabványok figyelembevételével készült. Előadók a hazai magyar nyelvű sajtó, valamint a Magyar Rádió, Magyar Távirati Iroda, Duna TV, Népszabadság szerkesztői és a budapesti Bálint György Újságíró Akadémia tanárai. (A televíziós újságírást a hallgatók hetente stúdióban gyakorolhatják. Tantárgygazda Bimbó Szuhai Tibor, a nagyváradi TVS híradó-főszerkesztője. Az internetes újságírást Kelemen Attila, a Transindex főszerkesztője tanítja.) A képzés tandíjköteles, a felvételi vizsgát szeptember 29-én 11 órakor tartják az AESK székhelyén, Nagyváradon, a Kanonok sor (Sirul Canonicilor) 13 sz. alatt. Levelező tagozaton a jelentkezők többsége lakhelyének függvényében székelyföldi kihelyezett tagozat létrehozása lehetséges. Bővebb felvilágosítást a 059/41-99-24-es, 059/16-25-53-as, 091/22-02-62-es számokon, illetve az aesk@rdslink.ro e-mail címen kérhetnek az érdeklődők.

A Királyhágómelléki Református Egyházkerület idén is megrendezi az Erdőháti Napokat, ezúttal szeptember 22-én a dél-bihari Tamáshidán. Várják az országban és a nagyvilágban szétszóródott, valamint a szülőföldön élő erdőháti magyarokat, mindazokat, akik szívükön viselik elnéptelenedő falvaink sorsát. Az Árpád-kori Tamáshida, az 1540-es erdélyi országgyűlés színhelyének régi dicsőségére pusztulásra ítélt romtemploma és a történelmi köztudat emlékeztet ma már csupán. Az Erdőháti Napok célja mégis a megmaradás hirdetése és bizonyossá tétele. A rendezvénysorozat szombaton 10 órakor istentisztelettel kezdődik, igét hirdet Tőkés László. 12 órakor Király Károly közgazdász-politikus, majd 12.30-kor Beke György író tart előadást. 14 órakor az Árpád-kori templom romjainál Molnár János történész-lelkipásztor tart megemlékezést, 14.30-kor fórumra várják az érdeklődőket. 15.30-kor átadják az Árpád-díjakat, 16 órakor kopjafát avatnak. 16.30-kor Tőkés László ünnepi zárógondolatait osztja meg a hallgatósággal, 17.30-kor szabadtéri műsor kezdődik, melyen népi együttesek és tánccsoportok lépnek fel. Az ünnepség 19 órakor szeretetvendégséggel zárul. Elsősorban Ant, Ágya, Árpád, Bélzerénd, Erdőgyarak, Erdőhegy-Kisjenő, Fazakasvarsánd, Feketegyarmat, Mezőbaj, Nagyszalonta, Nagyzerénd, Simonyifalva, Szapáryliget, Tenke és Vadász lakosságát várják a rendezvényre a szervezők.

A Körmöczi János Fizikusnapok 2001 című rendezvényre Marosvásárhelyen, a Bolyai Farkas Líceum dísztermében kerül sor szeptember 23-án. Az erdélyi magyar tudományosság bemutatása jegyében zajló konferencián neves hazai és magyarországi szakemberek vesznek részt, bővebb felvilágosítást az EMT kolozsvári titkársága nyújt az érdekelteknek a 064/19-40-42-es és a 064/19-08-25-ös telefonszámokon, vagy az emt@emt.ro e-mail címen.

Lasztóczi Csaba elektronikus levele az amerikai Michigan államból érkezett: "Olvastam a szeptember 11-ei számban Gábor Ferenc Az ember mégsem kutya című cikkét. Annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a nagy többség, aki a szalontai és a váradi temetőkben a hősök parcellájában van eltemetve sajnos még mindig kutyának számít. Azt is elmondom, miért. Az eset, aminek szemtanúja voltam, az 1960-as évek elején történt a váradi temetőben. Egy barátom dolgozott akkor ott mint idénymunkás, építették a hősök új parcelláját, és őhozzá mentem valamiért, már nem emlékszem. Az oda hozott és újratemetett katonák nagy többsége magyar és német volt. Igaz, volt köztük orosz és román is, de csak elvétve. Egyenruhájuk után ítélve két magas rangú SS-tiszt is köztük volt. Szóval ez az igazság, nem pedig az, hogy a román királyi hadsereg tagjainak nem volt dögcédulájuk. Az ismeretlenként elföldeltek zöme úgymond idegen volt, akiknek a kilétével sem a háborúban, sem azután nem törődött senki. Mert ugye azoknak a szegény magyar és német fiúknak még ma sem jár ki a hős megnevezés! Ellenben nem tudom, miért kellene a hódító hadsereg tagjait hősöknek nevezni azok után, amit a bevonulásukkor és azt követően elműveltek. Azért nem írok felszabadítást, mert még abban az időben ők maguk is az okkupáció kifejezést használták. Netán azért lettek hősök, mert sikerült hősiesen belefulladniuk az általuk kiengedett borba a váradi püspöki palota pincéjében, ami most jelenleg román múzeum. Erre az esetre az idősebb korosztály tagjai elég jól emlékeznek... Amint már régebben is írtam, nagyon jó az Erdélyi Napló. Köszönet érte." Mi köszönjük az elismerést, és hát azért annyit hadd jegyezzünk meg, hogy a háborúba keveredett reguláris hadseregek elesett katonái mindannyian áldozatok voltak, hősök a maguk nemében, mert hogy éppen ki megszálló és ki felszabadító, az még a történészek szerint sem egyértelmű, még évtizedek-évszázadok távlatából sem.

Berechet Lászlónak üzenjük Nagykárolyba: lapunk címoldalán kizárólag élő vagy holt klasszikusok verseit közöljük, meghatározott szerkesztőségi koncepció szerint. Küldeményét mindenesetre köszönjük.

A szerk.

Julianus, az őshazakutató címmel közölt ismeretterjesztő írást az egyik napilapunk annak kapcsán, hogy "hétszázhetven éve indult útjára a domokos rendi barát". Mivel rend a lelke mindennek, álljunk meg egy szóra a katolikus szerzetesrendek neveinél. Helyesírásunk érvényes szabályai szerint Julianus barát Domonkos-rendi, azaz dominikánus (magyarosan domonkos) szerzetes volt, vagyis a Szent Domonkos (1170–1221) kasztíliai szerzetes által Toulouse-ban 1215-ben alapított kolduló rend (Ordo Fratrum Praedicatorum, OFP) tagja. Ad analogiam: az Assisi Szent Ferenc alapította Ferenc-rend (Ordo Fratrum Minorum, OFM) tagjai ferencesek v. franciskánusok (a Szent Klára alapította női ágé klarisszák), a Loyolai Szent Ignác által alapított Jézus Társasága (Societas Jesu, SJ) tagjai jezsuiták, a Nursiai Szent Benedek alapította Benedek-rendé (Ordo Sancti Benedicti, OSB) bencések v. benediktinusok, az Istenes Szent János alapította irgalmas rendé (Fratres Misericordiae) irgalmasok v. misericordiánusok (mizeriek), a Boldog Özséb által Magyarországon alapított pálos rendé (Ordo Sancti Pauli primi eremitae, OSP) pedig pálosok és így tovább. Érdemes felütni a lexikonokat és a helyesírási kéziszótárt a szerzetesek, apácák, azaz a barátok, nővérek hovatartozásának pontos, szabályos jelölése céljából.

(szemes)

Idén negyedszer hirdették meg augusztus 8-ára a nemzetközi orgazmusnapot. Az USA-ban élő Alexander Josef Hirka, egy biszexuális magazin alapítója indította el a mozgalmat, melynek időközben több "fiókkezdeményezése" született. Egyebek között az angliai országos orgazmusnap; ennek – elsősorban a nőket megcélzó – fő szlogenje a "make it not fake it" ("élvezd, ne csak imitáld") lett. Az angliai kampányt az Ann Summers szexuális segédeszközt forgalmazó áruházlánc indította el, saját felmérésükre hivatkozva, miszerint a nyugati világ asszonyainak mintegy harmada rendelkezik már vibrátorral, de nekik eltökélt szándékuk ezt az arányt tovább növelni, már csak azért is, mivel – mondják – a nők mintegy 80 százaléka csak megjátssza az orgazmust.

A vibrátor kifejezés azonban félrevezető lehet, mivel Magyarországon – ellentétben a nyugati szóhasználattal – nemcsak a különféle elektromos masszírozó szerkezeteket nevezik így, hanem a szexboltokban széles választékban kapható (akár elemes) műpéniszt is. Utóbbit a nyugat-európai nyelveken az olasz diletto, vagyis gyönyör szó lerövidítésével dildónak hívják. E vaginális használatra kifejlesztett eszköz már az időszámításunk előtti 3. századtól kezdve nagy népszerűségnek örvend.

Ennél jóval rövidebb múltra tekinthet vissza az "igazi" vibrátor, amely – mint neve is jelzi – elsősorban erős rezgéskeltésekkel operál, és megalkotásakor, mintegy 130 évvel ezelőtt, még gyógyászati segédeszközként funkcionált, és kizárólag szakavatott orvosi kezek hozhatták működésbe. A terápiát csupán a kor divatos női "betegségére", a hisztériára alkalmazták, mert úgy vélték, a hisztéria a méh helytelen működésével függ össze. Még kora újkori orvosok is meggyőződéssel vallották, hogy a méh szexuális kielégületlenség hatására megindul fölfelé, és fulladással fenyegeti a beteget, tehát a speciális szeméremajak- és klitoriszmasszázs életmentő beavatkozás. Az orvos addig gyúrta a pácienst a szóban forgó helyen, amíg a nő el nem érte az úgynevezett "hisztériás paroxiát", vagyis "a lázas állapot tetőfokát", amely a nemi szerv összehúzódásaiban és síkossá válásban csúcsosodott ki. Ma a tudomány ezt egyszerűen orgazmusnak nevezi. Egy-egy átlagos egészségjavító "beavatkozás" nagyjából egy órát vett igénybe, így a korabeli gyógyászok gyakorta panaszkodtak a kezelés fáradságos voltára, melynek csak azért nem tulajdonítottak különösebb szexuális jelentőséget, mivel akkoriban a hüvelyi aktus jelentette a nemiséget, s fel sem merült, hogy a nők esetleg másképp is átélhetnék a gyönyört. A némely orvosi praxis háromnegyedét is kitevő hisztériakezelésben az első nagy áttörést – amint az Rachel Maines történészkutató nemrégiben angolul megjelent, Az orgazmus technológiája című könyvéből kiderül – a prűdségéről is ismert viktoriánus korban Joseph Mortimer Granville brit orvos 1883-as találmánya, a hajszárító formájú elektromos vibrátor hozta. Találmányával ugyanis a kezelések időtartama hirtelenjében a hatodára csökkent.

A 19–20. század fordulója táján a gyógyeszközök egyre olcsóbbá váltak, mi több, az iparcikkboltokba is elkerültek. Az egyik legnépszerűbb árukatalógus (Sears and Roebuck) a századelőn egyenesen "multifunkciós vibrátort" ajánlott a nagyérdemű figyelmébe – a készüléken volt keverő, daráló, csiszoló és természetesen gyengéden masszírozó funkció, s a masinát a hirdetés ekként ajánlotta a gondos háziasszonyok figyelmébe: "Sokféle módon hasznosítható a ház körül!"

Némi visszaesés történt a vibrátorpiacon az 1920-as évektől kezdve, mivel néhány – akkoriban annak bélyegzett – "szexfilmben" félreérthetetlen helyzetben tűnt fel az inkriminált eszköz, s így már nem lehetett fenntartani annak látszatát, hogy a gyönyörosztó készüléket, a reklámok tartózkodó képi illúziójának bedőlve, a hölgyek kizárólag nyak- és vállmasszírozásra használják.

(HVG)

A legtöbb útikalauzban Csehország a sör hazájaként szerepel. És ez nem is túlzás, mivel a fejenkénti évi 160 literrel a csehek nemrégiben több sört gurítottak le torkukon, mint bármely más nemzet fiai és lányai. Az 1989-es politikai fordulat óta azonban gyors ütemben más irányt vett az ivás- és kocsmakultúra: divatba jött a tea fogyasztása. A kilencvenes években csak Prágában ötvennél több teázó nyílt, és ma már az egész országban mintegy 200 várja a vendégeket. Érdekesség, hogy cseh teázókban szinte csak "pincérek" vannak, pincérnők alig. Az ok egyszerű: a vendégek nyolcvan százaléka nő.

Két barátnő beszélget:
– Képzeld, a vőlegényem mindenkinek azt meséli, hogy a városban a legszebb lányt veszi el feleségül – mondja egyikőjük.
– Ne szomorkodj, majd találsz másik vőlegényt...
*
A tanító megkérdezi Mórickától:
– Hogyan szaporodnak a virágok?
– A virágok? Ezt speciel nem tudom!
*
– Miért nem vakolja be a skót a házát?
– Azért, hogy nagyobb legyen a kertje.
*
Ádám éjjel negyed kettőkor tér haza a Paradicsomba. Éva ébren várja, a szemei szikrát szórnak, ahogy eléje siet, ám bölcsen csak ennyit mond:
– Vedd le az ingedet!
– Minek?
– Látni akarom, hogy megvan-e minden oldalbordád!
*
A szanatórium előtt egy pizsamás ember álldogál, s a fülét minduntalan a villanyoszlophoz tapasztja. Arra sétál egy járókelő, feltűnik neki a dolog, és ő is odatapasztja a fülét.
– De hiszen nem hallani semmit – jegyzi meg csodálkozva.
– Na mit szól? – kérdezi a pizsamás. – És ez így megy egész nap!
*
Egy gyönyörű nő leszólít az utcán egy alacsony, kopasz, csupa csont és bőr férfit:
– Tetszem magának? – kérdezi.
– Mi az hogy!
– És feljönne hozzám?
A nő lakásán valóban koccintanak, majd így szól a nő:
– Vetkőzzön le, mindjárt jövök!
A férfi ledobálja a gönceit, mire nyílik az ajtó, és ott áll a nő egy négyéves kisfiúval.
– Látod, Karcsika, ha nem eszed meg a főzeléket, ilyen göthös leszel, mint a bácsi!
*
– Próbálja ki a jógát – mondja az orvos alkoholista betegének. – Akkor talán majd megszabadul a káros szenvedélyétől.
Alig egy hét múlva találkoznak.
– Na, milyen volt a javasolt módszer? – kérdezi a doktor.
– Hát, az elején akadozott a dolog, de most már fejen állva is kiiszom a vodkásüveget!

Sajnos a világ tele van olyanokkal, akik azonnal rosszra gondolnak, ha egy férfit látnak kisurranni valakinek a hálószobájából az éjszaka kellős közepén.

(Will Cuppy amerikai író)

Az erdélyi magyar mozgóképes havilap, a Filmtett szeptemberi száma Nae Caranfil rendezővel és Bodó Viktor színész-rendezővel hoz interjút, festészet és film kapcsolatáról Pethő Ágnes, Cindy Sherman fotósorozatáról Kiss Miklós, Peter Greenaway művészetéről Varga Enikő, Amos Kollek legújabb filmjéről Csillag Marci, Gilles Deleuze A mozgás-kép című könyvéről Győri Zsolt ír. Folytatódik Vajdovich Györgyi sorozata a nagyipari filmgyártás kialakulásáról, illetve Pápai Zsolté a horror történetéről. Filmrecenziókat Hungler Tímea, Szántai János és Zágoni Balázs, jegyzetet Csinta Samu közöl. A szerkesztők a televíziós csatornák e havi filmkínálatából is szemelgetnek, és közzéteszik a novemberben Marosvásárhelyen megrendezendő 9. Alter-native nemzetközi rövidfilmfesztivál versenyfelhívását.

A héten olyan feladatot vállal, amely messze meghaladja képességeit. Nehogy úgy járjon, mint az a vakbuzgó testépítő, aki felemelte ugyan a százkilós súlyt, de belerokkant az erőlködésbe. Ne vállalja túl magát!

A felszarvazott férj is viselkedhet felbőszült bika módjára. Tegye hát félre vélt vagy valós sérelmeit, s gondolja meg kétszer, hogy elmegy-e a pásztorórára, vagy inkább kitalál valami hihetőnek tűnő kibúvót helyette.

Ide-oda küldözgeti főnöke, már tele van a hócipője az állandó jövés-menéssel. Várja ki a megfelelő pillanatot, amikor a legégetőbb szükség van Önre a cégnél, intézzen el három napi betegszabadságot, borogassa fájó lábait.

Olyan sikeresen indul a hete, hogy kezdi magát elbízni. Ne feledje, hogy a repülőgépeknek könnyű felszállni, de nem mindegy, hol és hogyan, milyen kényszerítő körülmények hatására kell földet érniük. Aki magas fára mászik, nagyot esik.

Elereszti kezéből a szorosan tartott gyeplőt, kirúg a hámból a barátaival. Ne csodálkozzon, ha mindezek után fejfájásos reggelei lesznek. Be kell látnia, már Ön sem az, aki volt mintegy húsz évvel ezelőtt. Éljen mértékletesebben!

Szemet vetett valakire, de nem mer közeledni hozzá. Szedje össze magát, ez nem jellemző Önre. Ha így folytatja, könnyen hoppon maradhat. Próbálja meg más oldalról megközelíteni a problémát, indítson egész pályás támadást.

Neje mindennel elégedetlen, amit Ön csinál a ház körül, a lakásban. Hozza össze a szomszédasszonyukkal, hadd beszélgessenek el őszintén a másik szomszéd otthoni rémtetteiről, meglátja, érezhetően megváltozik a véleménye.

Megdöbbenti az Egyesült Államokat ért véres terrorcselekmények híre. Ez teljesen érthető, sokan vannak így ezzel. Önt is érhetik a napokban hasonlóan megrázó és megmagyarázhatatlan események: megjön a telefonszámlája.

Valaki fűt-fát ígér a kegyeiért. Ha enged, nemcsak a fű meg a fa úszik el, az anyagi károkon kívül komoly testi sértésre is számíthat. Ne menjen (friss) húsért az üzletbe, ha otthon tele van vele a hűtőszekrénye...

Elviselhetetlenül zajosak a nap mint nap az ablaka előtt játszó gyermekek. Kezd elege lenni a kis csendháborítókból. Mielőtt rájuk szólna, vegyen be dupla adag nyugtatót. Szemtelen válaszuktól könnyen agyvérzést kaphat.

Sok beszédnek sok az alja – tartja a népi mondás. Sajnos Ön hajlamos figyelmen kívül hagyni e régi bölcsességet, így aztán szűkebb környezete, munkatársai, anyósa, gyermekei feltűnően kerülik mostanában a társaságát.

Szeretne néhány szabadnapot, de nem meri megemlíteni főnökének. Ejtse látványosan fejét az asztalra kétszer-háromszor. Ha szerencséje van, kap egy kis pihenőt, ha nincs, hosszabb és kiadósabb szabadságra számíthat...

ERDÉLYI NAPLÓ Szerkesztősége
Kanonok sor 25. Sz.
Nagyvárad

Kiadja az Erdélyi Sajtóház Kft.

Terjesztés: Fehér, Arad, Bihar, Beszterce, Brassó, Krassó-Szörény, Kolozs, Kovászna, Hargita, Hunyad, Maros, Máramaros, Szatmár, Szilágy, Szeben, Temes megyékben és Bukarestben.

Postacím: Of. p. 2., c. p. 13., 3700 Oradea, Romania
Tel.: 00-40-59/41-71-58
Fax: 00-40-59/41-71-26
E-mail: erdelyinaplo@texnet.ro

Bankszámlaszámok:
2511000005514406 (lejben)
2511001005514406 (dollárban)
Banca Transilvania, suc. Oradea, Romania

http://www.hhrf.org/erdelyinaplo/

A 24 oldalas, A3-as formátumú, kétszínnyomásos polgári hetilap keddenként jelenik meg a nagyváradi székhelyű Erdélyi Sajtóház Kft. kiadásában, 6200 példányszámban.

Díjszabás külföldi reklámozók számára:

Első oldalon 1 cm2 = 1,50 dollár

Utolsó oldalon 1 cm2 = 1 dollár

Belső oldalon 1 cm2 = 0,50 dollár

Az első és az utolsó oldalon reklámozóknak térítésmentesen kísérőszínt ajánlunk fel.

Áraink rugalmasak, megegyezés szerint kedvezményeket nyújtunk! Bővebb információkért kérjük, hívja szerkesztőségünket!

Felhívjuk figyelmét, hogy reklámja, illetve hirdetése csak azt követően jelenik meg, miután számlaszámunkra átutalja a megfelelő összeget.

Tisztelettel,
Boruzs István
felelős kiadó