Erdély egyetlen országos terjesztésű polgári hetilapját a Pro Media Alapítvány tulajdonában lévő Erdélyi Sajtóház adja ki, amelynek jelenleg ez a kizárólagos feladata. Lapunk megjelentetése az ismert gazdasági és politikai körülmények között számottevő erőfeszítéseket igényel, ezért minden erkölcsi és anyagi támogatásnak örülünk. Ön is hozzájárulhat adományaival erőfeszítéseinkhez, amennyiben bármilyen kis összeget átutal a kiadó USD-számlájára: Casa de Editura Erdélyi Sajtóház Romania, Banca Transilvania, suc. Oradea, cont. 2511001005514406.

Külföldi olvasóink meg is rendelhetik lapunkat, legalább három hónapra 15 USD az előfizetés díja, egy évre értelemszerűen 60 USD. Ezt az összeget a fenti bankszámlaszámra kell átutaltatni, majd pedig e-mailen vagy levélben jelezni a pontos lakcmet, amelyre a lapot küldhetjük. Az összegnek a számlánkon való megjelenése után a kiadónk hétről hétre elpostázza a friss lapszámokat. Kérjük, jelezzék, ha valamelyik számot a posta nem kézbesítette, és ne felejtsék el megújítani a lejáró előfizetéseket!

Gellért Sándor

Mikola vén falu,
nem falu, vén ország.
Talán a pokol, de
talán a mennyország.

Vérzik bennem a mért,
mint a meglőtt betyár,
mint az őszi napfény.
Hol a felelet rá?

Vérem veszik cseppre
újkori tatárok.
A régiek nevét
őrzi domb és árok.
Csengő szavú lányok
bús levelet írnak.
Sírkertbe húzódnak
s virágokból sírnak.

Mindezen kívül e
falu (ej, no!...) sáros:
megveri az eső,
sosem az áldásos.

Éjjel kutya vonít
– az már ez én lelkem –
s nagy fakilincseket
rág a póri telken.

Magunk közt szólva

Magunk közt szólva, már-már képtelenek vagyunk valamiféle átlátható, általános és mindenki által elfogadott rendet teremteni a napok múlásában, valamilyen tudott, megállapodott mederbe terelni az idő folyását. Írom e sorokat május elsején, ugyebár, a munka ünnepén (az egyik falinaptár szerint), a nemzetközi szolidaritás napján (a másik szerint), a szürke hétköznapok egyikén (így a harmadik kalendárium), Fülöp, Jakab, József stb. napján. Munkával ünnepelve a munkát, és szolidárisan mindenkivel, aki úgy dolgozik, hogy sem sok látszata, sem sok gyümölcse, sem sok elismertsége munkájának nincs, s ebből adódóan szűkében van az iparkodásáért kapott becsületes pénznek is. Május 1-je? Éljen. Ünnepeljen, aki tud, aki ráér s akire ráfér, akinek futja miből, akire jó idők járnak, aki megérdemli, aki kiharcolta – örülni kell mindenki örömének, hogy alkalomadtán mások is örüljenek a mi örömeinknek.

A munkáról jut eszembe, de nem csak: a lecsengett hét utolsó napjaiban Félixfürdőn dolgoztunk. Ugyan nem szakadtunk bele, de a vállalt munkát elvégeztük. Közös nyilvánosság címmel hánytuk-vetettük meg a sajtóetika bizonyos elvi kérdéseit, megalapozva a Kárpát-medencei magyar szakmai szervezetek határokon átnyúló együttműködését ezen a téren is. Bár a Magyar Újságírók Etikai Együttműködési Testülete még nem teljes, a történelmi Magyarország utódállamaiban dolgozó médiaembereket szervezetileg nem integrálja, nem is teheti, hiszen nincs mindenütt egységes szakmai szervezete a magyarul íróknak, hírközlőknek, mégis máris többen vagyunk ezen a morális körön belül, mint azon kívül. A magyarországi újságíró-szervezetekhez csatlakozott erdélyi és kárpátaljai egyesületek elhatározták: közös magyar etikai kódexet szövegeznek meg, közös sajtóetikai tanácsot hoznak létre, és sínre teszik a fentebb említett együttműködési testületet úgy, hogy annak az Európai Tanácsnál is akkreditált nem kormányzati társulási (NGO) jellege legyen.

És ez a nemzeti megalapozottságú, politikai határokat légiesítő szakmaetikai együttműködés – ha tetszik: egy húron pendülés – ki fog terjedni a nyomtatott sajtóra éppúgy, mint az elektronikus médiára, beleértve az internetet, a hírügynökségeket, a tömegkommunikáció és közszolgálat különböző területeit. Legalábbis a remények szerint. Megszabva egy minimális erkölcsi mércét, amin alul már nem szabad, nem érdemes, nem illő ezt a szakmát (legtöbbünk hite és szándéka szerint: hivatást) űzni.

Ma még nincs ilyen mérce. Pontosabban van, de sajnos nem tűnik megkerülhetetlennek. Kijátszható, és bizony nagyon, de nagyon sokan ki is játsszák a lapidáris Deák Ferenc-i "sajtótörvényt", amely mindössze három szóból áll: hazudni nem szabad.

Mi viszi rá a magyar (és nem csak a magyar) újságírót arra, hogy fumigálja a haza bölcsének időtálló, törvényerejű intelmét? Megfogalmazódott Félixfürdőn is: mindenekelőtt a hiányos szakmai felkészültség. Aztán nyomban: a szükség. Azaz a politikai-gazdasági megszoríttatás, a szorongás, a nélkülözés, a nyomor, a kilátástalanság. Nemkülönben: önnön kapzsisága, emberi gyöngesége. A gerinctelenség. De sok esetben pusztán a felelőtlenség, a társadalmi káosz. A hagyományos értékek devalválódásával egyidejűleg felütötte a fejét ama közvélekedés, hogy mindent szabad, amit a törvény nem tilt, sőt kicsivel többet is.

Tudjuk: a szükség a legnagyobb úr. Erre alapoznak a politikai és gazdasági érdekcsoportok, amikor háromszavas sajtótörvényünk (egyben etikai kódexünk) áthágására bírják rá azt, akit képesek. De csak akit képesek.

Dénes László

Olvasom…

Imigyen szól Márai Sándor Manhattani szonettek ciklusának 7. darabja: "Tested ismerős, mint egy titkos térkép,/ A melled, mint a toscanai halmok,/ Mint germán templom-ablak, szemed mélykék,/ Homlokod mögött gótikus kalandok./ Csípőd hullámos, mint a part Bretagne-ban,/ Ágyékod fodros, bodros vízesés./ Svájcban lüktetnek így a vizek és/ Öled úgy tárul, mint Nápoly, ha nyár van,/ A hasad, mint a magyar búzakéve –/ A jószagú, a jóízű, a dús –/ Júniusban érik ilyen fehérre,/ Mint köldököd körül a sima hús.// Sok földet, vizet megjártam azóta,/ Most megismerlek: te vagy Európa." (Összegyűjtött versek, Helikon Kiadó, 330. oldal)

Negyven éve, s ahogy a cikluscím is mutatja, már amerikai emigrációban írta Márai a verset. Negyven éve… amikor talán a legjegesebb volt a hidegháború, amikor elkészült a Berlini Fal, "tárgyi bizonyítékkal" is erősítve, hogy egyetlen Európa nincs, és nem is lehet. Csak a költők lelkében nem lehetett falat húzni. Nem lehetett Germániát kettészelni; nem lehetett Toscanát, Bretagne-t, Svájcot vagy Nápolyt elválasztani a magyar búzaföldektől. Mert az óceán túlsó partjáról visszavágyó lélekben összeolvadtak az ottani/otthonos Európa tájai. Már negyven éve is. S megszülethetett ez a gyönyörű szerelmes vers ahhoz a kontinenshez, amelyhez évszázadok óta viszonyítjuk, hogy valami közel van-e vagy távol; amelyről manapság annyi szépet szólunk, és mosdatlan szájjal annyi rútságot. Ahol voltunk, vagyunk s ahová mindig visszavágyunk. Ahogy Márai tette: a tizennégy sorból négyet szentelve a magyar búzakévének. A mindennapi kenyérnek. Ami Toscanában is, Svájcban is, Bretagne-ban, Germániában, Nápolyban is ugyanazt jelenti: élet. A kenyér európai íze. Hazai íz.

Molnár Judit

Édes szülőföldem. Veled tűrök, veled szenvedek, veled megelégszem. Sorsom mindörökre népeid közös végzete. Idegen területre nem tartok igényt, mert nem anyaföldem. Más tulajdonát fenntartani pedig ettől a perctől semmiképp nem óhajtom. Nincs rá módom, se szükségem. Mi, édes Erdély lakói tudjuk, Tündérkert hamarabb virágba borult. Ezért Moldva és Havaselve utánunk kell felzárkózzon. Ne mi álljunk le a fejlődésben, bevárni őket.

Egy évezrednél több ideje élnek itt véreim a Kárpát-medencében. Erdély várfalaiba beépült őseink verejtéke. Alkotásaik magukért beszélnek. Sokszínű kultúrát teremtettek Transzszilvánia nációi itt, a magyar végeken.

Se hamarabb ittlétünk bizonyítgatására, se hazug eredetmesék meghallgatására senki nem kötelezhet. Ha mindent, amit létrehoztunk, elvesznek tőlünk, Erdélyország úgyis enyém lesz mindörökre. Vele tűrök, vele szenvedek, vele megelégszem.

Romániai magyar többé nem akarok lenni. Örökbeadásom akaratom ellen történt, engem erről soha meg nem kérdeztek. Felnőttem, sorsomról magam akarok ezután dönteni.

Szüleim gonosz mostohák voltak. Ezennel felmentem őket a több mint nyolcvanéves gyámkodás alól. Legyenek szabadok és boldogok.

Kimondom becsületesen: önállóságra, jólétre, egyetértésre törekszem minden transzszilván néppel. A csángókról pedig soha nem mondok le.

Bukarestet a politikusoknak hagyom. Elvégre én nem mondtam, hogy egy poros utcája többet ér, mint édes Erdélyem. Amellyel együtt tűrök, szenvedek, de véle megelégszem.

Csíki Sándor

ősi balsejtelem, hogy súlyos a teremtés ára. "Pokolra kell annak menni, aki dudás akar lenni" – tartja a néphit, de még a kiművelt lélekben is ott ficereg a kétség: az alkotás épségéért mennyit fizet egészségéből, életidejéből? Mintha egyéni tragédiák sora ellentételezhetné a drámai mű erejét csupán. Az elszenvedett baj nem forrása annak, megannyi törlesztő részlete inkább, ami egy vallásos világképnél megokolható talán az istenek féltékenységével, illetve – az önálló személyiséggel felruházott Univerzum esetén – az egyetemes harmóniára törekvéssel, de a metafizikai dimenziók tulajdonításától fájó sóhajjal egyszer s mindenkorra lemondó nem magyarázhatja semmiképpen. Miért és kitől kellene áldozattal megváltania az új létreidézésnek eshetőségét, kicsoda az a féltékeny vetélytárs, aki lépten-nyomon akadályokat gördít munkája elé, és minek ragaszkodik vére hullásához, könnyeihez és szenvedéséhez, miért nem elegendő számára a művelet gyötrelmes fáradtsága? Elvégre így is, úgy is fizetünk, ha mással nem, akkor erősen behatárolt, korlátozott időnkkel, melyet oly bőkezűen fecsérlünk a teremtésre.

Miközben dolgozom, folyvást szorongok: munkám nem követel-e többet, mint amennyit adhatok? Elegendő vagyok-e hozzá, és mohó követelődzésével – orvul szétcsapva és ragadozva szeretteim körében – nem szalad-e túl személyiségem határain? Gyáván hajlanék a megalkuvásra, és a semmivel szemben magamtól is felajánlanám, hogy a nagy, egyetemes drámai műveket személyes tragédiával kompenzálja, míg apró, napi próbálkozásaimat legföljebb hasonló bosszúságokkal torolja meg. Ostoba alkudozásom magammal és az űrrel (e kettő írás közben gyakorlatilag egybeesik) persze nem csak értelmetlen, hamis is, elvégre minek kezdenék az íráshoz, ha nem törekednék egyszersmind a világ megváltására? Nem csak a fenyegető áldozattól retteg, és nem csak a mérhetetlen mennyiségű, gép előtt töltött óra miatt sajog a derekam, váltig bosszankodom azért az időért is, amit nem tölthetek a robottal. Egyszeriben tengernyi dolog vonja el figyelmemet, mintha életem nem létező rendezője árgus szemekkel figyelné szándékomat, és amint megvalósításához látok, tüstént gáncsot vetne.

Regényírásra adom a fejemet. Ameddig csak kóstolgatom, tervezgetem, előhúzom és félretolom, nincs baj. Nyugodalmasan, szokott medrében zajlanak napjaim. Hallgat a telefon, postám is csak a legszükségesebb üzenetekre korlátozódik. Barátaim nem keresnek, szeretteim békén hagynak. Épek, egészségesek és jól elvannak magukban. Teendő nem sürget és úgy tűnik, meglazultak kötelékeim, hogy szinte félek már, elereszt a világ. Napjaim lazák, szellősek. Akként okoskodom tehát, hogy elérkezett az alkalom: most vagy soha. De üljek csak a gép elé, menten csöngetnek ajtómon. Még le sem írtam az első szót, már állhatok is fel, hogy meglessem, ki zörget és miért. A házfelügyelő tipródik lakásom előtt, segítsek megtisztítani a liftakna előtti teret. Jelentéktelen kérés, apró szívesség, szót sem érdemel, de elröppen a szent, magam választotta, egyedüli pillanat.

Visszabaktatok, térdeplős székemre telepszem, ami – tudom már – gályapaddá válik hamarost, és összpontosítok erősen. Nehéz megnyitni egy új világot, a felütés jót és rosszat egyaránt maga után vonhat. Szavaim mintegy végtelen kötélbe kapaszkodva másznak elő a nemlét homályos zugából, aggódva lesem keserves vonulásukat: mivé alakulnak majd a fény terében? Még az első bekezdés végéig sem jutok, mikor feleségem toppan be napi postámmal. A koperta – hiába lököm félre – magára vonja figyelmemet, és a feledés minél vastagabb paplanával burkolom, annál élénkebben ágál. Nem is bírom tovább az első oldal végénél, kiszállok a file-ból, és föltépem a testes borítékot. Bizonylatok, hivatali határozatok terpeszkednek asztalomon. Szigorú megrovásban részesítenek egy szabályszegésért, amiről nem tudtam, és arra utasítanak, hogy most rögtön fizessem be hátralékaimat, különben foglalnak, árvereznek, kivégeznek. A követelés több, mint amennyit egy hónap leforgása alatt begyűjthetek, és akkor még élnie is kellene valamiből a családomnak. Haragosan bukom a hivatalos irat szövegtengerébe, s a nap hátralévő része avval telik, hogy bizonylatokat keresek, amíg kiderítem, hogy a tisztelt ügyintéző hanyag volt. Adósságom nincs, és – hála egy nagyvállalatot megszégyenítő archívumomnak – igazamat dokumentálni is tudom. Regény helyett kompendiumot szerkesztek tehát és nyugtákat másolok. Levelemet némán tudomásul veszi az illetékes, időközben talán maga is rájött hibájára, vagy összekerültek az összetartozó iratok, mindenesetre nem méltat feleletre, bocsánatot sem kér (inkább újra kipostázza határozatát).

Másnap folytatom a munkát, s már éppen áthajolok a következő oldalra, vagyis feldereng egy halovány reménysugár, hogy a való világban is meggyökeredzik a történet, s nem szakad bent, mint annyi társa, mikor csörren a telefon. Sokszor megfogadtam már, mihelyt íráshoz ülök, kikapcsolom a készüléket. Immár késő, felveszem. Örömmel értesítenek, hogy megérkeztek bécsi rokonaink. Telipakolt kocsijuk anyósomék háza előtt áll, siessek fölhordani a csomagokat. Elemi kötelességem, ráadásul gyermekeink is bizonnyal kapnak ajándékot, s én nem foszthatom meg őket a meglepetés örömétől, mint ahogyan magamat sem attól az elégedettségtől, amit a cselekvő szolidaritás kelt. Harsogva üdvözöl a tanti. Beszédes asszonyság, hallgatni is fárasztó, nemhogy válaszolni neki. A nagybácsi fáradtan sóhajt, kimerítette a vezetés, vele beszélgetni kell. Szerencsére nem maradhatok egy óránál tovább, fiaim elé kell menjek az óvodába, iskolába.

Még nem érek el a harmadik oldalig, és már csöndesen tudatják velem, hogy kifogytunk a papírneműből. Reám hárul a zsebkendő-, illetve vécépapír-ellátásunk, én ismerem a boltot, hol viszonylag jutányos áron szerezhetem be a keresett cikkeket. Nagy tételben vásárolok, és ez arra késztet, hogy magam induljak. Ha egyszer arra járok, természetesen beszerzem a kamra többi polcáról hiányzókat is. Órák múltán vergődöm haza, gerincemen csurog a veríték. Három kövér szatyrot cipeltem és egy kisebb bálát. Hogy szusszanjak, leheveredem. Amit elvesztegetek így, éjszaka pótolnám, amikor nyugalom honol. Se bolt, se hivatal, és a gyerekek is alszanak. Mielőtt azonban bekapcsolhatnám a gépet, ismét megszólal a telefon. Írótársam hív vidékről. Dől belőle a szó, s mivel a szokottnál is sebesebben hadar, gyanakszom, hogy nem teljesen szárazon formálja a hangokat. Erősen kell fülelnem, hogy legalább a nagyját kivegyem annak, amivel kapatosan megtisztel. Ha jól értem, a horgászok álmáról számol be, egy hét és fél kilós süllőről, de oly részletességgel és annyi ismétlésbe bonyolódottan, hogy elveszek a szerte indázó történet kacskaringóiban.

Öntelt légyként dörgölöm mellső végtagjaimat a képernyő előtt következő délután, íme: eljutottam a negyedik oldalig. Félre gáncsoskodók, semmi nem akaszthat meg többé! Feleségem óvakodik a szobába ekkor, talán elfeledtem, hogy családi rítus lesz. Összejön a rokonság apraja-nagyja, ideje készülődnöm nekem is. Zárok és takarítok. Másnapra halasztom a munkát, amikor kipihentem már az 52 emberrel töltött félnapos együttlét fáradalmait. De akkor azután gőzerővel előre! Csak éppen felhozom előbb a postát, amiben egykori kedvesem illatos levélkéje díszeleg. Nem írt, nem jelentkezett egy évtizede, félreülök tehát, és sorai tanulmányozásának szentelem a napot. Kár volna halogatnom a választ, az első reakciók a legérdekesebbek, s nem foszthatom meg tőlük. Üzenetem papírra vetése jócskán belenyúlik az estébe, s mire végzek, ott a soron következő feladat. Venezuelai ismerősöm parányi szívességre kér Caracasból. E-mailjét feleségem munkahelyi címére küldte, így kissé megkésetten jutok hozzá. Legalább van feladatom holnap délelőttre, sőt délutánra is, mivel az időeltolódás miatt nem válaszolhatok előbb.

A kötelességek teljesítése után mindjárt eljutok az ötödik oldalig. Magamba zárom tekintetemet, tapogatódzom a belső szakadék peremén. Ha le is zárul a szem, a fülem érzékeny azért, és krákogást, köhögést hall a gyerekszoba felől. Rövid szemrevételezéssel megállapítom: beteg a nagyobbik. Bágyadtan gubbaszt ágyán. Járványidőszak van, nem érhetem be a házilagos gyógykezeléssel. Felpakolom mindkettőjüket és elindulok velük városnéző túránkra, melynek "orvoshoz megyünk" a neve. Tudós és felettébb kedves doktornőnk a világ végén lakik, azaz a külváros szegélyén. Másfél óra az út oda, másfél vissza. Szerencsére nem diagnosztizál komoly bajt, némi ápolással hamar kilábalhat náthájából a gyerek. Csak törődni kell vele! Értek a szóból, félnapos meseolvasást tartok, sokat játszunk, beszélgetünk.

Amíg lábadozik, új ötletek fogannak meg bennem. Háborog a lelkem, úgy érzem, nem hallgathatok tovább. Ki kell okádnom, ami belém szorult. Teret követel az elnyomott publicista. Csakugyan annyira bosszantana a tollhegyre kívánkozó eset, vagy a közeli megjelenés után áhítozom inkább? Ekként bizonyítanám talán, hogy íráskészségem változatlan, és mégsem belülről fakad a közbejött, váratlan események képében folyamatosan gyötrő tétovázás, noha láthatatlan, de rajtam kívüli erők gáncsolnak el? Utóbbi felé hajlanék, hiszen mind gyakrabban kapom magamat azon, hogy szabad pillanataimban a poézissel játszadozom, verset fabrikálok prózai mondatok helyett. A könnyebbik utat választom, így futnék meg a feladat elől? Amíg tépelődöm, feleségem óvakodik be sóhajtva. Kérdőn pillantok felé: ismét egy elháríthatatlan akadály? Sürgős munkát hozott haza – vallja be –, s mivel az egyetlen gépünk ez, ha amúgy sem dolgozom, helyemet átadhatnám egy fertály órácskára. Mintha parázson kuporogtam volna, készséggel ugrom fel, és sietek a gyerekszobába mesélni vagy gombfocizni. Mire éjféltájt végez teendőivel, már odabent olvasgatok az ágyban, és nem akaródzik előkászálódnom.

Meglehet, azért vonakodtam a kései munkakezdéstől, mert valamilyen kórság bujkált bennem. Arra ébredek, hogy sajog minden tagom. A torkom bedagadt, s míg izomlázamat fekszem ki, sűrűn krákogok, prüszkölök. Úgy látszik, elkaptad a gyerekektől, állapítja meg bájos háziorvosom, mikor hazatér munkájából. Felettébb kellemetlen állapot, tevékenységre képtelenül, duzzadt fejjel heverek. Se írok, se olvasok három napig. Mire a belém erőszakolt roboráló szerek hatására némileg magamhoz térek, agyam kiürült. Bénán ücsörgök a csupasz képernyő előtt. A korábbi ihletnek nyoma sincs, elölről kezdhetem.

Sneé Péter

A pénzügyminisztériumban összeállított feketelistából kiderül, hogy 17 romániai mamutvállalat legalább 500 milliárd lejjel tartozik az államnak, sőt e dicstelen toplistának csak az első száz helyezettje több mint 55 ezer milliárddal (!) adós. Az élen a szocialista vasipar óriáskövülete, a galaci Sidex áll, amelynek 10 500 milliárd lejt kellene befizetnie az államkasszába. A pénzügyi szakemberek szerint a vállalatok körében a legelterjedtebb szokás, hogy halasztják az adók és társadalombiztosítási járulékok kifizetését, s gyakran előfordul, hogy a késedelmi kamatok nagyobbak, mint a törlesztendő összegek.

A leghosszabban gyűrűző ügy a bukaresti kóbor kutyáké. A hajóskapitányból lett főpolgármester feltett szándéka, hogy – legújabb megfogalmazásával élve – likvidálják azokat a menhelyre gyűjtött ebeket, amelyek... a kutyának sem kellenek. Ezt a legfelháborítóbbnak maga Brigitte Bardot tartja, mivel Basescu nem hű ama kíméletes ígéretéhez, amit a hatvanas évek filmcsillagának tett. A szebb napokat is megélt egykori díva diktátornak nevezte a ravaszképű elöljárót, aki nem tisztel senkit és semmit, s aki szerinte méltatlan erre a tisztségre. Még Iliescu elnök is felszólította a tengerészt, hogy "járjon a földön", gondoljon az ország nemzetközi megítélésére. A főpolgármester azzal vágott vissza, hogy ő csak az első RSZDP-kormány által kreált törvény szerint jár el.

A heves esőzések okozta áradásokra még mindig nem vagyunk felkészülve, így a váratlan özönvizek jelentik az egyik legsúlyosabb problémát. A múlt hét derekán lehullott bő csapadék miatt kiöntött folyók főleg az erdélyi településeken tettek kárt, több mint 500 háztartást rongálva meg, s közel kilencezer hektár termőföldet öntve el.

Nagyváradon egy rendőri akció során üldözőbe vettek egy körözés alatt álló kisstílű csalót, aki nem akarta alávetni magát a rutinellenőrzésnek. Egy túlbuzgó rendőrtiszt célzott lövéseket adott le a menekülőre, akit a fején talált el. A 35 éves magyar fiatalember perceken belül kiszenvedett. A leggyanúsabb az egészben, hogy az áldozat régóta a begyükben volt a váradi rendőröknek, ugyanis egyik társukkal összejátszva követte el azokat a járműbiztosítási csalásokat, amelyekért amaz ült, míg ő szabadon lófrált...

A legelőrelátóbb az Idegenforgalmi Minisztérium: bár még el sem kezdődött a turistaszezon, a tárca már szeptemberi kedvezményekkel csábítja a Fekete-tengerhez az üdülni vágyókat. Elseje és 15. között ugyanis 60–70 százalékos engedményeket kapnak majd a tanulók, a diákok és a nyugdíjasok a "román beach" szállodáiban, panzióiban. És ez csak az első lépés, amellyel a tárca szeretné visszacsábítani a hazai turistákat a tengerpartra. Az utóbbi időben az átlagpolgárnak megfizethetőbb volt egy mediterráneumi társasutazás, mint egy néhány napos kikapcsolódás a Fekete-tengeren. Üröm az örömben: a kedvezmény csak azoknak jár, akiket utazási irodák visznek...

P. L. Zs.

Nagyvárad

Kovács Zoltán és Szilágyi Zsolt, az RMDSZ Bihar megyei képviselői interpellációban fordultak a kormány főtitkárához április 23-án. Kérdésükben a 2000. december 14-én kiadott 1334. sz. kormányhatározat végrehajtása felől érdeklődtek, ugyanis ezen a téren (is) komoly gondok vannak. A határozat a Romániában élő nemzeti kisebbségek közösségi tulajdonában egykor volt, a kommunista rezsim által elorzott egyes ingatlanok visszaszolgáltatását írta elő. A román kormány nem először hozott döntést ebben a kérdésben az elmúlt tíz év során, de teljes körű és tényleges restitúció nem történt és nincs is kilátásban, noha az erkölcsi és anyagi jóvátételre az 1989 után hatalomra kerültek mind választási ígéreteikben, mind nemzetközi téren kötelezettséget vállaltak.

A magyar történelmi egyházak például csak töredékét kapták vissza mindazon ingóságaiknak és ingatlanjaiknak, amelyeket a háború után elkobzott tőlük az állam. Bukarest a bel- és külpolitikai kényszerhelyzetek szorításában bizonyos gesztusokat tesz olykor, ám a különböző szintű állami és önkormányzati intézmények változatos adminisztratív és jogi csűrcsavarokkal akadályozzák a kormányzat reparációs döntéseit. Nevezett két magyar képviselő éppen egy ilyen helyzetet tárt interpellációjában a kormány főtitkársága elé: a nagyváradi önkormányzat hónapok óta halogatja két egykori egyházi ingatlan visszaszolgáltatását jogos tulajdonosaiknak, mivel azokban úgymond oktatási intézetek működnek, s ezek nem kerülhetnek az utcára. A helyi román sajtó folyamatosan uszítja a közvéleményt az elbitorolt épületeket visszaigénylő római katolikus és református egyház ellen, gyakorlatilag nemzetárulással vádolva azokat a választott román tisztségviselőket, akik nem hajlandók "az utolsó csepp vérükig harcolni a magyar irredentizmus vagyonszerző mesterkedései ellen"...

A jelek ugyanis azt mutatják, hogy az önkormányzat hajlik a tulajdonjog visszaállítása ellen folytatott pereskedés feladására, tudván tudva: sem az orsolyiták egykori rendházát, sem a református tanítóképzőnek épült iskolát nem vindikálhatja magának a román állam vagy Nagyvárad városa. Előbbiben ma a magyar tannyelvű Ady Endre Gimnázium, utóbbiban a román tannyelvű Andrei Saguna Szakközépiskola működik, miközben az épületek egykori építtetői és tulajdonosai saját oktatási és más jellegű intézményeiknek nem tudnak megfelelő ingatlanokat biztosítani. A katolikus egyház jelezte: nem kívánja az állami magyar középiskolát kilakoltatni, ám valószínűleg igényt tart valamilyen bérleti díjra. A református püspökség mielőbb szeretne birtokon belül kerülni, hogy belátása szerint rendelkezzen jogos tulajdonával. Az elmúlt évtizedekben az ingatlanokat bitorló állam a lehető legrosszabb gazdának bizonyult, ez meg is látszik mindkét épület állagán.

A hírnek, hogy a miniszterelnök megvédte három megyei élharcosát, van egy többletüzenete is. A három prefektust három különböző vétségben marasztalták el: az egyik megsértette a legrománabb román nejét, a másik saját oldalbordáját juttatta előnyös állami funkcióba, a harmadiknak pedig a fia károsította meg az államot és adófizetőit, lévén bizonyítottan nagybani és hosszú távú üzemanyagcsempész. A három kormánybiztos amúgy fél szájjal kérte ugyan a felfüggesztését, de közben tíz körömmel markolászta az épphogy alátolt széket. Mert hát ugye…

Hát persze. Ilyen "semmiségekért" nem is lehet meneszteni valakit a brancsból. Mi történne a csapatszellemmel? "Neki" ki térít(het)né meg a nyolc napon túl gyógyuló sérelmét?! Ezért volt olyan határozott Nastase.

Csakhogy a három ügy nem zajlott le egyetlen nap alatt, s amíg a döntés húzódott, a sajtó rájuk nyitotta az ablakot. És épp itt van az említett pluszüzenet: a miniszterelnöknek nem az volt a döntő érve, amit ilyen esetben várhattunk volna, hogy a legmegfelelőbb, leghozzáértőbb, leg… leg… leg… emberektől semmiképpen sem szabad megválni, hanem hogy a sajtóbeli szellőztetés még nem ok az elcsapásra.

Igen: ha ilyen a csapat, ilyen a szelleme is. Ebben nőttek fel, ez vált vérükké. Hogy mi is az a sajtó?! Csak nem akar hatalomra törni?! Ha csupán a negyedik helyet óhajtja, akkor se! A sajtó – szerintük – mindössze annyit tehet, mint a jól dresszírozott öleb: szolgál szépen. Ugatni legföljebb vezényszóra. Ha pedig valaki netán mégis fölösen merészel vakkantgatni, ám legyen: majd ő fizeti meg a sok szellőztetéstől huzatot kapott prefektusi erkölcsiség nyolc napon túli gyógyításának az árát!

Molnár Judit

Marosszentgyörgy

– Hetedszerre tartottak Szent György Napokat önöknél – fordultunk VÍZI JÓZSEF marosszentgyörgyi polgármesterhez. – Az idei rendezvénysorozat szokatlanul hosszúra, tíznaposra sikeredett, ami minden bizonnyal nem volt olcsó mulatság. Futja hasonló kiadásokra is e Marosvásárhellyel szinte összenőtt kisközségben?

– Az idei rendezvénysorozatot, miként a korábbiakat is, a helyi önkormányzat, az általános iskola, az egyházak – római katolikus, református, unitárius, ortodox –, a községi könyvtár, a kultúrotthon, valamint a Soli Deo Gloria Kulturális Alapítvány szervezték. Valóban elég hosszúra sikeredett, ennek ellenére az önkormányzatnak egyetlen lejébe sem került, hisz a különböző támogatók felajánlásai teljes mértékben fedezték a kiadásokat.

– Melyek voltak idén a legsikeresebb programok?

– Kényelmetlen helyzetbe hoz, amikor arra kényszerít, hogy rangsoroljak, hisz tudom, mennyi hónapokig tartó erőfeszítés, lelkes szervezőmunka áll mindenik mögött. Ha mégis ki kellene emelnem valamelyiket, akkor elsősorban Bárczi András képzőművész festészeti kiállításának megnyitóját említeném, amelyen részt vettek Kovács András Ferenc és Dán M. Éva költők, valamint Kozsik Ildikó és Kozsik József előadóművészek, továbbá a kilencvenéves szentgyörgyi kórusmozgalom tiszteletére a vásárhelyi Kultúrpalotában tartott ünnepi hangversenyt, valamint a helyi egyházközségek által külön-külön szervezett kulturális műsorokat. De sokakat vonzott a nagykorúsítási ünnepség, valamint a sportrendezvények egyike-másika is.

– Elmaradt viszont a Szent György-szobor felállítása. Miért?

– A meghirdetett pályázatra egyetlen olyan munka sem érkezett, amely elnyerte volna tetszésünket. Mi egy olyan, hagyományosabb stílusban készült szobrot szeretnénk, amelyet a település lakói is magukénak érezhetnek. Ne vegye senki rossz néven, de egy, a sepsiszentgyörgyihez hasonló szobor nálunk nem aratna osztatlan sikert. Mi mégiscsak "rendtartó" falu vagyunk, az itt lakók ízlését, óhajait is figyelembe kell vennünk, hisz az itteni adófizetők pénzéről van szó. Valószínűleg egy általunk is ismert képzőművészt fogunk felkérni a szobor elkészítésére, amelynek felállítására a következő évi Szent György Napok alkalmával kerül majd sor.

– A tavalyihoz képest milyen költségvetésre számítanak idén, és mire lesz az majd elég?

– Szegény államnak szegényes a költségvetése is. Az a pénz, amit költségvetés címén a közös kasszából a helyi önkormányzatokhoz visszajuttatnak, esetleg a túléléshez elegendő, másra nem. A helyi közpénzügyi törvény előírja ugyan, hogy az alkalmazottak jövedelmi adójának bizonyos hányada a helyi önkormányzatokat illeti, de nem azokat, ahol a kirendeltség működik, hanem ahol az illető vállalatot bejegyezték. Szentgyörgyön nem egy olyan kirendeltség működik, amelynek központja Vásárhelyen van, így a jövedelmi adókból a helyi önkormányzatoknak járó részt nem mi, hanem a megyeközpont kapta. Ily módon a tavaly mintegy 1,3 milliárd lejnyi bevételtől estünk el. Ami igen jelentős összeg, ha arra gondolunk, hogy az idénre 4 milliárdos költségvetésre számítunk. A jelenlegi gazdasági-pénzügyi feltételek mellett jelentősebb beruházásokra nem futja. Ennek ellenére őszre egy nyolc tantermes épülettel bővítjük majd az iskolát, a kivitelezésben az állam támogatására is számítunk. A közművesítés kibővítése a legsürgősebb feladataink egyike. Az ehhez szükséges megvalósíthatósági előtanulmány most van készülőben.

– Annak idején komoly bonyodalmakkal járt a sósfürdő magánosítása. Tisztázódott-e azóta a helyzet?

– A sósfürdő a rendszerváltás után a vásárhelyi közművektől a szentgyörgyi önkormányzat tulajdonába került. A helyi költségvetésből működtettük, két esztendő alatt mintegy 2,9 milliárd lejt fordítottunk korszerűsítésre. A kilencvenes évek végén felvetődött a fürdő privatizálásának gondolata, amit a tanácsban döntő szereppel bíró RMDSZ-frakció akkor még ellenzett, mivel úgy ítélte meg, hogy a település számára előnyösebb, ha azt az önkormányzat működteti. Ekkor a Cuvîntul Liber vásárhelyi napilapban durva sajtókampányt indítottak ellenünk, a piacgazdaság kialakulásának akadályozásával és még sok mindennel vádoltak bennünket. Végül engedtünk a nyomásnak, 1999-ben meghirdettük a versenytárgyalást, de csak egyetlen érdeklődő, a Cornalina nevű német–görög vegyes vállalat jelentkezett, így velük kötöttünk kilencvenkilenc esztendőre szóló koncessziós szerződést. A szerződés tavaly május 15-ére esedékes véglegesítését megtagadtuk, mivel a Cornalina nem teljesítette a szerződésben vállalt kötelezettségeit. Emiatt az igazságszolgáltatáshoz fordultunk, kérvén a marosvásárhelyi törvényszéket, hogy rendelje el a tulajdonbitorlók kilakoltatását. Kérelmünket alapfokon elutasították, ezt a döntést mi azon nyomban megfellebbeztük. Hát itt tartunk jelenleg.

– Megdöbbentő a Szentgyörgy határában lévő egykori hulladéktároló telep látványa. Mikorra várható a terület egyébként beígért rekultivációja?

– A közel három hektáron elterülő szeméttároló gödreit úgy-ahogy földdel feltöltötték, nagy részét már-már benőtte a fű, de a különböző, még értékesíthető hulladékok után kutató guberálók újra feltúrták. Ez egy olyan környezetszennyező góc, ami főleg nyáridőben komoly veszélyforrást jelenthet az egészségünkre. A rekultiváció költségeihez a községi önkormányzat is hozzájárulna, de ne feledjük: annak idején nemcsak a mi szemetünket hordták ide, hanem az egész Vásárhelyét.

Szentgyörgyi László

Külső szemlélők, de néha maguk az érintettek is tanácstalanok, amikor arra keresik a választ: mi történik Székelyudvarhelyen? Székelyföld szívében, a nemzetiségi szempontból homogén, tehát sok szórványtelepüléssel ellentétben szerencsés magyar szigeten miért ilyen felfokozott a közélet kedélyállapota? Miért hangos a helyi, de az erdélyi magyar sajtó is az itt zajló politikai csata zajától? Egyáltalán, Székelyudvarhely a példa vagy az ellenpélda? Esetleg a már rég diagnosztizált magyar nemzeti kór elfekélyesedett góca, ahol a "magyar-ette-magyar" vírusa bomlaszt?

Ki vagy mi az, ami árthat nekünk? Kiktől, miktől kell tartanunk vagy félnünk mindennapjaink során? És ez hogyan épül be köznapjaink védekezési mechanizmusába? Ártalmatlan, köznapi kérdéseknek tűnnek, de nem azok. Székelyföld, Székelyudvarhely megértéséhez viszont az ezekre adott válaszok jelentik az egyik, talán legfontosabb kulcsot.

A kérdés vizsgálatához először a romániai átlagmagyart próbálom körülírni, bár a módszer nem tudományos, inkább csak intuícióra épül. Spekulatív módon, ha a nemzetiségi, nyelvi környezet szempontjából akarom meghatározni a romániai átlagmagyart, ez olyasvalaki lehet, aki olyan vidéki, esetleg kisvárosi(as) közösségben él, ahol a magyar lakosság nemzetiségi aránya nem haladja meg a harminc százalékot. A kisebbségi lét kelet-európai, így romániai hozadéka az is, hogy az átlag kisebbségi nem érzi igazán magáénak a mindenkori hatalmat és annak alapvető intézményeit (kormány, igazságszolgáltatás, hadsereg és sorolhatnám). A létében és nemzeti öntudatában fenyegetett kisebbségiben pedig ez az ellenség nemzetiséget is kap. Az ellenségképbe kitörölhetetlenül beépül az is, hogy román. A romániai átlagmagyarral kapcsolatba kerülő hatóságok képviselői többségükben román nemzetiségűek. A mindennapok "támadásai" (pl. igazoltatások, ellenőrzések, sokszor még a főnöki/felettesi számonkérések is) onnan érkeznek, így nem csoda, hogy saját közösségének védő karjai között sokkal nagyobb biztonságban érzi magát a kisebbségi. Szűkebb nemzeti közösségének konfliktusai során kontroll- és tolerancianövelő szerepe lehet annak, hogy van még nagyobb ellenség is: a hatalom, ha például csak a helyi önkormányzat képében, mely ugyanakkor román is. De hogyan alakul(t) az ellenségkép tömbmagyar régiókban?

A ‘89-es változásokig, de talán egészen 1996-ig, amíg a szubszidiaritás és az önigazgatás iránti sóvárgásból lassan a tényleges önkormányzatiság nem kezdett kialakulni, a székelyföldi és a romániai átlagmagyar ellenségképe szinte azonos volt. Az RMDSZ kormányba lépésével azonban úgy-ahogy, de kezdett minden a helyére kerülni Székelyföldön. A szakmai és emberi (no meg politikai) tényezők kezdték háttérbe szorítani a nemzetiségit. Az állami, közigazgatási hivatalokban, de a különböző minisztériumok megyei igazgatóságaiban is kezdett helyreállni a régió (Hargita, Kovászna, Maros megye) nemzetiségi összetételét tükröző méltányosság.

Hosszú hónapok vagy akár évek is eltelhetnek úgy, hogy a székelyföldi, székelyudvarhelyi átlagember egyszerűen nem találkozik román anyanyelvű állami közhivatalnokkal, hatósági képviselővel, kivéve az igazságszolgáltatás és a hadsereg alkalmazottait. A hatalommal szembeni ellenérzés ugyanúgy megmaradt, de Székelyföldön, Székelyudvarhelyen lassan lekopik róla a nemzetiségi tényező. A megélhetésért vívott harc, ahogyan egyesek a mindennapi életet nevezik, elvesztette interetnikai dimenzióját, és egzisztenciális jellegűvé vált. Ami vérre vagy inkább pénzre megy, és a székelyföldi romániai átlagmagyarból egyszerű polgár, állampolgár lett. Ha most eltekintek annak vizsgálatától, hogy a romániai magyarság szempontjából milyen szerepe van/lehet Székelyföldnek, akkor az itt kialakult közösségi létet nemes egyszerűséggel normálisnak nevezhetném.

Tényleges, közvetlen viszonyról aligha beszélhetünk. Közvetett kommunikációról igen, mely az erdélyi magyar médián keresztül zajlik, és nagyrészt kimerül abban, hogy egyik vagy másik régióról olvasunk, többnyire közéleti eseményekről.

Az információk többszörösen szűrtek, de ami a legkevésbé segíti elő mondjuk a székelyudvarhelyi problémák megértését az az, hogy az erdélyi magyar sajtó (a kifejezetten helyi sajtó kivételével) az általam már körülírt romániai átlagmagyart tekinti átlagolvasónak is. A szerkesztés során pedig ehhez igazodik a tálalás. A szerkesztői elvek érvényesítésével módosul a kérdésfelvetés, a megközelítés, mert ugye úgy kell tájékoztatni, hogy például a hunyadi olvasó is érdekesnek és érthetőnek találja a cikket. Csakhogy a hunyadi olvasó kisebbségi létét teljesen másként éli meg, mint a székelyföldi, emiatt aztán másként is gondolkodik a magyar közösségen belüli konfliktusokról, saját látásmódja szerint dolgozza fel az udvarhelyi közéletről szóló híreket is.

A fentiek miatt különösen az vezet nagyfokú értetlenséghez, amikor a tömbmagyar régióban szembenálló felek egyike igazát bizonyítandó az országos/erdélyi médiához fordul. Mivel nincsen lehetőség arra, hogy a konfliktust folyamatában szemléltesse (valljuk be, ez egyáltalán nem is érdeke!), s az ilyen közlemények közreadásakor elmarad a háttérösszefüggések magyarázata, a romániai magyar átlagolvasó az ezek-megint-eszik-egymást érzésével marad. A másik fél pedig él replikához való jogával, és így gyorsan el lehet jutni a vég nélküli nyilatkozatháborúkig, mely a nem helyi magyar olvasó ellenérzését csak tovább növeli. Sajnos ezzel a módszerrel gyakran élnek a Székelyföldön, Székelyudvarhelyen szembenálló felek, példát pedig sokat, túl sokat lehet találni.

Állandó botrány kíséri az udvarhelyi önkormányzat működését, melyből a romániai átlagmagyar csak annyit ért, hogy az RMDSZ és az Udvarhelyért Polgári Egyesület (a szakadár?!) nem tud vagy nem is akar megegyezni. A perek kimeneteléről szóló tudósítások pedig csak részinformációk, és a lényegi kérdés már rég elsikkadt valahol: egy nemzetiségi szempontból homogén közösségben (mint mindenütt a világon) artikulálódott legalább két érdekcsoport saját (a másikétól eltérő) politikai nézettel, gazdasági hátérrel és civil támogatottsággal. Ez nem több és nem kevesebb, mint normalitás, egészséges versenyhelyzet, a fejlődés feltétele. A tét pedig az, hogy az Udvarhelyért Polgári Egyesület (UPE) támogatásával választásokat nyert Szász Jenő polgármester helyzete vagy teljesen lehetetlenné váljon, vagy csak arra korlátozódjon tevékenysége, amit a többségi RMDSZ-frakció (pontosabban a mögötte meghúzódó érdekcsoport) megenged. Ez viszont nem valósulhat meg, ha a 21 tagú testületből 8 hely az egyesületé (a választási eredmények alapján), ugyanis így az RMDSZ kétharmados többsége nincs meg. De minden olyan kezdeményezést megbuktatnak, melyhez nem szükséges a kétharmados többség, azaz mindent megvétóz az RMDSZ-frakció, amit a polgármester és a polgármesteri hivatal kezdeményez.

Szó sincsen Székelyudvarhelyen valamiféle RMDSZ-bomlasztásról, vagy olyan alternatív szervezet működéséről, mely a romániai magyarságot próbálná megosztani. A kérdés sokkal egyszerűbb. A Verestóy Attila szenátor-vállalkozó nevével fémjelzett érdekcsoport nem engedte, hogy az udvarhelyszéki és városi RMDSZ-szervezetben megmérettessen Szász Jenő polgármester és a mögötte meghúzódó érdekszféra, mely (a választási eredmények tükrében egyértelműen) szélesebb civil támogatottságot élvez. A helyhatósági választások előtti belső (szervezeten belüli) verseny lehetőségét megtagadta a helyi és széki szervezet. Azért jött létre az Udvarhelyért Polgári Egyesület, mert formailag így tudott eredményesen megmérettetni a Szász Jenő mögötti csoport, mely polgármesteri széket és nyolc tanácsosi helyet szerzett a helyhatósági választásokon, tehát olyan támogatottságot élvez, amit nem szabad figyelmen kívül hagynia a mindenkori érdekvédelmi vagy ernyőszervezetnek. Azonban Székelyudvarhelyen az RMDSZ csak szűk csoport érdekeit védi. A probléma pedig az, hogy a helyi szervezet a közösségre nézve "egyetemes érdekvédelmet" hangoztat, figyelmen kívül hagyva azt, hogy létezik a másik fél érdekvédelmi szervezete is, melyet a polgármester, valamint az Udvarhelyért Polgári Egyesület képvisel. A tévesen, mondhatni bután értelmezett "érdekvédelem" elokvens példája, ahogyan az önkormányzat RMDSZ-többsége elvetette a Cegléd és Székelyudvarhely (különben 1994-ben létrejött) testvértelepülési szerződésének meghosszabbítását – tartalommal való feltöltés címén. Annak ellenére, hogy ezt ünnepélyesen megtette Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós és Szentegyháza önkormányzata.

Nem igaz, hogy lényeges különbség van Székelyudvarhely és más székelyföldi települések helyi politikai közélete között. Az ellentétek, melyek hovatovább ideológiai szembenállást is jelentenek, ugyanígy megtalálhatóak például Csíkszeredában is, csakhogy nem a nyilvánosság előtt zajlik a "háború". Udvarhely esetében viszont a média jelenti a csatateret. A döntéshozó fórumok (önkormányzatok esetében) a tanácsülések csak szomorú utócselekvései a már nyilvánosságot kapott álláspontok érvényesítésének. Ebben a médiakörnyezetben (ahol a médiatulajdonosok egyben a szembenálló érdekszféra vezetői, politikusai is) a zsurnaliszták helyét valamiféle politonaliszták vették át, akik először kitalálják a mutatványos sztorit, kiosztják a jó/rossz szerepeket a közéleti szereplőknek, majd megszülik azt az ügyet, mely a köz érdeklődésére számot tarthat. A szembenálló felek csak ezután állnak/kényszerülnek egyik vagy másik oldalra, és csupán ezt követően kezdenek olyan tüzes politikai állóháborúba, mintha az éppen kitalált ügy végső kimenetele jelentené a település életét vagy halálát. A politonaliszták mindeközben jókat mulatnak, babérokat vagy megrovásokat aratnak attól függően, hogy politikus médiatulajdonosaik nyertesen vagy vesztesen kerültek-e ki a csatározásból. Az RMDSZ országos vezetése pedig nem avatkozhat közbe, mert legbefolyásosabb politikusának, Verestóy Attila szenátornak is Udvarhely a hátországa: befolyásának és vagyonának a helyi RMDSZ-szervezet mögötti érdekszféra képviselői a haszonélvezői, kedvezményezettjei. A romániai újságíró társadalom is ezért minősíti "helyi belügynek" a székelyudvarhelyi, székelyföldi médiaviszonyokat.

Példa vagy ellenpélda

Székelyudvarhely példa, mert képes normális közösségekhez hasonlóan alakítani sorsát, le tudta vetkőzni a kisebbségi lét alsóbbrendűségi beidegződéseit, közhelyeit, mely vitathatatlanul a település és környéke fejlődését segíti elő.

Székelyudvarhely ugyanakkor ellenpélda is, mivel nem tud menekülni a bizánci politikai-közéleti mentalitástól. Ellenpélda, mert a két érdekszféra stratégái nem képesek belátni, hogy a romániai átlagmagyar szempontjából mindaddig érdektelen, hogy helyben melyik érdekcsoport van hatalmon, amíg az a település, a régió gazdasági, szellemi fejlődéséhez vezet és (ha közvetve is, de) gazdagítja a romániai magyarságot.

Szőke László

Szent György napján, április 24-én jelent meg 500. lapszámunk. Ez alkalomból egy bensőséges, baráti sajtótalálkozóra invitáltuk a bihari magyar média képviselőit, illetve a Nagyváradon rezidens tudósítókat a Kanonok sori Fehér Dezső Sajtóklubba. Meghívásunknak a Bihari Napló, a Krónika, a TVS kábeltelevízió, a Román Rádió magyar szerkesztősége, a Duna TV tudósítói tettek eleget, de szerkesztőségünk munkatársain kívül eljöttek az Ady Endre Sajtókollégium vezetői és egyes hallgatói is, valamint lapunk néhány támogatója, barátja. A találkozón szó esett a tízéves Erdélyi Napló múltjáról és jelenéről, a kiadás és terjesztés nehézségeiről, illetve az idei tervekről is.

A helyi tanács április 26-ai ülésén az RMDSZ-többségű székelyudvarhelyi tanács elutasította a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség jóváhagyási kérését arra vonatkozóan, hogy az egyházi tulajdonban lévő Papkertben az egyház pénzén a nyugdíjba vonult papoknak otthont építhessen. Az építkezéshez szükséges elvi beleegyezéshez kétharmados többségi szavazatra lett volna szükség, de ez nem jött össze, mert a szavazásnál Ladányi László, Iszlai József, Bölöni Piroska, Magyari Dénes, Péter Pál, Simon Károly tartózkodott, Borbáth István pedig ellene szavazott, ők mindannyian RMDSZ-es önkormányzati képviselők. Mellette szavazott Bondor István, Ványolós István, Incze Zoltán (RMDSZ), valamint mind a nyolc UPE-s képviselő.

A Segítő Jobb Egészségügyi-Humanitárius Alapítvány az Ady Endre Akadémiához csatlakozva a Debreceni Egyetemen 2001. augusztus 13–24. között posztgraduális továbbképzést szervez háziorvosoknak és belgyógyászoknak. Az orvosi szekció témája: Korszerű diagnosztika és terápia. A tanfolyam költségeit szállással, étkezéssel együtt az alapítvány fedezi, az oda- és visszautazásról a részvevők maguk gondoskodnak. A szervezők elsősorban általános orvosok és belgyógyász szakorvosok részvételére számítanak. A pályázatokat Romániában az alábbi címre kell benyújtani: EME Orvostudományi és Gyógyszerészeti Szakosztály, Aleea Cornisa nr. 18/12., 4300 Marosvásárhely. Határidő: 2001. május 7. A pályázati űrlapot a fenti címen lehet beszerezni 20 ezer lej ellenében. A romániai kollégák számára 32 hely áll rendelkezésre. A továbbképzésen való sikeres részvételről bizonyítványt adnak.

Ha jól emlékszem, Szerbiában tulajdonképpen a Vajdaság autonómiája miatt tört ki a balhé. Még a koszovói szerbek is ide jöttek tüntetni, és itt védték saját tartományukat, a szerb kultúra bölcsőjét. Később a Horvátországban létesített két szerb autonóm köztársaság vagy inkább kiskirályság eltörlése miatt már nem voltak nagy tüntetések, de a több évszázados hagyományokkal rendelkező Vajdaság mindenkit zavart. Legalábbis egyeseket.

Azóta több mint tíz keserves év múlt el, és a demokráciának a joghurtforradalom feletti győzelme után a vajdaságiak úgy gondolták, hogy most már hangosan is kimondhatják: ismét azt az autonómiát szeretnék, melyben olyan szépen és békében éltek még az önigazgatású szocializmus idején is. Sajnos nagyon gyorsan kiderült, hogy most is leautonomistáznak, és éppen csak hogy joghurttal nem dobálnak meg bennünket. A Vajdaság el akar szakadni Szerbiától, önálló köztársaság akar lenni, noha itt van a szerb kultúra bölcsője – mondják, illetve kiabálják aggódva a radikálisok, de a szocialisták is, miután a koszovói bölcsőről egyelőre kénytelenek lemondani. Ennél azonban sokkal jobban zavar az, hogy Kostunica elnök Demokratikus Pártja áll a Vajdaság autonómiáját ellenzők élén. Pedig a Vajdaság szinte egy emberként erre a demokratikus koalícióra és Kostunicára szavazott. Mindenekelőtt a magyar kisebbség, akiktől a radikálisok és a kommunisták talán egy szavazatot sem kaptak.

És most ez a hatalmon lévő demokratikus koalíció hümmög leghangosabban, ha a Vajdaság autonómiája szóba kerül. Miért és kit zavar az, ha az autonómiával csak annyit kérünk, hogy amit megtermelünk és megkeresünk, az legyen a miénk, és szűnjön meg az az egy évtizedes gyakorlat, hogy a Belgrádnak fizetett minden 100 dinár járulékból csak 2–3 dinárt kapunk vissza.

A választások előtt ígérték az autonómia visszaállítását is. Erre most azt mondják, igen, de nem kell elhamarkodni, vannak fontosabb dolgok is, mint például Koszovó és Dél-Szerbia. Ami igaz is, de ennek nem a Vajdaság autonómiája az oka. A szerb képviselőház elnöke mondta a minap az újvidéki 021-es rádiónak nyilatkozva, hogy először tisztázni kell, mi is az az autonómia. Nofene! Mintha nem tudnánk, hiszen évtizedeken át gyakoroltuk és élveztük a Vajdaság autonómiáját.

Nem kell itt semmi újat kitalálni, csak hagyni, hogy a demokrácia valóban érvényesüljön.

Amire szavaztunk.

Azt mondják, nem lehet máról holnapra dönteni a Vajdaság autonómiájáról. Seseljéknek és Milosevicséknak 2–3 nap elegendő volt ahhoz, hogy eltöröljék és megszüntessék.

Nagy Nándor
(Hét Nap, Szabadka)

A Duna Televízió műsoros videokazettáit immár az erdélyi közönség is megvásárolhatja. A Sepsiszentgyörgyön megrendezett Szent György Napok alkalmával az Erdélyi Magyar Könyvklub és a Duna Televízió együttműködési szándékát jelentette be, melynek eredményeként az Erdélyi Magyar Könyvklub tavaszi katalógusában már szerepelnek a Duna Televízió filmjei, a televízió pedig vállalta a könyvklub egész éves médiatámogatását.

A tavaszi katalógusban egyelőre 18 cím szerepel a Duna Televízió gazdag filmválasztékából, közöttük a Könczey Árpád rendezte Ábel táncjáték, dokumentumfilm Nagybányáról, a "piktorok városáról", a csíksomlyói búcsúról, a magyar koronázási ékszerekről, a napfogyatkozásról találunk filmeket. Az érdeklődők több néptáncot, verbunkot bemutató kazettát is találhatnak, viszontláthatják a KGB alkonyát bemutató háromrészes dokumentumfilmet, a Honvágy Tamás Gáspár módra című zenés portréfilmet vagy a Táncoló parázs című portrét Kányádi Sándorról, aki a rendezvényen dedikálta is könyvét, illetve a róla szóló kazettát az olvasóknak, nézőknek. A felsoroltakat, valamint más izgalmas, érdekes filmeket 220 ezer lejes egységáron rendelhetnek meg az érdeklődők az Erdélyi Magyar Könyvklubnál a 066/11-70-50 telefonszámon.

A Magyarok Világszövetsége május 10–12. között tartja Budapesten rendes évi küldöttgyűlését. Módosítják a világszövetség alapszabályát, a pénzgazdálkodásban bekövetkezett negatív változások ugyanis – a költségvetési támogatás teljes megvonása – szükségessé teszik a testületi ülések számának ritkítását, valamint a távszavazás bevezetését.

Patrubány Miklós elnök közölte: a májusi küldöttgyűlésen végleg lezárják – szavai szerint – az MVSZ súlyos válságát előidéző, önmaguk tevékenységét felfüggesztő elnökségi tagok ügyét. Tudatta: a küldöttgyűlést önköltségi alapon rendezik, mert a szövetség nem rendelkezik semmilyen anyagi forrással, s jelenleg is mintegy 30 millió forint a tartozása. "Akár sikerül támogatást nyerni, akár nem, a küldöttek budapesti tartózkodásának költségeit a minimálisra csökkentjük" – tette hozzá az elnök.

Az MTI úgy tudja, hogy a küldötteket családoknál próbálják elszállásolni, és már felvették a kapcsolatot a különböző légitársaságokkal a kedvezményes repülőjegyek esetleges megszerzéséért. Patrubány beszámolt arról, hogy az MVSZ Szlovákiai Országos Tanácsa is csatlakozott az Erdélyi Országos Tanács állásfoglalásához. Ebben arra kérik a Magyar Köztársaság Legfőbb Ügyészségét, hogy vonja vissza az MVSZ ellen benyújtott keresetét, és hagyja érvényesülni a szervezet életében a belső önkormányzatiságot.

A világszövetség elnöke közölte továbbá: képtelenségnek tartják az Amnesty International Magyarország elleni, egyre erősödő kampányát. Ezért memorandumot juttatnak el 50 országban működő AI-szervezethez, amelyben igyekeznek bemutatni a reális helyzetet. Egyúttal felszólítják a nemzetközi szervezet vezetőit, hogy hagyjanak fel Magyarország-ellenes tevékenységükkel.

Katona Szabó István, a Magyar Érdekvédelmi Szövetség ügyvezető elnöke emlékeztetett arra: augusztus 14-éig lehetősége van minden magyar állampolgárnak, aki egykor ingatlantulajdonos volt Romániában, hogy benyújtsa igényét a kárpótlásra. Hozzátette: kívánatos lenne, ha az RMDSZ a magyar hatóságok támogatásával a földtörvény alkalmazásakor létesített irodához hasonlóan újabb jogi tanácsadó irodát nyitna, s útbaigazítással segítené az érdeklődőket.

A beköszönő szerkesztőségi cikk már a címében utal rá, hogy a hagyomány és megújulás jegyében jelent meg – néhány próbaszám után – a Heti Válasz képes folyóirat első száma Budapesten, április 13-ai dátummal. A lap párbeszédre hívja az olvasókat a közélet, kultúra, környezet hármas szellemi koordinátában. Az új évezred hetilapjaként hirdeti a kiadó Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány, ami "egyfelől szigorú tényközlés, másfelől – remélem, nem túl önhitt – igénybejelentés", ahogyan Elek István felelős kiadó fogalmaz programmagyarázó jegyzetében. Normális közéleti hetilapként ajánlja figyelmünkbe az új kiadványt, amely mindarra figyel és mindarról ír, ami foglalkoztatja az olvasót. Környezettudatos, szabadelvű, konzervatív hetilapként az egész látóhatárt figyeli, a kor kérdései és válaszai olvashatók majd benne – ígéri a felelős kiadó. Csak a trianoni országhatárokon túl élő magyar nemzetrészre való figyelésre nem találtunk konkrét utalást az ígéretek között, annál inkább az első lapszám belső oldalain. A Szomszédaink rovatban ugyanis a státustörvény határon túli fogadtatásáról közölnek egy körképszerű hangulatjelentést, igen optimista kicsengésűt. Erdélyből az egyik kisvárosi bulvárlap munkatársa küldött egy tudósítást, benne olyan üzemi faliújságra, községi hirdetőoszlopra kívánkozó mondatokkal, mint "nagy becsülete lesz a magyar igazolványnak: ösztönzi a romániai magyar értelmiség alkotókedvét, és a munkásembernek is lehetőségeket kínál." Eme első lapszámból éppen ezért inkább a száz éve született Németh Lászlóról szóló írást emelnénk ki, illetve Charles Fenyvesinek az USA és Magyarország második világháború alatti kapcsolatait taglaló hatrészes sorozatának első részét.

Marosvásárhelyi médiapiac

Az utóbbi években Marosvásárhelyen egymást követték a sajtóterjesztés körüli botrányok. A polgármesteri hivatal és a városi önkormányzat – mondván, hogy rontják a városképet – elhatározta: eltakaríttatja a központból az esztétikailag nem megfelelő standokat, az ún. tonettákat. S kezdték is mindjárt, no nem a különböző zöldség-, gyümölcs- és élelmiszer standokkal, hanem az újságárusokkal. Míg a hivatalosságok városrendészeti meggondolásokra hivatkoznak, azalatt a jól értesültek komoly gazdasági és egyéb érdekek ütközését látják az ügy hátterében. A bérleti szerződések megkötését olyan feltételrendszer teljesítésétől tették függővé, ami egyértelműen a tőkeerősebb terjesztőknek kedvezett. Nem beszélve, hogy a versenytárgyaláson a magánterjesztőkkel azonos feltételek mellett vehetett részt az állami terjesztő, a Rodipet is, amelyről köztudomású, hogy a piacon betöltött monopolhelyzete és anyagi háttere okán nincs egyenlő súlycsoportban a többiekkel.

Az ügyben az egyik legérintettebb kisvállalkozás a Fazakas Csaba és Nemes Gabriella vezette Difprescar, amely egyben a legrégebbi is. Fazakas 1990 februárjában előbb az Európai Időt, majd a csíkszeredai Tromfot kezdte terjeszteni, volt olyan hét, hogy az utóbbiból 10 ezer példányt adtak el. Majd következtek a többiek, köztük a napilapként induló Erdélyi Napló, amelyből akkoriban 2000 példányt juttattak el naponta az olvasókhoz.

– Az 1990-es parlamenti választásokra készülő RMDSZ kampányából a magunk szerény eszközeivel mi is kivettük a részünket – emlékezik vissza –, például Csíkszeredában rövid idő alatt kb. 33 ezer Petőfi-jelvényt adtunk el, ezáltal gyarapítva az érdekvédelmi jellegét akkor még meg nem tagadó szervezet kasszáját. Talán ennek tudható be, hogy a szélsőséges nacionalisták kezén levő vásárhelyi városvezetés és a hatóságok által mi valamiféle nem hivatalos RMDSZ-vállalkozásként voltunk elkönyvelve. Tény, hogy 1990–92 között 47 alkalommal zaklatott a rendőrség. Többek között e tévhitet is eloszlatandó alakultunk kft.-vé 1992-ben.

Kezdetben 10–12 újságárust foglalkoztattak, de volt olyan periódus is, amikor a létszám 25-re emelkedett. A Difprescar az egyetlen vásárhelyi sajtóterjesztő, amelynek standjain a helyi és országos terjesztésű romániai magyar lapok mellett az irodalmi, kulturális lapok és folyóiratok, valamint a különböző réteglapok egyaránt megtalálhatók. Mi több, a romániai és magyarországi könyveket is forgalmazzák, jelenleg mintegy 650 cím található meg náluk.

– A gondok a városi tanács egy 1996-os döntését követően jelentkeztek – meséli Fazakas –, amelyben kimondatik, hogy a központi zónában jelentősen csökkentik a standok számát, valamint, hogy minden e célra fenntartott helyet külön-külön versenytárgyalás alapján ítélnek oda. Ekkortól kezdődően egymást érték a botrányok, a polgármesteri hivatal illetékesei húzták, halasztották a versenytárgyalás időpontjának kitűzését, s amikor megtették, tudatosan félrevezették az érdekelteket, hisz az 1997. december 31-én a helyi Cuvîntul Liber-ben közzétett hirdetésben egy hónappal korábbi időpontra tűzték ki, mint a szintén aznapi 24 ore muresene-ben és a Népújság-ban. A versenytárgyalást a Cuvîntul Liber-ben meghirdetett napon tartották, rengeteg szabálytalanság, törvénysértés kíséretében. Hogy csak egyet említsek: olyanok is részt vettek azon, akik a feladatkiírásban közzétett vállalati feltételek szerint erre nem lettek volna jogosultak, mert nyolc esztendeje nem fizettek helybért. Nem beszélve arról, hogy az állami terjesztőnek, a Rodipetnek is biztosították a részvételt, velünk azonos feltételek mellett.

Tagadhatatlan, hogy a versenytárgyalásra kidolgozott feltételrendszer a leghátrányosabban a Difprescart érintette, hisz az addigi 33-ról 16-ra korlátozta a központi helyek számát, egy-egy cég legtöbb 4–4 helyet kaphatott, nekik pedig már 11 standjuk volt ebben a zónában. Az őket ért méltánytalanság miatt az RMDSZ önkormányzati, valamint parlamenti képviselőihez fordultak támogatásért, de csak egyetlen személy, Elek Barna képviselő méltatta őket válaszra. Pedig az általuk terjesztett lapok, folyóiratok kiadóinak, vezető szerkesztőinek hozzájuk eljuttatott, tevékenységükről elismerő hangnemben szóló nyilatkozatait is csatolták az említett segélykérő levelekhez, valamint a rekordidő alatt gyűjtött közel 4000 támogató aláírást. 1998-ban, a vonatkozó tanácsi határozatnak eleget téve, a központi zónában álló "tonettákat" méregdrága – kb. 250 millióba kerülő – alumíniumból készített bódékkal cserélték fel. Az ugyanaz év januárjában a polgármesteri hivatal és a sajtóterjesztők között megkötött szerződés értelmében a helybéreket félévente az infláció mértékéhez igazítják. A Difprescar jelenleg havi 18 millió lejt fizet az általa használt 19 négyzetméternyi közterületért!

Tovább bonyolítaná a helyzetet Florea polgármester azon szándéka, hogy szerte a városban mindenhol az általa Bukarestben látott alumíniumkioszkokhoz hasonlók felállítására kötelezné a terjesztőket. Kérdés, hogy az egyenként kb. 50 millióba kerülő kuckókat ki bírná kifizetni? Az biztosnak látszik, hogy a Difprescarhoz hasonló kisvállalkozások csak igen nehezen, vagy egyáltalán nem.

– Ilyen körülmények között – mondja elkeseredetten Fazakas Csaba – már csak a túlélésért küzdünk. Ha sürgősen nem változik a helyzet, akkor a hozzánk hasonló kisvállalkozások hamarosan bedobhatják a törülközőt. Aminek elsősorban a magyar olvasók látják majd kárát. A jelek szerint éppen ezt képtelenek felismerni azok az RMDSZ-es tanácstagok, akik a vásárhelyi magyar lakosság voksainak köszönhetően kerültek az önkormányzati testületbe, s akik éppen ezért kötelesek lennének elszámolni a kapott bizalommal. Nem beszélve arról, hogy már csak számarányuknál fogva is döntően befolyásolhatnák a testület vonatkozó döntéseit. Vagy közömbös lenne számukra, ha a kolozsvári példához hasonlóan Marosvásárhely központjából is kiszorulnának a magyar lapok, folyóiratok, könyvek? – teszi fel a korántsem költői kérdést a terjesztő egy újabb érdekvédelmi és közképviseleti kudarcot sejtetve.

Szentgyörgyi László

Az időközönként megjelenő, többször is újjászületett aradi kulturális szemle ötödik évfolyamának első száma idén februári keltezésű, de időtálló és változatos témájú olvasmányokat kínál, Ilona János és Pálfi Sándor szerkesztésében. A kiadványt Ujj János ajánlja az olvasók figyelmébe, a hitélet rovatot Baracsi Levente Zoltán jegyzi, történelmi értekezést Kovách Géza és Munteanu R. Tibor tollából olvashatunk, Gazdaság és globalizáció címmel Doba István közöl eszmefuttatást, Pávai Gyula egy könyvritkaságot mutat be. A Visszapillantó és Memoár rovatokban Réhon József a Julianus-díjas Matekovits Mihályt, P. Csergő Ervint és Dávid Ibolyát szólaltatja meg, Csotó-Nagy Mária Amigó tanár úrra emlékezik, Éder Ottó az Alma Mater Alapítvány tevékenységéről nyilatkozik. A Technikai szünet című mellékletet László Lajos, a sportoldalakat Piros Dénes, a tudományos-ismeretterjesztő cikkeket Ilona János, Réhon József, Gönczi Attila jegyzi. Gazdag a művészetnek, irodalomnak fenntartott rovat Puskel Péter, Ruja Ildikó, Réhon József, Pálfi Sándor jóvoltából, a szám képzőművésze Kolumbán Zsolt. Szórakoztató a Farsang rovat, mindenki találhat magának a Szövétnekben valami érdekeset. Az egészében bensőséges, családias, közvetlen hangvételű szemle elegáns külső-belső kiállításban jelent meg, szinte meglepődve forgatja a számtalan időszaki nyomdai melléktermékkel, igénytelen röpcével, csiricsáré lapocskával, sajtókiadványnak mondott makulatúrával "elkényeztetett" recenzens.

T. P.

Az Erdélyi Református Egyházkerület gyülekezeti lapjának, az Üzenetnek rendszeresen megjelenik a Levél című kis formátumú melléklete, amely szórványmissziós gyülekezeti lapként határozza meg magát. Az Orbán Lajos és Vetési László szerkesztette kiadvány nagy érdeme, hogy nemcsak Erdély apró szigetekben élő magyar keresztyénjeihez jut el, hanem a Kárpátokon túl hitüket és nemzeti identitásukat szétszórtságban őrző testvéreinkhez is. Az idei húsvétra megjelent szám igemagyarázatait Felházi Zoltán magyarvistai, Árus László bákói-karácsonykői és Kun Árpád nyugalmazott lelkész jegyzi. Bukarestből Bányai László, Pusztakalánról Kun Kriza Ilona, Rîmnicu Vîlcearól Szabó Attila tudósít. A kiadványban megjelent írások szerzői között van még László Dezső, Benedek Elek, Vetési László, Gáspár Etele Tamás, Felháziné Szatmári Klára, Jákó Zoltán.

A Kárpát-medencén ‘90 után végigsöpört nemzeti önállósodási folyamat tovább osztotta az Illyés Gyula által ötágúnak mondott magyar sípot. Csakhogy a hangszer "szólamai" nem mindig zengenek ugyanolyan erővel: nem ritka a befulladás, recsegés vagy esetleg épp az – időleges – elhallgatás. Magyarán: kultúránk nem mindenik új nemzetállamban követheti töretlenül fejlődési vonalát. Itt-ott kétségtelenül működik a többségi kerékkötés is, ám ha volna pénz, ennek kioldása is lehetővé válna. Ha…

A magyar állam ‘90 óta csurrant-csöppent legtöbbször tűzoltáshoz elegendő összegeket, ám a közös kultúra tudatos építését csak a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma vállalta fel, ‘98-tól kezdődően. Elekes Botond, a szaktárca Etnikai és Kisebbségi Főosztályának vezetője a határon túli magyar kultúra támogatásának stratégiáját és lehetőségeit ismertette Nagyváradon, az Erdélyi Népfőiskolai Collegium előadásán. A főosztályvezető mondandójának gerincét az a babitsi gondolat alkotta, miszerint a mindenkori határok ellenére és ellenében a magyar kultúra egyetlen egészséges élő test. Elmondta, hogy a fő stratégiai szempont a meglévő erőforrások kiegészítő támogatása, nem az infrastrukturális befektetések. Ám ezt az elvet sem lehet mereven kezelni, hisz a helyi igények nagyon különbözőek: Kassán például hiába vártak arra, hogy a szlovák állam a magyar nemzetiségűek adójából (is) megépítse a magyar színházat; a beregszászi társulatnak viszont egy autóbuszra volt szüksége, hogy vándorszínészekként járva a környéket megmaradhasson az egyetlen kárpátaljai hivatásos társulat. Elekes Botond azt is kihangsúlyozta, hogy vezérelvük a szubszidiaritás, vagyis a helyi gondoknak helybeni megoldása.

Az előadásban, majd pedig a részvevők kérdései nyomán szó esett színházról, könyvkiadásról, kulturális menedzsmentről, s ha a mindnyájunk fölött lebegő állandó pénzhiányt, nyomorúságot nem is sikerült varázsütésre megoldani, az együttgondolkodás sokat tett azért, hogy tisztábban, szebben, minden ágából hallhatóan szóljon a sokágú síp.

Molnár Judit

Két évtizede még közel tízezren keresték fel a levegőjéről és ritka, gyógyhatású ásványvizeiről elhíresült Hargita megyei fürdőtelepet. Tavaly már alig rúgott néhány százra a kezelésre érkezettek száma. A nevezetes fürdőváros százéves, jellegzetes, virágkorában még cifra favillái a romániai átmeneti állapotoknak, a vadkapitalizmusnak köszönhetően hamar tönkrementek. Ha ma valaki véletlenül Borszékre pottyanna egy ejtőernyővel, nincs kizárva, hogy valamelyik szétlőtt délszláv városkával tévesztené össze.

Járható, kanyargós úton lehet fél óra alatt Maroshévízről Borszékre jutni. A Gyergyói-havasok egyik kies völgyében megbúvó város bejáratánál ásványvízrakodásra várakozó kamionok hada fogadja – mindennapos látvány – az ideérkezőt. A városházáig 500 méteren nem látni semmi különöset. Ott azonban változik a kép. A szocialista uniformizmus stílusában épült tömbházak állanak szabálytalan rendezésben, narancssárga, rózsa és helyenként a kéményekből kifolyt kátrány színében.

A központban útelágazás. Jobbra, Tölgyes felé Moldvának visz, balra a kaptatón még egy fél kilométer után kezdődik sajátos fürdővilági építkezéseivel a néhai fürdőváros, Felső-Borszék – ahogyan az itteniek nevezik. Az első benyomást, a lepusztult, elhanyagolt, szegényes villák és lakóházak képét hamar feledteti a por, az emberek szitkozódva haladnak el a járdán. Keresem a gyermekkoromból még visszaköszönő képet – Borszék virágkorát –, de az valahogy nem illik össze a valósággal.

A villákhoz vezető gödrös korzón lézengő diákok, munkából hazasiető felnőttek közelednek. A sétány előtt föltúrták a földet, most építőtelep kinézete van az egésznek. Balra generátor pufog, a borvíztöltő vállalat éppen újabb kutat ás magának. A műszakvezető később felvilágosít: mindenről kérdezhetem, csak éppen a mélysége ne érdekeljen. Azt nem szokás megkérdezni – közli.

A leendő kút szomszédságában néhai szórakozóhely düledezik. Mintha arra várna, hogy még egy utolsót rúgjon bele valaki – a végső összeomláshoz. A sétányra térve a hajdani, kopott, hulló vakolatú mozi két tornya tekint őrző bástyaként a dombon levő villákra. Mintha startot készülne inteni a rozoga épületek völgybe gurulásához.

A parkokat éppen takarítják. Számtalan kupacban füstölnek a tavalyról maradt falevelek, eldobott papírok. Később megtudom, a polgármesteri hivatal tisztasági hetet rendelt el. A sétány végén takaros, fehérre meszelt épületben székel egy helyen a poliklinika, a fürdővállalat és a Nagy-Románia Párt.

Már-már zavaró a friss, üde fehérség a nagy szürke pusztulásban...

Az épület előtt a padon a fürdővállalat (SCAT) igazgatója, Vasile Barbu sütkérezik a tavaszi napsütésben. Kérdéseimre hunyorogva válaszol:

– Itt egyszer a területek tulajdonjogi viszonyát kell rendezni az Állami Vagyonalappal és a helyi önkormányzattal, mert a fürdő és több villa jelenlegi tulajdonosa a csíkszeredai Vipromal Rt. lett. A terület az államé, a problémákat a segítsége nélkül nem tudjuk megoldani.

Barbu szerint a villák helyzete nagyrészt azoknak tulajdonítható, akik annak idején hátsó szándékkal vásárolták fel nagy részüket – és ezzel a szemközti ingatlanok felé, azok közül is a 61-eshez irányít. Elmondása szerint azt 1995-ben egy csíki részvénytársaság vásárolta meg potom áron banki garanciáért, de még mai, életveszélyes állapotában is lakják.

A 61-es villa a sétánytól jobbra, fönn az erdő szélén épült. Baloldala mintha megindult volna már a földbe. Homlokzatát két megroggyant faoszlop tartja, a fölötte levő tornácnak mintha le akarna szakadni – kartondoboz fenekeként – az alja. Alsó szintjének kőalapzatán a sarok szétnyílt, mint egy elvásott cipő. A környéken tucatnyi épület hasonló állapotban leledzik. A polgármester számításai szerint több mint hatvan ilyen villa van a településen. Némelyek kéményén fehér füst bodorodik, mások tornácán kopott, szegényes ruhák száradnak, megint másokon ablak nélküli keretek, falból kitépett villanyvezetékek helyei éktelenkednek.

Közöttük azonban takaros, sőt lakható épületek is meghúzódnak. Majd fölbukkan a már jó állapotban levő szálloda, mellette két felújított villával, a kezelőbázis tűrhető, de elhagyatott állapotával, és újra a sétány a vakító fehérséggel.

A mozi mögött, a Borostyánkő nevű villa előtt egy nyugdíjas építésztechnikus méltatlankodik, mert az épület egyik oldala 60 centivel hosszabb, mint a másik. Aztán mesélni kezd. Úgy tűnik fel, mindegyik villa sorsát kívülről tudja. Ezek a faépületek könnyen tönkremennek már, ha nem gondozzák őket. Nagy részük még az első világháború előtt épült, sőt többjüket moldvai vasgárdisták építették – meséli. A Borostyánkőt nemrég 300 millióért vásárolta meg egy nagykárolyi cég – teszi hozzá. A polgármesteri hivatalban a munkahét közepéhez képest szokatlan csend honol, a titkárnő azonban felvilágosít, hogy minden tisztviselő Felső-Borszéken takarít a parkban. Még az elöljáró is ott van, így várnom kell. Alexandru Vaida nemsokára megérkezik. Gondterhelt arccal mutatkozik be, majd sóhajtozva sorolja a problémákat. Fel kell újítaniuk a negyvenéves csatornarendszert, mert bármely pillanatban beállhat egy csőrepedés. A szennyvíz megfertőzheti az ásványvízrétegeket, és akkor odalenne a város jövője. Az ivóvízhálózat is nagyon régi. Öntvényből készültek a vezetékek, kívül-belül rozsdásodnak. Rengeteg víz megy kárba a repedéseken, a városnak nem jut elég az éltető nedűből. A hálózat felújításához pénzeket keresnek. Olyan részek is vannak, ahol sem szennyvízcsatorna, sem ivóvízvezeték nincsen. A helyi költségvetés éppen arra elég, hogy megéljenek.

A lakosok zöme a borvíztöltödében dolgozik, de munkát ad az országosan elismert travertin-bányászat is, és még működik a szénkitermelés. Sok az erdőmunkás, a fafeldolgozó. Az elmúlt évek szélviharai 400 ezer köbméternyi döntött fát hagytak maguk után, de a kitermelés már a vége felé tart. Innen nagyszámú munkanélküli kerül majd ki. Az állástalanság növekvőben van, a palackozóüzem bizonyos részlegeinek automatizálása miatt is.

Mint mindenkinek, a polgármesternek is vannak elképzelései a jelenlegi állapot okairól. Elmondása szerint a fürdővállalat rengeteg villát eladott, és sok közülük visszakerült eredeti tulajdonosához. Leromlásuk szerinte a tulajdonjogi vitáknak és a kezdeti érdektelenségnek köszönhető. Két év gazdátlanság ezen a hegyvidéki, csapadékos klímán már rányomja a bélyegét egy ilyen épületre. Elég, ha két cserép elcsúszik, a víz már elkezdi a pusztítást.

– Körülbelül öt lízingszerződést is szorgalmazott az Állami Vagyonalap, sajnos elég alacsony áron. A tönkrement épületek java részét pedig nem turisztikai célra vásárolták meg annak idején tulajdonosaik – vélekedik később Kassai Tibor, a Vipromal igazgatója is.

Alexandru Vaida optimista. Szerinte öt év múlva a turizmus másmilyen lesz, mint volt az elmúlt szezonban. Biztató jelek is vannak már, például pénzes izraeliek vásároltak telkeket a városban, egy-két villa építésének céljával. A kezelőbázist is rendbe kellene tenni, hogy ne csak a nyári idényben lehessen igénybe venni. Téli sportok űzésére is adódna lehetőség, sípálya van, de felvonó nélkül.

Jelenleg két működőképes hotellel és öt lakható villával rendelkeznek a valamikori nyolcvanból. A települést 3200-an lakják, 80 százalékuk magyar ember, a többi román. A hetvenes-nyolcvanas években 8000 vendég üdült-gyógyult évente a városba, míg az elmúlt években alig emelkedett háromszázra az itt megfordulók száma.

A Vipromal társaság igazgatója beszámol a fürdővállalat történetéről. A háborút követő államosítás után a villák és a kezelőbázis átmentek a szakszervezetek, a hadügy, a kommunista párt és az egészségügy kezeibe. 1970-ig ezek különböző egyesüléseken, szerkezetváltásokon mennek keresztül, míg 1990-ben megalakul a Borszéki Turisztikai Rt. (SCAT), amely a mai napig ezen a néven, de különböző, az állami tulajdont képviselő struktúrákkal vezeti a vállalatot. 1998 elején az alkalmazotti kisrészvényes privatizációval a Vipromal Rt. is részesedéshez jut a SCAT-ban, majd idén többségi részvényesekké válnak. Jelenleg a forrásvíz használati jogát és esetleges tulajdonjogát követelik a palackozótól, vagyis a Romaqua Rt-től. Kassai Tibor úgy tudja, hogy utóbbinak nincs kizárólagos joga az ásványvíz kitermeléséhez.

Az igazgató szerint a legfontosabb tisztázandó kérdés a fürdővállalat vezetőségének azon döntése, hogy a Ramin (a Romaqua csoporthoz tartozó Ásványvizek Királynője Rt. elődje) megjelenésekor a töltödének átadta az összes forrást, noha a fürdővállalat végig tulajdonosa volt az ásványvizeknek.

– Így lettünk fizető fogyasztói a saját tulajdonunknak. Ahhoz, hogy két év elteltével vásárlókból nézőkké váljunk – mondja Kassai. – Ez az oka annak is, hogy tavaly nyáron, mikor a nyaralók száma elkezdett növekedni, borvízhiány volt a fürdőben. Lent a töltödében megállás nélkül palackoztak, míg fent a fürdővállalatnak nem volt vize...

Borszéken ugyanis a víz a legfontosabb. Borszék = borvíz.

– Egyelőre abban a helyzetben vagyunk, hogy a közgyűlésünk határozata szerint be fogjuk perelni a töltővállalatot, visszaigényeljük a forrásokat, a törvényszéki határozatig pedig élünk az 1-es forrás használati jogával – közli a Vipromal igazgatója.

A fürdővállalatnak a gyógykezeléshez megfelelő mennyiségű vízre van szüksége ahhoz, hogy a vállalkozóknak is érdekük legyen az itteni befektetés. Legalább egy, a Vipromal által választott forrás vizéről van szó, amit igényeiknek megfelelően akarnak kihasználni, nem úgy, ahogyan eddig a palackozó diktálta – véli Kassai. – Azt a nemzetközi érdeklődést, ami még létezik Borszék iránt, nem szabad elszalasztani. Legalább 10 millió dolláros beruházásra van szükség az üdülő fellendítéséhez – vélekedik a fürdővállalatot tulajdonló társaság vezetője.

A reformkorban a fürdőket jórészt a vagyonos nemesség és a hivatalnoki elit népesítette be. Megengedhették maguknak, hogy hosszú hónapokat, netán az egész fürdőszezont az illető üdülőben töltsék. A gazdagodás és szemléletváltás mellett hozzájárult ehhez a közlekedés fejlődése is. A fürdők létrehozásához, kiépítéséhez elengedhetetlenül szükséges volt a gazdasági tevékenység, egyesületalapítás, bérbeadás is. Persze a vállalkozói magatartáson túl egy-egy lelkes fürdőbarát áldozatos tevékenysége is nélkülözhetetlen volt a fürdőtelepek megteremtéséhez és népszerűsítéséhez. Borszék tehát e feltételeknek megfelelően született, a Romániában manapság dúló vadkapitalizmus miatt viszont gyakorlatilag letális állapotba jutott. Örülhetünk, ha csak tetszhalott. Értékes, gyógyító erejű vizének olyan környezetbe kellene utat törnünk, melyet a reformkori feltételek jellemeznének. Akinek csöppnyi köze is van a valamikor nagy sikernek örvendő fürdőváros mai állapotához, azt el kellene számoltatni, majd pedig távol tartani Borszéktől. Amely maga is sürgős kezelésre vár.

Kristály Lehel

Tisztelt Adrian Nastase úr!

Nagy örömmel hallottam, hogy Ön örökbe fogadott egy bukaresti kóbor kutyát, és szót emelt a kóbor ebek eutanáziája ellen. Megható az Ön állatszeretete. Így már én is reménykedem, hogy előbb-utóbb arra is sort kerít, hogy leállítsa a Bihar Megyei Egészségbiztosító által gyakorolt passzív eutanáziát. Mert úgy tudom, passzív eutanáziának nevezik azt, ha a beteg ember nem kapja meg az életben maradáshoz elengedhetetlenül szükséges gyógyszereket. Ez történik Bihar megyében. Amióta Ön vezeti Románia kormányát, második alkalommal történik meg, hogy hosszú hetekig a kispénzű, idős, beteg nyugdíjasok nem kapnak térítéses gyógyszert.

Miniszter Úr, nem kérem, hogy minden választási ígéretét betartsa, csak azt kérem, kérjük, hogy hasson oda: az egészségbiztosító tartsa be szerződéses kötelességét, és lássa el törvényekkel szabályozott feladatát. Ha nem az a titkos szándék, hogy passzív eutanáziával a másvilágra küldjék a hatmillió romániai nyugdíjas egy részét, akkor lépjen fel a biztosító galád embertelensége ellen! Ha nem képesek szinten tartani a nyugdíjakat, legalább ne csökkentsék azzal, hogy a sok idős, beteg embert arra kényszerítik, költse nyugdíja egyharmadát, egynegyedét gyógyszerre.

Sem pénzem, sem jogi jártasságom nincs ahhoz, hogy perbe fogjam az egészségbiztosítót. Nekünk arra sincs erőnk, hogy a törvények betartását tüntetésen követeljük. Kihez forduljunk? Egyetlen képviselő, szenátor vagy pártvezér sem emelt szót értünk. Egy patikus gúnyosan Strasbourgba küldött. Ott esetleg meghallgatnak – mondta –, mert nehogy azt higgyem, hogy az Ön sajtófigyelő szolgálata kézbesíti nyílt levelemet.

Bár nyugdíjas vagyok, de még mindig elég naiv ahhoz, hogy bizakodjam; vagyunk mi is annyira figyelemre méltóak, mint a fővárosi kóbor kutyák. Reménykedem hát, és amíg remélhetek, maradok tisztelettel

Schneider N. Antal nyugdíjas tanár
Nagyvárad

Szerk. megj.: Bár az egészségügyi ellátás az egész Romániában harmadik világbeli szinten stagnál, a fenti olvasói levél egy sajátosan tragikus helyzetre világít rá: a gazdasági potenciál tekintetében a többi romániai megye előtt járó, s ekként a társadalombiztosításba másoknál sokkal többet befizető Bihar megyében a legrosszabb a helyzet. Évek óta szakmai-politikai érdekharc dúl az egészségügyben, a megyei önkormányzat és prefektúra képtelen uralni a helyzetet, fővárosi intervenciók, pereskedések, pártharcok, pozíciócsaták mentén születnek döntések, miközben a közösből leszívott milliárdok tűnnek el az ilyen-olyan igazgatói, elnöki, főkurátori zsebekben. A szándékosan felzavart vizekben gátlástalanul folyik az orvhalászat, a hippokratészi esküt rég sutba dobták a menedzserekké vedlett fehér köpenyesek, akiket a megválasztott és kinevezett politikusok kajánkodva uszítanak egymásra, s az egésznek a levét a bérből és fizetésből élő, kisnyugdíjas, hátrányos helyzetű betegek isszák meg...

Az 1848-as forradalomra emlékezve a sok nevesített történelmi személyiség között tiszteletreméltó helyet foglal el Gábor Áron, a háromszéki ágyúöntő mester. Első híres ágyúit a bodvaji vashámorban öntötte, írják a krónikák, és emlékezik a szájhagyomány. Az idei március 15-ei megemlékezések során a Duna TV-ben Bodvaj neve is elhangzott. Ejtsünk néhány szót az említett történelmi településről.

A 19. század elején már ipartelep, vasbányákkal és vasolvasztó kohókkal Erdővidéken, Kovászna (Háromszék) megye eme szépséges földrajzi tájegységében, a Keleti-Kárpátok legdélibb medencéjében, a Barcaság északi csücskében. A kistájat a Dél-Hargita, a Baróti- és a Persányi-hegyek határolják.

Bodvaj Kisbacontól kb. kilenc kilométerre van. 1831-ben kezdték itt a vasérc (vaskő) feldolgozását. Ipari település volt, ahol folyamatosan folyt a termelés, egykori létét egy elhagyott régi temető düledező sírkövei is igazolják. Természeti környezete egyedülálló (1981-ben medvét, hiúzt, a borvizes Fenyves-patak partján rejtett életű fekete gólyát figyelhetett meg az óvatos szemlélő). A kohó közelében nagy hozamú és kiváló minőségű borvízforrások törnek fel, és folynak bele a Fenyős-patakba. Kilométernyi távolságra a vashámortól fával kirakott parányi fürdőmedence volt még ekkor, "Elek apó feredeje". Benedek Elek nyaranta itt kaszált, gyűjtötte a havasi szénát számos állatának.

A vidéknek egy igen érdekes, szép ásványkülönlegessége is van: a dobostortaopál, amelyet Bányai János neves székelyudvarhelyi geológus vezetett be a szakirodalomba. A bodvaji vashámor ipartörténeti műemléknek van nyilvánítva.

1981 nyarán szovátai tanítványaimmal tíznapos expedíciót szerveztem Bodvajra. Táborverés után két nappal a baróti Securitate parancsnoka és a város polgármestere igen keményen felszólítottak, hogy azonnal tűnjek el gyerekestől, mindenestől a térségből. Az alkotmányra, a párt dokumentumaira, no meg az emberi jogokra hivatkozva nem tettem. Szeptemberben, az iskolakezdés után néhány nappal azonnali hatállyal, védekezési jogot sem kapva kirúgtak az iskolából. Természetesen nem az "expedíció" ürügyén. A rúgás nyomait és következményeit ma is érzem a bőrömön.

Lakatos István
Sóvárad

Olvasgatom az újságot, már megint azt írja, hogy civakodás van Eremdéeszéknél. A mindenit: egy bihari községben 63-an dobták vissza a tagkönyvecskéjüket… A hecc azóta is zajlik. Na, az is benne van az újságban, hogyaszongya: politikailag prostituálódik az RMDSZ. Ez nem újdonság. Már a cerenyistákkal (parasztpártiakkal – szerk. megj.) is pajkoskodott a huncut. Erre aztán Marcsa és Julcsa beszélgetése jut eszembe, valahogy így: Pláne Eremdéesz, hol csinálod? – Sőt a parlamentben. (Mi mást tehetne, ha csak így tudja elérni azt, amit úgy is odavetnek neki?)

De van ám Eremdéeszéknek Reform Tömörülése is. Bizony van, és március 24-én tartotta munkatömörülését Marosvásárhelyen. Ott mondták – ahogy az újság is írja –: "Az RMDSZ még így elkorcsosulva is a miénk", és "nélkülünk még inkább prostituálódna."

A szónokok még az elnök házasságon kívüli (poétikus) kalandjait is "kiértékelték". Na, ez mégsem volt szép tőlük! Ami szabad a költőnek, miért ne volna szabad a verscsinálónak is?

Aztán, miközben zajlott a Reform Tömörülés, egy hozzászóló hölgy megdöbbenését fejezte ki a titoktörvény egyöntetű megszavazása miatt. Válaszában Toró T. Tibor mondta is, hogy "platformunk képviselőinek és szenátorainak eszük ágában sem volt megszavazni a törvényt" – na most tessék figyelni: "de alkalmazkodniuk kellett a kollégák többségéhez". Ezek után az alkotmánybíróság képes volt lefújni az egészet, merthogy valami procedurális repedt-furcsaság van a dologban.

Na igen, azt is láttuk, hallottuk és olvastuk a médiában, hogy a parlament költségvetési kabaréjában fellépő Eremdéesz-lovagok kórusa milyen bájosan mutáló hangon énekelte a főszereplő kupléjának refrénjét: az "ighen-ighen"-t. Igazi sikerélményben lehetett részük, mert ne feledjük, a műfajnak olyan ismert művészei mellett léphettek fel, mint Pedesereanu és Peremescu. Nos, mi is büszkén és megelégedetten mondhatjuk: Ez igen, ez aztán az izé!

Persze, nekem is elegem van már a politikából; de én mégiscsak félek attól a titoktörvénytől, még akkor is, ha újra fogja szavazni a parlament. Lehet, hogy a módosított szöveg még rondább és ijesztőbb lesz, de a mieink nem azért fogják azt is megszavazni.

No lám csak, hát ilyen kacér lett az Eremdéesz-Mutter leányvállalata… Még te is, leányom Butus?

Kencsán József
Temesvár

Az alábbi írás valamikor március végén született, miután az Európai Idő című sepsiszentgyörgyi "független képes hírmagazin" 6. számában megjelent Botos Lászlónak, e kéthetilap főállású szerkesztőjének Polgári képmutatás című tréningruhás vádirata. Elektronikus levélben juttattam el (kétszer is) e nyílt levelet nevezett kiadvány szerkesztőségének, végső replikaként egy támadássorozatra. Azóta megjelent ennek a lapnak a 7. és 8. száma is, 20–20 oldalon, tele mindenfélével, de az alábbi, két és fél flekknyi írásnak nem jutott hely. Vélhetően azért nem, mert az Európai Idő olvasói (akik nyilván nem azonosak az Erdélyi Naplóéival) tudomást szerezhettek volna arról, hogy nevezett sportújságíró őket többször félretájékoztatta. A mi lapunk olvasóinak viszont jogukban áll tudni, hogy kik, hogyan és miért áskálódnak az Erdélyi Napló és munkatársai ellen.

(D. L.)

Tisztelt Willmann Walter úr!

Mivel már volt rá eset, hogy az ön által jegyzett kiadványban megjelent, ellenem és az általam szerkesztett Erdélyi Napló polgári hetilap ellen fogalmazott ízléstelen és igaztalan vádakra küldött nagyon rövid (alig tízsoros) helyreigazító replikámat nem közölték, halovány reménnyel postázom önöknek az alábbi pár sort: hátha valamilyen csoda folytán hajlandók lesznek leközölni. Esetleg egy olyan válasz kíséretében, amely abban a kérdésben igazítana el engemet és az önök tiszteletre méltó olvasóit, hogy az Európai Idő című független képes hírmagazinban meddig jelenhetnek meg még Botos László förmedvényei alulírottról és lapjáról?

Ha nevezett személy merő sértettségből, valamilyen komplexusból eredően folytat az ön lapjában néhány hónapja gátlástalan lejárató kampányt az Erdélyi Napló és főszerkesztője ellen, akkor is mérsékletre kellene talán inteni. Ám ha fondorlatos célzatossággal, netán valamely politikai-üzleti érdekcsoportnak vagy hatalmi közszereplőnek a megbízásából teszi, akkor ennek felelősségében önnel kell osztoznia. Ha ön ezt tételesen és hitelt érdemlően nem cáfolja, akkor valamiféle cinkosságot vagyunk kénytelenek feltételezni, már csak azért is, mert B. L. több esetben is az Európai Időre hivatkozott, a lappal példálózott és takarózott, ebben a lapban kaptak korlátlan teret ellenünk irányzott támadásai. Itt közölhette azt a bizonyítatlan és bizonyíthatatlan, a tisztességtelen konkurencia körébe eső egyik legutóbbi csúsztatását, miszerint "az Európai Idő példányszáma körülbelül négyszer-ötször annyi, mint az Erdélyi Naplóé". Ez ugyanis nem vélemény, hanem egy önnön példányszámát soha nem auditált lap szerkesztőjének üzletpolitikai töltetű nyilatkozata egy másik lapról, egy konkurens sajtópiaci szereplőről. Magyarán: pitiáner ügyeskedés.

Informálom az önök olvasóit: B. L. annak ürügyén acsarkodik ellenem és ellenünk, hogy én a lapomban úgymond többször is valótlanságot állítottam róla. Amit a róla írtak többszöri olvasata után is cáfolnom kell. Véleményem ugyan van B. L.-ről mint emberről és újságíróról, de ennek alátámasztására igaztalan érveket soha nem hoztam fel. Valójában azt sérelmezi, hogy le mertem írni róla: az 1989-es rendszerváltozás előtt hallgatója volt a kommunista pártakadémiának, az Erdélyi magyar ki kicsodában található életrajzából ez a kis részlet pedig kimaradt. Érdemben e két dokumentálható állítást nem cáfolhatta, csupán a körülményeket igyekezett árnyalni, ám közölhetetlen, alpári hangú vádaskodások kíséretében. Hazugnak nevezett az ön lapjában azért, mert emlékeztetni mertem: amikor az Európai Időnél a tavaly (másik két társával, köztük önnel együtt) B. L. fölmondott, felajánlottam neki, hogy közöljön az Erdélyi Naplóban, bár sokat fizetni nem tudunk. Ilyen publikálási lehetőséget mindhármójuknak ajánlottam, merő kollegialitásból, talán nem fogja Botoshoz hasonlóan ön is letagadni, még ha ön nem is élt az együttműködés lehetőségével, mint tette azt Kocsis Károly kollégája, megelégedésünkre. Azért lennék hazug, mert le mertem írni: vannak újságírók, akiket meg lehet fizetni, vannak, akik megfizethetetlenek, s vannak, akiket tisztességesen soha meg nem fizettek? Ez tény, ilyen a szakma mai állapota itt s talán másutt is.

Nem untatnám az önök olvasóit azzal, hogy a legutóbbi lapszámukban Polgári képmutatás címmel megjelent Botos-cikk alattomos csúsztatásait sorról sorra, mondatról mondatra, tételről tételre cáfoljam – bár ez lenne instruktív. Csupán egyetlen hamis állítására szorítkozom: "hivatalos életrajzi adatokra" hivatkozva állítja, hogy én Tenkey és DNS álnéven közöltem 1989 előtt a KISZ "valamelyik" kiadványában. Nos, ehhez képest csupán a diktatúra bukása után használtam e két szignót, mégpedig egyebek mellett az 1990 januárjában általam is alapított Majomsziget című, első szabad, független ifjúsági magyar lapban. A KISZ egyetlen magyar nyelvű hetilapjában, a viszonylag jó emlékezetű Ifjúmunkásban kizárólag csak verseket közöltem, a saját, teljes becsületes nevemen. (Ami a lap közgyűjteményekben megtalálható kollekciójával bizonyítható.) Én csak 1990 márciusában lettem főállású sajtómunkás, némi kapacitálásra. 1976 óta publikálok ugyan, de jobbára csak verseket, s egyetlenegy sem volt "piros betűs alkalmi".

Ha Botos László ez ügyben nem (sem) ragaszkodott a valósághoz, vajon a többiben miért tette volna? Biztosíthatom, tisztelt főszerkesztő úr, az ön kollégája és beosztottja féligazságok, pontatlanságok, szándékos csúsztatások tömkelegével traktálta hónapokon át az önök olvasóit, s emiatt – gondolom – nem nekem kell szégyenkeznem.

Kár, nagy kár, hogy e nagyvonalúan eltűrt "publicisztikai garázdálkodás" megmérgezte a lapjaink között kialakulni látszó jó, már-már komplementáris viszonyt. De emlékeztetném: a dolog úgy kezdődött, hogy én – sajnos – visszaütöttem, miután nevezett szerző teret adott az Európai Időben egy olyan állításnak, miszerint az Erdélyi Napló szerkesztőségében valakik valamilyen szándékkal manipulálták bizonyos szerzők írásait. Közel egy éve várunk arra, hogy valamelyik felelős szerkesztőjük elismerje: az Európai Idő dobta ránk az első követ. Ám látnunk kell, hogy most már arra se igen számíthatunk: megjelenik egy olyan lapszám, amelyben nem gyalázza alulírottat és az Erdélyi Naplót Botos László vagy valaki más, nem terjeszt rólam és rólunk újabb és újabb valótlanságokat.

Jobb ügyhöz méltó kitartást kívánva üdvözli,

Dénes László,
az Erdélyi Napló főszerkesztője

– Jövőre lesz kétszáz esztendeje, hogy megnyílt a gróf Teleki Sámuel által alapított könyvtár. Kérem, foglalja össze röviden mindazt, amit a híres Tékáról tudni illik.

– Ignatz Schlaff bécsi építész vezetésével és gróf Teleki Sámuel közvetlen felügyelete alatt készült 1799–1802 között a könyvtárul szolgáló épületszárny, amit a már korábban álló L-alaprajzú palota keleti szárnyaként toldottak a főépülethez. Országszerte ez az első olyan létesítmény, amely kimondottan könyvtárnak épült. A korabeli európai modellek alapján tervezték, itt helyezték el a gazdag ásványgyűjteményt is. 1849-ig létezett egy fegyvergyűjtemény is, amit a forradalmi események során részben a magyar honvédek, részben az orosz katonák széthordtak. A könyvtár megnyitásának pillanatától vezetett olvasónapló alapján követhető, mit olvastak az akkori vásárhelyiek és vendégek.

1796-ra Teleki elkészítette, sőt ki is nyomtattatta az első katalógust, amely a klasszikus görög és római szerzők műveit tartalmazta. Ezt 1819-ig még további három követte, amelyekben tematikusan csoportosította a könyveket, és folyamatosan besorolta az új szerzeményeket is. Egy ötödik kötet is megszületett, ami kéziratként hevert a kolozsvári levéltárban addig, amíg a Teleki Sámuelről szóló doktori disszertációját író Deé Nagy Anikó fel nem fedezte. Ennek megjelentetésére idén kerül majd sor Budapesten. Teleki szándéka az volt, hogy olyan közkönyvtárat teremtsen, amely egy később létrehozandó egyetemi könyvtár alapjául szolgálhat. Olyan merész tervei nem voltak, mint kortársának, Széchényi Ferencnek, aki saját könyvtárából a nemzet könyvtárát teremtette meg, viszont ő is igyekezett minden fontos magyar kiadványt megszerezni a Téka részére. Az alapító halála után a könyvállomány a 19. század végén rohamosan gyarapodott, a Magyar Tudományos Akadémia rendszeresen küldte a kiadványait.

– A második világháborút követő években, a kommunista diktatúra alatt miként alakult a könyvtár sorsa?

–1948-ig maradt a Teleki család tulajdonában. Úgynevezett hitbizományként kezelték, ami azt jelentette, hogy nem lehetett eladni, elidegeníteni. Mindig a család legidősebb fiú, vagy annak hiányában a leány örökösét illette meg a főgondnoki, kurátori tisztség. A negyvenes évektől egy ideig a református egyház is gyakorolt felügyeleti jogot az épület és a könyvtár fölött. 1948-ban államosították, ekkortól a város kezelésébe került. Ebben a periódusban két szakalkalmazottal – Farczádi Elek és Fikk László –, valamint két-három kisegítővel működött. 1954-ben költöztették ide a Református Kollégium tanári könyvtárát, amely Bolyai Gyűjtemény néven vált ismertté. Ez egy 80 ezer kötetes hagyaték, amely a Bolyai-kéziratokat is tartalmazta. A kettőt 1960-ban egyesítették Teleki–Bolyai Könyvtár néven. Az alkalmazottak száma négyre bővült: ekkor került ide Balázs Lajos, aki a későbbiekben az egyik legjobb munkatársnak bizonyult, valamint igazgatóként Erdélyi István, aki annak ellenére, hogy nem volt történész, igen gondos gazdájává vált az intézménynek. 1974-ben Teleki–Bolyai Állomány néven a Maros Megyei Könyvtár egyik részlege lettünk; ez relatív önállóságot biztosított. Mivel itt elsősorban tudományos munka folyik, az alkalmazottak kiválasztásában nálunk – más helyektől eltérően – végig a szakmai kritériumok döntöttek. Ebben a tekintetben a kommunista rendszerre sem lehet különösebben panaszkodni. Mi több, a ‘80-as évekig elegendő pénzt kaptunk a könyvállomány gyarapítására is. Az már más kérdés, hogy milyen volt akkoriban a könyvesboltok kínálata. Viszont külföldről folyamatosan érkeztek az adományok. A hivatalosságok egyetlen pillanatig sem akadályozták az információcserét, mindvégig élénk szellemi cserekapcsolatot tarthattunk fenn hasonló intézményekkel, illetve a kutatókkal. Ilyen tekintetben a Teleki Tékáról a diktatúra mintha megfeledkezett volna, nem nyomorították meg annyira, mint más könyvtárakat.

– A nacionálkommunista kultúrpolitika intézkedései azért mégsem kerülték el teljesen az intézményt.

– Az 1974-ben hozott, a kultúrjavak állami kezelésbe való utalását kimondó úgynevezett patrimóniumtörvénnyel a levéltári anyagok, valamint a kéziratos könyvek egy része a megyei levéltár birtokába került át. Dicséretükre legyen mondva, van bennük annyi betyárbecsület, hogy ezeket bármikor a kutatók rendelkezésére bocsátják. Remélem, egyszer majd visszakerülnek hozzánk. A rendszerváltást követően mutatkozott erre némi esély, de az illetékesek végül meggondolták magukat. A levéltárral megfelelő a kapcsolatunk, kölcsönösen egymásra vagyunk utalva, hisz nemcsak nekünk van szükségünk a levéltári anyagokra, hanem nekik is a mi könyvtárunkra. Nem hinném, hogy napi politikai megfontolásokból valaha is akadályokat gördítenének a kutatás elé. Ebből a szempontból a múltnak ez a szelete nem olyan izgalmas, mint a közelmúlt. Erre vonatkozó forrásai pedig a Tékának nincsenek.

– Mekkora könyvállomány gazdája a Téka, és mely történelmi periódusra vonatkozó forrásanyagokkal állnak a kutatók rendelkezésére?

– A kutatók a 19. század derekáig találnak nálunk jelentős kortörténeti, művelődéstörténeti adatokat. Az ezt követő időszakra vonatkozó dokumentációs anyagunk meglehetősen szegényes. Az állomány jelenleg 210 ezer kötetből áll, ennek kb. 70 százaléka 1800 előtti kiadás, köztük 66 ősnyomtatvány. Meg kell említenem, hogy 1973-ban a bukaresti Nemzeti Múzeum szervezésekor felsőbb utasításra számos ritka példányt – könyveket, kéziratokat – kölcsönkértek tőlünk, ezeket a mai napig nem kaptuk vissza. Egy Bolyai János-kéziratról, egy, a legkorábbiak közé sorolt brassói orvosi nyomtatványról és egyebekről van szó. De nem mondtunk le róluk, a mi leltárunkban szerepelnek, a könyvtár saját tulajdonának tekinti őket.

– Milyen az állomány egészségi állapota?

– Nem rossz. Ez a legobjektívebb megállapítás. Amióta sikerült feljavítanunk a teljes fűtési rendszert, illetve svájci segítséggel szellőző berendezést szereltek be, csökkent a levegő páratartalma, ezzel gyakorlatilag megszűnt a gombásodás is. Már az alapító is meghagyta, hogy évente egyszer nagytakarítást kell tartani, ki kell porolni a könyveket. Nyilván nem úgy, ahogyan azt otthon megszoktuk, egymáshoz csapkodva a köteteket. Ezeket a jószágokat igen finoman kell kezelni, mert a varrások, ragasztások néhány száz évesek, könnyen kárt lehet tenni bennük. Érdekességként említeném meg, hogy az a papír, amire hajdanán nyomtattak, sokkal tartósabb, mint a huszadik századi. Akkoriban a papírkészítésnél rongyot használtak alapanyagként, s nem fát. A ma használatos újságpapír életkora maximum nyolcvan esztendő, ezután teljesen szétporlad.

– Mekkora olvasóközönsége van a Tékának, s hozzáférhet-e mindenki az itt őrzött ritkaságokhoz?

– Vannak olyan könyvek, amelyeket az olvasó csak fénymásolatban vagy esetleg reprintben láthat. És vannak olyanok is, amelyeket kizárólag a kutatóknak adunk ki. Ezek olyan elővigyázatossági intézkedések, amelyekkel egyetértenek azok, akik hozzánk fordulnak. Az olvasóközönségünk elsősorban a vásárhelyi, országbeli és külföldi tudományos kutatókból, történészekből, levéltárosokból, irodalmárokból áll, de jár ide számos jó szándékú amatőr is. Évente körülbelül ezer olvasó fordul meg nálunk, ennek egynegyede tudományos kutató, a többiek egyetemi és középiskolai diákok, nyugdíjasok. Ez is bizonyítja, hogy igyekszünk közkönyvtári minőségünknek, feladatainknak is eleget tenni. Szükségünk lenne egy második olvasóteremre is, mivel az egyetemi oktatás egyre bővül, az olvasók száma pedig folyamatos nő.

– Van-e lehetőség a bővítésre?

– Lenne, ha a hetvenes évek derekán felsőbb utasításra megszüntetett Nagy Imre-képtár helyét elfoglaló Ion Vlasiu Galériát elköltöztetnék. Ez a lehetőség a megyei tanács illetékes szakbizottságában is felvetődött már, sőt a megyei múzeum igazgatója is egyetértett vele. Egy olyan helyet kell találni, ahol inkább szem előtt lehet a kiállítás, ahol nagyobb számú látogatóra számíthat, mert itt nincs megfelelően tálalva. Azt is mondhatnám, el van dugva az érdeklődők elől. Itt nem sokan látogatták az utóbbi huszonöt esztendő alatt.

– Említette, hogy korszerűsítették a könyvtár fűtési rendszerét. Más hasonló munkálatokra is lesz lehetőség?

– A központi fűtés és szellőztetés korszerűsítésére tavalyelőtt került sor, az ehhez szükséges pénzt a megyei tanács utalta ki. A svájci Teleki Alapítvány által finanszírozott munkálatok eredményeként ma már nem szívódik fel a talajnedvesség a falakba. Mára 85 százalékról 51-re csökkent a levegő relatív páratartalma, ami közel van az ideálishoz. Jelenleg a könyvtár restaurálásához szükséges pénz előteremtésén dolgozunk. Ez sem tűr halasztást, hisz 1962 óta csupán amolyan tűzoltó jellegű javításokra, foldozgatásokra jutott pénz. Ideje lenne légkondicionáló berendezést is beszerezni. Miután műemlék jellegű épületről van szó, mindenfajta restaurálási, javítási munkálathoz a műemlékvédelmi felügyelőség engedélye szükséges, aminek megszerzése igen időigényes feladat. Az idő sürget, a restaurálással idejében el kell készülnünk, mert a jövőre esedékes kétszáz éves évfordulón szeretnénk tisztes körülmények közt fogadni a látogatókat.

– Az utóbbi években számos nagy érdeklődésnek örvendő időszaki kiállítást rendeztek.

– Igyekszünk elébe menni az elvárásoknak. Általában nem a muzeológus, hanem a látogató igényeinek megfelelően rendeztük ezeket a kiállításokat. Talán a legsikeresebb volt a Magyar nyomdászat és a magyar írás története című, amelyhez hasonlóra az ismert politikai okok miatt az utóbbi hatvan esztendőben nem nyílt lehetőség. A Vörösmarty-évforduló kapcsán a Gondolatok a könyvtárban szerzőjének első kiadású könyveiből, cikkeiből is rendeztünk kiállítást. Divattörténeti, valamint régi térképkiállítást is szerveztünk, bemutattunk régi bibliákat, román nyelvű könyveket, de volt olyan anyagunk is, amely lepkék, virágok, állatok régi könyvekben fellelhető ábrázolásaiból állt össze. A Vásárhelyen rendezett magyar nyelv hetén olyan marosvásárhelyi kiadványokat és nyomtatványokat láthattak az érdeklődők, amelyek még sohasem kerültek a nagyközönség elé. Ezt a gyakorlatot folytatni szeretnénk a jövőben is. Megkönnyíti a dolgunkat, hogy az évek során egy olyan jól működő stáb alakult itt ki, amelyre bármikor számíthatunk.

– Mit fűzne még hozzá az eddig elmondottakhoz?

– Talán azt, hogy reméljük, lesznek olyan fiatal kutatóink, akik a könyvtár hihetetlenül gazdag anyagából fognak majd dolgozni, akik a külföldi tanulmányutak után visszatérnek majd ide, s akik rájönnek, hogy nem muszáj, mondjuk Los Angelesbe szaladni, hisz Marosvásárhely is lehet kulturális világváros. Ezt az üzenetet jó lenne, ha az emberek komolyan és tudatosan figyelembe vennék. Mi itt olyan értékekkel, érvekkel rendelkezünk, amelyekkel könnyen bizonyítható, hogy a kultúra és a tudomány területén már nagyon régóta Európa része vagyunk. Hogy csak egyetlen példát említsek: nálunk olyan gazdag német és francia nyelvű könyves nyersanyag van, amelynek láttán minden kutató megnyalhatja az ujját. Nagyon fontosnak tartom, hogy erről a világ is tudomást szerezzen. Ezt elősegítendő, hamarosan megjelentetjük a könyvtár 14. századi nyomtatványainak katalógusát, amelyből háromezernyit őrzünk a Tékában. Készülőben van a 17. századiaké is, amely kb. hatezer címet fog tartalmazni. Igen jelentős eseménynek tartom e két kiadvány megjelenését, hisz az utolsó saját katalógusunk, az ősnyomtatványoké – hatvanhat van belőlük – 1972-ben, idekerülésem évében jelent meg. Azt még el kell mondanom, hogy a kiadványaink sorát a jövőben mindenképpen folytatni szeretnénk.

Szentgyörgyi László

A Kraszna-parti kisváros, Szilágysomlyó látta vendégül a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete és a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által közösen szervezett Erdélyi Szőlőhegyek III. borversenyt, amelyet ezúttal mezőgazdasági szakújságírással kapcsolatos előadássorozattal gazdagítottak. Az április 20–22. közötti, tanácskozással egybekötött versenyen a félszáz részvevő között egyenlő arányban vettek részt borászok és firkászok. A nedűket bíráló zsűri elnökségében helyet kapott Pekár István, a Duna Televízió elnöke is.

Csép Sándor, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke nyitotta meg a rendezvényt. Borban az igazság! – idézte a közismert szólást, majd emlékeztetett arra, hogy Mátyás, az igazságos is szerette a jó bort, hiszen visegrádi palotájának udvarán volt egy márvány kút, amelyből nem víz, hanem az isteni nedű szökött a magasba. "De borban van nemcsak a vigasság, hanem a vigaszság is. A sajtó olyan kell legyen, mint a jó bor: legyen meg benne az igazság, a szomorú valóság, de a vigasz is" – adta meg a tanácskozás alaphangját a MÚRE elnöke.

Kósa Csaba, a Magyar Újságírók Közösségének elnöke a magyarországi sajtó helyzetéről, trendjeiről tartott előadást. Elmondta, hogy az országos napilapok példányszáma esik, míg a regionális vagy a megyei napilapoké emelkedik. A legfrissebb adatok szerint a Népszabadság vezeti ugyan az olvasottsági listát, ám egyre csökkenő – kétszázhúszezer körüli – példányszámmal. A második a Győrött megjelenő Kisalföld. Az első tíz legolvasottabb lap között hét-nyolc megyei napilap található. Kósa szerint az anyaországi sajtó eltolódik a globális újságírás felé, ami a műfajok elhalásának veszélyével jár, olyannyira, hogy már "ritka, védett műfajnak" számít a riport, a tárca, a jegyzet, a glossza. A rendszerváltás előtt azért is írtak mezőgazdasági riportot, hogy meneküljenek a politika elől. Ezekben az összeállításokban megszólaltatták a parasztot, a gazdát, hogy megmutassák Magyarország valódi arcát, hiszen a lakosság jelentős hányada akkor is – mint ahogy ma is – a földből élt. "A mai újságírás elment a showmanség irányába, ahol nem a riportalany kapja a főszerepet, hanem a riporter, azaz a műsorvezető. Irigykedve látom, hogy Erdélyben az újságírók sokkal rosszabb körülményeik ellenére éltetik a különböző műfajokat, így a faluriportot is" – zárta szavait Kósa.

A közelmúltban Magyarországon indult Heti Választ Kovács Lajos Péter újságíró mutatta be. Ezt a lapot a magyar kormány által létrehozott Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány támogatásával adják ki. Mint az alapítvány neve is elárulja, a lapban a közéleti, kulturális, politikai hírek, információk mellett jelentős helyet foglalnak el az emberi környezettel kapcsolatos írások is.

Cseke Péter, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem újságírói szakának tanszékvezetője, a Falvak Dolgozó Népének egykori szerkesztője, riportere a mezőgazdasági újságírás múltjáról tartott láthatóan nem mindenkit érdeklő előadást. Megtudhattuk, hogy a két világháború között tizenkét agrárgazdasággal foglalkozó magyar lap jelent meg Erdélyben. Mint mondotta, ma is nagy szükség van egy, a gazdákat segítő lapra.

A Magura vérével a helyi pezsgőgyárban ismerkedtünk meg. Itt gyártják a Silvania pezsgőt, amelyet elsősorban Ukrajnába és Oroszországba szállítottak egykoron, ám miután az ukránok egy nagyobb összeggel adósok maradtak, leállt az export. A Magura-hegy gyomrába vezető három-négy kilométeres pincerendszerben jelenleg 708 ezer palack pezsgő várja, hogy fogyasztóra találjon. Ám a pezsgő kényes ital, nem jó, ha évekig tárolják, mert oxidálódik.

Acsády Elek István nyugalmazott szakkutató ismertette Szilágysomlyó borászatának múltját. Elmondta, hogy a somlyói szőlőhegyekről az első írásos dokumentum 1614-ből származik: "A vár északi kapuja a szőlőhegyre néz" – írták a Báthoryak erődítményéről. Az itt termelt bor kibírta a hosszú tengeri utakat is, virágkorát élte a városban a kádármesterség. A zsidók voltak a vidék legnagyobb borkereskedői. A háború miatt tönkrement nemcsak a kereskedelem, hanem a szőlősök zöme is. A filoxérajárvány a Magurán is teljesen kipusztított mindent. Nem volt igazi iparos, orvos vagy jogász az olyan, akinek nem volt szőlője, ahová meghívhatta volna barátait egy hétvégére. Igazából nem jelentett megélhetési forrást. A várost körülölelő szőlős háromszáz hektárnyi területen fekszik: az Ördögnyelven, az őrhegyen, a Várhegyen, a Mesterhegyen és a Pokróchegyen. Az újratelepítéskor nemes szőlőfajtákat hoztak a Magurára, ahol a klimatikus viszonyok kedvezőek, mert nincsenek téli hidegek vagy késői fagyok. A talajviszonyokra vonatkozóan megtudhattuk: nemcsak csillámpalából áll a vulkanikus eredetű Magura, hanem mészkőből is. Ezért mészszűrő szőlőket kellett telepíteni. "A somlyai embernek a Magura és a szőlő ugyanazt jelentette. Jártunk csipkét, vackort, kökényt szedni és szőlőt tallózni. Persze csakis szüret után, mert addig a csősz vigyázott rá. A kommunizmusban még szőlőse sem lehetett az embernek, a Magura parlagon maradt. Ezért voltak a somlyai nagy árvizek. Újra kellett teraszosítani és szőlősíteni a hegyet, hogy a lezúduló vizeket felfogja. Jelenleg kétezer hektár olyan szőlős van Szilágy megyében, amit a termelőszövetkezet telepített, de teljesen tönkrement. Alacsony a borkultúra, mert az emberek inkább sört és tömény italokat fogyasztanak. Pedig az igazán gondolatébresztő vagy kedves nedű csakis a bor lehet" – mondta mély átéléssel Szilágysomlyó legismertebb borásza, útban a Magurán található borospincéjéhez. Acsádyéknak segítséget ígértek a nagykárolyi szőlősgazdák a hegyközség létrehozásában.

Nagy Mihály helybéli tanár elmondta, hogy 1669-ből fennmaradt a hegyközség statútuma, és nagy szükségét érzik a szőlősgazdák eme szakmai érdekvédelmi egyesület újbóli létrehozásának. Amióta a magyarság nagy része elöregedett, a nagy hagyományokkal bíró szüreti bálok is elmaradtak.

A zsűri szombat reggel kezdte meg munkáját, és csak estére sikerült eredményt hirdetnie: idén a champion címet Csávossy György 1976-os csombordi, Plébános nevű fehérbora nyerte el, míg a vörösborok közül az Arad-Hegyaljáról érkezett Balla Géza barackai kadarkája vitte el a nagy aranyérmet. Különdíjat – egy ‘56-os aszút és egy-egy zsolnai és hollókői vázát – ajánlottak fel a tokaji borvidékről érkezett termelők, Pulinka Mihály és Tabody Németh Sándor. Kiosztottak még huszonöt arany- és huszonkét ezüstérmet. A versenyre összesen 106 hazai bort neveztek be, és versenyen kívül a bíráló bizottságnak még 28 tokaji, illetve moldvai bort kellett osztályoznia. Sajnálatos, hogy sem a Küküllő-mentéről, sem az Érmellékről nem érkeztek borok a versenyre. Egyébként a kóstolás teljes időtartamára meg kellett őrizni a borok névtelenségét, ezért csak számokkal látták el őket. A versenyszabályzat leírja, hogy a bizottság egy olyan teremben dolgozhat, ahol csend van, és olyan fényforrás mellett, amely nem változtatja meg a bor színét. A helyiségben, ahol a kóstolás történik, csak azok tartózkodhatnak, akik részt vesznek a lebonyolításban. A teremben lehetőség szerint 18–22 fokos hőmérsékletet kívánatos biztosítani. Tilos a dohányzás. A palackok kinyitása és a borok kitöltése a zsűri tagjainak látókörén kívül történik. A borokat a következő együtthatók felhasználásával osztályozzák: tisztaság, pezsgés, illatintenzitás, illatminőség, zamatintenzitás, zamatminőség, valamint harmónia, vagyis az összhatás. A díjkiosztást követő borárverést az ilyesmiben már kellő rutinra szert tett Csép Sándor vezényelte le, egyértelműen a győztes bor kelt el a legdrágábban, félmillió lejért egy hétdecis palack.

Az elbírálás szigorú szabályai után lássunk néhány szemelvényt Csávossy György – aki a zsűri elnöke volt idén – Gondolatok a bortékában című írásából: "Maga az ízlelés, akár a szerelem, a szem örömeivel kezdődik. A tiszta bor olyan, mint a gyémánt, a csiszolt palackbor pedig briliánsként ragyog. Fénye, színe és gyöngye csábít arra az eszményi kapcsolatra, mely nem lazul évek múltával sem. Igazi szépségét a gyertyaláng meghitt fényében mezteleníti le a bor leginkább, ennek világában nem titkol el semmit bámulatra méltó tulajdonságaiból. (...) A szürkebarát csokoládé ízű, az aszús rizling szentjánoskenyér édességű, a Neuburger sült almára emlékeztet, rózsadzsemre a Tramini, szamócára vagy ananászra a Sauvignon, zölddióbélre a Jerez, vaníliásnak tűnik a számos jó vörös bor. Zenéhez vagy szépasszonyhoz hasonlíthatók: a Leányka remekbe sikerült szonáta, az Ottonel muskotály dallamos, könnyű, közérthető operett, de vélhetjük, hogy az első klasszikus szépség, míg az utóbbi akár a kikapós szerető, szép, szőke, illatos és kívánatos, de könnyűvérű, tehát megcsal."

Papp Gy. Attila

A camphill-mozgalomról

Korábbi lapszámunkban hírt adtunk már a Rudolf Steiner filozófus által alapított, majd világszerte elterjedt Waldorf-iskolákról (Óvoda, melyben megéreztetik a szabadságot..., 1999. szeptember 7.). Az 1919-ben, a stuttgarti Waldorf-Astoria cigarettagyárban dolgozó munkások gyerekei számára létrejött oktatási intézmény eredetileg felzárkóztatási céllal indult. Ma már a világszerte működő közel 600 iskolában zömmel egészséges gyerekek tanulnak. Arról viszont kevesen tudnak, hogy létezik egy bizonyos camphill-mozgalom, mely úgynevezett életközösségekben próbál méltó emberi életet teremteni fogyatékos gyerekeknek és felnőtteknek.

A szellemtudományok révén az ember most kezdi sejteni, hogy van egy olyan fajta tudás is a világban, mely a tudósok mérőeszközeivel nem mérhető, s hogy az embert nem befolyásolja hatalom vagy erőszak, mert ahonnan jött és ahová halála után távozik, ott ezek a fogalmak ismeretlenek – magyarázza Michael Schmundt antropozófus, gyógypedagógus, a németországi Türingia tartomány egy kis falucskájában, Hauterodában létrejött Márkus-életközösség vezetője.

A 640 lakosú Hauteroda műemlékvédelem alatt áll. A falu néhány felújításra szoruló műemlék jellegű házát átadták a fogyatékos-életközösségnek, melyekben folyamatosan folyik a renoválás, beköltözés. A lapát nélküli védett szélmalom még alapítványi segítségre vár.

A fogyatékosok családközösségekben élnek házszülők felügyelete alatt, és rendszeresen dolgoznak. A hajdani téesz 70 hektáros földjeit művelik meg biodinamikus módszerrel, melynek az a lényege, hogy semmilyen vegyszert nem alkalmaznak a növénytermesztésben. Biodinamikus kertészetet, pékséget és asztalosműhelyt is működtetnek, boltjukban bioételeket árulnak. A közösségben a házszülőkön kívül gyakornok főiskolások, valamint civil szolgálatot teljesítő katonák is dolgoznak.

Az életközösség ideológiai alapját Rudolf Steiner (1861–1925) antropozófus és Karl König orvos (1902–1966), az úgynevezett camphill-mozgalom megalapítójának munkássága képezi. A közösségi életet keresztény hit vezérli. Imatermükben egy nemrégiben elhunyt orosz festőnő, Volosina angyalportréi láthatók, melyeknek érdekessége, hogy a művész sajátos szemléletével az arkangyalokat nőként ábrázolta. Péntekenként kávéházat működtetnek, ahová a falubeliek is betérhetnek. Jelenleg a udvarház épületét újítják fel, melyben panziót létesítenek. Az életközösség igyekszik fenntartani önmagát.

Életükben fontos szerepet játszanak a különböző művészeti tevékenységek – a festés, a színjátszás, a zene –, melyek az embert messzire ragadják ki a mindennapi életből. Ezenkívül szemináriumokat kínálnak részben a közösség fogyatékosainak továbbképzésére, részben szakemberek számára, tapasztalat-átadási céllal.

A hauterodai Németország legkisebb camphillje: mindössze 12 fogyatékos él itt, szemben a Bódeni-tó partján fekvő camphillekkel vagy a hasonló angliai intézményekkel, amelyek száznál is több fogyatékost fogadnak be. A házszülők között található Waldorf-tanárnő, mérnök, kézműves, pedagógus, mezőgazdász.

Michael Schmundt, a közösség vezetője a camphill-mozgalom keletkezéséről, fejlődéséről beszél.

– A mozgalom szellemi atyja Karl König bécsi orvos volt, aki megismerte Rudolf Steiner módszerét, mely az antropozófia szellemében hat, s amely az embert állítja a gondolkodás középpontjába. König doktor először 1935-ben létesített egy otthont fogyatékos gyermekek számára Bécsben, ahol gyakorló orvos volt. 1937-ben, a nácik bevonulásakor őt zsidóként kiutasították az országból. Mivel a nácik a fogyatékosokat – mint értéktelen életet – megsemmisítésre szánták, az általa létesített otthont is felszámolták.

König Skóciába ment, ahol egy Camphill (tábor a domboldalon) nevű uradalomban megvetette a későbbi a camphill-mozgalom alapjait. Ez a hely hamar megtelt gyerekekkel, s nemsokára további 42 új otthon létesült Anglia területén. A közösség sikere felkeltette az angol egészségügyi minisztérium, a hatóságok, valamint a fogyatékos otthonok érdeklődését. Ugyanis 1940-ben még nem tudták a szakemberek, hogy a szellemi fogyatékos gyermekek nevelhetők, fejleszthetők, beiskolázhatók.

1943-ban tartottak először konferenciát szakemberek számára Anglia egész területéről. Azóta erre minden évben sor kerül. 1953-ban a camphill-mozgalom elterjedt Németországban, Észak-Írországban, az Egyesült Államokban, Hollandiában, a Skandináv országokban és Dél-Afrikában is.

1954-ben összehívták és megkérdezték a fogyatékosok szüleit: mi legyen a camphillben nevelkedett gyerekekkel? A jól nevelt, sokat tanult, terápiákon részt vett, de már felnőtt kort elért fiatalokkal. Ekkor rukkolt elő König doktor a camphill-falvak ötletével. 1955-ben alapították az első falut felnőtt fogyatékosok számára Yorkshire-ben, ahol súlyosan fogyatékosok is dolgoznak. Életüket demokratikusan szervezik meg – természetesen segítséggel. Továbbképzéseken vesznek részt felnőtt-iskolákban.

Az új falvak alapítása viszonylag gyorsan zajlik Angliában, Skóciában, Ausztráliában. Ma már világszerte száz camphill-közösség működik. Jelenleg Izraelt, Japánt, Ausztráliát, Új-Zélandot is próbálják bevonni a mozgalomba. Központjuk Svájcban van: az antropozófiai gyógypedagógiára és szociálterápiára szakosodott Humanus-Haus.

Romániában három camphill-kezdeményezés létezik: Bukarestben, a Prahova megyei Urlati-ban, valamint a Hunyad megyei Ópiskiben, ahol Waldorf-alapú iskola is működik. Mindhárom svájci segítséggel jött létre a rendszerváltás utáni években.

Minden közösség autonóm, megvan a saját jogi képviselője. Németországban a camphillek bejegyzett egyesületek. Elnökük kapcsolatokat tart fenn, képviseletet lát el, a gazdasági ügyekben egy másik vezető dönt. Felépítésükben, működésükben a demokrácia érvényesül, hisz az antropozófia tanítása szerint az emberi élethez sem hatalomnak, sem elnyomásnak nincs köze. Ezért aztán az antropozófia szellemében működő intézménynek sorsáról gyakran mélyen hallgatnak, hiszen az onnan kikerülő tanítványokba felfokozott szabadság iránti igényt neveltek, így elutasítanak minden törekvést, ami az ember elnyomására irányul: legyen az a média által sugárzott reklám vagy bármiféle erőszak.

Módszerük eredményességét az emberről alkotott felfogás képezi. Az embert úgy tekintik, mint szellemi, fizikai és lelki személyiséget. A fogyatékosnál azonban e három összetevő valamilyen okból kifolyólag egymással nem harmonizál. Így a személyiség eltorzul vagy fogyatékos marad. Ám az ilyen személy belső lénye normális, érintetlen. A fogyatékosság lehetővé teszi ugyan, hogy az egyén más emberekkel kapcsolatot teremtsen, ám ezt nem tudja felépíteni, megtartani. Gyógypedagógiai feladat tehát olyan társadalmi struktúra kiépítése, amelyben ezek a személyek biztonságban érzik magukat, tudják, hogy kapcsolataik állandóak, és hogy ebben a közösségben a fogyatékosságuk elfogadott. A hauterodai camphillben él egy mongoloid fiatalember, aki az asztalosműhelyben körülbelül havi gyakorisággal kihúzza a konnektorokból az összes vezetéket. Megteheti, hiszen tudja, hogy ezért nem fogják elbocsátani.

Ha mi, "egészségesek" templomba megyünk, ájtatos képet vágunk. Az egyik gondozott viszont akkor is viháncol, amikor az Isten házába megy. Nála ez a szerep rögzült. Ám a camphill mint társadalmi szervezet korrigálja az ilyen képességbeli hiányosságokat, kibővíti az olyan személyiség összetételét, mely csak egy szerep játszására rögzült.

Céljuk az értelmes munka, kapcsolatok létesítése, saját parlament létrehozása. Közös kulturális életet alakítottak ki: drámákat gyakorolnak be, megfigyelik a természetet, a növényeket megérintik, a foglalkozásokon gondolkodásukat megmozgatják. Életük így megtelik tartalommal.

A képzés szó a kép szó származéka. S ezt a tanítás során nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az absztrakt gondolatokat megjelenítve, szemléletesen adják elő. A fogyatékosok egyébként is arra késztetik az embert, hogy képszerűen beszéljen, a dolgokat leírja. Ez a normális emberek számára is jó. A tanulás könnyen teherré válhat, de ha képpé változtatjuk a megtanulandót, ez ösztönzi a gondolkodást. Szeretet alakul ki a megtanulandó anyag irányt. A tanítás alapja az erkölcsösség és a képszerűség. Az erkölcsösség felelősséget jelent az iránt, hogy a kép megtalálja a helyes pozícióját a világban és a világ dolgaival való összefüggésben. A felelősség pedig erkölcsös cselekvésre késztet.

Balázs Ildikó

A Csíki Alapítvány rajz- és fogalmazásversenyt szervez Egy szebb világ jövőképe címmel. 8 és 18 év közötti diákok munkáit várják, melyek lehetnek rajzok, fogalmazások, versek és egyéb alkotások. A verseny témái: különböző népek békés együttélése, tolerancia és megértés, valamint természetvédelem. A legjobb alkotások szerzői nyári kiránduláson vesznek részt Szovátán. A legjobb rajzokból képeslapok készülnek, míg a legsikeresebb írásokat könyvben gyűjtik össze. A rajzokat június 1-jén, a Nemzetközi Gyermeknap alkalmával a Csíkszereda Városi Művelődési Házban állítják ki, ahol a legjobb fogalmazások is bemutatásra kerülnek. A kiállítás megnyitójára meghívnak minden pályázót, valamint minden érdeklődőt. Kiállítás után a képeket gyermekotthonok, iskolák, kórházak és egyéb intézmények javára ajánlják fel. (Ezen intézmények visszajelzéseire is számítanak!) Minden pályázó tüntesse fel nevét, pontos címét, korát, valamint iskoláját és osztályát. Kérik, a rajzokat ne gyűrjék össze! A pályázatokat az alábbi címre várják május 20-áig: 4100 Csíkszereda, Petőfi Sándor utca 5., Hargita megye. Érdeklődni lehet a 066/11-43-77-es telefonszámon és a csiki@sec.ro e-mailen, valamint a fenti címen.

Április 27-én Temesvár vendége volt DJ Sterbinszky, a legnevesebb magyarországi lemezlovas (disc jockey). A Discoland klubban rendezték azt a különleges partit, amelyen a helybéli dizsi-csapat (DJ Gino Manzotti, DJ Maxx és DJ Land), valamint a csúcs-DJ, Sterbinszky szolgáltatták a zenét

Közel egy évszázada, hogy a népművészetet kísérti az iparművészet. Ma sokan akarva-akaratlanul össze is tévesztik az egy nép létezésével egyidős díszítőművészetet az alig 80–90 évvel ezelőtt megjelent ún. iparművészettel.

Tisztázzuk előbb a népművészet és a népi iparművészet fogalmakat. Nem felfedezni akarom azt, amit már többen is megfogalmaztak, hanem fel szeretném hívni a figyelmet a napjainkban elhomályosult gyakorlatra. Azt is előre kell bocsátani, hogy a népművészetnek tárgyi vonatkozásairól van szó.

Ebben az értelemben "a közvélemény és a néprajzi kutatás is elsősorban azokat a tárgyakat sorolja a népművészet körébe, amelyeken az esztétikai funkció fontossága megnőtt a célszerű használhatóság ellenében". (Néprajzi lexikon 3., 742–743.) Tehát azokról a használati tárgyakról van szó, amelyek készítésekor a tárgyra díszítő motívumokat faragnak, festenek, vésnek, szőnek, hímeznek. A funkcionális és díszített tárgyakat hozzáértő emberek, népi mesterek (alkotók) készítik. Az alkotás olyan folyamat, amelyben "a forma és a díszítmény a meghatározó, de a kompozíciónak, színnek és technikának is fontos szerepe van. Ez az öt tényező adja együtt a stílust". (Domanovszky György, Mai magyar népi iparművészet 1983, 7.)

A népi tárgykészítésnek és díszítésnek több hagyományos területe (műfaja) van: fafaragás, kőfaragás, vaskovácsolás, bútorfaragás és -festés, agyagformázás, szalma-, háncs- és vesszőfonás, szövés, hímzés, rojtkötés és más területek.

A népi tárgykészítésben időben sajátos ritmus áll be. A különféle tárgyak készülhetnek egy ember életében egyszer (székely kapu, festett vagy faragott bútor), évente (szőttesek, varrottasok, írott tojás, eszközök), vagy éppen hetente, naponta (faragott tárgyak, cserépedények, fonatok stb.). A népi mesterek a tárgyakat készíthetik-díszíthetik alkalomszerűen, mesterségként, háziiparként, egész évben hivatásként. Ha a népi tárgykészítés és díszítés folyamata a hagyományokat szabályozó erők alatt áll, a tárgyak megőrzik népművészeti értéküket, még ha sorozatban készülnek is azok.

Ez a kép, ha mennyiségileg változásokon is ment át, de a Székelyföldön hagyományosan megmaradt. A székelyföldi népművészet történelmi és művészeti (kulturális) kategória, amelyet a közösségek térben és időben hoztak létre és tartanak fent. Ezt a tényt erősíti meg Domanovszky is, mondva: "A hagyománynak mint a közösségi élet szabályozójának igen fontos szerep jutott. (…) A közösségi ízlés olyan művészi látást feltételez, mely formára, díszítményre, színre az egymás mellett élés következtében meglehetősen egységesen reagál. Az egységes szemlélet az idők folyamán alakul ki, mely az ízlés meghatározójává válik. A helyi parasztstílusokat tehát a helyi ízlés hozta létre, és fejlődésüket is az szabályozta a hagyományokhoz igazodva. Ez azonban azt jelentette, hogy a népművészet a hagyomány következtében megmerevedett, mozdulatlanná vált. A kívülről állandóan érkező hatások, az élet rendjének változása az ízlésre és a hagyományra egyaránt befolyással volt, és ez az ízlés változásában jutott kifejezésre. De a nagyobb mértékű változást éppen a hagyomány gátolta, így tehát egymásra hatásuk kölcsönös volt." (i. m., 6–7.)

A Székelyföldön a népművészet él. Még akkor is létjogosultsága van, ha az mozdulatlan, ha kevésbé tart lépést az újítással, vagy ha éppen kísérti azt az iparművészet. Éppen a fent elmondottakban rejlik a népművészet erénye.

A népművészettel szemben az iparművészetnek más útjai, céljai és rendeltetése van. Lényegében az alkotási folyamat jellemzői alapján tudjuk a legjobban megkülönböztetni: az alkotási folyamatban a népi iparművészetet nem köti a hagyomány és a személytelenség jellemzi.

A népi iparművész szakít a népművészet stíluselemeivel, nem veszi figyelembe a hagyomány szabályozó erejét. Sajátos stílust hoz létre, amelyet a piac igényeihez igazít. Alkotásai saját tudásának, gondolkodásának, gyakorlatának jegyeit viselik. Az iparművész szempontjai lehetnek a szélsőségek mind a formákban, mind a színekben, és a technikában is.

Ha összehasonlítjuk a népművészeti tárgyakat az iparművészet elvei alapján készültekkel, egyből látszik a különbség. Éppen azért élni kell a megkülönböztetés lehetőségével, és nem szabad sem együtt kezelni, sem pedig a népművészetet beolvasztani az iparművészetbe. Nem temethetjük el élve a székelyföldi népművészetet még akaratlanul sem!

Vannak, akik nem hiszik, hogy ma, a 21. század elején minden faluközösségben és városon is igen sokan népművészeti tárgykészítéssel foglalkoznak. Tudni kell, hogy a Székelyföldön ma ezernél több aktív fafaragó tevékenykedik, akik közül legalább 150-en székely kapukat faragtak/faragnak. Több ezerre tehető a szövő-hímző nők száma, 15–20 fazekasmester dolgozik népi stílusban, több százan évente írják a húsvéti tojást. Hagyományőrző csoportok tömörítik a népi mestereket Háromszéken, Csíkban, Udvarhelyen, és segítik azokat az alkotásban. 1995 óta létezik és tevékenykedik a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség közel 150 aktív taggal, amely a székelyföldi tájegységekben tevékenykedő hagyományőrző csoportokat fogja össze.

Az RMNSZ Kalotaszegre is kiterjesztette tevékenységét. Ennek kapcsán szerveződött Mákófalván ez év márciusában a kalotaszegi és székelyföldi népi alkotók közös kiállítása és találkozója. Ezt előzte meg a 2000 októberében Alsócsernátonban szervezett kiállítás és szimpózium. A népi mesterek részt vesznek, kiállítanak a székelyföldi városok nagy rendezvényein, mint a Szent György Napok (Sepsiszentgyörgy), a kézdivásárhelyi napok, a Szejke-nap (Székelyudvarhely), a csíki napok (Csíkszereda), a korondi fazekasvásár és sok helyi rendezvényen. Az állítások igazolásához tartozik, hogy ma is minden székelyföldi faluban meg lehet szervezni egy olyan népművészeti kiállítást, amelyen a tárgyak nagy többsége napjaikban készült/készül.

A székelyföldi, az erdélyi magyar népművészeti mozgalom ma egy nagy erő és az önkifejezés fontos eszköze. El kell viszont ismerni, hogy mind a felfogásban, mind az alkotásban vannak tennivalók.

Előbb azokat a negatív hatású tényezőket kell megszüntetni, amelyek eltévesztették mind az alkotókat, mind pedig az érdeklődőket. Jelenleg szinte mindenki a népművészetet a piaci standokon keresztül ítéli meg, ami igen megtévesztő. Ugyanis ilyen helyen összekeveredik a népművészet az iparművészettel, amelyet sok esetben a giccs is végig kíséri. Tudni kell azt is, hogy a piacokon, vásárokon, butikokban nem a népi alkotók kínálják alkotásaikat, hanem a közvetítők, kereskedők piacolnak.

A népművészet megrontója a piac, a pénzkereset. Ebből kifolyólag napjainkban még a népi alkotók is útkeresésben vannak. őket is zavarja a kialakult helyzet, kísérti az iparművészet jelenléte, megtévesztő volta. Az RMNSZ tevékenysége pontosan arra irányul, hogy biztonságot és kritériumot nyújtson a népi alkotóknak a mindennapi tevékenységükben.

Ami az alkotási folyamatban felvetődött hibákat, eltolódásokat illeti, még el kell mondanunk, hogy megállapítást nyert egynéhány tartalmi vonatkozás is. Ilyen az anyagszerűség elvének a be nem tartása a népművészeti alkotásban; tapasztalható a motívumok alaktani (formai) változtatás nélkül egyik műfajból (területről) a másikba való vándoroltatása (bútorfestésből a fafaragásba vagy a cserépedényekre; a varrottasokról a fafaragásba és mások); a díszítő motívumok felhígulása; a díszíthető felületek aránytalan felbontása; a tárgyak és méretek lecsökkentése (miniatürizálás) vagy éppen a felnagyítása és mások.

Az erdélyi magyar népművészet folyamatos, még ha csökkent is annak mennyiségi mutatója, kevesebben szőnek, faragnak, korongoznak, festik a bútort, de azt a hagyományok szabályozó ereje alatt művelik.

Jelen írás éppen az élő népművészetre hívja fel azok figyelmét, akik felelőtlenül értékelik, nem ismerik és élve akarják eltemetni azt.

Kardalus János

A nemzeti identitás védelme alapkoordinátája a kisebbség szellemi tájékozódásának, ezért nevezhető némileg kihívónak az az életszelet, melyre a riporter az alsó-háromszéki falvakban bukkant. B. Kovács András Végvidék című, pár hete megjelent kötetében (H-Press Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2001) ugyanis olyan, a 19., illetve a 20. században lezárult beolvadási folyamatok utóéletével foglalkozik – a székelységbe betagolódó románságról van szó –, melyek arra késztetnek, hogy az asszimiláció kérdéskörét a másik oldalról is végiggondoljuk.

E nevükben, vallásukban korábbi identitásuk nyomait őrző tízezreket – ortodox és görög katolikus magyarokat – az impériumváltás után a román hatalom megpróbálta a maga céljaira felhasználni, s e kísérlet a két világháború között különösen zaklatottá tette nem egy székely falu életét. Rigorózus történészi szakdolgozatok minősítették e beolvadást túlnyomórészt természetesnek, amit tartóssága is igazol. A riporter több falu példáján mutatja ki, ahogy a nyelvi, vallási, nemzetiségi identitáselemek megőrzése vagy feladása eredményeképpen azok mai homogén vagy vegyes lakossága kialakult. A királyi Románia hivatalos reromanizálási politikája, mely hamis premisszából kiindulva akarta mintegy "visszacsinálni" e népesedési folyamatokat, nem számolt azzal, illetve nem akarta tudomásul venni, hogy azok alapjában véve befejeződtek, emiatt a "kultúrzónásítás" néven hírhedtté vált törekvés tulajdonképpen erőszakos állami beolvasztási kísérletnél egyébnek nem minősíthető. Mindazonáltal erőfölénye, megtévesztő jelszavai, a felkínált előnyöknek, ezeken túl az új nemzeti öntudatnak tulajdoníthatóan részleges sikereket elért e politika. A riporter leírja, ahogy például Aldobolyban a nyelvi románosodás útjára lépett az iskola hatására a magyar anyanyelvű görögkeleti szülők gyerekeinek egy része.

De a nyelvhatár mentén az identitáselemek egészen másként kombinálódnak, mint a tömbök belsejében. A másik póluson, Lisznyóban – a kötet harmadik részének legtöbb írása e településsel foglalkozik – egészen más történt. E faluközösség az előzőhöz hasonlóan mélyen megszenvedte a helyi kiskirályok és állami hatóságok (vasgárdista tanító, a román csendőrség, elfogult igazságszolgáltatás stb.) viszálykeltő basáskodását, e szenvedések mindamellett más irányt szabtak szabadulási törekvésének. Arra késztették ugyanis, hogy a századközép két sorsfordulatát (1940, 1948) kihasználva, mintegy élve annak lehetőségeivel, tömegesen feladja, levesse ráoktrojált hivatalos identitását, és megerősödve székely voltában, azonosságát hozzáigazítsa belső meggyőződéséhez, ahhoz, hogy székelysége mellé magyarságát is vállalnia kell. Mára a falu nemzetiségileg szinte teljes egészében egynemű, ezzel belső békéje visszatért, az egység felbontását célzó próbálkozás, annak hamis messianizmusa kudarcot szenvedett.

Mint e jelzésből is megítélhető, a Végvidék új szellemi égövek bekalandozására invitáló riporteri vállalkozás.

Csákány József

A Partiumi Keresztény Egyetem hallgatóinak is van lapjuk, mégpedig a Parcella. Második évfolyamában tartva – afféle megjelenik mikor hogy alapon –, legutóbb a "december–márciusi" szám látott napvilágot. Ebből idézünk egy igen frappáns, fiatalos kritikát: "Akár tetszik, akár nem, a tény az, hogy a kulturális élet évek óta pang Nagyváradon. A beteg állapota jó ideje stagnál, mi megtanultunk beletörődni ebbe a helyzetbe. Persze vannak olyanok is, akik még nem adták fel a reményt: hátha történik valami, ami kimozdít minket e helyzetből. A Szigligeti Társulat 2000/2001-es évadának műsortervét megpillantva csalódottan nyugtáztam, hogy a várva várt csoda idén sem fog bekövetkezni. Igaz, korai lenne ennek alapján ítéletet mondani, de a tény az, hogy a magyar társulat ajánlata nem túl kecsegtető: egy – természetesen elmaradhatatlan – történelmi dráma, egy zenés vígjáték Szigligeti Ede tollából (a nosztalgia manapság kifizetődő), két színmű, egy mesejáték (hogy a gyerekek se maradjanak ki a jóból) és persze Az ember tragédiája, a Kiss Stúdió nagylelkű felajánlásának jóvoltából. A jó szándék és az alkotói kedv kétség nélkül megvan, csak éppen elsikkadt valahol félúton. Talán ideje lenne ráébredni arra, hogy nem egy épület falán díszelgő magyar nyelvű felirat, a menetrendszerűen »beszerzett« fiatal színészek és a lelkesen osztogatott közvélemény-kutatások teszik a Színházat. A játék varázsa, a színpad deszkáin születő csoda, ez az, amit oly ritkán tapasztalunk mostanság" – írja Horváth Erika.

Kaptunk külföldről egy furcsa levelet: átlátszó műanyag tasakba csomagolták és mellékeltek hozzá egy cédulát, miszerint a Román Posta úgy véli, ez számunkra fontos levél lehet, gondoskodtak hát a becsomagolásáról, nehogy valami baj érje. Hát ez az átlátszó zacskó nekem nagyon is átlátszó! Vagy esetleg a látnoki képességű elosztók "átláttak" a semmitmondó, hétköznapi borítékon?! Minek tölteni az újságoldalt átlátszó költői kérdésekkel, úgyis mindnyájan tudjuk a választ. Vagy ha még bárki is elhinné, hogy ’89 decemberében megszűnt a levéltitok durva megsértése, az változtassa meg a véleményét. Mert ha ugyanott ugyanazok ülnek és ugyanúgy "gondoskodnak", akkor kíváncsiságuk is ugyanaz maradt. Legföljebb most már az (állítólagos) demokrácia megkövetelte átláthatóság végett efféle átlátszó tasakokba burkolják.

(molnár)

A Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány, az angliai Pitman Examinations Institute nyelvvizsgaközpont kizárólagos romániai képviselete megkezdte a beiratkozásokat a nyári Pitman-programokra. Ajánlataik: angol nyelvvizsgák alap- (Elementary), közép- (Intermediate) és felsőfokon (High-Intermediate), üzleti angol nyelv (English for Business Comunications) és titkársági angol nyelv (English for Office Skills) középfokon, felsőoktatási Pitman-diplomák Information Processing Secretarial & Administration, valamint Business Studies területeken. A programok egy kötelező szintfelmérő tesztet és egy 40 órás felkészítő tanfolyamot is tartalmaznak. Ezeket Kolozsváron szervezik meg egyetemi, angol anyanyelvű és Angliában képzett hazai tanárok előadásában. Minden Pitman-diploma örök érvényű! Beiratkozási határidő: 2001. május 3. A helyek száma korlátozott. További információkat a 064/19-08-11-es és 064/19-08-16-os telefonszámon, a heltai@mail.soroscj.ro e-mail címen és a Str. Clinicilor nr. 18., 3400 Kolozsvár címen lehet kérni naponta 9–17 óra között. Web: www.dntcj.ro/heltai.

Habár a valódi Bolyai Év Marosvásárhelyen a 2002-es esztendő lesz, hiszen akkor lesz Bolyai János születésének 200. évfordulója, már az idén jelentős rendezvényeket szervez az évforduló jegyében a Bolyai Évet kezdeményező társaság. A minden héten Csegzi Sándor alpolgármester irodájában összeülő társaság elküldte a meghívót 22 rangos hazai és magyarországi képzőművésznek, akik az idén augusztusban a vásárhelyi Várban kéthetes alkotótáborban vesznek majd részt. Ugyanakkor több mint 100, a Kárpát-medencében levő iskolába küldték szét a Bolyai-vetélkedővel kapcsolatos értesítést és felhívást. Ennek témaköre: A két Bolyai élete és kora. A versenyen a 2001/2002-es tanévben IX–XI. osztályos tanulókból álló, háromfős csapatok vehetnek részt. A jelentkezési határidő 2001. május 25. A többfordulós versenyre 2002-ben kerül sor. Az idén – augusztus 12. és 19. között – a csapatokat benevező tanároknak felkészítőt tartanak majd Szovátán. Néhány hét múlva, május első felében a marosvásárhelyi Bernády Házban egy Bolyaival kapcsolatos könyvbemutatóra is sor kerül: Kiss Elemér Bolyai-kutató egyetemi tanár kötete Bolyai János kéziratos hagyatékáról szól.

Az Udvarhelyi Fiatal Fórum május 5-én 11 órától Anyák napi Bóbita Játszóházat rendez a Siculus Ifjúsági Házban. A Tour Info irodában Sztojka Ferenc festőművész tárlata május 9-éig látogatható. Szabadidő – Utazás 2001 elnevezéssel kiállítás és vásár lesz május 11–13. között a Sportcsarnokban. Érdeklődni a 066/21-74-27-es telefonszámon lehet.

"Kedves Erdélyi Napló! A napokban bukkantam honlapjukra, s örömmel olvasom a cikkeket. Csak azt tudom kívánni, hogy minél tovább folytassák a folyóirat írását/közlését" – írta elektronikus levelében Simon Tamás László Rómából. Köszönjük, igyekszünk.

Sára Péter írja Nagyszalontáról, hogy három évvel ezelőtt sikerült föltámasztaniuk tetszhalotti állapotából az Arany János Irodalmi Kört, de hamarosan ismét "szépen elcsendesedtek". Majd így folytatja: "Igaz ugyan, hogy az RMDSZ termet biztosít, s mi, néhányan időnként össze is jövögetünk..." Jól teszik, ne adják fel, mást mit mondhatnánk?

Nagy élvezettel olvastuk Kövér Gábor (Arad) leveleit, akinek a legváltozatosabb témákban vannak frappáns meglátásai, gondolatai, amiket önzetlenül megoszt velünk. Különösen geopolitikai eszmefuttatásait követjük nagy figyelemmel, időnként meg is értve azokat. Legutóbb a Franciaországban menedéket kérő és találó zámolyi romákról fogalmazott meg igen lesújtó véleményt: "Ha hideg fővel számító vérbeli kapitalista lennék, a magyar kormány helyében nem törődnék az ország nyugati imázsával a következő két-három évben, hanem segítenék az anyagi megfontolásból távozni óhajtóknak, mégpedig úgy, hogy vissza se térhessenek."

Farkas Károlynak (Nyárádszereda) üzenjük: ne haragudjon ránk, de minden olvasói levélnek sajnos nem tudunk teljes terjedelemben helyet szorítani. Azokat részesítjük előnyben, amelyek közérdekű témákat taglalnak, illetve nem igényelnek különösebb szerkesztést. Igyekszünk ebben a rovatban minden levélre reagálni, vagy legalábbis a lényegüket röviden ismertetni.

Tisztelettel köszönjük minden kedves olvasónknak, barátunknak, kollégánknak az 500. lapszámunk megjelenése alkalmából küldött gratulációkat!

A szerk.

A sepsiszentgyörgyi városnapokról számos sajtóanyag jelent meg az elmúlt héten, köztük olyan is, amely a Szent György Napokat Közép-Kelet-Európa legnagyobb ilyen jellegű rendezvénysorozatának minősítette. Nem a "kis túlzással" van a baj, hanem a helymeghatározással. Ugyanis Sepsiszentgyörgy (Háromszék, Erdély, Románia) keresve sem található Közép-Kelet-Európában, ugyanis nevezett régió a mai Ukrajna és Oroszország egy részét foglalja magába. Vessünk csak egy pillantást Európa térképére! Mindjárt kitűnik: Románia szigorúan földrajzi értelemben a kontinens közepén található, de ha a pontosabb lokalizáció kedvéért e centrumot tovább akarjuk tagolni, akkor pl. Ausztriát a közép nyugati felében, Magyarországot a közép közepén, Romániát pedig a közép keleti fertályán találjuk. Ergo: Sepsiszentgyörgyöt is Közép-Európa keleti részében kell keresni, azaz Kelet-Közép-Európában. Quod erat demonstrandum.

(szemes)

ERDÉLYI NAPLÓ Szerkesztősége
Kanonok sor 25. Sz.
Nagyvárad

Kiadja az Erdélyi Sajtóház Kft.

Terjesztés: Fehér, Arad, Bihar, Beszterce, Brassó, Krassó-Szörény, Kolozs, Kovászna, Hargita, Hunyad, Maros, Máramaros, Szatmár, Szilágy, Szeben, Temes megyékben és Bukarestben.

Postacím: Of. p. 2., c. p. 13., 3700 Oradea, Romania
Tel.: 00-40-59/41-71-58
Fax: 00-40-59/41-71-26
E-mail: erdelyinaplo@texnet.ro

Bankszámlaszámok:
2511000005514406 (lejben)
2511001005514406 (dollárban)
Banca Transilvania, suc. Oradea, Romania

http://www.hhrf.org/erdelyinaplo/

A 24 oldalas, A3-as formátumú, kétszínnyomásos polgári hetilap keddenként jelenik meg a nagyváradi székhelyű Erdélyi Sajtóház Kft. kiadásában, 6200 példányszámban.

Díjszabás külföldi reklámozók számára:

Első oldalon 1 cm2 = 1,50 dollár

Utolsó oldalon 1 cm2 = 1 dollár

Belső oldalon 1 cm2 = 0,50 dollár

Az első és az utolsó oldalon reklámozóknak térítésmentesen kísérőszínt ajánlunk fel.

Áraink rugalmasak, megegyezés szerint kedvezményeket nyújtunk! Bővebb információkért kérjük, hívja szerkesztőségünket!

Felhívjuk figyelmét, hogy reklámja, illetve hirdetése csak azt követően jelenik meg, miután számlaszámunkra átutalja a megfelelő összeget.

Tisztelettel,
Boruzs István
felelős kiadó