Romániában hiába nyeri el valaki a törvényes körülmények között meghirdetett és megpályázott közalkalmazotti státust, hiába van arra immár jogszabály, hogy a kompetensnek bizonyuló közalkalmazottat nem lehet csak úgy ukmukfukk leváltani, kirúgni a politikai hatalmat gyakorlók kénye-kedve szerint, hiába, mert a bizánci hagyományokon alapuló kliensrendszert semminemű demokratikus átalakulás megszüntetni nem tudta. Amelyik klikk itt hatalomra kerül, az az állami szféra legjelentéktelenebb főnöki posztját is képes a pártpolitikai piacon árverésre bocsátani. De még azt is megengedheti magának, hogy a jogerősen súlyos börtönévekre ítélt tömeggyilkosokat egy beintésre fölmentse a penitencia alól. Az igazságügyminiszter vidéki kedvencéből országos főügyésszé avanzsált nevesincs még egy valamirevaló indoklást sem prezentált a tábornokmentő akcióhoz. Sőt már kiszivárogtatták – hogy ne durranjon túl nagyot – az újabb mesterkedést is: a szintén jogerősen bekasztlizott bányászvezérnek maga az államelnök lesz kénytelen megkegyelmezni, hiszen úgymond ennyivel tartozik egykori nemzetmentő harcostársának. S hogy a szégyen nemzetközi dimenziókat kapjon, a még 1989-ben személyautóra pénzt befizető kisemmizettek, akiket a demokratikus Románia jó évtized alatt sem volt képes kárpótolni, már Strassburgig jutottak az állam perlésében. És ez még mind csak a jéghegy mostanság kivillanó csúcsa...

D. L.

Ha még/már nem is kellünk ugyan a Nyugatnak, majmolni legalább tudjuk. Nekünk is van példának okáért velöntájnszdéjünk. Vörös, rózsaszín, lila, szív alakú lufikkal-műizékkel Valentin-napozunk, mintha legalábbis ezer éve ezt tennénk ilyenkor, Bálint táján. Szívünkhöz kapunk, ha meglátjuk a kedvest, elővesszük a virágot, lufit vagy egyéb, szigorúan bugyiszínben pompázó mütyürt, mire ő, a nagy ő töppedni kezd, mint a hó a márciusi napsütésben, mint az a bizonyos csokidrazsé, mely csak a szádban olvad, nem a kezedben. Ilyenkor elérzékenyülünk, és arra gondolunk, hogy ez a mi napunk, a szerelmeseké, hát ki kíváncsi ilyenkor a szerencsétlen Bálintokra, akik elszontyolodva várják a névnapi fülhúzós gratulációkat?

Nagy úr a divat. Mindenki a maga Valentin-napi ajándéka után kapkod, kajtat. Így aztán nem csoda, hogy a Bálintok eleve szorongással várják a holnapot, amikor is nevükkel egyetemben háttérbe szorulnak. A sunyiba hát a pórias Bálintokkal, legyen inkább kedvesünk a közelünkben, mert ünnepelni akarunk! Csak a nap végén érzünk némi émelygést a gyomrunk táján. Ez a velöntájn-betegség. Amikor a szervezetünk már nem bírja megemészteni a mindenhonnan áradó, terjengősen csöpögős, limonádés, ragacsos szív- és lufiáradatot. Az álünnepet, az egyszer használatos egyen- és nejlonmosolyt.

Ha ezt érezzük, megnyugodhatunk: szervezetünk a gyógyulás útjára lépett. Másnap csak enyhe fejfájás emlékeztet az előző napra. A lufikat kipukkasztjuk, a képeslapokat a fiók mélyére süllyesztjük, a kedvest pedig elfelejtjük.

A következő majmolásig.

F. T.

Magunk közt szólva

Különös viták előzték meg a magyarországi népszámlálást. Előbb egyéni, majd amikor a személyazonosságra vonatkozó rovat fehéren hagyása mellett döntöttek, kollektív félelmek bukkantak felszínre a felekezeti hovatartozás bevallásával kapcsolatban.

Valóban súlyos teher a történelmi sérelem. Képtelenség elfelejteni, hogy lezárult évszázadunk közepe táján egy házmesteri lakólista megpecsételhette családok sorsát. És ki lehet biztos abban, hogy soha többé nem térnek vissza azok az idők?

Az viszont furcsa, hogy a történelmi emlékezet mennyire szelektív. A múlt évszázad második felében – tehát napjainkhoz közelebb – újabb típusú feketelisták jöttek divatba. Akire a szomszédja valamiért irigykedett, az kuláklistára került, és választhatott: vagy elsőnek iratkozik a kolhozba, magával rántva az egész falut, vagy előveszi a Scânteiát, illetve a Szabadnépszabadságot, hogy belecsomagolja az átnevelési gulágprogram megkezdéséhez szükséges kétnapi tízórait. Az ‘50-es évek fekete autós vagy gyalogos elhurcolásai szintén listák alapján történtek, és mégis: ma senki sem ássa el rózsalugasos kertje végében 2001-es évjáratú dzsipjét, nem rejti műtölgyek mögé villácskáját. Sőt hivalkodik vagyontárgyaival, ahogy csak belevaló újgazdaghoz illik. Pedig arra sincs biztosíték, hogy a kuláklistás idők nem térhetnek vissza. Szociáldemokrata vagy liberális báránybőrbe bújt szocialista ordasok lesik a visszarendezés kedvező pillanatát. Iliescu például foksányi jelenése idején azt hitte, hogy aranyálma máris valósággá vált, és beintette a jogos földtulajdonukat még vissza sem nyert kisbirtokosok kolhozosítását. Ezek után megtollasodott párthívei berezelhetnének, hogy következik a "kisajátítók kisajátítása", és igyekeznének megszabadulni így vagy úgy szerzett vagyonuktól. De nem kell attól tartani, hogy a búzabáró Trita Fanita elsőnek szolgáltatja be gabonatárolóit, egyrészt mert azok beleilleszkednek az újfajta szocializmus tőkés-földesúri világképébe, másrészt mert a holló is holló.

Tehát valahol itt a magyarázata annak, hogy senki sem horkant fel, amikor a népszámlálás kapcsán életminőségi adatok is szóba kerültek. A dzsip és a villa bevallása kellemes és kiszámíthatóan veszélymentes, míg bizonyos vallások vállalása nem jár haszonnal, és kockázattól sem teljesen mentes. Lám, most éppen Izraelben történtek olyan dolgok, hogy a világot az sem lepné meg, ha a Szabadság Párt kérésére Ausztria visszahívná tel-avivi nagykövetét. Ha abban a térségben a közelmúltban népszámlálást tartottak volna, egyesek most amiatt nyugtalankodhatnának, hogy Mohamed híveinek vallották magukat.

Nits Árpád

…általában a földön szokás landolni. Így vagyunk ezzel mi is, erdélyi magyarok. A magyar adófizető sajnálja tőlünk az anyaországi levegőt, az ottani munkavállalást, még akkor is, ha ő azt úgyse vállalná el és pláne nem annyiért. És sajnálta tőlünk a kettős állampolgárságot is, mert attól tartott, nehogy a "csóró erdélyi" a magyarországi adófizető kitartottja legyen, néhány kedvezmény révén. De egyesek nem átallják sajnálni tőlünk puszta magyarságunkat is, mintha puszta létünk, nevünk, erdélyi magyar voltunk szálka lenne a szemükben, vagy egyfajta lelkiismeret-furdalást okozna nekik. A magyar állampolgár pedig nem szereti a lelkiismeret-furdalást, mert szívbajos ember nem tudja telerakni a kosarát a mamutnyi plázákban. A rendszerváltás utáni magyar társadalomnak nincs magyarságismerete. Kádár elvtárs is csodálkozott annak idején, hogy Marosvásárhelyen a románok milyen jól beszélnek magyarul. A kádári örökség pedig tovább él. Az igaz, hogy ezen a szűklátókörűségen a magyarországi többség azért már túl van. Aki ma lerománoz, az már pusztán rosszindulatból teszi, hogy nehogy hátráltatni találják ezek a státusmagyarok – akár puszta létükkel is – az ország európai uniós rohamlépteit. Meg aztán amúgy sem divat ma a magyarsággal példálózni. Megmondták ezt már a Heti Hetesben is. A deformált tudatú néző pedig büszkén meséli: aki magyart mond, az csak szélsőjobboldali lehet, mint az a gonosz Grespik, aki nem átallotta beperelni az említett műsor négy szereplőjét...

A magyar társadalomnak a proletárdiktatúra által kilúgozott agyú többsége ma nemes egyszerűséggel úgy oldaná meg a határon túli magyarok ügyét, hogy eltemetné őket a történelemkönyvek lapjaira. Mert minek él az még mindig, nyolcvan évvel Trianon után is? Mert ezek elvárják, hogy az anyaországiak szeressék, elfogadják és segítsék őket. A mindenkori magyar miniszterelnök az ő miniszterelnökük is legyen. (Persze nem mindenki gondolkodik így. De most nem róluk van szó.)

A másik széket ez esetben az Erdélyben újhonos románság jeleníti meg. Mely bár újhonos, de sikerült jól belaknia Erdőelvét, olyannyira, hogy az őshonos magyarsággal való együttélés lassan egymáson való éléssé változott. Mindez a mindenkori román hatalom nem csekély segítségével. Sokszor azt érezzük, mert éreztetik, hogy nekik másfél millióan is sokan vagyunk. Hiszen puszta létünkkel vagyunk másfél millió ellenérv az önmagában is törékeny dákoromán álomkórra, és ez néha nekik is eszükbe jut. S minduntalan kisebbségi komplexusaik törnek fel, rég elfeledett korokból, melyeket nem létező régészeti leletek fáradhatatlan prezentálásával próbálnak feledtetni. Mind ez idáig sikertelenül. Így aztán marad a gyanús méregetés, Erdély már-már beteges féltése. Tegyük hozzá rögtön: ebül szerzett prédát lehet is okkal félteni.

Azért bízunk benne, hogy immár tizenegy évvel a marosvásárhelyi fekete március után a román társadalom zöme nem a nacionalizmus tüzének szításával, hanem a mindennapi kenyér beszerzésével foglalkozik. Hogy nem mi vagyunk már az első számú közellenség, hanem a mindennapok. A balkáni fekete lyuk.

Két szék, két világ. Mindkét oldalról nyúlnak barátságos kezek is felénk. De ettől függetlenül tudnunk kell, hogy az erdélyi magyar 2001-ben is elsősorban csak saját magára számíthat. Két kezére, eszére, szívére, lelkére, furfangjára. Önmagára.

Fábián Tibor

Mélyről loccsanó öblös söröspoharába fújja a csípős, keserű füstöt Dobos András, két tenyerét álla alá húzza és úgy hallgat, hogy már-már azt kezdem hinni, hogy nem fog soha megszólalni. ő akarta pedig ezt a beszélgetést, ő szólt rám többször is az utcán, hogy ne küldözgessem idegen égtájak felé az ígéretemet, üljünk le valamelyik éjszaka egymással szembe, szóközelbe egy terített asztal mellé, hogy beszélje ki végre magából a tegnapokat.

A füst lassan felkúszik a pohárból, akár köd az erdők körül, s amikor már csak a vékony hab marad a sör tetején, belekönyököl, közelebb hajolva hozzám, a tegnapokba:

– Ha valami cifraságot akar rólam írni, valami kipingáltat, ahogy az maguknál szokás, előbb az eddig volt életemet és ezt a mai világot kellene alaposan átfestenie. Festés előtt azonban a régi vakolatot kell eltávolítania. Tudja, ahogy a kiöregedett házról, hogy lakható legyen. Csak azután jöhetne a festés. Ehhez azonban sok, iszonyúan sok festéket kellene összehordania. Annyit legalább, amennyivel egy behemót emlékoszlopot is újramázolhatna… Na és míg el nem felejtem: rózsaszínű legyen a festék, olyan derűs forma. Mert az kell ide!

Nézem még mindig ránctalanul fiatal arcát, s próbálom e néhány szóból kiérezni a kesernyés önirónia okát. Nem megy! Egyelőre még nem.

– Ha nem mondom jól, torkoljon le, legyintsen bele bátran a szavaimba, semmi harag. Belőlem az már kiköltözött, máshol vett ki albérletet. Aztán nem jár fizetség ezért a beszélgetésért se magának, se nekem, én kértem a találkozót. Ahogy mondja a bőrbe kötött nagykönyv: kvittek vagyunk, a számlánkon ugyanannyi az összeg. Egyforma a bevétel a kiadással! Nincs osztozkodás: te kapsz ennyit, én megtartok ennyit! Különben sem szerettem senkivel felezni. Vagy-vagy? Ez törvény volt nálam mindig, s az maradt a mai napig. Ne keverjen ezért gyászosan feketét a rólam írt sorokba. Arról van egyszerűen szó, hogy így okosítottak engem, így verte jó mélyre belém az élet. Jó a szövegem, ugye?… A fukarság, ettől függetlenül teljesen kizárva…

Lélegzetet vesz, mint aki mélyre szándékszik alábukni:

– Szóval, azokat az éveket kellene maga átmázolja tetszetős szavakkal, melyekről ha szólok, elfog a rosszullét. Kavarogni kezd bennem a világ, mint szédült ló talpa alatt a por. Mert úgy van az, igaz-e, s ez ellen nincs apelláta, hogy a gyermekfélét az apja jóra kezdi szoktatni már attól a perctől, ahogy elköti a bölcső mellől. Már elnézést amit mondtam, mert a bölcső ugye mégsem jászol, az emberféle nem jószág. De így jött a nyelvemre. Jön még ilyenebb is, ha bírja türelemmel… No, nekem nem volt bölcsőm, ennélfogva, s itt jön a logika, nem volt ami mellől elkössenek. Az egyszobás ház előtti agyagban tanultam a járást, ahogy mondta az anyám, hátrafelé, mintha már így jeleztem volna akkor, hogy többet megyek a fenekem irányába, mint a fejem után. A beszédet pedig penésszel telerajzolt falon belül tanultam, nem bibliást, könyvekbe kívánkozót, mert apám, aki mindenhez értett és nem értett semmihez, mintha a földiek helyett a fennvalókkal tartott volna állandóan meg-megújuló pert, olyan cifrán tudta cégérezni az Istent, hogy azt még tanulva sem lehetne utánamondani. Válogatás nélkül mondta, ahogy jött belőle, a magáét, s többször használta lapátnyi koszos tenyerét pofozkodásra, mint kenyérvágásra, a zománctól szabadított csészét pedig gyakrabban használta pálinkaivásra, mint ahányszor azt vízbe merítette. Szédítette nap mint nap az agyát, s szédültünk mi is tőle. Ha nem jártuk kedvére a hoppárét, addig vert, míg égni nem kezdett talpunk alatt a föld. Velünk forgott agyonrágott anyánk is, mert ez volt nála a módi. Ha nem tetszik magának az utóbbi szó, törölje.

– Miért töröljem? Beleillik a környezetbe.

– Már úgy érti, hogy ide, a kocsmába?

– A szövegkörnyezetbe!

– No, megint tanultam valamit. Szövegkörnyezet. Ne féljen: nem felejtem el! Akkor megismétlem: ez volt nála a módi; az egész család, vagy senki! Ha anyám riadt szelíden elsírta magát, hogy inkább pénzt hozzon, mert mehetett volna a kőművesekhez, a szobafestőkhöz is, levetkőztette, ott előttünk, s miután ráköpött az ezresekre, anyánkra ragasztotta. Úgy nézett ki a szerencsétlen ebben a pénzes cuccban, mint egy túlvilági küldött. Apánk ugrált körülötte, csapkodta a tenyerét, s ránk ordított: "Látjátok, ingyenélők, ilyen ruhát nem hordott még senki!"

Elhallgat, válla kissé megereszkedik, feje oldalra billen, s az előbb még fiatalnak látott arca hirtelen éveket öregedik.

– Talán ezt mégsem kellett volna. Hogy gondolja?

– Ez is a maga élete, nem?

– Az enyém!

– Akkor ne szégyellje! Nem tehet róla.

– Ez vigasz, olyan előlegféle?

– Biztatás!

– Annak veszem!… Anyánkat nyomta a föld felé a sírás, a ki tudja, milyen nehéz szégyen, de csak állt, mint akit földbe vertek. Bele is verte apám azokkal az ezresekkel, s nekünk nézni kellett, beszívott ajakkal, nehogy szavunk jöjjön, mert akkor zeneszóval masíroztak volna le a fogaink a torkunkon… Szóval, amilyen hangon fújta apánk, mi olyan dühvel jártuk. De ez a düh csak belső düh volt, a bordáink mögé meglapuló, kifelé nem mutattuk. Csak az kellett volna! Visszatapsolta volna annyiszor a produkciót, ahányszor a kedvéből futotta… Így lettem tánckedvelő, olyan nótára, amitől még ma is bizsereg a gerincem, s csomósodni kezd torkomban a hánytató undor. Ezeket a táncokat már felejtettem úgy-ahogy, kikoptatta az idő belőlem, s az anyámból is lassan mosni kezdte, de a kutat nem felejtem el, azt nem, ha száz cifra életem lenne, akkor sem, az úgy megmaradt bennem, mintha a tegnap csinálta volna velem a hétcédulás apám azt a léleknyomorító csúfságot…

– Volt kút is? – kérdezem, bár nyomban megértem: felesleges volt a kérdés.

Felém fordul először, mióta az asztal mellett ülünk; eddig önmagának beszélt. Vagy lehet, az elmúlt éveknek?…

– Volt kút is!… Évekig kellett mankóznom ezzel-azzal a lelkemet, hogy megmaradjak olyan embernek, amilyen vagyok… Szóval: a kút! A gémeskút, háromkarikányi vízzel! E fölé emelt apám, mert nem volt hajlandóságom kukoricát lopni a szomszéd padlásáról vagy a szövetkezet kukoricásából. Még most is érzem, hogy milyen erővel markolta rajtam a cúgos inget, s meg-megcsap annyi év után is a pálinkaszag, amit rám lehelt akkor ott. Mert tele volt akkor is, egészen ádámcsutkáig, de nem tudta ő már akkor, hogy mennyi a mennyi, inni akart, de hát nem volt miből… Erre kellett volna a kukorica. A szomszédé vagy a szövetkezeté… Nem mentem, mert bivaly nagy ember volt a szomszéd, féltem tőle, a szövetkezetét meg minden oldalról őrizték. Azt hittem, hogy apám így akar szoktatni a tolvajlásra, mert a medvét is forró bádogra erőszakolják, hogy szokja a táncot, hogy csak ijesztget, eleinte még nem is voltam úgy oda, pedig mondta, egyre mondta a magáét, hogy ő majd megmutatja, úgy, hogy a világ is csodálkozni fog, hogy embert eszkábál belőlem, ha már erre az életre rittyentett. De ahogy nem akart engedni, s egyre lóbált a kút fölött, ahogy a falióra a maga ingáját, érezni kezdtem, hogy nem viccel, hogy komolyan gondolja, amit mond, hogy elereszt az, úgy belevág a kútba, mint egy félig telt vedret. Mert a végén már egyre csak azt mondta hülye rekedten, sírgödörhangon, feketén sziszegve, hogy innom ad ő nekem annyit, hogy beledöglöm, ha miattam nem ihat…

Megbotlik benne valahol nagyon mélyen a szó, de a halántéka erősen dolgozik:

– Folytassam?

– Csak, ha akarja!

– Akkor folytatom!… Mondta, egyre mondta, egyre feketébb hangon, egyre fenyegetőbben, aztán lazult a szorítás, már nem fogott olyan erősen, s én zuhanni kezdtem, hogy igyak, ha már így akarta… Beittam akkor egy életre, mert anyám utánam nyomta a vedret, egyre kiáltva síró kétségbeeséssel a nevemet, folyt, patakzott belém a víz. Azt hiszem, nemcsak a számon, a fülemen, a szememen is folyt belém, de én inkább mégis valami meleg, sós vizet éreztem a torkomon, mintha az nem a kút vize lett volna… Szóval, ezt a kutat nem felejtem el, s azt a hitvány talajvizet, mert az volt a kutunkban, most is érzem néha a számban. De visszahallom apám szavait is, mintha a tegnap történt volna minden: "Eriggy, s tanuld meg, ha még nem tudtad: apád parancsa szentebb, mint egy fohász!"

Nem tudhattam még akkor, hogy apámnak már második éve nem volt ki a sütetre való, a tömény szeszek meggyújtották benne a gátakat, furcsa, kék ködön át látta a világot, s olyan parancsok szakadtak fel belőle, melyeket megtagad a józan ész. Apám már két évvel azelőtt bolond volt!… Jó hónap múlva vitték el csak olyan helyre, ahol nem járta neki senki a szédült hoppárét, ahol őt táncoltatták, jobb híján, a fehér köpenyesek. Azt beszélték később, hogy a szomjúság vitte el, attól lobbant ki benne a gyertya, hogy végig szakadt az eső, amíg elkaparták. Én nem voltam ott, bár úgy illett volna, mert a gyermek dolga nem az, hogy leszólja az apját, aztán tudja maga is: a legtöbb apa halála után adja a legjobb tanácsot…

Előrehajol, mélyen, így ül egy ideig, aztán visszaegyenesedik. Meglep és nyomban meg is döbbent: a szája körül mosolygás támad, s míg bújócskázik az arcán, rám emeli a tekintetét:

– Hát ilyen daliás gyermekkort kaptam apámtól! Ne hordja szét rossz szándékkal a hírét, mert ahogy a részegnek minden nóta szép, úgy a bolondnak minden tettére van magyarázat… Azt mondom mégis, s ide nem kell sok ész: ezzel hátrafelé lehet csak indulni, előre nem… Aztán jó négy év múlva, akár a pitypang, no de, ismeri-e egyáltalán a pitypangot?

– Falun nőttem fel.

– Ez még nem jelent semmit!

– Miért ne jelentene?

– Mert ez nem jelenti azt, hogy ismeri a pitypangot.

– Mondtam már, ismerem!

– Elhiszem. Magának elhiszem! Már azért is, mert fontos ez nekem. Én ugyanis azzá váltam már tizenhét éves koromra. Úgy elszálltam anyám tenyeréről… szóval, mint a pitypang a szélben. Bele, vakon a világba, hogy lássam: merre sodor, hová sodor, hol tesz le. Forgatott annyit, hogy már azt sem tudtam, hogy merre járok, hol járok, olyan helyekre vitt, ahová még álmomban sem kívánkoztam, nem kívánkozok ma sem! Voltam olyan tedd ide, tedd oda, küld ide, szalaszd oda Kapnikbányán, s ha már arra jártam, benéztem a sziklák alá is néhány hónapra, hogy lássam: miből lesz az embert rontó arany, mekkora nekitérdelés kell a sárga sátánhoz, de azt mondtam ott a szakiknak, hogy ne vegyék zokon tőlem, de nekem sietős, nekem menni kell, mert engem még sok helyen várnak, sok helyről hiányzik az én szorgalmam, rátermettségem, ne legyen ezért harag, nem maradok el sokáig, ígérem, hogy visszajövök, ha idejében üzennek, de az üzenet mellé ne felejtsenek el mellékelni egy pecsétes meghívót, mert én nagyon érzékeny vagyok az ilyesmire. De akkor üzenjenek csak, ha a bányába viszik a Napot, ha ablakot vágnak a bányára, muskátlival díszítettet, mert én szédülten imádtam mindig a fényt s a muskátlit.

– Ablakot a bányára? Hogy jutott eszébe?

– Biztosan hallottam valakitől… Térdeltem aztán jó évnyi ideig az aszfaltozók mellett, szívtam a füstöt, a szurokszagot, aztán amikor úgy éreztem, hogy annyit térdeltem már, amennyi bőségesen elég apám bűneinek a megváltásához is, összerámoltam a cuccot, továbbálltam innen is. Próbáltak biztatni a füstben pácolt szakik, hogy maradj te, kergült Dobos, mert úgy forog a szurokkeverő, ahogy akarjuk, s ha nincs is rezedával kidíszítve az út két oldala, azért láthatsz itt annyi virágot, hogy beleszédülsz… De hát mondtam már, könnyű voltam, akár a pitypang, az eszem meg ennél is könnyebb, hiába pottyantott le ide is, oda is a szél, nem tudtam én sehol gyökeret ereszteni. Sodródtam, mint dinnyehéj a zavarosban, hol alábukva, hol a felszínen maradva. Mire húszéves lettem, kétkötetesre hízott a munkakönyvem, s kötetnyire az engem "dicsérő", rólam "hízelgő" vélemények. Mondták is, mikor újabb, aztán megint újabb helyre "röppentem", hogy fogadjak valahol magánhasználatra egy titkárnőt, mert az Isten s egy titkárnő tud kiigazodni a munkakönyvemben. Aztán ha összekaparok valamennyi felesleges pénzt, adassam ki külön könyvben az utánam szálldosó véleményeket, mert olyan olvasnivalókat nem vett még kezébe emberfia.

Hirtelen nevetni kezd, furcsa derűs lobogással:

– Hát nem kicsinálta az élet?! Mondja, nem elintézte?! Itt van most maga, nem kell törnöm a fejem, hogy hol keressek egy betűértőt. Nevetséges, nem?! Vagy ez valamilyen elégtételféle?

– Inkább alkalom!

– Alkalom mihez?

– A beszélgetéshez!

– Értsem úgy, hogy ebből nem lesz soha írott anyag?!

– Ki tudja!

– A maga dolga! Ahogy jónak látja! Én akkor is folytatom: szálldostam hát, hogy evett volna meg a jobbik fene, törölje a szót, ha sértő, de alig ragadt rám valami. Néha jobb, okosabb óráimban, mert voltak elvétve ilyenek is, elő-elővettem magamat, hogy mi lesz most már, mi lesz belőled, de olyan ritkák voltak ezek a percek, mint apám józan percei abban az időben. Ott a bányánál, emlékszem, egy Rusu nevezetű mester azzal próbálta helyére rázni az eszemet, hogy megígérte: "Te, hallod-e, ha nem fordulsz jobb irányba, hát akkor odafordítalak én, de abból nem lesz köszönet. Mert itt a szerencse fel, szerencse le, nem azt jelenti, hogy egyszer fenn, másszor lenn, itt mindig lenn, a hegy alatt, de egyforma felelősséggel, egymásért, hallod-e? Ha nem vésed a fejedbe, beleverem a bányászcsákánnyal!" Nem volt maréknyi szégyenem. Pedig megtanultam azóta, az ember a szégyenérzettel kezdődik, ha elveszíti azt, akkor hiába minden. Nem ember többé… Mondtak nekem mások is annyi magas beszédet, hogy egy futballmeccset sem néz végig több ember. Mondhatták, mert tettem a süketet, még intettem is egyiknek-másiknak, hogy kilyukad a dobhártyám, ne fárasszák magukat. Pedig nem a fülemre, bent voltam én süket. Sírsüket!

– Sírsüket?

– Az hát! – válaszolja – Volt még olyan is, aki megrázott, hogy loccsanjon helyére bennem a jobb belátás, de hiába. Máséhoz azonban nem nyúltam soha, még gondolatban sem… És most, ha azt kérdi, hogy vállalom-e a tegnapokat, határozottan azt mondom, vállalom. Mert aki nem vállalja, az nem érdemes a holnapokra. Jól hangzik, ugye? Nem tanultam mástól, magam jöttem rá erre… Csempekályhás vagyok, hogy milyen, azt kérdezze másoktól, mert nem házaltam én soha senkihez dicséretért… Aztán van két gyönyörű fiam s feleségem! Lejárt a pitypangok kora, s most már, hogy negyven múltam, fújhat innen is, onnan is, nem mozdulok. Fog, fog itt valami, amit nem tudok én megnevezni, nevezze el maga ahogy akarja. Annyit azonban érzek, annyit tudok, hogy évekig volt számomra torkomra akadó ital az élet, a munka, s még azt sem mondhattam, hogy ittam legalább félpohárnyit, ahogy egyszer apámtól hallottam: a kék tiszta égből. Nem vertek virágos ággal, ez a világ naponta korbácsol, azt mondom mégis a fiaimnak: embernek lenni olyan, mint egy szép ének. Olyan hát, hát miért ne énekelnénk akkor? Legalább egy mellszorító kesergőt…

Gúzs Imre

A magyar politikai élet legfelkavaróbbnak beállított eseménye az volt, hogy csütörtökön lemondott a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium éléről Torgyán József, a Független Kisgazdapárt elnöke. Holott a hetek óta szakadatlan médiatűzben élő politikus lépése meglepőnek nem mondható. (Torgyán mellesleg a Ferencvárosi Torna Club elnöki tisztségétől is visszalépett, tartva magát a kijelentéséhez, miszerint "az FTC elnöke a mindenkori mezőgazdasági miniszter lesz".) A néhány anyaországi lap által "az ideiglenesen néha Magyarországon is tartózkodó világjárónak" titulált pártelnök egyébként csak "szuperlatívuszokkal" illethető: az utóbbi évtized egyik legellentmondásosabb, de kétségtelenül a legszínesebb, legmulatságosabb politikai személyisége, ugyanakkor a legelőrelátóbb, hiszen önkéntes távozásával megelőzte azt, hogy Orbán Viktor kormányfő szólítsa fel távozásra.

Florin Remetan volt a legmeghökkentebb vendég a magyarországi románok bálján a gyulai Román Kulturális Központban. Arad megye alprefektusa hazatértekor szóvá is tette, hogy a közel négyszáz részvevő – holott tudomásával valamennyi román származású volt – kizárólag magyarul beszélt, ő pedig csak Petru Cordossal, Románia budapesti nagykövetével, Alexandru Muresan szegedi konzullal, illetve néhány meghívottal és rendezővel válthatott szót anyanyelvén.

Kiskapuson a legmagasabb a munkanélküliségi ráta, ugyanis az Európa egyik legszennyezettebb települései között nyilvántartott Szeben megyei iparvárosban ma a lakosság 45,5 százaléka munkanélküli-segélyből tengődik. A megyei munkaügyi hivatalok adatai szerint a 2000. év végén 1 007 131 állástalant tartottak számon, 10,5 százalékos az országos arány. A legaggasztóbb a helyzet Gorj, Prahova, Fehér, Vaslui, Hunyad, Botosani, Braila és Neamt megyékben, ahol a 12,9–16,9 százalékot is eléri a munkanélküliség.

Az alkotmány módosításának legutolsó határideje 2002 – jelentette be a kormányerő. A Romániai Szociális Demokrácia Pártja szeretné, ha ezentúl az alaptörvény szögezné le a parlamenti és elnökválasztás pontos dátumait, különválasztaná a szenátus és a képviselőház hatáskörét, felülvizsgálná a törvényhozást, és a honatyák mentelmi jogát is tisztázná. A Nastase-kabinet továbbá 220 főre csökkentené az alsó- és 110-re a felsőház létszámát, viszont már idén szeretné kiharcolni, hogy a politikai pártok bejegyzéséhez szükséges tízezres taglétszámot 25 ezerre emeljék. Állítólag az RSZDP tábora a legnépesebb, s e küszöbbel elejét vehetné újabb rivális alakulatok létrejöttének. Bár az nehezen képzelhető el, hogy 2004-ben a hatalom megszerzésének esélyével indulhatna a választásokon egy olyan párt, ami majd csak ezután alakul meg és jegyeztetik be.

P. L. Zs.

Kézdivásárhely

Erdély Ede nevével első ízben tavaly januárban találkozhattak lapunk olvasói, amikor beszámoltunk arról, hogy a sűrű homályból hirtelen előbukkant fiatalember milyen körülmények közepette tette rá a kezét – többek között – a gyergyószentmiklósi Romtex fonodára és a kézdivásárhelyi csavargyárra. A felsőháromszéki vállalkozó azóta már országos nyilvánosságra is szert tett, főleg azt követően, hogy a szörénytoronyi hajógyár privatizációs ügylete kapcsán a központi média kereszttüzébe került.

Az új tulajdonos azóta alapos nagytakarítást végzett a csavargyárban, átrendezte az egész vállalatot. Mivel itt van a város hőközpontjait ellátó kazánház, Erdély a fűtés- és melegvíz-szolgáltatást is kézben tartja. Szabályos időközönként cserélgeti a gyár vezetőit, a korábbi vezérigazgató menesztése után jelenleg perben áll annak egyik cégével. A diplomások általában unszimpatikusak neki, amivel a kétkezi munkások körében némi népszerűségre tett szert. Bizonyára ezzel is magyarázható, hogy a hét végén a gyár alkalmazottai egy olyan ügy kapcsán szerveztek – Erdély mellett – tüntetést az udvarterek városában, ami banálisnak számít a mai üzleti világban. A hivatalos indoklás az volt, hogy a târgoviste-i öntöde nem hajlandó acélt adni a csavargyárnak, amely nyersanyag híján kénytelen leállítani a termelést, s nagyarányú elbocsátások várhatók. Arról, hogy acélt máshonnan is be lehetne szerezni – senki nem beszélt. Még Bende Géza, a csavargyári szakszervezet elnöke sem, aki a jelek szerint a tulajdonos útmutatásai alapján szervezte meg a tiltakozó akciót. Eredetileg a városon áthaladó főutat is le szerették volna zárni (mintha a kézdi polgárok lennének a hibásak egy magáncég gondjaiért), de mivel erre Török Sándor polgármester nem adott engedélyt, megelégedtek a békés felvonulással.

Bende ugyanakkor a polgármestert is célba vette, mert az úgymond akadályozni akarta az érdekvédelmi harcot. Egyes vélekedések szerint a Török elleni agitálás hátterében az áll, hogy a polgármesteri hivatal nem fogadta el Erdély Ede egyik, közvetve közpénzeket is érintő pályázatát. De ez már egy másik történet.

Ambrus Mária

Marosvásárhely

Kirsch Attila városi tanácsos kezdeményezésére a Pro Biciclo Urbo, az Outward Bound, a Perpetuum Mobile civil szervezetek tanácskozást tartottak a város közútjain létrehozandó kerékpársávokról. Az ülésen részt vett egy aktív kerékpáros sportoló, valamint a Dózsa György utca egyik lakója is. A megbeszélés témáját az eddigi városi szinten elért eredmények alkották. Varga István, a Pro Biciclo Urbo képviselője elmondta, hogy évek óta tartó küzdelmük fő célja a kerékpárosok számára külön sáv biztosítása a járműforgalomban. A Dózsa György utca folyamatban lévő javítása nagyszerű alkalom arra, hogy a kerékpáron közlekedőkre is gondoljon a hivatal és sávot biztosítson számukra is, az úttesttel és járdával párhuzamosan. Sajnos ez nem történt még meg, mert az útépítők nem a terv szerint jártak el, hanem inkább a parkoló autóknak biztosítottak több helyet.

A város központjában tiltják a biciklizést. A szervezet évek óta harcol a kerékpárosok főtérre történő behajtásának jóváhagyásáért, számos javaslatot, tervezetet terjesztett a hivatal szakbizottsága elé – mindmáig eredménytelenül. A város vezetősége eddig támadások sorozatával válaszolt, felsorolva, hogy miért nem lehet vagy nem érdemes biciklizni a főtéren.

Elkészült néhány tervezet azokról az útvonalakról is, ahol szintén szükség lenne külön kerékpársávokra. A két útvonal a két legsűrűbben lakott negyedet kötné össze a város kolozsvári kijáratánál található ipari zónával, az Egyesülés-negyed és az Azomures vegyipari üzem, valamint a Tudor-negyed és a kombinát között.

"Eddig nem tapasztaltunk túl nagy segítséget a szakbizottság részéről, sőt egy ideje azt is kikötötték, hogy csak előre benyújtott kérvény alapján tekinthetjük meg a városrendezési terveket" – nyilatkozta Varga.

Kirsch Attila RMDSZ-es önkormányzati képviselő fontosnak tartja, hogy ezen az állandó napirendi témán ne lehessen átsiklani. A tanácsosok egy része támogatja az ügyet, amely a tanács februári ülésén megint napirendre kerül majd. Városi szinten a legkomplexebb adattárat kell létrehoznia a Pro Biciclo Urbo szervezetnek, valamint közép és hosszú távú tervjavaslatot az elképzelésekről, egyszerre egy problémára és annak a megoldására összpontosítani, megkeresni, hogy hol akadt el az ügymenet, a konkrét lépéseket leszögezni, a hivatal álláspontját megismerni.

"Kerékpáros vagyok jómagam is, így tehát ezt a gondot jobban átérzem, mint más, aki autóból figyeli a forgalmat" – érvelt Kirsch.

Antal Erika

A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság méltatlanul hurcolta meg Rákóczi Lajos volt RMDSZ-es parlamenti képviselő nevét, akinek fellebbezése nyomán kiderült: tévesen sorolták be a tavalyi választások előtt azon jelöltek közé, akik együttműködtek a kommunista politikai rendőrséggel. Tőkés László ügyiratainak vizsgálata nyomán is eldőlt: a református püspök minden gyanú fölött áll, tehát eredményesen perelheti azokat, akik besúgói múlttal próbálták lejáratni a hazai és nemzetközi közvélemény előtt.

A Posticum nevű váradi katolikus ifjúsági központban tartotta meg a Romániai Máltai Segélyszolgálat bihari kirendeltségének éves beszámoló, tisztújító közgyűlését, amelyen részt vett a kolozsvári Barla Zsuzsa, a szervezet országos főtitkára is. A Rencsik István celebrálta latin mise után Vajda Sándor borosjenői orvos tartott előadást Jézus kereszthaláláról, ezt követően Földes Béla kirendeltségvezető a karitatív munka eredményeiről és nehézségeiről egyaránt szólva, konkrétumokra szorítkozva számolt be a filiálé tevékenységéről, amit mind a főtitkár, mind a jelen lévő megyés püspök dicséretesnek talált. A közgyűlés példás feszességgel zajlott, a munkatársak zöme újabb egyéves megbízatást kapott. Az árvákon, nyomorgókon, hátrányos helyzetű kisebbségeken (főleg cigányokon), természeti katasztrófa sújtottakon és más rászorultakon önzetlenül és következetesen segítő "máltaiak" május 11-én tartják idei országos közgyűlésüket, ami jubileumi esemény lesz. Földes doktor emlékeztetett: a katolikus segélyszervezetet tíz esztendeje ezen a napon jegyezték be hivatalosan Romániában.

Esztendeje lehet annak, hogy a sajtóban felröppent a hír: baj van a romániai fajlovak körül. Előbb csak a parlament folyosóin hallatszott, akár az induló szél, majd a lapok egyike-másika is lehozta, hogy tekintélyes összegeket csúsztattak el a ménesek igazgatásával megbízottak, és a méntelepek privatizációja sem a törvények szerint történt. Mivel több magyar név is felbukkant a történetben, többeket megkérdeztünk afelől: igazak-e a vádak? A megvádoltak tagadták, hogy a "meglovasításokhoz" közük lett volna, s ígérték: egy sajtóértekezleten majd tisztázzák magukat. Telt az idő, az RMDSZ háza táján nem egy sajtóértekezletet tartottak, de a fajlovak körüli gubancról egy szó nem hangzott el.

Meglepetésünkre, az erdélyi magyar honatyák között is akadt olyan, aki furcsa történeteket kezdett mesélni. Hogy csak egyet említsünk: a homoródi ménes – istállóit még az osztrák–magyar időkben építették a katonaság számára – magánkézbe adásakor kijátszották a törvényt, Ioan Avram Muresan akkori agrárminiszter volt az egyik nagy haszonélvező. Később újabb lapjelentések láttak napvilágot, ismét neveket említve írtak a korrupcióról. De a magyar párt – bár a fajlótenyésztés irányításával az RMDSZ-es Antal István Jánost és embereit bízták meg – mindezekről nem akart tudomást venni, elrendelték az omertát. Az újságírók nem egyszer említették meg a szövetségi főfőknek, hogy rossz vége lesz, ha nem öntenek tiszta vizet a pohárba, pontosabban nem takarítják ki az istállókat, hiszen ha a párt emberei nem tartják be a törvényt, korrupciós ügyletekbe keverednek, ez nem vet jó fényt sem az erdélyi magyarok érdekvédelmére és közképviseletére, sem magára az egész közösségre. Néma csönd volt a felelet.

Ma már világos: a fajlótenyésztésben nem volt minden rendben, az erre szakosodott önálló ügyvitelű állami vállalatnál nagy disznóságok történtek, a hatósági nyomozás javában tart. Pontosabban javában stagnál. Ilie Sârbu mezőgazdasági miniszter kijelentette: a legközelebbi kormányülések egyikén fölveti, hogy a főügyészség lépjen már valamit az ügyben, hiszen a labda az ő térfelükön van. "Ebben az esetben sem hallhattunk még látványos letartóztatásokról, pedig nem hiába fejeztük be hamar a vizsgálatokat. Azt szeretnénk, ha minél hamarabb fény derülne a történtekre, mert a felelősöknek felelniük kell." Még azt is megemlítette, hogy a szálak elődje, Muresan felé futnak, s ha helyette mások írták alá a kérdőjeles okmányokat, azok magukra vessenek.

Hogy hány magyar vethet majd magára, az majd kiderül a vallatásnál. Annyi bizonyos, Antal vezérigazgató neve gyakran szerepel az iratokban. Pete István szenátor, a mezőgazdasági minisztérium exállamtitkára szerint a közvagyonrablással felérő privatizációban a volt igazgató – akit úgy váltottak le, hogy az RMDSZ-nek nem is szóltak – nem sáros. A lenyúlást kormányhatározattal intézték el, amelyet Pete javaslatára Antal meg is vétózott, törvény elé vitt. A többi vádat illetően azonban nem tud véleményt mondani. Milyen jó lett volna, ha a magyar párt már a tavaly tisztázta volna a dolgokat, amikor még ki lehetett volna szállni a fajló-buliból. Amikor még hitelt érdemlően tisztázni lehetett volna az érintett magyarokat, és nemcsak az állami vállalat alkalmazottait, hanem azokat is, akik a jó üzlet reményében lókupecekké és lótulajdonosokká váltak Erdélyben.

Egyébként az is furcsa, hogy az RMDSZ vezetői a vagyonukat illetően mennyire szemérmesek. Időről időre vagyonbevallást kell tenniük, ezeket valahová le is teszik, de elő sosem veszik. Pedig érdemes lenne néhanapján megérdeklődni a gyorsan meggazdagodottaktól, hogy honnan, miből tellett erre meg arra. Mert a lovak ugyan nem fognak megszólalni, de az emberek esetleg igen...

R. Gy.

– Hosszas vita, huzavona után, utóhangoktól nem mentesen, elfogadta a képviselőház is az új közigazgatási törvényt. Egyáltalán: miért nem volt jó a régi, amin a koalíciós kormány is javítgatott?

– A jelenleg érvényben levő törvény, amelyet 1991-ben fogadott el a parlament, még Románia új alkotmányának életbe lépése előtt készült. Igaz, hogy időközben többször javították, toldozták-foldozták, de soha nem volt benne például az anyanyelv közigazgatásbeli használatának joga. A kormánykoalíció, amelynek az RMDSZ is tagja volt, nem kifogásolta, hogy a nemzetiségek nyelvén is kiírják a helységneveket, az intézmények neveit, és e nyelveket használhassák a közigazgatásban. Úgy látszott, hogy e jogszabályt a parlament elfogadja. Az első kemény vita akkor alakult ki, amikor arról kezdtünk tárgyalni: a település lakosságának minimum hány százaléka legyen nemzetiségi ahhoz, hogy a közigazgatásban használhassák a román mellett az anyanyelvüket. A többségiek egyből emlékezni kezdtek az 1945-ös kisebbségi statútumra – addig erről hallani sem akartak –, amelyben a küszöb 30 százalékos volt. Az egyeztetések során nem sikerült ezt lejjebb vinni 20-nál, így aztán ez került be a törvénybe. Pedig ezzel éppen a többi kisebbség került hátrányba. A végső szavazás után a görög kolléga el is mondta, hogy nagyszerű ez a 20 százalék, de ezt ők egyetlen romániai településen el nem érik. Sajnos erről nem szólt a törvény megszavazása előtt. A nagy-romániások, bizonyítván mennyire európaiak, elfogadják a küszöböt, de felemelnék 50 százalékra... Szerintem – és ezt indítványoztam is, de leszavazták – örvendetes lett volna, hogy ha a százalék mellett abszolút számokban is meghatározza a jogszabály, hogy ott is használható az anyanyelv a közigazgatásban, ahol több mint 5000 lélekből áll egy településen a kisebbségi közösség. Vegyük például Brassót, ahol a 20 százalékot nem éri el a magyarság, de mintegy húszezren élnek itt. Ez már egy kisvárosnyi közösség, s egyelőre nem használhatja az anyanyelvét eme új törvény szerint sem a közigazgatásban. Egy 30 százalékos küszöb a statisztikai adatok szerint csak a magyar kisebbségre vonatkozhatott volna, a 20 százalék azonban már pozitívan érint más nációkat is.

– Kijött egy sürgősségi kormányrendelet, amely mindezeket tartalmazta. Ez elméletileg most is hatályban van, de nemigen alkalmazták. Miért?

– 1997 első hónapjaiban az egyeztetés után már látszott: ha ezt a 20 százalékos küszöböt a többségiek nem fogadják el a madridi találkozó előtt, és ha ez nem hozza a Románia által elvárt eredményt a nemzetközi porondon – s nem hozta –, akkor a koalíciós pártokkal megkötött egyezségünkből semmi se lesz. Jómagam szorgalmaztam azt, hogy ne törvény, hiszen az akkori menetben ez két hónap alatt – ennyi idő volt Madridig – nem tárgyalható le és fogadható el, hanem sürgősségi kormányrendelet szabályozza a közigazgatást. Ez ki is jött, ám a spanyolországi summit hidegzuhany volt, hiszen ekkor dőlt el, hogy az első körben Románia nem lesz NATO-tag. Jött is az általunk várt megtorpanás. Ám akkor már volt egy érvényes kormányrendeletünk. Azokon a településeken, amelyeket határozottabb embereink vezettek, ott ezt alkalmazták is. Még akkor is, ha a központból nem jött biztatás, igaz, ellene sem igen szóltak. 1998-ban azonban volt egy per, amelyet Vrancea megye tanácsának alelnöke indított, mert az említett kormányrendelet alapján menesztették, s az ügyvédje megkérdőjelezte az említett jogszabály alkotmányosságát. Az alkotmánybíróság ennek helyt adott, ami azt jelentette, hogy ebben a konkrét esetben a felperes nyert. De ennél semmi többet. A rendelet tehát ma is érvényben van! Ezt a többségiek is elismerték. Sajnos a közigazgatással foglalkozó akkori miniszternek, Vlad Roscának az inkompetenciája ekkor nyilvánvalóvá vált, hiszen elküldött egy híres körlevelet, amelyben a kormányrendeletet alkotmányellenesnek mondta, tehát ne alkalmazzák. Egyik helyettese másnap rájött a bődületes hibára, és egy másik körlevelet indított útjára, amely szerint a jogszabály érvényben van, tessék alkalmazni. Teljes zűrzavar, a megyékben senki nem tudta, hogy mihez tartsa magát... Ekkor dőlt el, hogy kell egy új közigazgatási törvény. Ebben benne vannak az érvényét vesztő kormányhatározatban található jogok. Ugyanakkor először fogalmazódott meg román törvényben a helyi autonómia, benne van a szubszidiaritás elve, a cikkelyek tisztábbak, világosabbak.

– Akkor hol és miért porosodott ennyi ideig a törvénytervezet?

– A képviselőházi szakbizottság demokrata párti elnöke a ludas. Fékezte a tervezet előrehaladását, igyekezett átszövegezni a cikkelyeket. Érződött, hogy az akkori kormánykoalíció pártjai készülnek már a választási kampányra, ezzel lehet magyarázni, hogy e törvény napirendre kerülését és elfogadását késleltették. Az RMDSZ-nek sikerült az utolsó napokban a tervezetet a plénum elé vinnie, és ez egy apró győzelem, hiszen az új parlamenti ciklusban a szabályzat szerint azokat a javaslatokat kell letárgyalni, amelyek már napirenden vannak. Így fogadhattuk el most ezt a törvényt.

– A nagy-romániások azonban újból az alkotmánybírósághoz fordultak.

– A múltkor a kormányrendelet sürgősségi voltát kérdőjelezte meg a testület. Igaz, nem ezt kérték tőle, de az alkotmánybíróság többet tett, mint amennyit a felperes kért, jogi nyelven a plus petita esete forgott fenn. Nem csak a felperes kérdésére válaszolt, hanem kimondta, hogy nem volt indokolt a sürgősség. Az alkotmánybíróság egyébként kérte a két ház elnökének és a kormányfőnek az álláspontját is – ahogy ezt a törvény előírja. A hatalom akkori hanyagságát jelzi, hogy egyik sem válaszolt a felkérésre. Ezután döntött az alkotmánybíróság úgy, ahogy döntött. De a kormányrendelet bebizonyította, hogy a benne foglaltak iránt a többségi lakosság elsöprő zömének nincs kifogása... A törvény persze addig csak tervezet, amíg az államelnök alá nem írja, ki nem hirdeti és a Hivatalos Közlönyben meg nem jelenik. De már nem módosulhat a szöveg. Nastaseék nincsenek abban a helyzetben, hogy ezt a törvényt – amelyet Románia az országban már érvényben lévő jogszabályként jelentett be a tavaly Strassburgban – érdemben megváltoztassák. Már csak azért sem, mert szükségük van a nyugat kedvező megítélésére. Ez nem azt jelenti, hogy számunkra fényes négy esztendő következik, hanem azt, hogy a jelenlegi hatalomnak behatároltak a mozgási lehetőségei... Elérkezettnek látom az időt, hogy az RMDSZ csúcsán végre kezdjenek el gondolkodni azon: mit tehetünk azért, hogy az erdélyi magyarság gazdaságilag erőre kapjon. Máskülönben nem állítható meg fogyatkozásunk, elvándorlásunk, beolvadásunk. Ha nemzeti közösségünk gazdaságilag megerősödne, akkor lehetne érdemben tenni a számbeli csökkenés ellen. Máskülönben csak ábrándozhatunk, és elkönyvelhetjük a fogyatkozást. Ennek nem látása, nem észlelése politikai vakság. A törvény, amelyről beszéltünk, egyike azon kapuknak, amelyek az önösszeszedés felé nyílnak.

Román Győző

Stuttgarti villanylevél

A német szakminiszter január végi jelentése szerint az ország gazdasága 3,1 százalékkal nyújtott magasabb teljesítményt 2000-ben, mint egy évvel korábban. A 2001. évre viszont csak 2,7 százalékos növekedést ígért – gondoljunk bele, mit jelent a "csak" 2,7 százalék a német gazdaságban! –, de ugyanakkor 480000 új munkahely teremtése várható, ami által a munkavállalók száma meg fogja haladni a 39 milliót (az összlakosság mintegy 82 millió), s egyúttal 270000-rel csökken a munkanélküliek száma.

Ami a szakembereket rendkívül aggasztja, az többek között a nyugdíjasok számának szüntelen és jelentős növekedése. Ennek két oka is van: a születések alacsony száma és a várható életkor állandó növekedése. A gondok megoldásának egyik lehetséges útja a mostanában napirenden levő nyugdíjreform – olyan értelemben, hogy a nyugdíjak a fizetéshez viszonyítva alacsonyabbak lesznek, viszont a nyugdíj-hozzájárulás növekedni fog. Erről élénk vita folyik a pártok között, illetve a kormány és az ellenzék között.

És végül két teljesen különböző tény, ami a német gazdaságot jellemezheti:

1. A legnagyobb német pénzintézet, a Deutsche Bank tavaly megduplázta a nyereségét, sőt a 2000-es nyeresége meg is haladta valamivel az előző évi kétszeresét.

2. Egy év alatt a nagyobb német vállalatok munkatársainak továbbképzése (többnyire nem a dolgozó vagy az alkalmazott megnevezés használatos, hanem a munkatárs) mintegy 25 milliárd márkába került.

Anton F. Boer

Hangsúlyok

"A hajdani nyugatnémetek kiírhatták a szögesdrótos, őrtornyos határra: Odaát is Németország van. Mit tettek volna azzal, aki egy ilyen táblát Ártándnál helyezett volna el? Németország azóta egyesült, nekünk meg azon is vitáznunk kell Bauerrel és társaival, hogy adhatunk-e jogot" – írja Surján László a Népszabadság január 31-ei számában megjelent eszmefuttatásában, melyben Bauer Tamás A hazátlanság tartósítása (uo., január 10.) című cikkére reflektál.

Ha egyszer végre összeállítja valaki a Szabad Demokraták Szövetsége nevű magyarországi politikai alakzat nemzetellenes ténykedésének leltárát, akkor bizton lehet egyik fő merítési forrása Bauer Tamás publicisztikai munkássága. A jó családból származó Bauer (az apja államvédelmis tiszt volt, akinek a Rákosi-korszakban elkövetett rémtetteivel kapcsolatban egyre több adat lát nyilvánosságot) cikkei igen gyakran foglalkoznak a par excellence nemzetpolitikai törekvések elvi-eszmei kritikájával. Említett írása minden lehető és lehetetlen érvet és látszatérvet megpróbál felhozni a státustörvény eszmei alapzatának kikezdésére. Úgy véli, e jogszabály alkotmányos zsákutca, mivel a határon túli magyar szervezetek: pártok, s a magyar alkotmány szerint pártok közhatalmat nem gyakorolhatnak. (Azon nagyvonalúan átsiklik, hogy a magyar igazolvány jogosultságának véleményezése önmagában nem jelent közhatalmat, s hogy a határon túli magyar szervezetek csak a többségi államok alkotmányos keretei között – vagy még itt sem – számítanak pártnak.)

Azt állítja, hogy a státustörvény szakít a szabad identitásválasztás elvével, amely a magyar nemzetiségi törvény elvi alapja. Egyrészt Bíró Gáspár annak idején e törvény kapcsán világosan leszögezte, hogy a szabad identitásválasztás és a Magyarországon élő kisebbségek törvénybeli taxációja elvi síkon összeegyeztethetetlen, s ezért e jogszabály inkoherens, másrészt pedig, miként arra Surján is rámutat idézett cikkében, a magyar igazolvány elnyeréséhez olyan kritériumokat kell teljesíteni, melyek éppenséggel a magyar identitás választásával kapcsolatosak.

A legjellemzőbb s egyben legsarkosabb állítása Bauernek, hogy a státustörvény azt üzeni "a kisebbségi magyaroknak: a ti voltaképpeni hazátok a magyar állam, és nem az, amelynek polgárai vagytok. Azt üzeni, hogy a magyar állam szíve szerint megadná, és korlátozott mértékben máris megadja nektek azt – munkahelyet, orvosi ellátást –, amit attól az államtól, amelynek fennhatósága alá Trianon rendelt titeket, hiába vártok." Bauer éppenséggel a státustörvény egyik legfőbb erényét próbálja annak defektusaként beállítani. A státustörvény üzenete, még ha a külhoni állampolgárságénál lényegesen gyengébben is szól, de azonos tartalmú azzal. Valóban azt üzeni az elszakított nemzetrészeknek, az anyaországi közvéleménynek és Európának egyaránt, hogy Magyarország a magyar nemzet minden tagjának hazája. Bauer szerint ki kell végre mondani, hogy a határon túli magyarság a trianoni utódállamok politikai nemzeteinek részét képezi, az integrálódás útját az egyes kisebbségi szervezetek kormánykoalíciós szerepvállalása jelöli ki, s e szerepvállalás révén a trianoni utódállamok hazájává válhatnak a kényhatalmuk alá rendelt magyaroknak. E forgatókönyv annyiban reális, amennyiben a határon túli magyar közösségek sajnálatos politikai asszimilációját lelki-kulturális asszimiláció követi. Mert egy dologban igaza van Bauernek: az RMDSZ, a szlovákiai MKP s újabban a jugoszláviai VMSZ politikai vonalvezetése nem az összmagyar jövőkép, hanem a magyar dezintegráció, a magyar közösségeknek a román, a szlovák s a szerb (nem csak politikai!) nemzetbe való integrációja irányában mutat. Ami egybeesik az SZDSZ Eörsi Mátyás által egyértelműen megfogalmazott szándékával, miszerint e párt "nem akarja, hogy érdemes legyen magyarnak lenni".

Borbély Zsolt Attila

A New York-i Arany János iskola az egyetlen egyesült államokbeli független tanintézet, amelyben a magyar gyermekek anyanyelvükön tanulhatnak, elsajátíthatják őseik kultúráját, ahol segítenek a fiataloknak nemzeti öntudatukra rátalálni. 1963 óta működik, amióta a Magyar Emigráns Cserkészek megalapították. 1998-ban Dömösiné Szász Anna volt marosvásárhelyi színművésznőt kérték fel az intézet vezetésére. Tudatában volt annak, hogy az anyagi gondokkal küszködő iskolával problémák özönét vette a nyakába, ennek ellenére elvállalta az irányítását, mert remélte: a nehézségek áthidalása után talpra tudja állítani.

Kétévi kemény, bérezetlen munka után 2000. június 12-én villámcsapásként érte az a hivatalos levél, melyet az ír nemzetiségű Neil J. O’Conell atyától, a magyar Szent István-templom jelenlegi plébánosától, akit a New York-i római katolikus bíboros helyezett oda. Ebben a Ferenc-rendi pap távozásra szólította fel a magyar iskolát a Szent István-templom tantermeiből. Az alábbiakban erről és az iskola fennmaradásának lehetőségeiről beszélgettünk az igazgatónővel, hiszen ez az eset is bizonyítja: az anyanyelv tanítása sehol sem megy egyszerűen, de a tenni akarás, a cselekvőkészség legyőzi, legyőzheti a nehézségeket.

– Mivel magyarázható O’Conell atya döntése?

– A nevetséges ok, hogy a magyar gyermekek megrongálják a tantermek bútorzatát, amit a hét közben ugyanitt működő ír iskola szülői bizottsága vásárolt. Azt állítják, hogy ezeket összefirkálták, s az ír szülők panaszt tettek.

– Ez nem lehet komoly ok egy hivatalosan bejegyzett iskola kiebrudalására.

– Sajnos O’Connel atya minden célját ezen vád mögé bújtatta. Valójában azt akarja, hogy az iskola feladja független státusát, olvadjon be a katolikus iskolai rendszerbe. Ha ez megtörténne, az iskola igény szerint használhatná a templomban működő katolikus iskola bizonyos termeit, és nem kellene lakbért és biztosítási díjakat fizetnie. Sőt az atya még gyűjtésre is vállalkozna...

– Egy papnak ezt akkor is meg kellene tennie, ha éppen nem szereti a magyar iskolát, nem?

– Én igazgatóként nyilván nem dönthetek egyedül a kérdésben. Ezért az elmúlt évben, pontosan október 28-án összehívtam egy tanár–szülő közgyűlést, amelyen harminchét személy vett részt. Nekik tettem fel a kérdést, hogy az iskola beolvadjon-e vagy sem a katolikus iskolarendszerbe. Mindenki a belépés ellen volt. Véleményem szerint mivel az iskola nem felekezeti, a szülőket és gyermekeiket nem kényszeríthetjük épp templomba járásra és az atya miséinek meghallgatására, még kevésbé egyházi önkéntes munkára. Az igaz, hogy a szülők és gyermekeik nem kaptak kellő vallásos oktatást, de ez nem lehet ok arra, hogy a New York-i magyar katolikus felekezet, ír vezérével együtt, kiűzze ezeket az embereket és gyermekeiket a templomhoz tartozó tantermekből.

– Így aztán a magyar iskola harminchét év után beszünteti létezését?

– Nem, erről szó sincs. Amikor bejelentjük, hogy nem vagyunk hajlandóak beolvadni és ezzel elveszteni nemcsak független státusunkat, de még az iskola kezeléséhez és irányításához való jogot is, valószínűleg a templom iskolatermeiből – melyek eleve a magyar gyermekek részére épültek – át kell majd költöznünk a Magyar Házba.

– A New York-i magyar közösség hogyan reagált minderre?

– Az eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy néhány magánszemélyen kívül, akik segítettek és a mai napig is támogatnak, főleg a hivatalos egyletek futball-labdaként kezelnek minket. Passzolják az ügyet egyik helyről a másikra. Most viszont mintha változna valami, hiszen a New York-i magyar konzulátus felajánlotta segítségét. A Magyarok Világszövetsége is megígérte, hogy támogat minket. A Magyarságot Védő Egyesület azonban még most sem szólalt meg. A Magyar Ház tulajdonosai felajánlották, hogy bármikor biztosítják a helyet a magyar iskolának. Baj van azonban a magyar katolikus hívekkel, egyszerűen nem állnak a sarkukra és nem követelik az óvodának és az iskolának a magyar templomban való bérmentes maradását. Pedig a tantermek a magyar gyermekek számára épültek egykoron. Abban, hogy a magyar katolikus szülőknek ilyen a magatartásuk, szerintem nagy szerepe van Domokos atyának is, mert ő sem igyekszik nyáját jobb belátásra bírni.

– Gondolja, hogy önerőből sikerülni fog az iskolát fenntartani?

– Mint mondottam, sokan segítenek és még többen – köztük egyletek, egyesületek – ígértek támogatást, tehát nem vagyunk magunkra hagyva. Nem adjuk fel függetlenségünket, és minden vallás és nemzetiség gyermekeit befogadjuk, ha magyar nyelven akarnak tanulni, nyitva hagyjuk az ajtót magánadományozók és cégek előtt is. Továbbá az elgondolásaink között szerepel, hogy nyílt levélben fordulunk a világ magyarságához, hogy adományaival támogassa a New York-i magyar iskolát, hiszen ez csak így maradhat fenn. Ezennel meg is ragadom az alkalmat, hogy az Erdélyi Napló olvasóit is felkérjem: ha tehetik, segítsenek ők is. Ha az ügyről részletesebben akarnak tájékozódni, küldjék el kérdéseiket a thehun@frontiernet.net e-mail címre. Minden levélre válaszolunk.

– Ezek szerint nemcsak Erdélyben, hanem még Amerikában is gyötrelmesen nehéz egy önálló, független magyar iskola fenntartása és vezetése.

– Igen, ez így van. Viszont két alapvető különbséggel. Ameddig Erdélyben a román kormány ellenzi az önálló magyar iskolát, Amerikában a törvény engedélyezi, sőt támogatja ezt. A másik különbség: míg Erdélyben minden magyar tud a magyar iskolák gondjairól, Amerikában ez nincs így. Sokan ha tudnak is róluk, nincs idejük ilyesmivel foglalkozni. Pedig ez nagyon szomorú, tudniillik az Arany János iskolát a mai napig az óvodai részlege tartja fent, ahol a létszám 1998 óta, vagyis amióta átvettem az iskola vezetését, megháromszorozódott. Tehát utánpótlás van, gyermekek lennének. S remélem, ezzel párhuzamosan mind többen állnak majd mellém, és vállalják fel a harcot az iskola fennmaradásáért mind szavakban, mind tettekben. Én ezekre az emberekre számítok.

Nyíri Attila

Párizs szeme

Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a Budavári palota Szent György téri szárnyában láttam a Brassai-kiállítást. A párizsi Pompidou Központ anyagából rendezett időszakos bemutató teljes áttekintést ad a híres fotóművész életművéről. Témakörönként csoportosítva a 220 fénykép és rajz felejthetetlen élményt nyújt a szemlélődőnek. Brassai, azaz Halász Gyula 1899-ben született Brassóban. Budapesten, majd Berlinben tanult, közben laptudósítóként, karikaturistaként kereste a kenyerét, miközben képzőművészeti pályára készült. 1924-ben végleg Franciaországba költözött, Párizsban telepedett le az ottani magyar kolónia tagjaként. A már ott élő Tihanyi és Kertész vezette be a művészkörökbe. Elbűvölte a város éjszakai élete, melynek megörökítésére a fényképezőgépet kezdte használni. Csodálatos tehetségének köszönhetően képzőművészként, fotográfusként és íróként is világhírnévre tett szert. Első fotóalbuma, az 1933-ban megjelent Paris de nuit (Éjszakai Párizs) óriási siker volt. Ezekben az években kötött barátságot Picassóval, ismerkedett meg a szürrealista művészek csoportjával, és olyan zsenik barátságát élvezhette, mint André Breton, Salvador Dalí, Giacometti, Tristan Tzara, Matisse, Miró, Léger, Le Corbusier. Folyamatosan fényképezte Picasso műveit és műtermét, és más művészekről is készített fotókat. Híres albumai: Beszélgetések Picassóval (1964–65) és Életem művészei (1978).

A második világháborút Párizsban vészelte át, közben újra rajzolt és könyvet írt a megszállt város életéről. A háború után díszletet tervezett Jacques Prévert és Joseph Kozma Le Rendez-vous című darabjához. 1948-ban nősült meg, felesége Gilberte Merccdes Boyer. Szobrokat is készített, hasonlatosokat a Pireneusokban található lekerekített kövekhez. 1956-ban Amíg lesznek állatok című filmjét Cannes-ban díjazták. Nagy visszhangot keltett a New York-i Museum of Modern Artban megrendezett graffiti-kiállításával, amely a párizsi falfirkákról, vésetekről készített fotóit mutatta be.

1984-ben bekövetkezett haláláig világszerte számos kiállításon mutatták be képzőművészeti munkáit, fotóit. A Brassóból fiatalon elszármazott tehetség a Montparnasse temetőben alussza örök álmát. Érdekes, hogy a magyar közönség csak most láthatja először a gazdag életmű egy jelentős részletét, a kávéházakban, sötét utcákon, bordélyokban megörökített párizsi mindennapokat.

A graffiti-sorozatból különösen a szerelem és a varázslat témája fantasztikus. Ilyen egy falba karcolt szív, benne három szó: MOI – TOI – NOUS. Másik felejthetetlen kép egy vonal-halálfigura, aki az akasztófa kötelét fogja. Csodálatosan látta a művész Párizst és a francia tájat. Néhány képe, amire emlékszem a következő: A marseille-i hontalan – hatalmas étel-italreklám alatt a járdán fekvő kicsiny alak, egy alvó hajléktalan; Terecske – négy személy egy padon, egy fáradt öregember, egy fiatal nő pólyással a karján és egy középkorú pár; Bijou, az utcanő a La Lune bárban – kiélt arcú öregedő kalapos nő, kilónyi hamis ékszerrel. Csodálatosak az éjszakai Párizs képei, a hidak kivilágítva és ködben, a szobrok, sugárutak. Egy-egy emberi sors van írva az arcokra az 1932-ben készült bordélyházi sorozaton. Döbbenetes egy nyolc képből álló munkája, szintén 1932-ből: Egy ember haldoklik az utcán – a kíváncsiskodók, a segítőkészek után végül ismét a megszokott utcakép, miután elszállították a halottat. No és a Marlcne – nagy reklámfotó a híres színésznőről egy óriási falon, előtte bámuló, kerékpárt tartó férfi.

Brassai 1945-ben Picasso ösztönzésére mutatta be kiállításon a rajzait, ezekből láthatni pár tucatot Budán, valamennyi női akt. A szobrászatot már autodidakta módon sajátította el, sokszor beérte a tengerparton vagy a hegyi patakban gyűjtött kövekkel. A véletlen szobrok között különösen szép a korall-sorozat, valamint a kristályok és kagylók. Jó néhány alkotás a "transzmutációk", különös technikával készült fénykép és grafika, ahol a valóság álomszerűvé válik, és a fotográfia szinte eltűnik. A címek ilyenek: Asszony-mandolin, Asszony-gyümölcs, Asszony-amfora.

Ha még Párizst nem is volt szerencsém látni, ezután a kiállítás után úgy érzem, ott jártam, s érzem: nemhiába nevezte Brassait Henry Miller Párizs szemének!

Jósa Piroska

Imázsépítésre-javításra készül a nemrég SZDSZ-elnökké választott budapesti főpolgármester, Demszky Gábor. A szabaddemokraták jolly jokere lóháton szándékszik bejárni Magyarországot azzal a céllal, hogy minél több embert megismerjen – szól a hivatalos indoklás. Nem csoda, hogy Demszky legközelebbi szövetségesét az állatvilágban találta meg, hiszen már megválasztása előtt kijelentette: egyenlő távolság tartására igyekszik az MSZP-től és a Fidesz-től. Maradt a ló.

Egyébként Demszky Gábornak – bármennyire is sugallta azt programbeszéde és határozott fellépése – nem lehetnek vérmes reményei az SZDSZ élén, még lóhátról sem. Ahonnan ugye minden másképp látszik. Legfontosabb teendője, hogy a jelenlegi felmérések szerint négy-öt százalék között ingadozó párt sikerrel vegye 2002-ben az ötszázalékos parlamenti küszöböt, amitől már a kisgazdáknak is fő a fejük – Torgyánnal vagy nélküle. Demszky tanácsadói jól spekuláltak, amikor a négylábúakat javasolták a luxusautók helyett munkaadójuknak. Hiszen a magyar választópolgárnak elege van a nyugati szolgálati autócsodákon flangáló politikusokból, akik – a belügyminisztérium szigorító intézkedéséig – megkülönböztető jelzést viselve száguldoztak, veszélyeztetve a polgárok életét. Demszky tehát jól választott. Talán megnyeri az állatbarát vidékiek szívét. Meg aztán a pacin nyargalva legfeljebb saját magát teheti ki veszélynek. Könnyen lehet, hogy az egyébként tetszetős ötleteket egyenesen Erdélyből importálták, ahol nem egy magyarlakta település határában várja lovasbandérium az RMDSZ főaktivistáit, amikor azok kampányidőben végigverik a tartományt...

Egy biztos: a közvélemény jól fog mulatni a – mondjuk – fehér lovon érkező Demszkyn. Csak nehogy az erőteljes óvációktól megbokrosodjon a paripa! Erre mondaná Csurka István: nincs nekünk olyan szerencsénk...

Fábián Tibor

Megélénkülő román–magyar diplomáciai tevékenységről adtak hírt az elmúlt napokban a tömegtájékoztatási eszközök. Bukarestben tárgyalt Lőrincz Csaba, a magyar külügyminisztérium helyettes államtitkára, aki egyúttal előkészítette Németh Zsolt külügyi politikai államtitkár jövő hétre tervezett regáti és erdélyi látogatását. A román védelmi minisztérium integrációs államtitkára Budapesten tárgyalt, ahová főnöke, Ioan Mircea Pascu is hamarosan ellátogat. Ugyanakkor kiderült: Mircea Geoana külügyminiszternek érvényes meghívása van magyar kollégájától, Martonyi Jánostól, ám a két ország diplomáciai vezetőinek programját még nem sikerült egyeztetni.

Túlnépesedett városainkban a felszínes fejlődés és modernizáció ellenére még mindig gondot okoz a kommunális szemét kezelése és gyűjtése, illetve megfelelő módon való tárolása. Az alábbiakban kiderül, hogy Aradon megtalálták a megoldást, Váradon tétováznak, Csíkban pedig egymásra mutogatnak a cselekvés helyett.

– Jelenleg hogyan oldják meg a városi szemét tárolását? – fordultunk Bognár Levente alpolgármesterhez.

– Azt hiszem, nem csak nálunk jelent gondot a szemét. A rendszerváltás után a hulladék mennyisége növekedett, sőt túlhaladta a helyi lerakatok tárolási lehetőségeit. Még mielőtt alpolgármester lettem volna, az előző önkormányzat hozott két határozatot: az egyik egy szemétégető létrehozására vonatkozott, a másik pedig egy újabb, környezetvédelmi szempontoknak megfelelő lerakat kialakítására. Az ügy sajnos azóta sem oldódott meg. A tavalyi helyhatósági választások után felmerült a kérdés, hogy melyik mellett döntsünk, mi lenne jobb a településnek. Kaptunk egy ajánlatot a tengerentúlról, s több hónapos mérlegelés után a legutóbbi tanácsülésen huszonötből hatan a lerakat mellett érveltek, a többiek a szemétégető megépítését látták jónak. Eldöntöttük, hogy a szemétégetőre versenytárgyalást írunk ki, de csak az árajánlatok után döntünk véglegesen. Ha drágának találjuk, a döntést a tanács elnapolja, mert a költségvetési keret elég szűkös.

– Mekkora összegről lenne szó?

– Körülbelül tíz-húszmillió dollárról beszélhetünk, ami Aradnak egyéves költségvetése. Azon is törjük a fejünket, hogy miképpen lehetne ezt az összeget úgy visszafizetni, hogy ne terheljük a lakosságot. Számomra, aki a költségvetési és szociális ügyekért felelek, nagyon fontos ez, mint ahogy az is, hogy a jövőben a szemétégető az elvárásoknak és az európai normáknak megfelelően működjön. A lerakás és tárolás azért is gond, mert nagyon sokszor nem a meghatározott helyre kerül a szemét. Az utcasarkokon, néhány kerület peremén óriási szeméthalmok tornyosulnak. Drasztikusabban kellene fellépni az illegális szemétlerakásért. A tanács döntése szerint április elsejétől egy bizonyos összeget kell befizetnie mindenkinek, ami gyakorlatilag helyettesíti azt az illetéket, amelyet eddig azért fizettek az emberek, hogy elvigyék a szemetet a házuk elől.

– Még a beruházás elején járnak. Egyeztettek már az égető helyéről?

– A hőerőmű szomszédságába, a mellette fekvő területre építenénk. Ugyanoda, ahol a mostani szemétlerakatok vannak, amelyek persze nem felelnek meg a követelményeknek. Az elképzeléseinkben az is szerepel, hogy az eddig felgyűlt szemetet is elégetnénk. Láttam egy ilyen gépezetet Dániában, ami egy nagyobb régiót látott el. Mi is megpróbáljuk a környező nagyobb községek szemétproblémáit is megoldani.

– A befektető kereste meg önöket vagy fordítva?

– Én úgy tudom, hogy ez egy régebbi ajánlat, a volt városvezetés több égetőt is megnézett Európában.

– Mivel ez is egy üzlet, a lebonyolítója kap némi járulékot a 20 millió dollár után…

– Amikor egy nagyobb beruházásról van szó, mindig felmerülnek bizonyos fenntartások, hogy ebből most ki mit nyer. Én egyelőre nem szeretnék erről többet mondani addig, amíg nem tudok pontos információkat.

A városi szemét tárolása régi probléma Váradon. 1995 januárjában felmerült egy új tározó kialakításának az ötlete, amikor az önkormányzati képviselő-testület egyik ülésén bemutatták, milyen is a környezetkímélő – úgynevezett – depónia, a tárolásra felhasznált terület. Akkor a helyi tanács is hasonlót tervezett, bár ehhez komoly infrastrukturális előkészületekre lett volna szükség.

– Jóváhagytuk egy másik telep kiásását a régi mellett – mondta Kapy István alpolgármester. – A kitermelt földdel betakartuk volna a jelenlegi szeméttározót, amely korszerűtlen, környezetszennyező, még utólagos mezőgazdasági felhasználásra is teljesen alkalmatlanná teszi a talajt. Közben változott a világ, az előző polgármester, Mihai Sturza pedig már a szemétégető megépítését szorgalmazta. 1997-ben az Egyesült Államokban jártunk, ahol többféle tárolási módszert láttunk: depóniát, illetve olyan lezárt depóniát, melynek a helyén golfpályát építettek, és szemétégetőt ott, ahol környezetvédelmi szempontból mást nem találtak megfelelőnek. Mi is helyszűkében vagyunk, ugyanis egy úgynevezett depóniacella két hektárt foglal el, tehát összesen tizenkét hektárt kellene szabaddá tennünk. Ezért gondoltuk akkor, hogy szemétégetőt építünk.

A versenytárgyalásra kevesen jelentkeztek. Végül hosszú procedúra után döntött a polgármesteri hivatal egy egyesült államokbeli cég mellett, azonban Sturza várt a szerződéskötéssel, amíg elkészül a részletes ajánlat. De időközben lejárt a mandátuma, s a befektetők elmentek Aradra, ahol partnerekre találtak. Kapy szerint ma más a koncepció: Petru Filip polgármester és a jelenlegi önkormányzat a depóniát támogatja. Mindkét rendszer hatalmas beruházást igényel, ami csak bankhitellel oldható meg. Ráadásul a depónia bonyolult előkészületekkel jár: szükséges egy 50–80 centiméteres alapréteg, erre húznak egy vastag fóliát, meg kell építeni a csapadékelvezető-hálózatot (a kiszivárgó nedvességet nem szabad egyenesen a talajba ereszteni) és egy speciális ventillációs rendszert, amivel a gázokat összegyűjtik és az atmoszférába nyomják, hogy ki ne gyulladjon, hiszen metángáz is keletkezhet.

– A tározó beruházási költségei néhány év alatt jelennek meg. Míg egy cella megtelik, addig már előkészítik a másikat – hangzott a magyarázat. – Az égetőnél egyszerre kell a költségterhet felszabadítani. Egy hosszú lejáratú hitel tíz-tizenkét éves, és kamattal jár. Igaz, a depóniára kisebb hitelt kell felvenni, de az üzemeltetése valamivel drágább. Két buldózerre van szükség s egy speciális gépre, amivel bálázzák a szemetet, nem beszélve az állandó munkaerőről. Ellenben az égetőnél egy számítógépes rendszer adagolja a hulladékot. Óriási vitát váltott ki az is, hogy ég-e magától a szemét vagy sem. Amerikában ég, mert ott már a háztartásokban is másképp gyűjtik. Az égetőben pedig láttam, amint egy hatalmas csarnokban körülbelül harminc ember kézzel válogatta ki a szemetet, külön az üveget, a fémet, a papírt és a műanyagot, de a műanyagból is külön a színeseket. Mindegyiket kompaktálták, bálázták, fóliával védték, nehogy tovább károsodjon, és amit lehetett, újrahasznosítottak. Náluk már üzleti alapon működik a hulladéktárolás és -feldolgozás. Ausztriában tíz év kellett, hogy rászoktassák a lakosságot a szelektív hulladékgyűjtésre, Magyarországon még ma sem működik ez tökéletesen. Ha úgy számítom, hogy a magyarok hátránya tíz esztendő az osztrákok mögött, akkor a miénk legalább húsz. Míg ezt a lemaradást behoznánk, egy szemétégető éppen kimenne a garanciából, s megint gondolkozhatnánk, hogy felújítsuk, újat vegyünk vagy depóniát létesítsünk.

A gazdasági megfontolás mellett természetesen azt is figyelembe kell venni, hogy melyik megoldás a környezetkímélőbb. Ha az előírásoknak megfelelően dolgoznak, akkor mindkét módszerrel óvható a természet, de bármilyen fegyelmezetlenség, ami a depóniánál fóliaszakadást idéz elő, szerencsétlenséghez vezethet, szintúgy az égetőnél, ha a szűrők már nem védik a különböző égéstermékektől a légkört. Kapy elárulta, hogy a polgármester tárgyalásokat folytat egy osztrák céggel, amely Prágában és Debrecenben működtet depóniát, s talán ebben az évben megoldás születik egy ilyen telep kiépítéséről. Addig a jelenlegi lerakaton tartják a város hulladékát, a Várad külvárosává "avanzsált" Biharpüspöki határában, nem is tudni pontosan, mekkora területen.

– Egy dolog, hogy hány hektár szerepel a tervrajzon, és más, hogy mennyit használnak. Már annak is örülök, hogy valamelyest megpróbálják rendszerezni a szemetet. Eddig ellenőrizhetetlen volt, hogy mi került oda – panaszolta. Állítólag emiatt keletkezett többször is öngyulladás a tározóban, a füst és a bűz pedig, különösen a nyári hónapokban, a közeli Bors és Szentjános lakóinak életét keseríti meg.

– Ez a káros hatása ennek a tétova helyzetnek, s ezt néhány település megszenvedi – ismerte el az alpolgármester.

A köztisztaság hirtelen felkapott téma lett a hargitai megyeközpontban. Egyre-másra szerveződnek a környezetvédelmi szemináriumok, nyílt napok, tanácskozások. A környezetvédelmi stratégiát 1995-ben elfogadta az önkormányzat, azóta kétmandátumnyi ciklus már eltelt, az épp aktuális tanácsban tevékenykedők pedig őszre tervezik egy új prioritáslista összeállítását. Ezenkívül különös a Városgazdálkodási Hivatal jelentése, mely szerint tavaly december 15. és ez év január 26. között a város 537 millió lejt költött hóeltakarításra. Ez tulajdonképpen a készenléti egységek fenntartását és a város takarítását jelentette – tekintve a hóban szűk csíki telet –, valamint a papír- és műanyaghulladékok, mindenféle választási plakátok összegyűjtését, holott ezekben most is bőven "dúskálhatnak" a polgárok.

A város tisztasága kapcsán a megyei Környezetvédelmi Felügyelőség vezetőjének, Somay Péternek a január 29-ei keltezésű, a helyi tanácsot sújtó büntetése jut eszébe. A nyolcmillió lejes birság a város központjának huzamosabb ideig tartó, feltűnően szemetes állapotának köszönhető. Leginkább a Romániai Szociális Demokrácia Pártja részéről frissen kinevezett Mircea Dusa prefektusnak szúrta a szemét, aki felhívta a felügyelőség figyelmét a rendetlenségre. Ráadásul a megyei adminisztrációs palota környéke volt a legpiszkosabb, többek között ebek ürülékeitől. Szintén gond, hogy a szemétszállítóval a város java része nem kötött szerződést.

– Első kézből származó információim szerint olyan tanácsosok is vannak, akiknek a cégei nem kötöttek szemétszállítási szerződést – mondta Somay, aki szerint hátrányt jelent egy megyei hulladékgazdálkodási stratégia hiánya. – Három éve fogalmaztuk meg ezt az igényünket, de nem épült be sem a megyei, sem a helyi tanács akcióprogramjába. Ezennel felhívom minden illetékes figyelmét, hogy ez tovább nem tolerálható.

– Szemétégetőről szó sem lehet Csíkszeredában, mert ekkora településnél a tervező inkább azt fogja figyelembe venni, hogy a lerakás és kompaktálás a hatékonyabb-e vagy az égetés – tudtuk meg Erdei István alpolgármestertől. – Nem tartom olyan tisztának Szeredát, mint az elmúlt években vagy tavaly ilyenkor, de mégis tisztább, mint az ország bármelyik városa. A központ csak két-háromnaponként takarítható az időjárás miatt. A büntetés kapcsán elmondom: volt egy előzetes megbeszélésem Somay Péterrel, amelyen ő jelezte, hogy mivel Octav Cozmânca közigazgatási miniszter látogatásakor szemetes volt a főtér, a prefektus utasítására büntetést szabott ki.

A polgármesteri hivatal jogi irodája úgy tartja, hogy a mulasztást azok a cégek követték el, melyekkel szerződést kötöttek a köztisztaság fenntartására, ezért a büntetés ellen fellebbezést kezdeményeztek. Erdei szerint a város perifériáján levő szemétégetőt modernizálni kellene, ami három-négymillió eurós beruházást igényel, viszont évtizedekig kitartana. Mindenesetre a terveket elkészítették, különböző szinteken meg is pályázzák a pénzt, de egyelőre szeméttárolásban gondolkodnak, nem égetésben. A beruházással meg akarják oldani a szigetelést és a kompaktálást, ami meggátolná az öngyulladást, és megszűnne a talaj szennyezése is. Most egy egyszerű szemétgödörbe gyűjtik és takarják el földdel a naponta keletkező közel kétezer köbméter szemetet.

A megyeszékhelyen a közterületeket a Huron Kft. tartja tisztán. Mivel a napokban a helyi sajtó ugyanvalóst a városbeli tisztaságot vette célba, a Huron ügyvezető igazgatója, Mihályfalvi Zoltán úgy érezte, pontosításokra van szükség. Szerinte a cég tevékenysége a szokatlanul kegyes csíki tél miatt lecsökkent, gépeik működtetése ellehetetlenült. Úgy véli, a vád "valóban kissé jogos", de elgondolkodtató az is, hogy az utcai szemetesvödröket naponta ürítik, ennek ellenére az emberek a földre dobják a szemetet.

A szemételszállítás is körülményes, a szolgáltató és a polgárok közötti nézeteltérések elkerülése végett előbbi radikális megoldásokat keresett. A Csík Car Rt. a kukákra ragasztott matricákkal jelzi, melyik háztartással vagy jogi személlyel milyen a viszonya, az ezekre nyomtatott szövegekből kiderülnek a problémák okai. Két esztendeje a társaság nekifogott a szelektív szemétgyűjtésnek is, szemétládáik azonban visszakerültek a cég udvarára. Csutak József igazgató szerint ez csak úgy működött volna, ha a polgárok már otthon osztályozzák a szemetet. Igaz, voltak, akik a speciális kukákat rendeltetésüknek megfelelően használták, ez azonban csak a guberálók javára vált. A környezetvédelmi törvény most a szelektív szemétgyűjtéssel is foglalkozik, így Csutakéknak még vannak terveik a most kihasználatlan kukákkal. Nyugaton már annyira kifejlődött a gyűjtésnek ez a módja, hogy a hulladékot már színe szerint válogatják. Ahol ez működik, ott a hivatalok közötti közreműködés is bizonyára olajozottabb, mint mifelénk. De megoldás nálunk is létezhet: az egyik talán az, hogy erre már az iskolákban megtanítsák a következő generációkat. Akár a csíki tanintézményekben is.

Nagyálmos Ildikó
Pataky Lehel Zsolt
Kristály Lehel

A székelyhídi millenniumi emlékmű története

Mindent meg lehet tenni, csak akarni kell – ez a vezérelve Kéri Gáspár fogorvosnak, aki öt éve költözött Székelyhídra, de állhatatos tenni akarásának köszönhetően viszonylag hamar meggyőzte az érmelléki nagyközség lakóit arról, hogy helyreállítsák a több mint százéves, az Erdélyben és a Partiumban egyedüliként megmaradt millenniumi turulmadaras emlékoszlopot, amelyet tavaly ősszel ünnepélyesen fel is avattak.

A 19. században az akkor még mezőváros közgyűlése határozta el: a biharországi Székelyhidat megilleti a honfoglalás ezeréves évfordulója alkalmából egy, a megmaradásért köszönetet mondó emlékmű. Megszavazták a szükséges pénzt, és 1896-ban fel is építették a szobrot. A trianoni békediktátum után az emlékművet lerombolták, széthordták, átalakították, viszont az újra beköszöntő magyar időben tiszteletet parancsolóbbá varázsolták, hogy méltó ékessége legyen a magyarság múltjának, jelenének és jövőjének. Néhány év múlva viszont alig tudták megmenteni a madárszobrot a községgé lefokozott, de járási központtá kinevezett Székelyhídon a kommunistáktól. A gránit oszlopra vörös csillag került, amit csak a ’89-es lelkendezésben vertek le. Ezután a csonka emelvényre sandán pillantgattak a fiatalok, az idősebbek viszont néha elmesélték: hajdanán itt egy felröppenésre kész madár, csőrében szablyával, intette őket arra, hogy büszkék legyenek magyarságukra. Kéri doktor meghallgatta őket, cselekedett, és lám, tavaly októberben újra felavatták a turulos emlékművet a magyar kereszténység és államiság ezredik évfordulója alkalmából.

A községháza előtt álldogálók furcsán tekingetnek a millenniumi emlékoszlopot körbe-körbejáró idegenre. Néhányukban talán megfogalmazódik a kérdés: ugyan már, miért nézi annyira belerévülve a turulmadarat, a szablyát, hát a 896–1896 és az 1000–2000 feliratú táblát? Az emlékmű Székelyhíd központjában áll, körben a régi Járásbíróság épülete, a mai Petőfi Sándor Középiskola, a Polgármesteri Hivatal és a Művelődési Ház látható. Utóbbi falán egy emléktábla hirdeti, hogy egykor ott állt az a ház, amelyben 1843-as vándorszínészkedése idején három hétig megszállt a forradalom és szabadságharc lánglelkű költője, Petőfi Sándor.

"A nemes Székelyhíd városának képviselőtestülete 1896. május 10-én elhatározta, hogy a honfoglalás ezeréves évfordulójának alkalmából emlékoszlopot emel" – olvasható a korabeli jegyzőkönyv fénymásolatán, amely a gálospetri származású Kéri Gáspár állandó tárlatán tekinthető meg. A kiállítás 2000. október 7. óta szinte mindig nyitva áll a közönség előtt. Különböző kordokumentumok láthatók itt, egy fénymásolaton például a Székelyhídi Hírlap 1912. március 21-ei számának a 15-ei ünnepségről szóló tudósítása olvasható (egyébként az akkori megemlékezésnek egyik helyszíne az emlékoszlop volt). A harmadik évezred szemlélőjének a megsárgult fotográfiák elmesélik többek között azt is, hogy a főtér elhelyezkedése más volt akkortájt. Kéri Gáspár hamarjában hozzáfűzi, hogy akkor éppen az ellenkező irányba tekintett a turulmadár. A változtatásra azért volt szükség, mivel ma másfelé nyitott a tér. A felvételek azt is megörökítették, amikor a második bécsi döntés után Székelyhíd vezetősége elhatározta, hogy a helyreállított ezredévi emlékművet egybeépítik a hősi halottakéval. Ekkor egy impozáns, öt méter magas emlékművet állítottak, amelyen az országzászló lengedezett a turulmadár felett. Korlát vette körül a szónoki emelvénnyel ellátott új, hatalmas emlékműegyüttest, amely a város és az ország címerét viselte. Az elsárgult képen kivehető, hogy az ország címerét két angyal tartotta a kezében. A többi felvételből kiderül, hogy a helybeliek kedvelt fotózási háttere volt az emlékmű, amelyet szép lampionok vettek körül. Egyébként ezeknek egy része még mindig megvan valahol – állítja Kéri.

1941. október 26-án, amikor az újjáépített emlékművet felavatták, a nagylétai tűzoltózenekar ébresztette reggel nyolckor a székelyhídi polgárokat. Másfél óra múlva megkezdődött a református istentisztelet, amely során megáldották az ország zászlaját, egy órával később pedig a római katolikus templomban tartott szentmisén felszentelték a lobogót. Háromnegyed tizenkettőkor a közönség elfoglalhatta a helyét az emlékmű körül, olvasható a meghívón, majd néhány perc múlva József főherceg ő királyi fensége, tábornagy fogata megérkezett a helyszínre. Az avatón, a meghívóban leírtak szerint, díszmagyarban vagy fekete öltönyben kellett megjelenni.

– Ezzel összehasonlítva – fűzi hozzá Kéri Gáspár –, most már nem is nagyon jönnek el, például a több mint ezer székelyhídi iskolásból körülbelül hatvanan jelentek meg a tavaly októberi avatón, amit nagyon fájlaltam.

Az oroszok bejövetelekor levették a turulmadarat és a táblákat, de az emlékmű megcsonkítva is állt még egy ideig, majd a három méter és harminc centiméter magas gránitoszlopot leemelték, átemelték a mostani helyére – ami a megváltoztatott főtér közepe –, és vörös csillagot tettek rá. Sajnos nem ügyeltek arra, hogy az alapja illeszkedjen hozzá, hiszen egy aránytalanul magas pillért emeltek alája.

A tárlat a fogorvos egy másik szenvedélyéről is tanúskodik: különböző szőlőműveléssel és borászattal kapcsolatos régi tárgyakat is kiállított. Megtalálhatunk egy 1899-ből származó kereplőt, néhány méterrel odébb pedig egy szőlőszedő edény emlékeztet a szüretre. Régen nem vederbe, hanem faedényekbe szedték a fürtöket, de csak a nők, elvégre a férfiember puttonnyal hordta, majd taposta a szőlőt – magyarázza Kéri, azután a kármentőről mesél, ami arra szolgált, hogy amikor elvették az edényt a prés alól, a még csepegő nemes nedű ne folyhasson el. Egy hatalmas pincelakaton kívül egy lopóra is érdemes felfigyelni. A házigazda hamar felvilágosít, hogy nem lopó az, hiszen csak akkor válik lopóvá, ha levágják az alját, így az csak lopótök. Régi poharakat és üvegeket is találhatunk, melyek alján metszés van, ami a hajdani üvegkészítés jellegzetessége. Kéri Gáspár elmondja, hogy ez egy állandó kiállítás lesz, a népművészeti részt a nyár végéig átköltözteti a Gálospetriben általa felépíttetett Érmelléki Tájházba. A dokumentumtárlatot kizárólag saját pénzéből alakította ki, a termet a községháza ingyen biztosította.

Trianon után a román hatóságok elől elrejtették a turulmadarat. Hogy hová, kinél, azt Kéri Gáspárnak nem sikerült kiderítenie. A második bécsi döntés után a korábbihoz képest sokkalta impozánsabbá épített emlékművet a járás párttitkárának parancsára lebontották. Az eltávolítást durván végezték, ezért hiányzik az egyik eredeti láb és a szablya, amelyet ma a szóbeszéd szerint disznóölésre használnak. A negyvenes évek végén a szobor a lakásgazdálkodási vállalat padlására került fel, annak igazgatója pedig – talán bízva a jobb jövőben – befalaztatta. Amikor néhány év múlva javították az épületet, előkerült a turulmadár is. Elekes Mihály szobafestő, a vállalat egyik alkalmazottja miután megtalálta, a raktárában rejtette el a szobrot. A nyolcvanas évek végéig őrizte, amíg be nem hívták Bukarestbe munkaszolgálatra. Eközben a Securitate, a hatalom titkosszolgálata megkereste a szobafestőt. A szekusok, bár verőlegényekre hasonlítottak, azt állították magukról, hogy muzeológusok, és egy múzeumban akarják elhelyezni a turulmadarat. De nem tudták meggyőzni Elekest, hogy adja elő, sőt makacsul tagadta, hogy tud a szobor hollétéről. Bukaresti útja – amelyre végül mégsem kellett elmennie – előtt elmondta a titkát kollégájának, Farkas Jánosnak, hiszen már nem merte a raktárban hagyni a szobrot. Farkas János a rábízott turulmadarat sógorával együtt egy kisszekérrel elszállította. Útközben rendőrrel is találkoztak, de szerencsére sikerült feltűnés nélkül megérkezniük Farkas lakására, ahol a pince előtti kis műhely padlására dugták el a szobrot, ami igen kockázatos volt. Egészen tavaly augusztusig rejtegették ott, akkor Farkas János átadta a polgármesternek.

Kéri Gáspárnak egyébként a szobafestő elmesélte, hogy a kilencvenes évek elején egy magyarországi kereskedő meg akarta vásárolni tőle háromszázezer forintért az időközben megcsonkított turulszobrot. De ő nem adta el…

Kéri Gáspár, a fog- és szájbetegségek szakorvosa jól menő magánrendelővel rendelkezik az Érmellék egyik központjaként számon tartott Székelyhídon. Eleinte csupán érdekesnek tartotta, később már túlnőtt a hobbi fogalmán a millenniumi emlékmű helyreállítása. Szenvedélyesen szereti a történelmet – árulja el. Ennek kialakulásában a legnagyobb szerep a tanulmányi évek során érzett mérhetetlen hiánynak jutott. Mivel nem tanulhatott ősei történelméről, megfogalmazódott benne a kérdés: miért tiltják annyira, mi lehet abban? Erre keresett választ.

A millenniumi emlékműről a kilencvenes évek közepén szerzett tudomást, amikor Székelyhídra került. Eleinte azt gondolta, hogy az a kommunizmus torzszülöttje, de egy ismerősétől a templomból jövet hallotta, hogy az nem az elmúlt rezsimé, hanem egy ezredévi turulmadaras emlékmű. Ekkor kapásból elhatározta: vissza kell állítani! Noha azt válaszolták, hogy még túlságosan korai, csak azért is állta a szavát, dacból elhatározta, hogy a hirtelen ötletet megvalósítja… Miért lenne korai? Mégis mikor jön el az ideje? – fordult a bátortalan tamáskodókhoz. Szerinte, bár nem minden tökéletes napjainkban sem, létezik egy bizonyos fokú szabadság a kultúrában, ezt pedig ki kell használni.

– Megismerkedtem Tatay Zoli bácsival. ő rengeteget mesélt az emlékműről, válaszolt a kérdéseimre, és sok képanyagot adott. Természetesen másoknál is érdeklődtem. Mindent meg akartam tudni róla, gyűjtögettem az adatokat, a korabeli képeslapokat. Ezekből rendeztem meg a tárlatot is – magyarázza.

A helyi RMDSZ-gyűléseken felvetette a helyreállítás gondolatát, s az előző polgármestert, Holczman Barnát is meggyőzte, hogy javasolja az emlékmű felújítását a tanácsülésen. A tanács ezt elfogadta, még a nem RMDSZ-es képviselőket is meggyőzték az emlékmű fontosságáról. Úgy szavazták meg, hogy eredeti állapotába kell visszaállítani.

– Ez elég faramuci helyzetet szült – meséli Kéri –, hiszen többféle vélemény alakult ki a helyreállítással kapcsolatban. Sokan féltek is azt az eredetire visszaformálni. Szabad-e ezt így? – kérdezgették. A felirat szövege szülte a legtöbb vitát, hogy kiírhatjuk-e azt, amit valójában jelképez a turulmadár. Rengeteg papírt kellett kitölteni, különböző kérvényeket megfogalmazni, ezeket többek között Bukarestbe is el kellett küldeni, bár végül kiderült, hogy nem lett volna fontos a minisztériumtól is engedélyt kérni, de erről nem tájékoztattak minket. Nem vezettük félre a bukaresti hivatalnokokat, sőt megírtuk nekik pontosan, mit takar a magyar millennium kifejezés. Válaszul elismerő levelet kaptunk a kulturális minisztériumtól, amelyben megbecsülésüket fejezték ki a szellemi emlékeink ápolásáért. Csak elismeréssel szólhatok mind a megyei, mind az országos kulturális intézményekről. Feltétlenül szeretném, ha beírná, hogy ma már lehet magyar kulturális értékeket létesíteni vagy újralétesíteni! Ez nem tiltott dolog.

Ahhoz, hogy a tavaly október 8-ai ünnepségre az emlékművet és környékét rendbe hozzák, komoly erőfeszítésekre volt szükség, elsősorban az idő rövidsége miatt.

– Egy hónapig nem dolgoztam a rendelőmben, hanem nagyrészt ezzel foglalkoztam. El kellett menni az öntőmesterhez, engedélyeket kellett intézni, és még rengeteg egyéb, ma alig feltűnő apróságot. A bronz megszerzése, az emlékmű környezetének rendbetétele nagyon nehéz volt – meséli, majd hozzáteszi, hogy ez utóbbi azért vált fontossá, mert csak rossz, elhanyagolt pad volt a környéken. – Tehát kőműves-, asztalos-, lakatos- és még sok más mestert kellett keríteni. Nagyon rövid volt az idő, hiszen már márciusban, az RMDSZ választmányi ülésén elhatároztuk, hogy saját költségünkre kiöntetjük a szobrot. Pályáztunk az Illyés Közalapítványnál, amely erre a célra százezer forintot ítélt meg nekünk, emellett elhatároztuk: szponzorokat keresünk, hogy mindenképpen meg tudjuk valósítani a rendbehozatalt. A turulszobor Gyurcsik Zoltán mostani polgármesternek köszönhetően végre augusztusban előkerült, igaz, megcsonkított állapotban. Visszatérve a nehézségekhez: olyan kőfaragót is kellett találnunk, aki fel tudta írni a szöveget, mert a maiak nem vésett betűkkel írnak, mint akkoriban, hanem a megmunkálandó tárgyra rárajzolják az írásjeleket, majd kikopácsolják azokat.

Ezeket a szakmákat Kéri szinte megtanulta. Azonban minden erőfeszítés dacára az alapra már nem jutott pénz, úgy maradt, ahogy annak idején a kommunisták elkészítették, aránytalanul. A község legnagyobb ünnepén, az Érmelléki ősz elnevezésű háromnapos rendezvénysorozat keretében újra felavatták a magyar államiság és kereszténység millenniumi évében a magyarság honfoglalásának ezredéves emlékművét. Az október 8-ai ünnepségen a közéleti személyiségek és a helybéliek úgy érezhették, hogy a magyarság megmaradásának bizonyítéka ez a turulmadaras gránitoszlop. A rendezők azt a napot – Tempfli József nagyváradi római katolikus megyés püspök szavaival élve – a hálaadás, az erdélyi magyarság eddigi eredményeinek megünneplésére szentelték. "Ezredévünk, amely széttöredezett, újra összeáll" – hangsúlyozta Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke az ünnepségen, hozzátéve, hogy a székelyhídi turulmadár ennek a bizonyítéka.

Rendhagyó volt az avatáson, hogy a helyi ortodox pópa is megáldotta a millenniumi emlékművet. Kéri szerencsésnek tartja, hogy nagyon jó a viszony a különböző nemzetiségűek között a nagyközségben; például a románok nemrég egy keresztet restauráltak, amelyet a Károly-vonal építésekor a moldvai munkaszolgálatosok emeltek, s az ünnepségen természetesen a helyi magyarok képviselői is jelen voltak. Egyébként tavaly októberben a helyi református templomban a római katolikuson kívül az ortodox tiszteletes is részt vett híveivel együtt. Így az igazi ökumenikus istentisztelet volt – fejtegeti a fogorvos. Persze néhány román nemzetiségű sérelmezte, miért nem írták fel románul is a szöveget az emléktáblára, mire a válasz az volt, hogy az eredeti művön is csak magyar felirat volt. Egy szó mint száz: bár éjjelente nincs megvilágítva a szobor, eddig senki sem rongálta meg.

Ezek után az emlékoszlop stílusának megfelelő környezet kialakításán fognak fáradozni Székelyhídon. Ez magyarán kovácsoltvas-kerítés építését, az alapnak a lekicsinyítését és a megvilágítást jelenti. Ezt előbb-utóbb megvalósítják – így Kéri –, noha a helyzet korántsem rózsás. Az Illyés Közalapítványnál megnyert pénzt még mindig nem kapták meg, ezért a helyi RMDSZ tartalékaiból fedezték a felújítás költségeit. Reményeik szerint az alapítvány hamarosan eljuttatja hozzájuk a százezer forintot, sőt meg szeretnék pályázni a további munkálatokat fedező összeget is.

– Egy turulmadaras találkozót is meg akarunk szervezni. Március idusán bizonyosan, és elképzelhető, hogy augusztus 20-án is megkoszorúzzuk az emlékművet – sorolja terveit Kéri doktor. – Valószínű, minden községi ünnep egyik helyszíne lesz, és a továbbiakban szeretnénk az iskolásokat jobban bevonni kulturális örökségeink ápolásába.

Megyeri Tamás Róbert

1997 júniusában, a kora reggeli órákban idős bácsi, Bíró L. Dénes kopogtatott be hozzám: "Tanár úr, a kommunisták sok disznóságot véghez vittek, majdnem öt éve hallgatok azzal, amit most magának elmesélek" – mondta. Az 1948 nyarának elején készült felvételen az öccse, Bíró Szőcs Mózes látható. A virágvázában nárciszok és tulipánok. Íme a tragikus történet.

Öcsém, Bíró Szőcs Mózes 1920-ban született, 1941-ben rukkolt be Szászfenesre. Valahol Magyarországon esett fogságba. 1947 őszén jött haza Oroszországból. Megnősült, egy lánya született, ma egy Zsigmond nevű unokája él, a gyulakutai hőerőműnél dolgozik.

1948. december 13-án hárman jöttek érte: Tikosi néptanácsi alkalmazott, nem idevalósi és két szigurancás. Azt mondták, hogy egy katonakollégája keresi, beszélni akar vele, hozzá kísérik, azután rögvest jöhet haza. Mi tudjuk, egy rossz ember jelentette fel, akkor elég volt egy rossz szó, besúgónak nem tetsző nézés, már vitték az embert. Mózest a vagyonért vitték el, irigységből, bosszúból, nem szerették azt, aki nem kér a kommunistáktól tanácsot, nem szerették azt, akinek örökölt vagyona van, azt szerették, aki lopott, és azon együtt osztozkodtak, a közös tolvaj világ felé terelték a népet.

Este üzentek: menjünk Mózes után, mert meghalt. Másnap reggel Farkas Béni két kicsi lovával mentünk érte. Szovátán a sóhegyek közt feküdt. A testén annyi verés volt, tiszta kék, hogy egy tenyérnyi szabad hely nem volt rajta, deréktól felfelé tele volt golyóval, közelről sorozatot adtak le rá. Egy szigurancás őrizte, azt mondta, hogy el akart futni, azért kellett lelőni.

A háborút végigharcolta, a katonatörvényeket ismerte, a csőre töltött géppisztoly elől biztos nem futott el! Fogságban is volt eleget, sokat szenvedett, de megúszta. A sok golyó előtt megmaradt, itthon pedig lelőtték... A szigurancások magyarok voltak. Aki lelőtte, Tóth Zolinak nevezték, hírhedt verőlegény volt, rettegtek is tőle... De erről nem volt szabad beszélni.

A sóváradi parókián a halottak könyvébe 1948-ban 26-os sorszámmal ez van bejegyezve: Szőcs Mózes, református, Sóvárad, 28 év, meghalt dec. 13-án, temették dec. 16-án, halálának neme: baleset, bejegyezte Lőrincz András ref. lelkész, néptanácsi bizonylat 64/1948. Polgári anyakönyvi szám Szováta 1025.

Baleset? Magyarok jelentették fel, magyarok ölték meg az én drága öcsémet...

Lakatos István

Rekordot állíthatna fel a regionalizmus kifejezés használatáért. Az RMDSZ egyik alapító tagja ma a szövetség kemény, de józan kritikusa. Tanul. Ugyancsak regionalizmust. De tanít és szervez is. Az ő irányítása alatt zajlik az Erdélyi Magyar Tudományegyetem székelyföldi karainak kiépítése. Kolumbán Gábor saját munkájáról, a Székelyföld esélyeiről, az új érdekvédelemről, a belterjes és pártosodó RMDSZ-ről beszél.

– Köztudott, hogy ön az évek során számos fontos tisztséget töltött be, az erdélyi magyar közélet egyik főszereplője volt.

– Közszereplésemnek három szakasza van. Az első ‘89 decemberétől a brassói RMDSZ-kongresszusig tartott. Azt mondhatom, hogy ez forradalmi időszak volt minden szempontból, a szövetség megalakulása körül betöltött szerepem és az első vezetőségben való részvételem időszaka. Már az első, a váradi kongresszuson elnökségi tag lettem, majd a vásárhelyin alelnökké választottak. Ez a szövetség kiépítésének rendkívül intenzív és kreatív szakasza volt, amire szívesen emlékezem. Ekkor jöttek létre az autonómiatervezetek, és megszületett az RMDSZ-nek mint közösségi önkormányzatnak a gondolata. A második szakasz az önkormányzati munkával jellemezhető, hiszen 1992-ben már jelöltek a helyi választásokon, 1996-tól 2000-ig elnöke voltam a Hargita Megyei Tanácsnak. Ebből a periódusból a fejlesztő önkormányzat modelljének a kialakítására emlékezem a legszívesebben, és ennek néhány – Romániában úttörő – gyakorlati eredményére. Kezdeményezésemre elsőként alakítottuk meg Romániában a kistérségi társulásokat, amelyek a Székelyföld régiófejlesztésének alapköveivé válhatnak. Az önkormányzati finanszírozású kulturális intézmények létrehozásával és működtetésével, valamint a Székelyföld című kulturális folyóirat megalapításával határozott lépéseket tettünk a közösségi kulturális autonómia irányába. A harmadik szakasz a nemzetközi politikához kötődik, az Európa Tanácsban betöltött tisztségeimhez, amelyek részben összefüggtek a megyei önkormányzati munkakörömmel. A romániai delegáció tagjaként 1997 óta tagja vagyok az Európa Tanácsnak a Helyi és a regionális hatóságok kongresszusában, több bizottság elnöki tisztségét töltöttem be. Eddig a legeredményesebb a Regionalizmus-föderalizmus, a Helyi autonómia és Kisebbségek nevű bizottságok elnöklése volt, ahol sikerült két ajánlást a kongresszussal elfogadtatni. Ezenkívül aktív voltam az Európai régiók kisebbségi bizottságában, több nemzetközi konferencián vettem részt, és egyike voltam azoknak, akik a regionalizmust és a kisebbségek kérdését egy megfelelő szakmai, elméleti modellben tudták prezentálni és kezelni, gyakorlatilag kikerülve a területi autonómiához kötődő etnikai félelmeket, amelyek Romániában is meglehetősen erősek. Most is az ET tagja vagyok, ez a megbízatásom 2002-ig él. Közben átalakult az ET szerkezete, struktúrája, és most a kulturális és oktatási kérdésekkel foglalkozó bizottságnak vagyok az elnöke, szintén a regionális kamarában. Ez gyakorlatilag már jelzi is, hogy a tevékenységi területem egy kicsit más. Az utóbbi időben az aktív, mindennapi politizálástól távolabb kerültem, és inkább a tudomány- és oktatáspolitikával foglalkozom, ha ilyen típusú politikát lehet egyáltalán Romániában művelni. Egyik legnagyobb megnyilvánulásunk a Székelyföld 2000 konferencia volt, ahol többek közt kiderült, hogy a Székelyföldön a fejlődés egyik akadálya a tudás hiánya. Még nincsenek dolgok kitalálva, pedig Hargita megyének nagyon jó geostratégiai helyzete van, pontosan Románia közepén, és Magyarországgal kitűnő kapcsolatrendszert működtet. Másutt a tehetetlenség, a vívódások és a belső küzdelmek csúcsosodnak ki. Mi felismertük annak fontosságát, hogy a fiatalság jövőt próbáljon magának a Székelyföldön építeni. Ez a nemzedék nagyon helyesen a jövőből szeretné a jelenét levezetni, és akkor érthető, hogy egy olyan jövőkép mozgatja, amelynek két szélsőséges változata van. Vagy elmenni, és kint, Magyarországon (esetleg nyugaton) folytatni a tanulmányokat, vagy pedig egy autonóm politikát folytatni, amiben benne van, hogy a Székelyföldet felépíteni, fejleszteni kell. Én még mindig abban hiszek, hogy ez a második alternatíva összeegyeztethető az elsővel. E két véglet között kell nekünk mozogni, hiszen nem lehet feladni azt a lehetőséget, amit Magyarország európai integrációja és gazdasági fejlődése jelent, ugyanakkor nem szabad feladni azt sem, amit a Székelyföld fejlesztési erőforrásai kínálnak. A választások után éppen ezen a területen dolgozom. Kissé "átprogramoztam" a magánalapítványomat is ebbe az irányba. Tudásigényes, fejlesztési folyamatokat próbálunk generálni a térségben. Tréningezünk, inkubátor- és teleházprogramokon dolgozunk. Közben elvállaltam a Sapientia Alapítvány megbízatását az Erdélyi Magyar Tudományegyetem székelyföldi karainak kiépítésére, ahol egyfajta szervező-koordináló szerepet töltök be. Régi szenvedélyemnek is hódolok. Hetente két napon tanítok marketinget és menedzsmentet Székelyudvarhelyen az Üzleti Tudományok Főiskoláján, és regionális fejlesztést, helyi fejlesztési politikákat Sepsiszentgyörgyön a Babes–Bolyai Közigazgatási Kollégiumban. Közben beiratkoztam doktorátusra a Pécsi Tudományegyetem regionális politikai és gazdaságtan képzésére. 2004-re írnám meg doktori dolgozatomat is, melynek témája a Székelyföld régiófejlődése, ebből a dolgozatból reményeim szerint a térség fejlesztési stratégiája születik meg.

– Melyek az elképzelései az Erdélyi Magyar Tudományegyetemről?

– Egyetemi hálózatban gondolkodom most is. Azt hiszem, az összes székelyföldi várost integrálni kell a Sapientia Alapítvány működési keretébe. Az EMTE ekkor lesz életképes. Nem vagyok a centralizáció híve sem az önkormányzatiságban, sem az egyetemépítésben. Rendkívül sok szempontot kell figyelembe venni. Rengeteg érdek fűződik mindenféle részlethez. Nemcsak a pénz, hanem a pozíciók megszerzése, illetve a beruházások, beszerzések kapcsán is. Úgy látom, az egyetem jövője nagyban attól függ, hogy sikerül-e ebből a rendkívül áldatlan politikai háborúból, ami most zajlik a magyarságon belül, kiemelni az egyetemet egyfajta akadémiai szférába, és tényleg a fejlődés és Székelyföld szolgálatába helyezni. Erdélyben és Székelyföldön is vetélt már el sok jó kezdeményezés, és ez az egyetem sem nőtte még ki a gyermekbetegségeket. Aggódó szülői tekintetek, sok-sok szeretet és odaadás szükséges ahhoz, hogy ez az intézmény valóban az legyen, aminek a kezdeményezők megálmodták.

– Tehát távol került a politikától, ami a fentebb elmondottakból erősen ki is érződik. Honnan ez a távolságtartás, köze van-e esetleg a tavalyi előválasztásokkor elszenvedett kudarchoz, amikor egy önkényesen és botrányosan megállapított egyszavazatos vereség fosztotta meg a parlamenti mandátumtól?

– Nem hiszem. Nem az én kudarcom volt, hanem az RMDSZ-é, hiszen lehetett volna egy normális, szabályozott mechanizmussal eldönteni a sorrendet. Az a mód, ahogyan ezt tették, a szövetség Operatív Tanácsát, azaz néhány emberből álló, szűk vezetését minősíti. Ma már egyértelműen látszik, hogy az RMDSZ egy nagyon kompakt és jól vezetett szervezet. Aki egy kicsit is másképp gondolkodik, vagy kritizálni meri a csúcsvezetést, annak nagyon meggyűlik a baja a szövetséggel, és nem csak vele, mert elromlik a levegő körülötte, és érik különböző kellemetlenségek, ahogyan engem is. Én nem azért vagyok az, aki vagyok, mert a szövetségben valamilyen tisztséget betöltök vagy sem. Az ember öntörvényű. Megszületnek benne elképzelések, hogy mit kellene tennie, és én ugyanazt teszem, amit három-négy évvel ezelőtt. Most legalább szabadon dönthetek a munkámról és eredményeimről. Kisebb a veszélye annak, hogy valaki megteremt egy intézményt, és egyszerűen egy politikai döntéssel elveszik azt, és mások ülnek bele, akik nem tettek érte semmit. Ebben a mi kis, belterjes RMDSZ-politikánkban ez mindig így van. Az ember nem önmagának, hanem a közösségnek teremti az intézményt, így ezért az nem is az övé, hanem a közösségé. Ha nem demokratikus úton, de valamilyen klikkérdekből eldöntik, hogy nem ő a felelős tovább egy bizonyos intézmény működtetéséért, hanem valaki más, akkor nagyon könnyen megtörténhet, hogy emberek az életműveiket veszítik el egyik percről a másikra. Egyébként ez így volt ‘89 előtt is, és most is látok ilyen törekvéseket. Nem én vagyok az egyedüli, akivel ez megtörtént. Azt hiszem, a civil társadalom és a magánemberi cselekvési szabadság a közösség szolgálatában egy olyan terület, amire a magyarság még nem igazán merészkedett. Nyilván elég nehéz megkeresni a megélhetési forrásokat is. Egyre több cselekvési és életterület van már az RMDSZ-en kívül, amit tisztességes magyarságszolgálatként vállalhatok. Ma már nem olyan nagy a különbség vagy a szakadék a nemzetrészek között, mint ahogy az évtizedekkel ezelőtt volt, és előbb-utóbb integrált lesz a magyar nemzet. E kérdésektől az ember nem tud megszabadulni. Ez a dolgunk, ezt kell tennünk. Hogy milyen formában és eszközökkel, milyen szervezetek segítségével vagy milyen munkatársakkal, az mindig másodrendű kérdés. Nagyon sajnálom, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség most már végképp úgy döntött, hogy politikai párt lesz, és még annyi bátorságot sem vett, hogy ezt kimondja a saját kongresszusán, vagy e mögé valamilyen legitimitást teremtsen. Nem mer szembenézni magával, azzal, hogy politikai érdekvédelme ennyire leszűkült, és azzal, hogy az alapítók 1989-ben ezt másként képzelték el... Én ma úgy látom, hogy az RMDSZ egyre kisebb lett, a magyar emberek életét már nem tudja igazából meghatározni. De ez már az RMDSZ vezetőinek a problémája. Hogy hogyan jutott ide, miért lett ilyen kicsi ez a szervezet, és miért van az, hogy mindig a koalíciós partnerektől elszármaztatott látszateredményekre van szükség ahhoz, hogy legitimálják a szervezetet? Miért nem lehet szembenézni az igazsággal, a valósággal?

– Sokan kérdezik ezt ma, de kevesen merik megfogalmazni a válaszokat. Nehogy a párt ökle lesújtson. Nem azt mondta, hogy akit a pártvezetés leírt, annak a politikában aligha van keresnivalója?

– Szerintem az RMDSZ arra a szervezettségi szintjére jutott – ami tisztán szervezetelméleti kérdés –, hogy a vezetőség megkereste azt a legoptimálisabb szervezeti formát, amelyben a saját hatalmának megtartása lehetséges, és ezt elérte. Aki ma benne van ebben a játékban, az már nem tud és talán nem is akar ezen változtatni, mert részévé vált a rendszernek. Ha néhány évvel ezelőtt az RMDSZ-ben olyan sokan voltunk, hogy belülről lehetett volna mozgásokat kiváltani, ma már annyira leszűkült a szövetség döntéshozási mechanizmusa, hogy ezt én nem látom lehetségesnek. A másik kérdés az, hogy a szervezeten kívül mit lehet tenni. Az RMDSZ mint szervezet monopóliumra törekszik. Egyfajta totalitárius hajlam van benne, hogy minden kérdésben illetékes legyen. Még abban is, amihez nem ért. Nyilván ennek az lesz az eredménye, hogy az élet egyre több területén tévedni fog. Ha nincs meg a szakmai háttér, nincsenek meg a szakmailag felkészült, kreatív és invenciózus emberek, akik kitalálják a megoldásokat, akkor szép lassan az emberek rájönnek, hogy megint van egy probléma, de nem az RMDSZ-t kell megkérdezni a megoldásról. Hogy ez a gondolat elvezet-e oda, hogy szükség van egy másik vagy több más szervezetre, azt még nem látom igazán, mert az emberek fejében az van, ha egy másik szervezet lenne, annak is politikainak kellene lennie. A kérdés az, hogy eme probléma – az érdekvédelem és a nemzeti közösség belső önszerveződésének feladása az RMDSZ részéről – megoldásához egy politikai szervezetre van-e szükség vagy egy társadalmira. Ez egy nagyon komoly kérdés, de hajlok arra, hogy az, ami most a szövetséggel történik, csak tünet. Az igazi okok közösségünk állapotában keresendők.

– Melyek ezek az okok?

– Kevés a szolidaritás, az együttműködés, az odafigyelés. Úgy néz ki most a romániai magyarság, mintha egymással beszélő viszonyban lévő családokból állna, de egyik sem meri a másiknak őszintén elmondani, hogy milyen módon keresi önmagának a kiutat. Minden olyan nemzeti, közösségi kisebbségnek, amely meg tudta oldani önmagának az autonóm társadalom felépítését – Dél-Tiroltól Katalóniáig –, a közössége megerősítése volt az első célja. Ez megszülte az érdekvédelmi szervezetet és annak kézben tartását. Nálunk a történelmi helyzet úgy hozta, a magyarság már ’89 előtt is egy atomizált, tönkrement közösség volt. Érte szórványosodás, asszimiláció, balkanizálódás, minden, amit el lehet képzelni. És akkor valakik fentről küldtek egy RMDSZ-t ennek a közösségnek, amely nem igazán tudja, hogy mit kezdjen ezzel a szövetséggel. Ez egy testidegen valami, ami azt mondja, hogy képviseli a testet. A közösség nevében politizál, és vannak bizonyos legitimációs játékai, gyűlései, ahová elmennek ugyan az emberek, de nézzük csak meg: kik mennek el a körzeti gyűlésekre és hányan... Azt hiszem, nincsen most már egy olyan politikai párt Romániában, amelynek a legitimációs alapja gyengébb lenne, mint az RMDSZ-é. És ez nagy baj. Én túlhaladtam a kritikának azon a részén, hogy azt mondjam, a vezetés a felelős ezért. Nem. Szerintem a vezetés is úszik már az árral, és elszenvedi a kényszereket. Azért ilyen tehát a mi RMDSZ-vezetésünk, mert nem elég erős a magyar közösség a háta mögött. És akkor persze hogy fura politikai paktumokat köt! Persze hogy le kell nyelnie a tulajdonjogot megcsúfoló ingatlantörvényt, az egyházi vagyonnal történő visszaéléseket, a magyarellenes nemzetpolitikai húzásokat! A "romániai magyarság érdekvédelmi és közképviseleti szervezete" már nem tart a közösségi számonkéréstől... Mi valamikor kimentünk tüntetni magyar prefektusért Hargita megyében. Ha ezt ma valakinek javasolnám, kikacagna. Az RMDSZ ilyen "apróságért" nem fogja magára haragítani a protokollum-partnert. Vagy emlékezzünk a tanügyi államtitkárunkra, akinek a lemondatása ellen még tüntettünk 1990-ben... Ezek a dolgok azt jelzik, hogy valami történt. Nem bíznak már az emberek a társadalmi felelősségvállalás erejében, vagy pedig egyebütt építik a jövőjüket. Egy normális kisebbségpolitika ma ezekre a kérdésekre választ kellene adjon. Oda jutottunk, hogy most Erdélyben tízezrek spekulálnak az elmenetelen, de közben úgy tesznek, hogy ez ne vevődjön észre, még maguknak sem merik beismerni, hogy ezen törik a fejüket. Az RMDSZ által fizetett közvélemény-kutatóknak meg pláne nem vallják be magyarjaink, hogy az első adandó alkalommal dobbantanának...

– A legutóbbi választások még túl közel vannak, még várakozó az emberek álláspontja: hadd lám, mi lesz ebből...

– A kettős és külhoni állampolgárság vagy a státustörvény kérdése, a Magyarok Világszövetsége körüli botrány vagy az udvarhelyi polgármester-választás olyan tipikus jelenségek, amelyek azt mutatják, hogy a magyar nemzet ma már globalizálódott. Ma nem mindegy Budapestnek az, ami Székelyudvarhelyen, Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen történik, és fordítva. Úgy tűnik, Budapest és Magyarország mintha kezdené újra befolyásolni a Kárpát-medencei folyamatokat. Ezzel számolni kell mindenkinek. Még Bukarestnek is és más fővárosoknak is. Ez számunkra egy nagy lehetőség, egy pozitív trend, és erre kellene egy politikát kitalálni, hogy felhasználható legyen. Ha a magyar nemzet befolyása növekszik a Kárpát-medencében, akkor politizáljunk ezzel a befolyással, használjuk fel a saját érdekünkben. De van itt még egy gond, amit az RMDSZ politikai vonalvezetésében vitatható dolognak tartok, éspedig a lemaradás, a fáziskiesés. A vezetőség éppen akkor akar Budapesttől távoli, elszigetelődő politikát folytatni, amikor magyar nemzetben kell gondolkodnunk, és ehhez megvan a technikai és szellemi-kulturális háttér is. A román kormánypárttal való együttműködés nagyon érdekes egyébként. A politikában vannak olyan helyzetek, hogy nem azzal érsz el eredményt, akit szeretsz, hanem akivel együtt tudsz működni. Olyan közel Iliescuhoz még nem voltunk az elmúlt tíz évben, hogy mi segítsük az államelnökséghez. Ami nagyon furcsa magatartás egy kereszténydemokrata orientáltságú szervezettől, de úgy látszik, az emberek megértik ezt, azzal a meggondolással, hogy kisebbségben vagyunk és biztos így kell csinálni ezt.

– Az előválasztás elvesztésekor új érdekvédelemről beszélt.

– Pontosabban arról, hogy új szövetségre van szükség és újfajta érdekérvényesítésre. Még Markó Bélának abból az ominózus SZKT-n mondott beszédéből indultam ki, mely szerint meg kell kötni az új szövetséget. Erre pedig nyílt levélben azt válaszoltam, hogy nem is volt ez soha szövetség tulajdonképpen, hanem inkább egy, a rendszerváltó forradalom jegyében született hallgatólagos megegyezésről beszélhetünk. Most már azonban úgy látom, hogy egy olyan szövetség megkötésére az RMDSZ-en belül, amely az erdélyi magyarság sorskérdéseit többé-kevésbé meg tudná oldani, nincs esély. Egyszerűen hiányoznak hozzá azok az emberek, akik ezt a szövetséget meg tudnák kötni. Azt látom, hogy el fog telni egy időszak, amikor újraértékelődnek a dolgok a magyarság életében. Lehet, hogy ez két-három évet vagy még többet fog igénybe venni, de jóravaló magyar emberek meg fognak oldani problémákat itt, azokkal az eszközökkel, amelyekkel rendelkeznek. Az életnek mennie kell előre. Úgyhogy lesznek itt iskolák, vállalatok, civil szervezetek és egyházak is. Fölébrednek az emberek, hogy nincs már kire számítaniuk, senki sem fogja megoldani helyettük a problémáikat. És ez tulajdonképpen maga a polgárosodási folyamat. Ebből alakulhat ki egy új értékrendszer, helyükre kerülhetnek a dolgok, a problémamegoldók pedig elismerést kell kapjanak a közösségtől. Hogy menyire tudja az RMDSZ fékezni ezt a folyamatot, még nem tudni. A szövetségben az uralkodó felfogás az, hogy ha az emberük valahol pozíciót töltött be, és el kell onnan mozdítani vagy elmozdítják mások, akkor keresni kell neki egy másik kuckót, mert hát lojális volt az istenadta. Ugyanígy működött ’89 előtt is a kontraszelekció. Előbb-utóbb oda fognak jutni, hogy senki nem fog köztisztségeket vállalni, mert azt fogja mondani, hogy ez a belterjes rendszernek a része, és neki a függetlensége, szakmai hozzáértése, presztízse fontosabb. Ez az új érdekvédelmi szervezet nemcsak azért születne meg nehezen, mert a teret az RMDSZ jelenlegi vezetői uralják, és az erőforrásokat is elvonják egy ilyen szervezet létesítése elől, hanem azért is, mert az emberek érzik, hogy még nincs kialakulva az új elképzelés. Mikor egy új eszme meg tud jelenni, akkor megjelenik egy új szervezet is.

– No és az egység?

– Mindig visszagondolok, hogy milyen volt ezelőtt tíz évvel az RMDSZ. Hát az egy jó hely volt! Igaz, hogy akkor sokkal többen vettek részt a szövetség életében, de mindig akadt valaki, aki kívülről nézte ezt a dolgot. Viszont olyan kérdésekkel foglalkoztunk, amelyek az embereket érdekelték, és olyan színvonalon, ami ma már nincs meg. Egyáltalán nincsenek szellemi-politológiai viták, ha valaki megír valamit, akkor vagy nem hozzák le az újságok, vagy ha az anyag megjelenik, akkor vagy nem vesznek tudomást róla "az illetékesek", vagy megsértődnek… Olyan lett a közéletünk, hogy nem is érdemes már nagy dolgokra gondolni. Az ember inkább tartsa meg magának, írja meg a fióknak. Ámde ez így volt húsz évvel ezelőtt is, és akkor azóta hova jutottunk? Rengeteg ilyen dilemmám van. Például elmondanám valakinek, min töröm a fejemet, de közben félek is. Mert – ezt ki kell mondanom – még egyetlen bíráló gondolatom, megjegyzésem, ellenvéleményem nem maradt megtorlatlanul. Elég furcsa és szomorú, hogy ki kell mondani: magyar ember Erdélyben fél az RMDSZ-től, s azt hiszem, nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. De ha a félelmet le is győzi az ember, és azt mondja, hogy véleményszabadság van és beszélni kell a dolgainkról, akkor ki hallgatja meg, és mi fog megváltozni attól, hogy elmondta?

– Térjünk vissza az EMTE témájához. Nem tartja lehetségesnek, hogy Erdély magyarlakta területei között ártó versengés támad abban a pillanatban, amikor az egyetem központjának a helyét kell megtalálni?

– Nyilvánvaló, hogy ez a veszély fennáll, de pont azért vállaltam el a megbízatásomat, mert úgy érzem, megvannak az adottságaim, a tapasztalatom, hogy ezt a látens konfliktust kezelni tudjam. Erre az első megoldás az volt, hogy ne legyen egy túl erős, látványos centrum, hanem már eleve egy hálózat, aminek fel kell növekednie, és amelyben mindenki megkapja a saját funkcióját. Egy olyan piacon, ahol körülbelül egyforma erősségűek a szereplők, muszáj valamilyen megegyezésre jutni, és a megoldás a funkcióra való szakosodás lenne. Egy adott város, amely úgy érzi, hogy ő képes egy felsőfokú szakot indítani, egyezzen meg a többiekkel, mi lesz az a terület, amit ő elvállal. Ez az a piac, ami Erdélyben a magyarul tanulni kívánók piaca lenne, és akkor megfelelő módon szegmentálódna. Az alaperősségekre kell építeni, azt kell fejleszteni, amiben jók vagyunk. És biztos, hogy Székelyudvarhely nem abban jó, amiben Csíkszereda, és ez utóbbi nem abban, amiben Vásárhely. Így lesz egyfajta mozgás és együttműködés. Én még mindig látok lehetőséget az együttműködő versengésben. Magam is részt veszek ilyenfajta intézmények vezetésében, és úgy látom, hogy ez egy működőképes modell.

– Csíkszeredának mi lenne a szerepe az EMTE létrejöttében?

– Csíkszeredának van egyfajta pozícióelőnye, ezért valószínűleg néhány koordináló intézmény is ide fog kerülni. Például a dékáni hivatal meg ehhez hasonlók. Zajlik itt egy előkészítő folyamat, amit a Pro Agricultura Alapítvány végzett tíz éven át. Ez egy elég világos stratégia alapján történt. Éspedig hogy a magyar agrároktatásnak a felsőfokú intézményét megteremtse. Az extenzív állattartásnak, a biotermelésnek, az erdő-, legelő- és környezetgazdálkodásnak kellene megvetni itt a magágyát, ami lehetővé teszi azt, hogy a tájban élő közösség jövőképének megfelelő szakmai tudás itt megjelenjen. Mert még nagyon sok ideig – és ennek mentalitásbeli okai vannak – a Székelyföldön a lakosság nagy része a tájból fog élni. És ahhoz, hogy ez a térség fejlődni tudjon, különleges teljesítményekre képes ágazatokat kell ide telepíteni. Meg fog férni tehát a többiek mellett néhány olyan műszaki jellegű képzés is, ami tartalmaz high tech elemeket, azaz informatikát, elektronikát.

– Megvan a közakarat az egyetemalapításhoz?

– Meg. De persze nem ildomos olyan elvárásokat gerjeszteni, amelyeket nem fog ez az intézmény kielégíteni. Van egy nagy előnye az EMTE-kezdeményezésnek, amit úgy látok, mintha nem vennének észre az emberek. Magánintézményként teremti meg az erdélyi magyar egyetemet, ezzel egyben depolitizálja a kérdést. Egy olyan ügyet, amit politikai eszközökkel nem lehetett megoldani, azt most politikán túli megoldásokkal valaki megpróbálja kezelni, ez szerintem mindenkinek jó. Nagyon keveset beszélünk arról, hogy ezt az egyetemet mi kell megteremtsük magunknak. Jó néven vehetjük a magyar kormányzat támogatását, de valamilyen módon meg kell találjuk a saját, belső támogatóinkat is. Az erőfeszítések jó részét az önkormányzatok, a vállalkozók, az egyházak és a civil szervezetek kellene vállalják. A közösség egyetemeként működő EMTE mögött ott kell legyen mindenki, és nemcsak kuratóriumi tagként, hanem adományozóként is. Erre biztató jelek voltak már 1998-ban is, amikor egyeztető kerekasztalt kezdeményeztem a felsőfokú oktatás kérdésében a székelyföldi önkormányzatok részvételével. A média szerepe lenne beágyazni az egyetemet a közösségi tudatba. Nyilván ehhez az kell, hogy a közösség mindent tudjon róla, de az is, hogy olyan írások jelenjenek meg, amelyek értékként villantják fel ezt a kezdeményezést, és nem szűkítik le a témát pénzosztogatásra, szakmai hiúságok vásárára és titulusok megszerzésére. Az egyetemalapítás egy nagyon nehéz dolog. Az erdélyi magyarság magának még egyetemet nem tudott a történelem során soha megteremteni. Mindig valaki mástól kapta. Meg kellene nézni, hogy eme óriási kihíváshoz mi hogyan viszonyulunk.

– Hogyan bír megülni Kolumbán Gábor ennyi lovat egyszerre?

– Van ennek egy titka, amit nagyon szívesen elárulok. Különösen amióta ebben a tanítok-szervezek-tanulok hármasban élek, rájöttem, hogy nekem mindegyik székelyföldi város kicsi. Azt kell mondjam, hogy nekem a legkisebb hely, ahol otthon érzem magam, az a Székelyföld. Kialakult bennem egyféle regionális identitás, akkor érzem jól magamat, hogyha hetente legalább egyszer végigjárom a Székelyföldet. Én megtaláltam a helyemet itt, regionális ember lettem, azt is mondhatom: Homo siculensis.

Kristály Lehel

A felsőoktatási intézetek akkreditálását végző országos bizottság formai kifogásokra hivatkozva elhalasztotta az EMTE csíkszeredai részlegének engedélyezését. Bár az akkreditációs törvény nem írja elő újonnan alakuló felsőoktatási tanintézetek esetében román tannyelvű szakok indítását, az illetékes bizottság elnöke megfogalmazta ama elvárását is, hogy az egyetemalapítók terjesszék be az állam hivatalos nyelvén indítandó szak dokumentációját. Hosszadalmas törvényértelmezési vita várható, amely a román államhatalom malmára hajtja a vizet, ugyanis ennek leple alatt a végtelenségig odázható az EMTE működésének engedélyezése, tanszakainak akkreditálása. Erre az eshetőségre egyébként már akkor figyelmeztetett az RMDSZ belső ellenzéke, amikor a szövetség nagy politikai győzelemként igyekezett beállítani a tanügyi törvény elfogadtatását, mert az tételesen nem tiltja a magyar egyetem alapítását. A józan előrelátók rámutattak: az akkreditációs jogszabály ellenben úgy van megfogalmazva, hogy annak alapján gyakorlatilag megakadályozható egy színmagyar felsőoktatási intézet megteremtése és nyilvánossá tétele.

Marosvásárhely

A marosvásárhelyi fiatalokból álló Impulzus Kezdeményező Csoport januárban indította útjára a SzemSzög – Közéleti Személyiségek Emberközelben elnevezésű találkozósorozatot, amelynek első meghívottja Frunda György szenátor volt. Februári vendégük a helybéli Fekete Lyuk (Black Hole) nevű pubban Csegzi Sándor alpolgármester és Lázár Balázs, a polgármesteri hivatal stratégiai és gazdasági osztályának munkatársa volt.

Farkas András, az IKCS alelnöke azért tartja fontosnak ezeket a találkozásokat, mert napjainkban a fiatalok egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben vesznek részt a demokratikus folyamatokban, vagyis nem avatkoznak be az ország, s értelemszerűen saját sorsuk alakításába. Nem látják át a demokratikus társadalom működési mechanizmusát és nem tudatosítják az állami berendezkedés, a különböző intézmények, szervek, döntéshozó fórumok fontosságát, lényegét, működési paramétereit. Ennek egyik legfőbb oka az, hogy tulajdonképpen nem is ismerik a hivatalokat és ügymenetüket, szükségességüket és szerepüket, nem képesek eligazodni a bürokratikus útvesztőben, mert a jelenlegi tanügyi rendszer nem biztosít kellő keretet az állampolgári nevelésnek. Hiányzik a közvetlenség a fiatalok és az intézmények közötti kapcsolatokból. Ebből számos negatív viszonyulás jön létre, amely elzárkózásban, függetlenülésben nyilvánul meg, vagyis a fiatalok nem érdeklődnek a közéleti történések, napi események iránt, nem olvasnak újságot, nem követik a híreket, és nem utolsósorban nem mennek el szavazni, nem veszik ki részüket az ország vezetőinek megválasztásában.

Az Impulzus Kezdeményező Csoport a fiatalok egyéni és közösségi önmegvalósítását szorgalmazza, az önálló és csoportos kibontakoztatás révén. A kibontakozásnak az is feltétele, hogy a fiatal reálisan mérje fel környezetét és találja meg benne a helyét. Éppen ezért az IKCS céljai között szerepel az olyan típusú tevékenységek kezdeményezése, amelyek által a fiatalok át tudják látni egy demokratikus társadalom formáit és könnyedén megtalálják helyüket benne. A felnőtté válás folyamatának része a társadalmi integrálódás is. A SzemSzög ennek érdekében jött létre, hogy összekötő szálat biztosítson a fiatalok és a közélet szereplői között.

Csegzi Sándor alpolgármester a maga során kifejtette, hogy menynyire fontosak ezek a beszélgetések a hivatal képviselői és a fiatalok között. "A városrendezési tervek elkészítésekor 20–30 éves távlatokban gondolkodunk, tehát ez azt is jelenti, hogy nem magunknak készítjük, elsősorban nem mi leszünk a haszonélvezői, hanem a jelenlegi tizen-huszonéves fiatalok. Bármilyen javaslatot el kell juttatni a hivatalba, hiszen a közmeghallgatás nélkül elképzelhetetlen a célok megvalósítása. Azt akarjuk, hogy a lakosság véleménye eljusson a polgármesteri hivatalba, a tanácshoz, a végrehajtó szervekhez." Az alpolgármester az egybegyűlteknek a hivatal szerkezeti felépítéséről, problémáiról beszélt, arról, hogy mi tartozik rá, hogyan lehet megközelíteni, hogyan működik, melyek a főbb gondjai, prioritásai.

Lázár Balázs a vásárhelyi önkormányzat terveiről, a fejlesztési stratégiákról, különböző kommunális és más programokról tartott előadást.

Antal Erika

Magyar Ifjúsági Tanács

A Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) legutóbbi, januári gyűlésén nem igazolták a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) új képviselőinek mandátumát. Tiltakozásképpen a fiatalok kivonultak. Nagy Pál MIT-elnököt az ügy hátteréről kérdeztük.

– Lehetett-e számítani arra, hogy ennyire durva támadást intéz az RMDSZ az ifjúsági képviselők ellen?

– Nem ért minket váratlanul. Számítottunk rá – hiszen voltak már arra jelzések –, hogy az RMDSZ csúcsvezetése nem veszi majd jó néven az SZKT ifjúsági frakciójában a személycseréket, ami egyébként nem volt rendkívüli esemény, hiszen az elmúlt öt évben is rendszeresen cserélődtek a tanács tagjai. A MIT-küldöttgyűlés már az ősszel eldöntötte, hogy a megújulás jegyében most is megteszi ezt a lépést. A jogunk megvan rá, amit most szabályzati útra próbálnak terelni. De ettől függetlenül a MIT-küldöttgyűlésnek jogában áll eldönteni, hogy mit akar és azt hogyan akarja. Új embereket bízott meg azzal, hogy az SZKT-ban a Magyar Ifjúsági Tanácsot képviseljék, ezt "a felnőttek" nem akarták elfogadni. Paragrafusokra hivatkoztak, de jól tudjuk, hogy személyes és politikai indokok húzódnak meg a háttérben.

– Konkrétan milyen szabályzatokra hivatkoznak?

– Kákán keresték a csomót, például azt mondták, hogy a MIT nem juttatta el az RMDSZ-hez az alapszabályzatát kilencven napon belül. Ez nem igaz, mivel az októberben elfogadott új alapszabályzatot időben leadtuk a szövetségnek.

– Úgy tudom, több SZKT-frakció, platform nem tett eleget ennek a követelménynek...

– Nem mutogatok másokra, de úgy tudom, valóban voltak ilyen frakciók, szervezetek. Nem a MIT feladata, hogy kutakodjon az RMDSZ belügyeiben. Ugyanakkor elvárjuk, hogy ők se foglalkozzanak a mi menetrendünkkel, hiszen mi betartjuk a saját szabályainkat.

– Az RMDSZ által létrehozott ifjúsági szervezeteknek vannak képviselői a MIT-ben?

– Nem úgy fogalmaznék, hogy az RMDSZ hozta létre azokat az ifjúsági szervezeteket, hanem egyes RMDSZ-vezetők állnak ezen kezdeményezések mögött. A MIT-ben nincsenek képviselőik és nem is lehetnek. Az a szomorú és sajnálatos tény, hogy miközben egyesek folyton a nagy "egység" ködébe burkolóznak, ha érdekeik úgy kívánják, szívesen alkalmazzák az oszd meg és uralkodj elvet, és most épp az ifjúsági szervezeteken próbálnak rést ütni.

– Melyek ezek a szervezetek?

– Főleg Hargita megyében van egy ilyen tendencia. Az udvarhelyi Sz-Madiszról és a Borboly Csaba-féle árnyékszervezetekről van szó. Ilyen például most a Hargita Megyei Ifjúsági Tanács, amit országos szintre akarnak fölfejleszteni. Soha nem fogunk velük kiegyezni, hiszen alapvetően teljesen más erkölcsi beállítottságúak vagyunk, és egészen más indokok – és nem érdekek – vezérelnek minket. A mi embereink az elmúlt években nem a saját zsebükre dolgoztak, és nem felsőbb utasításokra cselekedtek, hanem azért, mert egy ifjúsági szervezethez, közösséghez tartoznak, és azt akarják ezen mostoha körülmények között talpra állítani és szinten tartani. Akinek nem ez a célja, nem tud ebbe a sorba beállni, az maradjon meg politikai síkon, vagy ott, ahol akar, mert köztünk nincs helye.

– Az RMDSZ ifjúságpolitikájával mennyire elégedett?

– A szövetség ifjúságpolitikája deklaratíve nem rossz. De ami csak papíron létezik, az mire jó? Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy mi sem igyekeztünk jobbítani a kapcsolatokat. Ezt most szeretnénk pótolni. Kiindulópontnak lehet tekinteni a MIT őszi újraindulását, amelyen a belső építkezést, a tiszta erkölcsi alapokon nyugvó közösségi munkát tűztük ki fő feladatunknak. Ha mindezen céljaink megvalósításában nem találunk partnerre az RMDSZ-ben, akkor nélküle fogjuk megcsinálni, mert úgy érzem, minket köteleznek az elmúlt mozgalmi évek arra, hogy nyugodt lelkiismerettel adjuk át a szervezeteinket az utánunk jövőknek. Igaz, nem lesznek villáink, luxusautóink, hatalmas politikai befolyásunk, viszont nyugodt a lelkiismeretünk, és egy jól elvégzett munka lesz a hátunk mögött. Ez a célunk, és ha ebben valaki megpróbál minket megakadályozni, akkor az az erdélyi magyarság ellen dolgozik, amit nem szabad hagynunk. A MIT és általában az erdélyi magyar ifjúsági szervezetek eddig is letettek valamit a közösség asztalára, és azt gondolom, a bizonyítási vágy egyáltalán nem csökkent.

– Fontos a politikai életben való szereplés?

– Számunkra nem létszükséglet az RMDSZ-szel való közösködés, viszont ahhoz, hogy beleszólhassunk az ifjúságpolitikába, benne kell lennünk az RMDSZ által meghatározott köz- és politikai életben. Ehhez hasznos lenne az SZKT-tagság, de nem ez a fő cél. Nem fogunk olyanokkal lepaktálni, akiket azért utasítottunk ki magunk közül, mert az ifjúságot félrevezetve a saját, személyes céljaik vezérelték cselekedeteikben. Ezért zártuk ki ‘98-ban a Magyar Középiskolások Országos Szövetségét is. SZKT-val, RMDSZ-szel vagy anélkül, nekünk az a célunk, hogy minél több városi és vidéki tagszervezetünk legyen, mert a magyar fiatalok a szabadidejüket céltalanul töltik el, nincsenek programjaik, ambícióik, nyakukon a globalizáció és a többségi nemzeti arrogancia, a nemzeti identitástudatuk egyre sorvad. Ez ellen akarunk küzdeni, egyfajta alternatívát nyújtva nekik, létrehozva egy-egy kisközösséget, ahol jól érzik magukat, ahol nem az alkoholizmusra, a kivagyiságra és az értelmetlen pótcselekvésekre tanítjuk őket, hanem többek között a nemzeti és egyetemes kultúra értékeit ismerhetik meg a programjaink, a könyvek, a filmek, a számítógépek segítségével. Most már eljutottunk oda, hogy van pár tagszervezetünk, amelyeknek van idejük és energiájuk ahhoz, hogy terjeszkedjenek. A kiépítés egy nagyon hosszú folyamat, a keserű poén viszont az, hogy most, amikor tényleg van erre esély, egyesek a nyakunkra akarnak lépni. De ezt – ha tetszik, ha nem – mi nem fogadjuk el!

– Mi történt a január végi kolozsvári rendkívüli küldöttgyűlésen? Miről döntöttetek?

– Elfogadtuk a működési szabályzatot, megválasztottuk az ellenőrző bizottságot, egyeztettük a tagszervezetek programjait, valamint elfogadtuk az Erdélyi Keresztyén Egyletet teljes jogú tagszervezetnek. Megbeszéltük az SZKT-n történteket, és jóváhagytuk a MIT-frakció azon döntését, amelynek értelmében az felfüggesztette részvételét az SZKT-ban. Ugyanakkor megbíztunk egy csoportot, folytasson az RMDSZ-szel tárgyalásokat a további együttműködésről – ami csak komoly feltételek mellett jöhet létre. Az egyik küldött-társunk a következőképpen fogalmazott: ha az RMDSZ valóban szövetség, akkor mi szövetségesei kell legyünk, ha román politikai versenypártként működik, akkor nekünk a saját utunkat kell járnunk.

Papp Gy. Attila

A Magyar Ifjúsági Tanács 2001. január 31-ei Küldöttgyűlésén véglegesítette és elfogadta a Tanács Működési Szabályzatát, megválasztotta az Ellenőrző Bizottság tagjait, valamint egyeztette tagszervezeteinek 2001-es központi programterveit. A MIT Küldöttgyűlése elfogadta teljes jogú tagszervezeteként az Ifjúsági Keresztyén Egyletet, megfigyelői jogkörrel a Romániai Magyar Diákújságírók Egyesületét.

A MIT Küldöttgyűlése kiértékelte a 2001. január 20-ai SZKT-n kialakult súlyos helyzetet. Elítéli az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa azon döntését, amellyel nem hagyta jóvá az Ifjúsági Tanács szabályosan megválasztott SZKT-tagjait. Ezt a döntést a MIT belső ügyeibe való, precedens nélküli beavatkozásnak tekinti, elfogadva és támogatva a MIT SZKT-frakciójának azon döntését, amelynek értelmében felfüggesztette tevékenységét a Szövetségi Képviselők Tanácsában, és megvonta bizalmát mindazoktól, akik figyelmen kívül hagyták e döntést.

A Magyar Ifjúsági Tanács Küldöttgyűlése megbízza a MIT tisztségviselőit és az SZKT MIT-frakciójának vezetőjét, hogy tárgyalásokat folytassanak az RMDSZ csúcsvezetőségével, a további együttműködést azonban feltételekhez köti.

Kolozsvár, 2001. január 31.
A MIT tagszervezetei: Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE), Országos Magyar Diákszövetség (OMDSZ), Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ), Ifjúsági Keresztyén Egylet (IKE), Romániai Magyar Doktorandusok és Fiatal Kutatók Szövetsége (RODOSZ);Társult szervezetek: Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége (RMKSZ), Romániai Magyar Diákújságírók Egyesülete (DUMA), Ifjúsági Információs és Tanácsadó Irodák Hálózata (IFINET)

A nagyváradi Matyi Műhely bábszínház február 22–25. között rendezi meg a XII. Matyi Napokat. A programtervezet szerint a nyitónapon az óvodások megyei bábostalálkozójára kerítenek sort a Tempó Klubban, délután pedig a Tibor Ernő Galériában Mészáros Emőke, a Magyar Bábjátékos Egyesület elnöke nyitja meg a Magyar Bábszínházak 2000 című kiállítást. 23-án, pénteken a Tempó Klub ad otthont az eseményeknek: a Matyi Műhely jubileumi előadása után fellép a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház bábtagozata, délután pedig az Erdélyi Magyar Báboscéh első évének eredményeiről tartanak vitafórumot. Szombaton farsangi jelmezbált szerveznek gyermekeknek a Tempóban, míg délután ünnepi gálaműsor kezdődik a Sportcsarnokban. Közreműködik a Tempó Táncklub, Kemény Henrik bábművész, a nyíregyházi Tini Show, a váradi Arcadia Ifjúsági és Gyermekszínház, lesz karate-bemutató, majd Vincze Lilla budapesti sztárvendég lép fel. 21 órától ismét jelmezbált rendeznek, ám ezúttal felnőtteknek. Vasárnap, február 25-én az Arcadia tart előadást, s délután négy órától Tempó Gálával zárják a rendezvénysorozatot.

A program változhat, részletes információk kaphatók Meleg Attilától, a Matyi Műhely vezetőjétől a 059/ 13-19-48-as és a 093/18-26-36-os telefonszámokon.

Marosfőre szervezte az Itthon, fiatalon mozgalom az Ifjúsági Tanácsok negyedik megbeszélését. A január 26–28. között megrendezett tanácskozáson 12 megye RMDSZ-es ifjai vettek részt, de megfordultak az üdülőben az ügyvezető elnökség képviselői és hargitai parlamenti képviselők is. A tanácskozás első vendége Borbély László, a párt egyik ügyvezető alelnöke volt, aki a romániai magyar ifjúság és az RMDSZ közötti kapcsolatokról, valamint a köztük lévő és lehetséges partnerségekről beszélt, de mondanivalójának vezérmotívuma a Magyar Ifjúsági Tanács esete, jelenlegi helyzete, bírálata lett.

Borbély szerint a MIT az RMDSZ hathatós segítségével jött létre, ami a párt elképzelései szerint egy nyitott szervezetként kellett volna működjön. Ezt az elején el is érte, letörve egyes szervezeteknek az egyeduralmát, ami akkor is létezett. Az elmúlt három évben azonban az történt, hogy egy szűk társaság egy zárt körű szervezetté változtatta a Tanácsot – mondotta Borbély, majd további kifogásait sorakoztatta fel.

"A legutóbbi SZKT volt a MIT első szakítópróbája. Embereket próbáltak meg jogtalanul lemondatni, teljesen indokolatlan eljárással. Olyan képviselőknek, akik még nem voltak megerősítve, elő volt készítve az interpellációjuk, és már be volt adva az SZKT elnökségéhez. Persze az is helyes, hogy időnként találkoznak, de nem hiszem, hogy egy MIT-közgyűlést például Budapesten kellene tartani" – vélte Borbély, aki szerint az RMDSZ felvállalja, hogy segít azoknak a szervezeteknek az összefogásában, amelyek helyi, területi, megyei ifjúsági tanácsokat mutatnak fel.

Elképzelése szerint nem csupán négy szervezetből kell álljon a MIT, hanem olyan szervezetekből, amelyeket másképp nem tud elképzelni, mint területi szintre lebontva. "Én nem tudom, hányszor mentek le a megyékbe elbeszélgetni az illető helyi ifjúsági tanácsok képviselőivel. Habár az RMDSZ segíthet ebben és támogathat ilyen jellegű kezdeményezéseket. De nem a szövetség dolga, hogy mindenhova elmenjen. Így is azzal vádolnak benneteket egyesek, hogy a csatlósaink vagytok. Habár nem tudom, hogy az miért olyan nagy tragédia, ha az RMDSZ vezetőségének a mostani vonalát elfogadó ifjúsági szervezet vagytok" – szólt a részvevőkhöz az RMDSZ ügyvezető alelnöke. "Én nem hiszem, hogy – ami engem, vagy Takács Csabát, esetleg Markó Bélát illeti – mi megpróbáltunk volna titeket nap mint nap az RMDSZ hű csatlósává tenni. Nincs erről szó. Ezt teljesen félreértelmezik egyesek. Mi azt akarjuk, hogy működőképes szervezetei legyenek az ifjúságnak, ne legyen egy olyan kizárólagosság, ami nem vezet sehova" – szögezte le Borbély László.

A tanácskozás zárónapján – több kérdés mellett – az Itthon, fiatalon mozgalom mint az RMDSZ-en belül működő Területi Ifjúsági Tanácsok közössége megegyezett abban, hogy a párttól javaslattételi lehetőséget igényel annak országos alapszabályzata és programja alapján az ifjúság számára fenntartott SZKT-, SZET- és Ifjúsági Szaktestület-helyekre. Egy esetleges SZKT- megújítás esetén pedig amennyiben úgy dönt az RMDSZ, hogy egyenlő módon kell majd megméretkezni a többi jelölttel, akkor ezt az álláspontot támogatni tudják.

Kristály Lehel

Az Udvarhelyi Fiatal Fórum február 17-én 11 órától Bóbita Játszóházat rendez a Siculus Ifjúsági Ház előterében. Ugyanaznap este a Madarasi Hargita menedékházában Farsangi bál lesz. 15-én 10 órától kerül sor az új épületbe költözött könyvtár ünnepélyes megnyitójára. A Művelődési Ház koncerttermében a millenniumi plakátkiállításra beküldött munkákból rendezett kiállítás tekinthető meg. Azok, akik néptáncot szeretnének tanulni, tanfolyamra jelentkezhetnek az UFF székhelyén, érdeklődni a 066/21-33-71-es telefonszámon lehet.

Szerelmük eljegyezte a halál,/ Mert szüleikben lángol a harag/ le nem lohad, míg el nem vész a pár –/ Erről regél e kétórás darab./ Néző, kérünk, hibákra most ne nézz!/ Így lesz az is, mi csonka még: egész. Ezekkel a szavakkal vezeti be a Prológus (vagyis előhangot mondó színész) a két veronai szerelmes történetét, amely Shakespeare egyik legismertebb darabja. Rómeó és Júlia tragikus szerelmét utoljára 1967-ben láthatta a közönség a kolozsvári színpadon, s úgy tűnik, nagyon hiányzott már a repertoárból, ezt bizonyítja a február másodikára kitűzött bemutatóra igyekvő nagyszámú érdeklődő. Telt ház előtt játszhatta el tehát az Állami Magyar Színház társulata ezt a páratlan szépségű világirodalmi remekművet, Keresztes Attila rendezésében.

A színészből tanárrá, majd rendezővé átvedlett Keresztesről többször írtam már, hiszen nemcsak az általa vezetett színis évfolyamoknak rendezett vizsgaelőadásokat, hanem átkalandozott néha-néha a nagyszínpadra is. Erre a fiatalemberre érdemes mindjobban odafigyelni, rendezései ugyanis egyre érettebbek, átgondoltabbak, egyre kevésbé sallangosak, az eredmény pedig, mint a február 2-ai siker is bizonyítja, szép és nagyszerű előadás.

Mintha híven követné a Prológus utasítását, ami a kétórás időtartamot illeti, az előadás szünet nélkül pereg-pereg, jó dramaturgiai húzásokkal teszi gördülékennyé a Mészöly Dezső által fordított szöveget. Itt válik fontossá az avatott dramaturg (Visky András) szerepe, aki pozitívan befolyásolhatja a rendező szándékát. Szinte Erzsébet-korabeli díszlet nélküli színpadra helyezi a cselekményt, vörös és fekete színeket, kitűnő világítást használ.

Az előadás másik erénye a komikum, Keresztes nem hagy ki egyetlen lehetőséget sem, hogy Shakespeare komédiázó kedvét megmutassa, hiszen a szerző humorérzéke minduntalan kibukkan a darab folyamán, és egy ideig csak néha kattan be egy-egy végzetszerű hang. Ezt hangsúlyozza a Prológus is (Bogdán Zsolt nagyszerűen alakítja), aki – szintén dramaturgiai fogásként – a saját szövegei mellett vészharangként figyelmeztet Rómeó, Júlia, valamint a Lőrinc barát szövegeiből kiemelt részekkel. S mi már-már elfelejtjük, hogy tragédiát jöttünk nézni, felszabadultan nevetünk, szívünkbe csak lassan lopja be magát a végzet, s a sziporkázó szellemű Mercutióhoz híven, azt is tréfával fogadjuk.

A Dajka mellett a leghálásabb szerep ebben a műben Mercutióé. Telitalálatnak érzem Keresztes választását: Hatházi András játssza. Valósággal lubickol a szerepben, parádésan alakít, kár, hogy elég ritkán látjuk színpadon.

A komikum másik forrása a fent említett Dajka, ezt a frissen végzett, az idei évadtól a Sétatérre szerződő Varga Csilla játssza. Alakítása nagyon jó, úgy vélem, nagy nyereség a színház számára ez a fiatal színésznő.

Remek párost alkot a Capulet házaspárt játszó Nagy Dezső és Albert Júlia. A harcias kedvű Tybaltot Kardos M. Róbert játssza, ugyancsak harcias kedvvel, Csíky András Lőrinc barátja pedig humorral és bölcsességgel finoman átszőtt alakítás. Feltétlenül szólnom kell Senkálszky Endre érdemes művész jelenlétéről Verona hercegeként, és itt említem meg, mintegy átvezetésként a korosztályok között, a főiskolás Galló Ernő Benvolióját, amely ugyan még kiforratlan, de ígéretes alakítás, valamint az ugyancsak főiskolás Ráduly Csabát, aki Júlia dajkájának szolgájaként érdekes színpadi jelenség.

Szándékosan hagytam utoljára a címszereplőket, hiszen nagyon nehéz röpke két óra alatt megmutatni azt a belső fejlődést, amelyen ez a két tisztalelkű fiatal átmegy, azt a fénnyel teli utat, amely beragyogja szerelmüket, és lehetővé teszi, hogy csapongó fiatalságuk érett és tragikus nyugalommá és fenséggé változzon. Dimény Ároné és Kali Andreáé a két veronai szerelmes szerepe, alakításuk sokszínű, meglepetésekkel teli, meggyőző.

Egyszóval szép előadás született Kolozsváron, örüljünk hát neki. "Néző, kérünk, hibákra most ne nézz!/ Így lesz az is, mi csonka még: egész."

Köllő Katalin

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház

Sportoperett? Gondolkodóba ejtette a közönséget a legutóbbi bemutatót beharangozó sajtókampányban hallott-olvasott műfaji besorolás. Mi lehet ez? Kissé szorongva ültem be a terembe, mivel a marosvásárhelyi társulat nem igazán kényeztetett el színvonalas produkciókkal az utóbbi két-három évadban. Évente tervbe vették egy-egy operett vagy musical, pontosabban egy-egy zenés előadás színrevitelét, aminek eleget is tettek. Az már vitatható, milyen művészi színvonalon és mekkora sikerrel.

S itt állunk a 3:1 a szerelem javára című "szuperprodukció" előtt, merő csodálkozással. Lehetséges ez, avagy illúzió? Egy dolgot tisztázni kell: Ábrahám Pál a klasszikusan értett és értelmezett operettet korszerűsítette, megteremtve a musicalbe hajló átmeneti zenés-dalos műfajt. Daljátékai előhírnökei voltak annak a robbanásszerűen elterjedő műfajnak, ami mára meghatározó lett a New York-i Broadwayn és más világvárosok dalszínházaiban, varietéiben, music hall-jaiban. Mivel a 3:1 a szerelem javára-ban sportolókról szól a szívek harca, hívhatták nyugodtan sportoperettnek. Kapóra jöhet az ilyenszerű besorolás, ugyanis a sport szó igézően hat bizonyos társadalmi rétegekre.

Novák Eszter budapesti rendező jó néhány előadását látva Pesten és Marosvásárhelyen egyaránt, a komoly meg a vidám darabokkal való birkózásából ítélve az előbbiekre voksoltam, de az évadok múlásával meggyőződhettem: a komédiák sem fogtak ki rajta. A Chioggiai csetepaté, illetve a Szentivánéji álom megerősítette bennem az azelőtt szerzett benyomásokat, a 3:1-gyel pedig remekelt. Borzasztóan nehéz feladat operettet rendezni, színpadra vinni a sanyarú romániai körülmények között, ám csapatával bebizonyította: operetthez nincs mindig szükség sziporkázó díszletekre, színpompás jelmezekre, pedig a műfaj hagyományos felfogása megkövetelné. Kérdezhetnők: szegényes produkciót hozott létre a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban? A válasz felemás.

Az adott körülményeket átlátva, rendezőnek és társulatnak nem volt más tennivalója, mint hogy színészileg pótolja a külsőségeket, s egyben kárpótolja a nézőket olyan kiváló alakításokkal, amelyek látványos emelkedést jelentenek a vásárhelyi trupp többévi produkcióinak színvonalskáláján. A sztorit ismertetni aligha érdemes; annál inkább a társulat fiatal színészeinek alakításáról szólni. Hozzájuk csatlakozott a Köteles utcai színművészeti egyetem teljes harmadéve, a végzősöket sem hagyták ki, vendégművész is fellépett, de páran a társulatból is játszanak olyanok, akik korban kissé előbbre járnak. Bíró Józsefet még nem láttam ilyen egyértelműen komédiázni, Lord Cheswick szerepében felszabadultan poentíroz, nem kis sikerrel. László Zsuzsa a nevelőintézet vénkisasszony Töttösi Melindája, helyzetkomédiázása figyelemre méltó. Biluska Annamária női szpíkerként lép színre, visszafogottan követi a szélről mindazt, ami a vízilabdázókkal és a lányokkal történik, majd teljes gőzzel kommentálja a pólómeccset. Somody Hajnal kiváló hangú bárénekes, közkedvelt díva. Fülöp Beáta több szerepkörben ismét felfedeztetett. Bocskor Salló Lóránd ezúttal táncoskomikusként került fel kedvenceink pannójára. Tompa Klára kissé ügyefogyott, rövidlátó Sárikával teszi színesebbé az alakítások palettáját. Ördög Miklós Levente álomszuszék Braun-ja figyelemre méltó. Kiváló csapatmunkát végzett a harmadéves diákcsoport, ebben oroszlánrésze volt Novák Péter koreográfusnak, Csíky Csaba korrepetítornak és a rendezőnek egyaránt. Az "est" meglepetése Márton Gyöngyi és Katona László első főszerepe volt ezen a színpadon. Márton Gingije feje tetejére fordítja a világot, belopja magát a vízilabdázók (s nem csak) szívébe, alakításán persze itt-ott csiszolnia kell még. Katonának ellenállhatatlan a humora – legalábbis ebben a produkcióban.

Végezetül kihirdetném a meccs általam regisztrált végeredményét – 1:0 a színház javára!

Stracula Attila

Pesti poloska (2.)

A fogyasztói klisék általi nyelvrontásban talán az ún. fordításnyelvnek ítélhetjük oda a dicstelen első helyet. A fordításnyelv az amúgy is elnőiesedő világunk eszménye, a "legkisebb ellenállás elve" szerint (mentén) keletkezik: a honosítás, tartalmi megfeleltetés, átültetés helyett a gépnyelvi tükörfordításra szorítkozva hoz létre látszólag magyar, de magyarul már csikorgó alakzatokat. Ezeket a szógyári selejteket, a nyolcvanas évek elejétől fogva, zömmel azok a ma önmagukat és egymást "sztárriporternek" kikiáltott "szakemberek" hozták létre szakmányban, akik hosszú, nehéz éveket töltöttek el az Egyesült Államokban különböző szociológiai-szociográfiai, média és politológiai tanfolyamok lelkes ösztöndíjasaiként. A magyar médiumok általuk való lefedettségének köszönhetően lusta szószörnyetegeik megállíthatatlanul terjednek, mára már eljutva hosszú évszázadok óta érintetlenül, tisztán maradt magyar nyelvterületekre is.

És itt nem a legtöbbször megfoghatatlan jelentésű menedzser fogalom parttalan elharapódzására és nem is az olyan csodabogarakra utalok, mint a világvárossá süllyedő fővárosunk egyik exkluzív utazási irodája kirakatában a napokban olvasott reklám, mely inventív utazásokat hirdet – feltehetőleg banki alkalmazottaknak. A baj ugyanis – mint a lassan feledésbe merülő népi mondás mondja – az adjonistennel kezdődik. Illetve kezdődne, ha lenne még aki így köszön, a háj vagy helló helyett. Az ideiglenesen még dívó "jó napot/jó reggelt/stb. kívánok" köszöntés hangteste gyökeresen megváltozott ugyanis. Az angol "good morning", illetve egyéb napszakokra alkalmazott változatainak hangsúlyozása éppen fordítottja a magyar jó napot kívánok-nak: "good morning!". Rövid (nyegle) változata pedig: "morning!". Nosza, meg is jelent, és szinte kivétel nélkül elhangzik rádióban-tévében az amúgy is éneklő hanghordozású bemondók szájából a jónapot kívánok! Ezek után szinte természetes, hogy az átlagemberek (átlagfogyasztók) egy része alig érthető kívánok-at mormog a mosogatórongy-érintésű, lelógó kézfogás mellé.

Míg az előbbi torzulások javarészt csak a hangzó nyelvben jelentkeznek, lássunk néhány, az írott nyelvben is felbukkanó "fordításnyelvi" alakzatot. Közülük talán legkirívóbb – és leginkább visszatetszést keltő – az angol "at least" egyetlen alakból egysíkúvá fordított legalább: a szinte kizárólag katasztrófajelentésekre korlátozott híradókban rendszeresen "legalább 300 halottat" emlegetnek – a helyénvaló legkevesebb helyett. (Halkan kérdezem: jobb lenne több?) Hasonlóan "műízű" az egyre inkább elharapódzó vezető vállalat, vezető papírok alakzat, mely az angol "leading" jelző szolgai tükörfordításából származik. Élettelenül idegen az élő jelző kiterjesztése egyáltalán nem élő dolgokra, fogalmakra: élő telefonvonalak, élő határozat – a működő, illetve érvényes, hatályban lévő helyett. Ugyancsak érzéketlen fordításnyelvi fordulat a nagyságrendű és az idiotizmussal felérő öt óra magasságában is. Még csikorgóbb és idegenszerűbb a messze jobb ("far better") magyartalan fokozás a sokkal jobb, illetve a messze a legjobb ("far the best") a legeslegjobb helyett. (Szintén halkan kérdezem: közel nem jobb?) Az importált "megszépítő messzeség" ennél tovább is terjeszkedik, ha már kapun belül van. Az egyáltalán-t kiszorító angol "by far" módosító szó köszön vissza például a következő mondatokban: "Az informatikai infrastruktúrát messze nem használják arra, amire való", illetve "messze nem erről van szó". A megközelítőleg, körülbelül, közel, nagyjából módosító szót egyre inkább kiszorítja az angolból fordított, rossz hangzású durván – persze, a tudálékoskodó approximatíve, cirka, uszkve és kvázi mellett. Hasonlóan leszűkítő és félrevezető a "not really"-ből fordított nem igazán a nem nagyon helyett. Ha békésnek nevezett korunkban a mesterségesen, újra meg újra felszított háborús konfliktusok során az egyik hadviselő fél megszáll, elfoglal egy területet, azt ellenőrzi (helyesen: fennhatósága alá vonja), az angolból szűkkeblűen fordított "under control" alapján. És ami a legszomorúbb: a még mindig "etalonnak" számító Kossuth rádió közvetítette egyik vasárnapi istentiszteleten ezt hallottam a prédikációban: az ember élete kontroll alatt van. Ugyancsak szolgai átvétel a parttalanul használt drámai jelző, mely ugyan létezik nyelvünkben, de megrendítő jelentéssel (lásd: drámai fordulat, drámai esemény). Az angol nyelvben létező "dramatic" jelző, illetve a "dramatically" határozó "tükröztetése" és behurcolása következtében e szó már jelentős, nagymértékű, hatalmas jelentésben fordul elő sűrűn (pl. "A színes tévék árzuhanása drámai"). Az angol "I think that" tükörfordításaként az úgy gondolom helyét átvette az én azt gondolom, hogy szinte minden kijelentésbe imamalomként beillesztett kliséje. Szomorú és sivár lelkületet tükröz a "boldog vagyok az autómmal" fordításnyelvi vallomása, mely mögött szintén a fantáziátlan és szolgai tükörfordítás kuncog: az "I am happy with" kliséje kiszorította a tárgyakra alkalmazandó elégedett vagyok szerkezetet.

A fenti kreatúrák közös jellemvonása, hogy könnyedén, jelentéstorzulás nélkül visszafordíthatók a származási nyelvre, ez esetben az angolra. Nem áll azonban ez a többi nyelvre is. Vegyük például a kirívóan magyartalan nehéz dohányos szerkezetet, mellyel feltehetően egy New-Yorkban magyarul már törve beszélő újdondász ajándékozott meg minket a messzi távolból, az angol "heavy smoker" kifejezést gondolkodás nélkül lefordítva, a már létező erős dohányos alakzatot feledve – vagy nem is ismerve. Nos, a szóban forgó hibás alak értelmetlen, vagy más jelentésű szókapcsolatokhoz vezet, ha azt, a nyelvrontó logikáját követve, például németre és franciára "továbbfordítjuk": a "schwerer Raucher" és a "fumeur lourd" egyaránt a dohányzás szenvedélyének rabjául esett személy Orson Welles-i vagy churchilli testsúlyára utal, a napi 30-40 vagy még több cigarettát elszívó szenvedélyes dohányost jelentő "starker Raucher", illetve a "fumeur fort" helyett.

Csiby Károly

Világgá röpítette a sok-sok tévéadó a hírt, miszerint a tokiói állatkert egyetlen óriáspandája mexikói nászra indul. Csakhogy egyes híradók szerint Ling-linget asszonyvásárba, mások szerint legénynézőbe vitték. Eddig úgy tudtam, hogy az emlősöknél a nemi jelleg megállapítása – szemmel láthatólag – nem okoz különösebb gondot. De lehet, hogy elmaradtam, mert a rohanó világ információözöne...

Jó kibúvó a slendriánsághoz: pontos vagy pontatlan, az nem számít, csak "hírértéke" legyen. Így tudtam meg például az egyik megyei napilapból, hogy Faludy György az 1956-os forradalom után az 1896-ban elhunyt Verlaine-nél is közbenjárt az üldözött magyar írók érdekében. (A Vercors írói névnek ezek szerint nincs semmi értelme!) Ugyanebből a forrásból derült ki, hogy nem egy médiasztárrá lett, állítólag kirabolt lottómilliárdos szaladgál a fővárosban, hanem kettő: az időközben "lefülelt" Ogica és Oniga. Sebaj, a hír igaz, csak némi pontosításra szorul – ahogy annak idején a jereváni rádiósok mondták.

Visszatérve a pandanász hírértékére: nem állt volna be a nemi zavar, ha egyszerűen úgy közlik: transzvesztita tokiói panda hasonlót keres Mexikóban. Kalandorok kíméljék!

M. J.

Újgazdag ifjú párocska hétvégi autós kiruccanás után hazatérőben – ahogy a hollywoodi akciófilmekből látta – behajt a ház alagsorában kiépített fűtött garázsba, de nem száll ki és nem állítja le a motort, hanem vetkőzni kezd. Párosodási ösztönből, szerelmi hevülettel, változatosságtól kecsegtetve, kíváncsiságtól hajtva. Hadd lám, milyen a szex az új nyugati csodamasinában?! Ám a kipufogógáz a szűk térből hamar kiszorítja az oxigént, a szénmonoxid gyorsan hat...

Csak reggel találnak rájuk, végső összefonódásban.

A szerelem öl.

T. P.

Dr. Szigetvári Tibor elektronikus levélben méltatja lapunkat, amelyet csak most fedezett fel a világhálón. Egyúttal arról tudósít, hogy a Lakatos Demeter Egyesület a székesfehérvári Megyei Művelődési Központban kiállítást rendezett a moldvai csángókról, melyet az a Jáki Teodóz nyitott meg január 17-én, aki több mint hatvanszor járt "e távoli magyaroknál". Halász Péter, aki ugyanúgy ismert ezen körökben, közel kétórás diavetítéses előadást is tartott, nagy közönségsikerrel. Köszönjük az információt és az odafigyelést, a moldvai magyarok nevében is.

A gyergyószentmiklósi Takács Árpád azt írja, hogy több esetben is kérte: ne színesítsük a keresztrejtvény megfejtéskockáit, mert zavarja a szemet. Ígérjük, megfontolás tárgyává tesszük a kérést, bár eddig senki sem jelezte, hogy zavarná az a kis halványtéglapirosnak szánt szín. Ám azt mi magunk is látjuk, hogy a nyomdában nem mindig a mi elképzelésünk szerint történik a festék adagolása.

Szabó Gizella ugyancsak Gyergyószentmiklósról írt, és azzal döbbentett meg minket, hogy megdöbbenéssel olvasta a 4. számunkban megjelent viccet "a nőkről mint állatfajról". Merthogy egy ilyen minősíthetetlen vicc sérti a nőolvasók érzékenységét és hűségét. őszintén szólva eddig legföljebb csak arra ügyeltünk, hogy a közölt viccek lehetőleg ne legyenek trágárak, azon belül pedig úgy gondoltuk, hogy a műfaj kereteibe minden belefér. Azért vicc, mert nem kell komolyan venni! Egyébként is: van olyan vicc, ami nem "sért"? Gondoljunk csak a rendőr-, anyós-, skót-, Torgyán-viccekre. Humor csak kétféle van: jó vagy rossz. (Az olvasói panaszt "kivizsgáló" főszerkesztőnk sietett kijelenteni: tényleg egy hülye viccről van szó, és megfeddte a rovatot szerkesztő kollégát, aki egyébként maga is nő. Felszólította: válogasson nagyobb önbizalommal...)

Toducz Endre végre félszájjal bevallotta: valóban nem faxpapírt küldött nekünk, de erre csak akkor jött rá, amikor visszaküldtük neki az "adományt", amivel hónapok óta bölcsködött. Most azt állítja: őt magát is átverték. Lehet. Ettől függetlenül undorítónak tartjuk azt a fröcskölődést, áskálódást, vagdalkozást, amit a mikházai elmegyógyintézet főorvosa lapunkkal és annak főszerkesztőjével "elművelt" az utóbbi hetekben, fűnek-fának elküldött sárdobáló faxüzenetekkel keltve diverziót. Elvárjuk: intézkedjen Európai Idő-s barátainál, hogy az ebben a bulvárlapban megjelent rágalmazó idétlenkedései visszavonassanak. És ne zaklasson minket többé. Vonuljon inkább pszichoanalízisbe...

A szerk.

Az új nemzedék kérdéseit taglalja Sütő Ferenc a Művelődés idei első számában, választ keresve a kérdésre, hogy létezik-e egy új áramlat, amit az ifjúság meglovagolhat. Sylvester Lajos Mikes Kelemen rodostói tartózkodásáról szolgál adalékokkal, Nánó Csaba kalotaszegi barangolásait teszi közzé, Buzás Pál részleteket ragad ki a kalotaszegi műkedvelő színjátszás múltjából, Neményi József Nándor pedig a romániai társadalom magasabb osztályba vágyódásának ad hangot. Bélteki Emőke a szatmárnémeti népi hiedelmekről, Koszorús Ödön az erdélyi leventékről és a péterfai ütközetről, Reszler Réka a kantai római katolikus gimnázium történetéről ír. Benedek Fidélre Sas Péter emlékezik, a nagyenyedi szabad líceumi előadásokról Győrfi Dénes, az ének- és zeneoktatás irányelveiről Szabó Zsuzsa értekezik. A kolozsvári közművelődési folyóirat legfrissebb számának illusztrátora Vetró Artúr grafikus, akinek munkásságát Gábor Dénes méltatja.

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület pályázatot hirdet művelődési tevékenységek, valamint már létező sajtótermékek támogatására.

A művelődési tevékenységek támogatására kiírt pályázat bejegyzett jogi személyiséggel rendelkező intézmények, egyesületek, egyházközösségek kulturális tevékenységének a támogatását szolgálja. Pályázni a következő témákban lehet: hagyományőrző rendezvények és képzések (népzene, néptánc); művészeti rendezvények és képzések; népfőiskolai képzés (gazdasági, szociális, társadalomtudományi jellegű képzések nem szakemberek számára); magyar vonatkozású tudományos ismeretterjesztés, tudományos rendezvények és képzések; magyar humán kultúrával kapcsolatos versenyek, vetélkedők; a magyar kultúra jeles évfordulóinak megünneplését célzó rendezvények, ünnepségek, emlékjelhagyások.

A sajtótámogatásra kiírt pályázat már működő magyar kiadványok (művelődési, művészeti, irodalmi, tudományos, ismeretterjesztő, ifjúsági, gyerek-, illetve szórványlapok és folyóiratok) megjelentetését hivatott segíteni. Pályázni kifejezetten előállítási költségre (főleg nyomdaköltségre) lehet. Kérik, hogy a pályázathoz csatolják a kiadvány két legutóbb megjelent számát is. A pályázatok benyújtása csakis az erre a célra kiállított formanyomtatványon, azaz pályázati űrlapon történhet. A formanyomtatványok letölthetők a www.rmdsz.ro honlapról, vagy beszerezhetők az EMKE országos elnökségénél. Cím: Str. Densusianu 6/A. 3400 Kolozsvár. A pályázatokat a következő címre kérik eljuttatni: Societatea Maghiara de Cultura din Transilvania (SMCT), Str. Densusianu 6/A, 3400 Cluj Napoca. Leadási határidő 2001. március 15. (postabélyegző dátuma). Faxon küldött pályázatokat nem fogadnak el. Kedvező döntés esetén a megítélt összegről és az elszámolás módozatairól a pályázót külön értesítik.

A temesvári magyar diákszervezet lapját már nemegyszer megdicsérte az Erdélyi Napló, mert ügyesen, ötletesen szerkesztett, egyszerre szórakoztató és információkban gazdag. S ha még magyarul is lenne írva, akkor tényleg Érted Szól-na. Mert diák ide, diák oda, műszaki ide, műszaki oda, temperamentum ide, temperamentum oda, lapzárta ide, lapzárta oda – annyira hanyagnak azért nem szabad lenni senki fia "újságcsinálónak", hogy ilyesmi megjelenjen nyomtatásban: "Hogy hívják a hűlye gyerekek iskoláját?", "Mindketten kakasszó után halltak meg." A viccrovatból idéztem két részletet. Nekem elment a kedvem a nevetéstől még mielőtt a poénhoz értem volna az olvasásban...

(szemes)

ERDÉLY LEGOLVASOTTABB HETILAPJA AZ ERDÉLYI NAPLÓ.

ERDÉLYI NAPLÓ Szerkesztősége
Kanonok sor 25. Sz.
Nagyvárad

Kiadja az Erdélyi Sajtóház Kft.

Terjesztés: Fehér, Arad, Bihar, Beszterce, Brassó, Krassó-Szörény, Kolozs, Kovászna, Hargita, Hunyad, Maros, Máramaros, Szatmár, Szilágy, Szeben, Temes megyékben és Bukarestben.

Postacím: Of. p. 2., c. p. 13., 3700 Oradea, Romania
Tel.: 00-40-59/41-71-58
Fax: 00-40-59/41-71-26
E-mail: erdelyinaplo@texnet.ro

Bankszámlaszámok:
2511000005514406 (lejben)
2511001005514406 (dollárban)
Banca Transilvania, suc. Oradea, Romania

http://www.hhrf.org/erdelyinaplo/

A 24 oldalas, A3-as formátumú, kétszínnyomásos polgári hetilap keddenként jelenik meg a nagyváradi székhelyű Erdélyi Sajtóház Kft. kiadásában, 6200 példányban.

Díjszabás külföldi reklámozók számára:

Első oldalon 1 cm2 = 1,50 dollár
Utolsó oldalon 1 cm2 = 1 dollár
Belső oldalon 1 cm2 = 0,50 dollár

Az első és az utolsó oldalon reklámozóknak térítésmentesen kísérőszínt ajánlunk fel.

Áraink rugalmasak, megegyezés szerint kedvezményeket nyújtunk! Bővebb információkért kérjük, hívja szerkesztőségünket!

Felhívjuk figyelmét, hogy reklámja, illetve hirdetése csak azt követően jelenik meg, miután számlaszámunkra átutalja a megfelelő összeget.

Tisztelettel,
Boruzs István
felelős kiadó