X. évfolyam, 51. (482.) szám

2000. december 19.

csendes éj

Tavasz a télben

Marosvásárhelyen nem március, hanem éppen december idusán avatták föl Petôfi Sándor szobrát. Tizenegy évvel egy nagyon, de nagyon elkésett polgári forradalom (talán nem is volt az), egy felemásra sikerült rendszerváltozás (sokunk szerint csak módszerváltás), egy részleges, kérdôjeles, felületes (orvosi mûszóval katatóniás) közösségi ébredés után. Petôfi persze mindig aktuális, minden korban és évszakban, váteszi zsenialitása minden kortárs magyar költôt megihlet, vagy legalábbis megrendít. Csak épp azokban nem moccan meg a lelkiismeret soha, akik talpig politikai ornátusban minden lehetséges alkalommal fölsorakoznak képzeletbeli sírjánál, újabb és újabb szobrainál, romló földi másainál – a nemzetre esküdve, de önnön magukra gondolva mindig és mindig, újra és újra...

Zúg március

Én szemfedôlapod lerántom:
kelj föl és járj, Petôfi Sándor!


Zúg Március, záporos fény ver,
suhog a zászlós tûz a vérben.


Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
úgy kelj föl, mint forradalmad!


Szedd össze csontjaid, barátom:
lopnak a bôség kosarából,


a jognak asztalánál lopnak,
népek nevében! S te halott vagy?


Holnap a szellem napvilágát
roppantják ránk a hétszer gyávák.


Talpra, Petôfi! Sírodat rázom:
szólj még egyszer a Szabadságról!

Utassy József

Magunk közt szólva

Jogos önvédelem

Hetekkel a választások után még mindig azon morfondíroznak, kerekasztaloznak, tóksóznak vagy – immár kissé megnyugodva – kvaterkáznak sokan, hogy mitôl lett ily hirtelen és ennyire elege a romániai polgárnak az elmúlt négy év koalíciós, eurointegrációs, tulipános demokráciájából, s miért voksolt oly nagy számban egyrészt a visszarendezôdésre (Iliescuékra), másrészt egy beláthatatlan kifutású politikai kalandra (Vadimékra). Nem kívánok e helyt újabb spekulációkba bonyolódni, a lényeget már többen és többször jól megfogalmazták, jómagam is néhányszor: a 2000. évi választásokat akár büntetôexpedíciónak is nevezhetnénk. Pontosabban annak szánták a polgárok, azt hívén: nem maradhat büntetlenül mindaz, ami itt négy év alatt (a többség szerint), vagy épp tizenegy év alatt (a többiek szerint) történt: ölés, rablás, csalás, hazudozás, árulás, kitolás, átverés, kisemmizés stb., stb., stb.

Ha a közismerten korrupt nagyvállalkozó által halálra gázolt kisgyermek vigasztalhatatlan szülôje kerek egy éve hiába várja, hogy legalább látszatforma beinduljon az igazságszolgáltatás gépezete, akkor – lévén ô maga demokrata vagy istenfélô – arra szavaz, aki tarkólövést ígér a gyilkosoknak. Ha az alig néhány éve szenátorként grasszáló vastag nyakú briganti negyedmilliárd dolláros szerény vagyonkájáról úgy vall, mint amiért keményen megdolgozott, akkor az éhezô kisnyugdíjas rögvest a kommunizmusért kiált. Ha a másik végletben a világjáró félanalfabéta politikus vagyonbevallásában csak egy lestrapált elsôgenerációs színes tévé meg egy kültelki garzonlakás szerepel, akkor a nagycsaládos vasgyári tróger hajlamos azt a kezét a satuba fogni, amivel a democsokráciára voksolt. Vagy ha a töltôtollkoptató oktató egyszerre és egymás mellett látja rózsaszín villáját építtetni a hegyen a törvény ôrét és a törvény megkerülôjét, akkor éjt nappá téve szidja azt az átkozott percet, amikor utcára vonult lelövetni magát 1989 decemberében...

Békétlenség ütött tanyát lelkünkben, szorongás uralja szívünket – ki az izgága elmét bódító szerekre, ki az ösztönt lefölözô humorra, ki a kivárás letargiájára esküszik. Más a szerencséjéhez rimánkodik, olyik pedig a polgári öntudatra apellál. Hit, remény, szeretet – intenek lelkünk pásztorai.

Mielôbbi ocsúdást és boldog karácsonyt kívánok magunknak!

Dénes László

Maryland és betlehemi jászol

Egy elrabolt nevû (Dunapentele–Sztálinváros–Dunaújváros) kietlenül füstös-kormos városban, advent vége felé, a Pénzisten jármába boldogan hajló, mindenáron költekezni akarók forgatagában a járdát félig elfoglaló könyvárus-asztalba botlok. A lökdösések ellenére szemem végigfut a bôséges kínálaton: Gyilkosság megrendelésre, A darabolós gyilkos, Kurva a nôvérem – olvasom a nagybetûs címeket, majd, talán a sok vér látványától megszédülve, megkérdezem az amúgy rokonszenvesnek tûnô árust, a párás szemüvegû bácsikát:

– Tessék mondani, lehet ezekbôl vásárolni a szeretet ünnepére?

– Hogyne, van itt még jobb is...

– Na látja, ezért jutott idáig ez az ország – szólok keserûen.

A joviálisnak hitt öregúr arca eltorzul, majd gyûlölettôl fröcsögve ordítja utánam: Menjen a francba a Jézuskájával!

Az ünnep elôtt és közben parttalanul ömlik a rádióból és a televízióból a szenny, "karácsonyi dallamok" gyanánt pedig fôleg az amerikaiasan nyálas-dzsesszesített Csendes éj és a többi "zenék" hallhatók. A hírekben pedig, a már megszokott (megszoktatott) tömeggyilkosságok, bankrablások és sikeres bankügyletek mellett, a bemondó euforikus hangon értesít karácsony elsô napján, hogy végre megfilmesítik a Kámaszútrát... A szenteste reggelén egy orrhangú bemondó értekezik a karácsonyról. Diadalmasan közli, hogy a karácsony szavunk szláv eredetû. Bizonyság rá, hogy számtalan szláv és egy újlatin nyelvben is megtalálható. (A kerecsensólyomról, ôsi turulmadarunkról természetesen szót sem ejt.) Mintegy futólag, fakó hangon megemlíti Krisztus születését, majd hosszú hatásszünetekkel sulykolja, hogy tulajdonképpen a zsidóknál most van Hanuka... Ezenkívül? D. J. Krikszkrauszok ontják minden csatornán a kábítószeres emberformájú lények agresszív üvöltözéseit, a hermafrodita kinézetû (de valójában buzi) kisfiúmegrontó szörnyeteg legújabb sikerlemezét.

A legfájóbb viszont a következô volt, aminek szem- és fültanúja voltam. Szenteste elôtt egy nappal történt az egyik sztálinvárosi kocsmában. Egy huszonéves, feltûnôen kifestett, többméteres körzetben Poison (Méreg) vagy egyéb divatos illatszer fojtó felhôjét árasztó amazon fennhangon újságolja:

– Képzeljétek, loptak nekem egy ekkora (mutatja) klassz fát, egy igazi ezüstfenyôt!

– Mi ez? – kérdezi a mellette álló fiatalember, a kocsmapulton heverô, celofánba burkolt díszes csomagra mutatva.

– A tegnapelôtt volt a fellépésünk a templomi kórussal, ezért kaptuk ma ezt a micsodát – válaszolja rágógumizás közben a hölgyemény. Majd konyakos kóláját férfiasan felhajtva, távozik fülbevalós (fiú)barátaival. Elôtte felmarkolja a ragacsos pultról a "templomi közremûködésért" kapott betlehemi jászolt...

Maryland? Mária országa?

Évezredvégi karácsony, valahol Magyarországon.

Béke porainkra.

Csiby Károly

A világ világossága

Keresztény európai kultúránk újabb fejezete zárul le most. E történelmi pillanat legyen a számvetésé. Milyen volt a két évezred? Sok derût nem hozott, akárhol is kaparjuk meg históriájának fényes lapjait, vér buggyan fel mindenünnen és mocsok. Jobbak lettünk-e vajon a húsz évszázad során, változott-e életünk, finomodott-e durva szemléletünk? A mérhetô tények javunkra szólnak: átlagos élettartamunk jelentôsen nôtt, húsz-harminc esztendôrôl a jóléti államokban akár hetven-nyolcvan esztendôre is. Létbiztonságunk megszilárdult, újabb idôkben viszonylag ritkán öldösnek passzióból, rendszerint megadják az okát és a módját. Életünk minôsége látványosan javult, a földbe vájt putrik – melyekkel három évtizede még gyakorta találkozhatott Kelet-Európa közepén, így hazánkban is a figyelmes vándor – eltûntek, legföljebb a háborús peremvidékeken, továbbá a nagyvárosokban ismerôs az éhség és az otthontalanság. Mi, akik legyûrtük erkölcsi skrupulusainkat, és emelt fôvel masírozunk el a portálok tövében alvók mellett, hétvégén bevásárlóközpontokban shoppingolunk, ahol jutányos áron szert tehetünk mindarra, ami nélkül elképzelhetetlen a boldogság már: miénk lehet a csipsz és a kutyaeledel, az elektromos fogkefe és a növényi zsiradékból készült tejszínhabpótló vagy a mindennapi rágógumi. Örömérzetünk mégis gyönge, folyvást elégedetlenkedünk. Alapkérdéseinkre máig sem sikerült helyes és új választ találnunk. Sôt lassanként mintha elveszítenénk a régebbieket is, pontosabban elpereg belôlük a hitünk, és így kiürülnek, tartalmatlanná válnak egykor oly megnyugtató feleleteink.

Lehetséges, hogy nem voltak igazán jók, de az elôttünk járók dolgát csak akkor illenék megítélnünk, ha eredményeiket is bôségesen megtetéznénk. Ennek hiányában viszont kevesebbel is beérhetjük, elegendô, ha megvizsgáljuk lelkiismeretünket és a velünk zajló, általunk betöltött utolsó, 20. századot: vajon mit hoztunk utódainknak, mivel színesítettük, gazdagítottuk áthagyományozandó örökségünket? Már a század elsô éveiben megfogalmazták, hogy az ezredfordulóig hátralévô idôt a tudománynak és a technikának szenteljük. Záporoztak az ígéretek: amit nemzedékek sora képtelen volt véghezvinni, azt most józan eszünkre és naponta bôvülô ismereteinkre támaszkodva egykettôre megvalósítjuk! Reményeink közül sokat beváltottak szüleink, és magunk is megtettük a tôlünk telhetôt. Utoljára talán a Római Birodalom idején változott akkorát a világ képe, mint ebben a században. Elképesztô civilizációs fejlôdés részesei és tanúi lehettünk, ma már természetes a vízöblítéses illemhely: a WC, otthonaink zöme fürdôszobás, és társadalmi követelménnyé emelkedett a személyi higiénia. Öltözetünk rendezett, lakásunk – ha van – világított, fûtött. Noha egyes helyeken, így hazánkban is drága az újság és a divatos információs eszközök, mint amilyen például az internet, többségünk számára elérhetetlenek, a televízióból és a rádióból napi használati tárgy lett. Mozgékonyabbakká váltunk, rendszeresen utazunk, figyeljük a világ eseményeit, és sután totyorászva próbálunk igazodni legfrissebb módijához. A korábbi szûkösséggel szemben immár az árak és szolgáltatások bôségétôl szenvedünk, hiszen pillanatonként tudtunkra adják, hogy annyit érünk csupán, amennyi fizetôképes keresletet támasztunk. Rendszeridegen csodabogár a puritán, kényszerû takarékoskodásunk pedig szégyenleni való gyöngeség. Elvárnák tôlünk, hogy idônket zajosan és mutatósan élvezzük. Prolongálták a gondtalanság éveit, miközben fô elfoglaltságunk az aggodalom maradt.

A káosz, az önkény, a nyers erôszak uralma alatt szenvedôk magától értetôdô napi tapasztalata a kiszolgáltatottság, amin valamelyest enyhíthet a remény, hogy alávetettségük személyekhez kötött, és más is jöhet még. Egy demokratikusan szervezett társadalomban élve viszont érzékenyebbek vagyunk a fölöttünk álló természeti és gazdasági erôk szeszélyeire, s a helyzetünk is kilátástalanabbnak tûnik. Immár nem tüdôvésztôl vagy az orgyilkos tôrétôl rettegünk, hanem a szükséges, mivel elkerülhetetlen halálokok valamelyikétôl, illetve a fejünkre idézett bajoktól, a közlekedési balesetektôl, az AIDS-tôl és társaitól. Mintha vékony jégen korcsolyáznánk, bármelyik minutumban beszakadhat alattunk, s a könnyed piruettek végén elnyel a mélység. Az ész vezényletével elért gyakorlati elônyeink sorban ellenünk fordultak. Amennyire rettegünk a vesztéstôl, annyira áhítozunk a kockázatra, és biztonságos köznapjainkat hamar elunjuk. Kaland, izgalom fûszerezze életünket! A pragmatizmus elterjedésével mindinkább hiányoznak az ideológiák, s a 20. század megszülte torz ikreit, a faj boldogításának eszméjét és az osztályuralomét. Mások hulláin emeltek volna fel minket, s példátlan pusztítást vitt végbe. Két világháború és dupla terrorhullám söpört végig kontinensünkön e században, kadáverhegyeket hagyva maga mögött. Egyetlen történelmi korszak sem volt még ennyire tébolyultan, ôrjöngve gyilkoló, mint a hivalkodóan okos, tárgyszerû szemléletével kérkedô miénk. Mást nem tehetünk felelôssé miatta. Királyok csillapíthatatlan bírvágya, tömeges éhínség, vallási túlbuzgóság aligha vádolható tetteiért. Mi követtük el azokat, legszebb hiteinket mi fordítottuk visszájukra, hogy e sok szörnyûség most, utólag kétségbe vonja már létezésünk jogosságát is, s elbizonytalanít a döntéseinket megalapozó eszmények és persze saját szándékaink, valamint cselekedeteink felôl.

Miközben az információs technika fejlôdése azzal vigasztal, hogy a formális jogon túl valóságos beleszólási esélyt kaphatunk életünk alakításába, tapasztalataink az ellenkezôjét sugallják: mind kevesebb a közünk ahhoz, ami velünk történik. Mintha önjáróvá vált volna a történelem, és gyorsuló ütemben szakadnának le rólunk érzéseink, vágyaink, sôt gondolataink is! Fogalmunk sincs, mire számíthatunk, és azt sem igen tudjuk, hogy mit szeretnénk. Menekülünk a felelôsség elôl, és ahogyan múltunkat, nem vállaljuk az elkövetkezôket sem. Nyoma sincs már az elôzô századvég ünnepélyes várakozásának. Képzeletünk nem szárnyal fennen, fejünket nem ütjük be minduntalan unokáink égi világába. Zsibbadtan ülünk a televízió képernyôje elôtt, és bizakodásra képtelenül a jelen álmaiba feledkezünk. Ennyire kilátástalanul, vakon még egyetlen századvégen sem szorongtak talán, mint a mostanin. Tudósaink könyvében, mûvészeink alkotásaiban hiába keressük az eljövendô képét. Cifra jóslatokhoz még az önjelölt szakemberek, a futurológusok sem veszik a bátorságot.

Noha városaink messze fénylenek, a benne lakozók lelke sötét. Útjaink kivilágítottak, a látásunk mégis homályos. Éjszakánként lelkünk mérhetetlen mélyeitôl borzongva emlékezetünket firtatjuk, hátha kínál még valamilyen kapaszkodót. A Sol in victus, a legyôzhetetlen Napisten felé tekintgetünk, a napéjegyenlôséget keressük, amit a világ teremtésének kezdôpontjaként jelölt meg a hajdani közmegegyezés. Julius Africanus 221-ben nevezte meg ezt Jézus születése napjául, s a Dániel könyvéhez készített szentírás-magyarázatában hasonló megállapításra jutott Hippolytus is. Csalódottak, szomorúak és boldogtalanok vagyunk mi, örömhírre szomjazók, s nemigen tudunk hinni talán már semmiben és senkiben sem. Az ünnep melege azonban jólesôen átfûti dermedt szívünket, és a fény – a fény is elkápráztat. Addig bámuljuk sóváran, ameddig egy szikrája szemünkbe fut. A corneát ért hirtelen erôs sugárzás hatására azután a saccus lacrimalis átmeneti izgalmi állapotba kerül, és fellép az epiphora jelensége. Elôbukkan egy könnycsepp.

Sneé Péter

erdélyi magyarság

Hét nap legjei

A leendô kormányfô, Adrian Nastase a legkecsegtetôbb ígéreteket tette, hogy megerôsítse a Szociális Demokrácia Romániai Pártjának nem várt népszerûségét a közvélemény elôtt: a választásokon gyôztes párt második embere szerint jövôre csökkentik majd a személyi jövedelemadót és a profitadót, valamint leépítik a költségvetésen élôsködô közintézmények személyzetét. A kijelölt miniszterelnök mindezekre akkor tért ki, amikor felsorolta az új kormány legsürgôsebb feladatait. Ezek közé tartozik a szabálytalan privatizációs szerzôdések felbontása, új munkahelyek teremtése és a feketegazdaság felszámolása.

Egyébként ez utóbbi lenne a legégetôbb feladat, tekintettel arra, hogy a legnagyobb kár épp idén érte a román gazdaságot. A Pénzügyôrség az eltelt tizenegy hónap során százötven ellenôrzést végzett országszerte különbözô kereskedelmi egységeknél, s rábukkant, hogy adócsalással és csempészéssel 3165 milliárd lej bevételtôl esett el az állam. A fináncok a fantomcégekkel szemben a legtehetetlenebbek, ezek csak novemberben 296 milliárd lejjel rövidítették meg az államot.

Mellesleg a legújabb belpolitikai vihart is Nastase kavarta azzal, hogy fontos privatizációs dossziék megsemmisítésével vádolta meg a leköszönô kabinetet. Szerinte a kormány alkalmazottai egyszerûen elégetik az iratcsomót, hogy ezzel nehezítsék a hatalomátvételt.

Az új esztendô legelsô áremelésével a Romtelecom rukkol elô: a távközlési vállalat január 1-jétôl 11,72 százalékkal emeli a bérleti díjakat, 2001-tôl tehát 85 ezer, 113 ezer és 139 ezer lej lesz a fôvonal egyhavi elôfizetése (az ingyenes impulzusok számától függôen), míg az ikervonalért 59 ezer, 88 ezer, illetve 113 ezer lejt kell majd fizetni. A többségében (állítólag) görög tulajdonban lévô vállalat egyébként tartja magát a szerzôdéshez, miszerint negyedévenként drágíthatja díjszabásait, hiszen idén "csak" kétszer – áprilisban és júliusban – emelte az árakat…

A munkanélküliségre, az alacsony életszínvonalra ráunt legtalálékonyabb jászvásáriak struccfarmokat akarnak létesíteni. Az eszes atyafiak szûcsvásári és besztercei "kollégáik" sikerein felbuzdulva szeretnék tenyészteni a tolláért, tojásáért, húsáért és bôréért egyaránt keresett futómadarakat. Az agrárszakemberek szerint egy strucctyúk évi 700 millió lej hasznot hozhat tulajdonosának, míg egy disznón legfeljebb hárommilliót kereshet a gazda. Éppen ezért a hivatal munkatársai szerint "két-három év múlva a strucc a román nép disznajává válik".

Az utóbbi napokban az idôjárás volt a legtréfásabb Romániában: a december derekán szokatlanul tavaszias klíma miatt néhány moldvai megyében rügyet bontottak a fák és csírázásnak indult az ôszi vetés, míg Csíkszeredában a múlt hét közepén ismét elôkerültek a tûsarkú cipôk és a miniszoknyák.

Pataky Lehel Zsolt

Marosvásárhely

Petôfi-szobrot avattak

Szombaton délben a szûnni nem akaró havas esô ellenére sokan kimentek Petôfi Sándor egész alakos bronzszobrának avatóünnepségére. Az Arany János és a volt Kossuth Lajos utcák találkozásánál lévô téren Nagy Dénes mezôcsávási fúvószenekara Petôfi-dalokkal fogadta az ünnepségre érkezô egyházi vezetôket, RMDSZ-politikusokat, városvezetôket, a magyar diplomáciai testület képviselôit, valamint a nagyszámú érdeklôdôt.

Fodor Imre alpolgármester felidézte a szoborállítás történetét. A közel két esztendeje megálmodott Petôfi Sándor-szobor elkészítésére – miután megnyerte a pályázatot – Hunyadi László kapott megbízást. A 2,3 méter magas bronzszobor kivitelezési munkálatait Balogh József öntômester végezte. Az alpolgármester emlékeztette a jelenlévôket, hogy akadtak olyan, magukat hazafiasnak mondó szervezetek, amelyek a jóváhagyó tanácsi döntés után is megpróbálták megakadályozni a szoborállítást.

Dorin Florea polgármester és Fodor Imre leplezték le a szobrot, ezt követôen a román és a magyar történelmi egyházak lelkészei, papjai megáldották azt. Dorin Florea rövid beszédében többek között ezt mondta: "A szobor felállítása bizonyítéka annak, hogy egységesen lehet elérni szép dolgokat Marosvásárhelyen (…). Meggyôzôdhetnek eszerint, hogy kétnyelvû táblákat helyezhetünk el, magyar szellemi nagyságokat ábrázoló szobrokat emelhetünk, egyszóval tenni lehet azt, amit nemrég még elképzelhetetlennek véltünk."

Ezt követôen Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnökének méltató szavai hangzottak el. Beszédet mondott még Alexandru Cistelecan, a helyi Vatra címû irodalmi folyóirat szerkesztôje, valamint Dávid Gyula, az EMKE tiszteletbeli elnöke is. Végül Bartis Ildikó és Kozsik József Petôfi-verseket szavaltak, Kovács András Ferenc pedig felolvasta Szózat egy szoborhoz címû versét.

Az ünnepségre összegyûlt tömegben nemegyszer hangzott el ama, a megyei RMDSZ, valamint a városi önkormányzat RMDSZ-frakciója elôtt sem ismeretlen kérdés, hogy miért nem a fôtéren helyezték el a Petôfi-szobrot? Erre egyértelmû választ mindeddig senkitôl sem kaptak Vásárhely polgárai.

Sz. L.

A kisgazdamozgalom felélesztését tûzték ki célul

December 16-ára kongresszusra hívták a Romániai Magyar Kisgazda Mozgalom tagjait. A nyomban a rendszerváltozás után megalakult, az 1996-ban meghozott párttörvény hatályba lépéséig önálló pártként létezô, de valójában inkább amolyan gazdakörként mûködtetett szervezetet az RMDSZ gyakorlatilag magába olvasztotta, jelenleg a szövetség egyik platformjaként tartják számon. A Maros, Hargita és Fehér megyékbôl érkezett félszáznyi küldött elôtt megtartott beszámolójában Lukácsy Szilamér fôtitkár el is mondta, hogy a kisgazdamozgalom az utóbbi négy esztendô során igen sokat vesztett egykori, a kezdeti idôkre jellemzô lendületébôl. Úgy vélte, válaszúthoz értek, dönteniük kell: politikai vagy civil társadalmi szervezetként óhajtanak-e a jövôben mûködni.

A hozzászólások során megfogalmazódott olyan vélemény is, miszerint a falusi népnek elege van a politikából, inkább az egyre súlyosbodó szociális gondok foglalkoztatják. Kerekes Károly parlamenti képviselô azt hangsúlyozta, hogy az RMDSZ platformjaként mûködô RMKgM-nek elsôrendû feladata a vidéken, falvakban élôk – s ott él az erdélyi magyarság több mint fele – politikai képviseletének ellátása. Ehhez felkészült, tárgyalóképes vezetôkre van szükségük. Mint mondta, bár képviselôik ott vannak az RMDSZ különbözô döntéshozó testületeiben, mindeddig nem voltak képesek a programjukban szereplô politikai célkitûzéseik határozott megfogalmazására. Végül azt ajánlotta a megválasztandó vezetôknek, hogy a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom példáját követve igyekezzenek a törvényhozás minél több RMDSZ-es tagját megnyerni az általuk felvállalt célkitûzések támogatásához.

Az új alapszabályzat és program megvitatását és elfogadását követôen a tisztújításra is sor került. Az RMKgM tiszteletbeli elnökévé az eddigi fôtitkárt, az erdôcsinádi református lelkészt, Lukácsy Szilamért, elnökévé Szász Györgyöt választották, akit egy héttagú elnökség segít majd munkájában. A vezetôség elsôrendû feladataként a kisgazdamozgalom felélesztését, újjászervezését jelölték meg.

(szentgyörgyi)

Református belügyek

A Várad melletti Fugyivásárhelyen december 13-án tanácskozó Református Megújulási Közösség egy kilenc pontból álló programtervezetet vitatott meg és egészített ki a megjelent egyházi és világi tisztségviselôk, református egyháztagok hozzászólásai nyomán. Az Egyházunk megújulásának programtervezete nevû, hitvallásszerûen megfogalmazott dokumentum egyszerre sorjázza azokat az elvi és gyakorlati problémákat, amelyeket a megfogalmazók tapasztalni és fennállni vélnek a Királyhágómelléki Református Egyházkerületen belül, és amelyeket mielôbb kezelni kell, mert különben az állandósuló konfliktus beláthatatlan következményekkel járhat. A megújulást kezdeményezôk és azt sürgetônek, ám folyamatosnak vallók a bajok forrását az egyházkerületen belül eluralkodott szeretetlenségben és intoleranciában, illetve a voluntarista, jogsértô egyházvezetési stílusban látják. De a tanácskozás végén egy hosszú sérelmi listát is összeállítottak, amely a konkrét személyi, adminisztratív, ügyviteli stb. gondokat tartalmazza, s amelyeknek az azonnali megtárgyalását és megoldását követelik az egyházkerület igazgatótanácsától. A Református Megújulási Közösség – amely egy öttagú, három lelkészi és két világi személybôl álló ügyvivô testületet is választott magának – mind a kidolgozott programot, mind a Fugyivásárhelyen megfogalmazott petíciót eljuttatta a Igazgatótanácsnak, amely mára, december 19-ére tervezett ülésén valószínûleg tárgyalni fog róluk. Tegnap Szilágyi László szolgálatból fegyelmi úton fölfüggesztett misztótfalusi lelkipásztor – gyülekezetének támogatását élvezve – ülôsztrájkba kezdett a püspökség elôtt, ügyének letárgyalását és helyzetének rendezését követelve.

A Kolozsváron december 12-én tartott egyházkerületi közgyûlés tisztújítást hajtott végre az Erdélyi Református Egyházkerületben. Csiha Kálmán utódja a kolozsvár-felsôvárosi parókus lelkész, Pap Géza (képünkön) lett, aki úgymond saját kis csapattal szállt versenybe az egyházkerületi vezetésért. A másik jelölt, Molnár János teológiaprofesszor csupán néhány szavazattal kapott kevesebbet Pap Gézánál. A továbbiakban a következô személyek nyertek tisztségeket: fôgondnokok Tonk Sándor (ügyvezetô), Nagy Ákos és Tonk István; lelkészi fôjegyzô Kató Béla; világi fôjegyzô Eôry Lázár László; lelkészi aljegyzô Antal Zoltán; világi aljegyzô Nagy Attila; missziói elôadó (generális direktor) Ötvös József; katekétikai elôadó Kelemen Attila; ifjúsági elôadó ifj. Pásztori Kupán István. Igazgatótanácsosok: lelkésziek – Bárócz Huba, Kántor Attila, Antal Zoltán, Szôke Zoltán, Nagy Károly, Szász Zoltán; világiak – Eôry Lázár László, Fazekas Sándor, Nagy Attila, Geréb Péter, Toró Gyula, Makkai János. A fegyelmi bizottság tagjai: lelkésziek – Kántor Csaba, Ferencz László, Ferenczy Miklós, Bibza István; világiak – Takó Margit, Fazekas Sándor, Zoltán Gyöngyvér.

Vasárnap Temesváron szerény, visszafogott keretek között emlékeztek meg a 11 évvel ezelôtti népfölkelésre, amely Tôkés Lászlónak és híveinek zsarnokság elleni összefogásából csúcsosodott ki, elvezetve a Ceausescu-rezsim december 22-ei bukásához. Megemlékezô, ünnepi igehirdetésre került sor a református templomban, az akkori üldözött segédlelkész, aki ma nagyváradi püspök, aktuális politikai üzeneteket is megfogalmazott helyzetértékelô visszatekintésében. A délelôtti programon – amelyben kulturális mûsor, könyvbemutató, emléktábla-koszorúzás is helyet kapott – részt vett Neumann Ernô fôrabbi is. Este kisebbségpolitikusok részvételével volt egy kerekasztal-beszélgetés az Újvárossy Ernô Teremben.

Kriterion-koszorúk az építôknek

Csíkszeredában osztotta ki a koszorúkat a Kriterion Alapítvány idén december 15-én, immár hatodjára. Az elismerést idén Zöld Lajos nyugalmazott újságíró, valamint Gaál András és Márton Árpád festômûvészek kapták a gyergyószárhegyi képzômûvészeti és népmûvészeti alkotótábor létrehozásáért, Erdély egyik legértékesebb képzômûvészeti gyûjteményének megteremtéséért. Domokos Géza alapítványi elnök beszédében rámutatott, a mai körülmények között különösen nehéz az intézményteremtôk helyzete, azoké, akik nem hátrálnak meg, dolgoznak és építenek. Ezúttal három ilyen embert díjaznak.

Laudációjában Szatmári László elmondta: Zöld Lajos egy egész régiónak nyitott távlatot azzal, hogy a két másik díjazottal együtt 1974-ben létrehozta a Barátság Képzômûvészeti Alkotótábort, majd 1978-ban a Szépteremtô Kalákát. Ennek a hiánypótló tábornak köszönhetô az a gyûjtemény is, amely egyre gazdagabb kortárs mûvészeti és népmûvészeti múzeummá vált. Székedi Ferenc azt hangsúlyozta, hogy Gaál András 25 éven keresztül képes volt a mûvésztáborba vonzani a legjobb képzômûvészeket. A Kriterion-koszorú csak szerény jelzése a festômûvész idôkön átnyúló munkájának. Kántor Lajos elküldött laudációjában azt írta: Márton Árpád jelentôsen hozzájárult ahhoz, hogy Szárhegy az erdélyi mûvelôdés fórumává vált, és minden ilyen kezdeményezésnek akkor van holnapja, ha hozzá hasonló emberek vállalják magukra a munkát.

A díjátadást követôen a Petôfi utcai Kriterion Házban megnyitottak egy kiállítást a szárhegyi gyûjtemény grafikai anyagából és a mûvésztelep negyedévszázados történetét bemutató fotómontázsokból.

D. Balázs Ildikó

mi vár ránk?

Hangsúlyok

MÁÉRT 2000

A Magyar Állandó Értekezlet minap véget ért ülésének nemzetpolitikai szempontból legfontosabb kérdése a státustörvény volt. A tanácskozás zárt ajtók mögött zajlott, ami érthetô, ha figyelembe vesszük az anyaországi sajtó nagy részének a nemzetpolitikai kérdések iránti közömbösségét és/vagy ellenszenvét, valamint a poszt-trianoni államok etnokratikus kormányzatainak ellenérdekeltségét mindenféle magyar reintegrációs törekvésben.

A státustörvény vonatkozásában a MÁÉRT konszenzussal fogalmazta meg ajánlásait. Ezek közé tartozik a magyarsághoz való tartozásról szóló igazolvány jogosultjainak meghatározása is. Az igazolvány elnyeréséhez ajánlásra lenne szükség bizonyos szervezettôl – vélhetôen Erdélyben az RMDSZ lesz az illetô szervezet, de az értekezlet javasolta, hogy az egyházak is kapjanak szerepet az ajánlások kiadásában. Az ajánlás elnyeréséhez a magyar nyelv ismerete, a magyar nemzethez való tartozás kinyilvánítása s persze az ajánlás igénylése szükségeltetik. Kimaradt tehát teljesen a származási kritérium, holott ennek egy puha – a 25 százalékos németvérûséget megkövetelô precedenshez hasonló – változata kifejezetten indokolt lenne. Hiszen attól, hogy valaki anyagi érdekbôl megtanul magyarul s kinyilvánítja fesztív módon a magyarsághoz való tartozását, még lehet akár a legmagyarellenesebb alak. (A magyarság irányában nem kis mértékben ellenséges múlt századi román értelmiség tekintélyes része például anyanyelvi szinten beszélt magyarul.) S végsô soron ez a törvény a határon túli magyarságról kellene szóljon. Nem állítom, hogy ne lehetne bizonyos kedvezményeket nyújtani mindazoknak, akiknek felmenôi a történelmi Magyarország állampolgárai voltak (ez mindjárt éles törésvonalat húzna Erdély és a Regát közé, jócskán besegítve a regionalizmus alapszintû népszerûsödésébe), de e kedvezmények nem lehetnek azonosak az anyaország által az anyanemzet tagjainak ítélt státusból járó kedvezményekkel.

A magyar hivatalosságok többször is megfogalmazták: a státustörvény tetszôleges tartalommal felruházható keret. Ez elvben még akkor is kitágítható akár külhoni állampolgársággá is, ha most a hírek szerint nem esett szó errôl az igen fontos nemzetstratégiai célkitûzésrôl. S még akkor is, ha éppen a MÁÉRT idején vonták meg e célkitûzés egyik leghatározottabb képviselôjének és jogi formába öntôjének, a Magyarok Világszövetségének költségvetési támogatását. A külhoni állampolgárság minôsített többséget igénylô szabályozásához két dolog kell (nem számítva a nemzeti erôk felettébb valószínûtlen kétharmados gyôzelmének lehetôségét): politikai konszenzus e kérdésben a jobboldalon és egy bölcs alku a Magyar Szocialista Párttal. Ez utóbbi pedig nem lehetetlen, amit az is igazolni látszik, hogy a jelenlegi ajánlásokat is konszenzussal fogadták el.

Borbély Zsolt Attila

Nagybánya

Tulajdonosi jogtiprás

A Nordmetal szakszervezeti tömörülés – amelynek az Allied Deals–Phoenix színesfém-feldolgozó kombinát Neferal elnevezésû szakszervezete is tagja – a munkaidô növelésének ötletébôl kipattanó konfliktus nyomán kiküldte a vállalathoz jogtanácsosát, aki a helyszínen tájékozódva megállapította, hogy az üzem dolgozóinak jogait a vezetôség többszörösen megsértette, áthágva a kollektív munkaszerzôdés 6. és 22. cikkelyeibe foglalt elôírásokat, illetve megtagadva a szerzôdéssel kapcsolatos egyes fenntartások megtárgyalását.

Gheorghe Tiber jogtanácsos elmondta: jövô hét végén bírósági per indul az Allied Deals–Phoenix vezetôi ellen, akikkel a szakszervezeti tömörülés képviselôje tárgyalást is kezdeményezett, amit a tulajdonosok elutasítottak arra hivatkozva, hogy a jelen körülmények egyelôre még nem alkalmasak az ügy tárgyalásos rendezésére.

(szika)

Lócsiszárok virágvasárnapjai

Szinte egy esztendeje annak, hogy az Erdélyi Napló jelezte: a fajlótenyésztés háza táján törvényt sértettek, s most, hogy az Isarescu-kormány búcsúzik, a kormányfô mellett mûködô ellenôrzô bizottság jelentette: igenis sok jogszabályt áthágtak az RMDSZ-es Antal István János vezénylete alatt lévô önálló ügyvitelû vállalatnál. A szombatfalvi ménesbôl például – ez áll a jelentésben – 32 fajlovat adtak el a bukaresti Reen Impex Kft.-nek 379,56 millió lej értékben (áfa nélkül), mégpedig úgy, hogy nem tartották meg a törvény által elôírt árverést. Antal vezérigazgató csak rábólintott az adásvételre, mert az említett cég képviselôje Ioan Muresan agrárminiszter tanácsadója, Eugen Clinciu volt. Így aztán olcsón megvásárolhatta a fajlovakat. A bonchidai ménesnél tizenegy fajlóval fizették ki az alkalmazottakat, jó olcsóra taksálva a paripákat. (Csak zárójelben jegyeznénk meg: a bizottság jelezte a megfelelô intézményeknek, hogy a jelentése csak kiindulópont egy mindent átfogó ellenôrzéshez. Hallani olyasmit is, hogy a fajlovakat kiadták az alkalmazottaknak, állattenyésztô gazdáknak használatra és etetésre, a tartásukra, takarmányozásukra kapott összegeket pedig egyes potentátok saját állataira költötték. Kétségtelen, hogy egy tüzetes vizsgálat arra is választ ad, hogy ebben mennyi az igazság.) De szabálytalanok voltak a Lengyel- és Magyarhonba eladott, valamint a vágóállatokként értékesített lovak körül is az ügyletek, már a miniszterelnök által kiküldött ellenôrök követelték, hogy haladéktalanul bírságolják meg a felelôsöket. A könyvvitel körül is sok a gubanc. Mintegy 329 millió lejes hiányt hozott ki az ellenôrzés. Meg nagyon sok csúsztatást. A homoródi méntelep például – erre akarta rátenni a kezét Muresan miniszter – az iratokban úgy szerepelt, mint veszteséges vállalat, s most kiderült, hogy az utóbbi három esztendôben már nyereséges volt. Aktíváinak dobra verése után – tehát amikor már az adásvétel megtörtént, s itt a kikiáltási ár alig tíz százalékán keltek el a lovak – készítették el az áruba bocsátási jegyzéket, amelyet a vételárhoz igazítottak…

A jelentésben írtakat hosszasan sorolhatnánk, de a fentiekbôl is kiviláglik, hogy nem volt minden rendben a fajlovak körül. Az ellenôrzô bizottság tagjainak véleménye szerint a felsoroltak csak a jéghegy csúcsa. Kérték Antal István Jánosnak, Enea Trutának és Jenica Stoichitának – ôk a fajlótenyésztô társaság vezetôi – azonnali menesztését és a bonchidai ménes, valamint a homoródi méntelep adásvételi szerzôdéseinek azonnali felfüggesztését. Egyelôre. Aztán majd következhet a törvény megkövetelte többi lépés. Annyi hallatszik még, hogy az ügyletek felett – enyhén szólva – szemet hunyó tárcavezetôt egyelôre nem találják... Beszélik, hogy valahol a határokon túl hivataloskodik, mandátumának lejárta elôtt alig pár nappal.

De itthon vannak és elérhetôk (még) a fajlovak nemzeti vagyonként való kezelésével és tartásával megbízott fôkolomposok, akik nagyon közel állnak ahhoz, hogy kiessenek a nyeregbôl...

R. Gy.

Kisebb és nagyobb rosszak

Jó volna, ha az erdélyi magyarságot többé nem szolgáltatnák ki gondolatainak, érzelmeinek elárulásával. Vagyis ha nem mondanák meg, mire és kire szavaz. Az élet amúgy sem olyan egyszerû, hogy egy szûk körû testület eldönthetné, mi a helyes lépés a soron következô útkeresztezôdésnél. Pláne ha annak a testületnek kétharmados többsége médiumként mereszti a szemét a karmesteri pálcára.

Az Iliescu–Tudor-párharcban sem kellett volna kimondani, hogy kinek a pártjára álljunk. Képzeljük el, mi lenne, ha bekövetkezett volna a nagyobbik rossz. Ha mindaz igaz, amit az állítólagos kisebbik rossz elônyeinek kidomborításakor az RMDSZ vezetôi – Iliescuval versengve – összehordtak az antijelöltrôl, mi azonnal csomagolhatnánk a legszükségesebbeket a stadionokban létrehozandó gettókhoz, a munkatáborokhoz vagy a kitoloncoláshoz. Senki sem mosná le rólunk a bélyeget, hogy a demokratikusan megválasztott elnök nyílt ellenségei vagyunk, mégpedig kollektíven, mint a legfegyelmezettebb szavazóközösség, amely mindig oda üti a pecsétet, ahova mutatják neki. Szegény Tudornak, aki az elnökválasztási elsô menet után azzal próbált mentegetni bennünket, hogy a magyarok közül sokan rá szavaztak, most meg lenne kötve a keze, és mindannyiunkkal el kellene bánnia – ha meg akarná ôrizni világhírhedtségét.

És mindemellett a legkisebb várható haszon nélkül tettek ki bennünket a legnagyobb veszélynek. A szocialista demokraták elnöki háttérrel is megerôsített hatalma törvényszerûen vezet Tudorék népszerûségének további növekedéséhez, ugyanis semmilyen garanciát sem látunk arra, hogy a kommunizmus egykori építôi élcsapatának második vonala újabb próbálkozásra sikeresen megteremti a népszerû kapitalizmust. Ha pedig a gazdasági zuhanás tovább tart, Tudorék az ellenzék fedezékében, a szeplôtlen hercegek szerepében fognak ágálni. Ugye, ôk megmondták, hogy ha a román nép árulói összefognak, és nem engedik ôket a kormányzás vagy legalább az elnöki trón közelébe, akkor nem tudják érvényesíteni nemzetmegmentési elképzeléseiket, és ezért következik be az újabb katasztrófa.

Úgyhogy Iliescuék részérôl fel lehetünk készülve a további ijesztgetésekre. Minden népszerûtlen intézkedést össznépi moratórium követ: maradjunk csendben, mert zúgolódásunkkal felfuttatjuk a szélsôségesek ázsióját, nem lesz részünk Európából stb. És tényleg, ha azt akarjuk, hogy négy év múlva vagy egy elôrehozott választáson a Nagy-Románia Párt ne érjen el abszolút többséget a parlamentben, mindent meg kell tennünk Iliescuék hatalmának tartósításáért. Ôk mindent büntetlenül elkövethetnek, hogy a kapitalizmust csak az egykori kommunisták hasznára építsék, minket speciel pedig programjuknak és kedvenc szavajárásuknak megfelelôen megmultikulturalizálnak, mégis nekik kell szurkolnunk. Természetesen az RMDSZ-vezetôség biztatására – ha következetes marad politikai vonalához.

Nem olyan könnyû tehát eldönteni, hogy mi lett volna jobb. Ha a nácikommunisták elfoglalták volna Cotroceni-t, rövid idôn belül bebizonyosodna, hogy csak a szájuk nagy, de éppen olyan tehetetlenek, mint elôdeik. Adrian Nastase fenyegetôzését, hogy Corneliu Vadim Tudor elnöksége alatt nem vállalják a kormányalakítást, nem kell komolyan venni. Az óriásbébi semmi pénzért el nem engedné a miniszterelnöki szék karfáját. És különben is, miért finnyáskodnak? Tudor az ô kreatúrájuk és védencük, csak egy kissé túlnôtt az eredeti elképzelésen. Tehát mindenképpen be kellett volna állni a kormányzás igájába. Márpedig az ország sorsa a kormányban dôl el. Ha az elnök bojkottálja a parlamentben megszavazott törvények elfogadását, sorra fogalmazódnának a sürgôsségi kormányrendeletek – amint erre az elôzô kormányzatban kialakították a joggyakorlatot. És akinek ez nem tetszik, az számoljon azzal, hogy a honvédelmi és a belügyminiszter a miniszterelnök alárendeltje. Ha kell, még controceni-i szobafogságot is el lehet intézni. Tehát a szocialista demokraták kormányoztak volna a nagy-romániások elnöki asszisztálása mellett, miközben mindkét párt lejáratja magát, és abban reménykedhetnénk, hogy négy év múlva – vagy miért ne, elôrehozott választáson – új politikai réteg emelkedhetne a vörösök és a barnák fölé.

Hogy honnan és mibôl, az külön kérdés. De legalább volna mit továbbgondolni.

*

Ilyen megfontolásokból határoztam el, hogy azért sem fogok arra a jelöltre szavazni, akit kisebbik rossz jelzôvel eszményképemnek kiáltottak ki. Döntésemet megerôsítette, hogy a szavazás napján kollegiális segítségnyújtási kötelességbôl jelen voltam Kolozsvár egyik szavazókörzetében, ahol – na, ki szavazott? A válasz megkönnyítése érdekében megsúgom, hogy a szavazókörzet a Monostor-lakótelepen van. Akik nem ismerik behatóan a várost, azok számára elárulom, hogy azon a lakótelepen él a legtöbb újdonsült városi polgár, köztük Kolozsvár polgármestere, a Nagy-Románia Párt második embere.

Pontosan 9 órakor megjelent a Rendkívül Fontos Személy. És akkor rádöbbentem: pontosan olyan ember, mint a többi hazai politikus. (Nem mint a többi ember. Értsünk szót: különbözô kategóriákról van szó.) Hosszú, sötét kabátja alól ütemesen elôvillant tükörfényesre sikált cipôje, oldalán a felesége lépkedett jellegzetes cirádás szemüvegével, mögöttük jöttek az udvaroncok, elôttük hátrált a PRO TV sugárzó arcú riportere. Senkit sem zavart a tény, hogy a slepp létszáma jóval meghaladta az addig szavazókét. A Roppant Fontos Személy is úgy nyilatkozott a szavazata nyomán megvalósuló jogrendrôl, mintha észre sem venné, hogy a szerény szavazói részvétel kifejezi a nép egyre mélyülô megvetését a politikusok iránt.

Így kell ezt csinálni. Valaki(k)tôl eltanulta.

Tehát végül is mindegy, kire szavazok, és ha nem az útmutatásnak megfelelôen pecsételek, a nagyobbik rossz bekövetkezése esetén az elnöki rendeletben talán enyhítik kollektív bûnösségünket – gondoltam, persze csak magamban, nehogy valaki megtudja, és felelôtlennek kiáltson ki, mert játszom a tûzzel.

Tudorra azért mégse szavaztam. Az embernek nincs vasból a gyomra. De a másikra sem. Szintén gyomorprobléma miatt.

*

A szalonképes elnökválasztás után felvetôdik egy újabb dilemma. Amikor Iliescuék megkezdik – illetve folytatják – multikulturalizálásunkat, és ezért panaszkodni próbálunk Nyugaton, vajon nem fogják azt mondani, hogy mi is besegítettünk az elnök megválasztásába?

Ezért külön érdemrendet kellene intézményesíteni Hargita, Kovászna és Szatmár megye magyarjai számára, akik ezúttal nem törték magukat. Bizonyították, hogy nem kell a választók helyett gondolkozni.

Nits Árpád

találékonyság

Brit óriásüvegház

Út az Édenbe

Befejezéséhez közeledik a világ legnagyobb botanikus kertjének építése Nagy-Britanniában. A különlegesen kialakított létesítmény ultramodern üvegházaiban több mint tízezerféle növényben gyönyörködhetnek a látogatók.

Ez a növényház lesz a modern világ egyik csodája – lelkendezik mostanában a brit sajtó. A nyugat-angliai Cornwall térségben, St. Blazeyben, St. Austell település mellett, egy elhagyott agyagbánya helyén épülô növényház még nincs teljesen kész. A hatalmas üvegházakba éppen ezekben a hetekben telepítik be a trópusi fajtákat, miközben a lelkes kertbarát britek már csapatostul tódulnak, hogy megbámulják az építkezést s a 24 hektáros flóragyûjtemény már májusban megnyitott részét.

Ha minden a tervek szerint alakul, az Édenkert névre keresztelt botanikai csodapark felépítésével jövô húsvétra készülnek el. Az Éden-program a maga nemében a legnagyobb a világon, a modern építmény gigantikus méreteivel alighanem bekerül majd a Guinness-rekordok közé is. A 80 millió fontos (1 font = 37.500 lej) beruházás építészeti különlegessége az a három óriási rovarszemre emlékeztetô üvegház, amely a Föld forró égövi vidékeirôl származó óriásfáknak és növényeknek ad majd otthont. A közel egy kilométer hosszú és 45 méter magas, kupolaszerû üvegházak méreteit érzékelteti, hogy azok tíz méterrel magasabbak, mint a londoni Trafalgar téren álló Nelson-emlékmû, s elférne bennük a Tower is. Az egyenként 207 ezer négyzetméter alapterületû üvegházak alkotta együttes építéséhez 2700 tonna acélt használtak fel, a hatszögletû keretekbôl kialakított felületet áttetszô, fóliaszerû anyaggal borították be, mivel a hagyományos üveg túlságosan súlyos és rugalmatlan lett volna.

Az Édenkert legnagyobb látványossága persze az odatelepített mintegy 12 ezer fa- és növényféleség lesz, legfôképpen a ködös Albionban nem honos egzotikus fajták. Az üvegházakba október elején kezdték beültetni az Amazonas, Nyugat-Afrika és Ázsia vidékein honos fákat. Legtöbbjüket elônevelten, az Édenkerttôl néhány kilométerre fekvô faiskolából szállították, másokat pedig egyetemekrôl telepítették vagy Hollandiából importálták. Az üvegházakban többféle, mediterrán, trópusi és sivatagi övbe tartozó növénykultúrát alakítanak ki, az egyikben például kaliforniai fajtákat vehetnek szemügyre a látogatók. A 30 méteres vízesés mellett – tudósít a The Guardian napilap – mahagóni, tik- és balsafák meredeznek, néhány közülük 52 méter magasra is megnôhet. Jelenleg az Édenkert legmagasabbja egy 15 méter magas kapokfa, a legkülönlegesebb fajták egyike viszont a Malajziából származó Cananga Odorata, amely arról híres, hogy ebbôl nyerik a klasszikus Chanel, No.5 kölni meghatározó illatanyagát. Mindemellett az Édenkert szabadtéri része is bôven kínál majd látnivalót. Az óriásüvegházak között vagy 15 kilométeren át kígyózó ösvények mentén Chilébôl, Ausztráliából importált, valamint helyben honos növényekben lehet majd gyönyörködni.

A botanikai ritkasággyûjtemény a millennium tiszteletére Nagy-Britanniában épített, illetve még épülôfélben lévô létesítmények egyike. A londoni kormány 37 millió fonttal támogatta a kertépítést. Egy felnôtt belépô most 3 font, de ha a park teljesen elkészül, akkor a felnôtteket már 9,50-ért, a gyerekeket 4 fontért engedik be, a családi belépôért pedig 22 fontot kérnek. Már a félkész parkot is közel félmillióan keresték fel, s az érdekeltek évente 750 ezer látogatóra számítanak.

A cornwalli Éden egyik megálmodója és jelenlegi irányítója, Tim Smit Hollandiában született, Durhamban tanult archeológiát, majd zenei producerként próbált szerencsét, jobbára sikertelenül. A kivitelezéshez nemcsak az állami millenniumbizottság támogatását sikerült megnyernie, hanem egy Jonathan Ball nevû építészét is, aki még 1994-ben papírra vetette az édeni álmot. Utóbb az építész összeveszett üzlettársával, olyannyira, hogy ez év júniusában kitették a szûrét az Éden igazgatótanácsából. Ball november közepén perre vitte a dolgot: szellemi tulajdonjog címén 5,5 millió fontot követel a növénypark mögött álló társaságtól.

De nem csak ez a jogvita vet árnyékot a csodakertre. Többen amiatt aggódnak, hogy a nagyszabású környezetszépítô és -jobbító programként beharangozott építkezés éppen ellenkezôjére fordul: a megugrott jármûforgalom, az amúgy is zsúfolt utakon kialakuló óriási dugók tovább szennyezik a környék levegôjét. A helybéliek többsége azonban leinti az aggodalmaskodókat. Mint mondják, a térségnek égetô szüksége van újabb munkaalkalmakra, gazdasági növekedésre, ezért remélik, ez az út számukra is elvezet az édenkertbe.

(HVG)

Duna TV

Ismét fölröppentették a megszûnés hírét

Budai László, a Hungária Televízió Közalapítvány elnökségének tagja azzal a kéréssel fordult Tempfli József nagyváradi római katolikus megyés püspökhöz, hogy bizonyos híresztelések megcáfolásában legyen segítségére, megnyugtatva ezzel mind híveit, mind az erdélyi magyar közvéleményt. A püspök a felkérésnek eleget téve közölte: "A Magyar Országgyûlés felügyelete alatt mûködô és a Duna Televízió tulajdonosi jogait gyakorló testület, a Hungária Televízió Közalapítvány Elnökségének és Kuratóriumának képviselete 2000. december 8–11. között egy nagyobb erdélyi körutat tett annak érdekében, hogy találkozzon-ismerkedjen a nézôkkel, az erdélyi magyar értelmiséggel, az érdekvédelmi szervezetek képviselôivel, az egyházak vezetôivel. Útjuk célja a Duna Televízió mûsorpolitikájának, alkalmas sugárzási idôk beosztásának, összegezve a mûsorszórás tökéletesítésének s ezáltal a nézettségi százalék növelésének szándéka volt. Hazatérve értetlenül álltak szemben a magyarországi média egy részének hamis hírverésével, hogy a Duna Televízió adása megszûnik, vagy összevonják az állami közszolgálati televízióval. December 13-án este Budai László azzal keresett meg, hogy a Bihari Naplót, az Erdélyi Naplót és a Romániai Magyar Szót kérjem fel annak közlésére, hogy a közalapítvány elnöksége e valótlan hírverést határozottan cáfolja."

Nemzetféltô hang

Csurka Istvánt, a Magyar Igazság és Élet Pártjának elnökét a romániai választásokkal kapcsolatos álláspontjáról kérdeztük:

– Az eredmények nem leptek meg, de nagyon veszélyesnek és súlyos fordulatot hozóknak tartom. Románia most félreérthetetlenül a Kelethez csatlakozott. Ezzel a magyar sors ege is besötétült. Ezzel a magyarellenes új hatalommal még egyezkedni sem lehet, csak ellenállni neki. A magyar kormánynak az európai közvéleményhez kell fordulnia a magyarságot érô minden sérelem esetén. Szívósan kell küzdeni a magyar önállóságért. Más választás már nincs. Az RMDSZ a falig hôkölt, sôt belenyomódott a betonba. Ebbôl elég. Az erdélyi magyarságnak sokkal nehezebb körülmények között kell újjászerveznie magát. Újra elô kell venni a transzszilvanizmus gondolatát.

F. T.

Kamaz-tengely, a csecsen csodafegyver

Csecsenföldön még a kilencvenes évek elején igyekeztek saját fegyvergyártási kapacitást teremteni, Dudajev akkori elnök utasítását végrehajtva. Dudajev szerint ugyanis a független Icskéria Köztársaságnak saját erôre kellett támaszkodnia, annak ellenére, hogy a kivonuló orosz egységek fegyverzetük jó részét hátrahagyták, s az orosz feketepiacon szinte minden beszerezhetô volt. Ennek megfelelôen még az elsô orosz–csecsen háború elôtt megkezdôdött a Borz (Farkas) géppisztolyok sorozatgyártása, de csak néhány száz darab készült belôlük. Más fegyverek sorozatgyártására is voltak tervek, de azok csak elképzelések maradtak.

A csecsen Borz leginkább a második világháborús MP-38-as német géppisztolyra (smajszer) hasonlít, de a gyártás sajátosságai miatt e fegyverbôl nem született két egyforma darab. Talán csak abban hasonlítottak egymásra, hogy nem sok hasznukat lehetett venni: a Makarov pisztoly kilenc milliméteres lôszere túlságosan erôsnek bizonyult az elég rosszul edzett csöveknek, a Borz már néhány tár kilövése után összevissza köpködte a golyókat, s elkerülhetetlenné vált a csôcsere. A fegyverrel elméletileg 50–70 méterre lehetett leadni célzott lövéseket, de a tusa hiánya s a géppisztoly kicsi súlya miatt már a sorozat elején valóságos táncba kezdett a Borz a lövész kezében. Mindezt némileg ellensúlyozta a remek gyorstüzelési mutató: percenként ezer lövést tudott leadni.

A két orosz–csecsen háború és a szükség viszont remek ötleteket szül, a csecsenek egy sor remek fegyvert barkácsoltak, s tették ezt például a kilôtt páncélozott harcjármûvek toronygéppuskáival is. A 14,5 milliméteres kaliberû nehézgéppuska csaknem száz kilogrammot nyom, elektromos irányítású az elsütô szerkezete, s csak a toronymechanizmussal lehet becélozni. Elsô látásra így nem lenne sok értelme leszerelni, s gyalogsági fegyverként használni. A csecsenföldi ezermesterek azonban nem ismertek lehetetlent: a kiszerelt nehézgéppuskához hármas lábazatot barkácsoltak, s a fegyvert sínre tették, hozzákanyarítottak egy biciklikormányt az irányzáshoz, a biciklifékhez pedig két vezetéket kötöttek (akkumulátor beiktatásával mûködtették az elsütô berendezést). Természetesen így csak szabad szemmel céloztak, de különben a nehézgéppuska semmiben sem maradt el a "gyári paraméterektôl" hatékonysága tekintetében.

Az igazi csodafegyvert viszont a Kamaz teherautók kardántengelyébôl fabrikálták Csecsenföldön. A helyi ezermesterek szerint ideális kilövô berendezés, jobb minden lézerfegyvernél és más mûszaki remeknél, s ráadásul univerzálisan bevethetô: lehet aknavetôként, gránátvetôként és hátrasiklás nélküli lövegként, páncéltörô rakéták indításához használni. A Kamaz kardántengely "kalibere" olyan, hogy az orosz lôszerek többségéhez ideális, szinte megrendelésre készült kilövôcsô. Lôszert meg garmadával lehet találni a szövetségi egységek közelében.

Mindössze egy kétszázas szögre van szükség, hogy a Kamaz-tengely aknavetôvé változzon. A szöget beverik a csô egyik végébe – ez az elsütô szerkezet –, a tengelyt beszúrják a földbe, s máris tüzelésre kész az aknavetô. Még kevesebb erôfeszítés kell ahhoz, hogy gránátvetôként, hátrasiklás nélküli lövegként vessék be az autóalkatrészt: a rakétalövedéket beteszik a kardáncsôbe, rákötik az akkumulátort, majd durrbele.

A Kamaz-tengely tûzpontossága még a legmerészebb elképzeléseket is felülmúlja, s hatékonysága talán még az egekig magasztalt Stringer légvédelmi rakétákat is felülmúlja. Az orosz jármûipar e kitûnô termékével ugyanis a dagesztáni harcok idején a csecsen szakadárok három szövetségi helikoptert lôttek le, legalábbis a Moszkovszkij Komszomolec moszkvai napilap által idézett források szerint.

Stuttgarti villanylevél

Bízzunk az emberekben, bízzunk egymásban

Több kisebb-nagyobb helységben láttam, hogy egy-egy ház elôtt nagy utánfutón ki van rakva 100–200 darab óriási tök, máshol pár száz káposzta vagy éppen rengeteg virág. Mindegyik darabon van egy kis cédula az árával, s egy nagyobb felirat az utánfutó oldalán vagy mellette: ha vásárolt, a pénzt legyen szíves a postaládába dobni. És mindenki, aki vásárol, bedobja a megfelelô összeget.

Egy vasárnap egy nem idevalósi ismerôsömmel sétáltam. Épp egy bankfiók mellett mentünk el, amikor megkérdezte, hogy történik itt a pénzfelvétel. Mondtam, hogy egyszerûen: bemegyünk a bankba, ott a számítógép-terminál, belehelyezzük a bankkártyát stb. "Na de ha a bank be van zárva?" – kérdezte. Elôvettem a bankkártyámat, áthúztam az ellenôrzô nyíláson, s a bank ajtaja kinyílt. A barátom komolyan megijedt, hogy belépünk egy bankba, amikor senki nincs ott. Ráadásul sehol egy rendôr... És a bankot nem rabolják ki. (Vagy ha igen, akkor nappal, amikor nyitva van!)

A lakóházakban, ahol több család lakik, rendszerint mindenkinek van egy kis pincerésze, amit be lehet zárni. De ha lemegyünk egy pincébe, nyitott ajtókat is látunk meg kinthagyott, akár értékes dolgokat is – nyomtatót, hûtôszekrényt, sílécet stb. És nem tûnik el semmi.

Egyik nap épp bemenni készültem egy parkba, amikor arra figyeltem fel, hogy az egyik bejárat mellett egy táska van felakasztva. Valaki ottfelejthette. Négy nap múlva megint arra vitt az utam. A táska még mindig ott volt.

A felsorolást még sokáig folytathatnám, mert ezek nem kivételek, nem rendkívüli esetek – itt ez és sok hasonló eset a természetes, a megszokott.

Anton F. Boer

szocio

Függôben egy gyermek sorsa

Egy nyári utazásom alkalmával a vonaton ismertem meg egy kiskapusi magyar fiatalasszonyt. Elmesélte, hogy a férjével együtt nyolc évet dolgozott Budapesten, munkavállalási és letelepedési engedélyük volt. Ott szülte meg a gyerekét is, de a kicsinek nem adták meg a magyar állampolgárságot, nem maradhatott velük. Hazajöttek vele, de a román hatóságok sem voltak hajlandók "befogadni" a gyereket, mondván: nem itt született, így nem kötelesek elismerni román állampolgárnak. A gyerek azóta betöltötte a második életévét, de eddig semmiféle támogatásban, szociális segélyben nem részesült, a család sem kapta azt a semmi kis gyermekpótlékot. A szülôk azt sem tudják, mitévôk legyenek, hová forduljanak, hiszen nem ismerik tüzetesen sem a magyar, sem a román törvényt.

Katila Erzsébet, Júlia édesanyja a Szeben megyei Kiskapuson született 1974-ben. Az elemit magyarul, az általános iskolát és a líceumot román nyelven végezte. Az érettségi után Magyarországon keresett munkát, mert otthon semmire sem volt kilátás. Rengeteg hasonló korú társa tett így, többségük ott is maradt. Erzsike közben férjhez ment, s 1998-ban gyereke született Budapesten. Akkor kezdôdtek a gondok, ugyanis a szülôknek hiába volt munkavállalási engedélyük, a gyereket nem tarthatták magukkal Magyarországon. Haza kellett hozni. Azóta kettészakadt a család: az apa külföldön dolgozik, a gyerek Kiskapuson nevelkedik a nagyszülôknél, az anya pedig kettejük között ingázik. S bár Katiláék már évekkel ezelôtt kérvényezték a magyar állampolgárságot, eddig még semmilyen válasz nem érkezett.

Kiskapuson látogattam meg Erzsikét és a kétéves Júliát. A nagyszülôk szívesen fogadnak, s másnapra Júlia nyelve is megered. Korához képest nagyon jól beszél, de egy percre sem lehet egyedül hagyni. Az édesanyja éppen itthon van: úgy gondolja, hiába van kire hagyni a kicsit – a nagyszülôk mindent megtesznek Júliáért –, egy anyának mégis a gyereke mellett van a helye. De míg a világ ezt sem lehet csinálni, mert idehaza semmilyen munkalehetôség nincs, s valamibôl élni is kellene. Júlia édesapja is hazajön pár napra a családhoz, amikor teheti.

– A magyar fôvárosban egy gombapincében találtam állást – meséli Erzsike. – Négy évet dolgoztam ott, majd férjhez mentem. A férjem különben román, de amióta Magyarországon dolgozik, egészen jól megtanulta a nyelvet. Muszájból vándorolt ô is ki, mert itthon nem tudtunk semmire se menni. Az iskolát ô is itt végezte Kiskapuson, de még férfiként sem kapott munkát. Szóval Budapesten lakik most, egy garzonlakást bérelünk, ami jó drága, de inkább megéri, mintha itthon tengôdnénk.

Júlia közben egyfolytában csacsog. Nem értheti, miért kérdik tôle folyton, hogy hol született, de büszkén válaszol minden alkalommal: Budapesten. Erzsike tovább mesél:

– Amikor két és fél hónapos volt a gyerek, hazahoztam. Nem vállalhattam, hogy minden hónapban vigyem a határhoz, mert ugye le kell pecsételtetni az útlevelet. Pesten az Anyakönyvi Hivatalnál azt mondták, hogy a lányunk – román állampolgárságú szülôk gyermekeként – addig nem kaphat magyar állampolgárságot, amíg be nem tölti a tizennyolcadik évét. Akkor majd ô dönti el, hogy igényli-e azt vagy sem. Magyarán mondva: kell várni tizennyolc évet. Idôközben itthon a helyi tanácsnál leadtuk a Pesten kapott születési bizonyítványt, ott azt mondták, felküldik Bukarestbe. Vissza is jött román nyelvre lefordítva, de mi azt sem tudjuk, hogy most mi a helyzet, mit jelent ez. Már kétéves a kislány, de még gyerekpénzt – vagy mit tudom én, hogy nevezik azt a segélyt – nem kaptunk se innen, se onnan. Még orvoshoz sem tudtam vinni Júliát, hiszen aki nem Romániában született, annak fizetnie kell. Ki van írva a rendelô ajtajára: nappal 200 ezer lejt kérnek egy vizsgálatért, éjszaka pedig a dupláját. Azért küldtük el a papírokat Bukarestbe, hogy adjanak már neki valami állampolgárságot, hogy legyen valaki, mert így se nem román, se nem magyar. Egyszerûen egy senki. Úgy gondoltuk, most már az se baj, ha román lesz, de legyen valaki. Áprilisban a férjem meg én beadtuk a papírokat Magyarországon, hogy igényt tartunk a magyar állampolgárságra. Akkor azt ígérték, pár hónapon belül meglesz. Azóta semmi visszajelzés nem jött. Nekem több okom is van arra, hogy Magyarországon telepedjek le: a két testvérem már régen ott lakik, s édesanyám is Hajdúböszörményben született. Tehát nem véletlenül kérem. De úgy látszik, ez nem hat meg senkit – folyt a panaszáradat.

Mutatja közben a papírokat. A gyermek nevére szabályosan kiállított román nyelvû anyakönyvi kivonat kerül a magyar nyelvû születési bizonylat mellé. Az 1998-ban Budapesten született Katila Erzsébet Juliannát kiskapusi lakhellyel anyakönyvezték a Román Köztársaságban, van személyi száma, a Certificat de nastere nevû hivatalos dokumentum éppen olyan, mint bármelyikünké. Úgy tûnik tehát, a gyermeket román állampolgárként vették nyilvántartásba. Ebbôl következik: minden jog megilleti, a családi gyermekpótlékot beleértve. Ne tudná ezt a hivatal, a kiskapusi önkormányzat, senki illetékes?

November elején Erdélyben járt Ôry Csaba, a magyarországi Miniszterelnöki Hivatal munkaügyi, szociális, egészségvédelmi, vallási és nemzeti kisebbségi ügyekkel foglalkozó államtitkára. Nagyváradon jártában arról kérdeztem, hogy mi a pontos eljárás ebben az esetben, milyen feltételekkel kaphatja meg a magyar állampolgárságot a gyermek, esetleg meggyorsítható-e a folyamat most, amikor küszöbön áll a státustörvény elfogadása? Az államtitkár azzal hárította el az érdemi választ, hogy mivel nem ismeri részleteibe menôen a konkrét ügyet, elôbb tájékozódni fog, utánanéz a dolgoknak. Azóta villanypostán többször is megpróbáltuk megsürgetni a válaszát, de nem érkezett semmi.

Nagyálmos Ildikó

Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt

Három év alumíniumlopásért

D. István nemrég szabadult a börtönbôl. Lopásért, a vasúti forgalom biztonsági berendezéseinek magrongálásáért ítélték el három évre és tíz hónapra 1998 szeptemberében. Jó magaviselete miatt hamarabb szabadult – feltételesen. Szerinte az italozás juttatta börtönbe.

D. István mindössze 34 éves, érettségizett és munkanélküli. Lakása, jövedelme nincs. Van viszont három-négy lyuk a tüdején. Nappal a váradi kocsmákban, éjjel az állomáson, lépcsôházakban, nyáron az Olaszi temetôben húzza meg magát. A kocsmákban jó – mondja –, mert ott meleg van, s mindig akad egy ismerôs, aki fizet is valamit. Vallomása szerint nem mindig volt ô ilyen. Középiskolát végzett, kitanulta a lakatos mesterséget, s dolgozott is. Igaz, nem túl sokáig. A munkakönyvében mindössze hét év szerepel. Két testvérével együtt lakott egy háromszobás lakásban az Aradi úton. Ezt ‘83-ban elcserélték egy kétszobásra. Tízezer lejt kapott akkor pluszban, de azt már rég elköltötte. A kétszobás lakást is el kellett adnia ‘94-ben, mert nem fizette a lakótársulási költséget, eladósodott. A testvérei nem akartak segíteni – állítja. Akkor hétmillió lejt kapott a lakásért. A pénz azóta elment italra. Dolgozott hébe-hóba napszámban tetôszigetelôkkel, de állandó jövedelme nem volt, s ma sincs. ‘96-ban börtönbe került. Állítólag azért, mert lakás híján az állomáson húzta meg magát, ahol a rendôr naponta megbüntette, s ô nem tudott fizetni. ’97 novemberében szabadult amnesztiával. ’98 szeptemberében ismét elítélték, ezúttal lopásért, rongálásért.

– Mit lopott, hogy majdnem négy évet sóztak magára? – kérdezem.

– A mellékvágányra húzott vagonokból szereltük ki az alumínium-alkatrészeket. Hárman voltunk a csapatban. Tíz vagonról loptuk le az alumínium-ablakkeretet, de nem kíméltük a pálya melletti induktorokat sem. Azoknak csak az alumíniumfedele kellett. A fedélért viszont szétvertük az egészet.

– Mik is azok az induktorok?

– Elektromágneses forgalombiztonsági berendezések.

– Ez esetben akár vonatszerencsétlenséghez, utasok százainak halálához is vezethetett volna a lopás.

– Tudom. De akkor ezzel nem gondoltunk. Kellett a pénz.

– S hol, kinek adták el a szajrét?

– Egy magánvállalkozónál, aki fémhulladékokat gyûjtött. Ô továbbadta. A nevét ne kérdezze...

– Mennyit kaptak az alumíniumért?

– Volt olyan nap, hogy 120 ezret is. ’97 októberében, amikor elkaptak, még más értéke volt a pénznek. Ez elég szép összeg volt. Naponta 40–50 kiló fémet is összegyûjtöttünk, s a kereskedô kilónként 2000–2500 lejt adott érte.

– Gondoltak rá, hogy mekkora kárt okoznak ezzel a vasútnak?

– Nem nagyon érdekelt minket. A hivatalos felmérés szerint akkori értékben csak a vagonokban hatmillió lejnyi kárt tettünk. Nem sokat pepecseltünk. Kivertük az ablaküvegeket és kifeszegettük az alumíniumkeretet. Este 8 és 10 között mûködtünk, amikor még jártak a vonatok, így nem hallatszott a zaj, ha betörtük az ablakokat. Most már bánom. Fôleg azt, hogy az elektromágneses érzékelôket is tönkretettük egy alumíniumfedél miatt, mert abból tényleg nagy baj lehetett volna. A börtönben amúgy nem volt rossz. Volt fedél a fejem felett, húst is kaptunk, s volt tisztálkodási lehetôség. Télen jobb ott, mint kint. A szabadságot ennek ellenére nem lehet feledni.

– Miért nem megy el dolgozni valahová?

– Mert baj van a tüdômmel. A börtönben is tüdôvérzésem volt. Andrási doktor azt mondta, hogyha szabadulok, menjek el kezelésre. Nem megyek, mert nincs pénzem. Ki fizeti a kórházi költséget? Az egyik bátyám Izraelben van, a másik itt, Váradon, de a börtönben sem látogatott meg. Igaz, én sem kerestem ôket. Hosszú évek óta nem láttuk egymást.

– Mi lesz, ha jön a tél?

– Majd csak lesz valahogy.

– Mibôl iszik, ha nincs pénze?

– ‘94-ig ember voltam. Utána az ital tönkretett. Sok ismerôsöm van, mindig fizet valaki.

A vasúti rendôrség megyei parancsnoka szerint az év elsô felében már mintegy tizenöt személyt tartóztattak le színesfémlopásért, rongálásért. Van olyan lezárt vasútvonal Körösszeg környékén, ahol még a síneket is felszedték. Legutóbb a réz telefonkábeleket lopták el, mert a rezet fizetik a legjobban. Az orgazdák a legbûnösebbek, akik átveszik a lopott hulladékot anélkül, hogy az eredete felôl érdeklôdnének. A rendôrség már csak a bejelentés után lép, s akkor sincs elég emberük. A nagyállomáson egyetlen rendôrnek kell ellenôriznie az áruraktárt, a javítómûhelyt, a szakközépiskolát és még a jegyirodák környékén tanyázó zsebeseket is. Az Élesd–Király-hágó vonalon két emberük szolgál. Szalontától Arad megye határáig szintén kettô. A legtöbb lopás a Székelyhíd–Margitta vonalon történik, amely a romák terepe. De Mihályfalván is tetten értek nemrég öt személyt rézdrótlopáson. "Megélhetési bûnözésként" könyvelhetnénk el az ilyesmit, de közben ezrek életével játszanak az elkövetôk...

Albert Ferenc

Pályázati felhívás

Az Iskola Alapítvány – együttmûködve az Országos Magyar Diákszövetséggel – a 2000–2001-es tanévre pályázatot hirdet a romániai felsôoktatási intézményekben tanuló hallgatók szociális támogatására. A támogatás célja a legrászorultabb hallgatók anyagi megsegítése. A szociális ösztöndíj elsô félévi összege 1.500.000 lej/hallgató. Az elbírálást az Iskola Alapítvány Ösztöndíjbizottsága végzi. Támogatást nyerhetnek az állami vagy magán felsôoktatási intézményekben tanuló árvák vagy azok, akiknél a családban az egy fôre esô jövedelem nagyon alacsony. Minden pályázónak igazolnia kell, hogy a pályázat leadásakor hallgatói jogviszonyban van valamelyik felsôoktatatási intézmény nappali tagozatán. Nem pályázhatnak azok, akik Apáczai hallgatói ösztöndíjban részesülnek. A pályázati ûrlapok, valamint a szükséges iratok jegyzéke megtalálható a kolozsvári, temesvári, marosvásárhelyi, brassói és nagyváradi diákszervezetek irodáiban. A pályázatok beküldési határideje: 2001. január 20. A pályázatokat a helyi magyar diákszervezetek irodáinál kell leadni. További információk az Iskola Alapítvány titkárságán, illetve a helyi diákszervezeteknél igényelhetôk. Az alapítvány címe: 3400 Kolozsvár, Republicii u. 29. sz. Tel.: 064/19-26-68. Ügyfélfogadás hétfôtôl péntekig 12–14 óra között.

valkó

Maradékaink

Nagyvárad és Kolozsvár között, a Kalota és a Sebes-Körös völgyében, illetve az Almás és a Nádas patak mentén, egy "zsebkendônyi" területen közel negyven település található – a történelmi magyar Kalotaszeg, melyet a Gyalui-havasok, a Vlegyásza- és a Meszes-hegység zár közre. A Felszegnek, vagyis a Bánffyhunyadtól délre, a havasokig terjedô területnek – de talán az egész Kalotaszegnek – a legfestôibb fekvésû települése a Vlegyásza aljában található Magyarvalkó.

A falu nem csak a 13. században épült négy fiatornyos templomával tér el a többi kalotaszegi településtôl. Olyan, akár egy kis sziget, mert míg a környezô falvak elrománosodtak, itt az emberek megôrizték magyarságukat, hagyományaikat, ragaszkodnak szokásaikhoz. A közigazgatásilag Kiskalotához tartozó, közel négyszáz lakosú, Isten háta mögötti falucskát nehezen lehet megközelíteni. De nemcsak a fekvése miatt, hanem mert buszjárat sem közlekedik a szomszédos települések között. A lakosság nagy része földmûvelésbôl és állattenyésztésbôl él meg, mások Bánffyhunyadon, illetve a kiskalotai fûrésztelepen keresik meg a betevôt, s az asszonyok még mai napig is kézimunkával, a messze földön híres kalotaszegi varrottasok készítésével egészítik ki a családi jövedelmet. A faluban van óvoda és elemi iskola, a négy osztály elvégzése után pedig a gyerekek többsége a kilenc kilométerre fekvô kalotaszentkirályi bentlakásos gimnáziumba jár.

A faragott tornácos épületek, a zsindellyel vagy kátránnyal fedett házak a mai napig megtalálhatóak Magyarvalkón, amely észrevétlenül húzódik meg a völgyben, de szemmel láthatóan öregszik.

Nagyálmos Ildikó

szóra bírtak

Nem az istenek, hanem az ember

Az Erdélyi Napló december 5-ei számában Izsák Balázs tartalmas megjegyzéseket fûzött Kövér Gábornak a november 7-ei számban megjelent Bizonytalan béke címû írásához. A kiigazítás fôként a vallási oldalt taglalta mélyrehatóan, és talán ezért nem jutott hely a történelmi és társadalmi vonatkozású botlások helyesbítésének. Ezt szeretném pótolni néhány sorban.

A palesztin–zsidó konfliktus nem évezredes (ahogy Kövér úr írja), hanem évszázados. Ugyanis Kr. u. 70-ben a rómaiak egy zsidó lázadás következtében lerombolták a fôvárost, Jeruzsálemet, felégették az egyetlen templomukat (a többi csak imaház), és nagyon sok zsidót kivégeztek. Palesztina földjén (értem alatta a Földközi-tengertôl a mai Jordániáig terjedô területet) a zsidók sorsa igazán a Bar-Kochba lázadás (Kr. u. 132) leverése után pecsételôdött meg. Ekkor az életben maradt zsidók nagy része elhagyta szülôföldjét. A rómaiak Jeruzsálem helyén saját mintára új várost építettek. A 2. század derekától kezdve Palesztinát nem lehet a zsidók által lakott területnek nevezni, egészen a 20. századig. Ugyanis ekkor kezdtek újra nagyobb tömegben visszatelepedni. Fôleg a második világháború utáni években az európai országok (beleértve a nagyhatalmak országait is) számára nem kívánatos zsidók nagy része itt keresett otthont magának. E folyamat következtében Palesztina (brit fennhatóság alatt) egy részén egy ENSZ-határozat értelmében (hogy védje az idetelepült zsidókat) létrejött a független zsidó állam Izrael néven, Tel Aviv fôvárossal. A megmaradt területeken kellett volna létrehozni az új palesztin államot. Mivel a palesztinok ebbe nem egyeztek bele, nem ismerték el Izrael állam létét (számukra ez az ENSZ-határozat ugyanazt jelentette, mint a magyarok számára a trianoni békeszerzôdés), megkezdôdött a harc a két nép között. Hogy ezt egyesek vallási köntösbe öltöztetik, azt vagy hiányos ismeretbôl, vagy valamilyen ferdítési céllal teszik. A világ is általában olyanoknak tartja az ilyen ügyben érintetteket, amilyeneknek a média állítja be. A médiabirodalmakhoz közelállók a "szépfiúk", akik pedig a másik oldalon állnak, azok a "rosszak". Így lehetnek ugyanazon személyek és csoportok tüntetôk vagy huligánok, felszabadító szabadságharcosok vagy terrorista banditák.

Az igaz, hogy a társadalmi és politikai problémákon túl a vallásnak is van mindig valamilyen pótlólagos szerepe, mert a vallás ad általában erôt, hitet és kitartást. De az igazi okok nem az istenek természetében gyökereznek.

Például az észak-írországi konfliktus írek és angolok (illetve asszimilált írek) között folyik, és ôket jóindulattal sem nevezhetjük muzulmánoknak, zsidóknak vagy netalán ortodoxoknak.

Véleményem szerint az ortodoxokkal való viszonyban a feszültség elsôsorban nem vallási eredetû. Ugyanis vallási szempontból (a hittételeket összehasonlítva) sokkal nagyobb különbség van például a katolikusok és protestánsok között, mint a katolikusok és az ortodoxok között. A feszültségek egyik oka lehet a problémák különbözô megközelítési módja. A közel-keleti népek (beleértve a Balkánt is) az ideológia és a külsôségek terén az utolsó betûhöz is ragaszkodnak (jottányit sem engednek), a tettekben viszont sokkal "lazábbak" (ma így cselekednek, holnap úgy). Talán azért, mert ezen a részen nem honosodtak meg a lovagrendek (vagy fordítva – lehet rajta vitatkozni).

Egy másik, nem elhanyagolható dolog, hogy az ortodox egyházak (fôleg az utóbbi évtizedekben) nagyon összefonódtak a nacionalista állammal, és kölcsönösen tolják egymás szekerét.

Végeredményben véleményem szerint a problémák gyökerei általában nem az istenek vagy a vallások ilyen vagy olyan voltában keresendôk, mert ez rossz következtetésekhez vezet. Az emberek elsôsorban a saját hatalmi pozíciójukat megtartani akaró vagy önnön igazságukat keresô törekvéseik miatt esnek egymás torkának, és válnak sokszor az állatoknál is aljasabbakká és az emberi nem szégyeneivé.

Mosoni József
Nagykároly

Igazságok

Az Erdélyi Napló november 28-ai számában Bôkezûek cím alatt alig flekknyi, T. P. szignóval ellátott bíráló, vádló írás látott napvilágot.

Magam is szalontai lévén, és külszíneiben ismerve az írás által felvetett helyzetet, annak alanyát, és benne élve a kisebbségi sorsban – szinte egyidôsek vagyunk: én és e sors – elgondolkoztam: hogyan is lehetne "tisztába tenni" ezt az RMDSZ-es, polgármesteres ügyet? És hogyan tudta volna elkerülni vagy kikerülni polgármesterünk ezt a rá nézve nem épp hízelgô, de nem is igaztalan fricskát? Ha költôien akarok fogalmazni, akkor azt mondom: soha ne cselekedjünk lelkiismeretünk ellen...

De vajon polgármesterünk lelkiismerete ellenére cselekedett-e, amikor december 1-je megünneplésére 25 milliót segített kikaparni a város amúgy is lapos pénztárcájából? Lelkiismerete szerint cselekedett-e, amikor RMDSZ-es polgármester létére egy olyan dátum ünneplésére társult a város román képviseletével, ami a mi nemzeti tragédiánkhoz vezetett – Trianonhoz. Lelkiismerete szerint cselekedett-e, amikor a nyolcvanéves román uralom száz- és százezer magyar ember sorsát pecsételte meg? És tegyük hozzá, most már százszázalékos bizonyossággal: igaztalanul és embertelenül.

Elgondolkoztató. Az igaz, hogy Tódor Albert nem csak a magyar ajkú sorstársak polgármestere, még akkor sem, ha az RMDSZ jelölte. Az is igaz, hogy sokszor nehéz döntés elé van állítva, mert ha úgy dönt, ezeknek fáj, ha amúgy dönt, azoknak fáj... De épp azért elsô embere a városnak, hogy dönteni tudjon, és jól tudjon dönteni – ezt tudnia kellett, amikor a tisztséget elvállalta, kellett legyen önbizalma, felelôsségtudata... Az, hogy ez esetben jól döntött vagy rosszul, az nézôpont kérdése, nem az igazságé. S aztán, mint fentebb említettem: a lelkiismeretéé... De vajon milyen a Tódor Albert lelkiismerete, hiszen egyszer Tódor A., másszor Todor – így, ékezet nélkül. Nos, ez mennyiben bûn? Semennyiben. Legyen kozmopolita, ha ô úgy érzi. Joga van hozzá. Csakhogy, mint említettem, ôt az RMDSZ jelölte, és ô ezt vállalta is. No, ezért méltatlankodik Szalonta magyar lakossága; ezt a húrt pendítette meg T. P. Oka, joga a méltatlankodásra. Igen, oka van, de vajon joga? Ô vagy ôk választották meg. (Jómagam is korteskedtem mellette 1992-ben, bár személyesen akkor még nem ismertem, de bíztam azon szalontaiakban, akik jelölték.) Tehát utólagosan mondhatják: "balekok voltunk..."

Balekok, sajnos, a történelem során elég sokszor. Mégis: szerintem az az ember is vétkes (vagy nemzet), aki a másik tudatlanságát, bizalmát, jóságát kihasználja; szerencsétlenségét. S e tudat ellenére: hányszor figyelmeztetett bennünket a többségi nemzet, hogy vigyázzunk az önérzetére?! Ugyanezt a figyelmességet ôk velünk szemben nemcsak hogy nem alkalmazzák, hanem tudatosan igyekeznek velünk éreztetni: "itt ám mi parancsolunk, itt mi vagyunk az urak". Erre nagyon jó példa épp december 1. "Hadd fájjon nekik, hiszen akkor, amikor mi, románok voltunk kisebbségben, ôk sem sokat törôdtek a mi önérzetünkkel" – támadnak a Funarok, a Vadimok. Sajnos a román népet lehetett, talán még ma is lehet szédíteni, bár egyre több a kitekintô, józan román politikus – szívesen leírnám a nevüket, de ne személyeskedjek velük, hiszen nagyon sokan tudják már, hogy ez az átpolitizált történelemismertetés sántít. Nem hivatkozom itt dokumentumok sokaságára, ez a történészek dolga, elég, ha annyit mondok: ha az 1918 elôtti magyar hatalom azt az elnyomó, beolvasztó politikát gyakorolta volna a kisebbségekkel szemben, amit azóta az utódállamok, soha nem lett volna Gyulafehérvár és december 1.

Még valamit: senki ne gondolja, hogy a románok iránti gyûlölködés íratja velem ezeket a sorokat. Gábor Ferenc és a Gábor Ferencek soha nem gyûlöltek senkit azért, mert ilyen vagy olyan nációhoz tartozott; én (is) olyan közösségben nôttem fel, ahol öt nemzetiség élt: magyar, román, tót, zsidó, cigány. És soha nem bántottunk, nem ítéltünk el soha senkit azért, mert ehhez vagy ahhoz a csoporthoz tartozott. De nem számíthatott kíméletre az, aki aljasságot követett el, tartozzon bármelyik csoporthoz. A politikával, a politikusokkal volt (van) a legtöbb baj, igen, mert a politikusok hada hasonlít az alvilághoz, ahol nem nézik, minek az árán jutnak nem igaz, nem megérdemelt elônyökhöz, hanem a cselszövés, az erôszak – legyen az bármilyen brutális – árán.

És ha már rászántam magam ennek az eszmefuttatásnak a megírására, hadd mondjak el még valamit, ami éppúgy borzolja az önérzetemet, mint a fentebb írottak: nem mindegy az sem, hogy ki hogyan jutott kisebbségi sorsba: ugyanis ha én önként telepszem le mondjuk Németországban, értelemszerûen vállalnom kell a törvényeit... De ha egy – legyünk nyersek – idegen hatalom szállja meg az én hazámat, így kerülök kisebbségi sorsba, senki nem kívánhatja tôlem, hogy évszázados vagy évezredes nyelvem, kultúrám elhagyjam, még kevésbé, hogy ünneplôbe öltözzek az ô dáridójukon, aminek szenvedô alanya én vagyok. És nem kötelezhet erre, mert ez az embertelenség legalsó foka: lélekgyalázás. Ennél csak a fizikai gyilkosság alávalóbb.

Gábor Ferenc
Nagyszalonta

Mészáros István felvételei az 1989 decemberi "forradalom" napjaiban készültek Marosvásárhelyen, amikor még a zsarnokság elleni testvéri kiállás, az össztársadalmi szolidaritás volt a közhangulat meghatározója, amikor még a fôtéri katolikus templomból mindenféle megkülönböztetés nélkül osztották a Magyarországról érkezett élelmiszersegélyt a türelmesen sorukra váróknak, hogy alig három hónap múlva már a magyar veszély ellen ragadjanak fejszét a megszédített román falusiak...

Amilyen a pedagógus...

Jósa Piroska Emlékezés a tanár úrra címû írását olvasva (48. szám), magam is emlékezem. Schwartz Lajos tanár úr felesége, Schwartz Valéria a hatvanas évek közepén matematikatanárom volt a nagyváradi 4-es számú középiskolában (ma Eminescu Kollégium). Ugyanott tanított a férje is a román tagozaton. Schwartz Valéria rendkívül igényes és szigorú volt velünk szemben, kivételezés, protekció ott ismeretlen volt. Tudásunkat patikamérlegen osztályozta. Az órákat kicsengetésre nem mindig fejeztük be, ilyenkor az osztályunkban gyakran megjelent Schwartz tanár úr. Magas, fehér köpenyes mosolygós alakja ma is elevenen él az emlékezetemben.

1997 nyarán 30 éves érettségi találkozóra gyûltünk össze Váradon. Volt tanáraink közül Schwartz Valéria is jelen volt. Az este-éjszaka jó részét Vali nénivel beszélgetve töltöttem. A tanügyrôl, diákokról, politikáról, az életrôl váltottunk szót. Hogyan zajlik az oktatás a Székelyföldön? – kérdezte tôlem. Jómagam az iránt érdeklôdtem, hogy nyugdíjazásáig milyen tudományos fokozatot ért el a tanügyben – tudva azt, hogy annak idején férjével együtt a város legkiválóbb matematika–fizika tanárai voltak. A politika akkor (is) mérgezte a tanügyet. Ezt igazolta Vali néni válasza is: "Tudományos fokozati vizsgára készültem, illetve készültünk férjemmel együtt. Év végén én megbuktattam egy gyereket, aki épp egy nagy párttitkár csemetéje volt. Se kérésre, se fenyegetésre nem engedtem át, hisz tudása nem ütötte meg a mércét. Az iskola vezetôsége megrovásban részesített, ezzel a fokozati vizsgán való részvételemet is megakadályozva. Férjem visszakérte a maga iratcsomóját, velem szolidarizálva nem jelentkezett vizsgára. Ez volt az ô csendes forradalma a zsarnokság ellen."

Gyakran hallani-olvasni az iskola meghatározó szerepérôl a társadalomban. (Ma ez kevésbé érvényes.) Az iskola minôségét, karakterét viszont mindig is az ott tanító tanítók-tanárok egyénisége, tudása, szellemisége és nem utolsósorban erkölcsi-etikai alapállása határozta meg. Schwartz Lajos tanár úrra emlékezve mindezt jó alkalom volt leírni.

Lakatos István
Sóvárad

Tisztelt fôszerkesztô úr!

Én 17 éves diáklány vagyok, és a családommal együtt régóta olvasom az önök hetilapját, az Erdélyi Naplót. Ám egy ideje azt vettem észre, hogy már csak az utolsó oldalt olvasom el, mert – ôszintén mondva – a többi nem nagyon kelti fel az érdeklôdésemet. Reméltem, hogy legalább egy (vagy egy fél) oldalt szánnak a fiataloknak is, de ez nem történt meg. A 14. és 15. oldalon csupa apróhirdetés és más egyéb található. Nem is vitatom, hogy ez fontos és hasznos, de nagyon szeretném, ha lenne egy kis zug a tizen- és huszonéveseknek is. Például olyasmikrôl kéne írni, amik egy 17–18 éves fiatalt érdekelnek-érintenek (például az érettségivel és a felvételivel kapcsolatban); és olyanokról, amik a huszonéveseket is érdeklik (munkalehetôségek stb.). A keresztrejtvénnyel kapcsolatban: alig tudom megfejteni a felét, és nem azért, mert épp olyan tudatlan lennék, hanem azért, mert túl nehezek egy magam korú fiatalnak. Épp figyeltem, hogy akik a könyvjutalmakat megnyerték, szinte mind házasok (nagy részük pedig nyugdíjas).

Tisztelt fôszerkesztô úr! Remélem, ezzel a levéllel nem sértettem meg önt – nem ez volt a szándékom. Bízom abban, hogy ez a probléma megoldást fog nyerni, hogy mi is érdeklôdéssel olvashassuk lapjukat.

Solczi-Dávid Katalin
Élesd

találkozások

Az ember szabadságánál nincs nagyobb érték

Beszélgetés Popper Péterrel

November 29-én balettbemutatót tartottak a kolozsvári Román Operában. A táncjátéknak – melynek címe Kék balett – több magyar vonatkozása van. A librettót a magyarországi Popper Péter írta, aki pszichológus, író, és a budapesti Színház- és Filmmûvészeti Fôiskolán, valamint a Bölcsészkar pszichológia szakán tanít. A másik magyar vonatkozás a balett zenéje – mely ôsbemutatónak számít –, amelyet Venczel Péter írt, a Mátyás a vérpadon címû rockopera szerzôje, a kolozsvári Állami Magyar Opera tagja. A bemutatón jelen volt Popper Péter, ez alkalommal beszélgettünk vele.

– A bemutató után azt hiszem, talán nem lehet éles különbséget tenni a Popper Péter szakmai, tehát pszichológiai és a szépirodalmi írásai között. Hiszen apró lelki rezdülések érezhetôk a darabban, rendkívül széles skálán mozognak az érzelmek, melyek megírásához egy pszichológusnak nagyon sok köze van, nemde?

– Azt hiszem, nem lehet egy embert széttrancsírozni és azt mondani, hogy ez belôle az író, ez a pszichológus és ez a magánember. Az ember egyben van, és amikor ír, mondjuk darabot, regényt, novellát, mindig önmagát írja meg, legfeljebb ezt ügyesen leplezi. Jól fedô szereplôket talál ki, ám azt hiszem, hitelesen csak magáról tud írni. Ezt jónak tartom, annak ellenére, hogy ellentétes az ideállal. Meg kell mondanom, a szakmai presztízsemnek sokat ártott, hogy úgynevezett tévésztár voltam, különbözô jellegû mûsorokat csináltam; hogy elmentem Indiába, ott éltem egy darabig, és sokat foglalkoztam a hinduizmussal; hogy foglalkoztatott a bûnözés, a színészet stb. Egy igazi tudós leül a témája vagy a mikroszkópja mellé, és negyven évig nem mozdul el onnan. Nekem ez nem ment. Sokkal inkább horizontálisan akartam megismerni a világot, és ez a szakma akadémikus nagyjainak szemében egy adag linkség. Na ne hülyéskedjünk már, most balettet ír, holnap skizofrénekkel dolgozik, holnapután a buddhizmus érdekli, hát ez egy szélhámos. Lehet, hogy most egy kicsit kiélezem, de tényleg nehezen tûrik ezt a fajta horizontális érdeklôdést, holott ez egy lehetséges pozíció a világban, nem jobb és nem rosszabb, mint bármelyik más. Nagyon erôsen karakter- és személyiségfüggô, és valahol a gyerekkor és a fiatalság alatt alakul ki az emberben.

– Az elôadás alatt minduntalan Pirandello járt az eszemben, ugyanis arra a kérdésre, hogy hány személyisége van az embernek, ô azt a választ adja, hogy egy, egy sem és százezer. Attól függôen, hogy mi milyennek akarjuk láttatni magunkat, hogy mások milyennek látnak bennünket. Mennyi ideig lehet visszafojtani ezt a sok identitást, mikor jön el az a pillanat, amikor valamelyik kitör belôlünk?

– Egy kicsit visszautalva: én nem hiszek egészen a szakmámnak, a pszichológiának. Azt gondolom, hogy az egyfajta csôlátás. Igaz dolgokat lát, de egy elég szûk területen. Mondok egy példát. Bemegyek a könyvtárba és azt mondom, hogy a szorongással akarok foglalkozni. Ezer és ezer tanulmányt mutatnak, mert a szorongás mérhetô, tehát tudományosan feldolgozható. De ha azt mondom, a gyávaságról szeretnék könyvet, nem találok egyet sem, vagy maximum kettôt, mert a gyávaság nem mérhetô. A szorongást meg tudom mérni a vegetatív reakciókból, de hogy valaki mennyire gyáva, annak nincs mértéke. Nem tudom matematikailag kifejezni, és hogy én esszé-szinten írok valamit a gyávaságról, az a mai tudományos igényeknek kevés. Vagy ott van a fáradás, errôl is könyvtárnyi irodalom van, mert pontosan le lehet mérni a teljesítményromlásból. De az unalmat nem tudom mérni, kiesik a kísérleti pszichológia látókörébôl. Ugyanilyen a szégyen, a csúfolkodás, pedig ezek nagyon nagy szerepet játszanak az ember életében. Azt kérdezte, melyik az a pont, amikor valamilyen személyiség megvalósul. Nos, én is azt gondolom, hogy az ember lelke nem egy szerkezet, hanem egy halmazat, sokfajta személyiséglehetôsége van. Hogy miért van, azt nem tudom. Ha akarja, helyezkedhet hindu álláspontra, elôzô életeibôl lepárolva esszenciákat stb. Azt gondolom, abból lesz egy konkrét személyiség, aki kap egy környezeti hívást, provokációt. Ha Mozartot soha nem tanítják zenére, akkor lehet, hogy egy szépen fütyülô ügyvéd lett volna belôle. Tehát találkoznia kell egy zenei tehetségnek és egy zenei képzésnek, a környezetnek, vagyis a papának, aki kiveri belôle, hogy gyakoroljon. Vagy: meg kell tanulni a matematikát ahhoz, hogy egy matematikai tehetség kibontakozhasson. Szóval mindig a találkozásról van szó, abból lesz egy manifesztum, egy megvalósult karakter vagy személyiség. Butaságnak tartom, hogy mi a fontosabb, az öröklés vagy a környezet. A kettônek találkoznia kell, hogy valami megvalósuljon. Az emberben semmit nem lehet tulajdonsággá, képességgé kifejleszteni, amire nincs biokémiai, genetikus lehetôség. És semmi nem fejleszthetô ki, aminek csak biokémikus-genetikus lehetôsége van, de a környezet nem szólítja meg.

– Kicsit térjünk vissza a balettre. A forgatókönyv alcíme A birtokló szeretetrôl és annak nyomorúságairól. Nagyon érdekes az az ellentét, ami a Balázs Béla-féle Kékszakállú herceg vára és az ön librettója között van. Az is egyfajta birtokló szeretetrôl szól, csakhogy ott ajtók tárulnak fel Judit elôtt, és minél több titkot tud meg, annál veszélyesebb. Itt ajtók zárulnak be, és minél több zárul, annál életveszélyesebb a játék a két szereplô között. Ez mivel magyarázható?

– Az ember szuverenitásánál, szabadságánál nincs nagyobb érték a világon. Azt gondolom, Balázs Béla arról írt, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy titka legyen. Nem kell mindent megosztani, a jó kapcsolat kritériuma nem az, hogy nincs titkom a másik elôtt. Sok mindent meg kell osztani, de megtarthatunk néhány szobát zárt ajtóval. A birtoklásról pedig azt mondom, hogy akármilyen szoros érzelmi lánc köt össze két embert, nem szabad a másikat tulajdonnak tekinteni. Föl kéne legyen írva a szívünkben: Az ember nem tulajdon! Erre nekem biztos bizonyítékaim vannak, nevezetesen a Bibliának az a része, amikor Isten hatalmat ad Ádámnak minden lény fölött a világban, de az ember fölött nem! Most lehet politikára gondolni, egzisztenciális dolgokra, de lehet szerelemre is. Rettenetesen hatalma alá gyûrhet egy embert a társa a szexussal, az érzelmekkel, az érzelmi zsarolással. Ezt nem szabad csinálni, szabadon kell hagyni a másikat. Nagyon nehéz dolog. Az ember észre sem veszi a bilincsbe verés folyamatát, mert az nem hirtelen történik, hanem észrevétlenül.

– Ez a forgatókönyv személyes tapasztalat alapján született?

– Igen. Nagyon korán kezdôdött. Az anyám nagyon rendes volt, tele szeretettel, de egy birtokló nô volt. Folyton úgy érezte, hogy minden dolgomban részt kell vennie, és ez kamaszkoromban már elviselhetetlenné vált, nagyon sok konfliktust okozott. Ôrjöngtem. Az apám meg úgy nyugtatott, hogy Péterkém, igazad van, de lásd be, szeretetbôl tette. Na, ez egy nagyon rossz mondat volt. Attól kezdve a szeretet szótól elkezdtem viszolyogni. Természetesen az ember ismétli a helyzeteket. Három olyan házasságom volt, amibôl nekem kellett kilépnem, mert nem tudtam elviselni azt, hogy meg lehet kérdezni tôlem: hol voltál ilyen sokáig, hová mész, mikor jössz haza? Én ebben már – az otthoni élmények miatt – kontroll funkciót éreztem, amíg nem találkoztam jelenlegi feleségemmel, akivel 26 éve élünk együtt, és az egyetlen olyan nô, akiben ez nem volt meg. Aki olyan szabadságot hagyott, hogy hosszú idôre elmehettem Indiába, leszerzôdhettem külföldre tanítani három évig, és a kapcsolatunk kibírta. Ez nagy ritkaság, ilyen nagy szabadságot adni a másik embernek. Titokban azt hiszem, közöttünk észrevétlenül létrejött egy soha ki nem mondott, meg nem fogalmazott együttélési szerzôdés. Ez csúnya szó, de így van. A szolidaritást tartom a legfontosabbnak, mert a szerelmek, a szexuális szenzációk megkopnak, de a szolidaritásból életszövetség születik. A mi ki nem mondott szerzôdésünk a következôkbôl áll: 1. soha nem nevetünk a másik rovására nyilvánosan. Nem szolgáltatjuk ki egymást ilyen helyzetekben. 2. Nem ülünk le haverkodni olyan emberekkel, akik a társunkkal nem ülnének le. Tehát a feleségem nem tart barátságot olyan emberekkel, akik köpnek az én nevem hallatán, és fordítva. 3. Ez nagyon nehéz lesz, de elmondom. Azt gondolom, hogy ha az ember 25 éves koráig mondjuk kétszer volt szerelmes, ötször megkívánt valakit, hatszor flörtölt, és mit tudom én, hányszor megtetszett neki valaki, aztán megnôsül vagy férjhez megy, és eldönti, hogy nem fog többet vele mindez megtörténni. Ez nem igaz. Meg fog történni, erre föl kell készülni. Továbbá arra is föl kell készülni, hogy a hangulatnak és a vágynak nagyon sodró az ereje. Az ember esendô lény, elôfordul, hogy elcsábul. De a társamnak egy dologban biztosnak kell lennie: a prioritásban. Hogy neki van elsôbbsége az életemben. Amíg ez megvan, addig egy kapcsolatot nagy baj nem érhet. Mert egyvalami következhet belôle, a 4.: hogy van egy olyan ki nem mondott megállapodásunk, mely szerint ha a társunk vétót emel, és azt mondja, ezt ne csináld, mert ez nagyon fáj nekem, akkor tudni kell, hogy a másik abba fogja hagyni. De ezzel nem lehet minden héten élni, mert akkor egy hülyeség lesz belôle. És amikor már nincs vétójoga a másiknak, mert megvonom tôle, akkor azt meg kell mondani. Ott teríteni kell a lapokat, és azt kell mondani: Ne haragudj, nincs már vétójogod az életemben.

– Ez a fajta együttélés nem jár áldozattal? Arra gondolok, nem lehetséges-e az, hogy az ön felesége a Popper Péter kedvéért visszafojtott magában dolgokat?

– Az embernek ez a dolga egy kapcsolatban. Hogy ne csak önzôen éljen, hanem legyen tekintettel a partnerére. A szeretetnek – amirôl annyit dumálnak – az a lényege, hogy nekem fontosabb a másik öröme, mint a sajátom. Megéri nekem a lemondás, vagy nem? Lemondás nélkül nem lehet együtt élni senkivel. Két önzés nem tud egy harmóniát teremteni. Csak akkor, ha nem szeretik egymást. Akkor jól meg lehet élni. Te is csinálod a dolgodat, én is, s majd találkozunk este. Ez az open marriage, a nyitott házasság. Ám ezek a nyitott házasságok azonnal szétesnek, amint az egyik szerelmes lesz valakibe.

– A Kék balett gyilkossággal, majd öngyilkossággal fejezôdik be. Csak a fizikai megsemmisülés tud véget vetni a birtokló szeretetnek, csak a halál ment meg a nyomorúságtól?

– Attól függ, hogy milyen a nyomorúság. Én itt nagyon szigorú voltam. A megöltek bosszút állnak. Elérik azt, hogy amikor a férfi, aki legyilkolta ôket, nagy magányában ki akarja táncolni a tükörbôl a saját alakmását, torzulatok lépnek elô. Azt hiszem, minden emberben vannak lappangó torzlehetôségek. De iszonyú, ha ezek valóra válnak. Amikor az ember kénytelen szembenézni a saját valóra vált torzulataival. Próbálja ôket elhessegetni, de nem lehet, egyre többen vannak. Végül egy nagy, csúfondáros táncban körültáncolják ôt, és azt mondják, ez mind tebenned van. Ezt nem lehet elviselni. Ebbe bele kell halni. Hogy az ember konfrontálódik, szembekerül a saját torz, hamis lehetôségeivel. És már nem lehet elmenekülni. Mint pszichológus azt gondolom, mindenkiben vannak nagyszerû és torz lehetôségek. Ha átbillen a mérleg, és a torz lehetôségek kezdenek életre kelni, az mindig életveszélyes.

– Ha már a torzulatokról beszélünk: merre tart a világ, hiszen egy ideje csak torzulásokat látunk. Lehet, hogy nem jó irányba?

– Hát ezt nem tudom. Én a következô tendenciát látom: valóban erôs torzulatok vannak, és olyan idôszakot élünk, amikor ezekbôl sok válik valóra az emberben. És mi erényt csinálunk belôle. Például ha az emberen egy nagy fokú anyagiasság, pénzimádat uralkodik el, annak én pszichológiailag látom az okát, hiszen olyan világban élünk, amelyben egyetlen biztonság, ha pénze van valakinek. De ez akkor is egy torzulat, hiszen egy ember horizontját nem töltheti ki a pénz. Meg voltam döbbenve miután hazajöttem külföldrôl, és azt tapasztaltam, hogy a barátaimmal csak a pénzrôl lehetett beszélni. Azt hittem, megôrültek. És ebbôl a torzulatból mi erényt kreálunk, hiszen azt mondjuk, hogy ilyen a jó, életrevaló üzletember. Ez egyrészt szomorú, másrészt röhögnivaló. Mindig Goethe jut eszembe, van egy aranyos kis elbeszélô költeménye. Azt írja, hogy hazafelé tart postakocsin Weimarból, és megállnak egy fogadónál éjszakázni. Ott egy nagyon csinos, szemrevaló pincérnô dolgozik, akivel elkezd szemezni, és az visszaszemez. Aztán Goethe elmegy aludni a szobájába. Egyszer csak nyílik az ajtó, ez a csodálatos pincérlány bejön, és melléfekszik. Hát, a csodák csodája. Csakhogy Goethe impotens ebben a helyzetben, semmi sem sikerül. A lány álmos és elalszik, így nem történik semmi közöttük. Reggel Goethe továbbmegy, borzasztóan letörve, amiért ez vele megtörténhetett. Egyszer csak eszébe jut, hiszen ez azért van, mert Weimarban várja ôt a menyasszonya, akit ô annyira szeret, hogy más nô számba se jöhet. Mire azt mondja az öreg Goethe, hogy erényt csinál a muszájból. Azt gondolom, így vagyunk mi a személyiségtorzulatokkal is. Egyelôre ott tartunk, hogy erényt kreálunk a torzulat-muszájokból. Hogy ez hol ér véget, és hova tart, nem tudom megmondani.

Köllô Katalin

elfátyolozott színek

Kristófi János 75 éves

Az álomlátások festôje

A Nagyváradon élô Kristófi János festômûvész december 15-én ünnepelte 75. születésnapját. Monospetriben, egy Bihar megyei községben látta meg a napvilágot. Már kisiskolás korában megnyilvánult tehetsége a különbözô mûvészetek iránt: szépen rajzolt, abszolút hallásával korán kitûnt társai közül, orgonálni és énekelni is megtanult. A Ion Andreescu Képzômûvészeti Akadémia festô és ének-zene szakára is beiratkozott, majd festôként vált világszerte ismertté. Életmûve több mint kétezer festményre becsülhetô.

Az akadémia befejezése, vagyis 1954 óta a Körös-parti városban él, ahol harminc éven át a Városi, majd a Mûvészeti Népiskolának nevezett szabadiskolában tanárként nemzedékeket oktatott. Folyamatosan részt vett a váradi és országos mûvészeti életben. 1956-ban feleségül vette Hoványi Juditot, akitôl tíz gyermeke született. Mindegyiküket a katolikus hit szerint nevelte az életre, van köztük festô, énekes, fotós, orgonista, jogász, mérnök és orvos is. Miután otthonra lelt Váradon, szeme és festôi képzelete fokozatosan szokott hozzá a nagyvárosi életforma, életritmus artisztikumához. Végül is igazi nagyváradi festô lett, a klasszikus váradi festôk (Baráth Móric, Balogh István, Tibor Ernô, Leon Alex, Mottl Román, Miklóssy Gábor, Tompa Mihály stb.) utóda és kortársa, a város hûséges polgára és krónikása egy személyben – írja róla Banner Zoltán Békéscsabán élô mûvészettörténész. Banner szerint Kristófi a természetelvû piktúra képviselôje; képein a fénnyel telített színek, a látvány természethû.

Kristófinak festészete elsô korszakában kedvelt témája volt a falusi táj és ember. A születési hely késztetésével festette ezeket a képeket. Ahogy Maria Zintz mûkritikus fogalmazott: érzékenysége a falukép iránt nem szerzett, hanem veleszületett. Magával-magában hozza a falukép formai elemeit, és mindjárt a pálya elején kifejezési eszközeit is kialakítja. Kerülve a harsány színárnyalatokat. Mûveiben többnyire mindenütt nyomatékos szerepe van a rajznak, már pályájának kezdetén "elfátyolozza" a tiszta színeket sajátossá alakuló szürkéivel. Zintz szerint a szürke volt és maradt Kristófi szerénységének vallomásszíne.

A falusi ember földszeretete a paraszti életformából kilépô festô szemléletét is meghatározta – véli Banner Zoltán. Szerinte a rajznak nyomatékos hangsúlya van, de már az ötvenes-hatvanas években "elfátyolozza" a tiszta színeket a meleg szürkéivel. Elsô korszakában fôleg a bealkonyulás, a kora este stádiumában szereti láttatni motívumait, amikor a szürkület hûvös, kékes fényeiben még tapinthatóbban zendül meg a formák rendje, szerkezete. Ugyanezért kedveli a havas téli témákat, hiszen a tetszhalott természet fehér leple alól még keményebben rajzolódik ki ez a belsô meghatározottságú konstruktivitás. A föld nemcsak tematikailag, látványként, hanem "nyersanyagként", a teremtett világ ôsanyagaként játszik szerepet táj- és életképeiben. Nemcsak a mezôt, dombot, szülôházat, utca- és faluképkivágásokat, a hangulati és légköri állapotokat jelenítô festményeket, hanem az emberi alakokat, sôt a csendéleti tárgyakat is földszínek (hamvasított okkerek, barnák, zöldek, terrakották) és földformák "masszájából" mintázza.

Ebben a korszakban kialakul festészetének második vonulata: az urbanisztikai táj képtípusa, központjában természetesen Nagyváraddal. "Mintha minden, amit megfest, valamilyen módon népes családjához tartozna; a váradi utcák, házak csakúgy, mint a bihari falu, ahol nagymama él, (...) a hangszerek, amelyekkel a családi kamarazenekar játszik, a képtári folyosó, ahol sokáig álldogálnak más festôk képei elôtt; a fák, a víz, a levegô, minden, ami természetszerûen váradi..." – írja 1975-ös kiállítása alkalmából Bölöni Sándor író.

A festôtárs és barát Jakobovits Miklós így vall Kristófi festészetérôl: "Kristófi nem képet fest elsôsorban, hanem a súlyosan megérlelt élményt kívánja kivetíteni, melyet lelke mélyén hord és dédelget, amelyrôl álmodik és amellyel küszködik. Így azt mondhatjuk, Kristófiban a motívum jelen van. A tájjal és az emberrel való közvetlen kapcsolat csak egy hirtelen szikrát ad a mûvésznek, hogy vászonra téve a motívumot megszabaduljon belsô kényszerétôl. Ez a belsô feszültség adja meg képeinek a belsô megbízhatóságot, valamint a szemlélônek a befejezettség érzetét, mert a gyors ecsetvonások alatt nem a vázlat könnyûvérûségét érezzük, hanem egy mélyen érzô mûvész súlyos lelki és emberi problémáit, örömeit és vívódásait." (A költô kiállítása, 1980.)

A 75 éves Kristófi Jánosnak van egy másik fontos hitvallása, amely valóban megkülönböztetett helyet biztosít számára a kortárs erdélyi festészetben: magának a hitnek a megvallása, tehát a szakrális téma, amely átszövi egész életmûvét – írja Banner Zoltán a festôrôl a közeljövôben megjelenô könyvben. "Szent László városának festôje mindenekelôtt az ô arcát, alakját, lelkek fölötti hatalmának a titkát kutatja az idôk sötétjében (Szent László lovagkirály I. és II., Szent László vizet fakaszt, stb.), de ugyancsak sorozatszerûen idézi fel a többi magyar szent király példáját (Szent István, Árpád-házi Szent Erzsébet, Szent Imre) és természetesen magának Krisztus királynak a dicsôségét (Rex Christus I., II., III.).

Jellegzetes képei még Kristófi Jánosnak azok az enteriôrök, ahol látomásos, vonzó alakok népesítik be a színhelyet – olvashatjuk a festômûvész 1987-ben megrendezett egyik fontos kiállítása alkalmából megjelentetett könyv méltatásában, amelyet Maria Zintz jegyez. Ki balettmozdulattal, ki zongora mellett, többen énekhangok átszellemültségével, mások épp hegedû hangjait szólásra bíró elmélyüléssel vagy akár romantikus álomalak sugallatával lép elénk. Nem költôi képzelet víziói ezek! A Kristófi család népes gyermekhada sugallta, sugallja ezt a szinte mesei poézist. És a képek továbbadják a mûvészet közvetítette csendvarázst, zenevarázst, a bensôséges otthon-hangulatot. Kiragadnak a hétköznapokból, az emberfigurákat átformálják ködfátyolos tüneményekké.

Kellenek az álomlátások? – kérdezi Zintz, rögtön válaszolva is a kérdésre, miszerint Kristófi így tanít védekezni a mindennapok erôszakos támadásai ellen. Ezekben az enteriôrökben másként mérik az idôt. Lassítottan, sôt mintha meg is állították volna.

Kristófi János a legmélyebb emberi érzéseket tudja megérinteni alkotásaival, amelyek hangulatokat, emlékeket, emléktöredékeket ébresztenek fel, függetlenül attól, hogy napsütötte házakat, havas templomot vagy esô áztatta utcácskát ábrázolnak. Banner Zoltán költôi ihletettségû mûvészként jellemzi, akinek látásmódja és stílusa tiszta és áttekinthetô, minden képe ember és természet, ember és környezetének harmonikus kapcsolatáról mesél a nézônek. Hagyomány és modern szemléletmód, közérthetôség és mûvészi magasabbrendûség nála egymást erôsítô fogalmak.

P. Gy. A.

Olvasom...

...Karinthy Frigyes Levél-nek álcázott, a lélek legmélyérôl fakadó vallomását:

"Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és ôszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamirôl, amirôl soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, elôször válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót... íme, erôlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyôzni; pedig nem volnék éppen zárdaszûz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsôt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?

Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak. De fordulj el, ne nézz a szemembe. Még nem olvastam ezt a könyvet, amiben levelem meg fog jelenni: de úgy gondolom, ama szót megtalálod benne többször is – hiszen arról szól a könyv, amit ez a szó jelent. És megtalálod régi versekben és széles szólamokban, amik most újra élni kezdenek, én még akkor ismertem ôket, mikor egy idôre halottaknak tetszettek, üresen, furcsán kongottak a fülemben, nem értettem ôket, vállat vontam. Igen, valamirôl beszéltek ezek a versek, és szóltak valamirôl, amirôl tudtam, hogy van, mint ahogy van kéz és láb, különösen hatott rám, hogy emlegetik, mintha valaki minden lélegzetvételnél megnevezné a láthatatlan elemet, mely tüdejébe nyomul. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat. Dac fogott el és furcsa makacsság: – hogyan lehetne kötelességem, hogy magamat szeressem, így szóltam magamban, holott én nem vagyok megelégedve magammal, holott én több és jobb szeretnék lenni, mint ami vagyok – holott én gúnyolom és dorgálom magamat. S mert a földön járok, ne fordítsam szememet a csillagos ég felé, melynek nincsenek határai, csak horizontja van! S mert nem tudok ellenni étel és ital nélkül, tegyem meg istenemmé az ételt és italt? S mert nem tudok szólani másképpen, csak így, ne hallgassam meg azt, aki másképpen szól? S ha erôt adott nekem a föld, amelybôl vért szíttam magamba anyám emlôin át – ezt az erôt csodáljam a munka helyett, melyet végrehajtok vele! Dac fogott el és makacsság: embernek neveztem magam – azt kerestem, ami bennem hasonlatos másféle emberekkel s nem azt, ami különbözik. Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokon lelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is.

És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam elôtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkôbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép csak, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat – csak játszották az emberek, hogy ezt ôk komolyan veszik –, és mikor a vendéglôben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tôlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ôk komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! – mikor jaj-t kell mondaniok –, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ôk is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerôs valóság ott kezdôdött nekem, ahol átléptem a határt – ha életemben elôször jártam is arra, ahol átléptem.

De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam." (A humor a teljes igazság – In memoriam Karinthy Frigyes, Nap Kiadó, 1998 – 110–112. oldal)

Pedig hogy szeretjük a farkasszemet nézô szekértáborokat! Hogy szeretünk jó mély sáncokat ásni köztük. Visszavonhatatlanul határozni meg a lelkek színét. Fekete-fehérben, angyal-ördögben gondolkodni. Holott a szürkének van talán a legtöbb árnyalata, s az ember a legtökéletesebben mûködô élôlény... a maga tökéletlen sokszínûségében.

Karinthy is megkapta annak idején a maga bélyegét: urbánus. Tehát nem népi, nem nemzeti; ki vele az utóbbiak táborából. Bizonyos dolgokról tilos neki írnia. De Karinthy túl hatalmas ahhoz, hogy akár egy félszónyi védelmet "érdemelne". Ahogy Dsida sem, még ha csak a Psalmusban "nemzeti" is. Vagy tán épp a mi nemzetünk ne volna része a nagy egésznek?! Vagy csak a skatulyázók tömege libegne-kóvályogna valamiféle köldökzsinóron a 19. század nemzetalakító ködében?! Botorság: nyakunkon a harmadik évezred, helyesebben mi szakadunk a nyakába ezzel a romantikusan sarkító látásmódunkkal. Pedig lett volna idônk észrevenni – ha csak az elmúlt évtizedben is –, hogy nem mindig az a legnemzetibb, aki kötôszóként használja ezt a fogalmat. Paraván is lehet a nemzet, hogy a kíváncsi szemek elôl sok mindent elfedjen. De a mögötte sütögetett pecsenye illata mégis kicsap. S aki vakon hitte a szétválasztást, az illatra becsapva érzi magát.

Ha kiástuk a sáncokat, fel is lehet tölteni. Könnyebb lesz meglátni, hogy odaát sem szénfekete ördögök vannak, s hogy mi sem vagyunk makulátlan angyalok. Ha netán nem megy, olvassuk el még egyszer az urbánusnak, világpolgárnak bedobozolt Karinthy Levelét. Nyolcvanegy év sem koptatott rajta semmit. Patinásabb lett, s így értékesebb is. Fénye ragyogóbb, melegebb, mint amikor megírta.

Molnár Judit

csak semmi sport!

Magyar arany

A magyar válogatott nyerte meg a romániai nôi kézilabda Európa-bajnokságot, miután a döntôben hosszabbítás után legyôzte Ukrajnát. Az együttes ezzel sporttörténelmet írt, hiszen ezt megelôzôen még soha nem végzett az élen kontinensviadalon.

A december 8–17. közötti Eb-n elért siker fényét legfeljebb az halványíthatja el, hogy a két világklasszis csapat – a címvédô és világbajnok Norvégia, illetve az olimpiai aranyérmes Dánia – "nem vette komolyan" a tornát, hiszen tartalékosan szerepelt a Râmnicu Vâlceában és Bukarestben rendezett vetélkedôn, s még a jövô decemberi olaszországi vb-részvételt jelentô elsô öt hely egyikét sem szerezte meg. Ezzel együtt nem érdemtelen a magyarok diadala, hiszen mindvégig a legfegyelmezettebb csapat benyomását keltették, s a jugoszlávok elleni nyitómeccs (33–33) kivételével valamennyi mérkôzésüket megnyerték. Igaz, a vasárnapi, ukránok elleni döntôben sokszor pontatlanul játszottak Mocsai Lajos szövetségi kapitány tanítványai, a többgólos elôny – akárcsak az emlékezetes dánok elleni olimpiai fináléban – túlzottan nyugtatóan hatott. A hibákat kihasználva az ellenfél egy csapásra szorossá tette a mérkôzést, s majdnem megismétlôdött a sydneyi vesszôfutás, de a kétszer ötperces hosszabbításban erôt gyûjtött a gárda, és fantasztikus küzdeni tudásról tanúbizonyságot téve mégis csak megszerezte az aranyérmet.

A házigazdák számára nagy csalódás volt, hogy nem jutottak a fináléba, ráadásul az elôdöntôben csak egy góllal maradtak alul a magyarokkal szemben (25–24). Ennek egyenes következménye volt, hogy az oroszok elleni bronzmérkôzésen kedvetlenül játszottak a románok, támadásaikból hiányzott az átütô erô, csak fellángolásaik voltak, így esélyük sem volt a dobogós helyezés megszerzésére.

A helyosztók eredményei. Döntô: Magyarország–Ukrajna 32–30 (17–13, 26–26) – hosszabbítás után; a 3. helyért: Oroszország–Románia 21–16 (10–7); az 5. helyért: Franciaország–Norvégia 23–19 (11–11); a 7. helyért: Jugoszlávia–Macedónia 39–38 (16–14, 34–34, 37–37) – kétszeri hosszabbítás után; a 9. helyért: Németország–Dánia 22–21 (10–13); a 11. helyért: Fehéroroszország–Ausztria 27–22 (16–11).

Az aranyérmesek névsora: Zsembery Tamásné, Kindl Gabriella, Siti Eszter, Pádár Ildikó, Kirsner Erika, Brigovácz Nikolett, Nagy Krisztina, Pálffy Zsuzsa, Pigniczki Krisztina, Farkas Ágnes, Sugár Tímea, Kántor Anikó, Siti Beáta, Kökény Beatrix, Pálinger Katalin, Kulcsár Anita; szövetségi kapitány: Mocsai Lajos, másodedzô: Rácz Marianna.

Alkotássá magasztosítani a szót…

December elsô hétvégéjén (2-án és 3-án) tizenegyedszer tartották meg Szatmárnémetiben a Gellért Sándor Vers- és Prózamondó Verseny Kárpát-medencei döntôjét.

A már hagyományos, az anyaország határain belül és azokon túl egyaránt rangot kivívott szavalóversenyre (amely tavaly a magyarországi Csengey Dénes Szavalóverseny egyik társrendezvénye volt) ezúttal huszonkilencen neveztek be: a magyarországi, vajdasági, felvidéki, kárpátaljai, valamint az Erdély különbözô megyéiben megrendezett elôdöntôk legjobbjai. Voltak már ennél többen is az elmúlt tíz év alatt (a kezdeti lelkesedés idején a 41-et is elérte az elôadók száma), de a magyar vers évente ismétlôdô szép ünnepét megálmodott fôszervezô, Csirák Csaba szerint a mérleg még így is pozitív. A hirtelen támadt lelkesedés, a minden magyarul elhangzó költeménynek, prózarészletnek kijáró ünneplés helyét átvette a kihívás: megfelelni az évrôl évre növekvô követelményeknek. Bôvült a elôadott mûvek szerzôinek köre, a szavalók és prózamondók önkifejezése mesteribb lett. Ilyen magas még soha nem volt a színvonal, felkészületlen versenyzôt nem lehetett találni a mezônyben, gyakran csak egy-két pont választotta el egymástól az amatôr szinten régen túllépett jókat és legjobbakat. Az évrôl évre visszajárók közül most hiányoztak néhányan, de leginkább pénzhiány vagy munkahelyi kötelezettségeik miatt. Ám legalább annyian voltak, akiket az alapszabályzat által húzott szigorú határvonal tartott távol: itt csak mûkedvelôk méretkezhettek meg, nem olyanok, akik idôközben felvételt nyertek valamelyik színiakadémiára, vagy már el is végezték azt.

Ami pedig a rendezvény négy-ötszáz fônyi közönségét illeti: miközben világszerte egyre kevesebbet olvasnak az emberek, itt kialakult és egyre szélesedik egy igényes, irodalomkedvelô réteg. S ami szintén bizalomra ad okot a jövôt illetôen: kezdenek jövögetni a tanítók, tanárok. S ha már jönnek, tanítványaik egy részét is hozzák magukkal…

A felkészült és rendkívül igényes, négy ország elôadómûvészeibôl és irodalmáraiból álló zsûri elnöke, Schmidt István Radnóti-díjas magyarországi rendezô meghatott záróbeszédében hangsúlyozta: "Jó, ha minden tíz évben összejön egy ilyen színvonalas és kitûnôen megszervezett rendezvény. Ahol a részvevôknek sikerül – saját gondolat- és érzésvilágukon átszûrve a kiválasztott mûvet – alkotássá magasztosítani a versmondást. Köszönet, tisztelet illesse azokat, akik kevés szabad idejüket olvasásra, gyakorlásra, a saját személyiségüket leginkább kifejezô irodalmi mû kiválasztására – a magyar vers megszólaltatására – fordítják! Illesse külön köszönet a szórványterületekrôl érkezett szavalókat, akik gyakran idegen nyelvû közegben, önállóan küzdenek meg minden gesztussal, hangsúllyal, anyanyelvükön kiejtett szóval. És tisztelet adassék a mindenkori »szürke eminenciásoknak«, akik idô és anyagi lehetôségek szorító korlátai között hozták létre a kiváló szervezést…"

A tavalyinál kevesebb, jobbára csak jelképes díjnak egyaránt örült az, aki adta és aki kapta. A magyar vers és anyanyelv meghitt, szép ünnepén – legalább erre a két napra – az Északi Színház termében mintha a helyükre kerültek volna az emberek, szavak, eszmék és értékek. Hitet téve megtartó és megôrizni való igazságok mellett, vállalni és kibírni múltat, jelent, jövôt. 2001 decemberében a szervezôk – ha jelenlegi támogatóik legalább egy része ismét melléjük áll – újra felépítik a verssorok, míves mondatok lélektôl lélekig ívelô, egy nemzet sorsát elbíró karcsú hídját. Tehát jövôre ugyanitt. Ugyanígy.

Báthory Éva

A Muravidéktôl Svédországig

Ábrahám Dezsô 56-os beszámolója

(folytatás elôzô lapszámunkból)

Az egykori nemzetközi kézilabda-játékvezetô az 1956-os budapesti ôszi forradalom után Svédországban telepedett le. A jelenleg 70 éves, Magyarországon élô Ábrahám Dezsô Skandináviában sem mondott le a bíráskodásról, sôt emellett még "futballmenedzser" is lett.

Volt még egy említésre méltó "húzásom". Mint ismeretes, 1958-ban rendezték Svédországban a labdarúgó-világbajnokságot. A vb-nek egy óriási felfedezettje, a brazil Pelé és két nagy sztárja volt: a szintén brazil Didi és a svéd Agne Simonson. (A világbajnokság alatt még nem voltam Svédországban, de a vb Ausztriában is nagy izgalmat keltett.) Mint említettem, Puskás Ferenc volt az egyik legjobb barátom. Öcsi a vb-t követô évben, 1959-ben már a Real Madrid játékosa volt, ontotta a gólokat, abban az esztendôben a Real negyedszer nyerte meg egymás után a Bajnokcsapatok Európa-kupáját. Következett 1960-ban a Világkupa döntôje, amelyet Montevideóban játszottak a Penarol ellen. Talán mondani sem kell, fölényes gyôzelem lett a vége, 5–1-re nyert a Real. Június volt, a szabadságok ideje. Még tavasszal megbeszéltük, hogy majd nyáron Öcsi a családjával eljön hozzám Arvidsjaurba nyaralni. Így is volt, a felesége és az akkor még tízéves kislánya megérkeztek Stockholmba, másnap pedig Öcsi is megjött, egyenesen Montevideóból. Beültünk az autómba és kocsikáztunk közel ezer kilométert északra. Jól érezték magukat, én meg gondoltam, ha már ott van Öcsi, akkor rendezzünk egy mérkôzést is. Vendégnek meghívtam az akkori két legnépszerûbb svéd labdarúgót, Agne Simonsont és Börjesont. A dolog azonban nem ment simán, mert a Svéd Labdarúgó-szövetségnek volt egy olyan szabálya, hogy svéd amatôr játékos nem játszhat profival egy csapatban. Meghiúsulni látszott a hírverô meccs. Erre kigondoltam, hogy a szabály nem vonatkozhat a nôsök–nôtlenek mérkôzésére, mert az nem tartozik a "szövetség fennhatósága alá". Segítségül hívtam a Dagens Nyheter sportrovatának a vezetôjét, elmondtam neki, hogy azért szeretném, ha játszana Agne Simonson, mert Öcsi olyan megbízatást kapott (persze ezt csak kitaláltam), hogy figyelje meg Simonson játékát, mert a Real Madrid szerzôdtetni akarja. A lelkére kötöttem, hogy a "titkot" ne mondja el senkinek. Persze tudtam, hogy másnap már az elsô oldalon jelenik meg a hír. Sôt úgy tálalta, hogy "A Real Madrid leszerzôdteti Agne Simonsont!" Más európai lapok is átvették a cikket, ez volt a téma heteken keresztül. Mi "svédek" meg büszkék voltunk. A barátságos mérkôzést Skelleftában le is játszottuk, és fél év elteltével Agne Simonson valóban a Real Madridhoz szerzôdött. Ugyanis közben a Real eljött egy mérkôzésre Göteborgba és 4–2-re nyert az Örgryte ellen, s mindkét svéd gólt Agne lôtte.

Visszatérve 1956-hoz, pontosabban a Magyar Menekült Sportolók Világszövetségéhez, amelynek a fôtitkára voltam, társaimmal az egyik uppsalai egyetem kutatóintézetében (ahol egy lett származású professzor volt a vezetô) elkészítettük a Szabad Magyar Sporttájékoztatót, s küldtük szerte a világba. 1958-ban Bánkuty Géza, nyolcszoros magyar motorkerékpár-bajnok volt a világszövetség ügyvezetô elnöke, akivel még Vattholmán két levél erejéig tartottuk a kapcsolatot, majd "elveszett". De tíz évvel ezelôtt ismét megtaláltuk egymást. Sok szép eredményt értünk el Svédországban mint magyarok, mint ‘56-osok.

1961 telén úgy látszott, hogy ha Magyarországra nem is, de a jugoszláviai Ôrihodosra, a szülôfalumba (már Hodosnak hívták) karácsonyra hazamehetek, látogatóba a testvéremhez és a nagyanyámhoz. Sajnos csak a jugoszláv határig jutottam el, a hontalan útlevéllel nem engedtek be. Velem volt Tibróból az egyik svéd tanárbarátom. Ô átmehetett, míg engem kegyetlenül gyötört a honvágy. Másnap visszajött Ausztriába, elmentünk Bécsbe és a szilvesztert ott töltöttük. A gépkocsi ugyan Svédország felé tartott, de én gondolatban más irányba mentem. Ha valaki szenvedett a honvágytól, az tudja, mit jelent ez: olyan érzés, mint amikor az öngyilkos a kötelet a fára akasztja… Visszaérkeztünk Svédországba, és az elsô dolgom az volt, hogy felhívtam a stockholmi magyar nagykövetet, aki nem más, mint Korbacsics Pál, régi csepeli kézilabdás volt ("munkáskáder", de nagyon jó ember), s elôttem két-három évvel ô töltötte be a Magyar Kézilabda-szövetség fôtitkári tisztségét. Elmondtam a bánatomat, s megígérte, hogy azonnal intézkedik. Így is történt. Egy hét után telefonált, hogy megérkezett az egyéni kegyelmem Dobi István népköztársasági elnök aláírásával. Hazatérhetek! Kérdeztem, biztos abban, hogy nem lesz bántódásom, hiszen sok vaj van a fejemen. Garantálta, hogy nem történhet semmi, hiszen egyéni kegyelemben részesültem. Nekem pedig a honvágy elvette az eszemet.

1962. január 27-én gépkocsival indultam haza. Furcsa volt, ahogy Kelet-Németországba értem: megszûnt a szabad mozgás, kijelölték számomra, hogy milyen úton mehetek az országon át, hol léphetem át a német–csehszlovák határt. Kegyetlen tél volt, nagy hó, jármû alig akadt az utakon. De engem hajtott a honvágy. Csak hazaérni végre! Két nap alatt megérkeztem Komáromba, mert csak ott léphettem be Magyarországra. Már vártak: darabokra szedték az autómat, hiába tiltakoztam. Az egyéni kegyelemrôl szóló papírt elvették tôlem, sok más irattal együtt. Óvatos voltam, ugyanis a világszövetség iratait nem hoztam magammal. Egy részüket megsemmisítettem, a többit pedig a tibrói szállásadóimnál hagytam azzal, hogy majd írok vagy üzenek értük. Késôbb megtudtam, hogy három nap elteltével a magyar titkosszolgálat emberei már ott voltak.

(folytatjuk)

mûvészet és protokoll

Kabaré?!

A Marosvásárhelyi Színmûvészeti Egyetem idei, elsô bemutatója körül nincs minden rendben, éspedig:

a bemutatóra csupán a felsôoktatási intézmény rektora és dékánja által kiosztott meghívókkal lehetett bejutni, ezáltal az irodalmi titkárság megszüntetését, valamint a közönségszervezôi iroda felszámolását igazolandó (ez utóbbiak egyik szerepe pontosan a meghívók szétosztása lett volna) az egyetem vezetôségének újítása, gondolom, szakemberek kezébe juttatta a tiszteletjegyek ügyét. A premierre (természetesen) érdekvédelmi szervezetünk jeles vezetôi voltak hivatalosak (lévén teljében a választási kampány), valamint egy szûkebb családi kör (ez nyilvánvaló). Az átlagnézô, miután a helyi rádióban és napilapban hallhatta, olvashatta a bemutatóról szóló hírt, s netalán kedvet kapott volna bemenni a Köteles Sámuel utcai Stúdióba, a pénztárnál A ma esti elôadásra minden jegy elkelt kiábrándító üzenetével kényszerült szembenézni, s azt elolvasván, hazabandukolhatott. Ô majd ráér színházazni a választási kampány után! Úgy is lett.

az elôadóterembe betérôt már a bejáratnál meglepetések érik. A jegyszedônôket szolgálatos diákok pótolják, akik a mûsorfüzetet is eladásra kínálják. Míg egy belépô ára 15 ezer lej, a gyászos színû, nem sok fantáziára utaló mûsorfüzet 9 ezer. Belôle nem tudhatjuk meg, ki fordította John Kander–Fred Ebb–Joe Masterroff híres musicaljét, A kabarét. Megjegyzem, Masterroff neve két r-rel, nem pedig rh-val írandó. Ezen musical alapján Bob Fosse Oscar-díjas filmet forgatott a nagyszerû (mostanság sajnos sokat betegeskedô) Liza Minellivel a fôszerepben, jómagam pedig láthattam a Budapesti Madách Színházban is Paudits Béla, Básti Juli, Hirtling István, Laklóth Aladár, Vertig Tímea, Psota Irén és Garas Dezsô felléptével. Mondjam, hogy magasak az elvárásaim?

a mûsorfüzetbôl viszont megtudható, hogy zenéjét összeállította, feldolgozta, részben szerezte és zongorán kísér Hencz József. De akkor mit keres a képben John Kander zeneszerzô? Kiderül az elôadásból: a musical dalbetéteit Hencz-kompozíciókkal toldották meg. Vajon miért? Kander nem írt volna elegendô muzsikát a darabhoz?

aztán a következô is olvasható a színlapon: szövegkönyv és rendezés – Kovács Levente. Joe Masterroff szövegkönyve megfelelt a Broadwayn, meg az Oscar-díjas filmben, és meg a Madáchban, csupán a Köteles utcai színészdében szorult átdolgozásra? Vásárhelyiesítésre? Flekkenburgosításra?

a szerepeket többen is eljátsszák majd ebben az évadban, hisz két-három, sôt négy diák neve is társítva van egy-egy rolléhoz. Mivel annyi fáradságot sem vettek, hogy az est szereplôit kiemeljék, nem tudni, kik játszanak éppen azon a nap, amikor beülsz a terembe. Egy biztos: a Konferanszié László Csaba, akinek alakításáról egész úton hazafelé arra kértem az Istent, nehogy megálmodjam. Rendezôi elképzelésbôl fogantatott szörnyeményként konferál, a kakasülô nem kis élvezetére.

sajnos a Színmûvészeti Egyetem mindkét tagozatán az intézet egyetlen díszlettervezôjére nehezedik a színpadkép kivitelezése, ami miatt egy jó ideje a szemnek nem éppen üdvös látványban van részünk. A kulisszákon eluralkodott a szürke szín, a szegénység (póriasság?) jelképeként. Ugyanazon összetákolt bútordarabokat láthattuk a regáti külvárosi tragédiában (Nastasia kisasszony), a modern amerikai drámában (A vágy villamosa), s legutóbb a fasizmus felemelkedésének éveiben, a berlini bérház szobájában, s természetesen a Kit-Kat kabaré-lokálban. Ez a nyomasztó érzés már a társalgóban elfogja a nézôt, mivel a nem is olyan régen átfestett falak inkább egy református cinterem érzetét sugallják, mintsem egy mûélvezetnek, kikapcsolódásnak – horribile dictu –, kellemes estének áldozott kulturális hajlékét.

a több mint háromórás produkció eléggé kétes vonalon halad: hiányzik belôle a szufla, a fiatalos energiaáramlás, nem tudja fölpörgetni magát, s olyan érzete támadhat a nézônek, hogy a jeleneteket összekötô anyag idejét múlta, emiatt szétesik az egész. A songok szerepe és hatása már eleve kilúgozódott; a zenekar is gyönyörû – mondja a Konferanszié, s közben csak egy zongorát látunk és hallunk, amin Hencz József teszi a dolgát, ám az énekhangok kidolgozatlanok, recsegnek-ropognak, mint egy régi rádió, egyszóval kellemetlenek a fülnek. És nem állunk valami új keletû jelenség elôtt.

s ha már a kabaré korántsem tetszetôs szemnek-fülnek, mi végett került színpadra? Majdnem elfelejtettem a motivációt, amit évente elmondanak az oktatók: a végzôsök zenés darabot is színre kell vigyenek, hadd edzôdjenek a diákok ebben a mûfajban is. Úgy vélem, ilyen edzések nem eredményeznek majd világcsúcsokat.

s hogy ne legyek túlontúl ünneprontó, a szereplô diákok közül meg kell dicsérnem Ördög Miklóst, aki Herr Schultz, a korosodó zsidó gyümölcskereskedô szerepében komoly szakmai hozzáállásból és rátermettségbôl nyújtott ízelítôt.

Stracula Attila

Musica sacra

Marosvásárhelyen december 4–7. között tizenegyedik alkalommal került sor az Egyházzenei Fesztiválra. Számos külföldi és hazai elôadómûvész, karmester, szólista részvételével és a vásárhelyi zenekedvelô közönség érdeklôdésével négy napon keresztül több helyszínen zajlott a zenei eseménysorozat.

Vasile Cazant (képünkön), a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia igazgatóját arra kértük, értékelje a koncertsorozatot.

– Induláskor, 1990-ben – Csíky Boldizsár akkori igazgató ötletére – abból a hiánypótló igénybôl jött létre ez az egyházzenei fesztivál, hogy a múlt rendszerben tiltott vallásos zenének teret biztosítson. Hiszen a zeneirodalomban számos szebbnél szebb vallásos témájú alkotás létezik, amelyeket hosszú évtizedeken keresztül, a diktatúra ideje alatt nem játszhatott a filharmónia zenekara. Ezzel nemcsak a zenészek, de a közönség is szegényebbnek érezhette magát.

– Hogyan fogadja az évek folyamán a közönség ezt a sorozatot, mennyire igényli?

– A vásárhelyi közönség nagyon hálás ezért. Örömmel tapasztaltuk, hogy minden elôadáson szép számban jelentek meg a zenekedvelôk, az utóbbi években egyre több fiatal is jár a hangversenyekre. A közönség nemcsak zenekedvelô, de ért is a zenéhez, itt évszázados hagyományai vannak a zenélésnek. Ez jó hatással van az elôadókra is, hiszen látják, hogy a közönség érti és élvezi játékukat, díjazza a legjobbakat, ha valakit megszeret, akkor mindig eljön annak az elôadására.

– Milyennek tartja a hangversenyek színvonalát?

– Elégedetten jelenthetem ki, hogy nagyszerû elôadómûvészek játszottak, szólaltak meg. Megemlíteném a Kecskeméti Zenekart, amely a nyitóhangversenyt tartotta, Csíky Boldizsárnak a vásárhelyi közönség által már ismert alkotását adták elô nagyon színvonalasan, igényesen. Filharmóniánk harsonaegyüttese is nagyszerût produkált, Molnár Géza harsonaiskolája komolyságot, pontosságot, szakmai hozzáértést igényel, az ô érdeme, hogy nagyszerû a csapat. A Kultúrpalota Tükörtermében került sor a barokk kamarazene-hangversenyre, amely nagy élményt jelentett mind a zenészeknek, mind a közönségnek. Már a terem szépsége megteremti a kellemes hangulatot, amely a barokk zene megszólaltatásával teljesedik ki. Csembalónk egy éve van, a Japánból, a tokiói kormánytól kapott nagy értékû adományból. Ez a hangszer elengedhetetlen a barokk zene megszólaltatásához, a Bach-, Mozart-muzsika kellô hangulatának megteremtéséhez. Egyházzenei fesztiválról lévén szó, a hangverseny-sorozatba igyekeztünk bevonni a különbözô egyházakat is, ezért nemcsak a Kultúrpalota adott otthont az elôadásoknak, hanem a római katolikus plébánia Deus Providebit Ház elôadóterme, az új görög katolikus és a szintén új adventista templom. A záróhangversenyre a Vártemplomban került sor, talán ez volt a legkiemelkedôbb koncert. A templom gótikus falai között többször játszott már a filharmónia, és annak ellenére, hogy most, télen kissé hideg van, a próbák alatt a zenészeket mégis kárpótolni tudja a csodálatos akusztika.

A 7-ei zárókoncerten Kaspar Zehnder svájci meghívott mûvész vezényelte Bach és Mozart mûveit. A filharmónia vegyes karát Vasile Cazan vezényelte, szólistaként Mirela Zafirii, Ana Rusu, Szilágyi Zsolt, Marius Manyov énekelt, hárfán Nagy Emese, fuvolán a karmester, Kaspar Zehnder játszott.

Antal Erika

Színházépítés dokumentumokban

Az ezredvég utolsó három esztendejében emlékezetes ünnepei voltak a nagyváradi színészetnek: 1998-ban az elsô váradi magyar nyelvû hivatásos elôadás – a helyi színjátszás kezdetének – 200. évfordulójáról emlékeztünk meg, 2000 októberében pedig Nagyvárad "kôszínházának", elsô állandó színházának centenáriumát ünnepeltük. A kötelezô emlékezés eseményeinek sorában Nagy Béla (a Bihari Napló Kiadó gondozásában megjelent) kötetei kaptak méltó hangsúlyt: a Színház születik képes építéstörténete és A tegnapok színháza "képes olvasókönyve" elôzte meg az idei kultúrtörténeti dokumentumkiadványt (...És díszes palotát emeltünk), mellyel gyakorlatilag teljessé lett azon hatalmas kutatómunka eredményeinek a nyilvánosság elé tárása, mely egykori újságok, tanulmányok, kötetek, emlékezések forrásaiból táplálkozott.

A színházépítést Váradon (is?) közel évszázados huzavona elôzte meg. Kezdeményezésekben nem volt hiány, de vagy a városatyák közti nézetellentétek, vagy az anyagiak és a kellô akarat, illetve következetesség hiánya miatt Thalia nem kapott állandó otthont Váradon, s e várost az 1900. október 15-ei színházavatásig csak vendégtársulatok hálás nyári állomásaként tartotta számon a színháztörténelem.

S amikor a környék és a vidék minden más városa már megelôzte Nagyváradot, végre 1899 júliusában itt is megkezdôdtek "az elsô csákányvágások". Nagy Béla, a lelkes dramaturg, a szakember új dokumentumkötetét ezzel a pillanattal kezdi, s a Szigligeti Edérôl elnevezett kôszínház felavatásáig kíséri nyomon a történéseket. Dolgát megkönnyítette, hogy Várad akkoriban egymással versengô négy napilapja (a Nagyvárad, a Szabadság, a Nagyváradi Napló és a Tiszántúl) kitüntetô figyelemmel "vigyázta" a munkálatok menetrendjének betartását, és minden aprónyi eseményrôl kritikus hangon számolt be. A témát érintô Helyhatósági határozatokat publikáltak, helyt adtak pró és kontra véleményeknek, közölték a kisajátítási hercehurcák dokumentációit, ellenôrizték a költségvetés forintjainak elszámoltatásait, hírrovatukban is napirenden tartották az új városképet meghatározó építkezés ügyét.

Nagy Béla e gazdag és kultúrtörténeti jelentôséggel bíró sokszínû publicisztikai anyagból a leglényegesebb közléseket és a levéltári dossziékból az ezeket alátámasztó, avagy kiegészítô további dokumentumokat (leveleket, tervrajzokat stb.) építette kronológiájába, s a váradi közélet színházépítésben érintett személyiségeinek portréival és korabeli fotókkal, képeslapokkal is illusztrálta könyvét. A száraz adathalmazokat elkerülendô, az ekkor sem szünetelô helyi színházi élet színes híreibôl is válogatott, s a társulatépítés sok gondja-baja sem kerülte el figyelmét.

Váradi irodalomtörténeti adalékok is fûszerezik Nagy Béla (dokumentumjellege ellenére olvasmányos) munkáját: Várad akkor egyetlen irodalmi egylete, a Szigligeti Társaság színházépítést pártoló, támogató ügybuzgóságát sajtódokumentumokkal illusztrálja, és ami kötetének irodalmi értékét is emeli: az 1900-ban már váradi újságíró, a Szabadságnál publicista fiatal Ady Endre több sajtóvéleményét is közli. Ezek az Ady-cikkek javarészt csak Ady Endre Összes Mûveinek kritikai kiadásában találhatók meg, s újraközlésük valódi irodalmi csemegét jelent a mai olvasónak.

A 200 éves váradi színjátszást és a Szigligeti Színház centenáriumát méltató, ünneplô közönség és a szakma Nagy Béla helyi színháztörténelmet mozaikszerû dokumentumokból újraépítô köteteivel olyan használható forrásanyaghoz jutott, mely értékeinket és hagyományainkat felmutatva nézôt, színészt és szakírót további, folyamatos színháztörténelmünk iránti elkötelezettségre int.

Indig Ottó

most kell megrendelni

Értékeink

Nem csak barátainkról, értékeinkrôl is megismerszik, milyenek vagyunk. Fonák a helyzet ezen a téren. Szándékosan nem írtam, hogy ma, mert valószínûleg mindig is a külsô alapján ítéltük meg egymást. Legalábbis az elsô pillantás mindig a külsônek szól. Pedig a ruha, a smink becsapós dolgok, ha több jelentôséget nyilvánítunk nekik, mint kellene.

A dél-amerikai szappanoperák – korunk népmeséiként – jól mutatják, hogy a koldusszegény szereplôk belsô értékekkel bírnak, míg az utolsó divat szerint öltözöttek általában negatív figurákat jelenítenek meg; az ô értékeik a bankok széfjeiben nyugszanak.

Az értékeket ma már a pénz jeleníti meg. A gondolkodásunkban is. Az anyagiak – vagy az azokat megjelenítô autócsodák, villák és egyebek – kíméletlenül beverekedték magukat az értéklistánk élére. Sôt elsô helyére. Ami mögötte van? Belsô értékeink. Emberi kapcsolataink. Az önzetlen ajándékozás öröme. A segíteni akarás. A másokért való égés lobogása. Ezek és még sok egyéb belsô érték listánk hátsó fertályára szorultak. Sportnyelven: kiesô helyekre. S ha kiesnek onnan is: maradunk a legújabb típusú színes tévével, hifi-toronnyal és sok számjegyes bankszámlával.

Mert ma sokszor saját magunk szabunk gátat belsô értékeink érvényesülésének, kiáradásának. Emberi kapcsolataink elsorvadnak, mert a barátság nem olyan, mint a pénzünk a bankfiókban, hogy csendben kamatozik. A jobb adni, mint kapni igazságát ismerjük ugyan, de nem gyakoroljuk, mert szüntelen az motoszkál bennünk, hogy akkor mi marad nekünk? Így aztán adunk a feleslegbôl, a kiszuperált holmikból, hogy közben elérzékenyüljünk saját jóságunkon. Igyekszünk megkapaszkodni a modern kor szekerén, ahol az az érték, amit reklámoznak.

Ebben a fura, torz értékrendû világban nem csoda hát, ha nem értjük azokat a ritkaságszámba menô, jó értelemben vett ôrülteket, akik a másokért való lobogásra tették fel az életüket. Titkon irigyeljük az ôket fûtô tüzet, s minduntalan titkos anyagi érdekeltségeket sejtünk lobogásuk mögött.

Ezek az értékek – csillogóak vagy szürkék, külsôk vagy belsôk, maiak vagy tegnapiak – teszik életünket értékessé vagy értéktelenné.

Fábián Tibor

A Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség eljuttatta szerkesztôségünkbe havi közlönyük, a Pulzus két legutóbbi számát. Komolykodás és humor egyaránt megtalálható a nagyrészt orvosis és gyógyszerész hallgatók által szerkesztett és írt diáklap példányaiban, ez már a címoldalt böngészve is észrevehetô. Érdekes interjúk olvashatók a MOGYE tanáraival, a budapesti Megálló-csoport tagjaival, volt kábítószerfüggôkkel. Élménybeszámolókat is találhatunk Amerikáról – hogy ott valóban sokkal nagyobb minden –, erdélyi kirándulásokról – hogy azért itt is van még mit megnézni –, gólyabálról – hogy a hagyományos gólyabál helyett Vásárhelyen Oscar-díjakat osztanak. Sajátos hangnemû tudósítást találunk a 8. Alter-Native Nemzetközi Rövidfilm Fesztiválról, amely a szerzô szerint egy oázist jelentett a választási kampány túlhevült levegôjében. A mai diákok életfilozófiáját tükrözi az egyik írásban idézett Rejtô Jenô-szöveg: "Az élet olyan, mint a füst. Elillan, mielôtt még igazán boldog voltál". Persze a szórakoztatónak szánt cikkek mellett a Pulzusban is megtalálhatók mindazon hasznos információk, amelyekre egy hallgatónak szüksége van: az ösztöndíj-lehetôségek, a magyarországi részképzésre szóló felhívások, valamint különbözô programelôzetesek.

Mûszakiak, figyelem!

Az Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság (EMT) 1–3 hónapos magyarországi ösztöndíjat hirdet fiatal egyetemi mûszaki oktatók részére. Pályázhatnak valamely hazai egyetemen oktató, doktoráló vagy más posztgraduális képzésen részt vevô mûszakiak 35 éves korig. Jelentkezési határidô: 2001. január 15. A pályázáshoz szükséges adatlap személyesen, postai úton vagy e-mailen igényelhetô. Bôvebb felvilágosításért forduljanak az EMT titkárságához. Cím: 3400 Kolozsvár, 1989. December 21. utca 116. sz. Telefon: 064/19-40-42, 19-08-25. E-mail: emt@emt.ro.

Finánctanfolyam

Pénz- és adóügyi szeminárium veszi kezdetét az új évezred elsô hetében, a nagyváradi Euromagiszter Távoktatási Központ szervezésében. A rendhagyó, három hónapos idôtartamú gyorstalpaló tanfolyamon az intézmény szakemberei napjaink egyre bonyolultabb pénz- és adóügyi útvesztôiben való eligazodáshoz nyújtanak hiteles, nélkülözhetetlen segítséget. Struktúrájánál és tartalmánál fogva a szemináriumi anyag mindenekelôtt cégvezetôk, ügyvezetôk, könyvvizsgálók, üzleti tanácsadók, könyvelôk, pénzügyekkel foglalkozó szakemberek, illetve alkalmazottak hatékony (tovább)képzését szolgálja. A távoktatási rendszerbe korábban bekapcsolódott hallgatók a szemináriumon történô részvétel esetén kedvezményezettek. Továbbá lehet jelentkezni a vállalkozási-üzletkötési szemináriumra is, a határidô mindkét esetben 2000. december 22. A szemináriumi tájékoztató díjmenetesen beszerezhetô az alábbi címen: Euromagiszter, 3700 Oradea 1, c.p. 138., tel.: 059/47-11-54.

Duna-sikerek a tévémûsorok fesztiválján

A Kamera Hungária címmel második alkalommal, ezúttal Szegeden megrendezett szemlére 390 pályamû érkezett. Az elôzsûrik döntése alapján 15 kategóriában 92 alkotás került a döntôbe, ezek között a Duna Televízió 12 produkcióval képviseltette magát a versenyprogramban, többek közt a Magyar Világ két erdélyi tematikájú filmjével, a Gazdátlan Zsil völgye, valamint a Tanya a havason: Pálpataka címûekkel. A december 10-ei díjkiosztó gálaesten a zsûri a Duna Televízió alábbi alkotásainak, alkotóinak ítélte a legjobbnak járó díjat:

Költôk társaságában (r. Balogh Zsolt, Bakos Katalin, Bollók Csaba, Pacskovszky József, Szekeres Csaba, Vizi Mária, szerk. Vizi Mária, op. Babos Tamás) – a legjobb kulturális mûsor. Naponta 2x5 percben neves színészek, elôadómûvészek tolmácsolásában láthatnak a Duna Televízió nézôi összeállítást a magyar líra gyöngyszemeibôl. A versek hagyományos elôadásán túl etûdök, feldolgozások színesítik a sorozatot.

Ami igaz, az igaz – Kurszk (r.-szerk. Macskássy Katalin, op. Mánfai Miklós) – a legjobb gyermek- és ifjúsági mûsor. Az orosz tengeralattjáró tragédiája nyomán felmerülô etikai kérdésekrôl vitatkoznak a gyerekek: fontosabb-e az államtitok, mint az ember? Fel lehet-e áldozni életeket bármilyen cél érdekében?

Bartók Béla Kárpát-medencéje (r.-szerk. Petrovics Eszter, op. Miklauzic Márton) – Népszerû tudományos, ismeretterjesztô mûsor – a zsûri különdíja. A film a népzenegyûjtô Bartókról szól, bemutatva, hogyan gyûjtötte a magyarság és a velük élô más nemzetiségek népdalait, népzenéjét. Ez az ôsi, egymástól különbözô, de mégis egymásra ható zenei világ itatta át és határozta meg Bartók legszemélyesebb kifejezésmódját.

Vendégproletárok (Uhrin Tamás, Dunatáj Alapítvány) – a legjobb mûsorszinopszis. Dokumentumfilm az egykori NDK területén élô magyar diaszpóráról. Tíz-tizenöt jellegzetes NDK-s magyar életútjának megismertetésével, német és magyar film- és tv-híradó riportokkal, amatôr fotók és filmek felhasználásával mutatja be a film az idekerült magyarok sorsát.

Petrovics Eszter a legjobb szerkesztô díját nyerte – Mégis valóra váltak Kodály álmai.

Szabó Dénes karnagyot a legkiemelkedôbb televíziós személyiségnek választották Mégis valóra váltak Kodály álmai (r. Petrovics Eszter).

Továbbá a fikciós, dramatikus mûsorok fôdíját Szaladják István Aranymadár címû filmje nyerte, amelyet a Duna Mûhely támogatott.

AZ ERDÉLYI MAGYAR KÖZMÛVELÔDÉSI EGYESÜLET (EMKE) Országos Elnöksége és az RMDSZ Ügyvezetô Elnökségének Mûvelôdési és Egyházügyi Fôosztálya a 2001-es esztendôre is megjelenteti, a külföldön és idehaza is nagy népszerûségnek örvendô erdélyi magyar közmûvelôdési életünk eseménynaptárát. Felkérik a hazai magyar civil szervezeteket, hogy január 10-éig (postabélyegzô dátuma) küldjék be a jövô évre tervezett eseménynaptárukat (a rendezvény dátuma, megnevezése, helyszíne; a szervezô egyesület neve, címe, telefonszáma, e-mail címe; a rendezvényért felelôs személy neve) a következô címre: SMCT-EMKE, 3400 Cluj, Str. Densusianu 6/A. E-mail: danetk@emke.cj.edu.ro.

Így írtok ti?

X. Y. politológus priuszi gyôzelemnek véli a romániai választások második fordulójának eredményét – adja hírül egyik napilapunk, ami természetesen gépelési hiba, vagy maximum lapsus linguae (nyelvbotlás), mert azt feltételezni sem merjük, hogy a tudósító összekeverte az ókori epiruszi király, Pürrosz által a rómaiak fölött aratott – vereséggel felérô – diadalt (azaz pirruszi gyôzelmet) a latin eredetû jogi kifejezéssel (priusz), amely konkrétan a büntetett elôéletre, kiterjesztôleg pedig bizonyos elôzményekre vonatkozik. Ám mégis gyanakvóvá váltunk a bakit elkövetô újságíró szakmai fölkészültségét illetôen, ugyanis szinte csak pár sorral alább egy társadalompszichológus szájába adja, hogy Romániában nincs stabil törvénykezési rendszer, holott a szövegösszefüggésbôl kiderül: stabil törvényekért, koherens törvényalkotásért "kiált" az illetô. Nem mindegy. A törvénykezés (a törvény alkalmazása, az ítélkezés) ugyanis a bíróság tiszte, a törvény megalkotása a törvényhozásé. Gyakran elôforduló konfúzió ez sajtónkban. Egy másik napilapunk fekete rovata szerint pedig igen morbid haláleset történt a minap az egyik faluban: egy idôs asszony vitába keveredett a fiával, és szívszélhûdést kapott. A tautologikus megfogalmazás arra utal, hogy a cikkíró vagy nincs tisztában a morbid (beteges hajlamú, a torz felé hajló, betegesen kifinomult) szó jelentésével, amelyet a latin mors (halál) származékának hisz, holott az a morbus-ból (kór) ered, vagy pedig egy egyébként is beteg szív stopját óhajtotta közérdekû hírré elôléptetni a baleseti krónikában...

(szemes)

Copyright © Erdélyi Napló - 2000