Romániában tíz évvel a demokratikus kibontakozás után sem képes az állami adminisztráció zökkenômentes, tiszta, minden gyanún fölül álló választásokat szervezni. A választók egyik megyébôl a másikba való buszos utaztatásától a kórházak beutaltjairól való megfeledkezésig terjedt igen széles és változatos skálán a szabálytalanságok, törvénytelenségek sora 2000. november 26-án. Amikor is mindennek dacára "sikerült" öt politikai párt válogatott aktivistáit beejtôernyôzni abba a kétkamarás bukaresti törvényhozásba, amelynek legfôbb tevékenysége a közpénzek herdálása és a látványos semmittevés, valamint a menedéknyújtás a feketegazdaság leghírhedettebb figuráinak. A választási eredmények egyértelmûen azt jelzik: a lakosság meg akarta büntetni azokat, akik 1996 óta kormányozták – leginkább saját zsebükre dolgozva – az országot. A gyôztes neokommunista formáció minden valószínûség szerint megpróbál egyedül kormányt alakítani, bár a vesztes pártok igencsak kelletik magukat: szívesen osztozkodnának továbbra is a koncon. A második helyen végzett szélsôbal elszigetelésének ürügyén folyik a gyôztesek elnökjelöltjének körüludvarlása a vasárnapi döntô forduló elôtt, mondván: Iliescu a kisebbik rossz (hiszen rá már 1965-ben is "szavaztunk", lásd a fenti plakátot), Vadimra voksolni több okból is kontraproduktív. S noha ez utóbbi csak egy pitiáner szájhôs, afféle politikai paprikajancsi – saját párthívei szerint "tehetséges hordószónok" –, váratlannak egyáltalán nem mondható, de mindenképpen efemer sikere egyrészt a balliberális propaganda alá adott lovat, másrészt nemzetmentô szerepre kárhoztatta az SZDRP-t, Iliescut és a majdan hozzájuk csapódó, a hatalom asztaláról leesô morzsák után kapdosó kisebb, "demokratikus" formációkat. Mivel az össznépi ígérgetések kora lecsengeni látszik Romániában is, nem maradt más eszköz a politikai osztály tarsolyában, mint a riogatás. És amikor már elpukkantak mind a petárdák, és véget ér a cirkusz, akkor mi lesz? Kenyér lesz?

D. L.

Magunk közt szólva

Az elnökválasztás második fordulójára a hatalmat négy évig gyakorló, ideológiailag meghatározhatatlan kormánykoalíció – amelyben a magyar pártnak is osztottak némi, jobbára csak dekoratív szerepet – csúfos bukását követôen a romániai választópolgár elôtt nem maradt más lehetôség, mint Ion Iliescu vagy Corneliu Vadim Tudor nevére ütni a pecsétet. Bizony, ennél megnyugtatóbb alternatívákat is könnyen el tudtunk volna képzelni – legalábbis mi, magyarok. De hát valahogy nem jött össze… Hogy miért, azt most ne firtassuk. Abban azonban, hogy a helyzet ilyeténképpen alakult, sok más tényezô mellett az RMDSZ csúcsvezetésének is megvan a maga szerepe, felelôssége. Józan paraszti ésszel érthetetlen – de még a Dîmbovita partján ellesett, a levantei gondolkodásmódra jellemzô logikai bukfencek alkalmazása által is teljességgel megmagyarázhatatlan – az, hogy miért ragaszkodtak Markóék körmük szakadtáig egy helybôl esélytelen "hatszázalékos" elnökjelölt indításához. Miért nem iparkodtak azon, hogy a demokratikus erôk egyetlen közös, de esélyes jelöltet állítsanak? Miért nem jártak elöl jó példával és léptették vissza a hajrában Frundát, amikor nyilvánvalóvá vált Vadim elôretörése?

Az RMDSZ vezetôi – miután a két menet között eltelt napokban a román parlamenti pártok, a közélet jeles és kevésbé jeles képviselôi úgy döntöttek, hogy "aggodalommal veszik tudomásul" a sovén-nacionalizmus, sôt fasizmus elôretörését, fôleg mert annak következményeként végérvényesen elveszíthetik a külföldnek amúgy is csak vágyálmaikban létezô rokonszenvét – most arra buzdítanak, hogy feltétlenül menjünk el újra, no nem választani, hiszen nincs választék, hanem szavazni. Állítsátok meg Arturo Uit! – adta ki az ukázt a Strasbourgban (no meg Bukarestben) csiszolódott (délkelet)européer örökös exelnökjelölt. Ami az Operatív Tanács fedônevû végrehajtó bizottság megfogalmazásában annyit jelent, hogy románnak, magyarnak egyaránt érdeke "úgy cselekedni, hogy mindenképpen megakadályozza Corneliu Vadim Tudornak, a Nagy-Románia Párt jelöltjének államelnökké választását". Hogyan lehetséges ez? A válasz egyértelmû: ha Iliescura szavazunk! Tiszta sor. De ennek kimondásától Markó és stábja igencsak vonakodik. Ami érthetô is, hiszen tudatában vannak: a magyarság nem felejtette, nem felejthette el azt, hogy a volt – és jövendô – elnök milyen szerepet játszott például a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kirobbantásában és abban, hogy utána kizárólag magyar és cigány embereket vontak felelôsségre, csuktak börtönbe. Iliescu nemcsak hogy magyar egyetemet nem akar (hiszen 1959-ben ô maga járt elöl a Bolyai felszámolásában!), hanem az erdélyi magyarságról mint közösségrôl egyáltalán tudomást sem hajlandó venni. Neki mi "magyarul beszélô román állampolgárok" ha vagyunk. És még folytathatnám...

A "marosvásárhelyi" Markó tehát ódzkodik az 1990 fekete márciusában is államelnök Iliescu pajzsra emelésétôl, inkább áthárította ennek ódiumát a Területi Elnökök Konzultatív Tanácsa nevû, hamarjában összetrombitált, a közvélemény számára jobbára ismeretlen összetételû, reprezentativitású és hatáskörû grémiumra.

Kérdéses, hogy a maga hat-hét százaléknyi voksával a magyarság mennyire képes befolyásolni a választás végkimenetelét, tehát meggondolandó, hogy érdemes-e, helyes-e beleártani magunkat olyan kérdés eldöntésébe, amely nem ránk tartozik – legfönnebb a következményeit viseljük, immár nyolcvan esztendeje –, s amelyben úgysem a mienk a döntô szó. A román választópolgár, nép, nemzet – ha eléggé érett – képes saját érdekeinek a felismerésére, és annak megfelelôen dönt majd. Ha nem, hát akkor...

Nem kellett nekik a "mi elnökjelöltünk", maradjanak hát a sajátjaikkal. Minden népnek, nemzetnek olyan vezetôi vannak, amilyeneket megérdemel.

Szentgyörgyi László

Még sokáig rágódni fogunk azon, hogy mi futtatta fel majdnem húsz százalékkal a neonácizmus népszerûségét a másfél hónapos választási kampányban, és mindenféle megközelítés újabb mozaikkocka lesz a képhez, amely végül – a probléma bonyolultsága miatt – mégis hézagos marad.

A következô felvezetés is csak egy adalék a sok közül.

Képzeljük el, hogy saját hazánkban – tehát valahol a világon – folyik az elnökjelöltek vetélkedése. A tizenvalahány aspiráns között akad híres és hírhedt, ismert és ismeretlen stb. úgy, ahogy ennek itt, Romániában, szûkebben a "jövôs Erdélyben" tanúi voltunk. De van egy jelölt, akit intelligenciája, mûveltsége, megjelenése, nemzetközi tekintélye, higgadtsága, komolysága, szalonképes humora stb., stb. magasan a többi fölé emel, csakhogy az illetô néptörzsérôl "hazánk" történelemkönyvei évtizedek óta azt állítják, hogy nálunknál jóval késôbb érkezett a mi ôsi rögünkre, létszámbelileg örökké kisebbségben volt, mégis egy évezredig szemtelenül elnyomta eleinket. Milyen kár, hogy az illetô nem ôshonos – mondanák egyesek közülünk, de a legtöbbünket az a gondolat bántana, hogy miért akar egy ilyen jöttment leckét adni nekünk, 2050 éves okosoknak politikából, gazdaságból, társadalomvédelembôl, mit bölcsködik, ahelyett hogy meghúzná magát, és örvendene, hogy beengedték a parlamentbe, bevették a kormányba, eltûrik neki, hogy drága Mercedesével még drágább gyermeket gázol el stb. Ezért többségünk körülnézne a prérin, hogy ki az a tôsgyökeres jelölt, aki nem beszél bükkfanyelven, akinek a szónoklataitól a hallgatóság nem alszik el, vagyis ki lenne az, aki megközelítô személyiség-teljesítményt nyújt. És megtalálnánk azt, akire eddig nem is akartunk odafigyelni, aki összevissza, de legalább jó hangosan és zamatosan beszél.

Így jött fel Corneliu Vadim Tudor ázsiója október elejétôl. A második hely sorsát tehát a Frunda–Tudor-mérkôzés döntötte el. Ha még egy hónapig tartott volna a selejtezô, talán nem is lenne szükség második fordulóra, annyi szavazó pártol el a színtelen-szagtalan Iliescutól a szivárványos Tudorhoz. Közben a legragyogóbban szereplô jelölt szavazótábora fikarcnyival sem nôtt, sôt csökkent. A katasztrofális helyzetben sem mellôzött fesztivista nyilatkozatokkal ellentétben nem az elnökjelölt volt az RMDSZ húzóembere, hanem a képviselô- és szenátorjelöltekre pecsételô választópolgárok úgy mellékesen Frundát is jutalmazták egy-egy szavazattal, ha már úgy megdolgozott érte.

Ezért is érdemes megfontolni, kell-e nekünk elnökjelölt 2004-ben. Ha megérjük.

Bizonyára sokan nem értenek egyet ezzel a gondolatmenettel. Tényleg nem lehet Tudor felfutását csak az RMDSZ nyakába varrni azért, mert a kampányban öncélúan futtatta eleve esélytelen elnökjelöltjét. A nácizmus táptalaját 80, 150, 250 év kitartó munkájával termékenyítették és tovább trágyázzák napjainkban is, e nélkül nem érvényesülhetne az extrabaloldali udvari költôbôl ultrajobboldali géppisztolyossá vált elnökjelölt. Csakhogy a nacionalista ráhangoltság, a mély válság, a "történelmi" személyiség október elején is adott volt. Tudor szereplése – szerepeltetése! – addig is teljes gôzzel folyt, engedték szónokolni a szenátusban ahelyett, hogy felfüggesztették volna parlamenti védettségét, rendszeres vendég volt különbözô "kereskedôi" tévéknél stb. Miért nem indult 27 százalékos népszerûséggel már a választási kampány kezdetén? – ez a nagy kérdés.

Különben attól is tarthatunk, hogy miközben a lehetséges magyarázatokon törjük a fejünket, a háttérben nagyokat röhögnek rajtunk a titkosszolgálati forgatókönyvek szerzôi. (Hoppá! Vajon hová tûnt a kampány idejére Magureanu-Asztalos?) Nehogy megérjük a történelem megismétlôdését. Ugye 1989 decemberében Ion Iliescu milyen meggyôzôen mozgósította a népet a forradalomra a terroristák ellen, akik "minden pozícióból lônek". Aztán azt mondták, hogy terroristák nem is voltak, a forradalmárok saját magukat lôtték halomra, önkiszolgálással. Most megint megrendítô felhívások, pártoknak címzett, de a szavazópolgároknak szóló memorandumok hangzanak el, hogy fogjunk össze a szélsôségesség ellen. Vagyis sorakozzunk fel Ion Iliescu mögé.

Mi lesz, ha kiderül, hogy a kulisszák mögül az egykori kormányszövetséges, maga C. V. T. tereli Ion Iliescu körüli szoros egységbe a balekokat?

Nits Árpád

Gyakran döbbentenek meg többszörösen is megtapasztalt nagy igazságaikkal, axiómákba fogalmazott megállapításaikkal azok az idôben pár évtizeddel elôttünk járó fényesebb elmék, akik egy adott kor társadalmi összefüggéseibôl a lényegest látták és láttatták meg, s tették ezt azzal a szándékkal, hogy az elmélyültebb gondolkodásban járatlanabb is rádöbbenhessen: milyen törvényekhez kellene tulajdonképpen igazodni. Olvasom ugyanis Winston Churchill magvas megállapítását, miszerint: "A kapitalizmus igazi bûne a javak egyenlôtlen elosztása; a szocializmus igazi erénye a nyomor egyenlô elosztása." Próbáltam többszörösen is elemezgetni, szavakra bontva értelmezni a jeles államférfi és gondolkodó kijelentését, és tisztességesen bevallom: akkora bennem a zavar, akár a jelen valóságában. Mert bárhogy is iparkodom, mozgósítgatom egyik érvemet a másik után, nem tudom eldönteni, hogy hányadán is állunk mi tulajdonképpen a jelen pillanatban, a jelen gazdasági helyzetében, többszörösen is felborított, fejre állított társadalmi viszonyaiban ezzel a két tulajdonforma diktálta megnevezéssel: kapitalizmus és szocializmus. Tudogatom pedig, lévén történész is, hogy mi a lényegbeli különbség egyik és másik közt; beletapostam az elôbbibe bokáig, utóbbiba pedig vállmagasságig. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért nem tudom – és azt hiszem, nem az én szégyenem! –, hogy milyen társadalmi rendnek nevezzem ezt a mostanit, milyen keresztvízzel lehetne, sôt kellene leönteni úgy, hogy még az egyszerûbb halandó is lásson valami lényegre utalót. Tapasztaljuk ugyan valamennyien, hogy a jelen társadalma annyira kettészakadt, mintha ebbe az országba tulajdonképpen Amerika – a maga gondolkodásmódjával, életvitelével és szokásaival – kisebb darabkája lopta volna be magát, rátelepedve az Afrikára jellemzô nyomorra. Politikusaink többsége, az ôket kiszolgáló ügyeskedôkkel együtt, tornyot hordott, lopott össze a becsaphatók, bepalizhatók, rövidlátók, hiszékenyek, munkával kelô és fekvô kisemberkék bizalmából és együgyûségébôl, azzal kábítgatva ôket, hogy eljövend majd nemsokára a mennyek országa, lesz itt bôség, jólét és vigalom, csak melózgassanak tovább, kerülgetve az "illetlen" kérdéseket, azokat jelesen, hogy ennek miért van többszörösen is több, a másiknak még ennél is több, mint nekem, miért furikázik ennek vagy annak a felvágott nyelvû csemetéje külön külföldi kocsin, mikor lyukas rajtam már a gönc, a cipômbôl kilóg a lábujjam.

Szóval, nem tudom tulajdonképpen, hogy minek nevezzem ezt a megnevezhetetlen társadalmi rendszert. Nevezzem egyszerûen kapitalizmusnak, nevezzem szocializmusnak vagy demokráciának? Azt hiszem, és a mindennapok idegekben érezhetô valósága kezd meggyôzni arról, hogy ez se ilyen, se olyan társadalmi rendszer, ha akarom: ebbôl is van valami, abból is van valami. Ahogy a székely mondta a teknôsrôl: ez vagy valami, vagy megy valamerre. De merre, milyen irányba?

Churchillnek az a megállapítása – megállapításának az a része! – miszerint a kapitalizmus igazi bûne a javak egyenlôtlen elosztása, tagadhatatlanul igaz, mert az egyiknek hopp, a másiknak kopp. Kijelentésének második felével azonban nagy bajban vagyok. Ebben az országban ugyanis már a nyomorúságot sem porciózzák egyformán halandó és halandó között. Vannak ugyanis nyomorult szegények, vannak még a szegényebbeknél is szegényebbek és vannak, akik már végérvényesen a nincstelenség legmélyebb szakadékába buktak, reménytelenül. Szóval: az egyre többek által visszakönnyezett szocializmus éveiben legalább annyit tudott minden jelszavakkal etetett, hogy mi a neve annak a világnak, amelyben él, s tudta azt is, hogy nincs egek alatt körözgetô különbség ember és ember közt; a hazugságok "ingyen kenyerébôl" egyformán szeltek a pártfunkcionáriusok a nagy többségnek. Ma már ez a nagy többség is a tegnapoké, mármint a nagy többség fogalma. Sokan közülük olyan asztalokra könyökölték fel magukat – legtöbbjük egykori kiváló káderlappal! –, melyekre fizetéskor százezreket olvasnak le, beszorozva újabb ötven- vagy százezerrel, milliókkal, és melyek mellôl – cáfolhatatlan bizonyság erre az újabb és újabb választás, újraválasztás – még egy újabb kori nagyobb társadalmi földrengés sem szédíti le ôket.

Társadalmi földrengés?

Ugyan, kérem!

Ha bekövetkezne mégis, olyan rengést álló palotákat emeltek újgazdagék, melynek falairól már a vakolat sem hull le. Ezt a vakolatot ugyanis a munka emberének véres verejtékével kenték fel a falra.

Azt írja Faludy György: "Ha a kommunisták végül megbuknak – ami nagyon kívánatos –, a kapitalisták példátlan elszemtelenedése következik". Azt hiszem, ez egy árnyalattal világosabb és érzékelhetôbb megfogalmazás, mint a Winston Churchillé. A kapitalisták közé azonban nagy betûkkel írnám be egyes politikusok nevét.

Elszemtelenedésük ugyanis valóban példátlan.

Gúzs Imre

A Nemzeti Liberális Párt és a Szociális Demokrácia Romániai Pártjának elöljárói a legcsalódottabbak az Európai Unió döntése miatt, miszerint a tagországok Bulgáriával szemben feltétel nélkül feloldják a vízumkényszert, de Románia esetében bizonyos feltételekhez kötik. Sôt a kritériumokról is csak jövô márciusban tárgyal majd az EU, tehát belátható idôn belül aligha jöhet szóba a könnyítés… Mellesleg a szélsôséges nacionalizmus térnyerésével várható volt, hogy a tagjelölt országok közül egyedül a román állam polgáraira marad érvényes a vízumkötelezettség.

Egyes lapok a politikai csatározások legelsô áldozatának nevezték a múlt csütörtökön lelôtt Sorin Moldovant, ám a rendôrség szerint alvilági leszámolás áll a dévai SZDRP-alelnök meggyilkolása mögött. A 33 éves üzletembert sötétedéskor, a személygépkocsijától tíz méterre két pisztolylövéssel terítették le. Moldovan 1995–97 között dévai vámfônökként dolgozott, a külföldi gépkocsik behozatalánál voltak kétes ügyletei, legutóbb a Rombusiness Rt. vezérigazgatója volt, noha már többször akadt dolga a törvénnyel.

A nagy-romániások elôrenyomulásával az egyik legveszélyesebb foglalkozássá válhat a sajtószakma. Stefan Susait, az AFP francia hírügynökség és az Antena 1 kereskedelmi televízió iasi-i tudósítója például már halálos fenyegetéseket kapott. Az újságírót és családját azután zaklatták névtelen telefonálók, hogy egyik tudósításában idézte Anghel Stanciunak, a Nagy-Románia Párt alelnökének a nyilatkozatát, miszerint "azokat az újságírókat, akik eladták magukat a Nyugatnak, munkatáborokba kellene deportálni". Egyébként Stanciu mintha a legkedélyesebb politikus szerepében óhajtana tetszelegni, már másnap közleményben jelentette ki: csak viccelt…

A román nemzeti ünnep alkalmából az államvasutak rukkolt elô a legváratlanabb meglepetéssel: december 1-jétôl 7,6 százalékkal megemelte szolgáltatásainak árát. Ezt a lehetô legkevésbé ellensúlyozza, hogy idén biztosan nem drágul a villanyáram és a földgáz, mivel a kormány – a még hivatalban lévô Isarescu miniszterelnök szerint – 400 milliárd lejt különített el a költségvetésbôl az energiatermelôk megsegítésére. Ám e támogatással is legfeljebb január elejéig tartható az energiahordozók ára.

Bár tortát is kapott, valószínûleg életének nem éppen a legédesebb momentumaként emlékszik majd könyvbemutatójára Helmuth Kohl. A német exkancellár a múlt szombaton Németországban ismertette Naplóm 1998–2000 címû emlékiratát, amikor egyik "kritikusa" tortát vágott hozzá. Kohl egy szót sem szólt, hidegvérét megôrizve letörölte arcáról, hajáról és ruhájáról a krémet meg a tejszínhabot, majd folytatta a dedikálást. A vagdalkozót – akinek a nevét nem hozták nyilvánosságra – még a helyszínen ôrizetbe vették.

Végül a hétvége legelszomorítóbb híre: péntektôl vasárnap estig nyolcvanegy közúti baleset történt országszerte, harmincegy személy meghalt, hatvan pedig súlyosan megsebesült.

Pataky Lehel Zsolt

Igencsak szürkék voltak a leköszönô felsôház utolsó napjai. A mikrofonhoz lépô szenátorok többsége magyarázkodott. Egyesek hogy miért nem kerültek vissza a bársonyszékbe, mások pedig hogy miért kerültek fel a besúgók listájára. Egy Mircea Ioan Popa nevezetû parasztpárti még a szekusdossziékat ellenôrzô bizottságtól is hozott egy papírt, hogy tévedés, ô nem volt a sasszembrigád tagja. A liberális vezér, Mircea Ionescu-Quintus is mindegyre azt hajtogatta, hogy nem mutathatnak olyan, saját kezûleg aláírt nyilatkozatot, amelyben vállalta volna, hogy besúgó lesz. "De másfajta jelentést sem, olyat, amelyet valamelyik társamról írtam volna" – nyilatkozta lapunknak is. Az igaz, hogy a szeku igencsak gyôzködte: a külföldön élô rokonairól – az egyikük a Szabad Európa Rádiónál dolgozott, a másikuk a Párizsban létrejött árnyékkormány tagja volt, a harmadikat pedig ismert kommunizmusellenes harcosként tartották számon –, ezek viselt dolgairól számoljon be, de ô ezt mindvégig visszautasította. Most pedig követelte, hogy az elébe tett jelentéseket grafológus vizsgálja meg, s törvényszéki bírák döntsenek arról: mennyi hitelt lehet adni az átvilágítók listáinak.

Hogy mennyiben van igaza Quintus papának, nem lehet tudni. Az a hír járja, hogy Constantinescu államfô siettette a listák közzétételét, ez lett volna az utolsó ajándéka Isarescunak és a Demokratikus Konvenciónak. Azt hitte, hogy így a liberálisoktól és Stolojantól szavazatokat vesznek el. Meglehet, hogy így történt, csak a voksok nem a Parasztpárthoz, hanem a nagy-romániásokhoz kerültek.

A volt igazságügy-miniszternek, a szenátus leköszönô elnökének, a liberálisok vezetôjének, a gyakorlatilag politikai hullának tekinthetô Quintusnak azonban volt egy sokakat meggondolkodtató kijelentése. "Olyan tisztségeket töltöttem be, hogy ha bûnösnek éreztem volna magam, eltüntethettem volna a dossziémban lévô iratokat" – mondotta az agg politikus. Ez csak megerôsíti az említett bizottság több tagjának ama állítását, hogy a dossziék körül matattak valakik korábban, jó néhány ismert politikusét eltüntették, kifehérítették. Így aztán érthetô, hogy miért nem jelent meg a listán több, a szekuval egykoron szoros kapcsolatot ápolt politikus neve. Az pedig közismert, hogy a ma is aktív (azaz 1989 decembere után "átállt", s az 1990 márciusában újjáalakult titkosszolgálatoknál tovább szolgáló) ügynököket, besúgókat, hírszerzôket védi a törvény, ôket – bár lehet többkötetes a dossziéjuk – nem adják ki. Lehetnek bár szenátorok, képviselôk, sôt akár államelnökök is. Nyilván minden politikai alakulatba beépültek, s e szabály alól nem lehet kivétel az RMDSZ sem. Tíz évvel a rendszerváltás után már csak találgatni lehet, hogy kiknek tûnhettek el az aktái, vagy kiket festettek tisztára, hófehérre "államérdekbôl". Quintus szerint vannak ilyenek, és ezek a veszélyesek. Mert zsarolhatók, mindenre rávehetôk és kaphatók, csak hogy rangrejtve maradhassanak.

R. Gy.

Hangsúlyok

Románia választott. Az erdélyi magyarság szavazott. Vagy nem szavazott. Gyakorlatilag csak minden másodikunk járult az urnákhoz november 26-án. Végül már csak a tartózkodás maradt azoknak, akik tûrhetetlennek ítélték a jelenlegi RMDSZ-vezetés önfeladó politikáját és párton belüli kíméletlen leszámolásait. Aki a százalékarányokat nézi, azt láthatja, hogy az RMDSZ nem szerepelt rosszabbul, mint négy évvel ezelôtt. A felemelt bejutási küszöbnek hála, a törvényhozásból kiszorult pártokra és függetlenekre adott voksok leosztása révén két emberrel többet küldhet az alsóházba, azaz 27-et, a szenátusban pedig eggyel több, azaz 12 magyar lesz. Ez a "gyôzelem" azonban optikai csalódás. Ha a mobilizáló erôre és a Szövetség (pardon: Szervezet, mivelhogy az RMDSZ évek óta megszûnt Szövetségként mûködni) szavazatmegtartó képességére vagyunk kíváncsiak, nem a román választók passzivitása által nagymértékben befolyásolt százalékokat kell nézni, hanem az abszolút számokban kifejezett eredményt.

Akkor pedig azt látjuk, hogy szavazatnövekedést mind a képviselôi, mind a szenátori listán érdekes módon csak két szórványmegye könyvelhetett el: Hunyad és Temes. Ezen belül is a növekedés csak Temes megyében szignifikáns: 8,9 százalékos a képviselôi listára leadott szavatok tekintetében és 16,8 százalékos a szenátusi szavatok esetében. E kimagasló és országos szinten egyedülálló eredményt nem lehet nem összefüggésbe hozni azzal a ténnyel, hogy Temes megyében indult a képviselôségért a Reform Tömörülés elnöke, aki egyben megyei RMDSZ-elnök is.

Érdemes emellett körülnézni az országosan jellemzô, 10 százalék alatti szavazatcsökkenésnél nagyobb veszteséget szenvedett megyék háza táján. Azt láthatjuk, hogy Szatmárt leszámítva, ahol a szenátusi lista vesztesége 13,58 százalékos, azokban a megyékben szankcionálták az RMDSZ-t legjobban a választók távolmaradással, ahol a legnagyobb cirkuszok, visszaélések voltak az RMDSZ-listák összeállításánál. Maros megyében (csökkenés 10,75 százalék), ahol Kincses Elôdnek megakadályozták a jelölt-jelöltségét is, majd a román bírósággal összejátszva a függetlenkénti indulását. (Ha annyira biztosak voltak benne, hogy esélytelen függetlenként, miért nem hagyták, hadd bukjon!? Valójában féltek tôle, mert reális alternatívát kínált a kiábrándult választóknak.) Hargita megyében (csökkenés 17 százalék), ahol Kolumbán Gábornak Verestóy Attilával szemben azért semmisítették meg egy szavazatát, mert kétszer pecsételt rá az egyik elektor. (Ez egyébként ütközik mind a méltányossággal, mind a vonatkozó jogelvvel, miszerint minden szavazat érvényes, melybôl egyértelmûen kitûnik a szavazó opciója.) Végül Bihar megyében (csökkenés 17,38 százalék), ahol Csapó Józsefet állították félre.

Vagyis számottevô az elfordulás a szervezettôl. Úgy vélem, az elvhû csapatnak egyetlen alternatívája van: még egyszer, utoljára megpróbálni újra megkötni a Szövetséget, majd ha ezt ismét megszegi a Markó–Neptun-egységfront, akkor felállni az asztaltól és saját szervezetet alapítani. De ezt a határozottságot el is kell hitetni: Markóéknak azért volt merszük eddig keresztülgyalogolni írott és íratlan normákon, mert úgy vélték: a másik félben nincs kellô erô és bátorság a szakításhoz. A protest-szavazatok azt mutatják, hogy erôpotenciál van. A bátorság kell még hozzá.

Borbély Zsolt Attila

Néhány évvel ezelôtt döntés született az RMDSZ-ben arról, hogy a párt tisztségviselôi zárt borítékban nyújtsák be az elnökségnek esetleges titkosszolgálati elôéletükre vonatkozó vallomásaikat vagy annak cáfolatát. A borítékok állítólag a mai napig Markó Béla páncélszekrényében porosodnak. Azóta már többször kértek részletes és ôszinte önéletrajzokat azoktól a párttagoktól, akiket valamilyen köztisztségre szemeltek ki, például az idei nyári önkormányzati választások vagy a mostani ôszi parlamenti választások elôtt. Az önmagukat "sárosnak" érzôk-tudók élhettek volna már elégszer a meakulpázás vagy a diszkrét félreállás lehetôségével. Mert az elmúlt tíz esztendôben folyton fölvetôdött: nem ártana elkezdeni egy átfogó, alapos, szigorú átvilágítást, ha másért nem, a fölmerült gyanúk eloszlatása céljából. Ugyanakkor az is kérdés, hogy vajon nem volt-e alkalma és lehetôsége a pártvezetésnek az elmúlt négy esztendôben – míg részese volt a központi hatalomnak – arra, hogy a Securitate archívumában alapos "magyartalanítást" végezzen, azaz kifehérítse az exponált párttagoknak, a 2000. évi választásokon induló jelölteknek, a különbözô tisztségek várományosainak a dossziéját? S ha volt alkalma-lehetôsége és megtette, akkor egyeseket miért hagyott mégis a pácban? Miért hagyta, hogy rossz fény vetüljön az egész RMDSZ-re Fazakas László, Rákóczi Lajos, Bárányi Ferenc, Aranyosi István, Jablonoczky András vélt vagy valós érintettsége miatt? Netán nekik kellett elvinniük a balhét, hogy másokról elterelôdjön a gyanú? Hiszen a nevezettek közül az utóbbi négy jelölt gyakorlatilag szinte esélytelenül jelent meg az RMDSZ választási listáin, míg Fazakas közmeglepetésre, afféle "sötét lóként" lett befutó a bihari listán, egy törtetô érdekcsoport ügyeskedésének hála, minekutána a nyáron egyszer már visszalépett a megyei tanácsosságtól, máig rejtve maradt megfontolásokból. Akik most elôcsalogatták vidéki visszavonultságából a margittai lelkészt – elôbb-utóbb az is kiderül majd, hogy honnan jött az ötlet –, nem jártak el körültekintôen: vagy nem késztették ôszinte múltbevallásra, vagy machiavellisztikus módon nem törôdtek a múltjával. De az is lehet, hogy Fazakas tisztának tudta, hitte vagy vallotta magát. A Bihar megyei RMDSZ-vezetôk mindenesetre nem viselkedhetnek Poncius Pilátusokként akkor, amikor ország szégyenévé tették szervezetüket, annak tagságát. Az ugyancsak kínos helyzetbe hozott Markó Béla visszalépésre volt kénytelen szólítani a törvényhozásba beválasztott képviselôt, akinek fel van adva a lecke: ha lemond mandátumáról, elismeri, hogy kollaborált, ha nem mond le, akkor megbélyegzettként fog üldögélni az RMDSZ-frakcióban, amely titkosszolgálati vonatkozásban háromféle-fajta politikusból fog állni a következô négy esztendôben. 1. Akik nem voltak szekusok, vagy legalábbis nem derült ki róluk. 2. Akik szekusok voltak és máiglan azok, de államérdekbôl nem "adhatók ki". 3. Fazakas László...

D. L.

Csíkszereda

Fennállásának 70. évfordulóját ünnepelte novemberben a Csíki Székely Múzeum. Az 1930-ban alapított intézmény jelenlegi székhelyére, a Mikó-várba 1969-ben költözött.

Szabó András intézményigazgató szerint az a tény, hogy a Csíki Székely Múzeum hetvenéves, folytonosságot, a hét évtized alatt végzett állandó munkát és egy intézménynek a hasonló társintézményekhez való felzárkózását jelenti. Az évforduló alkalmával két hét leforgása alatt a múzeum számos kiállítást szervezett. Az ünneplés egy szakmai szesszióval kezdôdött, jelenlegi és volt munkatársak, társmúzeumok képviselôinek, valamint az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnökének és a város polgármesterének részvételével. Ezt követték a tárlatnyitók, szám szerint négy. Egy archeológiai, Letûnt korok régészeti emlékei címmel, majd következett a Székelyföldi festékesek néprajzi kiállítás. A Bibliák a Székelyföldön címû tárlat mellett megnyílt egy egyházmûvészeti kiállítás is.

A Csíki Székely Múzeumban az eltelt hét évtized alatt 198 ezer tárgyat sikerült összegyûjteni. Ezek kulturális értéke meghatározatlan, vannak olyanok, amelyek egyszerûen csak jelzésértékûek, viszont egyik-másik igazi kulturális kincs – vélekedik a múzeum igazgatója. Szerinte a közgyûjtemény látogatói jelen pillanatban két kategóriába sorolhatók: a környék lakói és az idegenbôl érkezett kíváncsiak. A látogatók zömét a kirándulók, elsôsorban magyarországi turisták teszik ki, de ellátogatnak az intézménybe a város- és a környékbeli iskolák tanulói is.

A Csíki Székely Múzeum igazgatója nem különösebben panaszkodik az anyagiakra, de ha az intézménynek több pénze lenne, az jól jönne. Mint mondta, kérni az önkormányzattól csak annyit kérnek, amennyibôl mûködni tudnak. Terveiket az elkövetkezô idôszakra már körvonalazták, a decemberben összeülô tudományos tanács, a szakmuzeográfusokból álló testület dönt a következô lépésekrôl. Az elvégzendôk között szerepel egy-egy épületrész javítása, és természetesen lesznek kiállítások, szándék van újabb kiadványok megjelentetésére, és egy ásatási programot is kidolgoztak.

D. Balázs Ildikó

Tragikus félreértés történt: tizenegy éve a – kapitalizmusnak is nevezhetô – fogyasztói társadalomért mozdultak meg az emberek. De nagy igyekezetünkben a – mindent – elfogyasztókat segítettük hatalomra. A rombolókat; építôk helyett a leépítôket.

Iskolák, kórházak, színházak falait csócsálja az idô; gyönyörû régi épületekrôl hull a vakolat, beázik a tetô; életet kezdeni akaró fiatalok a szülôkkel egy fedél alá kényszerítve, vagy méregdrága albérletekben keserednek meg idônek elôtte. "Nincs rá pénz!" – lett tizenegy éve a jelszó, a minden jó szándékot elzáró, univerzális ellentolvajkulcs.

A másik véglet nem lehet példa. Mert nem hiányzik a betonkalitkákat hetek alatt felhúzó, közben pedig minden mozdíthatónak ingyenes beszerzési paradicsomául szolgáló "santier"; a csôdbe jutás elôtti pillanatban a mosott pénzt márványba mentô bankház; pláne nem a lenyúlt bankókötegekre épített tornyos-csicsás, texasira-floridaira álmodott villacsoda. Nem ez hiányzik, hanem a teremteni akarás.

Most, választások környékén milyen sok szépet hallottunk arról, hogy az országért, az emberekért, a jövôért! De már megedzôdtünk, már rég tudjuk, mit érnek az ígéretek. Ha azt látnók, hogy az aranyszájú pártok szerény, de saját fedelet húznak fel maguknak, akkor talán azt is hihetnôk, hogy tetô alá tudják hozni valahogy a jövônket is. A pártszékházak viszont mind-mind a régen meghaltak munkájának a gyümölcsei. Amit ötven éve a nép nevében elraboltak, most pedig újralopják: befészkelik magukat – kiirthatatlanul. Fényesre suvickolják a maguk vackát, mit sem törôdve a többi lakás málló falával, repedt csövével. Az már a lakók dolga, nekik az ország ügyeivel kell gondolniuk.

Egy ház lehet kivétel is. Az még nem az ország. Egy kórház, iskola, színház?! Néhány ember, egy város, vidék?! Jobb lét, jólét, fogyasztói társadalom?! Fogyaszthatja mindenki tetszés szerint az erejét, idejét és idegeit, ahogy választott elöljárói elfogyasztanak tizenegy év óta mindent, amit valaha más megcsinált. Büszkén teszik, hisz ôk teremtették meg a lassan önmagát is elfogyasztó társadalmat.

Molnár Judit

Allied–Deals Phoenix Rt.

Bár a Nordmetal szakszervezeti tömörülés elutasította ez irányú javaslatukat, a csökkentett teljesítménnyel mûködô brit–indiai tulajdonú nagybányai Allied Deals–Phoenix színesfém-feldolgozó kombinát vezetôsége továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy a munkaidôt hat óráról nyolcra növeljék. A dolgozók viszont úgy vélik, hogy – mivel a legutóbbi mérések nem hoztak megnyugtató eredményt a szennyezettség, illetve a nehézfémekkel való mérgezés kockázatát illetôen a létesítmény területén belül – bôven elégséges még az a hat óra is!

Megjegyzendô, hogy a legutóbbi igen nagy arányú leépítést a vállalat többségi tulajdonosai a vegyi üzem korszerûsítésének szándékával indokolták. Az eredmény viszont az lett, hogy az alkalmazottak nagy része távozott ugyan, ám minden más maradt a régiben. A tulajdonosok pedig – kis ráfordítással – nagy profitot akarnak elérni.

A szakszervezetisek céljuk elérésében a Neferal Szövetség támogatását élvezik, amely a Nordmetal szakszervezeti tömörülés társszervezete. Ennek elnöke egyébként a napokban megbeszélést folytatott a Nordmetal képviselôivel a kialakult helyzetrôl. Mivel sem a cégvezetôség, sem a szakszervezet nem hajlandó álláspontján változtatni, az Allied Deals–Phoenix kombinátnál konfliktus várható, amit valószínûleg bírósági úton rendeznek majd.

(szika)

Hogyan szavazna Ön, ha holnap lennének a november 26-ai választások? Egy ilyen felmérés most jól fogna. Hogy egy kicsit korai? Szó sincs róla: máris bôven van mit bánnia a bal kezével pecsételgetô polgárnak. Legfeljebb kiderülne, hogy frászt bánja, még büszke is rá, netán elôzôleg alaposan át is gondolta, mit tesz. Akkor már valóban nem lenne kihez szólni, kinek írni, kivel társadalmi vitázni. Most azonban még van egy törpe kisebbség, amely mérlegel. Vasárnap fogja ugyanis befejezni a román nép azt, amit két hete – vagy talán már sokkal régebben – elkezdett, akkor dönti már el végre, hogy a vörös vagy a barna tetszik-e neki jobban. Más szín szóba sem jöhet, ennyi van a palettán. Ettôl olyan kilátástalanul monoton minden már idôtlen idôk óta.

Szóval Iliescu és Vadim maradt versenyben, köztük alig nyolc százaléknyi a különbség. Az egyiket már ismerjük, a másiktól alig szabadultunk, s már megint itt van. Mit tesz tehát a romániai magyar szavazópolgár december 10-én? Jogos sérelmein summogva otthon ül. Ezzel újabb jogos sérelmek elszenvedésének nyit teret. Vagy elmegy voksolni. Így segít többségi nemzettársainak menteni a menthetôt, valami töredéknyit javítani azon, amit két héttel korábban alaposan elszúrtak.

Közbevetôleg: van itt egy furcsa jelenség. Közismert, hogy a kisebbségi léttôl megundorodott honi magyarok jelentôs része restaurációs álmokba menekül, Csurka-párti. Az anyaországi néptribünt imádja, az ittenitôl meg egyre jobban reszket. Közhely: a mindinkább, sôt egyre gyorsabban szegényedô állam fasizálódik. Romániában is ezért tör elôre az "idegengyûlölet", Magyarországon meg pont ezért nem tudja igazán kiélni magát. E párhuzam meglátása már önmagában is segíthet eldönteni azt a kérdést, hogy menjen-e szavazni most a romániai magyar, s ha igen, kire adja voksát. Tanuljunk a többségi nemzet kárán: látható, hogyan teremt maga körül s ezzel körülöttünk is évtizedek óta nem látott káoszt. Szóljunk bele a dologba, a dolgunkba, amíg a legcsekélyebb esély is van erre. Most annyi maradt, hogy válasszunk egy javíthatatlan moszkovita és egy neurotikus fasiszta között.

Tény, hogy Vadim azért túl kicsi ahhoz, amekkorát nyert. Ilyen bôséges aratásra nem számított ô sem, s ez számára rossz jel. Mutatja, hogy kétségbeesettek tömegei szavaztak rá, nem elvakult hívei vannak túlnyomó többségben. Múlandó dolog az egész. Addig viszont, amíg négy év múlva túl leszünk rajta, beláthatatlan, alig, vagy egyáltalán nem helyrehozható károkat fog okozni minden szinten, minden értelemben. Ámokfutásának területe még korlátozható, korlátozandó.

Van egy cselesebb módja is Vadim megállításának: rá kell szavazni. Így nyilván még nagyobb esélye van annak, hogy államfô lesz. Márpedig az SZDRP közölte: ha a nagy-romániás gyôz, akkor az ô pártjának engedik át a kormányalakítás jogát is. Adrian Nastase mostani miniszterelnök-jelölt víziója szerint ebben az esetben az NRP nem fogja tudni összehozni a kabinetet, ami elôrehozott választásokat is eredményezhet. S akkor kezdhetünk mindent elölrôl. Egy másik aberráns változat szerint az államfôvé választott C. V. T. visszahívásáról is dönthet a törvényhozás. Tény, hogy az Alkotmány ezt lehetôvé teszi. Ravasz, nem? Erre viszont már maga a géppuskafészek-rakó is gondolt, hamar be is szólt: ha ô lesz az állam feje, s a parlament ellenségesen viszonyul hozzá, akkor egyszerûen feloszlatja.

Persze mindez csak komolytalan latolgatás, az ilyen nyilatkozatok a még tartó kampány részei. Mert nézzünk csak végig az új törvényhozáson. Az tûnik fel leghamarabb, hogy onnan teljesen, parasztias alapossággal kiirtották a szavazók az aránylag demokratikusnak mondható román erôket. Csak ismét magukra talált szekusok, mentelmi jogot vadászó korrupt vállalkozók, alkohol- és gabonabárók, üzemanyagcsempészek, kisstílû sajtócézárok, máig titkolózó puccsisták jutottak be, hátukon cipelve a rengeteg szürke csôcseléket, akikkel majd együtt dolgozgatnak. Utóbbiak az elkövetkezendôkben növik majd ki magukat maffiózóvá. Ilyen egyszínû gárda már tizenegy éve nem volt Bukarestben. Hogyan is képzelhetnénk el, hogy ez a parlament kiutálja Cotroceni-bôl a keresztapát, vagy hogy amaz feloszlatja saját különítményét?

Az SZDRP mindenkivel együtt fog mûködni a parlamentben. Mindenkivel úgy, ahogy hagyja. A liberálisoknak, a demokratáknak és magyaroknak már megtette ravasz ajánlatát, az NRP-vel pedig már volt kormányon, s utóbbi most is jelezte, hogy hajlandó kooperálni vele, akkor is, ha erre eddig nem kapott hivatalos felkérést. Viszont nem mindegy, hogy kié lesz az államfôi beosztással együtt járó közvetítôi szerep, meg hogy ki segíti majd a kulisszák mögötti egyezkedéseket.

Ez van: vagy arra voksolunk, aki ide juttatott mindannyiunkat, vagy azt segítjük akár távolmaradásunkkal is, aki még ezen is képes túlmenni, aki esetleges elnöki mandátuma birtokában vízum nélkül garázdálkodik majd Európában s szomorú hátországában.

Szeghalmi Örs

Jubileumi ülés a PKE-n

A Sulyok István Református Fôiskola, illetve annak utódja, a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) november 24–26. között a nagyváradi református püspöki palotában – az egyetem központi épületében – ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját. Az elôadásokkal, tudományos ülésszakokkal és fórummal színesített rendezvényen a fôiskolai és egyetemi hallgatókon kívül részt vettek a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a tanintézet vezetôségi tagjai, valamint magyarországi testvéregyetemek vezetôi is.

Az ünnepség Eszenyeiné Széles Mária teológusprofesszor áhítatával kezdôdött. A dékánasszony igehirdetésében emlékeztette a hallgatóságot, hogy a felsôoktatási intézményt alapító református egyház azzal a szándékkal indította útjára a fôiskolát és az egyetemet, hogy hittel és tudománnyal vértezzék fel a fiatalokat a holnap kihívásaival szemben. Kovács Béla, a PKE rektora köszöntésében felhívta a figyelmet arra, hogy az egyetem valamennyi szakja rendelkezik immár ideiglenes mûködési engedéllyel, vagyis tíz év alatt mégiscsak sikerült létrehozni az önálló erdélyi magyar egyetemet. A 2000– 2001-es tanévet 653 hallgató kezdte el (amibôl 213 elsôéves), számukra biztosított egy gazdag könyvtár, a kor igényeinek megfelelô bentlakás és jól felszerelt tantermek.

Tôkés László kettôs minôségében szólt a megjelentekhez: mint az egyetemet alapító és támogató Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és mint a PKE jogi hátterét biztosító Pro Universitate Partium Alapítvány elnöke. Reményét fejezte ki az iránt, hogy az egyetem székhelyéül szolgáló váradi püspöki palota felújítása a jövô tanév kezdetére befejezôdik.

A megtett út címmel három elôadás hangzott el: Fleisz János a nagyváradi felsôoktatási hagyományokról beszélt, Tolnay István egyházkerületi elôadó-tanácsos a Sulyok István Református Fôiskola tízéves történetét mutatta be, hangsúlyozva, hogy az egyházkerület saját oktatáspolitikájában az "elôremenekülés" stratégiáját követte, a szükségleteknek megfelelôen. Ezt bizonyítja az is, hogy a PKE jogi hátterét biztosítandó már 1999. szeptember 20-án életre hívták az alapítványt, míg az erdélyi magyar magánegyetem jogi hátteréül szolgáló Sapientia Alapítvány csak 2000. márciusában körvonalazódott. A harmadikként felszólaló Szûcs István, a PKE helyettes rektora az egyetem megalakulásának körülményeirôl, mûködésérôl, valamint közelebbi és távolabbi terveirôl beszélt. Benkô Samu akadémikus a református egyház szerepvállalásáról, az erdélyi tudományosság két világháború közötti fenntartásáról értekezett, ezt követôen Tamás Edit, a sárospataki Rákóczi Múzeum munkatársa a nagy iskolaalapító elôd, Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony életérôl tartott elôadást.

Ezek után gyakorlati kérdéseket elôtérbe helyezô diákfórum következett, amelyen Szabó László, a budapesti Ifjúsági és Sportminisztérium helyettes államtitkára beszélt a határon túli magyar ifjúságpolitika legújabb kezdeményezéseirôl. A hallgatók többek között értesülhettek arról is, hogy január 1-jétôl megkezdi mûködését a Magyar Ifjúságkutató Intézet, amelynek elsôdleges feladata, hogy információtovábbítás révén megkönnyítse és segítse a határon túli ifjúsági szervezetek munkáját. A diákfórum másik anyaországi vendége Kucsera Tamás, a Hallgatói Önkormányzatok Országos Szövetségének leköszönô elnöke volt, aki rövid történeti és szakmai áttekintést nyújtott a magyarországi hallgatói szervezôdésekrôl. A folytatásban Szilágyi Zsolt parlamenti képviselô, a Pro Universitate Partium Alapítvány kuratóriumi tagja kifejtette, hogy az egyetem "nem váradi, nem bihari, nem erdélyi ügy; számunkra ez egy nemzeti ügy". Ezt követôen díjakat osztottak ki a volt és a jelenlegi hallgatóknak, akik öregbítették az oktatási intézmény hírnevét. A fórumon részt vevô diákok választ kaphattak olyan aktuális kérdésekre, hogy hol tart az akkreditálás folyamata, milyenek a külföldi részképzések, ösztöndíjak lehetôségei stb.

Az ünnepség második napján az egyetem elôadótanárai tartottak tudományos elôadásokat a gyér hallgatóságnak, ezt követôen Tonk Sándor, a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöke beszélt az egyetemet végzett erdélyi és partiumi fiatalok jövôjérôl, például arról – ahogy a hallgatóság soraiban ülô egyik tanár felvetette –, hogy ma is azzal kell szembenézzenek, hogy miután több évet tanulnak külföldi egyetemeken, érdemes-e hazajönni, és a megszerzett tudást a szülôföldön kamatoztatni.

A vasárnapi istentiszteleten Tôkés püspök hirdetett igét, az ünnepséget pedig a PKE diákénekkarának mûsora zárta.

Papp Gy. Attila

Stuttgarti villanylevél

Az utóbbi idôben figyelemmel kísértem, hogy az itteni rádióadók hogyan foglalkoznak a romániai választásokkal. Finoman fogalmazva: az információ bôsége nem okozott gondot...

Van olyan rádióállomás, amelyik nem is említette, hogy Romániában választások lesznek-vannak-voltak. Az állami rádió egyes mûsora, az SWR1 elôször a szombat esti A nap témái címû mûsorában foglalkozott a Romániai választásokkal, második témaként, a kergemarhakór után. Elmondták, hogy Iliescu a fô esélyes, beszéltek a szegénységrôl, energiagondokról, s elhangzott egy riport egy giurgiui családdal, ahol a férj munkanélküli, a feleség 800.000 lejt keres. Azt mondták, hogy csak a holnapra tudnak gondolni, a holnaputánra nem. Megállapították, hogy a lakosság nem vár jobbulást a választásoktól.

A vasárnap reggeli hírekben elmondták, hogy mintegy 18 millió választásra jogosult polgár szavazhat aznap, és Iliescu és "szociáldemokrata irányzatú" pártjának gyôzelmét valószínûsítették, de csak egy második forduló után; megemlítették, hogy jó eredményre számítanak a "jobboldali szélsôséges Nagy-Románia Párt" esetében is. Azt is elmondták, hogy a jelenlegi elnök nem indul.

Késô délutánig nem foglalkoztak a témával. A kora esti hírekben bemondták, hogy a részvétel az elsô jelentések szerint délig nagyon alacsony, mintegy 27 százalék volt.

A késô esti hírekben már konkrétabb számok szerepeltek: Iliescunak 36 százalékot becsültek, Tudornak 27-et. A pártok esetében hasonló arányokra számítanak. Azt mondták még, hogy az eddigi "polgári jellegû" kormányzó párt, a Demokratikus Konvenció nem jutott be a parlamentbe.

Ma – hétfôn – reggel számok nem szerepeltek a hírekben, csak annyi, hogy minden valószínûség szerint december 10-én az "exkommunista Iliescu" és az "ultranacionalista Tudor" között kell a szavazópolgároknak választaniuk.

Anton F. Boer

Szóra bírtak

Szeretnék egy kérdést feltenni egy (sajnos) még mindig aktuális témában. A kérdés arra a Romániára vonatkozik, arra a Romániát Európába vezetni kívánó kormányra, amelyik a hazájukba Magyarországon keresztül érkezô svájci (hogy ne csak magunkra gondoljunk) állampolgárok vagy mondhatjuk, európai polgárok autóját fertôtlenítôvel lemosatja.

Mirôl is van itt szó tulajdonképpen? Nem kellene talán jelzôrakétákat telepíteni a mezôn, hogy az arra járó vadakat is fertôtleníteni tudják? Mire számít egy ilyen vezetés, amely az oly sokszor emlegetett és áhított Egyesült Európába vezetô útra akar rátérni? Úgy látszik, hogy most még a bekötôutat sem találja, és ahol halad, ott csak a "szekér szalad".

Határszéli városban lakom, és nagyon szeretek Erdélybe járni kirándulni. Szeretném, ha ezt a gyönyörû vidéket nagyon sok ember látogatná, megismerné, mesélne barátainak, mint ahogy mi is tesszük. Ha idônk engedi, még ha csak egy napra is, de útra kelünk. Sajnos azonban a határon való átkelés (nem csak a fent említett dolog miatt) kicsit keserû élménnyé válik szinte rendszerint. Miért kér a román útlevélkezelô, vámos oda-vissza néhány száz forintot, sört, üdítôt stb.-t? Talán nem kap fizetést? Vagy keveset kap? Keveset keresô ember van még rajtuk kívül sok, ha egyáltalán ôk ebbe a körbe tartoznak!

Ja persze! Hát azért kell nekik a pénz, mert megyünk vásárolni. Olyat, ami ott olcsóbb, mint ahogy ôk is itt veszik meg, ami itt az. Igen, az üzemanyagról van szó.

Ott ülnek a bódéjukban, lenéznek, és lenéznek ránk, sokszor csak ennyit mondanak: 200 forint! És erre elôkerülnek a kétszáz forintok. Mit szólnának ezek az emberek, ha amikor Magyarországon kijönnek egy áruház ajtaján, akkor ott valakik mindegyikôjüktôl kérne 200 Ft-ot? Sôt még mielôtt belépnének az ajtón! Biztosan csodálkoznának. De a buta emberek csak ilyen gyakorlati példákon tanulnák meg, jönnének rá, hogy milyen csúnya dolog is az, amit csinálnak.

Persze szerencsére ilyen nem történhet (itt nálunk), így aztán csekély az esélye, hogy ezt ôk maguktól felérnék. (Tudom, hogy vannak nagyon korrekt, és feladatukat tisztességesen végzôk is, tisztelet nekik, de most nem róluk beszélek.)

Rövidre zárva: kíváncsi vagyok, hogy Önöknek mi a véleménye, és az ottani román nyelvû médiákban hogyan lett taglalva ez a téma, ha egyáltalán foglalkoztak ezzel a szerintem nagyon súlyos fertôtlenítési üggyel.

Gondoljunk csak bele, hogy az az ország fertôtlenítgeti az európai autósokat, amelynek területén még most is mûködnek olyan cégek, amik kis híján teljesen kipusztították Európa egyik legnagyobb folyójának élôvilágát.

Kíváncsian várom válaszukat, esetleg ha jelent meg errôl cikk, akkor szívesen elolvasnám.

Pénzes Sándor
Békés megye, Magyarország

Szerk. megj.: Mi magunk egy glosszában pellengéreztük ki a román agrártárca hajmeresztô, ám szerintük nagyon is szükséges intézkedését (gyakorlatilag állami lejmolásról van szó), a román sajtó pártállástól és tulajdonosi háttértôl függôen reagálta le az ügyet (századrangú témaként), sokkal nagyobb teret szentelve annak, hogy Romániából milyen körülményes Magyarországra beutazni kamionnal, különösen hétvégeken. Olvasónk nyilván nem tôlünk vár kimerítô magyarázatot arra, hogy a román államvezetés miként blamálhatja magát ilyesmivel.

Sárospatakra látogatott a Magyarországon immár egy éve mûködô észt nagykövetség ideiglenes ügyvivôje. Ugyancsak egy éve nyitotta meg kapuját a budapesti Észt Intézet is, mely az észt kultúra magyarországi terjesztését, a magyar–észt kulturális kapcsolatok építését célozza. Lembit Luht diplomata Silvi Liiva észt grafikusnô kiállításának megnyitójára érkezett a pataki Árpád Vezér Gimnáziumba. A kiállítást Kollmann György jogász, a Mûvészetbarátok Egyesületének tagja – jómaga nagy észtrajongó – ajánlotta a jelenlévôk figyelmébe.

A diplomata a két ország gazdasági és politikai kapcsolatainak fejlesztése mellett kiemelte a kulturális kapcsolatok jelentôségét: fontosnak tartja, hogy a magyarok megismerjék a rokonnépek kultúráját. Jelenlegi tapasztalata szerint Magyarországon nem sokat tudnak Észtországról, mely területét tekintve Magyarország fele, ám lakossága csupán mintegy másfélmillió.

Silvi Liiva grafikái az észt szellemet fejezik ki. A világot megjárt mûvésznôt az Észt Mûvészek Szövetsége választotta ki, hogy mûveivel hazáját külföldön képviselje. Az ember–természet–állat témájú, többnyire figuratív ábrázolású képeket korábban Budapesten, majd Szolnokon mutatták be. A budapesti kiállításon a mûvésznô is jelen volt.

A kiállítás megnyitása után Lembit Luht szívesen beszélt hazájáról. A Szovjetunió tagállamainak sorából kiválva Észtországnak mindent újra kellett teremtenie. Ez nehéz, de szép feladat, hiszen kihívásként fogták fel az észtek, akik szorgalmas, szerény, idegenekkel szemben kissé tartózkodó, ám barátságos emberek. Az észt követség munkatársa számos hasonlóságot lát a két rokonnép között. Mind a magyarok, mind az észtek várják és elvárják, hogy dicsérjék ôket, kissé hiúk, de nem alaptalanul. Mindaz, amit eddig maguk mögött tudnak, feljogosítja ôket a büszkeségre. A hasonló történelem és az élethez való hozzáállás miatt az észtek közel állnak a magyarokhoz.

Luht folyékonyan beszéli nyelvünket, hiszen a hetvenes években a budapesti mûszaki egyetemre járt. Miután visszatért hazájába, valahányszor csak szabad ideje volt, mindig ellátogatott Magyarországra. Most pedig számos teendôje mellett hétvégeken igyekszik kijutni Budapestrôl, fürdôkbe, különbözô falvakba kirándul, olykor egy-egy kocsmába is beül, szívesen elbeszélget az itteni emberekkel. Kulturális jellegû kapcsolatai Magyarország határán túlra is nyúlnak. Noha Észtország egyelôre nem tervezi diplomáciai kapcsolat létesítését Romániával, Lembit Luht ismeri az Erdélyben élô Kányádi Sándort, akivel e hónapban találkozik Budapesten, s akit nagyra becsül mint az észt kultúra közvetítôjét: Kányádi ugyanis több észt költô versét is lefordította magyarra.

Balázs Ildikó

Gróf Andrássy Gyula A világháború problémái címû könyvének Ôszinte szó a románokhoz fejezetében írja:

"Idegen létemre természetszerûleg azért fordulok a román közönséghez, mert ezzel saját hazámnak kívánok szolgálatot tenni. De csak azért kísértem ezt meg, mert meg vagyok arról gyôzôdve, hogy az általam ajánlott politika Románia érdekében van.

Románia nehéz helyzetben rendkívüli ügyességgel szakadatlanul emelkedett hatalomba a jólétben, a legplasztikusabban látni haladását, ha összehasonlítjuk azt a szerepet, amelyet a legutolsó keleti háborúban vitt, azzal, amelyet 1879-ben betöltött. Akkor akarata ellenére kellett részt venni a háborúban, ma mindvégig elhatározásának ura maradt. Sôt most a világháborúban a világhatalmak mérkôzése közben is szabad akarata szerint járhat el.

Akkor véres harcok és gyôzelmek ellenére román lakta gazdag provinciát veszített, ma igazi háború nélkül új területet nyert. Akkor akarata a balkáni események kialakulásánál nem vétetett tekintetbe, a berlini kongresszuson csak mint kérô szerepelt, most a bukaresti békében akarata volt mérvadó s a nagyhatalmak által megállapított határokat a nagyhatalmak hozzájárulása nélkül, Románia irányítása mellett, Románia fôvárosában módosították, ámbár sokkal többet áldozott akkor, mint most. Ezen eredmények csak a román államférfiak bölcsességének tudhatók be. Sikereiket annak köszönhetik, hogy évtizedeken át helyes, céltudatos politikát folytattak.

Ezen állandóan tanúsított politikai belátásra apellálok mai fejtegetéseimben.

Jogcímet az ad e felszólalásomra, hogy mióta a politikával foglalkozom, mindig a román királysággal való belsô egyetértés és szövetség szószólója voltam, s jogcímet ad még ezenfelül atyám politikája is, aki mint külügyminiszter, egyik legfôbb céljának tekintette mindig a Romániával való barátság biztosítását. (…) Atyám mindig különösen büszke volt a román királynak kitüntetô bizalmára, mert mindig rendkívül nagyra becsülte a király államférfiúi tulajdonságait és mert mind a két állam érdekében levônek tartotta a Romániával való barátságot.

Ezen körülményekbôl merítem a bátorságot, hogy mint idegen, kéretlenül a román politikához szóljak a román közönség elôtt.

Tisztán csak a háborúban elérhetô hódítás szempontjából nézve a dolgot, érthetô, hogy nézeteltérések vannak a fölött, hogy Románia melyik küzdôfélhez csatlakozzék. Románia velünk harcolva gazdag vidékeket, régi román birtokokat, nagyszámú fajrokonokat szerezhet meg és éppúgy terjeszkedhetik nyugat, mint kelet felé, de tagadhatatlan, hogy látszólag becses hódítást tehetne a mi tönkretételünk esetében is.

Románia állásfoglalását azonban más és magasabb tekintetnek kell eldöntenie. A jelenlegi háborúban nemcsak az fog eldôlni, hogy hol és mennyire fog Románia terjeszkedni, hanem az is, vajon önálló állami létének elôföltételei megmaradnak-e. A most folyó óriási mérkôzések nemcsak a harcoló felek sorsa fölött fog dönteni, hanem az egész Balkán és elsôsorban Románia sorsa fölött.

Ma az a kérdés fog eldôlni, hogy: képesek lesznek-e a keleti államok önálló életre és önálló politikára, vagy a cár parancsa alá fognak-e kerülni.

Az orosz politika célja, hogy az egész orthodox és szláv világot saját szupremáciája alá hajtsa, gyôzelme tehát kétségtelen biztossággal elsôsorban éppen a román önállóságnak végbukását jelenti. A rovásunkra történô hódítás sem mentheti meg a végromlástól, amely abban a percben meg volna pecsételve, amelyben Németország és mi le volnánk törve, s Oroszország ellensúly nélkül maradna. Eltekintve attól, hogy Erdélyben a nem román elem teljesen megemészthetetlen és legyôzhetetlen ellenséget hozna be Romániába, eltekintve attól, hogy ez a hódítás a magyar faj kiapadhatatlan, örökös, határtalan gyûlöletét okozná, értéktelen volna ezen nagyobbodás azért is, mert Románia a gyôzelmes Oroszországgal szemben így is teljesen tehetetlen lenne és így sem bírná többé függetlenségét megvédeni." ("Élet" Irodalmi és Nyomda Részvénytársaság, Budapest, 1916, 114–116. oldal)

Még a legélesebb szem is láthatja homályosan a jelent. Még a legtisztább ész víztükrét is felzavarhatja egy arra tévedt kô. Még a legjobb akarat éle is kicsorbulhat az acsarkodó szándékok fenôkövén. Gróf Andrássy Gyula éles szemû, tiszta agyú, jóakaratú politikus volt. Európai. Aki feltételezte, hogy az is olyan, akivel beszél. Tévedett. A jelen sok buktatót rejt.

Mi értelme a közel nyolcvanöt éve írott szöveg felelevenítésének? Azóta tudjuk, hogyan alakultak az elsô világháború erôviszonyai; tudjuk, merre billent a nagyhatalmak szándékának mérlege; tudjuk, hogy végezte II. Miklós, az utolsó Romanov-cár. De épp az eltelt nyolcvanöt év tapasztalata bizonyítja, milyen jól ítélte meg a – mindenkori – jelent Andrássy Gyula. Ha részleteiben tévedett is, lényegében máig hatóan helyesen ítélt: az európaisággal az ügyeskedô balkanizmus néz farkasszemet.

Most Európában béke van, nem arról kell dönteni, hogy az egyik vagy a másik oldalt erôsítjük-e, hanem hogy megyünk, vagy maradunk. Nem arról, hogy kell-e Európa, hanem hogy kellünk-e Európának. Hogy a mindennapok biztonságát a földrajzilag távolesôbb demokrácia vagy az ugrásnyira lévô, cár nélküli cárizmus szavatolja-e.

Jó volna tisztán látni a jelent. Az érdekek áramköreit. S tudni, hogy akik döntenek, tisztán látnak-e. Látják-e a hangyákat is, vagy csak a hangyabolyt; s ha lépnek, megóvják-e a kis életeket, vagy eltapossák, mint nyolcvan éve is?!

Molnár Judit

Végzettségénél fogva Zilah újraválasztott alpolgármestere most is a város- és településfejlesztésen dolgozik. Az egykoron a Városi Közmûvek építôtelepi igazgatójaként tevékenykedô Fekete Károly egyik legnagyobb elért eredményének azt tekinti, hogy 1996. július 1-jétôl, vagyis elsô mandátumának megkezdésétôl sikerült javítani a szilágysági megyeközpont ivóvízproblémáján. De ezzel még nem oldódott meg minden.

– Egyelôre 40 százalékos a vízveszteség a vezetékekben. Ha a még felújításra váró 27,5 kilométeres szakaszt is ki tudjuk cserélni a hálózatban, megoldódhat a probléma. A helyi költségvetésbôl képtelenség fedezni ezt a beruházást, ezért megpróbáltunk más pénzforrást találni: az Európai Uniónál pályáztunk, de sajnos sikertelenül. Ebbôl okulva, a lehetô legrövidebb idôn belül olyan kurzusokat szervezünk megyénk polgármestereinek, alpolgármestereinek és önkormányzati képviselôinek, amelyeken megtanítjuk ôket pályázatokat írni, hogyan is lehet elnyerni az EU-s támogatásokat. Nekünk végül is szerencsénk volt, mert a magyar Eximbank és a magyar kormány felajánlott több mint 40 millió eurót, a Budapesti Hídépítô Rt. ígéretet tett a kivitelezésre, a megyei tanács pedig vállalta egy új vízforrás felkutatását és egy új vízmû felépítését.

– Honnan ered ez a kapcsolat a magyar féllel?

– Egy nagyon jó ismerôsöm él Magyarországon, ô hozta tudomásomra, hogy ezt a lehetôséget ki lehet aknázni. Mire ez az interjú megjelenik, talán már a román miniszterelnök és a pénzügyminiszter is aláírja a szerzôdést, így tavasszal megkezdhetjük a munkát. Ezzel néhány évtizedre megoldódna a város vízellátása, másrészt nagyon sok helyi kivitelezônek megrendelést, az embereknek munkát adna. Komoly összegrôl van szó, s ha ügyesen gazdálkodunk vele, a megyében tudjuk tartani.

– Országszerte egyre égetôbb problémát jelent a távhô- és melegvíz-szolgáltatás...

– Sajnos ez alól Zilah sem kivétel. Az itteni erômû, a Termoelectrica a Nagyváradi Hôerômûhöz tartozik, s emez már többször felkérte a helyi tanácsot, hogy vegye át a helyi szolgáltató mûködtetését, mert neki túl nagy veszteséget jelent. Az elsô felkérés 1996-ban érkezett, de az akkori polgármester egyszerûen nem vette tudomásul. 1999 tavaszán bátorkodtam megkerülni a polgármestert, és a tanácsosokkal próbáltam megértetni, hogy ez nagyon fontos, mert egyszer eljön a nap, amikor majd bérmentesen átutalják nekünk az erômûvet, és nem leszünk képesek üzemeltetni. Amikor a költségvetés tervezetét vitattuk, sikerült elkülöníteni 240 millió lejt az ún. energetikai stratégiára. Ennek a kidolgozására pályázatot hirdettünk, ezen a bukaresti mûszaki egyetem energetikai kara lett a nyertes. Az volt a kikötésünk, hogy tartsák szem elôtt a helyi adottságokat. Gondolok a munkaerôre, a nyersanyagra, arra a gyenge minôségû szénre, amit a megyében több településen bányásznak, ugyanakkor vegyék figyelembe az EU-csatlakozási folyamat környezetvédelmi elôírásait is. Tudniillik a szilágysági szénnek nagy a kéntartalma, ezért szûrôberendezéseket kell felszerelni, amelyek nagyon sokba kerülnek. Ehhez is sikerült találnunk egy külföldi partnert, mégpedig egy grazi céget, amely vállalta, hogy kifizeti a munkálatok költségének a felét.

– Jut még ideje másra is a városgazdálkodási problémák mellett?

– 1996-ban azért vállaltam el az alpolgármesteri tisztséget, mert úgy éreztem, hogy méltóképpen tudom teljesíteni ezt a feladatot. A Közmûveknél rengeteg tapasztalatra tettem szert, hiszen ott egy személyben igazgató, szerelô, munkás, könyvelô, közgazdász voltam, de a jogszabályokat is ismernem kellett. Sajnos nem megy minden simán, mert vannak súrlódások a tanácsosokkal.

– Hány fôs a zilahi képviselô-testület?

– 23, ebbôl öt RMDSZ-es. A Szociális Demokrácia Romániai Pártjának négy tanácsosa van, a Szövetség Romániáért alakulatot ketten képviselik, úgyszintén a nemzeti liberálisokat. A Demokrata Konvenciónak három embere volt, de az egyik átiratkozott a Demokrata Pártba, amelynek immár négy képviselôje van, a Nemzeti Szövetségnek három, a Nagy-Románia Pártnak pedig egy.

– Az RMDSZ tehát relatív többségben van…

– Igen, de mégis kisebbségben. A helyi tanácsban kialakult két ellentábor, az ún. tizenhármak és a tizek csoportja. Ez utóbbi tömöríti a demokratikus erôket, idetartozik az RMDSZ, az NLP, az SZR és a DK. A DP hátat fordított nekünk. Az SZDRP-s polgármester, Iuliu Nosa és a tizenhármak kijelentették, hogy ôk nyerték meg a választásokat, ezért az történik, amit ôk diktálnak. Ennek a csoportnak a tagjai önkényesen próbálták kezelni az ügyeket. Bizonyos kérdések eldöntésében, amikor kétharmados szavazattöbbségre lett volna szükség, megkerültek bennünket és a törvényt is. Ebbôl bírósági ügy lett, jelenleg is perben áll a két tábor.

– Lehet így dolgozni?

– Nagyon nehezen, mert feszült a légkör. A polgármesterrel sem jutunk közös nevezôre, ô a tótumfaktum a hivatalban, azt szeretné, ha minden úgy történne, ahogy azt elképzeli, csak a saját ötleteit próbálja megvalósítani. A tizenhármaknak a legtöbbje csak idén lett tanácsos, de már mindegyikük vezérigazgatói tisztséget követel, vezetni akarnak, nem dolgozni. Ezt is meg lehet csinálni törvényes keretek között, csakhogy ôk a "rövidebb utat" választanák...

– Az elôzô ciklusban hány RMDSZ-tanácsos volt?

– Négy, tehát végeredményben elôreléptünk. Szerintem jó kampányt folytattunk a tavaszi elôválasztásokon. Javasoltam a másik négy képviselôjelöltnek, hogy alkossunk öten egy csoportot, s ôk vállalják fel az én önkormányzati programomat. Az elôválasztásokat toronymagasan nyertem, s a helyhatósági választások elsô fordulójában is én lettem az elsô a polgármesterjelöltek közül. A második körben aztán a románok mind Nosára szavaztak, így kétszer annyi voksot kapott, mint én.

– Mindezek hallatán fel sem merülhet, hogy kompromisszum révén kapta meg az egyik alpolgármesteri széket. Nagy küzdelem volt?

– Csak a második nekifutásra választottak meg a négy jelölt közül. Már akkor szemben állt a két csoport, s mi Petre Roman "demokratáit" sehogy sem tudtuk mellénk állítani. Meggyôzôdésem, hogy ôk csak a nevükben demokraták. Sokan felelôtlenül használják ezt a jelzôt, egyesek szerint minden és mindenki belefér ebbe a körbe.

– A szórványban élô zilahi magyarságnak létfontosságú lehet, ha magyar a város második számú vezetôje. Tehet-e ön valamit például az anyanyelven való oktatásért?

– Külön magyar iskola sajnos nincs, a Wesselényi Református Kollégiumban ugyan magyarul tanítanak, ám az intézmény az 1-es számú szakközépiskolában mûködik. Itt világi oktatás folyik középiskolai szinten. Az általános iskolákban vannak magyar tagozatok, az elsô osztálytól a nyolcadikig. A fôtanfelügyelô-helyettes RMDSZ-es, az ô érdeme is, hogy úgy osztották el a gyerekeket, hogy minden iskolában legyen legalább egy magyar osztály.

– Hol tart most a Wesselényi-kollégium restitúciójának ügye?

– Errôl nem szívesen beszélek. Inkább távol tartom magam, mert a helyi RMDSZ-szel nem a legjobb a kapcsolatom.

– Miért?

– 1998-ban romlott meg a viszonyunk, ami biztosan nem használ az érdekképviseletnek. Személyes ellentétrôl van szó, de félreértés ne essék, nekem nincs gondom senkivel, sôt nagyon toleráns vagyok. Azt hiszem, olyan munkastílust próbáltam alkalmazni, amihez nagy tûrôképesség és kitartás kell, ezt pedig a jelenlegi RMDSZ-vezetés nem viseli el. Megtûrjük, de ugyanakkor kerüljük is egymást. Én úgy érzem, a dolgomat elvégeztem, s ha újraválasztottak, azt jelenti, hogy a zilahi polgárok elégedettek velem, és továbbra is számítanak a szakértelmemre. Talán ezt nem tudják elfogadni a helyi RMDSZ mindenhatói. Az elôválasztások idején is próbáltak keresztbetenni nekem, de soha nem gondoltam arra, hogy függetlenként induljak. Az érdekvédelmet is akarom szolgálni, a szövetség alapszabályzata értelmében. Sajnos sok RMDSZ-es tisztségviselô összetéveszti a saját érdekeit a közösségével, s megpróbálja a régi kommunista stílusban irányítani a szervezetet. Nemcsak zilahi, hanem országos viszonylatban is. Tagja vagyok a Szövetségi Képviselôk Tanácsának is, így gyakran tapasztalom, hogy sokan összetévesztik az elhivatottságot, szolgálatot a személyes érdekekkel, amibôl aztán konfliktusok támadnak.

– A megyeszékhely 72 ezer lakosának húsz százaléka magyar. Milyen közösségi, kulturális életet él ez a tizenvalahány ezer fôs kisebbség?

– Létezik egy mûvelôdési egyesület, a Szilágy Társaság, ennek az égisze alatt rendezik meg a különféle ünnepségeket. Az Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesület helyi szervezete minden március 15-én elôadást tart, úgyszintén a Zilahi Napok vagy a Reformáció Emléknapja alkalmából, újabban pedig megemlékezünk október 6-áról is. A színvonalról inkább ne beszéljünk, mert azon lenne mit javítani, a próbálkozások azonban dicséretre méltóak.

– Ön szerint összetartó a zilahi magyarság?

– Igen, és ezt fôleg a választások alkalmával tapasztaljuk. Sajnos az RMDSZ országszerte azon a szinten áll még, hogy nem tud semmi konkrétumot ajánlani, hanem mindig az identitástudatra apellálva csalogatja a magyarokat az urnákhoz.

Pataky Lehel Zsolt

A határon túli magyar egyházak vezetôinek és a magyar kormány képviselôinek november 28-ai budapesti megbeszélésen Tôkés László nagyváradi református püspök hangsúlyozta: a romániai választások után és eredményeinek ismeretében még inkább indokolt az anyaország erkölcsi, politikai és anyagi támogatása. A romániai helyzet érzékeltetésére – legújabb fejleményként – elmondta, hogy az SZDRP-s zilahi polgármester bírósági keresetet nyújtott be azon sürgôsségi kormányrendelet ellen, amely a volt egyházi ingatlanok visszaadásáról intézkedik. Ezen támadás nyilván a zilahi Wesselényi Református Kollégium és a Zilahi Calvineum restitúciója ellen irányul.

Az egyháznak használnia, és nem kihasználnia kell a polgári szervezeteket – foglalta össze a Studium Academicum Alapítvány második szemináriumának tanulságát Kállay László elnök-házigazda, fugyivásárhelyi református lelkipásztor. A Nagyváradtól nyolc kilométerre lévô községben november 24–25-én ezúttal A civil társadalmi struktúrák az egyház életében a mai Romániában címmel értekeztek az áprilisban létrejött alapítvány meghívottjai.

Szatmári Elemér nagyszántói tiszteletes, a Studium Academicum egyik alapító tagja még a nyitány elôtt leszögezte, hogy bár az alapítványt református lelkészek hozták létre, az mégis civil szervezetként mûködik. "Olyan kérdésekrôl tárgyalunk, amelyekkel más egyesületek is foglalkoznak, de mi más oldalról közelítjük meg a témát. Nem egyházi, hanem keresztény szemszögbôl" – mondta. Ezt igazolta Vidits György bibliatanulmánya is, ugyanis az elsôként felszólaló jákóhodosi lelkipásztor figyelmeztetett, hogy "egy kicsit tekintsünk túl a templomkerítésen". Makai Dimény Judit, a váradi Albin Alapítvány szociális munkása a civil társadalom szerepérôl a harmadik évezred küszöbén beszélt, kiemelve, hogy egy szervezet létrehozásához elsôsorban a kölcsönös bizalomra, az együttmûködésre, illetve információra és felkészültségre van szükség. Így lehet pénzt elôteremteni, ami viszont nem cél, hanem eszköz kell legyen, különben öncélúvá válik az adott egyesület, alapítvány.

A második napon Balogh Barnabás biharvajdai lelkész igei elmélkedése után Flóra Gábor váradi szociológus és Csernák Béla bihari tiszteletes a civil társadalom és az egyház kapcsolatát taglalták, kiemelve, hogy Romániában az elmúlt évtized eleji reményteljesség után passzív várakozásba húzódott vissza a társadalom, ezért oly kevés manapság az önálló kezdeményezés. Ezután Rajna József apát, a Caritas Catolica igazgatója és Ferencz István, az Ecclesia Mater ügyvezetôje ismertették Váradon mûködô szervezeteik történetét, tevékenységét és azokat a gondokat, amelyekkel a mai napig is meg kell küzdjenek, majd az elhangzottakról a közönség is kifejthette véleményét, ugyanis az elôadásokat csoportos és plenáris megbeszélések követték.

A Studium Academicum Alapítvány újabb szemináriuma december 11-én lesz – szintén a Fugyivásárhelyi Református Egyházközség gyülekezeti házában –, amikor Ne legyetek fáradtak címmel nyugdíjas lelkészeknek és lelkészfeleségeknek szerveznek találkozót.

P. L. Zs.

A közvéleményt bolygató fordulatok következtek be a közelmúltban a két éve hátrányos helyzetûnek nyilvánított Balánbányán. A helyhatósági választásokon a városlakók leváltották a nyolc éven át "elviselt" független polgármesterüket, akinek a tisztét Mihai Meres szintén független, harmincéves jelölt vette át. Helyettesének az RMDSZ-es Brezovszky Györgyöt választották, sôt a helyi tanács elsô alkalommal lett RMDSZ-többségû. A hivatalosságok tevékenysége kezd tükrözôdni a városképen is, idejük javát azonban személyeskedések, perlekedések és konfliktusok teszik ki.

A városba vezetô bekötôútjáról, a sajátos "háztáji" gazdaságairól, lakatlan tömbházairól és iszákos bányászairól elhíresült, a Gyergyói-havasokban lapuló tízezres település képe kezd megváltozni. A ronda negyedek, udvarok számára elkezdôdött a visszaszámlálás, a városba vezetô utat helyenként kijavítgatták, az út mentén felállított meddôelvezetô – a keresett ásványt nem tartalmazó kôzetek, törmelékek eltávolításához használt – csövek felszámolása éppen a végéhez közeledik, igaz, a belôle kiszórt hulladék most az Olt partját és az ottani kaszálókat "díszíti". Az érdemek azonban – úgy tûnik – megoszlanak.

A Hargita megye északkeleti részén fekvô bányászváros történetében elsô ízben többségben lévô RMDSZ-tanácsosok szerint az új polgármester nem alkalmazza a hatalommegosztás elvét, a látható eredményekhez képest sokkal többet tehettek volna már – vélik. Elsô és leghosszabb konfliktusuk a polgármesteri hivatal jegyzôjének kinevezése körül kezdôdött, mely tisztség betöltésére versenyvizsgát hirdetett a hivatal. Mivel a jegyzôi állás a polgármesteri után a második legfontosabb, akadt is szép számban jelentkezô a szeptember 11-ei megmérettetésre, melyet a Piatra Neamt-i származású Ovidiu Acristinei nyert 8,62-os átlagú osztályzattal, másodikként a helyi RMDSZ korábban leköszönt elnöke, Mihály Csaba végzett 7,61 ponttal. A jogszabályok szerint az önkormányzati képviselôtestület beleegyezését kellett volna adja a nyertes személy beiktatásához, mielôtt azt a prefektus kinevezte volna. Az RMDSZ-es tanácsosok ódzkodtak a nem helyi származású fiatalember elfogadásától, ugyanakkor arra hivatkoztak, hogy a törvény szerint nem feltétlenül az elsô helyezettet illeti a gyôzelem, hanem figyelembe kell venni mindazokat, akik hetesen felüli jegyet kaptak. Az RMDSZ sorozatosan megvétózta a tanácsüléseken Acristinei kinevezését, pedig nem is a személyét kifogásolták, hanem azt, hogy prefektusi kinevezés nélkül kezdte el tevékenységét a hivatalban. "Sôt egyenesen a polgármester törvényszegésének tartjuk ezt" – mondta Székely Ágnes, a helyi RMDSZ elnöke. A második helyezett Mihály Csaba szerint a tisztség betöltésére vonatkozó feltételeket a tanács kellett volna megszabja, és nem a polgármester. A városnak hosszú idô után újból magyar alpolgármestere van, de úgy tûnik, hogy Brezovszky György, aki a jegyzô mellett adta le a voksát, a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon elvet alkalmazta.

– Így szép az élet, még ha konfliktus is van – mondta kertelés nélkül. – De én inkább az 1991/69-es törvény egy hiányosságáról beszélnék. A polgármester a prefektus helyett kinevezte a vizsga elsô helyezettjét. A fiatalember egy komoly fiú, értelmes, energikus, lehet vele dolgozni. Kár, hogy nem tud magyarul egy ilyen városban, melyet 40 százalékban magyarok laknak, de én reménykedem abban, hogy megtanulja a nyelvünket.

Mihály Csaba és a versenyvizsgán az ötbôl utolsónak végzett Nicolae Spataru véleménye egyaránt az, hogy a polgármesteri hivatalban nepotizmus uralkodik, s az új jegyzô helyzete azért elônyös, mert a polgármester elsô unokatestvére. Elôbbi óvatosan fogalmaz, merthogy – teszi hozzá – nincsenek erre bizonyítékai, utóbbi meg éppen a bizonyítékok gyûjtésén fáradozik. Mihai Meres szerint viszont a versenyvizsga nagyon korrekt módon zajlott le, nem hiszi, hogy valaki is elônyben lett volna társaival szemben. Elmondta azonban, hogy Mihály Csaba büntetett elôéletû, ugyanis két év és hat hónap felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte a csíkszeredai bíróság 1999. december 12-én, ittas vezetésért.

– Mivel priusza van, nem tölthet be köztisztséget – mondotta a polgármester –, és errôl értesítettem a tanácsosokat is.

Mihai Meres elmondta azt is, hogy három héttel a vizsga elôtt felkészítôt tartott Acristinei számára. Rendelkezésére bocsátotta az idevágó törvényeket, s szerinte tanítványa nagyon felkészülve vett részt a vizsgán. A félreértések elkerülése végett föltettem neki a kérdést:

– Unokatestvére?

– Ennek nincs olyan nagy jelentôsége – válaszolta.

– Tehát unokatestvére.

– Mondtam már: ez nem fontos.

Minden vizsgázónak rendelkeznie kellett egy, a legutóbbi munkahelyétôl kapott ajánlólevéllel is. Egyes hírek szerint Acristinei egy nem létezô cégtôl hozott ajánlást, s mikor errôl faggattam a polgármestert, elismerte, hogy nem tudja mi is az igazság.

– Azt mondják, hogy így van, de én ezt nem hiszem. Isten ôrizzen ettôl! A papír pecsételve, aláírva, iktatva van, a céget azonosítottuk. De az igazság az, hogy aprólékosabban nem is néztem utána ennek – bizonytalanodott el. – Ezek csak hôbörgések…

– Az ön rokonsága az új jegyzôvel továbbra is pletykatéma…

– Aki pletykál, attól haljon meg! Ahogy a bolond a más gondjától.

– Tehát. Rokon vagy nem rokon?

– Akit érdekel, nézzen utána. Azt is mondhatom, hogy igen, azt is, hogy nem. Vannak dolgok, amiket nem lehet ilyen egyszerûen megválaszolni. De én mégis azt mondom, hogy igen. Hogyha ez valakinek jót tesz, igen, kérem! Írja le tisztán: unokatestvérem.

A legutóbbi balánbányai tanácsülésen ismét napirendre tûzték az új jegyzô személyének elfogadását. A cigarettaszünetre kivonult 17 képviselô közül azonban csak kilencen tértek vissza, nyolc RMDSZ-es ugyanis úgy döntött: továbbra sem támogatja Acristinei kinevezését. A szövetség tanácsosai közül azonban nem mindenki gondolta így. A három bennmaradt RMDSZ-es tanácsos szavazata elegendô volt a beleegyezéshez; egy független tartózkodott, és a Szociális Demokrácia Romániai Pártjának öt igenlô szavazatával jóváhagyták Ovidiu Acristinei kinevezését.

Székely Ágnes RMDSZ-elnök szerint az új polgármester nem csak a jegyzô kinevezése alkalmával hágta át a törvényt.

– Szeretne mindent ô irányítani és ellenôrizni: mind a tanács, mind az ehhez tartozó valamennyi intézmény és személy munkáját – fakadt ki. – Én megértem, hogy tele van energiával és tettrekészséggel, de ez nem megoldás. Az az érzésünk, hogy a problémáknak szeretne etnikai színezetet is adni. Azokat, akik megpróbálnak rávilágítani a tévedéseire vagy jobb megoldásokat javasolnak, radikálisoknak nevezi. Habár azt senki soha nem fogalmazta meg magáról, hogy radikális lenne.

Brezovszky György alpolgármester optimistább Mihai Merest illetôen: "Egy harmincéves fiatalemberrôl van szó, aki tele van energiával, és én úgy látom, hogy sok mindent el tudunk majd együtt követni". Mihály Csaba, aki az Acristineit illetô döntés után lemondott a tanácsosi mandátumáról, szûkszavúan jellemezte a polgármestert: "a választások óta ô a kiskirály Balánbányán".

Mihai Meres tisztában van azzal, hogy sokan kifogásolják személyét, de ez nem nyugtalanítja különösebben.

– A helyi tanáccsal való együttmûködés nem volt valami rózsaszínû, de ezeket a demokrácia következményeinek tartom. Sokakat a függetlenségem zavar, de nekem sem könnyebb elfogadtatnom magamat egy ennyire polarizált tanácsban. Azzal vádolnak, hogy a megengedettnél jobban beleártom magamat a dolgokba. Ezt viszont csak azzal tudom magyarázni, hogy én dinamikusabb, fiatalabb, sôt az ország legfiatalabb polgármestere vagyok. Azt hiszem, hamarosan megoldódnak a problémák. Az RMDSZ tanácsosai között is vannak már olyanok, akik nem partizánkodnak, és mellém állnak egy igaz ügy érdekében. Sôt garantálom, hogy egy év múlva az egész tanács átáll az én oldalamra – fogadkozott. – Balánbánya bonyolult város. A kompromisszumok ideje lejárt, és egy vaskezû, tekintélyes személyiség kellett végre rendet teremtsen az itt keletkezett káoszban. Én pedig megfelelek a követelményeknek. Olyan volt ez a város, mint egy vadnyugati település, mindenki azt tett, amit akart, ráadásul felelôsségérzet nélkül. Nem engedtem meg azoknak a tanácsosoknak, akik saját üzleteik felfuttatására akartak visszaélni tisztségükkel, hogy ezt megtegyék, inkább rávezettem ôket arra, hogy a tanácsosi fizetésért dolgozni is kell. El is hiszem, hogy zavarok egyeseket. Az RMDSZ radikálisai, de az SZDRP-sek is próbáltak a cselekedeteimnek etnikai színezetet adni. Én nacionalista vagyok, mint mindenki a maga nemében, nem sovén. A feleségem magyar, a gyermekeim magyarul is, románul is beszélnek. Három tanácsadót akartam felvenni, de nem fogadták el egyiküket sem. Tulajdonképpen azt sem lehet általánosítani, hogy itt állandó konfliktus van. Nagyon sokszor tudunk együttértésben is dolgozni. Inkább azt rovom fel a tanácsosoknak, hogy nem eléggé dinamikusak, például a határozattervezetek felét én írtam helyettük. Nem azonosítják a problémákat, nem is csodálkozom, hogy a polgárok haragszanak rájuk. És elmondanék még egy nagyon fontos dolgot: négy év múlva nem szándékozom újrajelöltetni magam.

A fiatal polgármester büszkén beszél eddigi eredményeirôl:

– A dolgok végre mûködnek, de sok bátorság kellett a halott befektetések újraindításához. Támogatásokat keresek mindenhez. Eladtuk a hôerômûhöz tartozó központokat és belôlük a vasberendezéseket, mert már az egész városba bevezettük a földgázt.

Meres fôleg a gáznak az iskolákba való bevezetésére a legbüszkébb. A városkép kialakításakor kemény büntetéseket szabott ki, így a kereskedelmi egységek is kezdtek kinézni valahogy, a fölöslegeseket pedig lebontották. Elmondása szerint az Olt megtisztítására is kidolgoztak egy tervet, és ha ezt a Világbank támogatja majd, a folyó két partjára telepített gazdaságokat is formatervezetté lehetne alakítani. Kivágják a város kiöregedett fáit, és hamarosan újraindítják a sífelvonót, mely évekig szünetelt.

– Hogy ha a tanács elfogadja a kereskedelmi egységek mûködésére vonatkozó határozatunkat, a fantomcégek is megszûnnek. Olyan vállalkozásokról van szó, amelyek itt vannak bejegyezve, de máshol tevékenykednek, vagy egyáltalán nem mûködnek. A közmunkálatokat is helyi cégekkel végeztetjük el, hogy még az erre költött pénz se szivárogjon ki a városból. Az is megtörténhet, hogy a kocsmák számát is csökkentjük – sorolta. – Privatizálták a bezárt északi bánya épületeit, a városban már kenôanyagokat, deszkát, készruhát, sportruhát, újrafutózott gumikat készítenek újabban, de lesz mûanyag- és tésztagyár.

Balánbánya kilépni látszik tehát az évek óta tartó letargiából. Ezek után már csak egy, közhelyessé vált kívánságunk lehet: hogy a konfliktusok építô jellegûek legyenek.

Kristály Lehel

Az egymással érintkezô társadalmak eltérô civilizációs hagyományai, történelmileg meghatározott értékrendjei természetesen kihatnak kapcsolatukra is. Ez a politikában is igen éles kérdéseket vethet fel. A világon ma létezô civilizációk egymáshoz való viszonya, kapcsolatuk történelmi gyökerei különösen Arnold Toynbee óta foglalkoztatják a társadalomtudományok mûvelôit. Európa kelet-nyugati megosztottságát, annak lehetséges kihatásait a jövôre Huntington híressé vált mûve, a The Clash of Civilisations állította nálunk a figyelem középpontjába.

Az Erdélyi Napló november 7-ei számában (Bizonytalan a béke) az aradi Kövér Gábor lényegében a sajtóban Huntington óta (de azt megelôzôen is) széles körben tárgyalt sztereotípiákat ismétli, de a világpolitika vallástörténeti, civilizációtörténeti gyökerein elmélkedve tesz néhány olyan megállapítást, amelyet mindenképpen ki kell igazítani.

Azt írja: Amikor a törzsekbôl megformálódott egy nép, megalkotta istenét. Saját képére, mert nem volt modellje. Ha a vallási mitológiákat tanulmányozzuk, errôl bizonyságot nyerhetünk. Bosszúálló népek bosszúálló istent alkottak maguknak. Ilyen lett Allah és ilyen Jehova is.

Jahve a Palesztinától délre honos sémi népek viharistene volt, akinek alakja késôbb egybeolvadt az izraeli törzsek Él (Elohim) istenével és a kánaáni Baálokkal is. A babiloni fogság után nevének kiejtése tilos volt, írásban pedig csak mássalhangzóit, a JHWH-t, a tetragramot használták, és az Úr jelentésû Adonájt olvasták helyette. Amikor a Kr. u. a 6–7. században elkezdôdik a Biblia héber szövegének olvashatóvá, érthetôvé tétele (maszóra) magánhangzók közbeiktatása és szövegkritikai rekonstrukciója révén, az Adonáj magánhangzóit iktatják a tetragramba. Így születik a Jehova téves olvasat. A kánaánita népek Él isteneit, de a héber Él-Olamot (az örökkévaló Istent), Él-Sadait (a mindenható Istent), Él-Rojt (a megjelenô Istent) is az Él többes számát jelentô Elóhim megnevezés foglalja össze. A kánaánita név egyezményes, összefoglaló neve Palesztina zsidók elôtti, fôként sémita lakóinak. A rasz-samrai ásatásokban feltárt Ugarit agyagtábláin leírt Baál-kultuszt vagy Él kultuszát a zsidó vallás (egyik) elôzményének lehet tekinteni, akkor is, ha a vallástörténet megállapítja: az ugariti vallás nem volt soha az egész Kánaán vallása. Jahve kultusza különben már az ugariti vallásban is megjelent, hiszen az Alijan-Baál mítoszban mint Baál fia szerepel. Annak alapján pedig, hogy a Biblia Ábrahámot Ur városából származtatja, joggal föltételezhetôk káldeus, asszír-babiloni hatások is, sôt hurrita és hettita elôzmények, amennyiben Ézsau "khitteus" feleségeit valóban a hettitákkal lehet azonosítani. A zsidó monoteizmus gyökereit egyes vallástörténészek (W. F. Albright) az egyiptomi Ehnaton (IV. Amenhotep) fáraó vallási reformjával hozzák összefüggésbe, és párhuzamot vonnak a csodálatos szépségû 104. zsoltár és Ehnaton naphimnuszai között. És hosszasan lehetne sorolni, mennyi "isten-modellje" volt még a régi zsidóknak, ki lehet mutatni a sumér és akkád gyökereket Anuban, Enlilben, Eában vagy Mardukban.

Általában az ókori népek civilizációi, vallásai hatottak egymásra, a meghódítottak gyakran beépítették vallásukba a meghódoltak hitvilágát, asszimilálták, a maguk kultúrájához igazították az egymástól kölcsönzött istenségeket, szokásokat, mítoszokat (szinkretizmus). Az örökélet almafája pont úgy virágzik és terem a Tigris és Eufrátesz torkolatvidékén elterülô Édenben, mint Herkules oszlopain – azaz a Gibraltáron – túl, a Heszperidák kertjében. A sumér Dumuzi a meghaló és újra feltámadó akkád Tammúzban él tovább, akiben az egyiptomiak szétszaggatott Osziriszére is rá lehet ismerni, s Zeusznak atyja, Krónosz, illetve Krónosznak Uranosz elleni lázadásában visszaköszön az ugariti Baálnak lázadása Él ellen, vagy a hurrita-hettita Anué Alulu, illetve Kumarbié Anu ellen. Vitán felüli a sumér Innana, az akkád Istár, a kánaáni-ugariti Astarté, a görög Afrodité, az egyiptomi Izisz rokonsága is, és valószínû, hogy a minószi bikakultusz elôzményeit ugyanott kell keresni, ahol az asszíriai szárnyas bikaistenekét, Héra tehénszemeiét vagy Áron aranyborjáét, illetve az egyiptomi Ápisz bikaistenét. Tegyük hozzá ehhez még azt is, hogy az ugariti írásos emlékek bikának nevezik magát Élt is, igazolva azt, hogy a zsidók istenrôl alkotott képe is theriomorf elôzményekre vezethetô vissza. Tehát azt, hogy a maguk képére alkottak istent, nemcsak a más népektôl átvett istenképek (modellek) miatt kell fenntartásokkal kezelni.

Az ókori zsidó állam konszolidációjával együtt folyik Jahve monoteista kultuszának erôsítése, hiszen minden korban szembe kellett nézni az elôázsiai népek vallási befolyásával. Ezékiel próféta a jeruzsálemi templom kapujában a Tammúzt sirató asszonyokat szidja s a napimádó férfiakat. A Moloknak bemutatott gyermekáldozat tilalmát olvassuk Mózes harmadik könyvének 18. rész 21. versében: "A te magzatodból ne adj, hogy oda áldozzák a Moloknak, és meg ne szentségtelenítsd a te Istenednek nevét." A megtévedt Salamon király mégis templomot épített Kámosnak és Moloknak, amelyet majd Józsiás fog lebontani, amikor eltörli (ha nem is teljes sikerrel) a bálványimádást. De az Istár és Baál kultusza elleni harc is végig kíséri az Ó-Testamentumot. Pusztán az érdekesség kedvéért megemlíthetô, hogy Baál neve 124-szer szerepel az Ószövetségben Mózes II. könyvének 14. része és Sofóniás könyvének 1. része 4. verse közt, igazolva, hogy az "isten-modellek" kísértése tart még a konszolidált zsidó államiság korában is.

Az sem igaz, hogy a bosszúállás lett volna fô jellemzôje Jahve-Elóhimnak. Már az ósémi Él – aki személyes isten – kegyelmes és bölcs egyben. Az Ó-Testamentum istenét pedig elsôdlegesen az jellemzi, hogy megfoghatatlan, Ô az erkölcsi törvények istene, örökkévaló, mindenható és mindentudó, személyes isten, a világ teremtôje és fenntartója. A bosszúállás jogát pedig egyszerûen azért kénytelen "kisajátítani" ("Enyém a bosszúállás és megfizetés..."), hogy vallási tilalommal vessen gátat az önpusztító törzsi háborúknak. A bosszúálló isten így lesz paradox módon a békesség istenévé, aki egy vallási-erkölcsi törvénnyel kivonja az emberi kapcsolatok szférájából a megtorlást. Az Ó-Testamentumban tizenkilencszer szerepel a bosszúállás szó, többnyire tiltásként vagy erkölcsi értékelésbe ágyazottan. "Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts a te néped fiai ellen." (Mózes) "Mivelhogy Edom kegyetlen bosszúállást cselekedett a Júda házán és vétkezve vétkezett, hogy bosszút állott rajta." (Ezékiel)

Ami Allahot illeti, legjobb, ha a leghitelesebb forrást, a Koránt nyitjuk fel. A második szúra 127. versében ez áll: "Emlékezzetek arra, amikor Ábrahám Ismaellel lerakta a Ház alapjait és azt mondták: "Urunk, fogadd el tôlünk. Te vagy az, aki mindent hallasz és tudsz." A Házat, vagyis a Kába szentélyt Ábrahám (Ibrahim) és Ismail építette a Korán szerint, Allah pedig Ábrahám, Izsák és Mózes istenével azonos. A kilencedik kivételével minden szúrát ugyanazok a szavak vezetnek be: "Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében". Allah tulajdonságait különben közel ezer neve jelzi, amelybôl 99-et, a "szép neveket" gyakran használnak névadásra. Így a Hamíd dicsôítésre legméltóbbat jelent, a Karim legnemesebbet.

"Allah elnézô és megbocsátó" – olvasható a 4. szúra 43. versében, majd: "A Sátán szegénységgel fenyeget benneteket, és gyalázatosságot parancsol nektek. Allah azonban a bocsánatát és kegyelmét ígéri nektek." (2:268), vagy "Örvendezzetek Allah kegyelmén és könyörületességén – örvendjetek annak." (10:58), és végül – bár lenne példa még elég – álljunk meg ennél: "Allah kegyes az emberekhez" (10:60), megállapítva: bosszúállónak minôsíteni Ábrahám és Izsák, Jákob és Mózes Istenét, nevezzék Jahvenak vagy Allahnak, olyan elsietett gesztus, amely nemhogy nem számol a vallások szellem-történeti komplexitásával, de mellôzi az egyszerûbb evidenciákat is.

Kövér Gábor így folytatja: "A hellén istenek hazugok, tolvajok, sôt a fôisten parázna, házasságtörô. De gyilkos is van közöttük. Mitológiájából egy nép jelleme bontakozik ki."

Egy nép jellemérôl aligha lehet beszélni. Beszélhetünk esetleg egy adott közösségen belül, egy adott pillanatban uralkodó viselkedési normákról vagy erkölcsi értékrendrôl. Ám ha csak a görög törzsek peloponésszoszi térhódításától Kr. e. 146-ig – tehát amíg Görögország római provinciává lett – eltelt több mint ezer esztendôt vizsgálnánk, akkor is tömérdek, egységesen nem jellemezhetô világgal szembesülnénk: a késô-minószi Krétával, a bronzkori Mükénével, a szubmükénei és protogeometrikus "sötét korral", a geometrikus korszakkal, a poliszok kialakulásának korával, az archaikus és a klasszikus korral, a déloszi szövetség, a boiótiai szövetség Görögországával, s ahány világ, szokásoknak, normáknak, értékrendeknek annyi rendszere. Ráadásul a görög mitológia számos prehellén örökséget is ôriz, s a mítoszok egymásnak ellentmondó változataiból egyetemes érvényû és kategorikus ítéleteket aligha lehet alkotni. De fussuk át mégis, milyen tulajdonságokkal ruházták fel isteneiket a régi görögök. Hésziodosz az Uránosz–Kronosz–Zeusz nemzedékváltásban a fejlôdést látta, és Zeusz uralmának az igazságosságát emelte ki. Ugyancsak Hésziodosz jelöli meg a Zeusz fejébôl kipattanó Athéné anyjaként Métiszt, az értelmet, ezzel utalva arra is, hogy "Zeusz Métieta": a megfontolt tanács ura egyben. Zeusz Eleuteriosz a szabadságadó, de boldog (ktésziosz), tehát ô adja a boldogságot, tökéletes is (teleiosz), így általa nyer befejezést, tökéletességet, amit ember elkezd. A mûvészek és mesteremberek kezét "Athéné Ergané" irányítja. Héphaisztosz a tûz és a kovácsok istene, segédei közt tartja számon Krotoszt, az erôt és Biét, az erôszakot. A régi Athénban, a Khalkeián, a kovácsok ünnepén, amely Athéné és Héphaisztosz közös ünnepe volt egyben, az értelem és az alkotó erô elôtt tisztelegtek a régi görögök. A hellén civilizációt, amelynek az eukleidészi geometriát, a színjátszást, az antik filozófiát és mûvészetet és az emberi szellem annyi kincsét köszönhetjük, mindig az emelkedô, virágzó társadalmak tisztelték. Olyannyira, hogy szinte egy történelmi korszak közállapotainak jellemzésére, a fejlôdés, prosperitás mérésére lehetne használni a köztudat viszonyát a klasszikus, görög–latin mûveltséghez.

Félrevezetô az a próbálkozás is, amely a mai monogám család erkölcsét próbálja visszavetíteni egy olyan mitológiába, amely matriarchális emlékeket is ôriz, de az ôsök régvolt hódításait vagy az asszimiláltak hitvilágát is.

Mint világunk egésze, a mítoszok világa is túlságosan bonyolult ahhoz, hogy egyszerû és kategorikus ítéleteket alkossunk róla. Megismerésük viszont gazdagabbá tehet, kritikusabbá az elsietett általánosításokkal s az elôítéletekkel szemben, amelyeket egyetlen mitológia sem igazol.

Izsák Balázs
Marosvásárhely

Tudatni kell legalább a közvéleménnyel, a közönséggel, a néma tanúkkal, akik jóban-rosszban kitartottak a magyar színjátszás mellett, akik még emlékeznek és tudják, hogy Vitályos Ildikó az erdélyi színjátszás igazi nagyasszonya, a színpad utánozhatatlan úrnôje volt; vele minden jelen volt, amirôl színésznô csak álmodhat: hatalmas drámai erô, gyönyörû hang, szépség, elegancia, humor a legnemesebb fajtából – ôneki adta meg az Isten a teljesség áldását!

Úgy tûnik, a mai színjátszás diktátorainak nem elég a jelen, esetleg a jövô – a múltat is átminôsítik, hasonlóan bizonyos népek történelemhamisítóihoz, miszerint: ezentúl minden másképp volt.

Arról van szó, hogy Kolozsváron a Harag Györgyre emlékezô ünnepségen "örökös tagságot" osztogattak többnyire olyanoknak, akik a jobb megélhetés, esetleg érvényesülés reményében önként mondtak le tagságukról, s önként hagyták el színházukat, pedig akkor annak igenis szüksége lett volna rájuk! – s egyszerûen kifelejtik, leírják, megtagadják s ezzel megalázzák a legkülönbet: Vitályos Ildikót, aki bizony a leghûségesebben kitartott mindaddig, amíg korai nyugdíjba nem sértegették. Ha "nincs senki a jelenvaló leventék közül", aki megkérdezze, hogy ez miként lehetséges, kötelességemnek érzem felkiáltani: szabad ezt?

Krizsovánszky Szidónia
Sepsiszentgyörgy

Az elsô világháborút lezáró 1918 telének eleje zûrzavaros napokat hozott Erdélyben, ahol egymást érték a nemzetgyûlések, melyek eszmei alapja a Wilson-féle önrendelkezési jog volt, amirôl csak késôbb derült ki, hogy nem minden nép élhet vele.

A legtöbbet emlegetett és az egyedüli eredményes nemzetgyûlés a gyulafehérvári román nemzetgyûlés volt, melynek dátumát, december elsejét méltán tették 1990 után Románia nemzeti ünnepévé, hisz ez a nap jelképesen Nagy-Románia születésnapja. Ennek az eseménynek könyvtárnyi irodalma van, a legfontosabb momentumai közismertek, ezért csupán néhány olyan dologra szeretném felhívni a figyelmet, amelyeket nemigen szoktak hangsúlyozni.

A nemzetgyûlés zavartalan lefolyásában jelentôs szerepe volt az erdélyi román nemzetôrségnek. 1918 novemberében a magyarokkal együtt a nemzetiségek is megalapították a saját, etnikai alapon szervezôdô nemzetôrségüket, amelynek a magyar állam biztosította a felszerelést és a fizetést. Hadügyminiszteri rendelet intézkedett arról, hogy a román nemzetôrök zsoldja akkor is kifizetendô legyen és akkor is el legyenek látva fegyverrel, ha a román nemzeti tanácsra és nem a Magyarországhoz való hûségre tettek esküt.

November 30-án a Központi Román Nemzeti Tanács elôzetes gyûlést hívott össze, hogy tisztázzák a román államba való beolvadás módját. A Ion Fluieras vezette szociáldemokraták a lehetô legnagyobb önállóság megôrzését kívánták, míg a bukaresti emigráció a nagy román állam kereteibe való teljes beolvadás híve volt. A Vasile Goldis által összeállított kilenc pontból álló rezolúciótervezet szövegében benne maradt az, hogy a történelmi fejlôdés során kialakult különbségek áthidalása érdekében a volt magyar területeknek autonómiát kell adni. A rezolúció harmadik pontja teljes szabadságot hirdetett az együttlakó népek számára azzal, hogy biztosította számukra az anyanyelven való szabad kormányzást, a saját közigazgatás létrehozását, a népesség számarányának megfelelô arányban való részvételt az ország kormányzásában, valamint a felekezeti autonómiát.

A rezolúció szövegét a december 24-ei királyi dekrétum iktatta törvénybe, de csak az elsô pontot. A gyulafehérvári pontok és az erdélyi románok önigazgatásra vonatkozó elképzelései már a kodifikáció során csorbát szenvedtek, minthogy az egyesülésen kívül az összes többi általános, demokratikus és kisebbségi jog biztosítása kimaradt belôle. Még egy adat: a szervezôk mintegy negyvenezer embert vártak Gyulafehérvárra, de ennél sokkal többen jöttek el, ami annak is köszönhetô, hogy Garami magyar közlekedési miniszter különvonatokat biztosított az erdélyi küldöttek odautaztatására.

A gyulafehérvári gyûlést megelôzte a marosvásárhelyi Székely Nemzeti Gyûlés, melyet 1918. november 28-án tartottak, már a román megszállás megkezdése után. A gyûlést megelôzôen született meg egy önszervezôdô kezdeményezés, az úgynevezett Székely Köztársaság terve. A tervezet kidolgozói azzal érveltek, hogy a Wilson-féle önrendelkezési jog alapján megalakuló szabad Székely Köztársaságra nem vonatkozik a belgrádi egyezmény, így tehát antantmegszállás alá sem esne. A gyûlés megtartásakor viszont az okkupáció már megvalósult, így az ötezer részvevô által elfogadott határozat, melynek címe A világ népeihez! volt, egy demokratikus, integráns Magyarország megteremtését tûzte ki célul. A kialakult helyzet miatt mindez csak a véleménynyilvánítás szintjén jutott kifejezésre, és semmi gyakorlati eredménye nem volt.

Az elôbbinél jóval nagyobb méretû magyar nemzetgyûlésre került sor Kolozsváron december 22-én a Kolozsvári Magyar Nemzeti Tanács szervezésében. A nagyszebeni Consiliul Dirigent nyilvánosan jelentette ki, hogy a gyûlés megtartása elé semmilyen akadályt nem gördít. A gyakorlatban azonban a nagyszebeni kormányzó tanács titokban utasította a román nemzeti tanácsokat és nemzetôrségeket, hogy akadályozzák meg a magyar tömegek Kolozsvárra jutását, sôt december 22-ére nagyobb, környékbeli román tömegeket mozgósítottak abból a célból, hogy megzavarják a magyar nagygyûlést. Mégis a különbözô források 40 ezer és 120 ezer fô között állapítják meg a megjelentek számát, köztük volt mintegy 300 szász és sváb község küldötte és a románság néhány képviselôje is.

A gyûlésen elfogadott proklamációban kimondják: "A wilsoni elvek értelmében ünnepélyesen tiltakozik a magyarság, hogy önrendelkezési jogától elüttessék, mert ehhez nemcsak történelmi múltjánál, de gazdasági és kulturális helyzeténél fogva is el nem vitatható és megtagadhatatlan joga van. Az erdélyi magyarság elismeri minden népnek azt a jogát, hogy ügyeit maga intézze, de nem tartja megengedhetônek, hogy azon jogtól, melyet minden más nép számára elismerni hajlandó, önmaga elüttessék."

Idézzünk a gyûlésen egyhangúlag elfogadott határozati javaslat szövegébôl is: "Kelet-Magyarország 1918. december 22-én Kolozsvárott összesereglett különbözô fajú és vallású népei kijelentik, hogy a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési jogok alapján továbbra is a magyar népköztársaság és a magyar állam keretein belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlôséget, szabadságot és önkormányzatot." A gyûlésen felszólalt Sava Strengar-Demian az aradi szociáldemokrata párt és Gheorghe Avramescu a román munkásság nevében, mindketten támogatva a határozati javaslatot.

Két nappal késôbb a belgrádi fegyverszüneti szerzôdés értelmében a 7. román hadosztály "stratégiai célból" bevonult Kolozsvárra. December 30-án Berthelot francia tábornok Kolozsvárra érkezve arról biztosította Apáthy István kelet-magyarországi fôkormánybiztost, hogy "Franciaország soha sem fogja eltûrni, hogy az elnyomottakból – már amennyiben ilyenekrôl szó lehet – elnyomók váljanak". Neculcea tábornok pedig kinyilatkoztatta, aminek becsületszavával is súlyt kívánt adni, hogy a Fôkormánybiztosi Hivatal mûködése elé semmilyen akadályt nem gördítenek, mivel a fegyverszüneti szerzôdés értelmében a megszállott területen a közigazgatást a magyar kormány kezében hagyják.

1919. január 15-én Apáthyt a "bolsevizmusnak szóval és nyomtatvány útján való terjesztésének" vádjával letartóztatták, majd január 18-án egy szakasz román katona benyomult a vármegyeházára és az ott mûködô magyar hatóság tevékenységét beszüntette. Ezzel gyakorlatilag megszûnt a magyar fennhatóság Erdély felett. A Consiliul Dirigent 1919 januárjában hozott II. számú dekrétumának negyedik paragrafusa "az összes eddigi törvényhatósági és községi képviseleteket feloszlatta, a megyék és községek automóniáját felfüggesztette". A megyék élére román prefektusokat neveztek ki, a magyar tisztviselôktôl I. Ferdinánd királyra történô hûségeskü letételét követelték.

Így zárult le a nemzetgyûlések hava Erdélyben, és kezdôdött meg 1919 januárjában az antant 27 tagállamának párizsi béketanácskozása, amely a politikai döntéseket a gyôztes nagyhatalmak kezébe adta, amelyek önhatalmúlag rendelkeztek a közép- és délkelet-európai népek további sorsáról, a saját érdekeik, céljaik szerint alkalmazva vagy elvetve a wilsoni elveket.

Kupán Árpád

Szép számmal összejöttünk most is Adyfalván, a tizenegyedik alkalommal megszervezett zarándoklaton. A gyönyörû napsütésben, a tavasziasan enyhe idôben, rég nem látott kedves arcok között elkószálnak az ember gondolatai. De a kellemes merengések, ismétlôdô meleg kézszorítások után már törvényszerûen jönnek az ünneprontó mozzanatok. Mióta Muzsnay Árpád megálmodta ezt a zarándoklatot, minden évben kitüntették jelenlétükkel az eseményt hazai és anyaországi kiváló személyiségek. A meghívások általában irodalmárokat, mûvészeket, egyházi vezetôket szólítottak meg, politikusokat kevésbé. Itt elsôsorban az anyaországi vendégekre gondolok, hiszen a hazai "díszvendégek" között mindig ott tolongtak az RMDSZ-vezetôk, -szenátorok, -képviselôk, fôleg Szatmárból, de távolabbi vidékekrôl is. Választási évben meg pláne ki kell használni a jó alkalmat a közszereplésre... Minden tiszteletem a szervezôké, de nem hinném, hogy feltétlenül teljesíteni kellett volna a parancsot. Hiszen Láng Gusztáv irodalomtörténészen kívül a többi szónok mind politikus volt. Még ha botcsinálta is.

Markó Béla a kezdés után eléggé megkésve érkezett, természetesen a megyei RMDSZ-vezérkar, no meg a régi-új jelöltek kíséretében. Inkább költôként kívánt megnyilatkozni, de nem rejthette véka alá évtizedes politikusi mundérját. Többször végignéztem a hallgatóságon, és szinte mindenütt fanyalgó arcokat láttam. Az ott, helyben koszorús költôvé ütött Fazakas László volt a másik szónok, akirôl nem nagyon hallott itt még senki, de hamar kiderült, hogy a "civilben" margittai református lelkész elôkelô, második helyen van a Bihar megyei képviselôlistán. Gondolhatjuk ki, kik ellenében. A frissen megdicsôült lelkész-költô-politikus úgy köszönte meg a rettenetes bizalmat, hogy sportos öltözetben, kigombolt inggel és végig zsebre dugott kézzel szónokolt Ady szobra elôtt! A jelenet annyira visszatetszô volt, hogy oda sem lehetett figyelni a szavaira. Magabiztossága viszont messzire csengett. (Pár nap múlva tele lett vele az országos média is mint egykori szekus besúgóval.)

Közben mindjárt elfelejtem a lényeget. Még a jelölt úr elôtt volt ott valaki. Egyfajta borzongás futott végig rajtam, olyan kellemetlen, rossz érzésem támadt, és vörös felhôket véltem felfedezni a teljesen tiszta égbolton. Álmodozni nem volt idôm, mint Adynak a "vörös felhôk alatt", nem is egy pesti szállodai szobában ücsörögtem, de a gondviselés odahozta elém az anyaországot. Kósáné Kovács Magda állt a mikrofon elôtt. Most derült ki a legnagyobb turpisság. Az anyaországi díszvendégek nem egyebek, mint politikusok, és kizárólag az MSZP-bôl! Végül, miért is ne? Megható volt látni, miként üdvözölték egymást a szónoklatok befejeztével a két testvéri ország baráti pártjainak vezetôi! Egy-két RMDSZ-vezetôt láttam csupán kissé zavartan topogni, de koszorúzás után úgy eltûnt az egész társaság, hogy porzott utánuk a világvégi falucska fôutcája. Nem is igen hiányoztak senkinek.

A mindenki számára terített hosszú asztalok körül csak a szürke magyarok maradtak, de a pálinkás jókedv hangjai közé minduntalan keserû megjegyzések telepedtek.

Persze akarva-akaratlan eszembe jutott az azelôtti nap élménye is. Mert élmény volt, hiába próbálták azt is elrontani.

A közeli Nagykárolyban fórumra hívták az érdeklôdôket a Magyarok Világszövetségének vezetôi, azok, akik kitalálták a külhoni magyar állampolgárság intézményét. Eredetileg a Polgármesteri Hivatal dísztermébe szólt a meghívó, az elôadók között pedig Szatmár megyei RMDSZ-jelöltek nevei is szerepeltek. Éppen csodálkoztam a dolgon, már-már arra gondoltam, hogy az újabb mandátumra sóvárgó kibicnek semmi sem lehet drága, mikor beharangozták az új helyszínt, mellôzve az elôadók sorából a magyar párt képviselôit. A református imaterembe szólt a meghívó, de annyian gyûltünk össze, hogy végül a templomba vonultunk át. Tanulságos és egyben felemelô találkozó volt. Végre Nagykárolyban is kimondtak néhány olyan igazságot, amit az utóbbi években nem szokás, jobban mondva nem szabad. De hát inkább olyanok voltak jelen, akik javarészt mára már elutasítják a jelenlegi RMDSZ-kurzust. András Imre, aki annak idején hosszú évekig nagykárolyi lakos volt, nyíltan megkérdezte a Nagykároly és Vidéke hetilap felelôs szerkesztôjétôl, Silimon-Várday Zoltántól: "itt még mindig ilyen jól mûködik a cenzúra?" A még magyar többségû városban ugyanis, ahol RMDSZ- es a polgármester meg a tanács java része, a hivatalosságok egyre hangosabban fújják a kötelezô nótát. A helyi lapot is az RMDSZ adja ki, ott pedig "csúnya dolgok" nem jelenhetnek meg.

A jelzett eseményt is agyonhallgatta a lap, sôt egy olyan álhír jelent meg, hogy a fórum elmarad…

Ez van. Ezt kellene nem szeretni.

Kádár Ferenc

Az Erdélyi Református Egyházkerület fôpásztora 1990 óta dr. Csiha Kálmán püspök. Megválasztásának elsô mandátuma négy, a második – a református egyház kánona módosításának eredményeképpen – hat évre szólt. Ez év december elsejére az erdélyi egyházkerület meghirdette a szabályzat szerinti soron következô tisztújítást, majd egyéb fontos teendôkre való hivatkozással elnapolta azt december 12-ére. November hó folyamán Csiha Kálmán püspök pásztorlevelet intézett az egyházkerület híveihez, amelyben értesíti ôket arról, hogy elutasít egy újabb jelölést, és kéri híveit, legyenek hûségesek Istenhez, valamint a református anyaszentegyházhoz. Így a püspökjelöltek sorában Molnár János, a kolozsvári protestáns teológia tanára, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Vallástanár Karának dékánja, a zsoboki Bethesda árvaház és szórványbentlakás igazgatója, Pap Géza kolozsvári és Pásztori Kupán Gerô István nagyenyedi lelkész maradtak, akik közül ez utóbbi késôbb visszalépett. A leköszönô fôtiszteletû urat követôen igyekeztem megszólaltatni a nagytiszteletû jelölt urakat is.

– Miért utasította el a jelölést Csiha Kálmán, akinek tízéves püspöksége alatt számtalan templom, szociális otthon, több diakóniai intézet épült Erdélyben fáradhatatlan munkája nyomán – ezért nevezték meghitt körökben építô püspöknek –, akinek irányításával létrejött a ma már széles református iskolahálózat, aki e forrongó átmeneti idôkben egyházi és polgári rendezvények sokaságán szívvel-lélekkel hirdette Isten igéjét, hitre és reményre buzdítva mindvégig híveit?

– Tízéves püspökségem alatt nem uralkodni, hanem szolgálni akartam. Közben azonban sok hiábavaló harcunk is volt, hiszen több mint 500 ingatlanunkat elvették, de gyakorlatilag még egy szobát sem kaptunk vissza. Elsôsorban tehát az életteret kellett biztosítanunk. Gyülekezeteink életerejét, közös munkánkat igazolja az, hogy oly sokat építettünk: összesen 218 új épületet, melybôl 34 templom, a többi között pedig sok közegyházi épület van, például a kolozsvári és a most felavatott marosvásárhelyi diakóniai központ, az illyefalvi és zsoboki létesítmények, árvaházak, öregotthonok, istentiszteleti helyek, gyülekezeti otthonok. Életbiztosítási kérdés volt ugyanakkor az iskolák létesítése. Ezen a téren is rengeteg nehézségbe ütköztünk: rendszerint ha valamit megvalósítottunk, azt a következô évben valamilyen rendeletben visszavonták. Mintha iszapban álltunk volna, és mindig gondoskodtak róla, hogy visszacsússzunk. A Jóisten azonban megsegített, lassan mégis sikerült továbbhaladnunk. Újra megkezdtük a belmissziói munkát, beindítottuk a nôszövetséget, az IKE-t, az öregek ápolását, élelmiszer-ellátást, a fiataloknak, 18 éves árváknak az elhelyezését a társadalomban. Létesítettünk negyven új gyülekezetet. Minden rossz kilátás közepette azonban reményt hordoztunk a szívünkben. Ez a remény az Úristen ajándéka volt.

Mindent, amit szerettünk volna, sajnos nem sikerült véghezvinni. Szerettem volna egy átfogóbb lelki ébredést, öntudatos egyházat. Ebbôl sikerült azt elérni, hogy most nincs lelkipásztorhiány. Mindezeken túl, a lelket, a szellemiséget igyekeztem megôrizni, az erdélyi szellemiséget, ami nekünk különös ajándékunk. Amely nincs meg másutt. Még a Királyhágó-melléken sem már, Magyarországon sem, Nyugat-Európában pedig – tisztelet a kivételnek – éppen nincs. Úgy érzem, ezt a sajátos szellemiséget sikerült megôriznünk a gyülekezet életében. És ez nagyon nagy dolog. A szekularizáció nem tudta megbontani Istenhez való hûségünket, sôt a jóslásokkal ellentétben az istentiszteleti látogatások száma nagyobb, mint a diktatúra idején. Örvendek, hogy törvénykönyvünkbe sikerült bevonni a családlátogatás fontosságát, az istentiszteletek tartásának számát, a bibliaórákat, a presbiteri szolgálatot, tehát a laikusok bevonását a gyülekezet építésébe.

Nem tudtam befejezni, de folyamatban van a szórványgyülekezeti iskolák kérdése. Felmértük a szórványokat, Erdélyben 500 anyaegyház és 500 szórványegyház van. Nem hagyhatjuk az ottani gyermekeket elveszni. Ezért széles körû mozgalmat indítunk, hogy ahol 3–4 gyermek van, ott legyen iskolánk, ha pedig nincs iskola, akkor a gyülekezeti házban vagy a parókián egy szobában tanuljanak gyermekeink magyarul. Mert az egyetem a fa koronája, az elemi iskola és az óvoda a gyökerek. Nekünk pedig le kell mennünk a gyökerekig, hogy a jövôt biztosítsuk. Én úgy gondolom, hogy a mindenkori államhatalommal folytatott szélmalomharc dacára eredményes volt ez a tíz év, és szép a maga sikereivel, álmaival és kudarcaival együtt.

Most 71 éves vagyok. Amikor fiatal voltam, mindig arról volt szó, hogy a püspök is nyugdíjba kell vonuljon akkor, amikor a lelkipásztorok. Egyházi szabályzatunk pedig elôírja, hogy a lelkipásztor nem szolgálhat tovább 70 éves koránál. Látszatát sem akartam kelteni annak, hogy öreg létemre rá akarnám erôszakolni magam továbbra is az egyházra. Jöjjenek tehát a fiatalabbak, akik jobban bírják folytatni. Ha jelöltettem volna magam, akkor a ciklus végére elérem a 77 évet, s az már nagyon sok lenne.

– A rendkívül tevékeny egyházfôi évek után hogyan gondol az elkövetkezendô évekre?

– Szeretnék sok mindent megírni, amire eddig nem jutott idô, és az igehirdetésrôl sem akarok lemondani. Ezenkívül a most felavatott marosvásárhelyi diakóniai intézet hirtelen tiszteletbeli igazgatójának választott, úgyszintén a református kollégium, továbbá püspökelnöke vagyok a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinatának, amely a világ 43 országában létezô magyar reformátusokat kívánja összefogni. Ezt a tisztséget nyugdíjba menetelem után is megtartom. Végül szeretném megköszönni a híveknek és lelkipásztoroknak azt a rengeteg szeretetet, amellyel szolgálatom alatt körülvettek, és kérem ôket, ne szakadjanak el az anyaszentegyháztól, látogassák a templomot, ne legyen széthúzás, a tradicionálisak és a kegyesek ne egymás ellen, hanem Isten felé forduljanak, legyen idejük a saját lelkükre, ôrizzék meg a család tisztaságát, a család Istenhez való közelségét.

Molnár János teológiai tanárnak és Pap Géza lelkipásztornak ugyanazokat a kérdéseket tettem fel:

– Hogyan történt a jelölésük? Mit tartanak legfontosabb teendôiknek püspökké választásuk esetén?

– A választásokkal kapcsolatos kampányakciók már a nyáron elindultak – kezdte a válaszadást Molnár professzor –, tekintettel arra, hogy a püspök úr nem nyilatkozott, és bizonytalan volt maradása vagy visszavonulása. Én úgy éreztem, hogy nekem ebben nem kell részt vennem, nem kampányoltam sem akkor, sem most. Ettôl függetlenül jelöltek, és jólesett a jelölés, mert úgy éreztem, ezzel munkámat minôsítik. Viszont ha megválasztanak, nem gyôzelemnek – hiszen nem valaki ellen indultam –, hanem egyszerûen csak szolgálatnak tekintem. Ha pedig nem választanak meg, azt nem tartom bukásnak. Jelenleg semmilyen egyházi tisztségem nincs. Egyetemi tanárságom, az, hogy tanszékvezetô és dékán vagyok, mind versenyvizsga eredménye, a zsoboki létesítményekben végzett munkám pedig önként vállalt szolgálat.

Az egyházkormányzási programot nem egyedül készítettem el. Lelkipásztorok, tanárkollégák, világi és szakemberek véleményezésére, meglátására épült. Összegzéseként azt mondanám el, hogy a lényeges cél az egyház hitvallási, ige és adminisztrációs egységének a megtartása egyértelmûen a zsinatpresbiteri elvek alapján, abban a lelkészi munkaközösségben, amely számol a világiakból származó munkatársakkal. Ez azért fontos, mert ez az egység sokszor sérülékeny. Nemcsak a szektásodás jelenségével kell szembenézni, hanem mindenekelôtt a szekularizációval, azzal a fehér ateizmussal, amely a nyugati egyházakat megüresítette. Ha sérülékeny is ez az egység, nálunk nagy veszélyeket nem látok, viszont nagyon fontosnak tartom, hogy ezt a struktúrát megtartsuk és tartalommal töltsük fel. Erre vonatkozólag konkrét javaslatok vannak a programban, amit elméleti szinten fogalmaznék meg: elsôsorban nemcsak igehirdetést kell végezni, hanem az Igét kell hirdetni, másodsorban a szellemi életet kell aktivizálni, harmadsorban pedig a diakóniai szolgálat és intézmény rendszere kiszélesítésének szükségét kell szem elôtt tartani. Valaki így határozta meg: a diakónia nem más, mint az igehirdetés meghosszabbított keze. Nagyon szép kép mind Ezékielnél, mind János apostol Jelenésekrôl szóló könyvében: a templomban van egy forrás, a víz kifolyik a küszöb alatt, végigmegy a városon, eljut a Holt-tengerig – melynek nagy a sókoncentrációja, ezért nincsenek is benne élôlények –, de amikor ez a víz belefolyik, a Holt-tenger élôvé lesz, életteret kap benne a tengeri növény- és állatvilág. Nagyon fontosnak tartom, hogy az igehirdetésnek ilyen hatása legyen. És az egyháznak ez az elsôdleges feladata, amelyet megosztott közösségben, ahol feszültségek vannak, nem lehet elvégezni. Olyan programcsomagot szeretnék bemutatni, mely együttgondolkodásra, együttmunkálkodásra, együttes útkeresésre és problémamegoldásra ösztönöz minden egyházi tisztségviselôt és minden öntudatos egyháztagot. Az Útkeresés 2000 címet adtam ennek a programcsomagnak, amelyben meghatározó szempont a szubszidiaritás elve, a központi irányítás oldása, a felelôsség és ezzel együtt a döntési és kivitelezési jog leosztása, el egészen a lehetséges alapokig.

– Jelölésem a püspöki tisztségre már a nyáron felvetôdött – világosít fel Pap Géza felsôvárosi parókus lelkész. – Eleinte elutasítottam, de mivel meggyôzésemen tovább fáradoztak, elfogadtam azzal a feltétellel, hogy az egyházkerület irányítását csakis egy csapattal együtt tudom elképzelni, mégpedig Kató Béla sepsiillyefalvi lelkésszel a fôjegyzôi és Ötvös József vásárhely-cserealji lelkésszel a missziói elôadói tisztségben. Hogy lehetséges-e az a kánon szerint, hogy pontosan így sikerüljön a választás? Szerintem ha engem választanak püspöknek, így lesz. A programot is együtt dolgoztuk ki. Ennek lényegét az utolsó fejezet körvonalazza, amely kimondja: "A balkáni behatásoktól távolról sem mentes közegben szükség van püspökre, de hatáskörét nem a hagyomány, hanem az Ige mércéje alá kell rendelni. Ahhoz, hogy ebbôl a tudathasadásos állapotból kilépjünk, a következôket tartjuk elengedhetetlenül fontosnak. Alapelvként ki kell mondani: nekünk nem hatalmas, mindentudó püspökre és elhanyagolható testületekre, hanem kicsi püspökre és a helyzet magaslatán álló, Jézus Krisztus ügyét szeretô és azt önfeláldozóan felvállaló testületekre van szükségünk. Ennek érdekében nagy hangsúlyt szeretnénk fektetni a fiatalság konfirmáció elôtti és utáni nevelésére, az IKE-munkára, a presbiterek és megválasztott tisztségviselôk képzésére; a püspök hatáskörét ennek az elvnek megfelelôen korlátozni kell, szét kell választani a törvényhozói, a végrehajtói és a fegyelmezôi feladatköröket; meg kell szabadulni attól a káros közgondolkodástól, amely szerint a püspök mindent irányít és elintéz; a püspök hatalmassá duzzasztott jog- és feladatkörét munkatársai között meg kell osztani, ezzel egy idôben meg kell erôsíteni a testületeket, nevelni és ösztönözni kell a megválasztott tisztségviselôket a hitben fogant véleményalkotásra és -nyilvánításra; meg kell erôsíteni az egyházmegyei önkormányzatok szerepét, tudatosítani kell az egyház tagjaiban a törvényes rend és a testületek által hozott határozatok tiszteletben tartásának szükségességét; és az egyházi közvéleményt ilyen irányban formáló és az egyház tagjait ôszintén informáló egyházi sajtót kell kialakítani.

Szabó Piroska

Fôjegyzôi tisztségre jelölték Antal Zoltán székelyudvarhelyi esperest, Kató Béla sepsiillyefalvi lelkészt, Molnár János teológiai tanárt és Vetési László egyházkerületi szórványügyi elôadót, a református kollégium tanárát. Missziói elôadónak jelölték Ötvös József vásárhely-cserealji lelkészt, Antal Zoltán székelyudvarhelyi esperest, Kiss Jenôt, a Babes–Bolyai Tudományegyetem vallástanárképzô tanárát, Baczoni Sándor szovátai lelkészt és Vetési László szórványügyi szakelôadót.

Nagyszalonta díszpolgárává választották Szatmári Lajos egykori kiváló labdarúgót a városi tanács december 1-jei ünnepi ülésén. A hajdúvárosi születésû, többszörös román válogatott tiszteletére rendezett ünnepségen megjelent Helmuth Duckadam, a román labdarúgás élô kapuslegendája (az 1986-os BEK-gyôztes Steaua hálóôre) is, valamint Szatmári rokonai, barátai és ismerôsei. A kitüntetést Tódor Albert polgármester nyújtotta át az egykori futballklasszisnak, aki meghatódva köszönte meg a nagy megtiszteltetést jelentô címet, majd az ünneplô közönséghez fordulva örömét fejezte ki, hogy hosszú távollét után is emlékeznek rá és szeretik a szalontaiak. "Mint ahogy én sem felejtettem el a szülôvárosomat, bármerre is jártam az országban vagy a világban" – mondta tiszta magyar kiejtéssel az évtizedek óta a fôvárosban élô sportember.

Szatmári Lajos Nagyszalontán kezdte pályafutását, majd tizenhét évesen Nagyváradra igazolt, késôbb pedig – katonai szolgálata idején – Marosvásárhelyen és a Bukaresti Steauánál futballozott (itt már a "hivatalos" Satmareanu néven). A fôvárosi csapattal egyszer nyert bajnoki címet és ötször Román Kupát, s aktív pályafutása során 309 élvonalbeli meccset játszott. 1962–1964 között az ifjúsági válogatott tagja volt, 1968-ban pedig a felnôtt nemzeti tizenegyben is bemutatkozott (2–1 Görögország ellen), s ezt követôen még negyvenhárom alkalommal öltötte magára a címeres mezt. Szerepelt az 1970-es mexikói világbajnokságon, 1972. április 29-én pedig a Népstadionban ô rúgta az egyenlítô gólt a Magyarország elleni Európa-bajnoki negyeddöntôn (1–1). Visszavonulása után a Steaua gyermek- és ifjúsági csapatainál dolgozott edzôként, 1995-tôl pedig a fôvárosi katonacsapat utánpótlás-központjának vezetôje.

P. Gy. A.

Az alábbi önéletrajzszerû írás még sehol nem jelent meg, szerzôje azonban kísérôlevelében megemlíti, hogy emlékiratait szeretné egyszer könyvben kiadni. "Talán ebben az évben lesz még rá idôm. Ha még 70 évesen lehet ilyesmit tervezni. Mindig örömmel adtam tovább másoknak, amit megéltem, tapasztaltam. Nagyon sok, megszámlálhatatlan dokumentum van még hátra" – írja Ábrahám Dezsô egykori forradalmár, nemzetközi kézilabda-játékvezetô, aki a hatvanas években a honvágytól hajtva, a politikai zaklatást is vállalva visszatért Magyarországra.

A nevem Ábrahám Dezsô. 1930. július 7-én születtem a muravidéki (Ôrség) Ôrihodoson. Édesapám 1940-ben, 37 éves korában meghalt. Szegény már nem érhette meg 1941. április 16-át, amikor egy szakasz magyar honvéd visszafoglalta a Muravidéket (Muraszombat és Lendva környékét). Milyen csodálatos volt! Igaz, hogy mi a falu másik végén állítottuk fel a díszkaput, mert onnan vártuk a honvédeket, de a helyzetet megoldották az idôsebbek: megkérték a szakaszt, hogy a mezei úton kerüljék meg a falut és onnan jöjjenek. Így is lett.

1948-ban mentem Magyarországra, elôször Szentgotthárdra édesapám testvéréhez, akinek ott fûrésztelepe volt. Egy év elteltével Budapestre költöztem a nagymamám testvéréhez, akinek még 1952-ben is állt a kovácsmûhelye a mostani BAK-csomópontnál, a Novotel Szálló mellett. A Ganz Villamossági Gyárban tudtam protekcióval elhelyezkedni, mint segédmunkás. Ott kezdtem kézilabdázni, majd – mivel eléggé gyenge fizikumú voltam – játékvezetônek jelentkeztem. Rövid idô alatt az élvonalba, sôt a nemzetközi porondra kerültem. Közben a Fôvárosi Tanács mellett mûködô Budapesti Testnevelési és Sportbizottságban (BTSB) kaptam állást. Szerveztem a Népstadion építését, pontosabban az építkezéshez a "társadalmi munkásokat" (a létesítményt 1953-ban avattuk). Ezt követôen a Magyar Kézilabda-szövetség fôtitkára lettem, természetesen társadalmi munkában, mert abban az idôben nem lehetett önálló szövetség. Játékvezetôként akkor egy-egy NB I-es mérkôzés vezetéséért húsz forintot kaptam! Igaz, egy zsemle húsz fillér volt, vehettem rajta száz darabot… Ebben az idôben már valamennyi élsportolóval kitûnô barátságban voltam, a legjobb barátaim közé tartozott – és ma is az – Puskás Ferenc, Öcsi.

1956. október 23-án ott voltam a felvonulók között, de megérezve a lengyelek iránti nagy szimpátiát (egyébként a felnôtt lakosság felvonulásának a legfôbb motivációja a lengyelekkel való szolidaritás volt, a napokkal elôtte történt poznani, a wroczlawi, az opolei és más városbeli események miatt), még aznap mentem festeni a plakátokat, mert másnapra vártuk a lengyel kézilabda-válogatottat a Nyugati pályaudvarra. Vasárnap lett volna a magyar–lengyel nagypályás válogatott kézilabda-mérkôzés a Fradi-pályán. De nem lett.

1956. október 24-én igyekeztem a pályaudvarra a lengyel válogatott elé. A Margit híd pesti hídfôjéig jutottam, amikor orosz tankok állták el a körutat. Mindenki húzódott a mellékutcákba, fedezékbe vagy éppen ahová tudott. Visszafelé – Budára – sem volt "menekvés". A Margit hídon orosz tankok álltak, úgyszintén a Margit körúton. Csak a kis utcákban lehetett valahová eljutni, mert oda a tankok nem tudtak bejönni. Így kerültem én is a Madách térre, majd egy éjszakai "kapuzást" követôen másnap a Fôvárosi Tanács épületébe (ott volt a BTSB). Az ügyeletesen és a három bentlakó házmesteren kívül már senki sem tartózkodott a Fôvárosi Tanácsnál. Egész nap állandó tûzharc volt az akkori Ady mozi és a Fôvárosi Rendôr-fôkapitányság épülete között. Halottak, sebesültek lepték el a Madách teret. Az úgynevezett K-vonalon felvettem a kapcsolatot a kapitánysággal – "kineveztem" magam a tanács ügyeletesének –, és Kopácsi Sándort kértem a telefonhoz. Kértem, hogy hagyják abba a lövöldözést, két órára hirdessenek ôk is tûzszünetet, míg mi igyekszünk eljutni az "adysokhoz". Kopácsi elmondta, hogy ôk nem lônek, de azért intézkedni fog. Így történt, hogy délután kb. egy és négy óra között megszûnt a lövöldözés, a mentôsök összeszedték a sebesülteket, a halottakat pedig egy teherautóval szállították el. Kopácsi Sándor, aki ma itt él a közelemben, emlékszik a történtekre és elmondta, hogy az ÁVH-sok voltak azok, akik befészkelték magukat az akkor épülô Deák téri földalatti állomására és ôk tüzeltek golyószórókkal.

(folytatjuk)

Egy nemzetközi rövidfilmfesztivál lebonyolítása képes öt napig kissé felrázni egy alvó kisváros szûk rétegét. Elszomorító, amint kultúremberek távolmaradásukkal fejezték ki közömbösségüket, ha nem éppenséggel undorukat az immáron nyolcadik alkalommal, november 22–26. között megtartott filmes összejövetel iránt. Sebaj, akit különösképpen érdekel a mûfaj, bizonyára bement Marosvásárhely talán legimpozánsabb építészeti intézményébe, a Bernády által építtetett Kultúrpalotába. Ahol ismételten ugyanazon szervezési hibákba ütközött. Ezek után felmerül a gyanú: vajon az évente megtartott fesztivál tényleg a hetedik mûvészet érdekében lett létrehozva, avagy egyéb célokat szolgál? Az évente megismétlôdô pontatlanságok, a sajtóosztály nemtudomsága, a vetítés kép- és hangminôségének élvezhetetlensége, a filmek sorrendjének felrúgása s miegymás, apró-cseprô baki, arra a következtetésre vezethet, hogy a Maros megyei Magyar Demokratikus Ifjak Szövetsége a fôvárosi DaKINO pandanjaként szervezi meg ezt a seregszemlét, egy idôben a bukaresti megnyilvánulással, ami alkalmat adhat bizonyos eltussolásokra, félreértelmezésekre. Ismételten az volt az érzésem, hogy valaki ott fenn, esetleg kicsit lennebb kísérletezik a nézôk idegeivel.

Egyetlen ember képtelen volt átfogni az egész rendezvényt, mivel párhuzamosan több helyen is zajlottak az események. Így hát a fesztivál fôvonalára összpontosítottam. S még így is kénytelen voltam elszalasztani egyet s mást.

A versenyfilmek témája kötetlen volt, láthattunk dokumentumfilmet, riportot, kísérletezéseket, rajz- és bábfilmet, fikciót és kegyetlen élethelyzeteket, horrorisztikus fantáziálásokat, csángóballadát, eszmefuttatást az öregedésrôl, költôi filmetûdöket, az élet és halál játékáról szóló remekmûveket. Versenyen kívül egész estét betöltô mûvészfilmeket vetítettek, betekintést nyerhettünk a Bukaresti I. L. Caragiale Szín- és Filmmûvészeti Egyetem diákjainak vizsgaprodukcióiba, a budapesti Bolyai osztály filmjeibe, a DaKINO anyafesztiválon jutalmazott alkotásokba, a Duna Mûhely filmjeibe, a gyôri Mediawave fesztiválon bemutatott alkotások néhányába. A kultúrház kiállítótermeiben pedig médiamûvészeti kiállítás nyílt Kikapcsoltan címmel, ahol a képzômûvészet és a számítástechnikai szerkentyûk egybeötvözését csodálhattuk meg.

A legjobb diákfilmnek kijáró díjat a Bukaresti Rádió Ifjúsági csatornája részérôl két hazai filmnek adták át: Razvan Anghelescu Mama mea (Édesanyám) címû komor, hazai családi helyzetkép bemutatásával foglalkozó alkotása, valamint Dragos Iuga Nu (Nem) címû, a halál gyerekszemmel és ésszel való távoltartásáról szóló kisfilmje részesült elismerésben. A legjobb régióbeli magyar film a székelyudvarhelyi Fazakas Szabolcs kamerájából került elô. A Szeretetben egy moldvai fiatal pár lakodalma kapcsán fájdalmas képsorokat láthattunk egy rokkant fiatalember és az ôt önzetlenül szeretô felesége mindennapjaiból, keserûséggel teli boldogságukból. A legjobb animációs filmnek Balázs Pál Ranbo 13 címû posztkommunizmusi rémálmot felvonultató rajzfilmjét ítélte a zsûri, a fiatalok alkotta publikum nem kis örömére. A legjobb non-fikciós film kategóriájában a szerb Goran Radovanovics Moja domovina (Az én országom) címû ciné véritéje, valamint a magyar Szolnoki József Pannon Halom álfikciós dokumentumfilmje kapta meg a Román Nemzeti Filmintézet díját. A legjobb kisjátékfilmnek Szaladják István Zárás címû, több szempontból Tarkovszkij Sztalkerét eszünkbe juttató alkotása bizonyult. A fesztivál nagydíját a németországi Stefan Elingnek adták át számítógépes gyermekbutító játékokból inspirálódott rajzfilmjéért, ami egyöntetû tapsorkánt váltott ki.

Az egész estét betöltô játékfilmek nagyszámú közönséget vonzottak a palotába. Látható volt: Igor Buharov, Ivan Buharov, Vasile Croat és Nyolczas István A másik ember iránti féltés diadala, Andrei Blaier 1976-ban forgatott A birodalom hamvai között címû Zaharia Stancu regényadaptációja (amiben játszott Bencze Ferenc is), Fonyó Gergely amerikai filmje Kelj fel, Jancsi címmel, Marius Theodor Barna Harc a konyhában tévéfilmje a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kapcsán írt forgatókönyv alapján, Kézdi Imolával a fôszerepben, Buzás Mihály Kis utazása Gáspár Imolával, Cristi Puiu Az árú és a pénz címû kis balkáni reflexiója, Szôke András Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele.

Azonban a gazdag felhozatal sem tudta felvillanyozni a hangulatot, valahogy túlontúl ridegnek bizonyult az idei Alter-native. Vajon az elöregedés az oka?

Stracula Attila

December 8-án kezdôdik és 17-én ér véget az idei legnagyobb hazai sportesemény, a nôi kézilabda Európa-bajnokság. A kontinensviadal viszonylag rövid történetében – ez még csak a negyedik Eb lesz, ugyanis az európai szövetség (EHF) is mindössze 1991-ben alakult meg – a román válogatott eleddig nem nyújtott nagy alakítást, s bár a tavalyi világbajnoki negyedik helyezés után úgy tûnt, ez a december a vendéglátók hava lehet, a hazaiak szereplése alighanem most sem marad emlékezetes. A szeptemberi olimpiai kudarc, Bogdan Macavei szövetségi kapitány három héttel ezelôtti lemondása, a két világklasszis játékos, Carmen Amariei és Alina Dobrin sérülése, az Eb-rendezés költségvetésének több százmillió lejes hiánya nem a legkedvezôbb elôjelek a nyitány küszöbén. Persze mondhatnánk, Eb-csont beforr…

Ráadásul a románoknak a csoportmérkôzéseken a címvédô és világbajnok norvégokat és az olimpiai aranyérmes dánokat is meg kellene elôzniük, de ha ezt az akadályt sikerrel is vennék, a másik ágról még szembetalálhatják magukat az "örökös negyedik" Ausztriával, a legutóbbi Eb-bronzérmes és olimpiai döntôs Magyarországgal vagy az utóbbi egy évben a semmibôl a világ élvonalába berobbant Franciaországgal. A tizenkét fôs mezônyt két csoportba sorolták; az A jelzésû széria csapatai Râmnicu Vâlceán, a B jelzésû szextett tagjai pedig Bukarestben vívják a körmérkôzéseket, s az elsô két-két helyezett jut az elôdöntôbe, ahol ún. keresztbejátszással döntenek a fináléba jutásról.

Íme az alapszakasz programja. December 8.: Franciaország–Oroszország, Ausztria–Németország, Magyarország–Jugoszlávia (A csoport), Dánia–Macedónia, Románia–Fehéroroszország, Norvégia–Ukrajna (B csoport). December 9.: Oroszország–Ausztria, Jugoszlávia–Franciaország, Németország–Magyarország (A csoport), Macedónia–Románia, Ukrajna–Dánia, Fehéroroszország–Norvégia (B csoport). December 10.: Franciaország–Németország, Ausztria–Magyarország, Oroszország–Jugoszlávia (A csoport), Dánia–Fehéroroszország, Románia–Norvégia, Macedónia–Ukrajna (B csoport). December 12.: Ausztria–Jugoszlávia, Magyarország–Franciaország, Németország–Oroszország (A csoport), Románia–Ukrajna, Norvégia–Dánia, Fehéroroszország–Macedónia (B csoport). December 13.: Jugoszlávia–Németország, Magyarország–Oroszország, Franciaország–Ausztria (A csoport), Ukrajna–Fehéroroszország, Norvégia–Macedónia, Dánia–Románia (B csoport).

Telt ház elôtt mutatta be és játssza jelenleg is Páskándi Géza László, szent király címû történelmi drámáját a szatmárnémeti Harag György Színtársulat. Az Árpádházi Triptichon harmadikként (a Könyves Kálmán Király és a Vak Béla Király már a nyolcvanas években elkészült) megírt darabjának ôsbemutatójára a magyar keresztény államiság millenniumi ünnepségeinek alkalmából került sor. Az évad egyik legjelentôsebb – és talán legnehezebb vállalkozásaként.

Mert – Dúró Gyôzô dramaturg szavait idézve – a betûsírjából kitörni 1992 óta mindmáig nem tudó monumentális történelmi freskó eredeti formájában legfeljebb négy-öt óra alatt elôadható, szinte hetven szereplôt mozgató "krónikás színjáték". Amely a szöveg felére tömörítése és a szerepek összevonása után is megmaradt hatalmas rendezôi és színészi erôbedobással is csak nehezen életre kelthetô "képdrámának". Beérve annyival, hogy – akárcsak a képregények – jellemzô epizódokat villant fel a legendás lovagkirály életébôl, uralkodásának eseményeibôl.

Ugyanakkor, akárcsak Páskándi monumentalitásra törekvô mûve, a szatmáriak elôadása megkíséreli a szinte lehetetlent: ilyen körülmények között is korhû képet adni a magyar történelem Szent István utáni korszakának egyik legjelentôsebb reálpolitikusáról. Az Európába folyamatos vallás- és rendszerváltással beilleszkedni kívánó fiatal magyar állam kényszerû útkeresésérôl, egyensúlyozásáról az egymással ádáz harcot vívó pápaság és német–római császárság között. Ahol csak az szerezheti és tarthatja meg hosszú távon a hatalmat, aki felismeri: a belsô rend megszilárdítása, a pogány kultusz régen betiltott, de a nép között még mindig élô szertartásainak üldözése, a példátlanul szigorú törvénykezés bevezetése a nemzet megmaradásának elengedhetetlen feltétele. István király szentté avatása, az eltûnt Szent Jobb megtalálása pedig az ország függetlenségét, szusszanásnyi békéjét biztosító politikai tett.

A tulajdonképpeni cselekmény László (Nagy Csongor) és unokatestvére, Salamon (Rappert Gábor) hatalomért vívott harca. A két fôszereplô ugyanannak a személyiségnek fény- és árnyoldalait jeleníti meg, szükségképpen egyoldalú megfogalmazásban. László a vívódásai közepette is erôskezû, széles látókörû, országa függetlenségét és belsô biztonságát uralkodásának tizennyolc esztendeje alatt megszilárdító valódi, ellenfele pedig a törvényesen megkoronázott, de uralkodásra alkalmatlan, a hatalmat csupán önmagáért akaró, gyenge jellemû, egyszerre erôszakos és tehetetlen magyar király. Egymással vívott küzdelmük egész életüket végigkíséri (Salamon László, László pedig Salamon nevével az ajkán hal meg), kettejük között szeretetnél vagy érdekeknél sokkal szorosabb kapcsolatot teremtve. Mintegy aláhúzva az Ács Alajos alakításában harmadik fôszereplôvé elôlépô Ormód szavait: "sírás és nevetés egy forrásból fakad – egy tôrôl sarjad a jó és a rossz". Fény és árny egymást meghatározó, elválaszthatatlan kísérôi.

A többi szerep: szép, színes képek a legendához. Sem a darab szerkezete, sem a rendezôi koncepció nem adott lehetôséget sokkal többre a "cselekmény nélküli cselekményt" alakításukkal pergôbbé tenni, abba egyéni árnyalatokat vinni igyekvô többi színésznek. Talán egyetlen szereplônek sikerült a képeskönyvbôl kilépve, megelevenedni a színpadon: Lôrincz Ágnes Szitája természetes, húsból-vérbôl való pogány asszony.

Parászka Miklós fôrendezô és asszisztense, Márk Nagy Ágota elsôsorban a kora középkori hangulat minél hitelesebb megteremtésére, a vizuális élményre helyezték a hangsúlyt. Arra törekedve, hogy azon átragyogjon egyfajta drámai izzás. Ez csak részben sikerült. Páskándi ma is érvényes gondolatai, nekünk, rólunk szóló mondanivalója valahogy az elôadáson kívül maradtak – akárcsak a képregényekben a szereplôk mellé kanyarított felirat. A feszültség feldarabolódott, a katarzis elmaradt.

A nézôk tapsa mégsem csupán udvariasságból fakadt. Az elôadás régi, fájdalmas hiányt pótolt. Nálunk két nemzedék nôtt fel úgy, hogy népének történelmét legfeljebb innen-onnan összeszedett, félig sem hiteles információk, jobb esetben olvasmányélmények szintjén (ha!) ismeri...

Deák Réka díszletei, Gheorghiade Mária és Radu Alexandru esztétikus és korhû jelmezei, fegyverei, valamint Könczei Árpád zenéje kiemelik a dráma sajátos hangulatát, színeit. Színészt és nézôt egyaránt hozzásegítve a cselekményen túli közös élmény megteremtéséhez ezen a kezdôknek és haladóknak egyaránt ajánlható, rendhagyó történelemórán.

Báthory Éva

Gazdag szépirodalmi rovattal jelentkezik a Székelyföld novemberi száma, amely Fekete Vince, G. István László, Balázs Imre József és Papp Attila Zsolt versei mellett Méhes Károly, Maros András és Jász Attila prózáit is közli. Székedi Eszter Wim Wenders kortárs filmrendezô két alkotását elemzi, Rokaly József Gyergyócsomafalva 1848 utáni polgárosodásáról ír, Tankó Gyula a gyimesi hiedelmekrôl és jóslásokról szolgál érdekességekkel Mikor a köd Palánka felé megy, jó idô lesz! címû dolgozatában. Domonkos László A Kárpátok mennyasszonya címû esszéregényébôl is közöl egy részletet a folyóirat, valamint egy székely ember világháborús visszaemlékezéseit. A 11. lapszám képzômûvésze Mátyás József, akivel Lövétei Lázár László készített interjút.

Október idusán a látogatóba visszatért nyár hôhulláma kavarta meg a Zeneakadémiához érkezôket. Mint egy protokollfogadás elôterében, csupa smasszer mindenütt. A téren bontják már a terézvárosi búcsú sátrait, itt meg esküvôi készület. Fehér virágok díszítik a fôbejáratot – a mellékajtók zárva –, s még a lépcsôn négyen kérik egyszerre a belépôt. Zavartan bámészkodik a fürkész tekinteteknek kitett zeneélvezô, mi készül itt vajon? Hegedüs Endre koncertjére érkezett, és abban a hiszemben él, hogy kísérô gyanánt a Rádiózenekart hallja majd Vásáry Tamás vezényletével kíváncsi fogdmegek helyett. Szokatlan külsôt öltött a szecessziós hall is, vödrökben fehér rózsák százai, az oszlopok között meg kerek és szögletes asztalkák, poharakkal megrakottan. Máskor CD-árusok szerénykednek a falnál, most italpult terpeszkedik, holott üzemel még az akadémia büféje is átellenben. Legott vásárol is egy narancslevet, s újból körülpillant, nem tévedt-e el. Az arcok többsége ismeretlen, de sok a külföldi tán, azért érzi olyan egyedül magát. Végre csengetnek, s elfoglalhatja helyét a kórusban, mivel csak oda kapott jegyet. Így is éppen elég drága volt, pedig más az élmény, ha szinte a zenekarba ékelôdik, s nem foghatja át kellô távolságból a hangzatokat. Pozíciója kevesebbet ér a közönség soraiban helyet foglalókénál, és nem csak amiatt, hogy az egyes zeneszerszámok takarják elôle egymást, a hallása is instrumentálissá válik, s legföljebb az egyes hangszercsoportok összemûködését élvezheti, a koncert egészét nem.

De hol van a muzsika még! Egyelôre reflektorok ígérnek izzasztó perceket, mivel a televízió is közvetíti az elôadást hat kamerával. Eleven térfalként szolgál csupán, szándékán kívüli díszletelem lesz, néma statiszta egy idegen tragédiában. Harsányan tudatják véle a körben felrajzszögezett karton emblémák, hogy nem országának közszolgálati médiuma virágozta fel az idô barnította ódon termet. Német hangzású és ismeretlen cégnevek, logók pironkodnak az ajtók mellett. Tán még a papír is szégyelli, hogy ott függ, ahol semmi keresnivalója. Ezen tûnôdik a zeneélvezô is, s alighanem magára gondol közben: hova tévedett?

Kétségben vergôdni nem hagyják sokáig, alig foglalja el helyét a zenekar, s egy lendületes úr érkezik máris paksamétával a markában. Kilép a pódium elé és deklamál. Üdvözli az egybegyûlteket, legelôször is az est fôvédnökét, a magyar állam elnökét, azután a meghívott minisztereket és államtitkárokat. Mást nem. Közönség ezek szerint nincs. A zeneélvezô rémülten mered a foghíjas zsöllyékre, megint semmibe vették. Mögötte két éltes angol tanácstalankodik, nem értik a helyzetet. Csatlakozik hozzájuk, támaszra lel bennük, legalább hárman vannak már, eltévedt báránykák. Fürgén végigpásztázza a belátható terepet, de a középerkélyen ülô elnökön kívül mindössze egy minisztert és egy képviselôt lát, továbbá az említett közszolgálati televízió elnökét. A többiek vajon miért nem jöttek el? Bár ennél is érdekesebb számára, hogy ô miért van itt? Úgy hitte eddig, Brahms két zongoraversenyét hallgatja majd, de most a Nagy Ismeretlen lép eléje, hogy "elmondja gondolatait". A hely szelleméhez illôen nietzscheánus bölcselkedésre számít, talán a Bálványok alkonyához hasonló fragmentált stílusban. A töredezettségben persze most sincs hiány, a filozófus kalapácsa szorgalmasan dolgozott. "El kívánja mondani", hogy az "informatikai szupersztrádán" dühöngôk között az általa képviselt gazdasági konglomerátum feladatát "nagy hídépítésnek érzi", továbbá reméli, hogy eztán is "komplex módon ki tudja szolgálni" az igényeket. Alászolgája! – hajlongott a fûszeressegéd egykor – de nem itt, a hangversenyterem pódiumán. És képét nem tolta Brahms elé.

Amikor bevégzi, udvarias tapsot kap. Az elnök a helyén ül továbbra is, s nem áll föl a miniszter sem, pedig úgy tartja a fáma, rendszeres koncertlátogatók mindketten. Asszisztálásukat a jó modor semmibe vételéhez, az illem megtöréséhez hivatali kötelességnek tekintik? Feszélyezô, kellemetlen feladat, de csakugyan elkerülhetetlen? Kevesebb rádiótelefont kapnánk, vagy a munkahelyek tucatjai kerülnének veszélybe? Személyükben bármilyen áldozatot vállalhatnak, de mindannyiunk helyett ülnek most, s ha némán tûrik, hogy egy cégcsoport reklámkampányában ingyen statisztaként szerepeltessék ôket, akkor valamennyiünket megaláznak. A zenekedvelôt csak becsapták, mikor pénzért árulták neki az alamizsnát, de közvetlenül nem szégyenítették meg úgy, mint képviselôiben.

A koncert végén természetesen jön a ráadás. Hegedüs Endre boldog, hangos a taps, hogyne játszaná el a Magyar Táncok bravúrdarabját is! Amikor az utolsó kar lehanyatlik, és a verítékezô hallgatóság már emelkednék, hogy friss levegôt szippantson a foyer-ban, ismét elôtrappol az elôbbi konferanszié, csendet int és olvasni kezd. Úgymond itt az alkalom, hogy beszélgetéssel folytassák az érdekes estet, mielôtt kitódulnának az elôtérbe, hol a meghívottakat állófogadáson látják vendégül. Máris szólítja a zongoristát, hadd csevegjen a pódiumon egy pénzemberrel. Miközben kifelé nyomul szédelegve, a zenekedvelô megszégyenülten látja, hogy csupán a mögötte ülô angolok tartanak vele, és egy-két hasonszôrû társa. A meghívottak jámboran ülnek. Talán a beszélgetést várják, talán a fogadást, talán a véget. Mindegy, ezen az estén éppúgy semmibe vették a hivatalosságokat és az idetévedt hallgatókat, mint a jobb sorsra érdemes zenészeket. Brahms muzsikája is ürügy volt csupán, a zenehallgatás rituáléja pedig elorzott, üres forma. Az est kizárólagos, egyetlen szereplôje a pénz. Valamennyiünket megvettek kilóra.

Sneé Péter

Telefonálni készültem az egyik belvárosi üzletsor elôtti nyilvános készülékrôl. Még a telefonkártyával babráltam, amikor hozzám lépett egy idôs hölgy és határozottan kérte, hogy mondjam meg neki a kirakatüvegre felragasztott plakáton mosolygó Iliescu címét, mert levelet akar küldeni neki. (Gondolom, gratulációt.)

Mindig is büszke voltam mindentudó noteszemre, de ez egy kicsit sok volt. Sôt sokk, mert megismételtettem vele a kérést, hátha csak hangosan gondolkodott. Erre már türelmetlenül, sôt durván rendre utasított a néni, hogy mi az, tán süket vagyok? De azért elismételte, hogy annak a valakinek a címére van szüksége, és az Iliescu-portréra bökdösött. Riadtan vizsgáltam a tekintetét, hogy nem fedezhetôk-e fel benne a zavarodottság jelei, de nem. Mintha egy hideg jégcsap nézett volna szembe velem. Nem volt mit tenni, közöltem, hogy csupán telefonálni szeretnék, egyébként Iliescuhoz semmi közöm. Mentô ötletként azt is hozzátettem, hogy talán bent, az üzletben tudnak segíteni, ha már kiragasztották a tucatnyi plakátot a jobbra érdemes kirakatra.

A hölgy csak legyintett egyet, és már vonult is harciasan az üzletbe, hátha ott megtudja a nép egyszerû (és nagyszerû) fiának címét, telefonszámát, amely hamarosan már nem titok: a Cotroceni-palota.

(fábi)

MVSZ

A Magyarok Világszövetsége szombaton Siófokon megtartott rendkívüli küldöttgyûlésén Király Zoltánt, a Magyarok Világszövetsége budapesti szervezetének elnökét választották a szervezet elnökhelyettesének. A választás második fordulójában 153 küldött szavazott Király Zoltánra (aki nem azonos az 1985 és 1994 között országgyûlési képviselô névrokonával, baloldali politikus-újságíróval), míg Papp Lászlóra, az MVSZ nyugati régiójának jelöltjére 50-en voksoltak. A rendkívüli küldöttgyûlés részvevôi 148 igen, 11 nem és 17 tartózkodás mellett állásfoglalást fogadtak el, amely szerint "az MVSZ küldöttgyûlése megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy Filó Katalin keresetet nyújtott be a Fôvárosi Bírósághoz, megkérdôjelezve a 172 küldött kezdeményezésére összehívott rendkívüli küldöttgyûlés összehívásának szabályosságát". Filó Katalin, bár ismerhette, hogy az MVSZ elnöksége a többségükben anyaországi elnökségi tagok bojkottja miatt nem tudott szabályos ülést tartani, mégis bíróságon emelt kifogást az MVSZ elnökének eljárása ellen – tartalmazza az állásfoglalás. A küldöttek véleménye szerint a rendkívüli küldöttgyûlés összehívásával Patrubány Miklós elnök eleget tett a 172 küldött kérésének, és eljárása a világszövetség mûködôképességének biztosítását szolgálta. A megjelent küldöttek magas száma és a szabályos szavazások során született határozatok – elnökhelyettes megválasztása, a májusban megválasztott elnökségi és bizottsági póttagok megerôsítése, a költségvetéssel kapcsolatos kifogások rendezése és az MVSZ megújulásához szükséges elvi határozat meghozatala – a világszövetség mûködôképességét biztosítják – szögezi le az MTI által idézett állásfoglalás.

A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Angol–amerikai Intézetének hallgatói vendégjátékkal mutatkoznak be december 12-én 18 órakor Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem Teleki utcai dísztermében. George Ryga Indian címû egyfelvonásos mûvének angol nyelvû elôadására ingyenes a belépés.

Kiszely István A magyarok eredete és ôsi kultúrája címû kétkötetes mûvének új, bôvített kiadását mutatta be november 28-án Budapesten a Püski Kiadó. A könyvajánló szerint a monográfia a Magyarországon eddig megjelent legteljesebb magyar ôstörténet, amely a biológus-antropológus szemével kíséri végig a magyar nép eredetét keleti gyökereitôl a Kárpát-medencéig. Az 1996-os elsô kiadás óta a szerzônek sikerült több olyan forrásmunkához, illetve a témával foglalkozó új kiadványhoz hozzájutnia, amelyek a kötet bôvítésére inspirálták. "Egy életen át gyûjtöttem az adatokat a magyar ôstörténet megírásához, hogy életem alkonyán leírhassam mindazon ismereteket, amelyekhez eddig eljutottam. Persze ez még közel sem a teljes igazság, de úgy gondolom, hogy afféle arra vezetô út" – írja Kiszely az elôszóban. A kiadás elsô kötete többek között a magyarokról és elôdeikrôl fennmaradt írásos emlékeket, a magyarság eredetérôl, nevérôl és nyelvérôl alkotott elméleteket, a honfoglalást, a magyarság embertanát, a rovásírást, a népzene eredetét, az ôsi népi hangszereket és táncokat mutatja be. A második részben az ôsmagyarok hitvilágáról, költészetérôl, mesevilágáról, játékairól, "szent" madarairól, háziállatairól, lakóhelyeirôl, temetôirôl, az ôsi magyar népmûvészetrôl, földmûvességrôl, mesterségekrôl, viseletrôl, fegyverekrôl, társadalmi szervezettségrôl és ételkultúráról is olvashatnak az érdeklôdôk. A kiadvány epilógusa az ország határain túl élô magyarság helyzetét tekinti át.

Benedek Zoltán nyugalmazott földrajztanár Nagykároly kultúrtörténete címû könyvét mutatják be a nagykárolyi városháza dísztermében december 8-án, pénteken 17 órától. A kötet megismertet a partiumi kisváros épületeivel és elpusztított mûemlékeivel, bemutatja az egykori grófság jeles szülötteit, foglalkozik a település sajtótörténetével, és más kultúrtörténeti adalékokkal is szolgál.

Elvégeztem a Népmûvészeti Iskolát – nyilatkozza magabiztosan az amatôr színjátszócsoport üdvöskéje. A Népi Mûvészeti Iskolában X. Y. festômûvész tanítványa voltam – így a szárnyait bontogató grafikustehetség. A helyi Népmûvészeti Iskola moderntánc-tanfolyamot is indított abban az évben – emlékezik a ma már aerobiktanárként kenyerét keresô hölgy. Mindenik esetben a Mûvészeti Népiskola lett volna a helyes megnevezése ennek a sajátos oktatási intézménynek, amely a szocializmust építô, a mûvészetek iránt fogékony fiatalok munka utáni tehetséggondozását volt hivatott ellátni, bizonyos alapképzésben részesíteni, esetleg a mûvészeti fôiskolákra való felvételihez fölkészíteni (román neve Scoala Populara de Arta volt). Népiskolai jellegét épp az adta, hogy mindenki számára nyitott volt, különösebb elôképzettség nélkül is járhatott valaki ide óraszám elbíbelôdni pl. a szobrászat rejtelmeivel. A népmûvészet az más lapra, azaz más intézményre tartozott.

(szemes)