Magunk közt szólva

Vasárnap ért véget a tudósításokban, kommentárokban szuperlatívuszokban emlegetett XXVII. sydneyi nyári olimpia.

Akárki akármit mond, pedagógiai szempontból helyes döntés volt, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság még a játékok idején visszavonta Andreea Raducantól a nôi torna egyéni összetett versenyében szerzett aranyérmét. A hozzáértôk szerint rossz irányba befolyásolhatja egy 16 éves gyerekember felnôtté válását, ha túl korán felér a csúcsra, megszerez mindent, ami csak megszerezhetô, ha környezete körülajnározza és pajzsra emeli. Ezután motiválatlanná, fásulttá, koravénné válhat, vagy rosszabb esetben igencsak "elszalad vele a ló".

Ezzel szemben idehaza a kislányból mártírt faragtak, aki "nemzetközi összeesküvés áldozata lett", szimpátiatüntetést szerveztek érte, az is lándzsát tört mellette, aki annak idején felmentést kapott tornából, sôt egy-két politikus "diplomáciai úton" akart elégtételt venni az országot ért sérelemért. Ahelyett, hogy mindenki behúzott farokkal hallgatott volna. Mert Sydney nem annyira a 11 román aranyéremtôl, mint inkább a romániai sportolók doppingbotrányaitól visszhangzott. A fenekedôk tehát még hálát is adhattak az égnek, amiért nem vették el a tornászoktól a csapatbajnoki olimpiai címet is, illetve meghagyták Raducannak az ugrógyakorlatban szerzett ezüstérmét. (Mert bár a NOB elismerte a versenyzô vétlenségét, a szabály az szabály: tiltott teljesítményfokozó szer jutott a szervezetébe – még ha a csapatorvos figyelmetlensége folytán is –, másoknak sem járt kegyelem, példát kellett statuálni. Ez az olimpia errôl is szólt.) Az még rendjén van, hogy erkölcsi gyôztesnek ôt ismerik el idehaza, s hogy a sikerért járó 30 ezer dollár "fájdalomdíjat" is megkapja az Ifjúsági és Sportminisztériumtól, de az már megfejthetetlen, honnan inspirálódott Crin Antonescu sportminiszter a múlt szombaton, amikor diplomata-útlevelet (!) adott át a zsenge korú leányzónak. A sajátos balkáni gondolatmenetet illusztrálja, hogy a közszolgálati televízió kommentárja szerint még elônye is származott Romániának az egész cirkuszból, hiszen így két olimpiai bajnoka van az országnak ugyanabban a versenyszámban: Andreea, akitôl elvették, és a mögötte végzett Simona, akinek odaadták a legfényesebb érmet...

Visszatérve a jutalmakhoz: eredetileg az állam nem bízott saját sportolóiban, ugyanis csak 29 milliárd lejt akart a legjobb helyezettek között szétosztani. Ám azok nagyobb sikerrel tértek haza Ausztráliából, mint amit ennyi pénzbôl jutalmazni lehetett volna. Ezért sürgôsen 32 milliárdos büdzsékiegészítést szavaztak meg az ISM-nek, hogy hiánytalanul kifizethesse az arany-, ezüst- és bronzérmeseknek járó 30, 20, illetve 10 ezer dollárt, valamint a 4–6. helyezetteknek megállapított 3750, 3000, illetve 2500 dollárt. Az más lapra tartozik, hogy ezenfelül még személygépkocsit, telket, lakást stb. kapnak a legjobbak a hirtelen támadt szponzoroktól.

Ha jól megnézem, nem is olyan sok az a pénz: ha az edzôtáborban eltöltött gyerekkorra, a napi 10–15 órás tréningekre, a magánéletrôl való lemondásra és mindennek a kompenzálására gondolok, a jutalmazás bizony elmarad az elôszeretettel emlegetett európai mércétôl. De amikor a társadalom zöme a létminimumon tengôdik, amikor egy élet munkáját "jutalmazza" a 20–25 dolláros nyugdíj, akkor kirívó arcátlanság dollárezresekkel dobálózni. Honnan került elô hirtelen 32 milliárd lej, és miért nem kerül az infláció visszaszorítására, a benzinár leverésére, a lakás- és munkahelygondok kezelésére? Tovább mennék: miért nem lehet – az olimpiához hasonlóan – mondjuk négyévenként díjazni a legjobb cipôfelsôrész-készítôt vagy a legprecízebb repülôgépalkatrész-esztergályost? Vagy talán a vasúti sorompó mellett órák hosszat ácsorgó bakter nem mond le semmirôl? Lehet, hogy éppen egy világbajnok középtávfutó veszett el benne…

Pataky Lehel Zsolt

A Magyarok Világszövetsége (MVSZ) üdvözli az RMDSZ Operatív Tanácsának azon felkérését, miszerint az RMDSZ helyi szervezetei gyûjtsenek aláírásokat a külhoni magyar állampolgárság jogintézményének létrehozására vonatkozó törvénytervezet támogatására, amit az MVSZ augusztus 20-án adott át a Magyar Köztársaság legfôbb közjogi méltóságainak. A szeptember 27-én kiadott közleményben az MVSZ elnöke felhívja az igénylôk és a névjegyzéket összeállítók figyelmét, hogy ne regisztrálják kétszer ugyanazt a személyt. Az MVSZ Erdélyi Társasága kinyomtatta a névjegyzékek elkészítéséhez szükséges ûrlapokat, és rendelkezik a törvénytervezet példányaival is, amelyeket igény szerint eljuttat az RMDSZ helyi szervezeteihez. Ez ügyben a kezdeményezô fontosnak tartja az egyházak, a civil és érdekvédelmi szervezetek szoros együttmûködését. Ugyanakkor az RMDSZ egyes területi, helyi szervezeteiben az a szemlélet uralkodott el, hogy ezekben a napokban a Frunda György államelnök-jelöltségét támogató 300 ezer aláírás összegyûjtése prioritást élvez, számos tisztségviselô nyûgnek, fölös feladatnak tekinti a külhoni állampolgárság támogatásával való foglalkozást. Egyes helyi RMDSZ-vezetôk hangot is adtak fanyalgásuknak, minekutána nyilvánvalóvá vált: az elnökjelölés ügyében a tervezettnél kevesebb aláírás gyûlt össze, nem a felsô vezetés által elôirányzott ütemben és lelkesedéssel folyik az akció. Márpedig a határidô sürget: október 5-éig szerette volna összegyûjteni a szövetség az aláírásokat, hogy Frunda 12-én hivatalosan is elindíthassa kampányát.

Aradra figyel ilyentájt minden magyar szeme, szíve, lelke. Elidôz az aradi vár környékén, a tizenhárom vértanú nevére próbál emlékezni. Mert emlékezésünkben él tovább az 1848–49-es szabadságharc s annak céljai.

Lélekben még nem tettük le a fegyvert. Emlékezésünkkel még mindig harcba indulhatunk. Gyertyát gyújtva, koszorúzva, konokul megállva egy pillanatra a forradalom hôsei elôtt. Jelezve, hogy mi most is itt vagyunk. Mi – céljaink által is – ugyanazok vagyunk, mint vérhullató eleink.

Magyarok, álljunk meg egy percre napi teendôink, kenyérharcaink közepette! Hajtsunk fôt azok elôtt, akik úgy vesztettek, hogy gyôztek. Akár el is mélázhatunk azon: mi lett volna, ha... Csak egyet ne tegyünk: ne adjuk fel. Ne adjuk fel az emlékezést, határtalan álmainkat.

F. T.

Hangsúlyok

Pál Szilvia, a tatabányai Herman Ottó Általános Iskola 3. osztályos tanulója volt a Szent Korona félmilliomodik megtekintôje; az ötszázezredik látogatót Mádl Ferenc köztársasági elnök, Orbán Viktor miniszterelnök és Áder János, az Országgyûlés elnöke fogadta – tudhattuk meg a Magyar Nemzetbôl.

Ez igen meggyôzô válasz azok számára, akik úgy próbálták megtorpedózni legfôbb nemzeti ereklyénk méltó helyre való elhelyezését, hogy azt hangsúlyozták: a Nemzeti Múzeumban mindenki megtekinthette eddig, bezzeg ezután a Szent Korona el lesz zárva a nyilvánosság elôl. Íme: méltó helyen, a magyar törvényhozás házában nagyságrenddel többen tartották szükségesnek a Szent Koronával való találkozást, mint korábban.

A Szent Korona nemcsak az ezeréves magyar államiságnak, hanem a magyar nemzet együvé tartozásának jelképe is. Nem véletlen, hogy a hozzá való viszonyulás tökéletesen kirajzolja a nemzeti, illetve a nemzetsemleges/nemzetellenes erôk közötti törésvonalat. Nem véletlen, hogy 1990 elején a címervitában a baloldali erôk nem támogatták a koronás címert, hogy inkább a nemzetvesztô Károlyi Mihály-korszak és a II. világháború utáni látszatdemokrácia címere mellett érveltek. (S akkor nem szóltam Kis János korábbi SZDSZ- elnök emlékezetes kijelentésérôl, melyben micisapkának titulálta a Szent Koronát.)

1990-ben kétségkívül nemcsak a baloldal érvelt az ún. Kossuth-címer mellett, hanem a jobboldal néhány képviselôje is. Úgynevezett – mondom, mert a Kossuth-címer nem volt az 1849-es trónfosztás utáni Magyarország címere. Miként a korszak kutatója, Katona Tamás a parlamenti címervitában elmondotta, Kossuth is érezte, hogy a címer tetejérôl hiányzik valami. Akkor egy karddal átszúrt koszorú került a korona helyére. Az is megjegyzendô, hogy Kossuth neve egyszerre fémjelzi az 1848-as és 1849-es hagyományt, ami nem ugyanaz. Az egyik az alkotmányos monarchia államformáját jelenti, melyet 1945 után a szovjet megszállás szakított meg s melynek emlékét negyvenévi kommunista tudatmosás annyira eltörölte, hogy az 1990-ben gyôztes nemzeti pártok még kísérletet sem mertek tenni a Szent Korona jogaiba való visszahelyezésére s a királyság államformájának visszaállítására. A másik pedig a köztársasági hagyomány, melynek egyedül hiteles folytatója az 1956-os forradalom és az 1990 utáni Magyarország.

Úgy vélem, a szimbolikus dimenzióban a nemzeti oldal két nagy gyôzelmet aratott az utóbbi tíz évben: az elsô a Szent Koronának a magyar állami címerbe való integrálása volt a köztársasági államforma dacára, a másik a Szent Koronának az országgyûlés épületében való elhelyezése a magyar millennium évének kezdetén. Örömmel láthatjuk: annak ellenére, hogy a baloldal, a rákosista kommunizmustól a kádári gulyásszocializmuson keresztül a libertin-kozmopolitizmus jelenlegi korszakáig kíméletlen következetességgel igyekszik gyökérteleníteni a magyar társadalmat, megfosztani igyekszik azt hiteles történelmi önképétôl, folytonosságtudatától, e tudati össztûz alatt álló társadalom nem szakadt el teljesen saját szimbólumvilágától. Ez a félmilliomodik látogató üzenete.

Borbély Zsolt Attila

Olvasom a minap Takács Csaba ügyvezetô elnök felhívását: "Az RMDSZ legfelsôbb döntéshozó szerve, a Szövetségi Képviselôk Tanácsa szeptember 9-ei ülésén Frunda György szenátor személyében önálló államelnökjelölt állítása mellett döntött..." Csak állok tátott szájjal, s nem tudom eldönteni, hogy vajon Takács Csaba nem hallott-e még soha RMDSZ-kongresszusról, mint a szövetség legfôbb döntéshozó testületérôl, vagy pedig tájékozottabb a hozzám hasonló mezei magyarnál, s ô már tudja, hogy a közeljövôben a már úgyis mindent és mindenkit felülbíráló Operatív Tanács módosítani fogja a szövetség alapszabályzatát, s megszünteti azt a felesleges, pénz- és idôpazarló, poros relikviát, ami a kongresszus...

Á. Zs.

Évekkel ezelôtt, jóval a státustörvény aktuálissá válása elôtt akartam írni néhány konkrét esetet arról, hogyan mélyül az a szakadék, amely az "anyaországi" szólamok és a határon túli magyarok által megélt magyarországi tapasztalatok valósága között húzódik. Akkor lemondtam errôl, hiszen túl sok ember nevében kellett volna írnom, és túl sok emberhez. Most mégis elmondok néhány példát, mert ma talán az eddigieknél is harsányabb az össznemzeti ideológia- és mítoszteremtés hazánkban, miközben a határon túli magyarok a korábbinál is inkorrektebb elbánásban részesülnek.

Erdélyben csíkszeredai barátom az érkezésem napján ekképp világosított fel: "Ne lepôdj meg, ha néha nem akarnak szóba állni veled. Meguntuk már, hogy a magyar tévébôl csak azt halljuk, mi vagyunk a nemzeti kincs, az igazi magyarok, aztán amikor átmegyünk, lépten-nyomon betesznek nekünk, lerománoznak minket." S valóban, szemtôl szembe többször értésemre adták, hogy eleve nem tartanak közéjük valónak. Például egy kávéházban asztaltársaságban ültem több barátommal és néhány ismeretlennel. Ez utóbbiak egyike, egy székely srác ultimátumot küldött a mellettem ülô barátomnak: vagy az én barátom, vagy az övé – a kettô egyszerre nem lehetséges, "mivel ez magyarországi".

Egyik utamra egy romániai busztársaság járatával mentem, az utasok rajtam kívül mind magyar nemzetiségû román állampolgárok voltak. A magyar oldalon kettes oszlopba sorakoztattak fel minket, úgy vizsgálták át egyenként az útleveleket. Több utazónál nehezményezték, hogy gyakran jár át magyarországi rokonaihoz. Más alkalommal hosszasan váratták a buszunkat a határon, és amikor az utasok (egytôl egyig magyarok) feltették a határôrnek a kérdést, mi szükség erre, megkapták a kimerítô választ: "Nem az a lényeg, hogy honnan jöttök, és hogy milyen nyelven beszéltek, hanem hogy hová mentek."

Menyasszonyom vajdasági magyar, akit magyarországiként igyekszem feleségül venni. A házasságkötô irodában csak akkor kapunk idôpontot, ha a "nem magyar fél" saját országából hozott iratokkal igazolja, nincs akadálya az esküvônek. E papírok hivatalos fordításáért havi béremnek több mint a felét kell fizetni. Kedvesem annak idején tanulni jött át, tartózkodási engedélye 500–600 márkába került. Az egyetemre ugyanúgy kellett felvételiznie, mint bárki másnak, az "ország" mégis olyan szerzôdést íratott alá vele, miszerint megvonja tôle az ösztöndíj-támogatást és a tandíjmentességet (amire a felvételi alapján ugyanúgy jogosult lenne, mint magyarországi évfolyamtársai), ha idôközben felveszi a magyar állampolgárságot. A jövô sem sokkal fényesebb, mivel az említettek okán nem lehet ugyanolyan állampolgár, mint születendô gyermekünk. A gyermeket csak velem, a "magyarországival" viheti át a Vajdaságba, a nagyszülôkhöz. A Magyarországon tanuló jugoszláviai magyar házaspár kálváriáját pedig szinte minden "határon túli" magyar ismeri és terjeszti. Itt született gyermeküket nem engedik ki velük az országból.

Hasonló eseteket a végtelenségig lehetne sorolni. És ezek a történetek sokkal fontosabbak és nagyobb hatásúak, mint sokan hinnék, mert szájról szájra terjednek a határon túli magyarok között, s bizalmatlanságot szülnek, még ha a magyar állam jogilag teljesen szabályosan jár is el.

Szavaival, jelszavaival a mostani kormány erôsíteni akarja a határon túli magyarság régióit. De elképzelhetô magyar egyetem ma Jugoszláviában, jelentôs számú ottani magyar értelmiségi képzése és otthon tartása? Aligha. Ha pedig a magyar állam a mindennapokban a fentiek szerint bánik az ideológiája által reményre sarkallt, tôle segítséget várókkal, nemigen számíthat bizalomra. Ennek hiányában pedig milyen jövôje lehet bármelyik határon túli magyar régiónak? A kisebbségben élô magyarok közül nagyon sokan nem választottak – lehet, hogy nem is választhattak – még az asszimiláció vagy az anyaországhoz való szorosabb kötôdés, közeledés között. A helyi magyar társadalmak egyelôre mindkét irányban konfrontálódnak, ami tovább erôsíti a rájuk jellemzô regionális identitást. Azaz identitásuknak legalább annyira hangsúlyos eleme az, hogy ôk felvidékiek, vajdaságiak, székelyföldiek, mint az, hogy magyarok. S igencsak kérdéses a regionális magyar identitás fennmaradása a többségében más nemzetiségû országokban, ha nincs meg a megfelelô anyaországi háttér. És ehhez elsôsorban bizalomra van szükség, amit pillanatok alatt el lehet veszíteni, s visszanyeréséhez nem elég bizonyos intézmények anyagi támogatása, egy-egy diplomáciai megoldás vagy éppenséggel egy törvény.

Az általam ismert határon túli magyarok szinte mindegyike fásultan legyint, ha a státustörvényrôl hall. Hiszen nemcsak az a baj, ahogy eddig a magyar határôrség, a tanulmányi osztályok, a minisztériumok, a hivatalok tucatjai kezelték ôket, hanem ahogyan a "magyarországiak" viselkednek velük. Ráadásul kedvesükkel, barátaikkal, rokonaikkal együtt, hozzám hasonlóan magyarországiak ezrei élik át, miként bánik országunk azokkal, akik nem ide születtek magyarnak. Amitôl bennük, bennünk is jócskán megrendül a bizalom az állam és intézményei iránt.

Papp Richárd
Megjelent a HVG szeptember 16-ai számában

A legnosztalgikusabb román vállalkozó a minap fejezte be Jászvásáron egy bevásárlócsarnok felújítását, és annak átadásakor nagy ellenszolgálatot tett a harmadik elnöki mandátumára készülôdô Iliescunak. A magánzó az ünnepségen ugyanis emlékeztetett arra, hogy az épületet a ‘77-es földrengés után rekordidô alatt húzták fel, s azt az RKP megyei elsô titkára, bizonyos Ion Iliescu avatta fel mint a sokoldalúan fejlett szocializmus gyôzelmének jelképét a természeti katasztrófák fölött. A mostani eseményre meghívták az említettet is, de az jó politikai érzékkel távol maradt. Pillanatnyilag mások gondolkoznak azon, hogy – sokoldalúan fejlett bármi hiányában – mi akadályozhatja meg a küszöbön álló újabb "természeti" katasztrófát, a volt Iasi megyei elsô titkár államfôvé való megválasztását.

Ha pedig Iliescu jó elvtárs volt az átkosban, más elnökjelöltek jó emberré szeretnének válni – már abban az esetben, ha megnyerik a választást. Ezt ígérte Vadim Tudor is, aki jelöltsége bejelentésekor kifejtette, hogy ô nem is szélsôséges, és a nacionalisták között is a legfelvilágosultabb. Végül megválasztása esetére kilátásba helyezte, hogy jó ember lesz – tehát gyakorlatilag elismerte, hogy most nem az. Ezzel együtt nem biztos, hogy megérné jó embert faragni Vadimból. Kostunicából Jugoszláviában Miloseviccsel szemben inkább megérné, de ott a múlt héten a legszebb politikai patthelyzet alakult ki éppen, amelybôl akár polgárháború is lehet, de az is lehet, hogy mégsem.

A leghíresebbnek mondott amerikai "elnökcsináló", bizonyos Dick Morris rövid és gyanús látogatást tett a román fôvárosban – írja a titkosszolgálat bizonyos részével igen jó kapcsolatokat ápoló Ziua. A lap szerint a kampányszakértô – aki Clintont is fehér házi lakossá tette, az ebbôl fakadó összes lehetôséget biztosítva számára – csupán Marian Munteanu diverziós román elnökjelölttel találkozott, de belôle még ô sem fog államfôt faragni – mint ahogy jó embert sem.

S ha már úgyis a választásokkal kapcsolatos híreket soroljuk, álljon itt egy helyszínválasztásos kis színes. A Cosmopolitan felmérése szerint a hazai hölgyek számára a legnagyobb változatosságot a nemiség terén az jelenti, ha a természet lágy ölén szeretkezhetnek. Ez pedig jó hír a kampányoló politikusoknak, hiszen nem kell többet bíbelôdniük a lakásprogrammal (úgy sincs rá pénz). Rossz hír viszont az, hogy már Albániában is eredetibb ötletekkel csalogatják urnákhoz a választópolgárt, mint minálunk. A kis balkáni országban ugyanis a most lezajlott helyhatósági választások elôtt az egyik kisvárosi polgármesterjelölt azt ígérte: ha megválasztják, megnyittatja a bordélyházakat. Arról még nincs hír, hogy a kizárólag férfivoksokra spóroló albán gyôzött-e, az azonban biztos, hogy mifelénk elôzetes ígérgetés nélkül is sok helyen összejött a dolog – amekkora kupi van egy-egy jobb sorsra érdemes városunkban...

Wagner István

PKE

Az elsô és egyetlen romániai magyar magánegyetem – amely a novemberben tíz esztendôt töltô Sulyok István Református Fôiskolából nôtte ki magát –, az egyházi hátterû Partiumi Keresztény Egyetem tanévnyitójára került sor szeptember 29-én Nagyváradon.

A díszünnepséget a színházban tartották, azt megelôzôen Tôkés László református püspök, a Pro Universitate Partium Alapítvány kuratóriumának elnöke egy sajtóértekezleten elmondta: a magyar kormány nagy segítséget nyújtott, mind erkölcsileg, mind anyagilag támogatta az egyetemet. A kétmilliárd forintos keretbôl 400 milliót a PKE kapott, ezt az összeget az infrastruktúra fejlesztésére szánják. Elsôsorban a székház felújítását szorgalmazzák, de gondot fordítanak az Arany János Kollégium renoválására, bôvítésére is. Tôkés arról is szólt, hogy minél elôbb szeretnék megoldani az egyházi ingatlanok ügyét. Bár júniusban Tusnádfürdôn Mircea Ciumara államminiszter megígérte tíz ingatlan visszaszolgáltatását, a megoldás még várat magára. A PKE nemcsak az RMDSZ országos vezetésének hathatós támogatását kéri, hanem a román kormányét is. A püspök kénytelen volt ismét felszólítani a Bihar megyei RMDSZ-t: költözzön ki a református püspöki palotából, mert az egyetemnek szüksége van minden helyiségre. "Nem az utcára küldjük az RMDSZ-t, hiszen már egy éve a rendelkezésükre áll a megfelelô ingatlan" – emlékeztetett.

Kovács Béla rektor a hat egyetemi szak akkreditálásáról beszélt, amelyeket májusban sikerült megszerezniük. Még függôben van a fôiskolai szakok elismertetése, de minden jel arra utal, hogy még ebben az évben elrendezôdik ezeknek a sorsa is. Hangsúlyozta az egyetemi campus kialakításának, a hallgatók életkörülményei javításának jelentôségét. A PKE-nek 647 hallgatója van, 212-en gólyák.

N. I.

Nemet a fináncoligarchiának

Összesen 889 személyt, köztük 360 külföldi állampolgárt tartóztatott le a cseh rendôrség a múlt heti prágai utcai zavargások miatt – tette közzé a Mladá Fronta Dnes címû napilap. Ma egy hete mintegy 15 ezer ember tüntetett Prágában a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank ellen. A tüntetés utcai zavargásokba torkollott. Bûnvádi eljárást húsz személy ellen indítottak. Közülük 18 külföldi, míg kettô cseh állampolgár. A külföldiek között hét magyar állampolgár is van, akiket csütörtökön hivatalos közeg elleni erôszakkal vádolt meg a vizsgálóbíró, majd elôzetes letartóztatásba helyezett. Ügyükkel a prágai magyar konzulátus is foglalkozik.

A cseh rendôrség 129 külföldit utasított ki az országból, köztük az eddigi információk szerint két magyar állampolgár van. Mindketten a Pilzen melletti Balkovában tartózkodnak, ahol az idegenrendészetnek fogdája van. Az eljárás lezárása után el kell hagyniuk Csehország területét.

Az összecsapások után a prágai kórházakban több mint 600 személynek nyújtottak orvosi ellátást és segítséget. A sérülések miatt 10 rendôr és 10 tüntetô továbbra is kórházi kezelésre szorul. A tanácskozás részvevôi közül két személy sérült meg – egy japán küldött, illetve egy orosz miniszteri szóvivô. Mindketten a figyelmeztetések ellenére is kimentek a Kongresszusi Központ elé, ahol kôvel találták el ôket a nemzetközi tôke világuralmi törekvései, a globalizáció ellen tüntetôk. A károk felmérése még nem zárult le, de a becslések szerint néhány tízmillió koronás veszteségrôl van szó.

Megnövekedett érdeklôdésnek örvendett az idei Varadinum Expo termékkiállítás, amelyre összesen kilencvenkét cég jelentkezett. Tavaly még csak négy-öt magyar gazdasági vállalkozás jelent meg a váradi bemutatón, a pénteken megnyitott idei kiadáson már huszonöt magyarországi cég jelentkezett különbözô termékekkel.

A határon túli cégvezetôk szimpátiája többek között azért is nôtt a partiumi kiállítás iránt, mivel a magyar kormány ezt az expót kettes kategóriába sorolta az idén, vagyis a részvevô magyarországi cégek nagyobb támogatásban részesülnek a megjelenésért – mondta Kristó György, a Varadinum Expo cég vezetôje, fôszervezô. A sportcsarnokban és környékén rendezett kiállításon az építôiparitól kezdve az élelmiszeripari termékekig mindent kínáltak a látogatóknak és természetesen egymásnak. Hangsúlyosan voltak jelen a kommunikációs és informatikai termékeket elôállító cégek. A betervezett üzletember-találkozón a részvevôk új kapcsolatokat teremthettek. A kiállítás során a látogatók és a szakemberek szimpóziumokon is részt vehettek, amelyeket a Bihar megyei Kereskedelmi és Iparkamara, valamint a Romtelecom szerveztek.

A nagyváradi kiállítás megrendezését a házigazda Varadinum Expo cég mellett a Körös Trade Kft., a helyi Kereskedelmi és Iparkamara, a polgármesteri hivatal, a Bihar Megyei Vállalkozók Szövetsége vállalták magukra.

P. Gy. A.

Nagybánya

Augusztus végén egy külföldi környezetvédelmi szakemberekbôl álló bizottság (dr. Karl Kast – Németország, prof. dr. Keserû Zsolt – Magyarország, prof. dr. Karl E. Lörber – Ausztria és prof. dr. Dan Stematiu – Románia) tanácskozott Nagybányán, a tavaszi ciánszennyezést okozó román–ausztrál Aurul vállalat jövôjét latolgatva.

A szakembergárda egy hivatalos jelentést adott közzé, amely megállapítja, hogy a részvénytársaság bezárása "környezetvédelmi és tisztasági okokból egyaránt nagy hiba lenne", s azt is leszögezi, hogy "a vállalat által bemutatott korszerûsítési tervek rövid távon nagyjából (!) megfelelnek a környezetvédelmi elôírásoknak".

Keserû Zsolt szerint viszont ez az elavult feldolgozási módszer egyáltalán nem megfelelô, különösen akkor, ha valamelyik európai államról van szó. Mi több: mint mondotta, a korszerûsítési tervek sem jelentenek megnyugtató megoldást a problémára. A magyarországi szakember sürgette az illetékeseket az ügy szigorúbb módon történô kezelésére, áttekinthetôbb jogszabályok kidolgozása révén.

A további mûködéshez – valamennyi részvevô véleménye szerint – elengedhetetlen feltétel a szennyezés veszélyének csökkentése, valamint a vonatkozó környezetvédelmi elôírások betartása.

Sz. L. Z.

Európa Tanács

Az Európa Tanács parlamenti közgyûlése pénteken határozatban erôsítette meg, hogy a környezetvédelmi katasztrófák esetén a szennyezônek meg kell térítenie az okozott károkat. Egyben leszögezte, az év eleji romániai katasztrófák okozta folyószennyezés teljesen tönkretette a környék – halászatra és a víz mezôgazdasági használatára alapozott – gazdaságát.

A strassbourgi székhelyû testület annak kapcsán foglalkozott a kérdéssel, hogy az elmúlt év végén és az idei év elején három hónap leforgása alatt négy súlyos, a környezetre tragikus hatással járó baleset történt Európában: az Erika nevû olajszállító hajó elsüllyedése a francia partoknál, egy orosz tanker katasztrófája a Márvány-tengeren, Isztambul közelében, valamint a január végi nagybányai ciánszennyezés és a márciusi, szintén romániai katasztrófa, amikor nehézfémek kerültek a folyóvízbe. Az ET parlamenti közgyûlése úgy értékelte ugyan, hogy ez utóbbi két eset után jó volt az együttmûködés a magyar és a román hatóságok között, s ez azóta is tart, de leszögezte, hogy európai méretekben kellene kialakítani egy olyan rendszert, amely lehetôvé tenné a környezetvédelmi jellegû katasztrófák megelôzését, illetve a károk megtérítését. Egy ilyen (a környezeti károk iránti polgári jogi felelôsségrôl szóló) nemzetközi egyezmény már létezik, ezt az ET 1993-ban fogadta el Luganóban.

A parlamenti közgyûlés most felszólította az európai uniós tagságra pályázó ET-tagállamokat, hogy csatlakozási felkészülésük keretében írják alá és ratifikálják ezt az egyezményt, és külön is sürgette a román kormányt, hogy újítsa fel a Duna menti országok párbeszédét a Duna-medence Európai Chartájának kidolgozására. Ez utóbbi a Duna menti térség különbözô együttmûködési megállapodásait foglalná egységes keretbe.

A parlamenti közgyûlés által elfogadott jelentés egyébként hangsúlyozza, hogy a Duna-medence és a Fekete-tenger ökoszisztémájának rehabilitációja létfontosságú kérdés egész Európa számára. Becslések szerint a Fekete-tenger biológiai szempontból 90 százalékban halott, és a tengerbe jutó összes szennyezés 80 százalékát a Duna szolgáltatja. Márpedig ilyen körülmények között immár a Földközi-tengert is egyre nagyobb veszély fenyegeti – állítja a dokumentum.

Kolozsvár

Már több mint egy hete befejezôdött a Kolozsvár környékén rendezett nagyszabású NATO-hadgyakorlat, a kincses város önkormányzati képviselôi mégis csak az elmúlt hét végén fanyalodtak rá, hogy pénzt utaljanak ki a helyi kincstárból a jeles eseményre. A Cooperative Best Effort 2000 elnevezésû, 18 NATO-tagállam, illetve -tagjelölt katonáinak részvételével megejtett katonai akció hazai szervezôje, a IV. Erdélyi Hadtest még idén áprilisban jelezte a kolozsvári tanácsnak: jó néven venné, ha az önkormányzat anyagilag is támogatná a "Románia NATO-csatlakozását elôsegítô" gyakorlatot. A költségvetés megvitatásakor a városatyák elvi beleegyezésüket adták ugyan a finanszírozáshoz, összegrôl azonban egyetlen szó sem esett.

Telt-múlt a "katonaidô", míg a bakaparádé közeledtével a polgármesteri hivatal városgazdálkodási fôosztálya olyan határozattervezetet rakott a tanácsosok asztalára, amelyben ötmilliárd lej szerepelt a hadgyakorlatra adandó összegként. A kolozsvári adófizetô pénzébôl például nem kevesebbet, mint 740 millió lejt terveztek (és költöttek!) a Bocskai-téri mûemlékek és a Tisztek Házának rendbe tételére, amelyeken, magunk között szólva, azóta sem látni különösebben míves kômûvesmunkát.

A tanácsosok felháborodását leginkább a lobogókra és zászlórudakra fordítandó summa – egymilliárd lej – váltotta ki, emiatt az elmúlt hetek folyamán a városháza fôosztálya újabb, kozmetikázott tervezeteket bocsátott a testület elé. A múlt hét csütörtökén tartott rendkívüli tanácsülésen Gheorghe Funar polgármester arra hivatkozva kérte az (ezúttal 4,7 milliárd lejt tartalmazó) határozat elfogadását, hogy az elvégzett munkálatokért a kereskedelmi társaságokat, önálló ügyvitelû vállalatokat illene mihamarabb honorálni, különben máskor egyik sem áll az önkormányzat rendelkezésére. A nyolctagú RMDSZ-frakció egyik tagja, Pap Emánuel azonban leszögezte: a polgármesteri hivatal kész tények elé állította a tanácsot, hiszen az elôzetesen beígért pénzeket bocsátja szavazásra. Elsô nekifutásra nem is ment át a tervezet, mindössze a nagy-romániások szavaztak rá, az ülésvezetô erôsködésére viszont újabb szavazás következett, amikor is – több képviselô rosszallása ellenére – összejött a szükséges 22 voks. A hadgyakorlatra így 4,7 milliárd lejt áldozott a kolozsvári tanács, amelybôl a szervezôk különös módon "csak" 100 milliót költöttek folyóiratokra, kiadványokra, 64 milliót pedig protokollra. Hozzátéve, hogy az idegenbeli katonáknak a helyi Diesel Klub tulajdonosa két éjszakán keresztül biztosított szórakozási lehetôséget (amelyen a marcona hadfik félmeztelenül, félrészegen illegették magukat az alkalmi örömöt el nem mulasztó erdélyi lányok elôtt), a NATO-gyakorlat minden kétséget kizáróan drága mulatságnak bizonyult a város számára. Amely végül is maradt a fôtéri gödrökkel...

Rostás Szabolcs

Mint ismeretes, évtizedes demokráciánk évei alatt a mai napig sem sikerült a moldvai magyarok anyanyelvi oktatását megnyugtatóan rendezni. Több alkalommal járt Csángóföldön a román tanügyi illetékesek és az RMDSZ aktivistáinak egész hada, a magyar politikusok közül Németh Zsolt külügyminisztériumi államtitkár hivatalos minôségében is, aztán a külföldi érdeklôdôk, megfigyelôk, raportôrök egész serege, nemrég még az amerikai nagykövet is, de semmi sem változott. A helyi potentátok – a szélsôségesen nacionalista román politikai erôk, illetve a jászvásári római katolikus püspökség támogatásával – folyamatosan megtagadják a szülôk anyanyelvi oktatásra vonatkozó kérésének teljesítését.

A Nemzeti Kisebbségek Tanácsa szeptember 27-ei ülésén elfogadtak egy igen halk szavú nyilatkozatot, amelyben a romániai etnikai kisebbségek tanácsbeli képviselôi támogatásukról biztosították a Nevelésügyi Minisztériumnak az anyanyelvi oktatás beindítására irányuló erôfeszítéseit mindenütt, ahol erre szülôi igény mutatkozik. A nyilatkozat tételesen nem említi a Csángóföldet, csupán emlékeztet: az anyanyelv oktatása nem egy kegy, hanem természetes jogosultság egy demokratikus politikai rendszerben, s az érvényes törvények, szabályzók, rendeletek egyértelmû elôírásokat tartalmaznak a gyakorlatba ültetést illetôen.

Népmûvészeti produkciókkal bizonyítani a magyarság kulturális egységét – ezzel a céllal indult el Kárpát-medencei turnéjára szeptember 7-én a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, felkeresve a történelmi Magyarország tájait, fellépéseivel tisztelegve a magyar millennium elôtt a magyarlakta vidékeken. A mintegy háromhetes Hargita 2000 elnevezésû turnét a budapesti Magyar Kollégium szervezte, vezetôje, Romhányi András pedig végigkísérte útján a csíkszeredaiakat. Az együttes kopjafa formára faragott vándorbotot és a turné állomásait képezô hét magyarlakta vidék folyóinak vizét, valamint földjét vitte magával ajándékként a vendéglátóknak. Mintegy 5000 megtett kilométer, 7 ország (Horvátország, Jugoszlávia, Magyarország, Szlovákia, Szlovénia, Ukrajna, Románia) és körülbelül 20 ezer nézô elôtt tartott 14 sikeres elôadás – ez a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes háromhetes turnéja számokban.

Az elindulás elôtt kidolgozott tervet az együttesnek sikerült teljes mértékben tiszteletben tartani a legszélsôségesebb körülmények között is. A kisebb-nagyobb késéseket pedig egy-egy határátkelôhelyi hosszas várakozás okozta, mondotta el az együttes hazatérése után Romhányi, valamint András Mihály, az együttes igazgatója. Minden fellépésükön beépült a produkciójukba a meglátogatott helyszín táncosainak mûsora is.

A csíkszeredaiak a magyarság táncait, dalait eredeti és feldolgozott formában adták elô. Minden egyes fináléban – lehetett az kisvárosi mûvelôdési ház, szabadtéri színpad vagy a Budapest Kongresszusi Központ – az együttes a közönséggel együtt énekelte el a Tavaszi szél vizet áraszt címû közismert népdalunkat. A hargitások számára semmi sem bizonyította jobban a magyar kultúra egyetemességét, mint az, hogy az alföldi Pécskán a helybéliek velük együtt énekelték a székelyföldi dalokat, vagy hogy a szlovákiai Jókán a gyerekek is táncoltak a színpad elôterében. A turnézók minden fellépés helyszínén népviseletbe öltözve megkoszorúztak egy-egy történelmi emlékmûvet. A jugoszláviai Zentán a nevezetes törökverô csata évfordulójára szervezett háromnapos rendezvénysorozat keretében léptek fel és koszorúztak, s noha nem szerepelt a programban, alkalmuk volt emlékezni a mohácsi vész helyszínen is. A közel háromhetes turné alatt az együttes tagjai csupán egy helyszínen nem tiszteleghettek háborítatlanul: Kolozsváron, Mátyás király szülôházánál a gondnokság tiltakozása ellenére történt meg a koszorúzás, de a koszorú hamar lekerült az emlékházról, a nemzeti színû szalagot pedig gyorsan megsemmisítették.

A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes tagjai, bejárva hét országot, magyarságukban, mûvészi hitükben és elszántságukban megerôsödve értek vissza Csíkszeredába.

D. Balázs Ildikó

Az Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság (EMT) egy évtizede a romániai magyar mûszaki és természettudományos szakemberek tevékenységének összehangolását, valamint a Kárpát-medencei szakemberek közötti kapcsolatok kiépítését és ápolását szolgálja. Elérkezettnek látta az idôt az energetika-elektrotechnika terén dolgozó romániai és magyarországi szakemberek találkozójának megszervezésére. Elsô alkalommal kerül sor az ENELKO nevû rendezvényre, melynek célkitûzései: az energetika-elektrotechnika terén dolgozó szakemberek megismerkedése és tudományos eredményeiknek a bemutatása, valamint tájékoztatásuk az energetika-elektrotechnika aktuális kérdéseirôl és a tendenciákról. A szakmai találkozóra október 6–8. között kerül sor Kolozsvárott a Mûszaki Egyetem Elektrotechnika karán (G. Baritiu u. 28. sz.). A konferencia rövid programja:

október 6.: érkezés, regisztráció

október 7.: délelôtt plenáris elôadások, cégbemutatók, délután szekcióelôadások

október 8.: városnézés, elutazás

Plenáris elôadások:

· Zettner Tamás (Budapest) – A magyar energiapolitika irányai az EU követelményeinek figyelembe vételével

·Stróbl Alajos (Budapest) – A magyar energetika aktuális kérdéseirôl

·Homola Viktor (Budapest) – Erômûépítés Magyarországon

·Katona László (Bukarest) – A nulla pont mezô és energia

·Imecs Mária (Kolozsvár) – Villamos hajtások szabályozása mai szemmel

·Csató János (Debrecen) – Régiónk és a korszerû technológiák

·Tombor Antal (Budapest) – Piacnyitás a magyar villamosenergia-iparban

Délután két szekcióban – energetika és elektrotechnika – folytatódik a konferencia. Bôvebb információt az EMT titkárságán a 064/19-08-25, 19-40-42-es telefonszámokon vagy az emt@emt.ro e-mail címen lehet kérni.

Néhány sikertelen, hamvába holt próbálkozás után most már egy átfogó, folyamatosan frissített honlappal rendelkezik Nagyvárad az interneten. Az East Technologies és a Dacian Palladi által vezetett Üzleti Információs, Dokumentáló és Tanácsadói Iroda által közösen elkészített program múlt keddi bemutatóján elmondták: egy huszonéves informatikusokból álló csoport egy hónapig dolgozott azon, hogy elkészítse "Bihar megye központjának névjegykártyáját". A számítógépes korszakban, különösen amikor Romániában is egyre többeknek nyílik lehetôségük az internet-csatlakozásra, elengedhetetlen, hogy Nagyváradnak ne legyen saját weblapja, amelyet a világ bármely pontjáról bárki bármikor "fellapozhat" – vélték a programkészítôk. A hiányt épp ideje volt pótolni, mert a legtöbb hazai nagyvárosnak már van úgynevezett site-ja. A honlapszerkesztôknek legfeljebb az vethetô a szemükre, hogy a Pece-parti Párizs ismertetôje mindössze román és angol nyelven olvasható…

A http://oradea-online.ro címen fellelhetô oldal történelmi, földrajzi, szociális, gazdasági és politikai szempontból átfogóan mutatja be Nagyváradot, de a "látogató" betekintést nyerhet a város turisztikai és sportéletébe, illetve szórakozási lehetôségek között válogathat, megtalálhatja az iskolák, kórházak, filmszínházak, könyvtárak és egyéb közhasznú intézmények címeit, telefonszámait. Összesen 15 "leágazást" barangolhat be az internetezô, s bár néhány oldal még feltöltés alatt áll, öt ember foglalkozik azzal, hogy naponta frissítse a honlapot.

P. L. Zs.

Székelyudvarhely

Lemondásos konfliktussá terebélyesedett a második évadját élô székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház mûködése. Merô Béla mûvészeti vezetô megoldhatatlannak minôsítette a társulat munkája körüli bonyodalmakat, és viharos nyilatkozatokat követôen felmondott.

Az új helyzetben, három nappal a hét végére tervezett Moliére-darab (Don Juan) bemutatója elôtt került sor a pozitív kimenetelû találkozóra, melyen a színészek, a társulatnak otthont adó Városi Mûvelôdési Ház igazgatója, Elekes Gyula, valamint Szász Jenô polgármester sikeresen oldották fel a konfliktust. A többórás tárgyalást követô sajtótájékoztatón a polgármester hangsúlyozta: a munkáltató önkormányzat és a társulat tagjai közti kommunikáció hiányával okolható a mûködési zavar. "Abban mindannyian egyetértettünk – nyilatkozta a polgármester –, hogy az intézményteremtés nem könnyû feladat, de a remélt végeredmény, egy jól mûködô színház megvalósítása kárpótolhatja a technikai jellegû nézeteltéréseket."

Sütô Udvari András vezetô színmûvész elmondta, be kellett látniuk, hogy a költségvetési korlátok bizonyos elvárások, igények teljesítését lehetetlenné teszik. Nem követelhetnek a színészek olyan körülmények között szolgálati lakásokat a várostól, amikor Udvarhelyen évek óta lakáskrízis van. És ezt annak ellenére kellett tudomásul venniük, hogy a társulat indulásakor kaptak erre vonatkozó ígéreteket. A megoldást viszont megtalálták a lakásbérek biztosítására oly módon, hogy közönségszervezôi munkát is vállalnak a társulat tagjai, melybôl jutalékot kapnak.

Szabó K. István rendezô azt hangsúlyozta: mindannyian érzik a "színházcsinálás" küldetésjellegét, így a polgármestertôl kapott biztosítékokkal elképzelhetônek tartják az egyre színvonalasabb mûködést még akkor is, ha olyan feladatokat is fel kell vállalniuk, melyek nem kifejezetten elôadói hatáskörbe tartoznak. A Tomcsa Sándor Színház mûködését ezután csapatmunkával próbálják megvalósítani, és háttérbe szorítják a tekintélyelvû vezetést, mely eleddig uralkodó volt. Merô Béla munkásságáról különben egybehangzóan állították a sajtótájékoztatón, hogy a társulat létrehozásában, valamint az elmúlt évad lebonyolításában elévülhetetlen érdemei vannak. És azt is hangsúlyozták, hogy a hét végére tervezett bemutató végül Szabó Tibor színmûvész kórházi kezelése miatt marad el, és nincs köze az önkormányzat és a társulat közötti, immár feloldódott konfliktushoz.

Szôke László

– Tíz év szabadság után a magyarországi írott sajtónak jobbára még mindig csak a bulvártermékei jutnak el Erdélybe. Kevesen ismerik, még kevesebben olvassák a Magyar Demokratát.

– A Magyar Demokrata hetilap a nem túl népes magyarországi konzervatív sajtó képviselôje. Alapállásunkat a keresztény értékkör határozza meg. Neveznek minket jobboldalinak is, ezzel azonban óvatosan bánnék, mert az igaz, hogy lapunk élesen szemben áll azzal, amit a posztkommunista politikai pártok képviselnek, azonban az is magyar s nem kis mértékben kelet-európai sajátosság, hogy a tegnapi szocialista vezetôk lettek az új nagytôkések, akik olykor markánsan jobboldali, elitista, kapitalista gazdaságpolitikát valósítanak meg, mint például Bokros Lajos pénzügyminiszter a Horn-kabinet idején. Amit mi szeretnénk, azt úgy tudnám megfogalmazni, hogy sokakkal együtt rendkívül fontosnak tartjuk a magyar nemzeti öntudatra ébredés folyamatát elôsegíteni, azaz a hagyomány és a korszerû nemzetstratégia olyan ötvözetét megfogalmazni, amely a globalizálódó világban hatásos lehet. A lapról még annyit, hogy magántulajdonban van, én vagyok a többségi tulajdonosa, a társam Seszták Ágnes fôszerkesztô-helyettes. Úgyhogy mi ketten, nem egészen a magunk akaratából, hanem mert így hozta a sors, kapitalista vállalkozók lettünk. 1997 végén, fél évvel a választások elôtt, amikor már nagyon úgy tûnt, hogy a szocialisták megint gyôznek, a Demokrata akkori tulajdonosai minden elôrejelzés nélkül egyik napról a másikra megszüntették a lapot. Azt mondták, a baloldalról olyan nyomás nehezedett rájuk, hogy nem bírták tovább. Nekünk két választásunk maradt: vagy elmegyünk sírva zabot hegyezni, vagy pénz nélkül is megpróbáljuk a lehetetlent, és elindítunk egy új lapot. Ezt tettük. Annyi pénzünk volt, hogy az elsô szám nyomdaszámlájat elôre ki tudtuk fizetni, s abban az olvasók segítségét kértük. Szívszorítóan szép élmény volt látni, ahogy jöttek az emberek és hozták a pénzt, több mint ötmillió forintot az alapítványunknak, és megmenekültünk, mert meg tudtunk kapaszkodni, igaz, az elsô két hónapban még nem adtunk fizetést, csak valami szimbolikus összeget. Azóta három év telt el, s a Magyar Demokrata bebizonyította, hogy megáll a lábán. Ezt akkor nem sokan hitték volna el, s mi is csak reméltük, hogy az olvasók szeretete megment minket. Ilyen szoros lelki kapcsolat egy lap és annak olvasótábora között olyan érzés, amit nem lehet elmondani, de amiért érdemes hétrôl hétre dolgozni.

– Ismerôs ez a helyzet és ez az érzés, hiszen tudomásom van róla, hogy az Erdélyi Naplóra is ugyanilyen nyomás nehezedik immár évek óta, az említett áldozatvállalás és kapaszkodás jellemzi, illetve hasonló emberi összefogás tartja életben... A rendszerváltozás tíz éve alatt milyen harcok, küzdelmek jellemezték a magyarországi jobboldali sajtót, mely továbbra is csak kicsiny szelete az anyaországi médiatortának?

– Ezek a harcok alapszinten a túlélésért folytak és folynak a mai napig, hiszen mint az elôbb jeleztem, a nagytôke – beleértve a sokszor meglehetôsen homályos hátterû nemzetközi nagytôkét is –, valamint a közepes nagyságú tôke mélyen gyökerezik a posztszocialista érdekkörben, s ügyel arra, hogy a nemzeti sajtó például a hirdetések terén ne jusson lélegzethez, holott mint az egész világon, nálunk is érvényes elv, hogy a nyomtatott sajtóban egy kiegyensúlyozott piacon a lapok árbevételének csak 30 százaléka származik az eladásból, s 70 százalék a hirdetésekbôl. Nálunk ez nincs így. A Magyar Fórum hirdetési árbevételei jelentéktelenek, a Demokratáé sem érik el a tíz százalékot, szemben mondjuk a hasonló példányszámú 168 órával, ahol a kívánatos arány bôségesen fennáll. A Magyar Nemzet csak azért van jobb helyzetben, mert a kormánynak sikerül rábírnia a nagy állami tulajdonú cégeket, hogy inkább ott (vagy ott is) hirdessenek. Kérdés, mi lesz, ha esetleg 2002-ben a szocialisták visszatérnek. Ám a létért való harc meg is erôsíti ezeket a szerkesztôségeket, megtanultunk magunknak pénzt keresni, s ez jelentôs függetlenséget ad, amely abban a kemény ideológiai harcban, amit a nemzeti progresszió folytat a retrográd baloldallal, igen fontos. Ezt a harcot szokták médiaháborúnak is nevezni, ami annyiban felel meg a valóságnak, hogy a média ennek az eszmei küzdelemnek a színtere, s ezt a fontos vitát folyamatosan beárnyékolja a konkrét politikai hatalomért folytatott küzdelem.

– A polgári kormány mandátumának felén túl milyen pozitív változásokról tudna beszámolni? Állítólag az Orbán-kabinet lépéseket tett a média kiegyenlítôdéséért...

– Csekély eredményekrôl számolhatok be. A – mondjuk így – nemzeti oldal, mely magát egy másféle megközelítés alapján szereti polgárinak is meghatározni, s a középréteg megerôsítését akarja, ami szükségképpen jár együtt egy nemzeti öntudatra ébredéssel is, kétségkívül jobban együttmûködik ma, mint az elsô parlamenti ciklusban, az úgynevezett MDF-koalíció idején, ami e tekintetben katasztrofálisan rossz és ezért sikertelen is volt. A Magyar Demokrata Fórum bukásával sorra megbuktak az új nemzeti lapok, ki elôbb, mint például az általam vezetett Pesti Hírlap, a rendszerváltozás utáni elsô magántulajdonú, jobboldali újság, ki késôbb, mint az Új Magyarország, amely pár évvel túlélte – iszonyú hánykolódások közepette – az MDF bukását, de aztán az is megszûnt, s helyette jelent meg a Fidesz által támogatott Napi Magyarország, ami utóbb ugyebár összeolvadt a Magyar Nemzettel. Orbán Viktor a nyáron meglátogatta a Magyar Demokrata szerkesztôségét. Ez volt az elsô újságírói mûhely, ahová miniszterelnökként ellátogatott, azóta sem ment el máshová. Én erre büszke is vagyok, s azt gondolom, a miniszterelnök jelzése fontos volt, vélhetôen értékelte egy vele tagadhatatlanul rokonszenvezô független szellemi kör azon törekvését, hogy létezni akar és tud. A miniszterelnök egyébként korábban említést tett arról, hogy valamiféle egyensúlyt szeretne a médiában, de ennek konkrét kialakításáról egyelôre még nem tudok beszámolni, azonban úgy gondolom, ez a folyamat nem állt le, idô és türelem, valamint kitartás kell hozzá. Úgy vélem, mindhárommal rendelkezünk.

– Milyen értékeket, szemléletet képviselnek az anyaországi jobboldali, konzervatív lapok a balliberális médiatengerben?

– Mint mondottam, a fô jellemzônk az erôs nemzeti elkötelezettség. A mi lapunk ezen belül nagy hangsúlyt fektet még a nemzeti mitológia helyreállítására is, azt hiszem, az elsôk között emeltük be a politika szférájába a magyar ôstörténet gondolatkörét, s közöltünk olyan tanulmányokat, cikkeket, riportokat, amelyek segítenek tisztázni az úgynevezett finnugorizmus által elhomályosított nemzeti emlékezetet. A magyar–hun–szkíta folyamatosság félelmetesen hatékony fegyver lehet a modern világban is, hiszen azt látjuk, hogy azok a nemzetek a legsikeresebbek, amelyek a hagyományt motorként használják fel a modern gazdasági és politikai versenyben, gondoljunk csak a japánokra, az amerikaiakra, a zsidókra, az írekre, de gondolhatunk másféle megközelítésben a románokra, a szerbekre vagy a szlovákokra is. Igazából mondva, én a médiát döntôen e tekintetben tudom megkülönböztetni: egyfelôl a nemzeti progresszió sajtójára, másfelôl a globalizmust szolgaian kiszolgáló, önmagát liberálisnak vagy baloldalinak nevezô médiára. Ôk erôsebbek és gazdagabbak, mi viszont okosabbak és szívósabbak vagyunk. Éppen ezért szerintem mienk a jövô.

– Mi a véleménye a határon túli magyar médiáról?

– Egyfelôl olyan, mint minden regionális sajtó, erôsen kötôdik a maga környezetéhez, alapvetôen a szûkebb pátriát szolgálja ki, az adott kor igényeinek megfelelôen. S itt nem lehet ennél több általánosságot mondani, mert egészen más például az erdélyi vagy a felvidéki, mint mondjuk a délvidéki, amelyik alig tud megszólalni, vagy a kárpátaljai, amit a mérhetetlen szegénység némított el. Ami jó, hogy ma sokkal szorosabb az együttmûködés a maradék magyarországi és a határokon kívüli magyar sajtó között, azaz – például az internetnek köszönhetôen is – könnyebb egymással kapcsolatba kerülni. S egy egészen más történet az emigráció magyar sajtója, amely évtizedekig az igazság letéteményese volt, s e tekintetben ma is igen fontos etalon, de hála Istennek ma már itthon is lehet szabadon beszélni. S még egy különbséget látok. Nekünk a magyar határokon belül nem kell tekintettel lennünk az utódállamok többségi lakóinak érzékenységére, és nem is vagyunk, mert úgy gondoljuk, ha nem fájt nekik elfogadni a mi országunk és nemzetünk egy részét, akkor az se fájjon, ha mi erre emlékezünk. Nem dühvel, nem is haraggal, nem a bosszú szándékával, csak azzal a jóindulatú, de határozott céllal, hogy világossá tegyük: nem felejtettük el és soha nem is felejtjük el, hogy mi az, ami a mienk, s amit, ahogy az erônk gyarapodik, ha kell, majd meg is védelmezünk. Azt hiszem, fôleg ez utóbbi miatt utál minket és retteg is tôlünk a magyarországi liberális média. Hiszen nekik minden veszedelmes, ami nemzeti. S ennek mi örülünk. Mert egyre több ember lát át a szitán.

Fábián Tibor

Mit tett és mit tehetett a magyar diplomácia az erdélyi magyarságért a második világháború után? Kínálkozott-e alkalom a trianoni határ Magyarország számára kedvezô megváltoztatására? Volt-e lehetôség az erdélyi önkormányzat, autonómia, kisebbségvédelmi egyezmény, netán a független Erdély létrehozására? A magyar kormány figyelembe vette-e az erdélyi magyarság akaratát, amikor ügyüket képviselte a nagyhatalmak elôtt? Ezekre és más izgalmas kérdésre próbál meg választ nyújtani az olvasóknak a Revízió vagy autonómia? Iratok a magyar–román kapcsolatok történetérôl (1945–1947) címû dokumentumkötet, amely 1998 végén jelent meg a Teleki László Alapítvány jóvoltából, tavaly került a könyvesboltokba, s csak most jutott el hozzánk.

A kötet elsô része a román–magyar államközi kapcsolatok, valamint a magyar kisebbség helyzetének kérdéseit taglalja, a második rész pedig a Magyar Külügyminisztérium Békeelôkészítô Osztályának – csak a legfontosabb, Romániát érintô – tervezeteit, összefoglaló feljegyzéseit és a párizsi értekezleten részt vevô delegáció iratainak egy részét teszi közzé.

A szerkesztô, Fülöp Mihály bevallása szerint a kötet célja, hogy bemutassa a magyar diplomácia keresztmetszetét korabeli iratok alapján. (Ebben segítségére az azokat sajtó alá rendezô és jegyzetekkel ellátó Vincze Gábor volt.) Nem csak a békeelôkészítô jegyzékekbe bekerülô sérelmi anyagokat, hanem a Bukarestbe eljuttatott magyar kiküldöttek és diplomaták jelentéseit, az erdélyi magyarság vezetôinek megnyilatkozásait, az erdélyi kérdés megoldására vonatkozó tervezeteket, javaslatokat is magában foglalja a kötet. A dokumentumok közlésénél a szerkesztôk által megadott címben utalnak az irat szerzôjére, beosztására, a kordokumentum tárgyára és – ha van – címzettjére.

A könyv bevezetôjében áttekinthetjük a magyar–román viszony 1944 és 1947 közötti történetét. Elsôként a Szovjetunió Erdéllyel kapcsolatos elképzeléseirôl kaphatunk képet, amely eleinte kedvezô volt Magyarország számára, mivel Besszarábia vonatkozásában a szovjetek is ellenérdekeltjei voltak Romániának. Ezért elismerték a második bécsi döntés érvényességét. Moszkva magatartásában a fordulatot Magyarországnak a Szovjetunió elleni hadba lépése okozta. Viszont még ekkor is létezett egy olyan terv, miszerint az önálló Erdély lenne a cél, amely egy nagyhatalom – ez lett volna a Szovjetunió – támogatása nélkül nem tudna létezni, ugyanakkor ütközôpont maradna Magyarország és Románia között.

A nagyhatalmak is furcsán viszonyultak – fôleg saját érdekeiket szem elôtt tartva – az erdélyi kérdéshez. A magyar–román határ megvonásának kérdése a nagyhatalmi összeütközés örvényébe került. Az amerikaiak és az angolok a román kormány elismerését és a béketárgyalások megkezdését Groza Péter lemondásához kötötték. A francia külügyminisztériumban viszont olyan elképzelések születtek – Trianon késôi bûnbánataként –, amelyek az etnikai vonalat tekintették kívánatosnak a két ország közti határvonalként, s a kisebbségvédelmi rendszer újjáélesztését irányozták elô.

Olvashatunk továbbá a Groza-kormány Magyarország-politikájáról, a Magyar Népi Szövetség és a MADOSZ felfogásáról a háborút követô években az erdélyi magyarság jövôjét illetôen, illetve arról, hogy miként oldott meg a román kormány olyan kérdéseket, mint az állampolgárság vagy a közösségi vagyon.

A kötetet lapozgatva rájöhetünk arra, hogy 1945–47-ben nem sok hiányzott ahhoz, hogy igazságosabban legyen megoldva a Magyarország és Románia közötti határkérdés, a magyar kisebbség sorsa és talán az egész régió biztonsága. Aki a korral mélyrehatóan foglalkozik, annak eme kötet áttanulmányozása nélkülözhetetlen, kisebbségpolitikusainknak, közképviselônknek pedig fölöttébb kívánatos.

P. Gy. A.

Mindössze három napra volt szükség, hogy a Szilágy megyei község, Kárásztelek sokak számára új fogalommá váljon. Évtizedek óta a szeptember 15-ei Szent Kereszt Nap emberek százait csalogatja haza, s ilyenkor megháromszorozódik a falu lélekszáma. Hazajönnek az elszármazottak, örülnek egymásnak és együtt ünnepelnek. Az idén is útra indultak az emberek, ki távolról, ki közelrôl, hogy hazajöjjenek, hogy találkozzanak a rokonokkal, a barátokkal, a régi ismerôsökkel a Szilágysági Millenniumi Napok keretében.

Péntek délután a falu apraja-nagyja Eckstein-Kovács Péter kisebbségügyi miniszter megérkezését várta, aki hivatalosan is megnyitotta az ünnepi rendezvényt. Köszöntésében elmondta, hogy a falunak olyan történelme van, amire büszkék lehetünk és büszkéknek kell lennünk, mert ez egy olyan község, amely messze földön híres embereinek a szorgalmáról, akik közösen éreznek reményt arra, hogy a jövô jobb lesz. Ez a háromnapos rendezvény is azt bizonyítja, hogy az emberek saját magukra támaszkodva, saját tehetségükben, szorgalmukban bízva elértek valamit és megvalósítottak egy régi álmot.

A Szilágy Megyei Tanács alelnöke, Fekete Szabó András azt hangsúlyozta, hogy egy olyan közösségben, ahol ennyi fiatal felvállalja a 2000. évi millenniumi rendezvények megszervezését, ott igenis van jövô, és a település fejlôdni fog. A nyitóbeszédek között fellépett a Kárásztelki Fiatalok Társaságának (KFT) hagyományôrzô táncegyüttese, majd az általános iskola várta a mûvészetek iránt érdeklôdôket.

A Kárásztelek mûvészszemmel címû tárlatot a miniszter és Nagy Imre Zoltán kárásztelki iskolaigazgató nyitotta meg. A politikus értékelte, hogy ebben a mai rohanó, anyagias világban a közösségnek van ereje, akarata ahhoz, hogy a mûvészetre is áldozzon és érdeklôdést mutasson iránta. Az alkotások az Ipp Art-telepen és Kárásztelken készültek, ezért a falut megjelenítô képek is szerepeltek a kiállításon. Szabó Vilmos és Csepei János festômûvészek elmondták, hogy a különbözô mûfajú alkotások tíz képzômûvész – többek között Hajdú Attila, Adorján Ilona, Márkus László – munkái. Az iskolaigazgató szerint ez a nap mérföldkô a község életében, mert ilyen esemény, azaz festészeti tárlatnyitó itt még nem volt. A péntek estét a nagyváradi Szigligeti Társulat elôadása, ünnepi fogadás, diavetítés, majd diszkó zárta.

Szombat reggel a kultúrotthon elôcsarnokában már zajlott az élet. Itt jelentkezhettek azok, akik biliárd- és kugliversenyen, a falu legerôsebb embere címért folyó vetélkedôn, aszfaltrajzversenyen, autós ügyességin vagy épp borversenyen akartak tevôlegesen részt venni. A délelôtt folyamán rendezték meg a szilágysági magyar polgármesterek és alpolgármesterek találkozóját. Ezen részt vett Pete István a román, Szigeti János a magyar agrártárca képviseletében, Seres Dénes szenátor és Vida Gyula képviselô, valamint a magyarországi testvértelepülés, Kálóz község polgármestere. Faluvégi Ferenc, Kárásztelek polgármestere fogadta a vendégeket a községházán. A délutánig tartó tanácskozás a földmûvelésnek volt szentelve. A Szilágyság kimondottan mezôgazdasági régió volt és maradt, ezért a legfontosabb kérdések ehhez az ágazathoz fûzôdnek. A találkozón a szenátor és a képviselô a politikai életet ecsetelte, visszatekintettek az elmúlt négy évre, felsorolták a megvalósításokat, és felkérték a polgármestereket, hogy az elkövetkezendô hónapokban tekintsék alapfeladatuknak az emberek felrázását a közömbösségbôl, mert idén nagyobb erôbedobással kell a választásokat megszervezni. Mert úgymond egyenesen katasztrófa lenne, ha az RMDSZ nem lehetne többé tagja a román parlamentnek... Nem maradt el a koalíciós kormányzat és az RMDSZ mezôgazdasági politikájának méltatása, de jobbára csak a tûzoltó-intézkedések, még inkább csak az elképzelések, tervek kerültek elôtérbe.

A délelôtt folyamán a gyerekek a nagyváradi Matyi Mûhely Bábszínház elôadását tekinthették meg, majd a diákok szavalóversenye következett. A 27 szavalóból sokan más-más településrôl érkeztek, de bátran és nem kis sikerrel vették fel a versenyt az otthoniakkal. Késô délután táncháztalálkozóra vagy zenés áhítatra mehettek az érdeklôdôk, a késô esti órákban a magyarországi UFO együttessel tombolhattak a fiatalok.

Az elmúlt napok programajánlataiból ki-ki tetszése szerint választhatott. Vasárnap elérkezett az Úr napja, amit a keresztény ember imával szentel meg.

– Felkeresik hát a templomot, hogy hálát adjanak az elmúlt év sikereiért és kérjék az Isten segítségét, hogy erôt adjon a jövô évre is – hirdette Kovács F. Zsolt tiszteletes a Szent Kereszt-napi búcsún, így folytatva: – Legyen ez a nap mérföldkô, ahova érkeztünk, ahol megpihentünk és ahonnan tovább indulunk. Köszönet jár az elôdöknek, mert megbirkóztak a kilátástalanság és reménytelenség eszméivel, és építettek családot, hazát, nemzetet. A kárásztelkieknek mindig volt egyvalami, amire feltekintettek, ahová újból és újból visszatértek. Köszönet azoknak, akik jelenlétükkel életben tartották ezt a közösséget, akik házakat építettek, fákat ültettek, akik részt vettek a falu vezetésében, akik dolgoztak, a tanítóknak és azoknak, akik szívükön viselik ennek a közösségnek a sorsát. Minden jel arra vall, hogy Kárásztelek életképes, hogy az emberek építeni akarnak és kezükbe akarják venni sorsuk irányítását. Legyen hát ez az ünnepségsorozat, szentmise egy alkalom a felüdülésre, az újrakezdésre, szöktetô, ami kihoz a hétköznapok egyhangúságából, legyen élmény, amire évek múltán is szívesen visszaemlékezünk.

Ezt követôen leleplezték a millenniumi emléktáblát a Kárásztelekrôl elszármazottak emlékére, majd beszédet mondott Markó Béla RMDSZ-elnök és Béres Béla, a magyar földmûvelésügyi és vidékfejlesztési miniszter kabinetfônöke, aki átnyújtotta Kárászteleknek az EU-s zászlót.

Az estére ígért politikai fórumot áttették kora délutánra. Az erdélyi magyarság jövôje címmel meghirdetett fórumon Markó Béla, Seres Dénes és Vida Gyula válaszolt a részvevôk kérdéseire. Bár egyes házaknál még javában tartott az ebéd, a kultúrotthon színültig megtelt kíváncsiskodókkal, érdeklôdôkkel. Markó elmondta: az elkövetkezendô évek fontos kérdése, hogy itt tudjuk-e tartani a fiatalokat, vagy folytatódik az elszivárgás, amely ebben az évtizedben sem állt le. Az elmúlt négy év egyszerre volt a cselekvés és a tanulás négy esztendeje, mialatt rengeteg tapasztalatot szerzett az RMDSZ, ezért az elkövetkezendô években már tudni fogják, mit kellene cselekedni.

– Nyilvánvaló, hogy távolról sem tudtunk annyit elérni, mint amenynyit elérni reméltünk ezelôtt négy esztendôvel, de ennek sajnos partnereink megbízhatatlansága, sokszori szószegése, sokszori megtorpanása is az oka – mentegetôzött a szövetségi elnök. – Ennek a koalíciónak jó programja volt, csak éppen nem tudtuk érvényesíteni. De fel lehet mutatni, hogy ez a kormány a földkérdésben és erdôkérdésben hozott egy olyan törvényt, ami több mint 90 százalékban vissza fogja juttatni a föld- és erdôtulajdonokat. Módosítottunk egy nagyon jelentôs törvényt, az oktatási törvényt, amely keretet biztosít az anyanyelvi oktatás számára. Ebben a négy évben semmilyen objektív akadálya nem volt annak, hogy önálló magyar egyetemet hozzunk létre, csupán saját partnereink félelmei, megbízhatatlansága és szószegése. Az elkövetkezendô években egyszerre, egyazon súllyal kell küzdeni az önálló magyar egyetemért és az Erdélyt átszelô autósztrádáért. Magyar szóért és gazdasági fejlôdésért. Ott, ahol magyarok élnek, fel kell mutatni a gazdasági fejlôdés azon lehetôségeit, amelyek munkahelyet teremtenek…

A beszámolók, nyilatkozatok kérdéseket szültek. Szó esett a státustörvényrôl, arról, hogy ki a magyar, hogyan látja az RMDSZ a jövôt, milyen esélyt ad a fiataloknak, hogy ne kelljen itthagyniuk a szülôföldet, mi történik, ha Frunda György bekerül a második fordulóba, és szövetségre lép-e az RMDSZ az SZDRP-vel, vagyis meghajlik-e. És így tovább.

Minden, még a legnyugtalanítóbb kérdésekre is megpróbáltak megnyugtató válaszokat adni a politikusok, a már jól ismert szólamokkal körítve. Újdonságokról a tudósító nemigen számolhat be. Legföljebb az tûnhetett föl sokaknak, hogy az SZDRP-vel való esetleges szövetkezésrôl Markó már egyáltalán nem szólt elutasítólag:

– Nem lehet eleve indulásból, tárgyalások nélkül, párbeszéd nélkül azt mondani a fô ellenzéki pártnak, amelyik minden valószínûség szerint megnyeri vagy megnyerheti a választásokat, hogy mi soha semmilyen körülmények között együttmûködni vele nem fogunk, nem akarunk. Ez nem lenne hasznos semmilyen szempontból… Az a józan realista álláspont, hogy megfelelô programmal, megfelelô megoldásokkal vagyunk hajlandók együttmûködésre bármilyen politikai párttal.

A vitafórum után elôadásra és hagyományos Szent Kereszt-napi bálra került sor. Az ünnepség elôtt sokan megkérdezték a fôszervezô Szabó Ödöntôl, hogy miért kellett Kárásztelek napjaira politikusokat meghívni, miért nem maradhat ez a nap egy egyszerû, családias, bensôséges közösségi ünnep. Kárásztelek szülötte, aki jelenleg a Bihar megyei RMDSZ egyik alelnöke, erre így felelt:

– Azokra az emberekre, akik a jelek szerint tudnak tenni valamit értünk, szükségünk van. Ha nem tudunk eljutni hozzájuk, el kell hívni ôket. A Szilágysági Millenniumi Napokkal kis csapatunk, a KFT bizonyította be végérvényesen, hogy nem lehet elmondani Kárásztelekrôl: ez egy Isten háta mögötti falu. Én nem akarok többet senkitôl olyat hallani itt, hogy nem lehet tenni valamit, mert ez valótlanság. Azért dolgoztunk itt, fiatalok, három napon keresztül, hogy ezt megcáfoljuk. Igenis Kárásztelken lehet tenni valamit, igenis összefogva eredményeket lehet elérni, igenis lehet elôrelépni.

Szabó Mária Magdolna

Az RMDSZ Szilágy megyei hivatalos orgánuma, a Szilágyság címû, kis formátumú lapocska idônként nekiesik az Erdélyi Naplónak. Az olvasóit megtévesztendô önmagát "közéleti, közmûvelôdési" hetilapként meghatározó pártközlönyben megjelentekért egyébként mostanság senki semminemû felelôsséget nem vállal, ugyanis az impresszumban sem fô- vagy felelôs szerkesztôként, sem felelôs kiadóként nincs föltüntetve senki. A szeptember 22-ei számban egy bizonyos Kerekes Gyula pártharcos retorikával, az 1989 elôtti, sôt a sztálini idôket idézô fogalmi eszköztárral ront neki az Erdélyi Naplónak, mert az úgymond RMDSZ-t lejárató kampány folytat. Különbözô idôpontokban különbözô szerzôk tollából megjelent különbözô cikkekbôl önkényesen ragadva ki a céljának megfelelô különféle idézeteket, mondattöredékeket, nevezett propagandista azt igyekszik illusztrálni Alternatíva? címû irományában, hogy az Erdélyi Napló egy gyékényen árul a szélsôségesen nacionalista román lapokkal. Az olvasók félrevezetésével, tendenciózus félretájékoztatással, sôt nemzetvesztéssel vádolja lapunkat, sôt a legdurvább csúsztatásában odakövetkeztet, hogy az RMDSZ nevû romániai kormánypárttal szemben megfogalmazott sajtóbeli bírálatok katasztrofális eredménnyel fognak járni, hiszen ha a párt esetleg "nem éri el az ötszázalékos küszöböt, nem kerül be a parlamentbe, akkor már nem lesz semmilyen alternatíva!" K. Gy. tételesen ki is mondja azt, amire az RMDSZ bársonyszékekhez ragadt politikusai csak szôrmentén mernek utalni: tragédia történik, elvész a nemzet, vége a világnak, ha két-három tucatnyi selyemöltönyös-olasznyakkendôs-csatoscipôs tulipános magyar nem fog négy éven át a bukaresti Elizélt Palotában, illetve különbözô kormányhivatalokban ücsörögni. (De azt már dörzsölten elhallgatja, hogy ha netán tényleg nem lesz parlamenti párt az RMDSZ, akkor kútba esik az Iliescuékkal való alkudozás, ergo nem sikerül majd az SZDRP farvizén beólálkodni a hatalomba, s jó néhány zsíros funkciótól esik el így a pártelit. Amit még kimondani is szörnyû!)

Magyarul beszélô román állampolgároknak nevezi a Szilágyság cikkírója az Erdélyi Naplóban megszólalókat, lekicsinylô és tüntetô diszkriminációnak szánva e minôsítést, majd ezzel az épületes mondattal zárja írását: "Az ôszi választásokon RMDSZ-re adandó szavazatok minden zilahi, szilágysági magyarnak nemcsak joga, de erkölcsi kötelessége is." Lám-lám, magyarul sem beszélô román állampolgárok prédikálnak vizet pártos lendülettel a közpénzen eltartott tulipános sajtóban. Ide jutottunk, itt tartunk ma.

D. L.

Gróf nagykárolyi Károlyi László

Felesége, Erzsébet társaságában nemrég Nagykárolyban járt gróf Károlyi László, annak a Károlyi családnak a leszármazottja, amelyrôl Révai Nagy Lexikona 11. kötetében egyebek között ez áll: "Egyike a legrégibb ôsi fônemes magyar nemzetségeknek, mely eredetét az oklevelek szerint abból a Kaplyon-nemzetségbôl származtatja, mely már Árpád idejében, a magyar nemzet bejövetelekor, elsô foglalás útján szerezte mai birtokainak egy részét, nevezetesen Kaplyont és Nagy-Károlyt, melyrôl neveztetik." A honfoglalást követôen a 10. és a 20. század között a Károlyiak nem csupán birtokolták Nagykárolyt és környékét, de szüntelenül fejlesztették, nagyszámú új lakossal is benépesítették, egyszóval ezer éven át meghatározó szerepet játszottak a vidék történelmében, az itt élt emberek sorsának alakításában. Nagykárolyi látogatásuk alkalmából László gróffal és feleségével interjút készítettünk. Búcsúzáskor a gróf úr megkérdezte, melyik újságban fog nyomdafestéket látni. Az Erdélyi Napló hallatán így szólt: "Azt mindig megveszem Magyarországon. A Naplóban néhány évvel ezelôtt egyik rokonommal, Lajossal is olvastam interjút…" Valóban, a gróf Károlyi Lajossal készült beszélgetés 1996. augusztus 21-én jelent meg itt.

– Ön Fóton született, névjegykártyáján mégis ez áll: nagykárolyi Károlyi László.

– Valóban a Pest megyei Fóton születtem, 1931-ben. Magyarországot 1944 októberében hagytam el anyámmal és testvéreimmel együtt. Elôbb Ausztriában álltunk meg, de amikor oda is bevonultak az oroszok, továbbmentünk Bajorországba. Onnan csak a szüleim tértek vissza Magyarországra. Miután a svájci St. Gallenben elvégeztem a közgazdasági egyetemet, elhagytam Európát, és elôbb Argentínába, majd Chilébe mentem, végül Peruban, a Felsô-Amazonas vidékén telepedtem le. Ötszáz hektáros birtokom volt ott, nagy része ôserdô, csak hetvenet mûvelhettem meg belôle. Az ültetvényeimen kávét, borsot és kokacserjét termesztettem. Utóbbiból én nem, mások azonban kokaint is elôállítottak… A kokalevelet az indiánok rágcsálták, nekik termesztettük. Az ottani ôserdôkben tulajdonképpen még bennszülöttek sem élnek, ezért az indián munkaerôt messzirôl, az Andokból kellett hozatni. Tíz év után, más európai ültetvényesekkel együtt én is tönkrementem, mert a kávé világpiaci ára úgy lecsökkent, hogy nem érte meg bajlódni vele. Otthagytam az ültetvényt, s a fôvárosban, Limában telepedtem le, ahol hat évig egy bankban dolgoztam. 1967-ben jöttem vissza Európába. Elôbb ellátogattam Fótra, ahol nagyon kedvesen fogadtak. Még a helyi rendôrfônök is ott volt, talán csak a párttitkár hiányzott, ámbár lehet, hogy ô is megjelent, csak nem árulta el a kilétét… Magyarországon persze csak látogatóban voltam, mert végül Angliában telepedtem le. Egy olyan tanácsadói irodát nyitottam, amely marketingötletekkel látta el a harmadik világ országaiban – fôleg Latin-Amerikában, Afrikában és a Távol-Keleten – érdekelt angol nagytôkéseket. Végleges hazatelepülésünkig, 1995-ig ezzel foglalkoztam, ez a cégem most is mûködik. Jelenleg Magyarországról vezetem, de már csak Brazíliában, Szíriában és néhány közép-amerikai országban tevékenykedünk, mert amikor az iraki háború befejezôdött, elkezdtem a cég leépítését.

– 1995-ben természetesen visszakaptam a magyar állampolgárságot – folytatta a gróf –, pedig tulajdonképpen soha nem vesztettem el, illetve nem mondtam le róla. A feleségem, akivel 1991-ben házasodtunk össze, Németországban született, de ô is megkapta a magyar állampolgárságot. Magyarországon nincs restitúció, így a valamikori Károlyi-vagyonból tulajdonképpen semmit sem adtak vissza. Fóton, a volt kastélyom egyik szárnyában élünk úgy, hogy lakbért fizetünk érte a gróf Károlyi Istvánról elnevezett gyermekvárosnak. A Fóti Károlyiak Alapítványát olyan projektek kezdeményezésére, illetve segítésére, támogatására hoztuk létre, amelyeknek célkitûzése a Károlyiak által épített kastélyok restaurálása. Elsôsorban a Fóton és a zempléni Füzérradványon lévô kastélyokra gondolok, ezek ugyanis a Károlyi család általam képviselt ágának a tulajdonában voltak, de nem zárkózunk el a többi Károlyi-kastély felújítása elôl sem, hiszen nemzeti kincsrôl van szó.

– Az átlagpolgár elképzelése szerint egyetlen kastély felújítása is mesebelinek tûnô összegekbe kerülhet. A Fóti Károlyiak Alapítványa ennyire gazdag?

– Á, dehogy, elsôsorban nem saját erôforrásainkra, hanem olyan befektetôk tôkéjére támaszkodunk, akikkel jó kapcsolatban állunk. A restaurálási program alapítványunknak a legfôbb, de nem egyetlen célkitûzése. Abból a meggondolásból, hogy ezeket szintén a Károlyiak építették, szükség esetén igyekszünk segítséget nyújtani például olyan épületek állagának a megôrzéséhez, mint az olcsvai kastély, a kaplonyihoz hasonlóan Ybl Miklós által tervezett fóti templom, a füzérradványi templomok, a csongrádi, felgyôi, újpesti iskolák. A szóban forgó iskolákban erre érdemes diákokat is támogatunk. Magyarországon több Károlyi-kastély van, Erdélyben csak egy, a nagykárolyi. Bár nem az apámé, hanem a nagybátyámé volt, és a határon túl található, a nagykárolyi kastély sorsát szívügyünknek tekintjük, akárcsak a családunk legfôbb temetkezési helyének számító kaplonyi kriptáét és az itteni templomét. Alapítványunkkal a hagyományokat is szeretnénk feléleszteni, hozzá akarunk járulni ahhoz, hogy a környék és a térség ismét visszataláljon ôsi identitásához.

– A nagykárolyi kastély restaurálásával különösen szívesen foglalkoznánk, de errôl csak akkor lehet szó, ha elôbb rendezôdnek a tulajdonviszonyok, ha a kastélyt az önkormányzat kapja meg, és ha ez kész hosszú távra bérbe adni olyan befektetôknek, akik rendbe hozzák. Persze nem ajándékozásról lenne szó, hanem bizonyos hosszabb távú elképzelések megvalósításáról. Ehhez az kellene, hogy miután a vállalkozók felújítják, meghatározott ideig ôk rendelkezzenek a kastély felett. De az errôl szóló szerzôdést persze úgy lenne célszerû megkötni, hogy a nagykárolyi önkormányzat is jól járjon. Például a befektetôk és az önkormányzat közös vállalkozást indíthatnának, vagy a befektetôk bérleti díjat fizetnének az városnak. A dolognak ez a része már a megegyezésen múlik. De ismétlem: amíg a tulajdonviszonyok nincsenek megnyugtatóan rendezve, tárgytalan az egész. 1995 óta sokat tapasztaltam Magyarországon, s elengedhetetlennek tartom, hogy itt, Nagykárolyban legyen az érdembeli tárgyaló partner, aki garantálni tudja, hogy teljesíti is, amit vállal, nem küldözget Bukarestbe vagy nem tudom hová, különbözô jóváhagyásokért. Ebben az összefüggésben egyébként az is említést érdemel, hogy az az összeg, amennyibe Kovács Jenô volt polgármester szerint a nagykárolyi kastély felújítása kerülne, aránylag szerénynek mondható. Miközben a fóti kastély projektjének a kivitelezése legkevesebb 5–6 millió dollárba, a füzérradványié 12–13 millió dollárba kerülne, a nagykárolyi felújítása állítólag egymillió dollárból megoldható lenne.

– Nemrég láttam egy borosüveget, amelynek a címkéjén ezt olvastam: graf Karolyi…

– Magyarországra való hazatelepülésünk után egy német társaság képviselôi kerestek meg bennünket. Elkérték a nevünket és a címerünket az általuk elôállított bor számára, és mi ehhez hozzájárultunk. Persze a név nem lett volna elég a sikerhez: valóban jó minôségû bor kellett hozzá, de reklámra is rengeteget költöttek. Közös vállalkozást alapítottunk. A német partner néhány száz hektárt bérel Magyarországon, Gyöngyös mellett, illetve Bonyhád környékén. Az ott termelt szôlôt a közös társaságunk vásárolja meg, a feldolgozás Gyöngyösön történik. Az a szôlô, amelybôl a kétféle fehérborunk készül, a gyöngyösi részrôl származik, a vörösbornak való Bonyhádról. A bor nagy részét Németországban értékesítjük, graf Károlyi néven. Egy ideje Angliában is adunk el belôle, Magyarországon még nem forgalmazzuk, de persze hosszabb távon itt és más országokban – így Romániában – is szeretnénk módot találni az értékesítésére. A borüzletbôl az alapítványunknak is jut palackonként pár forint, ez azonban annak ellenére sem jelent nagy összeget, hogy jól megy az üzlet...

– Kérem, próbálja meg számba venni családjának élô tagjait.

– A négy testvér közül én vagyok a legidôsebb, gyermekem nincs. Ede öcsém meghalt, özvegye erdélyi származású Kendefi lány, a házasságukból egy lánygyermek született, aki Ausztriában él, illetve most Angliában tartózkodik. A húgom szintén Angliában él, orvos, azaz már nyugdíjas, nem ment férjhez. A másik öcsém, aki tíz évvel fiatalabb, késôn nôsült, a felesége amerikai, három lányuk született, valamennyien Washingtonban élnek édesanyánkkal együtt, aki sárospataki születésû magyar Windischgrätz lány, most 88 éves. Lajos gróf esetében az ükapáink voltak testvérek. De nagyon közeli rokonságban állunk az anyja, Széchenyi Ilona révén, ugyanis az én anyai nagyanyám szintén Széchenyi lány volt, ôk tehát elsô unokatestvérek. Lajosnak egy lánya és egy fia van, a fiú argentin lányt vett feleségül, Dél-Amerikában élnek, talán két lányuk született. Lajos lánya Németországba ment férjhez, öccse, Antal szintén amerikai nôt vett feleségül, abból a házasságból három gyerek született, két fiú és egy lány. Antal legidôsebb fia, István Venezuelába nôsült, gyermekei is élnek ott. Tudomásom szerint egyikük se beszéli a magyar nyelvet, de Antalnak tulajdonképpen már a fiai se tudnak magyarul. Egy másik ágon három testvér született: Károlyi Lajos, György és István. Közülük Lajosnak a fia, József svájci lányt vett el. Észak-Amerikában élnek, és tulajdonképpen már József is nagyon rosszul beszél magyarul – pedig az anyja Senyei lány volt –, a gyerekei meg már egyáltalán nem. A másik testvér, Károlyi István fia, Károlyi György francia lányt vett feleségül, ôk Franciaországban élnek, három gyerekük született, ôk sem tudnak magyarul. Az egész nagy családból tulajdonképpen négyen vagyunk már csak érzelmileg és a nyelvünkben is igazán magyarok: Lajos, György, József és én. Lajos közülünk a legidôsebb. György unokaöcsém Párizsban él, még dolgozik, a Fiatnál van nagyon jó állása. Gyakran látogat Magyarországra, a Dunántúlon egy alapítványt is létrehozott, amely nagymértékben hozzájárult a csurgói vár tatarozásához. József családjának a mai Szlovákiában, a Felvidéken voltak jelentôs birtokai, amelyekbôl azonban semmit nem kapott vissza.

– Korábban is járt már Romániában?

– Nem, soha. A nagykárolyi kastélyról természetesen rengeteg fényképet láttam, meséltek is róla, mégse ilyennek képzeltem. Kaplonyra mindig úgy gondoltam, mint családunk legôsibb fészkére. Tudtam, hogy innen származunk. A család fô temetkezési helye Kaplony. Amikor az itteni gyökerek iránti vágyódás elfogott, képzeletben végtelen homokbuckákat láttam magam elôtt. Ezért aztán az idelátogatásunk alkalmával kellemes meglepetés ért. Hiszen ez egy komoly hely! A templom és a kripta nagyon szép, a templomhoz tartozó épületek már-már kolostort alkotnak, ráadásul a tisztelendô úr egy olyan könyvtárba is bevitt, amelynek különösen örülök. Fóton valamikor 30 ezer kötetes könyvtárunk volt, de abból több mint 29 ezret elégettek, nagyanyám és apám annak idején csak 250 kötetet tudott megmenteni. Tehát a fóti könyvtár gyakorlatilag már nem létezik. A Kaplonyban látott könyvek még inkább felértékelôdnek a szememben. Valóságos kincsei a nemzetnek és a környéknek. A feleségemmel együtt nagyon boldogok vagyunk, hogy mindazt, amit Kaplonyban láttunk, sikerült megmenteni és ilyen állapotban megôrizni.

– A gróf úr mivel foglalkozik legszívesebben a szabadidejében?

– Legfôbb hobbim a lovaglás, korábban Angliában military-lovas voltam, nemzetközi military-versenyeken is részt vettem. Már rég nem azon a szinten ûzöm, de amíg bírom erôvel, a lovaglásról nem mondok le. Pedig egy bukásban nemrég eltörtem három bordámat… Tulajdonképpen már tavaly úgy volt, hogy Nagykárolyba látogatok, akkor is egy lovasbaleset akadályozott meg ebben. Másik hobbim a vadászat. Afrikában és Dél-Amerikában is sokat vadásztam. Az utóbbi idôben ugyanezt teszem Magyarországon, és szándékomban áll átruccanni Erdélybe is. Hetvenéves vagyok, most már szeretném egy kicsit élvezni az életet...

Boros Ernô

A Szilágy megyei Varsolcon úgy határozott néhány lelkes ember, hogy ideje lenne belefogni valamibe, amely egy kis plusz jövedelmet hoz a konyhára, ezenfelül a falusfeleknek is hasznára válik. A faluturizmus beindítására gondoltak, mondván: talán ez segíthetne a felemelkedésben. Igaz, a dimbes-dombos vidéken nemigen akad annyi látványosság, mint az ország többi részén, hiszen nálukfelé se hegy, se folyóvíz nem található. Ámde ez nem befolyásolta a kezdeményezést, nem rontott lelkesedésükön. Azt mondják: semmi sem lehetetlen. S ha ôk akarnak valamit, azt véghez is viszik.

Nagy Józsefné Évát, a varsolci református lelkész feleségét, a helyi általános iskola vallástanárát nemrég választották meg a Szilágysági Faluturizmus-fejlesztô Egyesület elnökévé. Az egyesület megalakulásakor Krasznáról, Sarmaságról, Varsolcról, Szilágybagosról, Zilahról és Szilágygörcsönbôl 17-en jelentek meg és írták alá az együttmûködést. A társaság központi irodája Krasznán fog mûködni. Éva és férje régóta rágódik azon, hogy milyen jó lenne, ha beindíthatnák a turizmust, ôk is fogadhatnának akár külföldi, akár az ország különbözô részeirôl vendégeket, s ezzel nemcsak jó kapcsolatokat alakíthatnának ki, hanem a falu is hasznát vehetné. A szilágysági emberek vendégszeretetükrôl híresek, s ezt nem ártana összekötni az üzlettel. Az ötlet a tiszteletes és felesége fejébôl pattant ki, mert mint általában minden lelkész és családja, azon gondolkodtak, hogy saját házat kell építsenek maguknak, hiszen a parókiát ha elôbb nem is, de nyugdíjba vonuláskor mindenképpen át kell adniuk a parókus utódnak. S mert a nyugdíjazásig még elég sok idô van, úgy döntöttek, addig is olyan célra használják fel az épületet – amely már félig kész van, s az idén tetô alá kerül –, amivel segíthetnek másokon is, hiszen munkahelyet biztosítanának a fiataloknak, s ez lehetne az itthon maradás egy formája is. Ezenkívül ha látnák az emberek, hogy mûködik a dolog, talán kedvet kapnának rá, mert az elfásultság elhatalmasodott mindenkin, s maguktól nem fognak bele semmibe.

– Nekem a családot nemcsak a férjem és a gyerekek, hanem a falu is jelenti – mondja az optimizmusában tündöklô tiszteletes aszszony. – Mi nem csak magunkra gondoltunk, amikor a faluturizmus ötletét elkezdtük dédelgetni. Például akik nyitottak az új felé, azokat akartuk meggyôzni arról, hogy ne adják búnak a fejüket, hanem tegyenek valamit azért, hogy jobb életük legyen. Ha csak mindig panaszkodunk, attól még semmi nem változik, semmi nem lesz jobb. Úgy alakíthatják a gazdaságukat is, hogy azt egy külföldi vagy akár egy városi megnézhesse. A tej, a hús, a gyümölcs, a zöldség megint egy jövedelmi forrás, s nem kell piacozni vele, ha házhoz jön a vevô. A borgazdákkal is fel akarjuk venni a kapcsolatot, hogy a pincékben is vendégeljék meg a turistákat. A gyûjtôtó alkalmat ad a horgászásra, kerékpározni is lehetne, tehát annyi minden a rendelkezésre áll. Nem vagyunk hegyekkel körülvéve, de itt is nagyon jól össze lehet állítani azt a programot, amely szórakoztatná a turistát – mondja egyre lelkesebben Nagy Éva.

A faluturizmushoz nem kell nagy befektetés, elég ha az ember összeszedi a háza táját, mutatósabbá teszi azt, s egy szobát úgy rendez be, hogy kielégítse a turista igényeit. Ôk nem olyan vendégekre számítanak, akik fürdômedencét meg hasonló luxust igényelnek. Inkább azok érdeklôdését akarják felkelteni, akik kimondottan csendre vágynak, szeretik a frissen fejt habos tejet és a természetet, vagy csak ismerkedni akarnak a tájjal, az itt élô emberekkel.

– Nagyon szeretnénk az emberek közti kapcsolatot erôsíteni. Lehet, hogy nagyon merész dologba kezdtem, de én hajlamos vagyok minden újat kipróbálni, s azt akarom, hogy példaértékû legyen. S ha valaki azt mondja, hogy kár ekkora fába vágni a fejszét, mindig azzal a bibliai történettel példálózok, hogy hogyan gondolkodott Izráel csapata, amikor meglátta Góliátot: olyan hatalmas, hogy lehetetlen legyôzni! Dávid erre azt mondta, hogy egy ilyen óriást lehetetlen nem eltalálni...

A tiszteletes asszonyék arra is gondoltak már, hogy nyári idôszakban egy-két hétre árvaházi gyermekeket vagy idôseket is fogadnának, akik ingyen és bérmentve nyaralhatnának a vendégházban, ha támogatók állnák a költségeiket. A hazai vendégeknek viszont nem kerülne annyiba a szolgáltatás, mint mondjuk egy külföldinek. Garantálják, hogy a kispénzûek is nyugodt lélekkel nyaralhatnak náluk, hiszen elsôsorban nem az a lényege ennek a vállalkozásnak, hogy meggazdagodjanak más pénzén, vagy kizsebeljék a vendégeket, hanem hogy kevés pénzbôl is otthon érezzék magukat az ideérkezôk.

Télen, amikor kisebb a forgalom, konferenciák, találkozók szervezésére gondoltak a vendégházban. S mert a fôút is a falun keresztül vezet, az arra járónak szállást is biztosítanának a hidegebb hónapokban. Az egyik cél többek között az, hogy belépjen az egyesület az erdélyi szövetségbe, s ezáltal ismert legyen, mert az elején elkel majd a segítség a vendégek toborzásában. Tervezik egy katalógusszerû bemutató füzet kinyomtatását is.

A tiszteletes asszony tenni akarásáról tanúskodik az is, hogy saját kezûleg készítette el a vendégház makettjét. Ezenkívül maga hímezte ki a varsolci református nôszövetség zászlaját is. Minden lépése arról árulkodik, hogy amibe belekezd, azt méltóképpen véghez is viszi.

Nagyálmos Ildikó

– Kérem, árulja el, mit takar ez a szokatlan nevû szervezet, sôt mozgalom? Mikor, kik és milyen céllal hozták létre?

– Az Outward Bound egy reformpedagógiai mozgalom. Az elsô Outward Bound-iskolát Kurt Hahn, egy zsidó származása miatt a náci Németországból Nagy-Britanniába menekült reformpedagógus hozta létre. Az 1941-ben Walesben megalakult iskola neve egy tengerészeti szakkifejezés. Azt jelenti, hogy a hajó készen áll a nyílt tengerre való kifutásra. Az említett pedagógus felfigyelt arra, hogy a különbözô országok hadiflottáinak elsô világháborús elesettjei túlnyomó részt fiatalabb tengerészek voltak. Ebbôl a ténybôl kiindulva, arra a következtetésre jutott, hogy a fiatalok – annak ellenére, hogy szakmailag ugyanolyan felkészültek voltak, mint idôsebb társaik – a személyiségfejlôdés terén mutatkozó hiányosságok, valamint a szükséges tapasztalat hiányában képtelenek voltak ugyanúgy állni a sarat, mint érettebb társaik. Az említett hiányosságokból fakadó hátrányok ledolgozása érdekében indította el az élménypedagógia módszerén alapuló ifjúságnevelési mozgalmat. A romániai Outward Bound Társaság 1993-ban alakult Marosvásárhelyen. Célja az ifjúság nevelésének az élménypedagógia alapján történô elôsegítése. Táborokat, tanfolyamokat, szemináriumokat szervezünk, az itt futó programok a fiatalok személyiségének fejlôdését – kezdeményezôkészség, önbizalom, tolerancia – célozzák. Tevékenységünk leginkább a civil társadalom fejlesztésére, az interkulturális nevelésre, az élménypedagógia népszerûsítésére és az ökológiai nevelésre irányul.

– Miként valósul meg a szóban forgó élménypedagógiai nevelés?

– Az Outward Bound-tanfolyam programjának összeállítása a részvevôk és a helyszín figyelembevételével történik. Általában az erônléti felkészítést, valamint a feladatmegoldást és kezdeményezôkészséget fejlesztô gyakorlatokból áll. Ilyenek a sziklamászás, tervezés, tájékozódási és hegyi túrák. Az egyes tevékenységekre való visszatekintés és ezek kiértékelése – elsôsorban a szerzett tapasztalatoknak a mindennapi életbe való átültetése céljából – az Outward Bound-mozgalom alapelvei közé tartoznak, ezért minden tanfolyam kötelezô módon ezzel végzôdik.

– Az eddig elmondottak alapján, legalábbis a kívülálló számára úgy tûnik, hogy igen sok a hasonlóság az Outward Bound és a tájainkon ismertebb cserkészmozgalom által követett nevelési alapelvek között.

– Valóban így van. De azért komoly eltérések is vannak. Ezek közül talán a legfontosabb, hogy míg a cserkészmozgalom a hosszabb távú, folyamatos képzést, nevelést alkalmazza, addig mi a rövid, egy-két hetes, intenzív programokat tartjuk a legcélravezetôbbeknek.

– Említette, hogy az Outward Bound mára már mozgalommá nôtte ki magát.

– Ma már világszerte több mint harminc országban mûködik OB-társaság, az USA kivételével országonként egy-egy. A Kanadában székelô nemzetközi titkárság kizárólag koordinációs feladatokat lát el. A tagszervezetek minden szempontból – adminisztrációs és pénzügyi téren egyaránt – önállóak. A mûködéshez szükséges pénzek egy részéhez pályázatok révén jutunk, a többit saját magunk gazdálkodjuk ki.

– Tevékenységük során elkerülhetetlenül kapcsolatba kerülnek a különbözô állami intézményekkel, a helyi önkormányzatokkal. Miként viszonyulnak önökhöz?

– Kezdetben kétségtelenül tapasztalható volt némi gyanakvás, ki nem mondott ellenérzés, de ’96 után sokat változott a helyzet; ma már sokkal nyitottabbak irányunkban, s úgy általában a civil szférából érkezô kezdeményezések iránt. A vásárhelyieknek külön szerencséjük volt azzal, hogy Fodor Imre személyében a civil társadalom tevékeny szereplôje került a város polgármesteri székébe. Az ô támogatására mindig számíthattak a nem kormányzati szerveztek. Reméljük, nem lesz ez másként a jövôben sem. Érdekességként említem, hogy az Outward Bound-mozgalom neki köszönhetôen vert gyökeret Romániában, társaságunknak ma is ô az elnöke. ,96-ig, akkor utalták ki ezeket a jelenleg is székhelyként szolgáló helyiségeket, Fodor Imre lakásának egyik szobájában húztuk meg magunkat, még a telefonszámlánkat is ô állta.

– Értesüléseim szerint Szovátán komoly építkezésbe fogtak. Mirôl is van szó?

– Tevékenységeink leggyakoribb színhelye Szovátafürdô. Itt igyekszünk kiépíteni fô táborhelyünket. E célból megvásároltuk a hajdani szovátai téesz néhány épületét, köztük egy istállót is, ezeket próbáljuk megfelelôen átépíteni. A villanyáramot és a vizet már bevezettük. A földszinten alakítottuk ki a mellékhelyiségeket, zuhanyozókat, valamint egy hálótermet. A következôkben a tetôtér beépítésével egy újabb, húszszemélyes hálót hozunk létre. A munkálatok befejeztével száz személy elszállásolására és ellátására lesz alkalmas a telep. A nyár folyamán egy filagóriát építettünk fel, ahol elôadásokat, szemináriumokat lehet tartani. Jövôre egy mászófal és torony felállítását tervezzük.

– Szovátán tartották az idei esztendô egyik legsikeresebb rendezvényét is.

– Május 2–10. között egy interetnikus munkatáborra került sor, amelyen görgényhodáki és nyárádmagyarósi iskoláskorú gyerekek vettek részt. A Barátság ligete elnevezésû táborozáson szerzett tapasztalataik által reméljük, maguk is hozzájárulhatnak majd az etnikai feszültségek oldásához, a tolerancia szellemének terjesztéséhez.

Szentgyörgyi László

A barátok, a szerelmek és a feleségek sorsa

Az aradi vértanúk nevét sokszor idézik. Nagyobb bajban vagyunk már, ha az egyéniségüket kell felidéznünk – pedig akad közöttük magyar, osztrák, német, horvát, szerb, örmény, született hadvezér és közepes tábornok, forradalmár és királypárti, katolikus, evangélikus és pravoszláv, gondos családapa és megrögzött agglegény. Amiben egyek voltak, az az igaz ügy szolgálata, az emberi tisztesség, a katonai becsület. Joggal mondta róluk a szó szoros értelmében akasztófahumorral Poeltenberg tábornok, amikor összegyûjtötték ôket, hogy meginduljon a menet a vesztôhelyre: "Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!" Nem véletlenül terelte össze és ítélte halálra ôket a gyôztes hatalom, a "forradalmi hidra" fejét akarta levágni. "Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon" – hivalkodott Haynau, de a történelem nem neki adott igazat, hanem azoknak, akiket vérpadra küldött, és akik tiszta szívvel és emelt fôvel álltak bíráik és hóhéraik elé.

A vértanúk utolsó gondolatai meszszire szálltak. Arcok jelentek meg elôttük, vonzó asszonyarcok és kedves gyerekábrázatok, csaták eseményei és a magánélet egy-egy pillanata. Úgy illik, hogy egyszer azt is nézzük meg, kiknek szóltak a búcsúlevelek, a búcsúgondolatok.

Aulich Lajos agglegény volt. Utolsó üdvözletét egy osztrák hadbírónak küldte – az öccsének, Aulich Pálnak, aki a kiegyezés után lovagi rangra emelt hadbíró tábornokként a közös hadügyminisztérium egyik hadbírósági osztályát vezette. A sors gonoszsága, hogy a másik osztály élén álló hadbíró tábornok nem más volt, mint Karl Ernst, aki annak idején Aulichot és társait Aradon halálra ítélte.

Agglegény volt Török Ignác is. Ô a segédtisztjétôl búcsúzott, Tipula Gyula századostól, aki 1907 októberében halt meg, és "Régi honvéd" álnéven rengeteg hosszabb-rövidebb cikkben idézte meg a szabadságharc napjait, sokszor kulisszatitkait is. Nem mintha Török Ignácnak nem lettek volna testvérei. Ezek a testvérek azonban a Török Ignácnak járó szerény örökség miatt jó ideje perben álltak már a tábornokkal.

Még egy agglegény volt a vértanúk közt, neki azonban nagyon is volt kire gondolnia. Nagysándor József, az ôszbe csavarodott forradalmár ugyanis nôsülni készült. Fiatal, nagyon kedves és nagyon mély érzésû menyasszonya volt, Schmidt Emma, Schmidt Jánosnak, Pest vármegye fôorvosának a leánya – egyszersmind a tábornok unokahúga. Nagysándor már a közeli rokonok házasságához szükséges egyházi dispenzációt is megszerezte, de a hadbíróság nem adott idôt és módot a házasság megkötésére. A kis Emma évekig gyászolta vôlegényét. Róla festette Barabás Miklós A honvéd özvegye címû képét. Késôbb egy negyvennyolcas miniszternek, az idôs Klauzál Gábornak lett a felesége.

Kiss Ernô altábornagy özvegyember volt. Két lánya már férjhez ment, természetes fia, Turati Ernô pedig Olaszországban kóborolt. Kiss Ernô búcsúlevelei következésképp a lányaihoz szóltak, Augusztához – Dániel Jánosnéhoz – és Rózához – az 1900-ban meghalt Bobor Györgynéhez. Az utóbbit különösen féltette, nehogy kárt tegyen magában a gyász miatt, hiszen ôk ketten nagyon közel álltak egymáshoz.

Szinte az agglegények közé számíthatnánk Vécsey Károly grófot is. A tábornok a szabadságharc idején együtt élt egy Hesse nevû zsombolyai birtokos elvált feleségével, Duffaud Karolinával, és nevelte az asszony gyermekét, Gizellát. Karolina mindhárom fivére honvédtisztként szolgált, egyikük hôsi halált is halt 1849 márciusában. Vécsey a fegyverletételt megelôzôen, 1849. augusztus 15-én Soborsinban feleségül veszi kedvesét. Az asszonynak és leányának jogait csak hosszas eljárás után ismeri el a magyar kormány – 1899-ben kapják vissza az elkobzott birtokokat. Vécseyné 1900. október 18-án halt meg Zsombolyán.

Az egyik legszomorúbb történet ebben a tragédiasorozatban Dessewffy Arisztidé. Dessewffy 1839-ben nyugdíjaztatta magát, majd elvette unokahúgát, Ujházy Antóniát. Házassága boldog, mégis szerencsétlen. Öt gyermekük születik, de mind az öt meghal, és Dessewffy 1847-ben a tüdôvészes fiatalasszonyt is el kell hogy temesse a muranói temetôben, Velence mellett. A szabadságharc során aztán megpillantja és megszereti Szinyei Merse Emmát, a Sáros vármegyei alispán lányát. 1849. július 5-én a pesti lipótvárosi plébániatemplomban nagy pompával tartják meg az esküvôjüket – de a férj nem a nászágyba siet a templomból, hanem teljes huszártábornoki díszben vissza a harctérre. Emma képe lebeg a szeme elôtt, amikor a turai elkeseredett lovascsatában elképesztô vitézséggel viaskodik, és Emma képe lebeg a szeme elôtt, amikor a török határról Liechtenstein osztrák altábornagy kegyelmet ígérô levelének hatására visszafordul – meghalni. Holttestét egyik öccse és két rokona egy évvel a kivégzés után lopja ki az aradi sáncárokból. Koporsót nem vihetnek a vár alá, csak két kis ládát. A bomló holttestet tehát kettéfûrészelve szállítják el Sáros vármegyébe, Margonyára. Az asztalon terítik ki a hullát, és a fiatalasszony, a férjét a szó bibliai értelmében nem is ismerô fiatalasszony azt mondja, hogy ez nem az ô hitvese, hogy rossz halottat hoztak el. A homokban Dessewffy ritkás szôke haja megsötétedett. Végül egy kihúzott fog helye gyôzi meg mindannyiukat, hogy mégiscsak Dessewffyt hozták el. A siralomházban Dessewffy Máriássy János honvéd ezredes gondjaiba ajánlotta feleségét. Máriássy 1856-ig raboskodik. Szabadulása után jelentkezik Dessewffy özvegyénél – és feleségül veszi. Az asszony 1871-ben hal meg.

Nem szokványos házasság volt Lázár Vilmosé sem. Lázár 1844-ben lép ki a hadseregbôl, és feleségül veszi Halasy József özvegyét, a híresen szép Reviczky Mária bárónôt. Féltô szeretettel neveli az asszonynak az elsô házasságából származó három gyermekét, Bélát, Magdolnát és Szerencset. Visszaemlékezéseibôl láthatjuk, milyen öröm volt számára, ha a háború napjaiban felesége meg-meglátogatta, a kivégzés elôtt írt leveleibôl pedig csak úgy süt a szerelem. Az asszony szép vonásait megcsodálhatjuk a Kerepesi temetôben lévô sírjának dombormûvén.

A vértanúk közül Schweidel József volt a leghosszabb ideje nôs. Lengyel felesége volt, Bilinska Domicella, és a házasságból öt gyermek származott. A legidôsebb, Schweidel Béla huszártisztként szolgálja végig a szabadságharcot, és apjával együtt az aradi várbörtön lakója. Schweidel számára az igazi örömöt az a néhány nap jelenti, amikor Howiger vezérôrnagy várparancsnok engedélyezi az apa és a fiú találkozását – szeptember 11-én, 29-én, október 4-én és utoljára az ítélethirdetés után, október 5-én. Mivel feleségét nem láthatja, naplót ír a börtönélet apró eseményeirôl a felesége számára. "Ezt a három ív papírt, amelyen hûségesen megírtam aradi fogságomat, adják át a feleségemnek, Domicának, ha bele nem pusztul bánatába" – végzôdik a napló. Minden sorából érzôdik az a szeretetteljes ragaszkodás, meghitt emlékezés, amely a süket tábornokot családjához kötötte. A feleségnek azonban már csak a gyermekek miatt is élnie kellett. 1888. március 23-án halt meg Budapesten, és egy sírban nyugszik 1916-ban elhunyt Béla fiával a Kerepesi temetôben.

Lengyel felesége volt Poeltenberg Ernô tábornoknak is, Kakowska Paula. Poeltenberg nem nagyon akart Magyarországra jönni, amikor ezredét Bécsbôl hazarendelték. Szerette Bécset, hiszen ott laktak a szülei is, és apjának, a lovagi rangra emelt jogásznak szolgálataival még a bécsi udvar is gyakran és szívesen élt. De nem volt más választása, jönnie kellett, esküt kellett tennie a magyar alkotmányra, és ezt az esküt Poeltenberg komolyan vette. Felesége és három gyermeke a szabadságharc egész ideje alatt Bécsben élt, levelet csak nagy ritkán lehetett átcsempészni a frontvonalakon. Annál több levelet írt Poeltenberg finom franciasággal és temérdek szeretettel a börtönbôl. De nem csak írt, kapott is. A siralomházban is ott volt a kezében az a néhány sor, amit a papírra húzott vonalak közé maszatolt a három gyerek közül a legkisebb. A fiú elsô levele egyben az apjához írt utolsó levele volt. Katona lett ebbôl a gyerekbôl is, de egy díszszemle után ifjú hadnagyként mégiscsak maga ellen fordította a fegyverét. Poeltenberg özvegye Budapesten halt meg 1874. november 13-án. Leányának családja Badacsonytomajon lakott, unokája, báró Bothmer Jenôné itt is halt meg 1958-ban.

A két lengyel feleség után ismerkedjünk meg egy olasszal. Fiatalasszonnyal, szép asszonnyal, a milánói Lucia Conchettivel, aki Láhner György tábornoknak volt a felesége. Egy kislányuk volt, apjának halála idején mindössze ötéves. Szép ember volt az öregedô Láhner György is, ráadásul szeretetre méltó és figyelmes férj, jó apa, mûvelt ember. Olaszországi szolgálata idején gyakori vendég volt a híres milánói operaházban, a Scalában. Amikor az utolsó este búcsút vett családjától, magára maradva elôvette fuvoláját, és azt az áriát játszotta el rajta, amellyel a Lammermoori Luciában a haldokló Edgar vesz búcsút Luciájától. "Bell’alma innamorata" – "Szerelmes szép lelkem" – szólt az ária, amellyel Láhner is búcsúzott a maga Luciájától. Ott kígyózott a dallam végig a börtönfolyosón, hallották a foglyok, évtizedek múlva is emlegették. Szegény Láhnerné eleinte Damjanichné édesanyjánál lakott, majd Makón, a Návay család vendégeként. Késôbb visszatért Olaszországba, és 1895. augusztus 12-én halt meg Collecampigliben, Varese mellett. Lánya ott is temettette el a masnagói temetôben. A temetôt húsz évvel ezelôtt felszámolták. Ismételten kértük az akkori külügyminisztériumot, hogy mentse meg a vértanú özvegyének a sírját. Nem történt meg.

Annyi szép asszonyról, annyi szeretô szívrôl esett már szó, hogy ideje egy kardos menyecskérôl, egy határozott, hatalomvágyó, erôszakos asszonyról is megemlékeznünk. Knezic Károly az egri gyalogezrednél szolgált, egri lányt vett el feleségül, Kapitány-Bombin Katalint. Két lányuk született. Amikor Knezic bekerült az aradi börtönbe, a felesége eleinte szorgalmasan látogatta. De nemcsak a fogság végének, az ítélet kimondásának és végrehajtásának ideje közeledett, hanem az egri szüreté is. Knezicné úgy érezte, hogy ô, a gazda ezt nem mulaszthatja el. Szeptember végén elköszönt férjétôl, és hazament szüretelni. Egy valamit mégis köszönhetünk Knezicné sajátosan és sajnálatosan gyors távozásának. A hadbíróság az utolsó kihallgatáson elkobozta a tábornokoktól a kitüntetéseiket. Knezic azonban, aki a szolnoki csatáért megkapta a III. osztályú és az április 26-ai komáromi csatáért a nagyon ritkán adományozott II. osztályú katonai érdemrendet, nem tudta beszolgáltatni az érdemjeleket. Elküldte a feleségével Egerbe. A II. osztályú érdemrendet az idôsebbik kislányának, a III. osztályút a fiatalabbiknak. Emlékül. Ma is megvannak. A II. osztályú Budán, a III. osztályú Egerben egy-egy Knezic dédunokánál. A lányok bizony hamar árvaságra jutottak, mert anyjuk 1853-ban meghalt. Bartakovics Béla egri érsek gondoskodott az árvák felnevelésérôl. A két lányból Gröberné lett. A két testvér két testvérhez ment feleségül.

Akárcsak Poeltenberg, Leiningen-Westerburg Károly is sokat szenvedett amiatt, hogy felesége és gyermekei a háború szinte egész idôtartama alatt el voltak zárva tôle. Leiningenné Sissány Eliz ugyanis a szerb felkelés miatt nem mert a törökbecsei birtokon tartózkodni, hanem Pozsonyba költözött – és Pozsony 1848 decembere óta osztrák kézen volt. Itt is ritkaságszámba ment, ha egy-egy levél átjutott az arcvonal túlsó oldalára. Leiningen – akárcsak Schweidel – naplót kezdett írni, naplót, amelynek címzettje a felesége volt. A szabadságharc egy legfontosabb és legszavahihetôbb forrása ez az elfogódott, mégis elfogulatlan, befejezetlen írás. A hóhér nem adott idôt a befejezésre. A napló az április 6-ai isaszegi csata elôtt félbeszakadt. Ettôl fogva csak rövid napi jegyzetek maradtak meg, amelyeket hol tollal, hol ceruzával írt le Leiningen a csaták szünetében vagy a fogság magányában napról napra. Örök kára ez a történelemnek, hiszen Leiningen nagyon jó megfigyelô és nem akármilyen stiliszta volt. Ebbôl a naplóból és a börtönbôl írt levelekbôl érezhetô, hogy ez a házasság is a sikeresek közé számított. "Szívesen, ó, mily szívesen éltem volna, hisz megvolt mindenem, ami boldoggá teszi az életet, olyan boldog voltam a veled való házasságban, amilyen csak lehet az ember" – írja Leiningen a feleségéhez intézett utolsó levélben. Az imádott Eliz 1854-ben megy férjhez újra: Bethlen József gróf, Leiningen volt bajtársa, a szabadságharc vitéz huszárkapitánya veszi el. Leiningenné–Bethlenné 1898. november 2-án halt meg Budapesten.

Még egy sírt kell fölkeresnünk a Kerepesi temetôben. Azét az özvegyét, aki nem felejtett és nem bocsátott meg – akárcsak Batthyány Lajos özvegye. Azét az özvegyét, aki utolsónak halt meg valamennyiük között: Damjanich Jánosné Csernovics Emíliáét. Csernovicsék távoli rokonságot tartottak a Damjanich családdal, és az ifjan törékeny Emília megszerette a félelmetes humorú és erejû katonatisztet. Háromévi jegyesség után kötöttek házasságot, és költöztek a temesvári várban lévô lakásukba. Egy év múlva a temesvári hadosztályparancsnok – Julius von Haynau báró – április 4-én ordítva szidalmazta a magyarokat. Damjanich rendreutasította a tábornokot. Büntetésül azonnal Olaszországba helyezték át. Onnan jönnek az esetlenül, de ôszintén gyöngéd szerelmeslevelek Emíliának. Amikor aztán a honvédség szervezése megkezdôdik, Damjanich a fehér tollas szegedi 3. honvédzászlóalj parancsnoka lesz – és a háború egymástól távolra sodorja a házastársakat. Csak akkor kerülnek megint egymás mellé, amikor 1849 áprilisának végén Damjanich a lábát töri. Kár, hogy az akkori orvosok azt mondták, hogy a komáromi levegô rosszat tesz a seb gyógyulásának – Klapka kapitulációja ugyanis Damjanich életét is megmentette volna, és amilyen elképesztô vitalitás élt ebben a 19. századi Toldi Miklósban, talán még mindmáig élne. Így azonban Damjanich Aradra került várparancsnoknak. Felesége gondosan ápolja. A nyílt törés azonban nagyon nehezen gyógyul – és miután Damjanich átadja a várat az oroszoknak, visszakerül ide, most már fogolynak. Damjanichné szeptember 27-én látogathatta meg a férjét, s amikor október 5-én újabb látogatási engedélyt kapott, már siralomházba érkezett. A búcsú hallatlanul nehéz volt, hiszen a két ember mélyen szerette egymást. "Emil!" – kiáltott a távozó aszszony után Damjanich. "Visszanéztem: könnytelt szeme éles kétségbeesés kifejezésével nézett. Visszafordultam feléje, szó nélkül intett kezével, hogy menjek" – írta késôbb ezekre a pillanatokra visszaemlékezve Emília. És még hatvan évig élt. Haláláig, 1909. november 30-áig segítette a rászorulókat, irányította a korszerû gazdasszonyképzést, és híven ôrizte a kettôs emléket: férjének legendás alakját és szabadságküzdelmünk igazságának gondolatát.

Katona Tamás

– A szövetség belsô ellenzékéhez tartozók mára gyakorlatilag kiszorultak minden vezetô pozícióból a helyi és társult szervezetekben. Mi a titka annak, hogy a Kolozs megyei tagszervezet felsô beleszólás nélkül járja a maga utját?

– Lassan két esztendeje vagyok e szervezetnek az elnöke, s elmondhatom, hogy Kolozsváron és környékén egy kicsit másképp folynak a dolgok, mint pl. Biharban és Marosvásárhelyen. Egész tevékenységünket néhány alapelv betartása irányítja, s ennek köszönhetô a kiegyensúlyozott kolozsvári állapot – legalábbis RMDSZ-vonalon... Minden politikai, jogi és erkölcsi szabály betartására ügyelünk. Ezt kértük a tagságtól, de az országos csúcsvezetéstôl is. Persze ennek ellenére jó néhány ostorcsapást el kellett tûrnünk, nem mindenki és mindig tartotta be a játékszabályokat. Emiatt meg is dorgáltuk az országos vezetést nemegyszer... A kolozsvári szervezet bíráló hangon kérdezett rá – feleletet várva – visszásságok egész sorára. A tevékenységünket ugyanakkor egyfajta összhang is jellemzi. Sokak szerint ez nem egy új dolog, ámde rendkívül nehéz elérni és rengeteg energiát követel meg rugalmasságot és következetes megértést. Megyei szinten is két tábor feszül egymásnak, ennek ellenére sikerült kiegyensúlyozni a helyzetet, és a közös döntések utólagosan helyeseknek, fölvállalhatóknak bizonyultak. Ki kell mondanom, hogy a kolozsvári polgármesterjelölt-állítás dilemmái nagyon hasonlítanak a jelenlegi államelnökjelölt-állításéhoz, hiszen akkor is megpróbáltunk kivárni, de rá kellett jönnünk, hogy a koalíció szintjén közös megoldás nem létezik, tehát egyfajta taktikai biztonsági módozatot kellett választanunk, amely aztán utólag lehetôvé tette, hogy a kolozsvári magyarság érdekei szerint lépjünk.

– Éspedig?

– Olyan polgármesterjelöltet kellett indítani, aki a gondokat, problémákat jól ismerô politikus, de bizonyos helyzetekben vállalja az eszköz szerepét is, hogy konkrét politikai döntéseinket érvényesíthessük. Így aztán a helyhatósági választások pozitív eredménnyel zárulhattak, hiszen mind a megyei, mind a kolozsvári tanácsban az eddiginél nagyobb számban vagyunk jelen.

– Funart azonban nem sikerült a polgármesteri székbôl felállítaniuk...

– Ez nem kizárólag a magyar választónak volt a feladata, no meg ereje sem volt hozzá, hiszen egyötödnyi jelenleg a városban a magyarság aránya. De az a tény, hogy sikerült közös nevezôre jutni minden demokratikus megoldásokat elôtérbe helyezô politikussal, nem kis dolog. S ma már az sem lényeges, hogy milyen lépéseknek volt ez az eredménye. A lényeg, hogy megnyugodott a kolozsvári, de a megyei magyarság is, hiszen megígértük, hogy lesz magyar alpolgármesterünk, és lett, valamint lesz megyei alelnökünk, és ez is van. Emellett több fontos tisztségben vannak ott az embereink, akik megoldhatják a magyarság kérelmeit, megvalósíthatják az elvárásait. Persze nem egykönnyen, hiszen egyelôre még csak döcög a szekér...

– Van még néhány erdélyi megye, ahol az RMDSZ vezetô helyzetben van, Kolozs viszont azzal tûnik ki, hogy itt egyelôre nincs a szövetség berkeiben kiszorítósdi. Mi a véleményük errôl a kolozsváriaknak?

– Nem állíthatom azt, hogy a kolozsvári választók nem elkeseredettek s nincs közöttük elfásult. De mindennek ellenére figyelnek arra: a megye határain túl, Biharban, a Maros mentén, Hargitában mi történik. Látván a vezetôk által imitt-amott meghonosított kötélhúzást, örvendenek annak, hogy konszenzust alakítottunk ki, s nem úthenger módjára érvényesítettünk elgondolásokat, hanem tárgyalva, vitatkozva, egyezkedve fogalmaztuk meg céljainkat és módszereinket. Kétségtelen, hogy ebben volt balkáni hóra, de magyar csárdás is. A csúcsvezetés elôtt pedig világossá vált, hogy a Kolozs megyei szervezet vezetôségéhez nem lehet hozzányúlni úgy, amiként ezt Maros megyében tették, ahol eléggé durván és minden szabályt felrúgva váltották le Kincses Elôdöt és csapatát. Azonnal megfogalmaztuk a véleményünket a történtekkel kapcsolatosan, s nem rettentünk meg attól sem, hogy feltegyük a kérdést: vajon ki lesz a következô "felfüggesztett", hiszen tudni való volt, hogy Maros mellett Kolozs megye szervezete volt az, amelyben nem a csúcsvezetés által kedvelt oldal képviselôje jutott az elnöki székbe. Persze, Kolozsváron már az elején kimondtuk, hogy itt nem lesznek szekértáborok közti belharcok: a demokratikus döntéseket közös cselekvés fogja követni. Gondolom, végül is rájött arra a szövetségi vezetôség, hogy jobb a gondokat kibeszélni, aminek nyomán a rendezés is lehetségessé válik. Ezt azért mondom, mert most hagynak minket dolgozni...

– Egyelôre. Mert íme, a kettôs vagy a külhoni állampolgárság ügyében is nézetkülönbség van a csúcsvezetés és a Kolozs megyei szervezet között. Nemdebár?

– A készülô magyarországi kedvezménytörvénnyel – mert státustörvényrôl igazából nem beszélhetünk – elégedetlen mind az országos vezetés, mind a területi szervezetek zömének vezetése, de maga az erdélyi magyarság is. Felmerült a kérdés, hogy ebben a helyzetben mit lehet tenni, miként lehet ezt a jogszabálytervezetet valamiképpen jobbítani. És ekkor gondoltunk arra, hogy a kettôs állampolgárság vitáján meg a precedensek felsorolásán jóval túl nézzük meg, mi lenne az, amit el tud a közösségünknek fogadni, s arra még Románia vezetése is – a határokon túl élô román nemzetrészekre figyelve – rábólinthasson. Tudott, hogy májusban a Magyarok Világszövetsége mint a Kárpát-medencében élô magyarok egyesítésének békés eszközeként emlegette a külhoni állampolgárság megadását. Ezt vállaltuk mi föl, tudván azt, hogy e tekintetben angol, holland, olasz, spanyol s újabban lengyel, szlovén precedens is létezik. A románok meg egyenesen megadták a kettôs állampolgárságot Moldova polgárainak, pedig ennek kormánya és alkotmánya el sem ismeri ezt a jogintézményt. Betyáros huncutsággal oldották meg a dolgokat, hiszen amikor az Európai Unió figyelmeztette Romániát, hogy szigorúbban ellenôrizze keleti határait, akkor nyolc moldovai megyében megteremtették az állampolgárság kérésének és megadásának lehetôségeit, s jelenleg mint román állampolgárnak nincs szüksége a moldovai "frátyénak" útlevélre. Nem vitás, az erdélyi magyarság sem elégedhet meg azzal, amit a kedvezmények törvénytervezete megfogalmaz, hiszen ez nagyon az általánosságok szintjén mozog. A jelenlegi konkrét intézkedések pedig több mint elgondolkoztatóak, hiszen amíg az erdélyi a hat hónapos munkalehetôségét egyszer meghosszabbíthatja, addig a felvidéki, délvidéki és kárpátaljai magyarságnak csak három hónap jár. Hol itt az igazság? Arról nem is beszélve, hogy az akadálytalan határátkelés nincs megoldva, és a schengeni fenyegetés mind közelebb. Felkértük a szövetségi elnököt, hogy kéréseinkkel keresse fel a magyar kormányt, terjeszszen be egy ezen gondjainkat megoldó törvénytervezetet, hiszen az említett kerettörvény után következnie kell a konkrét megoldásokat tartalmazó jogszabálynak is. Tehát nem állítottuk szembe a két törvényt. Amikor hallottuk, hogy a francia kormány is megengedte a korzikaiaknak a központi szabályok módosítását a párizsi parlament utólagos jóváhagyásával, kipattant a gondolat, hogy miért ne próbálnánk meg mi is a nekünk megfelelô jogszabály meghozatalának kérését a magyar kormánytól. Markó Béla fölvállalta, hogy továbbítja az óhajunkat, s az állásfoglalásunkban lévôk megadására kéri fel az Orbán-kormányt. Felvetésünkre széles körû és biztató reflexiók érkeztek, s nem csak az Erdélybôl kiutazott kutatóknak az európai és magyarországi szövetsége, a magyar jogászok országos szövetsége keresett meg, hanem jelentkeztek a világ nagyon sok részébe szakad testületek tagjai, akik nem az anyaországból vándoroltak ki, akiknek nem volt magyar állampolgárságuk soha. Ekkor határoztunk úgy, hogy nem várjuk meg a magyar kormány részérôl megnyilvánuló politikai akaratot, hanem kihasználva a meglévô szakmai kompetenciát kidolgozzuk az említett törvény általunk igényelt módosításának javaslatait.

– Milyen szakmai kompetenciáról van szó?

– A Magyarok Világszövetségének van egy olyan csapata, amelynek a politikai habitusát vitatni lehet, de tagjainak szakmai tekintélyéhez, kompetenciájához nem fér kétség. Ôk a magyar jogászszövetségnek is tagjai, s azt vállalták magukra – ismervén a magyar jogrendet és normatív terminológiát –, hogy a millenniumi ünnepségekig kidolgozzák a törvénytervezetet. Ez a beígért idôre el is készült. A sajtó azonban bizonyos sugallt hangokat felerôsített, hiszen azt kürtölte világgá, hogy más törvény készül Kolozsváron és más Budapesten, az MVSZ székházában. Ezt hiába cáfoltuk, elhallgatták a lapok. A kolozsvári RMDSZ csupán a Magyarok Világszövetsége kongresszusának záródokumentumához viszonyult és az ebben lévôket vállalta fel. Mi tehát csak kiemeltük a politikai süllyesztôbôl az ötletet. Nos, akkor meg azt találták ki, hogy a készülô státustörvénnyel állítjuk a magunkét szembe, pedig ezerszer elmondottuk, hogy ha az kerettörvény lesz, akkor a konkrét megoldások jogszabálya lehetne a külhoni állampolgárság törvénye.

– Az RMDSZ vezetôségével mikor és hogyan alakult ki az ellentét?

– Az augusztus 20-ai ünnepségen való részvétel után, amikor is a szövetség vezetôi kint voltak Budapesten, s Orbán Viktor magyar kormányfô arra kérte ôket, hogy viszonyuljanak a külhoni állampolgárság törvénytervezetéhez. Emlékeztetnék: ekkor még csak a külhoni állampolgárság megadásáról szóló törvénytervezet volt készen, a státustörvény most is csak készül, leghamarabb novemberben kerülhet az Országgyûlés asztalára. Markó Béla hazajôve azt nyilatkozta, hogy jó a státustörvény, nem kell szembeállítani vele semmit, nem kell új igénylistákkal jelentkezni, mert a vége az lesz – a magyarországi politikai hangulatot és légkört figyelembe véve –, hogy az egyikbôl sem lesz semmi. Én csak annyit mondhatok minderre, hogy meg kell gondolni, fontolni: tulajdonképpen kinek az érdekeit védjük, a saját tagságunkét vagy a magyar kormányét? S azt is jó volna eldönteni, hogy politikai elit vagyunk-e vagy politikai klientúra leszünk. És a magyar kormánynak is nyugodtan fel kell tenni a kérdést: az számít, ki a kezdeményezôje egy törvénytervezetnek, vagy az, hogy ezzel egy nemzeti közhaszon ügyét lehetne rendezni? Ha pedig csak egy álomba akartak ringatni bennünket a választási kampány alatt, s most fel akarnak belôle ébreszteni, akkor ez nemcsak a mi kárunk lesz, hanem az anyaországé is. És ha a nemzetközi integrációt úgy szeretnénk megvalósítani, amiként maga Orbán Viktor meghirdette a Magyarország 2000 fórumon, akkor nem lehet fölvállalni az önfeladást. Mi az egykori magyar érték- és jogrendnek szeretnénk részesei lenni, hiszen azáltal kapnánk vissza önbizalmunkat, élni akarásunkat, az új hitet és lehetôséget, amelyet az Európai Unió boldog politikai jövôként megfogalmaz. Akkor pedig nem mondhatunk le mindarról, ami biztos gyökerünk. Ez volt az erô, amely ösztökélt arra, hogy túléljük még az ellenségeinket is. S oda kellene figyelni arra is, hogy a közös európai jövô két-, sôt többszintû identitást biztosít. Lehetünk egy nemzetállam polgárai, de ugyanakkor egy közösségnek a polgárai is. Lehetünk román állampolgárokként úgy erdélyi magyarok, hogy tagjai vagyunk egy nemzeti közösségnek is. Ennek kivívását vállalta fel Kolozsvár.

R. Gy.

A gyásznap elôestéjén az aradi Szakszervezeti Házban Most vagy soha címmel megtartandó irodalmi-zenés összeállítás szereplôi az aradi Vox Juventutis gyermekkórus, Horváth Tünde karnagy vezetésével és Kozsik József marosvásárhelyi színmûvész. A Tamacisza társulat tagja Petôfi-versválogatással lép közönség elé. Az est során az aradiak találkozhatnak Frunda György szenátorral, az RMDSZ köztársasági elnökjelöltjével. A jelöltnek kérdéseket is lehet feltenni akár elôzôleg írásban, akár a helyszínen. Október 6-án 11 órakor lesz az emlékezô szentmise az aradi minorita templomban. A mise fôcelebránsa és szónoka Fejes Anzelm Rudolf premontrei rendi apát, váradhegyfoki prépost. Ezt követôen a vendégek tisztelegnek Zala György alkotása, a minorita rendház udvarában található Szabadság-szobor elôtt. Délután 4 órakor emlékezés és koszorúzás a vesztôhelyen, az aradi vértanúk emlékmûvénél. Itt az RMDSZ országos és megyei szervezetei, illetve a kormányküldöttségek meghatalmazott tagjai szólnak az egybegyûltekhez, Kozsik József színmûvész szaval.

ARANY: Kolonics György (kenu egyes); Csollány Szilveszter (torna); Kovács Ágnes (úszás); Nagy Tímea (vívás); Novák Ferenc és Pulai Imre (kenu kettes); Kammerer Zoltán és Storcz Botond (kajak kettes); Kammerer Zoltán, Storcz Botond, Vereckei Ákos, Horváth Gábor (kajak négyes); Kósz Zoltán, Székely Bulcsú, Märcz Tamás, Varga Zsolt, Kásás Tamás, Vári Attila, Kiss Gergely, Benedek Tibor, Fodor Rajmund, Szécsi Zoltán, Steinmetz Barnabás, Molnár Tamás és Biros Péter (a férfi vízilabda-válogatott tagjai).

EZÜST: Márkus Erzsébet (súlyemelés – 112,5 kg-os összesített világcsúccsal); Bárdosi Sándor (kötöttfogású birkózás); Balogh Gábor (öttusa); Kovács Katalin és Szabó Szilvia (kajak kettes); Kovács Katalin, Szabó Szilvia, Viski Erzsébet, Kôbán Rita (kajak négyes); Farkas Andrea, Zsemberyné Simics Judit, Nagy Anikó, Pádár Ildikó, Deli Rita, Bojana Radulovics, Pigniczki Krisztina, Farkas Ágnes, Kántor Anikó, Siti Beáta, Kökény Beatrix, Pálinger Katalin, Lôwy Dóra, Kulcsár Anita és Balogh Beatrix (a nôi kézilabda-válogatott tagjai).

BRONZ: Igaly Diana (sportlövészet); Erdei Zsolt (ökölvívás); Bártfai Krisztián és Veréb Krisztián (kajak kettes).

ARANY: Diana Mocanu (100 és 200 méteres nôi hátúszás); Andreea Rãducan, Andreea Isãrescu, Loredana Boboc, Simona Amânar, Claudia Presecan, Maria Olaru (a nôi tornászcsapat tagjai); Simona Amânar (torna, egyéni összetett); Marius Urzicã (torna), Mihai Covaliu (vívás); Constanta Burcicã és Angela Alupei (kétevezôs hajó); Georgeta Damian és Doina Ignat (kétpár evezôs hajó); Viorica Susanu, Georgeta Damian, Ioana Olteanu, Veronica Cochelea, Liliana Gafencu, Elisabeta Lipa, Magdalena Dumitrache, Doina Ignat és Elena Georgescu (evezés, a nyolc plusz egyes csapat tagjai); Gabriela Szabo (atlétika, 5000 méteres síkfutás); Miticã Pricop és Florin Popescu (kenu kettes, 1000 m).

EZÜST: Beatrice Câslaru (200 méteres vegyes úszás); Maria Olaru (torna, egyéni összetett); Andreea Rãducan (torna, ugrásgyakorlat); Lidia Simon (maratoni futás); Violeta Beclea-Székely (atlétika); Marian Simion (ökölvívás).

BRONZ: Beatrice Câslaru (400 méteres vegyes úszás); Iuliana Raicea (sportlövészet); Simona Richter (cselgáncs); Simona Amânar (torna, talajgyakorlat); Mariana Limbãu, Raluca Ionitã, Elena Radu és Sanda Toma (kajak négyes); Miticã Pricop és Florin Popescu (kenu kettes, 500 m); Gabriela Szabo (atlétika, 1500 méteres síkfutás); Oana Pantelimon (atlétika); Dorel Simion (ökölvívás).

Állati közönség. Az amerikai nôi labdarúgó-válogatott még soha sem edzett olyan "állatian jó" közönség elôtt, mint a negyeddöntôre való készülésekor: a csapat játékát a közeli dombról mintegy húsz kenguru kísérte figyelemmel. Az állatok, amelyek viselkedése gyakran az autogramvadászok vehemenciájával vetélkedik, a futballpálya szomszédságában húzódó dombról nézték az 1996-os olimpiai bajnok csapat gyakorlását.

Lepkeinvázió. Három-öt centis, "húsos" potrohú lepkék zavarták az Olimpiai Stadionban a fedett lelátó alatt ülô nézôket és újságírókat az atlétikai versenyek nyitónapján. A létesítmény igazgatója értetlenül állt az eset elôtt; a pálya hosszanti oldalán lévô karéj alá – vélhetôen a lámpafényes estéken – beköltöztek a pillangók, és mivel a versenyek alatt délelôtt is megzavarták nyugalmukat, kamikaze módjára repültek neki az embereknek, illetve a tévémonitoroknak. Több szárnyas a kábító becsapódás után a földre esett, majd egy-egy cipôtalp végzett velük.

Megemlékezés. Az izraeli kormány a múlt kedden felhívást intézett a Nemzetközi Olimpiai Bizottsághoz, hogy egyperces gyászszünettel adózzon az 1972-es müncheni olimpián meggyilkolt 11 izraeli sportoló és sportvezetô emlékének. Matán Vilnáj izraeli sportminiszter Sydneyben, Ausztrália legnagyobb zsidó felekezeti iskolájában tett felhívást, amikor a 28 évvel ezelôtti terrorcselekmény áldozatául esett sportolók emlékmûvét avatta fel. Az akciót 1972. szeptember 5-én a magát Fekete Szeptembernek nevezô arab terrorszervezet hajtotta végre a müncheni olimpiai faluban. A merénylet miatt egy napra felfüggesztették a versenyeket, majd Avery Brudage, akkori NOB-elnök legendássá vált felhívására – "A játékoknak folytatódniuk kell!" – mégis befejezték az olimpiát.

Paralimpikon a játékokon. Marla Runyan amerikai futónô személyében elôször indult paralimpikon az ép sportolók nyári játékán: az amerikai versenyzô a nôi 1500 méteres síkfutás elôfutamában állt rajthoz. Runyan az orvosi szakvélemények szerint vak, térlátása egyáltalán nincs, de a 31 éves kaliforniai atlétanô sok mindent érzékel a körülötte lévô világból: versenyzôtársai alakját ugyan nem látja, de a környezet színei segítik ôt a tájékozódásban. Runyan 9 éves koráig tökéletesen látott, az 1992-es és az 1996-os paralimpián összesen öt aranyérmet nyert. Bevallása szerint csökkent látása nem zavarja ôt a futásban, bár képtelen leolvasni az idômérô órát.

Új sportágak várakozói listán. Összesen tizenhárom új sportág szeretne bekerülni a nyári játékok programjába, de erre csak akkor van lehetôség, ha a jelenlegi olimpiai sportágak közül valamelyik kimarad (egyes sportvezetôk szerint a súlyemelés, az öttusa és a lovastusa sorsa bizonytalan). A vízisí, a golf, az ejtôernyôzés, a biliárd, a bocsa, a karate, a bowling, a mûgörkorcsolya, a rögbi, a rakettball, a fallabda, a versenytánc és a búvársport vár felvételre, de mivel az új olimpiai sportágakról hét évvel egy-egy vetélkedô elôtt kell határozni, ezért 2004-ben Athénban nem várható változás.

Ethelbert Albot pennsylvaniai püspök a londoni Szent Péter-katedrálisban 1908. július 19-én, a negyedik olimpia megnyitóján tartott szentbeszéden így szólt: "Ezen az olimpián nem a sok gyôzelem a fontos, hanem a részvétel". Aztán a ma már szállóigévé vált hitvallást Pierre de Coubertin báró, az újkori olimpiai mozgalom elindítója átvette, mert igen magvas, filozofikus gondolatnak vélte, s ma már sokan tôle származtatják a fenti idézetet.

A mondás hiteles történetét több mint 40 éve a brit Harold Abrahams, az 1924-es párizsi olimpián 100 méteres síkfutásban aranyérmes atléta (késôbb neves sportszakértô) írta meg a The Olympic Games Book címû könyvében.

Coubertin továbbfejlesztette a gondolatot, s fennmaradt írásaiban már az olvasható, hogy "Az életben nem a gyôzelem a fontos, hanem a küzdelem" vagy: "A fô dolog nem az, hogy gyôztünk, hanem az, hogy jól küzdöttünk." Szép is lenne, ha manapság is e szerint cselekedne az emberiség… Csakhogy most már más idôk járják, s a helytelenül Coubertinnek tulajdonított szólás a visszájára fordult: napjainkban sokkal fontosabb a gyôzelem, mint a részvétel, a "Gyôzni mindenáron" jelszó vezérel mindenkit, és ez – tetszik vagy sem – bizony árnyékot vet a világ sportolóinak négyévenkénti, felejthetetlen találkozóira.

Az AFP francia hírügynökség összeállította azon sportolók listáját, akiket pozitív doppingtesztjük miatt eltiltott hazájuk vagy a sportág nemzetközi szövetsége, illetve a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, netán visszavették tôlük a Sydneyben szerzett érmeiket. A sydneyi versenyeket megrázó doppingbotrányok elôször a románokat sújtották: megbukott a 105 kilós Adrian Mateias, és az 58 kilós Traian Ciharean. Mindkettejük szervezetében az olimpia elôtti szúrópróbákon nandrolont találtak. A másodszor doppingoláson ért barcelonai bronzérmes Cihareant örökre, az elôször pozitív eredményt produkáló Mateiast két évre tiltották el. A románok után a bolgárok következtek: az ezüstérmes 58 kilós Ivan Ivanovnak, a bronzérmes 62 kilós Szvedalin Mincsevnek, és a 48 kilós olimpiai bajnok Izabela Rifatova-Dragnevának vissza kellett adniuk érmeiket. A kínaiak 27 sportoló nevezését vonták vissza még a játékok kezdete elôtt, és köztük két súlyemelô is volt.

Az olimpiai játékok alatt doppingoláson ért sportolók: Andreea Raducan (román tornásznô), Andris Reinholds (lett evezôs), Izabela Dragneva, Szevdalin Mincsev és Ivan Ivanov (bolgár súlyemelôk), Vagyim Gyevjatovszkij (fehérorosz kalapácsvetô).

Korábbi pozitív teszt miatt – az olimpiára benevezett – kizárt versenyzôk: Traian Ciharean, Adrian Mateias (román súlyemelôk), Stian Grimseth (norvég súlyemelô), Csen Po-pu (tajvani súlyemelô), Dieter Baumann (német atléta), Jan Hruska (cseh kerékpáros), Simon Kemboi (kenyai atléta), Nourian Anoushirvan (iráni bokszoló), Mihaela Melinte (román kalapácsvetônô).

Év közbeni pozitív doppingteszt miatt Sydneybe már el sem utazott sportolók: Kínából 14 atléta, 7 evezôs, 4 úszó és 2 kajakos, Csen Jui Len és Vü Mej-csi (tajvani súlyemelôk), Iva Prandzseva (bolgár atléta), Emmanuel Magnien (francia kerékpáros), Eric Lamaze (kanadai díjugrató), Robin Lyons (kanadai kalapácsvetônô), Alekszandr Bagacs (ukrán súlylökô), Razvan Ilie (román súlyemelô), Rodica Mateescu (román atléta), Zbynek Vacura (cseh súlyemelô), Eugénia Jermakova (kazah úszónô), Mark Richardson (brit atléta), Neil Campbell (brit kerékpáros), Dobos Gábor és Szekeres Judit (magyar atléták), Anouar Kandafil (marokkói birkózó).

A csíkszeredai Caissa Sakk Klub rendezésében 2000. szeptember 16–27. között került sor a Postabank nemzetközi sakkversenyre. Az ideális versenyfeltételeket biztosító Postabank csíkszeredai fiókja Továbbképzô Központjában Svédország, Jugoszlávia, Moldova és Románia 12 sakkozója játszott körmérkôzéses rendszerben. A Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) 4-es erôsségû, 2331 Élô-pontátlagú vetélkedôje Csíkszereda eddigi legerôsebb sakkversenye volt. A 7,5 pontra kiírt nemzetközi mesteri norma teljesítését az is nehezítette, hogy ezt egy nemzetközi nagymester, hét nemzetközi mester és négy mester elleni játszmákban kellett elérni. Az egyetlen nôi játékos, a román nôi olimpiai válogatott tagja, Andreea Sasu Ducsoara az október 27.–november 13. között Isztambulban esedékes Olimpiára készült ezzel a versennyel.

A mindvégig vezetô Ciprian Nanu nemzetközi mester az utolsó fordulóban is nyerni tudott a jugoszláv Ljubisavljevics ellen, így másfél pont elônnyel, 9 ponttal a 11 lehetségesbôl megnyerte a versenyt. A 19 éves George Catalin Ardelean 7 órás játszmában legyôzte Iulian Barbut, így nemcsak a második helyet, de a harmadik nemzetközi mesteri normát is teljesítette. A verseny elsô számú kiemeltje, a háromszoros román bajnok Badea Béla nemzetközi nagymester szintén 7,5 ponttal a harmadik helyen végzett (említésre érdemes, hogy csak Nanu és Badea maradt veretlen a mezônyben). A további sorrend: 4. Alin Ardeleanu nemzetközi mester 6,5 pont, 5. Iulian Sofronie nemzetközi mester 6,5 pont, 6. Roman Iankowski (Moldova) nemzetközi mester 5,5 pont, 7. Szergej Tyihomirov (Moldova) nemzetközi mester 5 pont, 8. Alexandru Manea 5 pont, 9. Iulian Barbu 4,5 pont, 10. Andreea Sasu Ducsoara nemzetközi mester 4 pont, 11. Zivojin Ljubisavljevics (Jugoszlávia) nemzetközi mester 3,5 pont, 12. Björn Gamback (Svédország) 1,5 pont.

Bíró Sándor
nemzetközi sakkmester,
a Caissa Sakk Klub elnöke

Másság, állandó útkeresés, bizonytalanság, groteszk megközelítési mód – s még sorolhatnánk a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház jelzôit, amiket "hozzátartozói" aggattak a társulatra. A kis teátrum szeptember 15–17. között egy olyan fesztivállal ünnepelte intézményesítésének tizedik évfordulóját, mely igazi színházi találkozóvá sikeredett. Részt vett ezen a sepsiszentgyörgyi Andrei Muresanu, a budapesti Szkéné, a debreceni Tabak, a Háromszék Állami Népi Együttes, a Csíki Játékszín, az elôadások sorát pedig a Figura zárta egy Sütô-darabbal, a budapesti Árkosi Árpád által színre vitt Káin és Ábellel. Az ünneplés nem korlátozódott kizárólag a színpadra, hiszen a produkciókon kívül jelmezkiállítást tekinthettek meg a vendégek, részt vehettek a Csíkszeredában rendezett szakmai találkozón, s a Figura-történet címû könyvrôl magától a szerzôtôl, Szebeni Zsuzsától kaphattak kimerítô tájékoztatást. És még ez is kevés volt ahhoz, hogy a gyergyói stúdiószínház több mint másfél évtizedes történetét átfogja…

Mert a Figura gyökerei 1984-ig nyúlnak vissza. Kísérleti színházként hozták létre mûszaki értelmiségiek, akik a mindennapi monoton irodai munka után úgy érezték, hogy valami mást, tartalmasabb dolgot is kellene csinálni. Tagjainak megvolt a véleményük a világról, az akkori rendszerrôl, a társadalomról, és mondanivalójuk kifejezésének ezt a formáját találták meg. A Figurának idôvel híre ment, írtak róla az újságok, fesztiválokat nyert. A mûkedvelô társulat az 1989-es politikai változás után intézményesülhetett, de ez korántsem ment könnyen. Hargita megye színházaként akarták elismertetni a hetedik erdélyi magyar "kôszínházat", s Ferenczes István, a megyei kultúrfelügyelôség akkori vezetôje szorgalmazta, hogy Csíkszeredában legyen a székhelye. Azonban a megyei vezetésben beállt személycseréknek és az új elképzeléseknek köszönhetôen a Figura maradt Gyergyószentmiklóson – a helyi mûvészetkedvelôk megelégedésére.

Ám a szimpatizánsok tábora szerény, ezt megtapasztalhattuk a szeptemberi jubileumon. Az érdeklôdôk kis serege szakmabeliekbôl, újságírókból és az úgynevezett törzsvendégekbôl állt; Árus Zsolt szavaival élve, "a közönség elég sovány".

– A Figurának volt, van és lesz egy törzsközönsége, ellenben a gyergyói ember elég konzervatív, nehezen kapható az újdonságra – vélte az intézmény elsô igazgatója, aki 1990–1991-ben vezette a társulatot, jelenleg egy számítógépes cég ügyvezetôje s önkormányzati képviselô. – A Figura nem repertoárszínház! Arra való, hogy elvigye a város hírét.

– Melyek voltak az intézményesítés kezdeti nehézségei?

– Ferenczes István és az alapító Bocsárdi László ötlete volt, hogy alakítsuk át a színházat hivatásos társulattá. Az elsô kérdés az volt, miként lesz az amatôr társulatból profi, mert addig volt tízegynéhány ember, aki egyszerre volt színész, kellékes és díszletmunkás… Bocsárdi kérdezte meg, hogy elvállalnám-e az igazgatást, és ez kihívást jelentett. Az indulást azért nevezném nehéznek, mert a semmibôl kellett építkeznünk: nem volt semmink, és senki sem tudta, hogy miképp is mûködik egy mûvészeti intézmény, de azt sem akartuk, hogy más színházakat lemásoljunk. A saját fejünk után csináltunk mindent, mert mi másak akartunk lenni, és úgy gondolom, azok is lettünk.

– Mûszaki képesítésû lévén mi vonzotta mégis a színjátszáshoz?

– A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem matematika szakára jártam, de volt egy pantomimcsoportunk, amit Balló Áron vezetett, akibôl aztán újságíró lett. Szóval nem volt teljesen idegen tôlem a színjátszás.

– Miért mondott le az igazgatói tisztségrôl?

– Egy idô után nem tudtunk megegyezni Bocsárdival a hatásköröket illetôen. Ô nem volt itt mindig, mégis bele akart szólni a dolgok menetébe. Minden tiszteletem az övé, de ô mûvészember, és – tetszik, nem tetszik – a gyakorlati érzéke nem a legfejlettebb. Egy idô után azt mondtam, hogy nem csinálom tovább.

– És a játék?

– Az elsô évadban még játszottam, kényszerbôl, de amikor mindenkinek meglett a saját munkaköre, már nem bírtam. Ez a hivatás teljes embert kíván, lehetetlen úgy csinálni, hogy hetente pár órát szánok csak rá. A színészet egy külön életforma, én pedig valami mást szeretnék csinálni. És csinálok is.

A tízéves születésnapi "buli" nyitónapján a székhez szegezték a közönséget a két magyarországi vendégtársulat stúdióelôadásai. A budapesti Szkéné Színház két darabot mutatott be, mégis inkább a Tabak Színháznak szentelünk nagyobb figyelmet, mivel a debreceni társulat hamarosan mozifilmen is látható lesz Magyarországon, ráadásul több erdélyi színész is megjelenik majd a vásznon. Csonka Valter, Vásári József és Gelányi Imre – a három szereplô – a gyergyószentmiklósi Astoria kávéház nagyobbik helyiségében a legszükségesebb kellékekkel rövid idô alatt elôkészítette a terepet az Aranyszögekkel kivert hazugságok címû elôadáshoz. A rendezvény mûsorfüzetébôl annyi tudható meg a Tabakról, hogy "az utóbbi idôben elsôsorban filmes csoportként mûködött", és hogy "e kísérletek pici találmányai és kihasználatlanul maradt helyzetei indítottak arra, hogy az elsô nagyjátékfilmre való kényszerû várakozás helyett színházi formában folytassuk azt, amit filmen elkezdtünk", továbbá "szeretjük, ha minél konkrétabb történetet mesélhetünk el, olyant, amely jelen idejû, ma játszódik, és egészen személyes közünk van hozzá".

– Ez egy kivételes formáció, mert ez az elsô közös színházi darabunk – adott bôvebb felvilágosítást a rendezô Hajdu Szabolcs. – Filmrendezôi szakot végeztem, s a vizsgafilmjeim forgatásakor verbuválódott ismét össze a társaság, ugyanis gyerekkorunkban egy amatôr színjátszócsoportban találkoztunk elôször. Elkezdtünk rövid- és kisjátékfilmeket csinálni, sôt ezen a nyáron leforgattuk az elsô nagy mozinkat is. Miközben a forgatáshoz kapott pénzre vártunk, megszületett ez az elôadás.

– Ôk hivatásos színészek?

– Dehogy, mindegyiküknek megvan a polgári foglalkozása. Ahhoz egy kicsit több támogatásra lenne szükségünk, hogy valamennyien megszabadulhassunk a kötelezettségektôl. De legalább nem unnak rá a dologra, nem lesznek rutinosak…

– Több elôadás nem készült?

– A Tabak Színház, amit Csonka Valter alapított, csinált egyebeket is, de én mint rendezô csak ezt az egyet. A darab általunk megélt vagy imitt-amott látott-hallott megtörtént eseményekbôl áll.

– Mit érdemes tudnunk a filmrôl?

– A nyáron Alantas komédia címmel készítettünk egy mozifilmet, s szeretnénk, hogy az erdélyi filmszínházak mûsorán is szerepeljen. Ugyanis a fôszereplôk között több erdélyi is van: Török-Illyés Orsolya, Katona László, de Kozma Attila is feltûnik. A díszlet- és jelmeztervezô, sôt a vágó is erdélyi. Nagyon szeretném behozni, persze ez már az üzleti része a dolognak, és nem rajtam múlik.

– Mi a téma?

– Egy szerelmi történet… Nagyon sok mindenrôl szól, bevallom, nem is tudom, mi a vezérfonal… Tizenhárom órányi anyag, s csak október elején kezdjük el vágni. Ekkor derül ki végleg, hogy mi az a szál, gondolat, ki az az ember, ami vagy aki az egészet összefogja. Egyébként az itt látott elôadást is valószínûleg felhasználjuk egy filmhez, amit majd Romániában forgatunk. Remélem, megvalósul.

A Figura Stúdió Színház jelenlegi igazgatója Szabó Tibor. A több erdélyi színháznál is megfordult mûvészt – aki szilágysági születésû, ám nagykárolyinak vallja magát, mivel harminc évet élt ott, és 1990-ben került Gyergyóba – a szusszanásnyi idôt jelentô második napon kérdeztük a Figura gondjairól, sikereirôl és terveirôl. Szabó szerint az egyik legnagyobb gond a pénz: a Figura nem önkormányzati színház, csupán néhány helyi tanácsos érzi sajátjának. A többi erdélyi színház "irigylésre méltó, mert azokkal legalább foglalkozik a politikum" – fogalmazott némi malíciával a hangjában az igazgató.

– Meggyôzôdésem, hogy az olyan kis színháznak is, mint a Figura, van létjogosultsága. Az emberek igénylik a szókimondást, még ha az kissé nyers is – vélte magabiztosan.

– Kikhez szól a Figura?

– Elsôsorban azokhoz, akik a mûvészetben az ôszinteséget, a katarzist keresik. El akarjuk kerülni azt, hogy a közönséget becsapjuk valami látványos, hagyományos, könnyen emészthetô mûfajjal.

– Nem köldöknézô kissé ez a munka, nem érzi úgy, hogy csak a szakmabeliek ismerik el a Figurát?

– Érdekes módon a közönségbôl is egy bizonyos réteget, és a szakmából is egy bizonyos réteget érdekel ez. A nagyobb társulatok általában rákényszerülnek, hogy a repertoárt közönségmegtartóvá alakítsák, eladhatóvá formálják a produkcióikat. Mi azért engedhetjük meg magunknak ezt az állandó útkeresést, mert kisebbek vagyunk és kisebb apparátust kell eltartanunk.

– Ha már a létszámnál tartunk: korábban említette, hogy eléggé változó az összetétel, soha nem lehet tudni, hogy a következô évadnak hány színésszel, fôleg milyen képességûekkel, alkatúakkal vágnak neki. Hogy lehet így elôre tervezni?

– Ez így megy már négy-öt esztendeje. Az elmúlt három és fél évben például tizennégyen jutottak be tôlünk a kolozsvári és a marosvásárhelyi fôiskolákra. Mindig ôsszel derül ki, hogy ki marad és ki megy el, tehát nem lehetett elôre tervezni évadot, mindig menet közben kell azt kitalálni és igazítani a társulathoz. Abban bízom, hogy amikor ezek a fôiskolások egy-két év múlva befejezik a tanulmányaikat, s néhányan visszatérnek, olyan magot alkotnak majd, amire lehet építkezni. Évente már-már harminc színész szerez diplomát, hat-nyolcnak pedig komoly esélye van egy szép karrierre.

– Az ifjakat motiválja az, hogy figurások legyenek, ez valamiféle státust jelent Gyergyószentmiklóson?

– Így is mondhatjuk. Természetesen mi sem vagyunk csalhatatlanok, s megtörténik, hogy felveszünk olyanokat, akik késôbb nem válnak be.

– Az erdélyi színházi mozgalom el tudja tartani ezt az egyre népesedô színésztársadalmat?

– Túlzottnak tartom az évi húsz-harminc végzôst. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején arra panaszkodtunk, hogy kihaltak a színházak, elmentek a színészek… Most megfordult a helyzet, ez ismét divatos szakma lett, s egyre nagyobb a konkurencia.

– Sértô, ha azt mondjuk, hogy a Figura tulajdonképpen egy ugródeszka a pályakezdôk számára?

– Nem, mert ez így van a kisszínházak esetében. A Figurára egy sajátos mûhelymunka jellemzô, ami nemigen vonzza a tömegeket, az ember viszont nagy közönségnek szeret játszani: több nézô, nagyobb taps, és ez szép muzsika a színészfülnek. A mi állandó útkeresésünk nagyfokú fanatizmust igényel, ez egy életforma. Mások vagyunk, más a hozzáállásunk, felfogásunk.

– Tíz év alatt sok vezetôje volt a Figurának: Árus Zsolt, Györffi Kálmán, Bocsárdi László, Pázmán Attila és most – immár 1996-tól – ön. Miért e sok személycsere?

– Minden közösségben felmerülnek személyes ellentétek. Megtörtént, hogy az igazgató nem értett egyet a mûvészeti vezetôvel, és azért döntött úgy, hogy feladja, de volt, aki alkalmatlannak bizonyult. És olyan is, aki azért vállalta el, mert éppen nem volt más kéznél.

– Ön már négy éve vezeti a Figurát. Ezek szerint meg tudja valósítani az elképzeléseit?

– Lehet, hogy csak makacsabb vagyok, mint a többiek…

Nagyálmos Ildikó
Pataky Lehel Zsolt

Egyik állandó olvasónk küldte villámpostán az alábbi, amúgy üdvözletnek szánt idézetet. Egészséges öniróniánkkal hivalkodva tesszük közzé a fenti felvétel kíséretében, amely a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének jubileumi rendhagyó közgyûlésén készült, a háromszéki Árkoson, szeptember 23-án. A kép azt az alázattal teljes momentumot ragadta meg, amikor a szakmai szervezet vezetôi érdemoklevéllel tüntetik ki – közel száz kollégájával együtt – lapunk fôszerkesztôjét úgymond "a Magyar Újságírók Egyesületében kifejtett tevékenységének elismeréséül". A Gáspár Sándor ügyvezetô elnök kezét mélyen hajbókolva szorongató skribler itt még azt reméli, hogy elengedik a tagdíjhátralékát és kifizetik az útiköltségét... De álljon itt az ígért idézet: "Újságíró. Irtózás a munkától, bomlott idegrendszer és beteg érvényesülési vágy vitték erre a pályára az érettségi mérsékelt örömei elôtt, vagy egy-két átásított, vagy átlumpolt egyetemi félév után. Azt hiszi: irodalmi abortáltjainak ezen a pályán szerezhet a legkönnyebben érvényesülést. Tizennyolc éves korától fogva nem olvas: csak ír. Teljesen mûveletlen, teljesen immorális ember, kinek minden tartalma egy tajtékzó dühû keserû irigység, s egy soha ki nem elégített életétvágy. Bármily nagy történelmi gondolat, bármily erô vagy tisztaság, bármily értékes alkotás leszúrására bármely percben kapható. A rágalomban, a piszkolódásban, az emberevésben semmi morális akadály nem köti. Károsabb állat a veszett kutyánál, mert az csak akkor mar, ha útjába kerülsz, undorítóbb a sakálnál és a hiénánál. Egymást is halálosan gyûlölik, de minden piszokban szolidárisak minden tisztaság ellen." (Szabó Dezsô: Erdélyi tanulságok, Elôôrs, 1928. dec. 15.) Azzal köszönjük meg kollégáink nevében is a címünkre elküldött definíciót, hogy hát a mindenkori újságírót is csak a mindenkori társadalom termeli ki magából és tartja el, akárcsak a mindenkori politikust – másokról már nem is beszélve...

Immár harmadik alkalommal, a szüreti bállal egybekötve rendezik meg a Krasznai Napokat október 7–8-án. A kétnapos rendezvényt a községházán adott fogadás nyitja meg szombaton, majd a református templomban tartott ökumenikus istentisztelet után délben lármafát avatnak a polgármesteri hivatal udvarán. Ezt követôen kép-, szôttes-, varrottas-, bélyeg- és plakátkiállítást, illetve mezôgazdasági és ipari termékek bemutatóját tekintheti meg a Szilágy megyei községbe ellátogató közönség. A népi és moderntánc-együttesek felvonulását tehetségkutató verseny, ezt pedig fôzôvetélkedô és ökörsütés követi. Délután négytôl kezdôdik a III. Krasznai Néptánctalálkozó, Szilágy, Szatmár, Bihar megyei és felvidéki csoportok részvételével. Este fél héttôl a nagyváradi Szigligeti Társulat és a Tempo Klub közös nosztalgiamûsora ígér szórakozást (meghívottak: Molnár Júlia és Dankó János), míg kilenctôl a diszkó nyújt kikapcsolódást.

Október 8-án, vasárnap reggel fogathajtó- és lószépségversenyt rendeznek, a 13 órakor kezdôdô szüreti hívogatón a szilágybagosi Józsi és a csengettyûsök együttes kísér, ezután a székelyhídi Tini Dance tánccsoport szerepel mûsoron. A délutáni koncertek sztárvendégei a V-Tech, illetve Dancs Annamari és a B-Style, az este nyolc órakor kezdôdô szüreti bálon a Non Stop együttes szolgáltatja a zenét.

Versényi László (Szilágygörcsön) levelében Nagyálmos Ildikó riportjához (Tennivaló van, pénz nincs, 36. sz.) fûzött pontosításokat. E szerint: az autóbusz nemcsak egyszer, hanem naponta háromszor teszi meg a Zilah–Szilágygörcsön távot, s a járat – hála Gáll Zoltán helybéli buszvezetônek – közmegelégedésre mûködik; V. L. az "árvízi hajós" Wesselényinek nem a negyedik, hanem az ötödik generációs leszármazottja, ugyanis az "árvízi hajós" úgymond törvénytelen gyermeke, akit késôbb elismert, Versényi László nem a nagyapja, hanem a dédnagyapja volt és ô Szamosújlakon van eltemetve; a görcsöni református templom melletti síremlék tehát a nagyapjáé, Versényi Miklósé, aki ott volt református lelkész; Wesselényi Máriával nyilván már nem tud kapcsolatot tartani, hiszen a bárónô jó pár évtizede halott, csupán Bánffy nevû gyermekeivel (ugyanis Bánffy báró volt Wesselényi Mária férje), és az ô érdekeiket képviseli községi szinten, mert visszaigényelték ôseik birtokát.

Ardai Balázs (Bexley, Ohio, USA) elektronikus levelében felháborodottan reagált Lovas Tamás határon túli magyarokat, erdélyieket elmarasztaló írására, amit szeptember 19-ei számunkban tettünk közzé. Internetes olvasónk gyávaságunknak tulajdonítja, hogy nem utasítottuk el szerkesztôségi állásfoglalásban L. T. "mocskolódását", holott mi csupán egyszerûen úgy gondoljuk, nem tisztünk elutasítani bárkinek is a véleményét. Megtették azon olvasóink, akik levélben vagy telefonon kikérték maguknak az effajta "magyarországi bunkóságot" – A. B.-hez hasonlóan –, s akiknek a nevét most nem soroljuk fel.

A szerk.

Pályázni jó: az embernek a feje sem fáj a mihez kezdjek gondjától, csak kitölti az ûrlapot… és vár. Ha szerencséje van, megkapja, amit kért. Ha nincs, akad majd egy újabb ûrlap. Egyszer csak összejön valahogy. S ha közben eltelik az idô, elmúlik a kedv, kimerül az ötlet? Az se nagy baj: ha nem, hát nem.

Ez a jobbik eset, ez a belenyugvás. A rosszabb, amikor a pályáztatót vagy az olyan kívülállókat okolják a sikertelenségért, akik nem segítették elô a "nemes ügyet". Holott a nemesség nem viszonylagos fogalom. Pontosan körül lehet írni, meg lehet határozni. De az utóbbi tíz évben a leghajmeresztôbb egyéni ötletek és érdekek megvalósításához nyújtottak be pályázatokat, minden esetben nemes ügyekre hivatkozva: nekem erre meg arra van szükségem; én ezt meg azt akarom csinálni; ide mennék, oda mennék; ezt vennék, azt vennék… Nem egyénítem a példákat, mindenkinek a saját fantáziájára és szûkebb-tágabb ismeretségi körébôl szerzett tapasztalásaira bízom. S ha valakinek véletlenül nem akadna ilyesmi, az higgye el becsületszóra, hogy végtelenül sokszínû az önösség pályázati palettája.

Pályázni jó, hogyne volna az. A baj csupán, hogy közben elfelejtünk tenni is valamit önnön céljainkért. Sültgalamb-szindróma. Ölbe tett kéz-jelenség. A felelôsség áthárításának a járványa. Végsô soron renyheség, élôsdiség. Mások anyagi és szellemi tôkéjének a fecsérlése, felélése. És ez még mindig csak az egészséges (?!) énközpontúság egy-egy vetülete. Hol áll ez a nagy lenyúlásoktól, csalástól, szélhámiától?! Akár tiszta lapnak is nevezhetnôk a sok-sok cinkelt (ûr)laphoz képest.

Molnár Judit

A Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány, az angliai Pitman Examinations Institute nyelvvizsga-központ kizárólagos romániai képviselete egy héttel meghosszabbítja a beiratkozásokat az ôszi Pitman-programokra.

Ajánlataik: angol nyelvvizsgák alap- (elementary), közép- (intermediate) és felsôfokon (high-intermediate), üzleti angol nyelv (English for Business Comunications) és titkársági angol nyelv (English for Office Skills) középfokon, valamint Felsôoktaási Pitman Diplomák Information Processing és Secretarial & Administration területeken. A programok egy kötelezô szintfelmérô tesztet és egy negyvenórás felkészítô tanfolyamot is tartalmaznak. Ezeket Kolozsváron szervezik meg, egyetemi, angol anyanyelvû és Angliában képzett hazai tanárok elôadásában. Minden Pitman-diploma örök érvényû. Beiratkozási határidô: 2000. október 10. További információkat naponta 9–17 óra között lehet kérni. Tel.: 064/19-08-11, 19-08-16. E-mail: heltai@mail.soroscj.ro. Cím: Str. Clinicilor nr. 18., 3400 Kolozsvár. Web: www.dntcj.ro/heltai.

Az irodalmi mûfajok gazdag tárházát nyújtja olvasóinak a Látó címû szépirodalmi folyóirat legfrissebb, augusztus–szeptemberi száma. Király László, Határ Gyôzô, Gyukics Gábor, Karácsonyi Zsolt, Demény Péter versei mellett Pomogáts Béla és Ungvári Zrínyi Ildikó közöl egy-egy esszét. Befejezô részéhez érkezett Balogh László kisregénye, Láng Zsolt tollából mesejátékot, Király Kinga Júliától pedig színjátékokat olvashatunk. Sylvester Lajos Lengyel Lászlóval, Benedek Elek unokájával, Visky András pedig Dragos Galgotiu színházi rendezôvel beszélgetett, a Szemle rovat Nagy Gabriella és Kuszálik Péter recenzióit hozza. Tóth Mária, Dobozi Eszter és Jánosházy György írásai mellett egy Szabó Lôrinc-verset is olvashatunk a marosvásárhelyi folyóirat vaskos, összevont számában, amelybôl az is kiderül: Szabó Gyula hetvenéves.

Azon olvasóink, akik a RODIPET állami lapterjesztô vállalatnál fizettek elô lapunkra a különbözô postahivatalokban, a késôbbiekben ezt lehetôleg ne tegyék, ugyanis az illetô cég nem egyenlítette ki tartozásait az Erdélyi Sajtóház felé. Ha közvetlenül nálunk fizetnek elô (kitöltve és postázva a mellékelt szelvényt, illetve átutalva a feltüntetett összeget a megadott bankszámlaszámra vagy postázva a kiadó címére), gyorsabban és egyszerûbben jut el önökhöz az Erdélyi Napló. És a pénzük sem vész el. A RODIPET ugyanis az önök pénzével tartozik nekünk.

A szerkesztôség