heti napló

Midôn e sorokat írom június 19-én délben, a helyhatósági választások második fordulóját követô napon, látni vélem: a Köcsög utcai Elnöki Hivatalban, meg a bukaresti Elnöki Hivatalban, meg a kolozsvári (Ügyvezetô) Elnöki Hivatalban, meg sok megyei, városi, községi Elnöki Hivatalban tetôfokára hág a fejtörés. Az RMDSZ írástudó hivatalnokai, fizetett és önkéntes tisztségviselôi, rutinos kommunikátorai azon spekulálnak, hogy miként adagolják be az istenadta népnek a gyôzelmet, ami felér egy vereséggel.

Mire a lap megjelenik, a sok okostóni egyhangúlag kisüti: a népet le kell váltani. A nép pedig egyhangúan rájuklegyint: tehettek nekünk egy szívességet...

Itt rögtön hadd szögezzem le: nekem (és másfél millió magyar honfitársamnak) csak annyi a bajom az RMDSZ-szel, mint a többi romániai politikai alakulattal. A kétfordulós önkormányzati választások is egyetlen dolgot mutattak meg teljes bizonyossággal: etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül csömörlött meg végérvényesen az állampolgárok kétharmada a politikától és a pártok zászlaja alá besorolt-besoroltatott könyöklôktôl. A demokratikus joggyakorlás kudarcáért, az állampolgári engedelmesség csôdjéért, a közéleti undorért, a tömegek kiábrándultságáért és reményvesztéséért teljes mértékben a jelenlegi politikai osztályt terheli a felelôsség, amely osztály a modern politikatörténet egy sajátos képzôdménye: a kommunista rezsim másodvonalas kegyeltjeibôl és a rendszerváltó átmenet gátlástalan ügyeskedôibôl állt össze.

A polgárok megundorodtak tôlük és mindattól, amit képviselnek.

S miközben az egész mai romániai valóság talál elutasításra, maga a társadalom szenved súlyos vereséget, annak egyik szegmentuma, az RMDSZ – mintha mi sem történt volna – gyôzelmi jelentéseket fabrikál. Mintha legalábbis nem lenne éppúgy objektuma az elutasításnak, mint más pártok, politikai szervezetek, s velük együtt a hangadóik. A nacionálkommunista ellenzék elôretörése olyan pofon a négy éve regnáló koalíciónak, amitôl a magyar kisebbség képviseletét kisajátító szövetség arcának is égnie kell.

Félô, hogy nincs már bôr azon az arcon, így elpirulni sem tud. Úgy harsogták Markóék az önelégült gyôzelmi híreket, hogy közben elfelejtették megköszönni román honfitársainknak az otthonmaradást, és huncutul elhallgatták a választási törvény cinkos megmismásolását, amivel szinte kizárták a versenybôl a pártonkívülieket, a civil szervezôdéseket, a független kezdeményezéseket, no meg a beiktatott küszöböt, amivel kiiktatták a magyarság képviseletét a szórványvidékeken, a zömmel románok lakta településeken csak azért, hogy a pártlistákon minél több "hûséges pártmunkás" juthasson tanácsosi mellékjövedelemhez.

Az RMDSZ jóformán csak ott gyôzött, ahol nem volt ellenfele. Leszerepelt a legtöbb erdélyi városban. Számos székelyföldi településen maguk a magyarok mutattak sárga cédulát a Pártnak és emberének (Csíkszereda, Székelyudvarhely). Ahol a pártvezetés beavatkozott a helyi ügyekbe, ott pláne visszhangossá vált a vereség (Marosvásárhely, Udvarhely, Köröstárkány).

Nem kellene már levonni végre a személyi konzekvenciákat a magas Elnöki Hivatalokban? Nem jött el még az ideje egy új RMDSZ-nek? Vagy valami másnak?

A futballban a második sárga cédulát kötelezôen követi a piros, azaz a kiállítás. A játékost lezavarják a pályáról. Okos edzô ezt úgy elôzi meg, hogy lecseréli a besárgultat.

Dénes László

Az anyaországi médiában még mindig kiemelt helyet foglal el a Magyarok Világszövetsége tisztújítását követô példátlan obstrukció. A frissen megválasztott elnök leváltására nyíltan törekvô puccsisták újra és újra lehetôséget kapnak, hogy meglehetôsen zavaros elvi (van olyan?) álláspontjukat a nyilvánosság elé tárják. Legutóbb Pálfy G. István mondhatta el a TV2 Naprakész c. mûsorában többek között azt, hogy mit gondol az MVSZ vezetô tisztségviselôinek és az RMDSZ-nek a viszonyáról. Szerinte Tôkés László, Patrubány Miklós és Borbély Imre az RMDSZ ellenzéke. Ez az ellenzékiség pedig szerinte indokolt lehet az RMDSZ-ben, de nem indokolt az MVSZ-ben.

E két gondolat egymásba fûzése a felszínes gondolkodás, felszínes ismeretekbôl eredô féligazság-hirdetés s a logikai bukfenc iskolapéldája. Általában ha valaki nem jártas egy témakörben, még egészen banális kérdésekben is igen könnyen tévedhet. Tôkés László (meg Patrubány és Borbély) aligha lehet az RMDSZ ellenzéke. Az RMDSZ ellenzéke csak egy azon kívül szervezôdô csoport lehet. Ha már feltétlenül az "ellenzék" kifejezést akarjuk használni, akkor a jelenlegi RMDSZ-vezetés ellenzékének lehet beállítani azokat a politikusokat, akik éppenséggel a hivatalos RMDSZ-dokumentumok tiszteletben tartása és konzekvens képviselete miatt kerültek úgymond oppozícióba a Szövetségen belül. Patrubány Miklós egyébként 1993-ban kilépett az RMDSZ-politikából, az általa azóta is vezetett Világszövetség Erdélyi Társasága pedig következetesen a civil szférában mozog. Attól, hogy a jelenlegi RMDSZ-vezetés nem szimpatizál a VET-tel, még nem lesz a szervezetbôl vagy annak elnökébôl az RMDSZ ellenzéke, hisz esetük- ben hiányzik az az értelmezési keret, a "kormány/ellenzék" logikára épülô politikai aréna, melyben e kifejezésnek létjogosultsága van.

De mindez hagyján. Ennél sokkal durvább az a csúsztatás, mely mintegy elôfeltételezi, hogy aki az RMDSZ-en belül ellenzéki (legyünk jóindulatúak és fogalmazzuk imígyen át Pálfy G. állítását), az automatikusan az MVSZ-en belül is ellenzéki lesz. Nota bene: ellenzéki immár csak a sztrájkoló tizenkettek csapata lehet, hiszen az általuk el nem ismert legitim vezetés jelenti a kormány analógiáját. De ezen túlmenôen kiviláglik a nyilatkozatból a nyilatkozó teljes tudatlansága az általa emlegetett ellenzékiség oksági összefüggéseit illetôen. A politikai erôk, amennyiben nem önérdekmotiváltak, hanem értékek képviseletére törekednek, akkor kerülnek ellenzékbe, amikor egy tôlük idegen értékvilágot képviselô hatalommal való (jellemzôen kormányzati) együttmûködést nem tudják vállalni. Az "RMDSZ-vezetés ellenzéke" az általa képviselt értékvilág – az összmagyarságban való gondolkodás, a globális magyar megmaradás és integráció, vagy ha úgy tetszik, Budapest-centrikus politizálás – és Markóék önérdek-érvényesítô, Bukarest-centrikus balkáni vonalvezetésének összeegyeztethetetlensége miatt vált ellenzékivé. Ezen össznemzeti értékvilág képviselete pedig nemhogy kívánatos, de éppenséggel elengedhetetlen abban a szervezetben, a Magyarok Világszövetségében, mely eme értékek felmutatására jött létre.

Borbély Zsolt Attila

A sors néha kiszámíthatatlan, egy-egy írás témája ott "hever" az országút mellett. A véletlen hozta úgy, hogy a Körösfôtôl nem messzire lévô gyerôfalvi tetô (mondják pányikinak is a falu román nevébôl) ereszkedôjénél csobogó Sebes-Körös forrásához ragasztott csárdába éppen azután toppanjunk be, miután az ittlévôket június elsô éjszakáján kirabolták. Mégpedig fegyveresen. A rendôrség már jelen volt, a megmenekült és értékeiktôl megszabadított "mellékszereplôk" azonban még nem tértek magukhoz az ámulatból. Nem is álmodták volna azelôtt, hogy a Vadnyugat elérkezik Kalotaszegre is. Az történt ugyanis, hogy két férfi és egy nô fegyveresen kirabolta a csárda személyzetét és az éppen itt pihenô vendégeket. Feltételezik, hogy a rablók Vasile Andrei, Daniel Baciu és Samu Teréz voltak. A rendôrök szerint a banda feje a 24 éves lány, akit nemrégiben zsuppoltak ki Magyarországról törvényszegések miatt.

A kis társaság – a szemtanúk szerint – délután érkezett a fogadóhoz egy Daewoo Esperón. Ettek, ittak, mulattak egész késô éjszakáig, amikor is a pincér felkérte ôket, hogy fizessenek. A két férfi kiment a gépkocsihoz azzal, hogy pénzt hoznak, de fegyverrel tértek vissza. A személyzetet és a jelen lévô három vendéget összeterelték, a lassabban mozgók homlokához nyomták a stukkert, majd a kis csapatot a pincébe zárták. Miután minden ékszerüktôl, pénzüktôl, értéküktôl megszabadították ôket. A rendôrség felvette gyorsleltár szerint a zsákmány egy Rolex és egy Swatch karóra, három aranylánc, tizennégy aranygyûrû, két pár arany fülbevaló, hat CD, két táska, egy útlevél és egy személyazonossági igazolvány, na meg a pénz, pontosan 900 német márka és 2000 forint. Ez egy páncélládában volt, amelyet késôbb a Gyerôvásárhelyt Egeressel összekötô út mellett lôttek szét. Nem messze ettôl a helytôl a gépkocsit is felgyújtották – ez is lopott volt – és egy szakadékba taszították. Mindhármukat egy Kolozsvár felé haladó személyvonaton látták utoljára, azóta nyomuk veszett. Még azt is mondják a pincébe zártak, hogy szavaiknak nagyobb nyomatékot adandó lövöldöztek is a rablók a fogadóban. Mint a westernekben.

S amíg így ugattak a fegyverek a gyerôfalvi tetô oldalában, addig nem messze innen választási csatára készültek a pártok. Az emberek – a részvételi arányok tudatában mondhatjuk – már kevésbé. Hogy miért meséltem mindezt el? Hogy örvendezhessenek politikusaink, mert ténykedésük nyomán íme, már Erdélybe is besurrant a nyugat. A legvadabb formájában.

Román Gyôzô

Hiába, élni tudni kell. Éppen ezért voltak, vannak és lesznek is mindig olyan egyének, akiknek génjeibe van kódolva a helyes irány, akik lezserül veszik a leglélegzetelállítóbb kanyarokat is. Közben pedig nem esnek ki a vagonból, a helikofferbôl, de még a saját szerepükbôl sem. Ösztönösen érzik, tudják, mit vár el tôlük a társadalom, a szolgálatos hatalom, no meg a saját érdek. Furdaló lelkiismeret miatt nem kell sosem a gyógyszeresfiókban kutatniuk, ehelyett hasznosabb dolgokkal ütik el az idôt. Kikémlelik, melyik oldalon kell állni, kivel kell egyszerre lépni, hogy járjon este a rétes, hogyan kell helyezkedni, dörgölôzni, esetleg megtagadni a legszentebb, legnemesebb elveket is. Valahogy bennük lapul a hajlam a környezethez való minél simulékonyabb alkalmazkodásra, netán a gátlástalan törtetésre. Végül is a mindennapok ádáz, fajfenntartó csatáiban léteznek évszázados íratlan szabályok, erkölcsi normák vagy – ne adj’ isten – nemzeti hagyományok, amelyeket illene betartani, figyelembe venni, de amelyeknek a félvállról való kezeléséért nem jár semmilyen "hivatalos" büntetés. Az embertársak, a társadalom nagyon vékonyka jobbik hányadának elítélése pedig korántsem zavarja az efféle egyéneket.

Mindenki találkozhatott már hasonló figurákkal, hiszen nem csekélyen vannak, és a politikai vagy még inkább a társadalmi élet általános eldurvulásával egyenes arányban nô a számuk. Más kérdés, mikor e kellemes találkozás úgy jön létre, hogy a delikvens éppen a mi utunkat keresztezi, a mi kis köreink zavarására vállalkozik. Ilyenkor már kevésnek bizonyul egy nagyvonalú kézlegyintés. Ilyenkor elôször mindenki megretten, majd felháborodik. Az a legérdekesebb esettanulmány, hogy miként viselkedik a hasonszôrû, pont annyira gátlástalan polgártárs, amikor az ô körmére lépnek? Az elsô meglepetésbôl felocsúdván általában az ilyenek tiltakoznak a leghangosabban, az ô felháborodásuk a legnagyobb. Vigasztalásként megállapítható, hogy talán létezik egy elenyészôen kicsiny számú mintapéldány, aki egy hasonló kaland után talán megszeppen kissé, elgondolkodik, netán visszafogottabb, szelídebb lesz eljövendô cselei során…

A legfájdalmasabb élmények azok, amikor az ember évek, netán évtizedek múltán jön rá a turpisságra. Ilyenkor már úgysem tehet semmit, és nem az esetleges gyakorlati következmények felett búslakodik, hanem saját naivsága miatt szégyenkezik. És az sem érdekes, hogy annak idején saját inába hasított a sok élô fegyver vagy csak általános értékítéletében vágott rendet. Sôt. Ez utóbbi még fájdalmasabb.

Engem is hatalmába kerített az önkínzó melankólia, mikor néhány évvel ezelôtt megtudtam, hogy egyik volt egyetemi csoporttársam elôadó tanár lett. Ugyanott, ahol mi tanultunk. És ugyanott, ahol mi – annak idején – minden követ megmozgattunk, hogy magyarul is tanulhassunk. Engem például az évek során kétszer is ki akart rúgni a rektor, mert – szerinte – szerveztem a magyarokat és ezzel ellentéteket szítottam a hallgatók között. Persze szó sem volt ilyesmirôl. Csupán annyit tettem, alkotmányos jogunk ismeretében, miszerint minden lehetô alkalommal "kijártam", hogy magyar elôadásokat hallgathassunk. Három dolgot kellett elintézni. Elsôsorban tanárt "lelni" és megnyerni az ügynek. Ez sem ment mindig könnyen, pedig akkor még volt kikben (és nem akárkikben) válogatni. Aztán kellett megfelelô számú diák. Ez azért volt macerás ügy, mert a bûvös számot mindig változtatták. Mi magunk kilencen voltunk, ha pedig több hallgatót "írtak elô", akkor más karokon és más évfolyamokon keresgéltem. Mindig összejött valahogy a létszám. A harmadik gond volt a helyiség, ahol meghallgathattuk az elôadásokat, de ebben a tekintetben egyáltalán nem voltunk finnyásak. Tanáraink sem.

Az egész dolog azért jutott most eszembe, az "életrevaló" egyének természetrajzának boncolgatása közben, mivel annak idején az egyetemen nem is kilencen, hanem tízen voltunk. A tizedik kolléga viszont, "ôsmagyar" létére, nem csatlakozott hozzánk. Az évek során sosem. Meg sem indokolta, mi pedig az elsô próbálkozások után lenézôen kizártuk a szívünkbôl. Késôbb elgondolkoztunk rajta, mennyire jól számított, hiszen azokból az elôadásokból, melyeket mi magyarul hallgattunk és felkészült tanáraink legjobb esetben egy nyolcassal jutalmaztak, ô a román csoportban mindenbôl tízest kapott. Hogy mit tanultak (tehát: mennyit tudhattak!) ôk, azt láthattuk jegyzeteikbôl. De a végén, államvizsga után, a kihelyezéskor barátunk messze megelôzött minden magyar kollégát a rangsorban.

Néhány évvel ezelôtt pedig egyetemi elôadótanár lett.

Mondanom sem kell: a magyar tagozaton.

Kádár Ferenc

A legjobb kampányszöveget a két bukaresti fôpolgármester-jelölt mondta valamikor a múlt hét közepén. Basescu: "Akkor sem hagynám, hogy Oprescu mûtsön meg, ha ô lenne az egyetlen bukaresti sebész". Oprescu szintén sokatmondó volt: "Basescuval ellentétben én nemcsak vágni, de varrni is tudok". Maradt csak a vágás – a választópolgárok akaratából. A fôvárost a politika zavaros vizére tévedt hajóskapitány fogja kormányozni a következô négy évben.

Az elmúlt hét legkézenfekvôbb következtetését a Securitate irattárát vizsgáló testület vonta le. A grémium egyszer csak jelentette, hogy nem hajlandó tovább dolgozni, mert "csupán kozmetikázott dossziékat kap". Az eredeti jogszabálytervezetet megalkotó Constantin Ticu Dumitrescu már korábban látta, hogy javaslatával nem érte el célját, és megtagadta menet közben eltorzult "törvénygyermekét". Ez azonban nem változtatott a helyzeten: a volt és jelenlegi titkosszolgálat röhög a markába. A fejlemények láttán az államfô közvetíteni kezdett, és ettôl mind a bizottság, mind a hírszerzô szolgálat meghunyászkodott – szentül megígérték, hogy tegnaptól fogva szorosan együttmûködnek. A különbség csak annyi, hogy a dossziévizsgálóknak még székhelyük sincs, a szekusok viszont az elmúlt évtized folyamán zavartalanul építették tovább azt, amit az ántivilágból örököltek. Hírügynökségi jelentések szerint a harc végkifejlete továbbra is nyitott.

Az államelnök legnagyobb revelációjában (hogy ti. Romániában általánossá vált a lopás) a legfurcsább az, hogy Constantinescu ezt csak most vette észre. Erre csupán két magyarázat van. Az egyik az, hogy rosszul informálták, a másik pedig – a legvalószínûbb –, hogy máig sem sikerült megismernie saját országát.

A legtöbb pénzt idén az Országos Befektetési Alap (FNI) hitelezôi vesztették – tételesen 5000 milliárd lejt! Ehhez persze kellett 200 ezer hiszékeny ember, ami szintén nem kevés egy nagyjából 20 milliós országban, fôleg ha számításba vesszük a szegényeket, a kiskorúakat, a jól informáltakat és az írástudatlanokat is. Utóbbiak ugyan lehet, hogy befektettek volna valamennyit, de nem tudták kitölteni a szelvényt...

A többségi nemzet egyik legsötétebb történelmi pillanata idén június 17-e estére esett, amikor másfél órás meddô harc után egy alighogy becserélt nyurga portugál bevette a román labdarúgó-válogatott kapuját, a bíró diktálta négyperces hosszabbítás legvégén. Itt is látszott, hogy nem az a legény, aki adja, hanem az, aki kapja: a Jenei-legénység akkor kapott egyet, amikor már indult az öltözô felé. Az országos utcai hôbörgések, randalírozások – hogy, hogy nem – vasárnapra virradóra elmaradtak…

Wagner István

Június 18-án rendezték meg Romániában a helyhatósági választások második fordulóját, amelyen 2251 polgármesteri cím sorsa dôlt el. A két héttel ezelôtt tartott elsô fordulóban a megyei és a helyi képviselô-testületek mellett csak 706 polgármestert választottak meg. A legtöbb helyen egyik jelölt sem szerezte meg a megválasztáshoz szükséges fele plusz egy szavazatot, nagyon sok településen az alacsony részvételi arány miatt kellett második fordulót tartani.

Mint ismeretes: az elsô fordulóban a szavazóhelyiségek 21 óráig voltak nyitva, de a helyi választási bizottságok vezetôi "szükség esetén" éjfélig meghosszabbíthatták a szavazatok leadásának idejét. Mivel az országos választási bizottság az alacsony részvétel miatt mindenütt ezt javasolta, a hosszabbítás teljes fejetlenséget, számos szabálytalanságot okozott. Általában elmondható: tíz évvel a rendszerváltás után a román állami adminisztráció továbbra sem képes szabályos, tisztességes, demokratikus, az európai követelményeknek megfelelô választásokat rendezni. Az illegális kampányfogásoktól a törvényes kampánycsend megsértéséig, a pontatlan választói névjegyzékektôl a hevenyészett pótlistákig, a szavazóhelyiségekbeli hiányosságoktól a szándékos urnacsalásokig, az illegális befolyásolásoktól a hibás szavazatszámlálásig, az önkényesen érvénytelenített voksoktól a választási törvény félremagyarázásáig terjedt a szabálytalanságok skálája. (Technikai malôrként sem nézhetôk el a hibásan nyomtatott szavazólapok, annak pedig semmi köze a technikához, hogy a szavazóbizottságokban és a független megfigyelôi csoportokban furcsa túlsúlyba kerültek egyes – fôként baloldali – politikai alakulatok képviselôi, aktivistái.) A sorozatos és tömeges szabálytalanságok (két, a sok közül is kirívó helyszín: Marosvásárhely és Kolozsvár) ellen beérkezett óvásokat az illetékes választási bizottságok következetes könnyelmûséggel utasították el, a legmagasabb szinteken is, ami arra enged következtetni, hogy állampolitikai rangú elvárásnak igyekeztek megfelelni. Mindenáron azt a látszatot kellett a külföld felé kelteni, hogy Románia kifogástalanul, a nyugati demokráciák nívóján rendezte meg a 2000. évi helyhatósági választásokat.

Az önkormányzatiság elvétôl és gyakorlatától még mindig messze álló állami berendezkedés, a túlközpontosított közigazgatás és strukturálisan korlátozott helyhatóság, a polgárbarátnak nem mondható politikai viszonyok láttán és tudatában a választók a szavazástól való tömeges távolmaradásukkal tüntettek, jelezve ezzel az ország demokratikus fejlôdésének megtorpanását. Az alacsony részvétel egyben szigorú intés az önmagával eltelt politikai osztály felé is: immár mély szakadék tátong a választópolgárok és parvenü közszereplôk között.

Ebben a sorrendben követik a "klimatikus események" egymást Romániában. Közel 6500 milliárd lejes (mintegy 325 millió dolláros) kárt okozott eddig a mezôgazdaságnak a hetek óta tartó aszály. A június eleji rekkenô hôséget hirtelen felváltó erôs lehûlés további károkat okozó viharokkal köszöntött be az elmúlt hét végén.

Az aszály 2,6 millió hektárnyi mezôgazdasági területen okozott károkat, a termésveszteség eléri a 40 százalékot. Az aszály a legnagyobb mértékben Botosani, Dolj, Iasi és Kolozs megyéket érintette. A legnagyobb veszteségek a kalászosokban – a búzában, a tavaszi és ôszi árpában, a rozsban –, a kukoricában, a napraforgóban és a cukorrépában keletkeztek. Az erdô- és vadgazdálkodás is megsínylette az év ezen periódusában példátlan szárazságot.

Péntektôl egész Romániában erôs lehûlés váltotta fel a kánikulai hôséget. A hirtelen idôjárás-változás szélviharokkal, jégesôkkel köszöntött be. A viharok Szatmár, Máramaros, Maros, Hunyad és Suceava megyékben okoztak jelentôsebb károkat. Számottevô mennyiségû csapadék nem esett, az aszályhelyzet továbbra is fennáll, ráadásul a hét közepére visszatér a kánikula.

Nádudvary György (képünkön) brassói önkormányzati képviselô (városi tanácsos) – az etnikai arányok ismeretében – gyakorlatilag abszolút esélytelenül versengett a polgármesteri székért, mégis kapott közel hatezer voksot (az érvényes szavazatok 5,5 százalékát). Nedeczky Lászlóval és Zakariás Károllyal együtt fogja képviselni az RMDSZ-t a 31 tagú helyi tanácsban. (Lapzártakor jött a hír: továbbra is Ioan Ghise liberális polgármesterrel kell majd együttmûködniük.)

Akik ismerik, azok bíznak a Munkaügyi és Társadalombiztosítási Minisztérium Kovászna megyei vezérigazgatójának emberségében, szavának súlyában. Nádudvary számtalanszor, különbözô esetekben bizonyította lakóhelyéhez, Brassó megyéhez való kötôdését is. Ha munkaidôben keveset is tartózkodik a Cenk alatti városban, hiszen Sepsiszentgyörgyre ingázik, tagja az országos katolikus értelmiségi szervezet Brassó megyei csoportjának, a Pax Romanának, az Erdélyi Kárpát Egyesület Brassó megyei vezetôségének, a helyi dalárdának, évekig szervezte a szentgyörgyi Tamási Áron Színház rendszeres brassói elôadásainak közönségét. Egyik vagy másik minôségében, de szinte minden brassói magyar ismeri. Otthonában bármikor tanácsot ad a hozzá fordulóknak, immár évek óta. Ezért szavaztak bizalmat a brassóiak az RMDSZ polgármester- és tanácsosjelöltjének, Nádudvary Györgynek.

– Meglepte a román sajtót is a nekem jutott voksok szép száma, tudva azt, hogy keveset tartózkodom itthon – mondja. – Igaz, hogy már harminc esztendeje ingázom a barcasági székváros és Sepsiszentgyörgy között. Ez idô alatt mellékmunkában rendszeresen tudósítottam a sportlapokat, a gazdasági sajtót, a marosvásárhelyi rádió magyar adását és egy ideig a Romániai Magyar Szót is. Hogy milyen gondolatokkal indulok új hivatásom útjára? Az elsô gondolatom a nyugdíjasoké. Az ô támogatásuk a munkakörömhöz is tartozik, amit, ha lehet, még fokozottabb gonddal végzek. Számos gubanc, megoldandó kérdés vár rám. Gondolok a másik generációra, a most életbe indulókra, a fiatalokra, a határon inneni és túli alapítványokra, ami a tanulást, az itthoni elhelyezkedést, boldogulást illeti. Itt van mindannyiunk, minden magyar tanácsos számára a nagy feladat, végre megoldani az Áprily Lajos Középiskola ügyét, az épület teljes birtokbavételét, egy kollégium felállítását a környékbeli magyar diákok részére. Éppen ideje. Az iskola épülete egyébként a Római Katolikus Fôgimnázium tulajdona volt. Reméljük, most nem marad hazug ígéret, holmi propaganda az egyházi vagyonok visszaszolgáltatása. És még valami: valamikor sportoló voltam, tenni szeretnék a brassói vívósport érdekében, a dicsô múlt kötelez erre. Együtt akarok álmodni a választókkal, választóimmal, olyan álmokra gondolok, amelyek meg is valósulhatnak.

Váradi Mária

Csütörtökön lejárt a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetének megbízatása. Szôcs Ferencnek ötévi szolgálat után járt le a mandátuma, lapunk megjelenésének napján tér vissza hazájába. A diplomata 1974-tôl a Magyar Külügyminisztérium munkatársa; kezdetben négy évig Svájcban, 1980-tól 1985-ig a bukaresti magyar követségen szolgált mint kulturális és sajtóattasé. 1989 és 1991 között Rómában dolgozott, majd négy éven át a Magyar Külügyminisztérium Délkelet-európai Fôosztályát vezette. Rudas Ernôt követte a bukaresti képviseleten 1995-ben, az évek során a most 53 éves diplomata számos alkalommal nyilatkozott az Erdélyi Naplónak is.

Marosvásárhely

Az RMDSZ polgármesterjelöltje, Fodor Imre elveszítette az újabb mandátumért vívott küzdelmet. A második fordulóban – amelyen a jogosultak 68,3 százaléka vett részt – csupán a szavazatok 48,53 százalékát sikerült összegyûjtenie, míg ellenlábasának, Dorin Floreának 51,47 százalékot. Tehát a június 18-ai dátum – amint azt Florea gyakran hangoztatta – valóban történelminek bizonyult, hisz elsô ízben került demokratikus választások útján román nemzetiségû elöljáró a hajdani Székelyvásárhely élére.

Az elôzetes várakozásoknak megfelelôen a szavazópolgárok ezúttal kizárólag etnikai hovatartozásuk alapján döntötték el, hova üssék a pecsétet. (Kivéve a Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt maroknyi hívét, akiket arra buzdított a vezetôség, hogy az RMDSZ jelöltje ellen szavazzanak.)

A választás napján – és azt megelôzôen is – számos kisebb-nagyobb rendellenességrôl, kihágásról érkeztek jelentések. Miután Fodor Imre ellenfele prefektusi minôségében a választási törvény sajátos módon történô értelmezésével a kampánycsend idôtartamának felére való csökkentésével próbálkozott, hívei a szombatról vasárnapra virradó éjjel szórólapok tömkelegével árasztották el a várost. (Emiatt a rendôrség 50 ezer lejes – 2,37 dolláros – bírságot rótt ki Floreára!) A szavazás napján még a közszolgálati helyi rádióban is megsértették a kampánycsendet, természetesen a román nyelvû adásában, Fodor ellen hangolva a közvéleményt. Az RMDSZ-hez beérkezett információk szerint az egyik szavazókörzetben a két héttel korábbihoz képest igencsak megnôtt a szavazni óhajtó kiskatonák száma. Egy Tudor-lakótelepi szavazókörzetben pedig 16 darab gazdátlan szavazócédulát találtak az egyik fülkében. Egyes fül- és szemtanúk egy hangszórós furgonról számoltak be, amely a város utcáit járva szólított a Florea melletti voksolásra.

Az említett rendellenességek ellenére elmondható: a magyar nemzetiségû választók újbóli távolmaradása, illetve külföldön való tartózkodásuk (munkavállalási és tanulmányi céllal) döntôen befolyásolta a választás végkimenetelét. A választásokat megelôzôen kirobbant belsô konfliktusok nem tettek jót az RMDSZ-tagság szavazókedvének, ezért pedig a szövetségi vezetôknek kell levonniuk a konzekvenciákat. A kudarc nyilvánvaló.

(szentgyörgyi)

Csíkszereda

...vagy "gyôztek"? Lehet, hogy inkább az utóbbi a helyesebb, mivel a csíkszeredai városi tanácsba nagyjából ugyanazok az arcok kerültek be, akik a múlt turnusban is ott voltak láthatók. A differencia? Most több képviselôje van a Reform Tömörülésnek az RMDSZ-frakcióban, és egy-két kritikus elme is helyet kapott a tanácsban. Ugyanakkor a "gyôztünk" is helyes, mivel elsô ízben történt meg az, hogy színmagyarrá vált a megyeszékhely képviselô-testülete: húsz tulipános és egy független (Becze Zoltán) fogja vigyázó szemeit a választópolgárokra vetni a következô négy évben. Hogy ez most óriási eredménynek számít, vagy "túlgyôzés" esete forog fenn, arról még korai gondolkozni. Az azonban több mint valószínû, hogy világraszóló változások most sem fognak történni a városgazdálkodásban, az infrastruktúrában, a kultúrában és sportban, a lakossági szolgáltatások színvonalában, vagyis mindabban, amire sok pénz kell. Mert az nemigen ígérkezik...

A polgármester-választást illetôen szintén nem változott a már nyolc éve tartó felállás, ezúttal is a független Csedô Csaba István nyert az RMDSZ-színekben induló Bíró Albin ellenében. Az egyetlen "pici" különbség a részvételi arányt illeti, Csíkszereda lakosai ugyanis elsô ízben estek a távolságtartás "bûnébe": kb. 36 százalékos volt csak a szavazási kedv. Ez a kit érdekel? különben a politikai fórumokra is jellemzô volt: a megyei tanácsosokat bemutatón 3 (három!) polgár jelent meg, a városi tanácsosok szövegére közel húszan voltak kíváncsiak. A polgármesterjelöltek vetélkedôjére "szép számú", negyven emberbôl álló közönség volt kíváncsi.

Következik az a periódus, amikor ki fog derülni, hogy az "Együtt vagyunk erôsek" mûködik-e, s ha igen, akkor ez mire elég...

Grausam Géza

Mátéffy Gyôzô az Országos Turisztikai Ügynökség munkatársa, s egyben az Erdélyi Vendégfogadók Szövetségének, a Sylvan Toursnak az elnöke. Az erdélyi faluturizmus lehetôségeirôl a Mentalitásváltás címû krasznai elôadássorozat után beszélgettünk.

– Amikor világszerte csökken a mezôgazdaságban foglalkoztatottak száma, illetve aránya az összlakossághoz viszonyítva, Romániában a falusiak, a földmûvelésbôl megélôk aránya még mindig 40 százalék körül van – kezdte. – Összehasonlításul: a nyugati, fejlett mezôgazdasággal rendelkezô országokban ez az arány 5–10 százalék. Falun, többek között az elvándorlás miatt, lakóházak maradnak üresen, kihasználatlanul, ugyanakkor városon rohamosan nô azok száma, akiknek az anyagi helyzete nem teszi lehetôvé, hogy vidéki környezetben töltsék nyári szabadságukat. De azért egyre többen lesznek azok, akik egy csendes, idilli, vagy éppen rusztikus környezetben óhajtják majd szabadságukat, pihenôjüket, netán csak a hétvégéjüket eltölteni.

Természeti adottságait és hagyományait tekintve Erdélyben mindig is lehetséges volt, hogy a turizmus és ezen belül a faluturizmus legyen az egyik legjelentôsebb jövedelemforrás. Maga a faluturizmus nem új jelenség, ugyanis már a két világháború között is voltak szép számmal olyan polgári családok, akik falusi környezetben kívánták kipihenni a városi élet fáradalmait.

A faluturizmusnak megvannak a maga eszmei, történelmi elôzményei Erdélyben, az elsô úttörôk az 1930-as évek elején elindították e mozgalmat. Az egyik említésre méltó személyiség az Aranyos-menti Mészkô falu unitárius lelkésze, Balázs Ferenc is. Egyik legfontosabb feladatának tekintette a vidékfejlesztést, s ennek része volt a faluturizmus is. Felismerte, hogy a Tordai-hasadék közelsége, az Aranyos-völgy szépségei olyan lehetôségeket kínálnak, melyeket kár és vétek elszalasztani. Ezért az ô kezdeményezésére megalakult az Aranyosszéki Vidékfejlesztô Szövetkezet, amelynek Torda volt a székhelye.

Mátéffy Gyôzô szerint falusi vendégfogadással bárki foglalkozhat, akinek legalább egy kihasználatlanul álló "tisztaszobája" van, és aki vendéglátásból szeretne megélni vagy jövedelmét pótolni. Sokak számára ez lehetne az egyetlen járható út, hogy Erdély természetes kincseibôl vagy a még létezô falusi hagyományokból a lehetô legkevesebb befektetéssel "követeljék a részüket".

Mint minden más, 1990 elôtt a turizmus is állami monopólium volt, de a rendszerváltás után egyre többen ismerték fel ezt az "aranybányát". Lassan-lassan megszületnek azok a jogi keretek is, amelyek segítségével eredményesen mûködtethetô lesz ez a manapság már világméretûvé vált üzletág. Ezen intézkedések serkentô hatására egyre többen vállalkoznak arra, hogy vendégszeretetüket és kihasználatlan lakterületüket "áruként" értékesítsék. Mátéffy Gyôzô hiteles adatai szerint egyetlenegy vendégágy több jövedelmet hoz, mint egy jól tejelô fejôstehén. Az árat – természetesen – a házigazda állapítja meg, és ugyancsak ô dönti el, hogy mivel szeretné vagy tudná szolgáltatásait bôvíteni. Szerény számítás szerint egy kis négyágyas (nyolc férôhelyes) panzió még 50 százalékos kihasználtság esetén is – a szállás mellett egy reggelivel – 350 és 700 millió lejes forgalmat hozhat évente. Magától értôdik, hogy az extraigényeket kielégítô, kisebb vagy nagyobb beruházással megépített vendégfogadók nem egyformán jövedelmezôek. Ezért nagyon fontos, hogy aki ilyesmit tervez, az jól mérje fel a faluja és környéke turisztikai kínálatát, valamint azt, hogy miként és kinek lehet azt eladni. Az idegenforgalmi, illetve turisztikai látványosságok, valamint a vonzó szabadidôprogramok függvényében felmérhetô, milyen vendégek érkezésével számolhat a vállalkozó, ezzel elkerülheti, hogy drága beruházásokba vágjon bele, amelyek csak késôn vagy soha nem térülnek meg.

A vidéki vendégfogadás természetesen nem károsítja a környezetet és nem veszélyezteti a hagyományokat sem. A faluturizmus az ésszerû falufejlesztés része kell legyen, bele kell illeszkednie a vidék jellegébe, megôrizve annak természeti értékeit, hozzájárulva a település felemelkedéséhez. Szerényebb feltételekkel rendelkezô falu esetében a beruházásokat meg lehet osztani. Olyan, egymást kiegészítô vállalkozásokat kell létrehozni, amelyek hasznát az egész falu élvezheti, s a vállalkozók így nem egymás vetélytársai, hanem partnerei lehetnek.

Mátéffy Gyôzô szerint a faluturizmus jelenkori úttörôi székelyföldiek voltak. Talán ezzel magyarázható, hogy jelenleg Hargita és Kovászna megyében található szám szerint a legtöbb régi, de már felújított falusi ház, valamint modern vidéki panzió, amelyek már néhány éve "teljes gôzzel" üzemelnek. Az élelmes székely vállalkozók jó érzékkel használták ki a Székelyföld adta lehetôségeket, mind a fenyvesekkel borított hegyeiket, mind az utókornak átmentett népi hagyományaikat. E bôséges székelyföldi "vendégjárással" csak az Erdélyi Szigethegység keleti részén fekvô Torockó tud versenyre kelni.

Cseke S. Tibor

Hangsúlyok

A minap választották meg Mádl Ferenc jogászprofesszort, egykori minisztert a Magyar Köztársaság elnökévé. Ez jó alkalomnak bizonyult a korábbi elnököt, Göncz Árpádot delegáló s a parlamentbe jutás küszöbén tanyázó Szabad Demokraták Szövetsége számára, hogy a leköszönô elnök tudatosan és ügyesen kialakított népszerûségi indexébôl valamennyit profitálni igyekezzen, akár annak árán is, hogy sokakat most döbbentenek rá, éppen a Göncz melletti kampánnyal, hogy tíz éven keresztül nem a nemzet egységét, hanem az SZDSZ ügyességét reprezentáló elnök állt az ország élén.

A "Köszönjük, elnök úr – SZDSZ" feliratú plakátözönt kiegészíti a média harsány dicshimnusza. A június 7-ei Népszabadságban maga Tamás Gáspár Miklós, az SZDSZ formális pozíció nélkül is emblematikus figurája írt laudációt, melybôl nem idézek éppen Göncz Árpád iránti tiszteletem miatt.

Mert ez az egy vitathatatlan: Göncz egyéni kisugárzása azok közül is sokakban respektust ébreszt, akiknek értékrendjével ellentétesen cselekszik. A Magyarok Világkongresszusán, tehát a magyarság ünnepén Göncz nem átallott arról beszélni, hogy ô nem szereti a "-ság, -ségeket", hogy nincs olyan, hogy emberiség, egyes emberek vannak. Azt éppen nem mondta ki, hogy nincs magyarság, de az utalás egyértelmû volt. A hallgatóság, a magyarság követei az egész világ országaiból mégis nagy tapssal honorálták beszédét. Magam is így vagyok vele. Hiába sértette meg az alkotmányt ismételten az aláírás megtagadásával az Antall-kormány alatt, hiába panaszkodott külföldi lapban (La Stampa) az ország demokráciájára s értelemszerûen az SZDSZ-szel szemben álló politikai erôkre, hiába viselkedett méltatlanul az 1998-a választásokon (ahelyett, hogy a gyôztesnek gratulált volna, az volt az elsô, igencsak fanyalgó reakciója, hogy Isten tudja, mi keveredhet ebbôl ki…), vagyis hiába maradt az SZDSZ–MSZP által alkotott baloldali blokk politikusa elnökként, képtelen vagyok negatív indulatot táplálni iránta, ellentétben jó egynéhány nálam racionálisabb jobboldali publicista barátommal.

De ez nem jelenti azt, hogy szó nélkül tudnám hagyni, amikor Göncz Árpád leköszöntével éppen azok próbálják ôt a nemzeti egység és a demokrácia szimbólumának beállítani, akik belevitték a médiaháborúba az SZDSZ oldalán, akik még akkor sem engedték volna, hogy a nemzet egységét képviselje az alkotmánynak megfelelôen, ha erre történetesen hajlandóságot mutatott volna.

Borbély Zsolt Attila

Ha a leányzó szép is, gazdag is, kapva kapnak rajta; ha csak szép, de választottja igazán szereti, viszi móring nélkül is; ha csúf, ám kincses ládája teli, sok legény behunyja a szemét és úgy nyúl a ládikó után; ha viszont rút is, szegény is, s még finnyáskodni sem átall, akkor már baj van.

Furcsa jelenség harapózott el a helyhatósági választások után: a levitézlettek csúf, szegény, finnyás lányként turkálnak a még szóba jöhetô pártok között, hátha… Ott kereskednek, ahol eddig nem töltöttek még el több-kevesebb idôt, reménykedve, hogy nem ismerik ôket eléggé. Érdekes módon nem azok a városi-megyei tanácsokból kihullottak ágálnak, akik tíz, de legalábbis négy éven át kitartottak egy formáció mellett, hanem a menô manók. Akik úgy cserélgették a (papír szerinti) ideológiát, mint más a fehérnemûjét. Aki koncot dobott nekik, rögtön odafutottak. Ha pedig mégsem kerültek fel az ígért helyre, sértett királykisasszonyként elôbb lepocskondiázták az illetô pártot, majd visszavonultak a függetlenség bástyái mögé. Büszkén hirdették plakátjaikon, hogy ôk aztán be- és megvehetetlenek: függetlenül a pártok ilyen-amolyan ígéreteitôl, saját becses személyükkel szavatolják…

Mit is?! Arról a plakátok nemigen szóltak. A választók viszont kitalálták anélkül is: saját becses személyükkel szavatolják, hogy újabb négy esztendôt óhajtanak a jó meleg tanácsosi székben eltölteni. Pár(t)atlanul, vagyis hangtalanul és arctalanul, csupasz kezüket nyújtva… a zsíros mócsing után. Csalódtak. Három választás és tíz év tapasztalás után a szavazók – ha egyáltalán rászánták magukat, hogy elmenjenek – megnézték, hová pecsételnek. S a pártokat duzzogva elhagyók pártában maradtak.

Most sürgôsen piperészkednek a dorottyák, illegetik kendôzött ábrázatukat, kacsingatnak a vitézkedôk felé. Hátha a szüreti bál meghozza majd nekik az áhított nászt, s vele együtt egy bársonyszéket is.

Molnár Judit

A csíksomlyói pünkösdi búcsún tett zarándoklással kezdte, és nagyváradi látogatással fejezte be erdélyi körútját Torgyán József. A Független Kisgazdapárt elnöke, a magyar kormány földmûvelésügyi és vidékfejlesztési minisztere június 13-án a Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházában Tôkés László református püspökkel és Tempfli József római katolikus megyés püspökkel folytatott tárgyalást zárt ajtók mögött. A közel egyórás megbeszélést követô sajtótájékoztatón Torgyán elégedetten nyilatkozott arról, hogy végre alkalma nyílt személyesen megismerkedni az erdélyi magyarság egyházi és közéleti képviselôivel, sôt kiemelte: a magyar kormánykoalíció kisebbik pártjának vezetôjeként felelôsséggel kell figyelemmel követnie az erdélyi magyarság sorsát.

Torgyán József elmondta, hogy Magyarország támogatni fogja Románia csatlakozását az Európai Unióhoz, függetlenül attól, hogy az ôszi általános választásokat követôen ki kerül hatalomra a bukaresti parlamentben. A magyar és a román agrártárca között jó az együttmûködés, de – figyelmeztetett – az EU-integrációnak nemcsak gazdasági, hanem politikai feltételei vannak, azaz Romániának biztosítania kell az alapvetô emberi jogokat a területén élô etnikai közösségeknek. Ezután az RMDSZ Bihar megyei szervezetének vezetôivel és önkormányzati tisztségviselôkkel találkozott a miniszter és kísérete. Torgyán azt javasolta vendéglátóinak, hogy a hangzatos politikai nyilatkozatok helyett a tettekre és az eredményekre összpontosítsanak, kerüljék az RMDSZ-en belüli szakadást, illetve az érdekvédelmi szervezet és a történelmi egyházak közeledését ajánlotta. A program a nagyváradi Ady Endre Gimnáziumban tett látogatással zárult, ahol a tanári karral való baráti beszélgetés után a diákok verses-zenés mûsorát tekintette meg a miniszter és küldöttsége.

(pataky)

A jelenleg Helsingborgan élô Blénessy Enikô és Zoltán 1988-ban hagyta el Erdélyt. Mindketten népszerûek voltak Székelyudvarhelyen, hiszen a Népszínház akkor élte virágkorát. Megbecsült munkahelyük volt, a romániai átlaghoz viszonyítva semmiben nem szenvedtek hiányt, mégis úgy érezték: a szellemi terrort, a kisebbségi elnyomást tovább már nem lehet tûrni. Akkoriban minden erdélyi Magyarországon szeretett volna megtelepedni. Sajnos a kádári hatalom tehetséges és értékes emberek szolgálatáról mondott le, s engedte, hogy tízezrek induljanak el Nyugat felé. Tíz év távlatából is nehezen érthetô ez az elutasító magatartás, hiszen a korábban hirdetett proletár internacionalizmus teljes csôdöt mondott, a magyar–román kapcsolatok mélyponton voltak. Az erdélyi magyarok egy része így került az akkor munkaerôgondokkal viaskodó, a gazdasági fejlôdés csúcsán álló Svédországba. Lássuk, mit mesél errôl Blénessy Enikô.

– 1988 nyarán – kihallgatások sora után – végre kézhez kaptuk az útlevelet, de a vízum csak Magyarországra volt érvényes. Zalán fiunk akkor kilencéves volt, ô velünk jöhetett. Az egyéves és három hónapos Örsöt túszként, egyfajta garanciaként otthon kellett hagynunk. Az az érzésem, hogy a Securitate felsôbb parancsra cselekedett: a tevékeny, hangadó és nagy népszerûségnek örvendô magyar értelmiségieket állandó zaklatással, házkutatásokkal, feltûnô megfigyeléssel a szülôföld elhagyására késztette. Hogy minél több pénzt sajtoljanak ki a megalázott emberekbôl, túszként ott-tartották a feleséget, a férjet vagy az egyik gyereket. Velünk is közölték: a kisebbik fiú nem jöhet velünk.

Magyarországon mindent elkövettünk, hogy maradhassunk. Az ottani hatóságok közölték velünk, hogy Romániával nincs szerzôdésük, így akár tíz év is eltelhet, amíg a kisebbik fiunkat látni fogjuk. Ezért úgy döntöttünk a férjemmel, hogy olyan országot választunk, ahol néhány hónap után – családegyesítés címen – újra együtt lehetünk. Akkor még Németország volt a célország. Ott élt az egyik unokatestvérem, aki korábban küldött meghívót és pénzt is. Huszonnégy órát töltöttünk náluk. Annyira idegen, rideg világ volt, hogy éreztük: megbolondulunk.

– Így választottátok Svédországot. Miért?

– Nagyon sokat hallottunk arról, hogy a svédek segítik a menekülteket, hogy ott éppen gazdasági fellendülés van, tehát szükség van a munkaerôre. Azt is tudtuk, hogy Európában ott a legmagasabb az életszínvonal, és a svéd társadalom rendkívül igazságos. Németországban is svédországi ismerôsöket kerestünk, akiket felhívtunk telefonon. Csak annyit mondtak: azonnal jöjjetek. Így érkeztünk meg Svédországba, jelentkeztünk a rendôrségen, s attól kezdve az emigránsok életét éltük.

Tíz év távlatából is úgy érezzük: a kisebbik fiunkat bizonyos mértékig feláldoztuk. Paradox módon azt hangoztatjuk: a gyerekeinkért menekültünk, hogy ôk ne szenvedjenek azért, hogy magyarnak születtek, hogy ne legyenek mindennapi létfenntartási gondjaik. Valójában a legtöbb erdélyi szülô a gyerekeit feláldozva érkezett meg álmai színhelyére, a nyugati eldorádóba. Legalábbis így képzelte el. Ezt a huszadik századi népvándorlást a gyerekek szenvedték meg leginkább.

– Milyen volt a fogadtatás a svéd bevándorlási hivatalban és a rendôrségen?

– Amikor ideérkeztünk, mindentôl el voltunk ájulva. Azt hiszem, ezen a különös metamorfózison minden kelet-európai átmegy. Egészen más világ. Elsôsorban az volt meglepô, hogy az otthoni látens agresszivitásnak nyoma sincs: az utcasarkon, a házak között nem posztolnak rendôrök, fegyveres katonák, nem vizslatnak utánunk, nem követ senki. Az otthoni propaganda egészen másról szólt: munkanélküliségrôl, rettegésrôl, nyomorról, terrorról.

Eleinte csak pozitív élményekben volt részünk. A rendôrségen, a bevándorlási hivatalban emberszámba vettek. Megértéssel és nagy-nagy tapintattal fogalmazták meg a kérdéseket, nem ideküldött kémeket és felforgatókat, hanem az üldözés elôl menekülô kisebbségieket láttak bennünk. Otthon a rendôrségen, a hivatalokban úgy bánnak az emberrel, mint a kutyával. Itt annyira meglepô volt a hivatal udvariassága, hogy nem tudtunk magunkhoz térni. Az otthoni beidegzôdések után három hónapig lidércnyomásban éltünk, azt hittük, mindenki követ, s a Securitate mindenhová elérô keze ránk is lesújt. Aztán rájöttünk: nincs mitôl félni.

A svédek nagyon kedvesek voltak. Egy idôs evangélikus pap és felesége meghitt hangulatot teremtett, néhány hónapig albérlôként – valójában ingyen – laktunk náluk.

Meglepett, ahogy a svédek uralják az érzelmeiket. Nekünk, temperamentumos magyaroknak mindez unalmasnak tûnik, egyfajta együgyûségnek tekintjük. Szerintem pedig nagy-nagy önfegyelemre vall. Egymást is tisztelik, a világ kincséért sem lépnének be a másik életterébe. Elôbb próbálnak megismerni. Ha megszerettek, egész életre a barátjukká válsz.

Az eltelt tíz év során nagyon sok helyen dolgoztam, elôször egy napközi otthonban. Másfél hónapig fagyos és közömbös légkör vett körül, ami akkor sem engedett, ha kedves voltam, ha ötletek sorával rukkoltam ki. Titokban figyeltek. Amikor látták, hogy nem bántok senkit, ha más vagyok is, nagyon jól dolgozom, semmiben nem különbözöm tôlük, befogadtak. A végén nem akartak elengedni, anyagilag is próbáltak segíteni.

– A bevándorló pszichéje valójában egy sokismeretlenes egyenlet.

– Így igaz. Sokan úgy élik meg, hogy ez a másság a legrosszabb a világon. Ha valaki így, ilyen premisszákkal közeledik a svéd valósághoz, megkeseredik az élete, és bármennyire takargatja, soha nem fogja jól érezni magát ebben a környezetben.

Mi tudatosan csak a szépet, az emberit keressük életvitelükben, kultúrájukban. Vannak apró kis gesztusok, amelyek számunkra jelentéktelenek, de a svéd ember számára életbevágóan fontosak. Ilyen például az esti gyertyagyújtás szertartása, az ablakfények jelentôsége. A svéd lakások ablakán nincsen függöny, nincsenek titkaik, rejtegetnivalóik. A kimondott szó olyan, mint a szerzôdéskötés. Ebben nagyon hasonlítanak a régi székelyekre. Ezeket a jelzés értékû emberi tulajdonságokat megtanultam tisztelni, szivacsként szívtam magamba a mindennapi élet leheletfinom szokásait. Magam is megváltoztam: ugyanolyan közvetlen maradtam, de megtanultam tisztelni a szótlan, látszólag befelé forduló, zárkózott svédeket.

– A bevándorlók örök gondja, hogy a svédek rólunk, magyarokról, különösen Erdélyrôl nem tudnak semmit.

– Jó, ha Budapestet nem tévesztik össze Varsóval, Bukaresttel. Nem értem a román sajtó berzenkedését. Az átlag román is vajmi keveset tud Svédországról. A bevándorló pontosan tudja: felesleges Romániát említeni, sokkal elônyösebb a Transzszilvánia hangoztatása. Ilyenkor örömmel nyugtázzák: "Igen, igen, Drakula országa! Most is vannak vámpírok?" Ezen lehet derülni, mosolyogni. A svéd oktatás nem terheli agyon a tanulókat feleslegesnek tartott információkkal. Így aztán Közép-Kelet-Európa egybemosódik a nagy szovjet birodalommal.

– Székelyudvarhelyen az egyik legismertebb és legmegbecsültebb tanítónô voltál.

– A 6. Számú Általános Iskolában dolgoztam majdnem tíz évig. Két generációt tanítottam meg írni-olvasni, számolni, együtt ismerkedtünk a tudomány alapismereteivel. Hála istennek a második nemzedék is befejezte a negyedik osztályt, ebbôl a szempontból nincs lelkiismeret-furdalásom.

– Tudomásom szerint Svédországban keresik azokat a pedagógusokat, akik a bevándorló gyerekeket anyanyelvi ismeretekre oktatják. Nem próbálkoztál újra tanítani?

– Én mindig nagyon szerettem tanítani. Úgy éreztem, ezen a pályán itt is van mit kezdenem. Hat évig reménykedtem. Eleinte valóban úgy tûnt, anyanyelvi oktatóként kereshetem a kenyerem. Magyar óvodás gyerekekhez jártam délelôttönként, ôket tanítottam anyanyelvre. Természetesen nagyon sok gyerek vegyes házasságból származott. Teljesen rám bízták, hogy három-négy óra alatt mit tanítok, mit tartok fontosnak, hogy a gyerek megôrizze anyanyelvét. Nagyon tetszett ez a munkakör, bár fárasztó volt, mert a város egyik végébôl rohantam a másikba, hogy a gyerekeket életkoruknak megfelelôen tanítsam a magyar nyelv alapismereteire. Természetesen szó sem lehetett a hagyományos értelemben vett tanításról, számonkérésrôl. Az egyik gyerek akart beszélni magyarul, a másik nem.

Azzal biztattam magamat: ezt választottam, tehát úgy kell tanítanom, hogy a gyerekek érezzék anyanyelvük szépségeit, a mese ugyanazt jelentse, mint otthon, ugyanazokat az érzelmi reakciókat váltsa ki. Annyira fontosnak tartottam a tanítást, hogy beiratkoztam a malmöi tanárképzô fôiskolára is, hogy az otthoni képzettségemet kiegészítsem. Aztán jött a hideg zuhany: az anyanyelvi oktatást minimálisra csökkentik, csak nagyon kevés óraszámban lehet tanítani. Így a továbbképzést abba kellett hagynom, annak már nem volt értelme. Egyik kérést a másik után írtam, hogy valahol munkahelyet találjak. (Megnyugtattam Blénessy Enikôt: ma már Romániában is így van, azzal a különbséggel, hogy a kezdôknek még munkanélküli-segélyt sem adnak. – T. Z.) Arra sem voltak kíváncsiak: egyáltalán tudok-e tanítani? Mindig azt válaszolták: az otthoni képesítésem nem kompatibilis a svédországival. Elsôsorban azért, mert Romániában a kommunista ideológiát és filozófiát tanultam, másrészt Svédország történetét minden pedagógusnak alaposan kell ismernie. Ugyanakkor egy bevándorló sokkal nehezebben formálja a svéd nyelv magán- és mássalhangzóit, egyszóval: lássam végre be, nincs mit keresnem a svédországi tanügyben.

Maradt volna egyetlen lehetôség: elvégezni a négyéves tanárképzôt. Nem vállalkozhattam erre, hiszen sem idôm, sem pénzünk nem volt. Már jól beszéltem svédül, pontosan felmértem, hogy a középfokú székelyudvarhelyi tanítóképzés semmiben nem marad el a svédországi egyetemi szintû tanárképzéstôl.

Aztán elvégeztem egy dadaképzô iskolát. Itt ismeretlen az otthonihoz hasonló pedagógiai kasztrendszer. Mindenkinek a munkája egyenértékû, csupán a fizetés jelzi, hogy ki végzett magasabb szintû iskolát. Ez a munkakör közel sem elégített ki, hiszen ennél jóval többet tudtam. Újra beiratkoztam egy másik kurzusra; egyévi tanulás után segédóvónô lettem. Ez ismét csak arra volt jó, hogy kódorogjak körbe-karikába. Jó ideig nem kaptam állást. Aztán kikötöttem egy egyházi óvodában, ahol két és fél évig dolgoztam. Nagyon kellemes, szép és nyugodt munkahely volt. Itt az óvodák, napközik a legmodernebb épületek közé tartoznak, a felszerelés, ellátottság kifogástalan, a személyzet nyugodt, óramûpontossággal végzi a munkáját. A napköziben elsôsorban gyermekgondozás és nem gyermeknevelés folyik. A picik egész nap távol vannak a szülôktôl, és emiatt sokat szenvednek.

Itt tapasztalható egy túlzott óvatosság, hogy szegény gyerekeket ne terheljük túl, s hogy az óvónô saját szellemi képességeit se tegye túlzottan próbára. Hát ez nem az én életvitelem! Abban a korban vagyok, amikor döntenem kell: vagy mindenbe beletörôdve, ide-oda hányódva élem le az életemet, vagy összeszorítom a fogamat, s csak azért is megmutatom, hogy mire vagyok képes.

– Sikerült?

– Felvételiztem a lundi tudományegyetem pszichológia szakára. Ez ötéves továbbtanulást jelentett.

– A férjed sorsa merre kanyarodott?

– Otthon az akkor még híres matricagyárban tervezôtechnikus volt, mielôtt eljöttünk, mûvezetôként (mesterként) dolgozott. Itt elôször a fémipari vállalatnál volt esztergályos. Természetesen nem az anekdotához, hanem a valósághoz tartozik, hogy az itteni esztergagépeket nem lehet összehasonlítani az otthoniakkal: számítógép irányította csodaszerkentyûkrôl van szó, amelyek mindent tudnak. Öt ilyen esztergagépen dolgozott. Természetesen ô is úgy érezte: jóval többre képes. Nemcsak a fizikai megterhelés, a súlyos fémdarabok cipelése késztette arra, hogy beiratkozzon a malmöi technikai fôiskolára, hanem az otthonról hozott bizonyítási vágy is. Ez közel kétéves kurzus, aminek elvégzése után mûvezetô lesz, lényegesen jobb fizetéssel. Ezt itt úgy mondják: hatvan pontot kell elvégeznie. Ha rápótol még húszat, almérnöki beosztásban dolgozhat.

– A képlet szinte kísértetiesen megismétlôdik: a szülôk a fészekrakás, az anyagi felruházkodás lázában élnek. Mi történik a gyerekekkel? Beszélgetésünk elején már említetted: legtöbbször a gyerekek szenvedik meg leginkább a kivándorlással járó stresszeket. Mi történt a fiaitokkal?

– Amikor otthonról eljöttünk, Örsöt édesanyámnál hagytuk. A nôvéremmel közösen gondozták. Hét hónapi utánajárással és nagy költséggel sikerült elintéznünk, hogy a gyereket Bukarestben repülôre rakták. A rendszer embertelenségét bizonyítja, hogy senki nem kísérhette el a kétéves fiúcskát a hosszú úton. Már tudott beszélni, de a "hivatalos" kísérôk, a szekusok egy szót sem szóltak hozzá a repülôn. Amikor végre megérkeztek, nem ismert meg bennünket, néninek és bácsinak szólított. Azt hittem, a szívem meghasad. Három hónapig teljesen idegenek voltunk a számára. Állandóan a nagymamáját emlegette, valósággal szorongott. Olyan mély nyomot hagyott a lelkében, hogy ma is azt mondja: feláldoztuk. Érdekes, hogy az ô beilleszkedése sokkal zökkenômentesebb volt.

– Értsem úgy, hogy a nagyobbik fiú esetében gondok adódtak?

– Az elsô félév felhôtlen volt, bevándorló gyerekekkel járt nyelviskolába, nagyon jól érezte magát, játszva tanult. Késôbb kiköltöztünk Helsingborg mellé egy faluba. Itt jóformán nem volt bevándorló, tehát a mássága, idegensége szembetûnô lett. Nagyon sokat szenvedett a svéd gyerekek megmagyarázhatatlan gonoszsága miatt. Kezdôdött azzal, hogy kiközösítették, nem álltak szóba vele. Zalán az irodalmi svéd nyelvet, s nem a Helsingborg környéki tájszólást beszélte. Emiatt csúfolták. Nem ismerte például a gyephokit és más helyi játékot, ami nélkül itt nincs diákélet. Amolyan Nyilas Misi lett, aki kedves, udvarias, elôzékeny mindenkivel. Ráadásul jól is tanult. Valósággal gyûlölték a gyerekek, mert nem volt olyan "vagány", nagyszájú, mint ôk. Pokollá változtatták az életét, kinevették, de megesett, hogy köszönés helyett istenesen hátba vágták.

Mindezt magába fojtotta, s nekünk nem szólt egy árva szót sem. Hogy mi játszódott le a lelkében, nem nehéz elképzelni. Egyik este arra lettem figyelmes, hogy zokogva kéri a Jóistent: másnap ne kelljen iskolába mennie. Ez is közrejátszott abban, hogy új helyre költöztünk. Itt jóval toleránsabb gyerekek közösségébe került, de a lányok itt is gonoszkodtak vele. Ha például leejtették a golyóstollat, nem akarták megfogni, mert a fiunk hozzáért. Mintha tisztátalan lett volna. Nemrég láttam egy svéd filmet, ahol egy török kislány hasonló megaláztatásait sorjázták a felvételek. Pszichológusként tudom: az ember életében a gyermek- és iskoláskor élményei meghatározóak. Zalán nem szereti a svéd gyerekeket, nem is akar velük barátkozni. Aggódom, nehogy a korábbi kiközösítés emlékei végzetessé váljanak. A lelki traumák emlékei egész életében végigkísérhetik. Most már gyakrabban látogatunk haza Erdélybe. Otthon szeretettel és melegséggel veszik körül. Sokszor emlegeti: jól csak otthon érzi magát. Így mondja…

Örs a napköziben egy szót sem értett svédül. Gyakran találtam úgy rá, hogy magára hagyva, egyedül játszott a sarokban. Bár most már nagy gyerek, könnyen sír, éjszaka hozzánk bújik az ágyba, és szinte refrénszerûen követeli a választ arra: ‘88-ban miért hagytuk otthon, miért nem hoztuk magunkkal? A kommunista diktatúra még tíz év távlatából, a gyerekeinken keresztül is bumerángként visszaüt. Pszichológiai tanulmányaim nagyon sokat segítenek abban, hogy ezt a belsô szorongást feloldjam bennük. Ezért jövünk minden nyáron Tlngagärdére, hogy végre Svédországban is felszabadultan játszanak, hogy az itteni pozitív élmények segítsék a beilleszkedést. Ha nem volna ez a "Tôzegtanya", ki kellene találni! Itt egész nap magyarul beszélhetnek, irodalmat tanulnak…

Tófalvi Zoltán

(folytatjuk)

– A Lupu-féle törvény kimondja: az erdôket vissza kell adni valahai tulajdonosaiknak. Ez azonban nem megy egykönnyen. Legutóbb a parasztpárti vízügyi, környezetvédelmi és erdôgazdálkodási miniszter hozott restitúciógátló intézkedéseket. Az ön kezdeményezésére a napokban az erdôbirtokosok egyesületének néhány vezetôje az újságíróknak sírta el, hogy a községi, valamint a közbirtokossági erdôk visszaadását is nehezítik a tárca rendeletei. Mi is a helyzet pillanatnyilag a 2000/1-es, az ún. Lupu-törvény elôírásainak életbeültetése körül?

– A helyzet tragikomikuma, hogy éppen az említett minisztérium – amelynek éppen a törvény végrehajtása a feladata – igyekezett kormányrendelet-javaslatokkal az említett törvény alkalmazását megakadályozni. Sôt a szaktárca kísérletet tett a jogszabály módosítására is. A Vasile Lupuhoz hasonlóan parasztpárti Romica Tomescu vezette minisztérium jogi osztályának igazgatója, bizonyos Sararu által aláírt javaslat szerint a közbirtokosságok örökhagyóként csak tíz hektárt kapnának vissza. Sikerült ezt a merényletet elhárítanunk, s azt hittük, hogy ezzel a törvény alkalmazása körül minden a rendes kerékvágásba zökkent. A helyhatósági választási kampány teljében én mégis elindultam megnézni, hogy ki törôdik e jogszabály alkalmazásával, miként megy ez végbe Hargita megyében. Szomorúan tapasztalhattam, hogy a föld és erdô visszaadásával megbízott bizottságok nem mûködnek! A megyei erdészet szakemberei pedig azt bizonygatták, hogy a viszszaszolgáltatásra beadott dokumentumok rendkívül hiányosak. Kiderült, hogy az erdészeti hivatalok, valamint az erdôvédelmi igazgatóságok szakemberei, akik benne vannak mind a helyi, mind a megyei bizottságokban, nos, ôk igenis alkalmazzák azt a minisztériumi rendelkezést, amelyet nem sikerült kormányrendelet formájában törvénybe iktatni, vagyis azt, hogy örökhagyóként csak tíz hektárt adjanak vissza a közbirtokosságokból a jogosult örökösöknek.

– Ôrület! Egy nem létezô jogszabály szerint járnak el? Nincs is ilyen rendelkezés?

– Nincs hát! Állítólag fôvárosi, minisztériumi szóbeli utasítás létezik csak... Ez a gyakorlat azonban jogkorlátozást jelent. Ez nem technikai kérdés, amint Emil Constantinescu Marosvásárhelyen járva állította, hanem egy politikai döntés eredményeként állapítódott meg a visszaadandó erdôk nagysága, s szerintem már az elég jelentôs korlátozás, hogy le kellett mondjunk a restitutio in integrum elvérôl, és elôbb harminc, majd tíz hektárra zsugorodott az örökhagyó után visszajáró erdôrész. A közbirtokosságok esetében nagy nehezen sikerült keresztülvinni az összterület visszaadását, errefel a minisztérium sub rosa döntésekkel próbálja meggátolni a törvényes eljárást.

– Nesze neked jogállam! De hallottunk egyéb huncutságokról is e témában...

– Hogy mást ne mondjak, éppen a szakminisztérium próbálta megakadályozni a magán erdészeti hivatalok létrejöttét! A korlátozó javaslat eljutott a parlamentig, s ha a mezôgazdasági bizottság nem figyelmes, akkor a nyári kánikulában elpilledt törvényhozók még meg is szavazzák... A javaslatot Tomescu miniszter tette le, s e szerint csak állami erdészeti hivatalok mûködhettek volna Romániában, amelyek a magántulajdon fölött is diszponáltak volna! Lupu képviselô erre kérte a párttársa leváltását, mondván, hogy akadályozza a törvény végrehajtását. Tomescu egyébként környezetvédelmi ügyekben sem jeleskedett az elmúlt hónapokban, hogy csak az emlékezetes ciánügyre utaljak.

– Az erdôtulajdonosok egyesületének vezetôi között sincs nagy egyetértés. A sajtóértekezleten is csak az alelnök jelent meg. Miért?

– Az elnök szerint a Lupu-törvény szövegének módosítására van szükség ahhoz, hogy a magán erdészeti hivatalok is létrejöhessenek, és ezt csakis a miniszter jóváhagyásával lehetne megvalósítani. A társai azt állítják: az egyesület elnökét meggyôzték, hogy a minisztérium javasolta módosításokat fogadja el, sôt részt vett az erdészek szakszervezetének a tüntetésén, s ott beszédet is mondott a védelmükben, bár ezek státusát senki nem veszélyeztette. Az év elejétôl folyik ez a háború, s azért indítványoztam ezt a sajtóértekezletet, mert figyelmeztetni akartam a parasztpártot: a helyhatósági választások második fordulója elôtt a voksokkal játszik, ha a miniszterét nem kényszeríti a törvény betartására.

– Az erdôk visszaadásából néhány politikus megpróbált nemzeti ügyet fabrikálni. Miként lehetett ezt kivédeni?

– A lényeg, hogy a kivédés sikerült. Pedig még a vén róka Silviu Brucan is uszított a PRO TV-ben, kijelentve: a román közbirtokos visszakap tíz hektár erdôt, a magyar pedig több száz hektárt. Ez persze túlzás, hiszen vannak közbirtokosságok a Mócvidéken, a Kárpátokon túli tájakon is. Lényegében a románság kap vissza nagyobb területeket, persze az is igaz, hogy a szegény székelyföldi népünk, ahol földmûvelésre nemigen alkalmas a terület, akkora erdôrészeket kap vissza, amelybôl megélhet.

– Az alapkonfliktus nem az, hogy a megtollasodott erdészek nem akarják kiengedni az erdôket a kezükbôl, és akár a törvény ellen is fellépnek? Még a magyarok lakta tájakon is?

– De bizony pontosan így van! Az erdészek ezért szerveztek ebben az esztendôben két tüntetést. Ez a hatalom- és vagyonéhség irányítja az állami erdészetek minden lépését, s ezért hozzák ki e belsô rendeleteket. Az óriási anyagi elônyökkel járó kiváltságos helyzetet konzerválni akarják, érdekük az, hogy e törvényt ne alkalmazzák, megmaradjon az összerabolt-harácsolt állami erdôtulajdon, a központosított állami erdôgazdálkodás és ellenôrzés, hiszen a nagy közösbôl és a zavaros, bizonytalan tulajdonlási, felügyeleti, értékesítési állapotokból óriási hasznokat lehet húzni. Sajnos a magyar erdészek is ragaszkodnak ehhez a státushoz. Persze vannak köztük becsületes szakemberek is, mint amilyen például a zetelaki Fodor György, az ottani erdészeti hivatal igazgatója, aki ebbéli minôségében a közbirtokosságok birtokba helyezésében jelentôs szerepet játszott, vagy a csíkvidéki Bíró Lajos, aki szintúgy kiváló munkát végzett, de Jakab Ferencet is említhetném, aki a csíki magánjavakat kipontosította. Amikor pedig a tölgyesiek községi erdônek akarták nyilvánítani, jelezte, hogy ez illegális, hiszen csíki magánjavakról van szó. Sajnos nagyon sok erdész a visszaszolgáltatás mellett szónokol, közben pedig mindent elkövet, hogy megakadályozza, és az árverésekkel a közbirtokossági erdôk elkótyavetyélését elôsegítse.

– Evidens, hogy a kormány sem szentel nagy figyelmet ennek a komplex kérdésnek. Mi lesz ön szerint e törvény sorsa?

– Az RMDSZ-szel koalícióban lévô pártok nem szívesen veszik, ha mi kezdeményezünk valamit. Nem is jöttek el a sajtóértekezletre, mert ezt a képviselôknek nem engedélyezték a pártvezérek. Gyakorlatilag csak Vasile Lupu fellépése a támogatásunk. Ezzel a sajtóértekezletünkkel – amint mondottam – éppen a koalíciós partnereket akartuk figyelmeztetni, hogy nem kapnak szavazatokat, ha a törvény elôírásait nem valósítják meg. Jómagam éppen ezért igyekszem, hogy megyémben mielôbb életbe léptessük e törvényt. Gyergyószentmiklósra hívtam a megyei erdészeti hivatalok szakembereit, a helyi erdészeti hivatalok bizottsági tagjait, a közbirtokosságok vezetôit, hogy kitöltsék a megyei bizottságok jóváhagyásának megszerzéséhez szükségesek dokumentumokat. Így kiküszöbölhetôk az üresjáratok, az elodázások. Azon leszek minden erômmel, hogy a prefektus mielôbb helyezze jogaikba ezeket a közbirtokosságokat.

R. Gy

Újabb emlékmûvet emeltek az állami hatóságok a Székelyföldön – s ismét azt tapasztalhattuk, nem találtak semmi problematikusat a sebek feltépésében, az "igazságtétel" jelszavával végbevitt ékverésben helyi lakosság és nemzetállami uralom között. Mert kinek szolgáltatott úgymond "igazságot" a Nagyajtán most másodszor felállított kereszt (1940-ben ugyanis lebontották), a csendôremlékmû? Hogy alkalmasak-e egyáltalában a tragikus esemény áldozatai arra, hogy hôssé felkenten kelljen itt árválkodniuk e világban, mely egészen másként gondolkodik róluk: nos, ezt ítélje meg az olvasó.

Riporter kolléga járt utána annak, mi is történt 1921-ben Nagyajtán. Egy Pálffy nevezetû fiatal tanító az egyik áldozat – ô történetesen életben maradt –, aki a románok ‘19-es bevonulása után nem tett hûségesküt, s bizonyára mivel egzisztenciája nem volt biztosítva – százezrek sorsa volt ez akkoriban –, kivándorolt Magyarországra. A következô évben azonban hazatért, a mai emlékezô szerint, aki ismerte édesanyját, azért, mert bizonyos személyi iratokat kellett kiváltania az itteni új hatóságoktól. Igen ám, de az ostromállapot miatt minden hazalátogató kémgyanúsnak minôsült, úgyhogy volt román iskolatársa, aki valamilyen tisztséget töltött be a közigazgatásban (?), noha megígérte, beszerzi a szükséges iratot, két csendôrkatona kíséretében tért vissza Pálffyék házába, mire a szobába lépô két csendôrt Pálffy lelôtte és elmenekült, késôbb Magyarországon tûnt fel. A gyilkosságot hatalmas megtorlás követte: csendôrök végigverték az egész falut, Pálffy rokonait, barátai közül még börtönbüntetést is szenvedtek egyesek. Nyilván már a törvényszéki tárgyalás idején beindult az a folyamat, mely a két áldozatot nemzeti mártírrá volt hivatva felkenni. A jelenséget antropológusok írták le, a hatalom birtokában lévô fél ilyenkor a sajátjának érzett veszteséget mennybe meneszti, az ellenfélnek kikiáltottat pedig démonizálja. Így lesz a különben hétköznapi kiskatonából és altisztbôl a kötelességteljesítés példaképe, majd nem utolsósorban a megtorlás igazolásaképpen egy nemzeti ügy hôse, vértanúja, mi több évszázadoknak felmutatandó jelkép, a nemzeti panteon szentjeinek ikonja, akiknek haláláról évente hivatalos ceremóniával kell megemlékezni. Közben az ellenfél is megnô, de ôt ördöggé, az örök ellenséggé növeszti e hivatali mítoszteremtés, aki a helyi lakosság, ismerôsei szemében legrosszabb esetben is egy tragikus bûntett elkövetôje lehetett volna csupán, itt a hatalom oly feketére mázolja, amilyen ember nehezen lehet. A székely közvélemény e manipulációra persze a maga ellenmítosza megteremtésével felel.

Mindezen közben elfedôdik az alapvetô tényállás, az, hogy az államnemzeti ideológia és gyakorlat teremtette csapdahelyzetbe került emberek összecsapása szülte a tragédiát, hogy tehát itt jelképalkotásról csakis úgy lehet szó, ha az igazságot feláldozzák és az igazi fátumot meghamisítják. Ezért véljük úgy, ismét egy olyan emlékmûvet állított a kortárs hatalmi elfogultság és dölyf, mellyel az eljövendô polgári társadalom – ha lesz belôle valami – nem tud majd mihez kezdeni.

B. Kovács András

A felsôházban egyszerû indítványt tett le az ellenzék Ioan Muresan mezôgazdasági miniszter ellen. Olyan "gyerünk, vitatkozzunk" játék ez, mert sem az alkotmány, sem pedig valamelyik törvény nem mondja ki, hogy elfogadása esetén mi történjék. Ha úriember a tárca gazdája, lemond, ha nem, akkor marad a bársonyszékben. Úgy hozta a sors meg a szavazat, hogy Muresannak nem kellett igazolnia úriemberségét. Két vokson múlott...

Ettôl azonban nem lesz olcsóbb a pityóka. Sôt. Mert abban az ellenzéknek igaza van, hogy Románia agrárgazdasága jelenleg a bányabéka segge alatt van. (Függetlenül az idén ránk köszöntött tavaszi áradásoktól, belvizektôl meg a mostani rettenetes aszálytól. Már csak egy kiadós sáskajárás hiányzik...) Nem kell különösebben bizonygatni a sanyarú agrárhelyzetet, csak szét kell tekinteni e kies ország bármely táján. Az, hogy mintegy millió hektárt fel sem szántottak, újabb egymilliót pedig be sem vetettek, szabad szemmel is látszik. Annyira szervezetlen, annyira primitíven megoldott minden ebben az ágazatban, hogy az egyenesen elképesztô. Sok gazda még most, aratáskor sem kapta kézhez az agyonszajkózott állami támogatást jelentô gazdajegyeket. Az állattenyésztés háza táján még szomorúbb a kép, hiszen az állomány a tavalyihoz képest is hatalmasat zuhant, disznóból 1757 ezerrel, juhból 459 ezerrel van kevesebb. A hiányokat, negatívumokat oldalakon át sorolhatnánk.

Jól tudták ezt a kormánykoalíció szenátorai is, hiszen mindenrôl beszéltek, csak a fentiekrôl nem. Még az RMDSZ-es Csapó szenátor sem mondhatta, hogy rózsás a helyzet, rövid beszédében azt bizonygatta, hogy mindehhez hozzájárult a mostani ellenzék is, amikor ôk voltak hatalmon. Mellesleg: nem cáfolta senki, hogy az agrárminiszter bizonyos kétes ló- meg cigarettaügyletekben nyakig benne van. Mindezt olybá veszik a koalíció pártjai – köztük az erdélyi magyarok szövetsége –, mintha nem is tudnának róla, csak a sajtó üti a vasat. Pedig egymás között a hatalmasok is beszélnek errôl, nagyon is jól ismerik a helyzetet. Éppen ezért csodálkoztunk, hogy milyen hevesen védelmezték Muresant. Amikor majd peres ügy lesz az egészbôl, akkor persze félreállnak, mintha a törvénytelenségekrôl mit sem tudtak volna. Az esetek többségében – lásd a bankbotrányokat – ez történt. Az már más kérdés, hogy érdemes-e a koalíciós hatalmi szeletkék kedvéért a magyar becsületet feladni. Már amennyi megmaradt belôle.

Nagyokat sunyítva-lapítva, a valóságot elkendôzve aligha javíthatnak választottjaink az erdélyi magyar gazdák sanyarú helyzetén. Ha egyáltalán van bennük ilyen szándék.

Román Gyôzô

Szilágybagosról keveset hallhatunk, a híradások is ritkán foglalkoznak a Berettyó forrásvidékén fekvô faluval. Ámbár lehet, hogy csak nekünk tûnik méltatlannak a helyzet, ami talán az itteniek szerénységébôl fakad: lakóira sem jellemzô a hivalkodás, s a település is meghúzza magát a völgyben, nem kérkedik bájaival. Pedig lenne mit megmutatniuk a bagosiaknak. Vendégszeretô, nótás kedvû emberek élnek errefelé, akik örömükben és bánatukban is énekelnek. Mert így tanulták apáiktól…

Ahogy déli irányba elhagyjuk Szilágynagyfalut, a természet által egy csodálatosra teremtett vidék tárul elénk rövidesen. Szilágybagos dimbes-dombos utcáin kanyarogva jut elég idô a bámészkodásra; már messzirôl látni a templomtornyot, amely szinte belehasít a fellegekbe.

"Arról, hogy az elsô templomot mikor építették, azt nem lehet kimutatni, azt sem, hogy mibôl, de tény az, hogy az 1600-as évek elején, mint viruló egyházközség szerepelt Bagos, szép kis templommal, egészen a gyászos emlékezetû véres tatárdúlásig, 1663-ban, amikor is a bagosi templomot, amelyet a nagyváradi »Ali basa katonái« szétdúltak, a fedelét, valamint a tornyot a benne lévô haranggal együtt, sôt a papi lakot is elégették." – olvasható a Szilágybagos község és egyház 750 éves történelme címû monográfiában, amelyet Boér Júlia szerkesztett Szabó Miklós (1907–1982) feljegyzései alapján. A kötet tavaly jelent meg a zilahi Marysan Kiadónál.

Fehérvári Gyula református lelkipásztor, önkormányzati képviselô és felesége szívélyesen fogadnak, a tiszteletes készségesen mesél a 2500 lakosú faluról (kb. ezren reformátusok). Az általános iskolai oktatással – úgy tûnik – egyelôre nem lesz gond, a falubelieknek nem kell attól tartaniuk, hogy összevonják az osztályokat a kis létszám miatt, hiszen nagyon sok a gyerek a faluban.

Itt, helyben kevés a munkalehetôség – taglalja a falvakra már-már általánosan jellemzô jelenséget a lelkész –, ezért aki teheti, gazdálkodik. Akik mégis másutt próbálnak boldogulni, azok a berettyószéplaki kôolaj-finomítónál, az ippi szénbányában vagy a szilágysomlyói bútorgyárban dolgoznak. Néhányan kisvállalkozásba kezdtek, üzleteket nyitottak, összeállt Bagoson négy-öt asztaloscsoport, keresettek az ácsok, a kovácsmesterek lópatkolást is vállalnak. A földmûvelésbôl itt sem könnyû megélni, a parasztok elkeseredetten, reményt vesztve túrják a földet. Mert rengeteg energiát és pénzt igényel e foglalatosság, s a végén mégis arra kényszerülnek, hogy olcsón adjanak túl a terményen. Emiatt csappant az állatállomány is.

– Kértük az államtól, hogy Bagosnak lehessen saját közigazgatása, legyen önálló község, mert Nagyfalu amúgy is megélne a saját lábán – meséli Fehérvári tiszteletes. – Nagyon szeretnénk visszakapni az önállóságunkat, hiszen így a befolyt adó egy részét saját hasznunkra fordíthatnánk, és sok más lehetôség nyílna meg elôttünk. Nagyon reméljük, hogy sikerülni fog. A törvény szerint sincs semmi akadálya.

Idegenforgalmi szempontból Szilágybagos csupán egy termálvizû stranddal büszkélkedhet. Ez a múlt rendszerben a Megyei Turisztikai Hivatal birtokában volt, aztán magánkézbe került. A strand közterületen van, ám a bagosiak soha nem kaptak egy árva fityinget sem a használatért. Próbálták elérni, hogy kárpótolják azokat az embereket, akiknek a telkére épült az üdülôtelep, vagy hogy legalább díjtalanul fürödhessenek, de nem állt velük szóba senki. Érdekvédelem és közképviselet híján nem könnyû visszaszerezni az elorzott jussot...

A szilágybagosiak barátságos, vendégszeretô emberek, s ezt bizonyítja az is, hogy sok külföldi településsel tartják a kapcsolatot. Egyházi vonalon szerteágazóbb a viszony, Magyarországon például számos barátra leltek; kétévenként egy-egy ifjúsági csoport látogat Franciaországba, s viszonzásul ôk is fogadnak onnan fiatalokat a falujukban.

Egyébként rövidesen valóra válhat a helybeliek egyik régi álma. A fôtéren valamikor emlékmû állt, a két világháborúban elesettek emlékére emelték, s ezt hamarosan visszahelyezhetik.

– Egyetlen mondat miatt kellett "eltakarítani" – világosít föl keserûen Fehérvári Gyula. – Ez állt rajta: "Akik életüket adták Nagy-Magyarországért"…

Szerencsére az elôdök voltak olyan bölcsek, hogy nem zúzták darabokra az alkotást, hanem épségben átszállították a temetôbe. A mai napig megvan az emlékmû, de nem az fog a templomkertbe kerülni, hanem a hasonmása. Ugyanazokkal a nevekkel, de az államhatalomnak szemet szúró mondat nélkül. Az országos RMDSZ is hozzájárult tízmillióval a költségekhez.

A faluban egy énekkar és egy népi zenekar, a Józsi és a csengettyûsök is mûködik. Utóbbinak a múlt évben megjelent egy hangkazettája, ezen bagosi népdalok feldolgozásai hallhatók.

Estefelé, amikor a Nap már hanyatlóban volt, a testvérpáros, Birtalan József és Árpád meghívtak a Bagolyvárra. A falu feletti domboldalban borospincék tûntek elô a gyümölcsfák közül. Birtalanékat kitûnô hanggal áldotta meg az anyatermészet, s ôk ezt nem is takargatták sokáig, amint felértünk, azonnal rá is gyújtottak egy nótára. Bor, szalonna, hagyma és tepertô került az asztalra, s ez emelte igazán a hangulatot. Késô estig zengett a Bagolyvár a nótaszótól, ami eszünkbe jutott, mindent elénekeltünk – magyar emberhez illôen –, mígnem mindenki el nem pilledt...

Napsütéses reggelen gyönyörû kilátás nyílik a tájra, szemközt látni lehet a híres Ríszegtetôt, amint megfürdik a fényben. A falu álmosan pihen a völgyben, a csendet nem zavarja semmi. Tengernyi lepke köröz a házak, telkek fölött, életemben ennyi pillangót még nem láttam egy helyen. Mintha hópelyhek hullanának alá, majd félúton meggondolnák magukat, s eszeveszetten libegnének ide-oda. Amikor rászállnak a gyümölcsfákra, olybá tûnik, mintha azok egyik percrôl a másikra virágba borultak volna.

Kedves ez a táj, a vidék, az emberek. Akár ismerôs, akár idegen érkezik, a bagosiak befogadják, megvendégelik, s olyan szépen énekelnek hozzá, hogy az arra járó soha nem felejti el a vén Szilágyságot.

Nagyálmos Ildikó

Mint köztudomású, az annak idején szabályos körülmények között lezajlott, senki által meg nem kérdôjelezett demokratikus tisztújításon megválasztott Maros megyei RMDSZ-elnököt a múlt hónap elején a szövetség szûk körû, Markó Béla elnök köré csoportosuló végrehajtó válságstábja, az ún. Operatív Tanács szabályzatellenesen felfüggesztette tisztségébôl. Az illegitim helyzet tudatában a Köcsög utcai vezérkar azóta folyamatos támadásokat kezdeményez és vezényel a tisztségét visszavenni kész választott megyei elnök ellen. A Kincses Elôd ellen zajló kampány az RMDSZ csúcsvezetése által fenntartott és felügyelt sajtóban zajlik, elsôdlegesen az érintett régióban, de helyet kap a nyilvánosság más fórumain is. A támadások kereszttüzében alkalmanként megszólal a félreállított tisztségviselô is.

Elmondhatom, nem én sértettem meg az Alapszabályzatot, hanem azok a tisztségviselôk, akik mindenáron vissza akarták erôltetni a városi tanácsba a marosvásárhelyiek által kiszavazott régi embereket. A visszacsempészést a marosvásárhelyi jelöltállítási jogkörrel nem rendelkezô, a cél érdekében a választási csalástól vissza nem rettenô megyei TKT felhasználásával próbálták megvalósítani, csúfot ûzve a 7003 marosvásárhelyi akaratából. A június 4-ei választáson a marosvásárhelyiek szavazataikkal igazolták: támogatják az általam benyújtott városi tanácsosi listát. Állításom igazát, a rágalmazásig elmenô sorozatos félretájékoztatást is elemezve, az alábbiakkal támasztom alá:

1. A marosvásárhelyi elôválasztási eredményeket tiszteletben tartó listát – nem gyôzöm hangsúlyozni – a vonatkozó rendelkezések alapján állítottam össze és nyújtottam be.

Figyelembe kellett vennem azt, hogy a Maros Megyei RMDSZ Szabályzatfelügyelô Bizottsága május 4-ei határozatában megállapította: a 20 százalékos érvényességi küszöb olyan megszorító döntés, amely ellenkezik az SZKT által jóváhagyott elôválasztási szabályzattal, ezért alkalmazása szabályzatellenes. Ennek következtében az SZFB a 20 százalékos érvényességi küszöbre alapozó, a marosvásárhelyi tanácsosi listát jogtalanul módosító 2000. május 2-ai TKT-határozatot semmissé nyilvánította. Kötelezett arra, hogy a marosvásárhelyi hivatalos tanácsosjelölti listát és a jelöltek rangsorolását az elôválasztási eredmények tiszteletben tartásával állítsam össze és nyújtsam be. E döntésnek maradéktalanul eleget tettem, a listán csak annyit módosítottam, hogy az SZKT és az Operatív Tanács határozatának megfelelôen Fodor Imre polgármesterjelöltet tettem az elsô helyre, a két bejutó helyre rangsorolt megyei tanácsosjelöltet (Tôkés Andrást és Berekméri Sándort), valamint azokat, akik visszaléptek, kihagytam. Mint mondtam, nem felel meg az igazságnak az sem, hogy nem tartottam tiszteletben az elôválasztással kialakított marosvásárhelyi tanácsosi listát.

E vitathatatlan tényeket figyelmen kívül hagyva azt nyilatkozták: "Kincses Elôd elnök úr a jogvesztô határidô utolsó óráiban a Marosvásárhelyi Választási Irodánál olyan jelöltnévsort iktatott be, amely még az elôválasztás eredményét sem tartja tiszteletben, bár a 7003 szavazó akaratának kötelezô elfogadására az elnök úr folyamatosan képmutató módon hivatkozik".

Hozzáfûzöm: az sem igaz, hogy az utolsó órában iktattam a listát a Választási Irodánál, hanem 16 órakor – az irodánál május 5-én éjfélig lehetett iktatni, a bíróságon pedig május 7-én 15 óráig. A benyújtott listát pedig azért óvták meg, mert tudták, hogy azt az SZKT elôválasztási szabályzatának tiszteletben tartásával állítottam össze, s így az ellene benyújtott óvást, mint megalapozatlant, elutasította volna a marosvásárhelyi helyi bíróság. Ne feledjük, a gyergyószentmiklósi bíróság helyt adott az RMDSZ tanácsosi lista elleni óvásnak azzal az indoklással, hogy RMDSZ-tisztségviselôk jogtalanul módosították az elôválasztási eredmények szerinti listát.

2. Az Országos Kampánystáb május 3-án Kolozsváron érvénytelennek nyilvánított három hamisításgyanús TKT-szavazólapot. "A három lap érvénytelenítése nem változtatta meg a szavazás ismert végeredményét, ami az elsô húsz jelölt sorrendjét illeti." A valóság: Kolozsváron nemcsak az egyes jelöltekre leadott szavazatszám módosult, hanem Orbán Dezsô alpolgármester helyezése is, aki a TKT elsô szavazatszámláló bizottsága "szerint" 28 szavazattal a biztos bejutónak számító 12. helyre került, a TKT-újraszámlálás után 14. lett 20 szavazattal, és a kampánystáb számítása után a kiesô 15. helyet foglalta el, mindössze 18 szavazattal. Nincs mit mondanom, a tények makacs dolgok! Mivel a visszarendezôdést megakadályoztam, bûnhôdnöm kellett. Azok, akik mindent megtesznek az RMDSZ-ben uralkodó állapotok konzerválása érdekében, szövetségi elnöki puccsal azt a személyt nevezték ki megyei elnöknek, akit a demokratikus választáson legyôztem, akinek TKT-elnöki tisztsége összeférhetetlen a területi elnökivel. "Ôszintén" bevallotta: az ôt kinevezô Operatív Tanácsi puccs alkalmával tartózkodott a szavazástól. Érdekes, a részemre kikézbesített határozaton mégis szerepel az aláírása...

Felfüggesztésem és annak fenntartása – a Megyei Szabályzatfelügyelô Bizottság határozataira fittyet hányva – újabb bizonyítéka annak, hogy az RMDSZ-nómenklatúra a kommunista párttól ellesett diktatórikus módszereket egyre nyíltabban alkalmazza a szervezet oly szükséges megújítását szorgalmazó politikai ellenfelek és a független sajtó elnémítására.

A megyei elnöki tisztség ellátásában az országos vezetés és az általa szabályzatellenesen kineveztetett bábkormány kitartóan megakadályoz – eszközökben nem válogatva, a magyarságot megosztó következményekkel mit sem törôdve. Június 5-én érvényt akartunk szerezni a Megyei Szabályzatfelügyelô Bizottság vonatkozó határozatainak és át akartuk venni a feladatok teljesítését. Kelemen Attila, aki az alapszabályzat szerint egyszerre nem láthatná el a megyei elnöki és a TKT-elnöki tisztséget, a felmentését kimondó SZFB-határozatot semmibe vette, és nem tette lehetôvé azt, hogy az elkövetkezô nehéz napokban tegyük a dolgunkat. Az ideiglenes elnök a helyzetet félreértelmezve azt nyilatkozta, hogy házi olvasmányainkban csak A Pál utcai fiúkig jutottunk el.

Kamaszkorom egyik legnagyobb hatású olvasmánya valóban A Pál utcai fiúk volt, ezért a szellemesnek szánt megjegyzésre kapásból tudok válaszolni. Elôször is az akkori vörös ingesek betartották a közösen kialakított szabályokat, mai vörös(inges)eink pedig minden etikai, erkölcsi és jogi szabályt felrúgnak azért, hogy a hatalomban maradhassanak. Másodsorban bevallom: a Pál utcai fiúkat eláruló Geréb tette annak idején nagyon felháborított; a Gerébeket sohasem szerettem, és nem is fogom.

Kincses Elôd
választott Maros megyei RMDSZ-elnök

Veszteni nem könnyû. Nehéz és kényelmetlen munka az, amikor az igazságot magyarázni kell. 2000. június 4-én a választáson Szováta város független polgármesterjelöltjeként indultam, és vesztettem... bár nem hiszem, hogy szégyellnem kellene magam ezért.

Ez a választás olyan megmérettetés volt, ahol a kvalitás nem jött számításba. Pénz, testmagasság és testsúly alapján döntött az istenadta nép. Bocsánat, nem ôk döntöttek, egy szûk csoport döntött, irányított.

Választási kampányom során sok hibát követtem el. Például kissé túl gyakran beszéltem az igazságról, pedig már a ‘60-as évek végén néhai Zörgô Benjámin pszichológusprofesszortól megtanultam Kolozsváron, hogy az igazság jó, az igazság kell... de nem kell túl sokat hangoztatni, mert sokan nem szeretik.

Gyakran beszéltem a korrupcióról, amely már az iskolába és a templomba is besettenkedett (tisztelet a kivételnek). Ezt sem szeretik hallani sokan. Szováta román lakosságát is találkozóra hívtam, el is jöttek tizenheten. Ez sem tetszett sokaknak, mert azt hiszik, hogy csak magyar igazság van.

Köszönöm annak a 700 körüli szavazónak a bizalmát (pontos számadatot a mai napig nem sikerült megtudnom), akik a nevemre merték ütni a pecsétet. Ehhez itt bátorság kellett. Köszönöm a tanítványaimnak is, hogy szurkoltak nekem. Ha odakerültem volna, egy kicsit a kezükbe adtam volna a "kormányt".

A választási eredmény ismeretéig sok álmatlan éjszakát okoztam többeknek, de különösen egy kókadóban lévô, de még virulens volt profi besúgó sóváradi házaspárnak. Elnézést kérek tôlük is a nyugtalan napokért, szövögethetik tovább gonosz terveiket. (Ezekrôl alkalomadtán részleteket közlök, tanulságként.) A választási kampányomat nem utcabálon, kampánycsend teljében zajló Mobila-bálon, ingyen sörrel, flekkennel, miccsel, Nagy István-haknival tartottam. (RMDSZ-berkekben a tisztesség ez alkalomból olyan volt, mint macskának a vasárnap.) Ott és úgy kampányoltam, ahogy az a könyvben meg van írva. A hátam mögött nem állt senki pártos, pénzes érdek stb.

Az ambíciózus, csörtetô gyôzteseknek gratulálok, eredményes munkát kívánok. Próbálják ki, hogy milyen embernek maradni ebben a pénz utáni hajszás, tolongásos, szabadrablásos világban.

Lakatos István
Szováta

Takács Csaba úr viszont, az RMDSZ ügyvezetô elnöke azt mondta: nem kell neki Szász Jenô. Takács úr, gondolom, véletlenül éppen Székelyudvarhelyen tartózkodott és ugyancsak véletlenül betévedt a Magyar Köztársaság külügyi államtitkárának, Németh Zsoltnak a lakossági fórumára, ahol megtudtuk, hogy nem szeretné, ha a jelenlegi polgármester, Szász Jenô megôrizné hivatalát. Nem titok immár, hogy Takács elnök úr választottja a bukaresti képviselôházból kikopó-félben levô Antal István. De míg Fáni kisasszony félreérthetetlenül közölte, hogy miért kell neki a piros szoknya helyett inkább a gigerli, Takács ügyvezetô elnök úr adósunk maradt (hogy szakszerûen fejezzem ki magam) preferenciája indoklásával: titok számunkra tehát, hogy miért is nem kell neki Szász Jenô – polgármesternek. Tény viszont, hogy nem kell! Mégpedig olyannyira nem kell neki, hogy "stratégiai ügynek" minôsítette a Verestóy Attila szenátor úr által vezényelt udvarhelyi RMDSZ-helyhatósági választási kampányt Szász Jenôék ellen.

No, lám! Merje csak valaki felróni ezután Takács ügyv. úréknak, hogy nincs stratégiájuk! Van nekik, a jelenlegi RMDSZ-csúcsvezetésnek van olyan: meg kell buktatni Szász Jenôt! Szász Jenô az RMDSZ (pardon: a több RMDSZ közül "az egyik") jelenlegi elsô számú közellensége Udvarhelyen. Hiszen ezen "stratégia" jegyében felvonult ellene "pajzzsal-dárdával" székely anyavárosi kampánynyitóra Markó Béla elnök úr etc., majd utánuk Antal István érdekében meghordozta ugyanitt a véres kardot (ahogy mondani szokták) Frunda György szenátor úr is.

Úton-útfélen hallom az udvarhelyiektôl: bár a csereháti bajaink idején buzogtak volna a harci kedvtôl érdekvédelmi szövetségünk ezen jeles és rendíthetetlen élharcosai! Akkor bizony Opris elvtársuk és apácái irányában – Tokay György urat idézve – "lovagias" távolságtartás volt "az egyik RMDSZ" stratégiája! Mára a "Cserehát" még az országhatárokon túl is a Székelyföld bukaresti irányítással történô tervszerû román betelepítésének lett a szimbóluma. Noha csupán része annak a nyolcvanesztendôs folyamatnak, amely leállítása, megakadályozása végett éveken keresztül egész sor SZKT-n meg szövetségünk marosvásárhelyi kongresszusán – sajnos – eléggé visszhangtalanul kongattam jómagam (is) a vészharangot. Ismeretes, hogy dr. Verestóy meg adjutánsai (Antal István etc.), illetve a fent nevezett többi RMDSZ-korifeus a székelyföldi románosítási folyamatba nem ártják bele magukat...

A jelenségek mögötti lényeget tekintve: Szász Jenô meg társai legmarkánsabban éppen a románosítás elleni küzdelmükkel különböznek a Verestóy szenátor által vezényelt "egyik RMDSZ"-tôl. "Cserehát" ma bizony magyarságpolitikai vízválasztó.

Máskülönben a Németh Zsolt-találkozó jó hangulatú volt – a Takács-féle botrányos megnyilatkozásától eltekintve. Ugyanis Takács ügyv. elnök úrba a jelenlévôk tapsolással beléfojtották a szót! Okkal keltett felháborodást vádja: szerinte a budapesti államtitkár Szász Jenô támogatásával "beavatkozott az RMDSZ belügyeibe". A történtek kapcsán talán nem árt emlékeznünk-emlékeztetnünk ügyv. elnökünk nagynevû elnök elôdjére, aki oly annyiszor tiltakozott "egyes budapesti közéleti férfiaknak szocialista hazánk belügyeibe való beavatkozásai miatt".

Egyébként Németh Zsolt politikai államtitkár a polgári magyar kormány üzenetét tolmácsolta június 9-én Udvarhelyen: támogatni fogják pénzadománnyal a város magyarságát, hogy megvásárolja fogyatékos gyermekek otthonául a csereháti épületet.

Katona Ádám

Nyugatiasodó világunkban, egyre inkább fogyasztóvá váló társadalmunkban a pénz kezd az egyetlen érték lenni. A modell a pénzcsináló életforma lett. Pedig az életszínvonal emelkedése nem egyenlô az életminôség emelkedésével. Ennek az életformának ismertetô jelei az állandó elfoglaltság, a rohanás, a minél több helyen való jelenlét. Státusszimbólumai: a drága autó, a mobiltelefon, az öltöny és a diplomatatáska. Az "értelmiségnél" ezeken kívül nélkülözhetetlen a legújabb típusú számítógép. A viselkedésforma pedig a leereszkedô, szolgálatkész lakájé.

Az új típusú tanár is ennek a modellnek kell megfeleljen. Az elôször tanulj, aztán taníts (Tavaszi Sándor) tanártípus már teljesen kiment a divatból. Ma már elég, ha jól elôadja önmagát. A jó elôadásmód megkapja a hallgatóságot, és ha el tudja hitetni, hogy van önmaga is, akkor szinte megszerzi a hallgatóit. A lényeg: jó mutatványosnak kell lenni. Aztán a "számot" minél több helyen elôadni a szükséges kellékekkel együtt (autós megérkezés kissé késve, jelezve, hogy elfoglalt, elôtte egy kis telefonálás, drága zakót le- és felvenni, a számítógép segítségével magyarázni stb.), és a honoráriumokat begyûjteni.

Ha erdélyi és esetleg egyházi is az ember, akkor keverheti a "balkáni szeretet"-tálalással, ami azt jelenti, hogy "ô igazán nem kér pénzt testvértôl, rokontól, kollégától", de minden testvér, rokon, kolléga tudja, hogy ha jól megtéríti a benzin és más felszámolható költség árát, csak akkor hívja majd ôt is vissza, és neki is úgy fogja megtérítni a "költségeit". Elvégre a Balkánon az élet "kéz kezet mos" alapon embertôl emberig halad térben, és a "csak a ma számít" alapszabály szerint halad idôben.

Így lettek aztán az ingázó tanárok, ingázó orvosok, ingázó mérnökök. És alakul ki napjainkban az ingázó professzor modellje. Ma a tanár nem egy bizonyos iskola vagy egyetem tanára. Egy diák sem tartozik valamilyen iskolához vagy egyetemhez. Nincsenek is iskolák vagy univerzitások, csak diplomaszerzô helyek. A papírra vágyó lefizeti valamilyen címen a megfelelô pénzösszeget, a kódorgó tanár idônként megjelenvén, felvesz az érdekszövetséggé alakult vezetôségtôl amennyit csak ki tud sírni, majd aláír egy diplomát. Hogy az a diploma mire jó, senkit sem érdekel. Itt, Kelet-Európában a "diplomás ember" elôrelépést, státust jelent. Hát gyûjtjük a papírokat.

Nagyon jól látszik ez a jelenség a szóhasználatunk megváltozásából is. Például nem tanít, hanem elôad, nem ír vagy olvas, hanem publikál, nem tanul, hanem kutat, nem osztályfônök vagy évfolyamfelelôs aki nevelôi órát tart, hanem a diákok személyiségével foglalkozik, nem konferenciákon mélyíti el tudását, hanem konferenciák sokaságán jelenik meg, elfoglaltságai közben idôt szakítva. Nevelés nincs. Nevelni a növendéket szokás, a növendék pedig növekedik. Növekedés nélkül nincs jövô, nincs haladás. Csak a dimenzió nélküli ma van.

Francis Fukuyama (képünkön) a történelem végének tekinti ezt a középszerû embert, akit az amerikai szabadelvû demokrácia szült (vagy fordítva: az utolsó ember szülte a szabadelvû demokráciát?). Szolgáltatássá alacsonyodott az igazságért azelôtt önfeláldozást követelô tudomány, és a mindent domináló középszerûség közönséges példáihoz igazodott a korábban eszményi példákon tájékozódó nevelés.

A tanulás, a diploma megszerzése cél lett, ami eddig eszköz volt. A tanulást nem a tudományos kíváncsiság, hanem nálunk még a státust biztosító diploma, nyugatabbra a pénzcsinálás eszközének megszerzése ösztönzi. A tanár nem tudományos fölény (Karácsony Sándor) birtokosa, hanem önmagát az egyetemeken jól menedzselô szolgáltató.

Az egyház egyre inkább elveszíti napjainkban világító és kovász szerepét. Lelkészei kezdenek alkalmazkodni ezen divatos életformához. Megjelent az ingázó lelkipásztor, aki nem egy bizonyos gyülekezet papja, hanem bolyongva evangelizál és bizonyságot tesz. Neki a teológiai tudomány egyre kevésbé fontos, eszközei és módszerei pedig egyre olcsóbbak és giccsesebbek.

B. Bíró Berta

Az Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság (EMT) nyári informatikai tábort szervez középiskolásoknak Sepsiszentgyörgyön, 2000. július 23–30. között. A tábor ideje alatt az internet-hozzáférés biztosított. Mobilkommunikáció és internet címmel Nyírô András, a Westel 900 munkatársa tart elôadást és bemutatót.

A tábor programja:

– július 23-án érkezés, a szálláshely elfoglalása (Mikes Kelemen Líceum bentlakása);

– július 24–29. között szakmai program;

– július 30-án hazautazás.

A szakmai program a Mikes Kelemen Líceum számítógépes termeiben zajlik, délelôtt és délután. A tanulás/gyakorlás mellett vetélkedôt is szerveznek, de lesz múzeumlátogatás, kirándulás és strandolás is. Az általános iskolás diákok jelentkezésének függvényében Logo-programozást is oktatnak Lôrinczy András szatmárnémeti tanár vezetésével.

*

A kolozsvári Linux táborba is várják a jelentkezôket, amelyet augusztus 21–27. között rendeznek. A tábor az erdélyi magyar középiskolák, illetve tagozatok rendszergazdáinak és informatikatanárainak szól. Célja az iskolai számítógép-hálózatok rendszergazdai teendôit ellátó informatikusok továbbképzése, a Linux operációs rendszer megismerése és egy Linux alapú, világhálóhoz kapcsolódó szerver telepítésének, konfigurálásának és üzemeltetésének megtanulása. Bôvebb információt az EMT kolozsvári titkárságán igényelhetnek az érdeklôdôk a 064/19-40-42-es, 19-08-25-ös telefonszámokon vagy az emt@emt.ro e-mail címen.

…Mario Vargas Llosa hozzám legújabban eljutott regényében, a Don Rigoberto feljegyzéseiben (Európa Könyvkiadó, 1998) az alábbiakat:

"Tudom, a legmélyebb érzéseiben sértem meg, de nem hagyom szó nélkül, hogy Ön és a hasonszôrûek – újabb tömeges összeesküvés! – meg vannak gyôzôdve róla, vagy legalábbis hajlanak rá, hogy az állatoknak jogaik vannak, netán lelkük is; mindnek, kivétel nélkül, a maláriaszúnyognak, a dögevô hiénának, a mérgezô kobrának és a vérszomjas piranhának is. Nyíltan megvallom, számomra az állatok gasztronómiai, díszítômûvészeti és esetleg sportszempontból érdekesek (bár a nagyobb pontosság kedvéért hozzáteszem, hogy a lovak imádata az én szememben legalább olyan érthetetlen, mint a vegetarianizmus, és hogy a nyereg gyötrésétôl csökött heréjû lovasokat a férfiasságuktól megfosztott egyedek egy különösen elszomorító válfajának tekintem). És noha távolról tiszteletben tartom azokat, akiknek az állatok érzéki örömet szereznek, engem személyesen nem vonz (inkább kellemetlen szagokat idéz, és különféle fizikai kényelmetlenségeket ígér), hogy kotlóssal, kacsával, majommal, kancával vagy más, alkalmatos testnyílással rendelkezô állattal közösüljek, és élek a gyanúperrel, hogy akik efféle tornamutatványokkal jutnak élvezethez, azok lényegüket tekintve – kérem, ne vegye személyeskedésnek – a vadember szintjén élô ökológusok, tudatlan természetvédôk, akik majdan bizonyára Brigitte Bardot-val (akit egyébként szintén szerettem fiatalkoromban) karöltve fognak a fókák fennmaradásáért tevékenykedni. És bár egyszer megjelent elôttem egy cicákkal teli ágyon fetrengô meztelen nô nyugtalanító képzete, az Egyesült Államokban tartott hatvanhárommillió macska és négymillió kutya jobban aggaszt, mint a volt Szovjetunió fél tucat országában felhalmozott atomfegyverek tömege.

Ha így gondolok ezekre a négylábúakra és szárnyasokra, el tudja képzelni, milyen érzést keltenek bennem az Ön susogó fái, sûrû erdôi, igézô lombjai, daloló folyói, zúgó patakjai, szikrázó csúcsai meg a többi efféle gyönyörûség. Mindezen természeti kincseknek akkor van számomra létjogosultságuk, ha elôbb átmennek a városi civilizáció szûrôjén, vagyis feldolgozza és átalakítja ôket – nem bánt, ha azt mondják, mûvivé teszi, mégis közelebb áll hozzám a rangját vesztett kifejezés: megszelídíti – a könyv, a festmény, a film vagy a televízió. Hogy értsük egymást, az életem tudnám adni (amit nem kell szó szerint venni, hisz képletes értelme nyilvánvaló) Góngora Polüphémoszának égig érô nyárfáiért és Magányosságokjának ezüstös mandulafáiért, Garcilaso pásztorkölteményeinek szomorúfûzeiért, a Van Gogh-képek aranymézként csurranó búzamezôiért és napraforgóiért, de egyetlen könnyet sem ejtenék az erdôtüzek martalékává lett fenyôkért, és szemrebbenés nélkül aláírnám a rendeletet, amely közkegyelemben részesíti az Andok, Szibéria és az Alpok erdôit üszkösítô gyújtogatókat. Az a természet, amelyet nem a képzômûvészet vagy az irodalom közvetít, a természet r la nature, tele legyekkel, szúnyogokkal, sárral, patkányokkal és csótányokkal, nem fér össze az olyan kifinomult élvezetekkel, mint a testápolás vagy a választékos öltözködés."

Ilyen cinikus, antihumánus (vagy inkább antianimális?!) volna a perui író? Szó sincs róla. Ha elôzô mûvei, A város és a kutyák, Mayta története nem gyôzte volna meg az olvasót az ellenkezôjérôl (vagy esetleg nem akadtak kezébe az említett könyvek), akkor gyôzze meg az a "picinyke" hír, hogy Llosa éppen humanizmusának vállalása bizonyítékaként állt ki kilencvenben az elnökválasztás porondjára. Mivel Párizsban, Londonban, Barcelonában élt éveken át, pontosan ezt a nyugat-európai "emberszabású" eszmeiséget szerette volna meghonosítani a különbözô színezetû katonai junták "zaklatta" ország népével. Az elnökválasztáson alulmaradt Albert Fujimorival szemben, akinek a nevét aztán a néhány éve lejátszódott limai japán nagykövetség túszdrámája kapcsán ismerte meg az egész világ. Llosa visszatért addigi "munkahelyére", a könyvek lapjaira. Minden regényébôl árad a humánum, az ember és az ember által teremtett értékek miatti aggódás.

S hogy akkor honnan ez a fenti passzus?! Ugyanonnan. Az irónia fegyverét használja az erôszakos, fegyvercsörtetô természetvédôk ellen. Akik a kóbor kutyát-macskát sokkal többre tartják bármilyen emberi lénynél. Mert a humanizmusnak épp az az egyik jellemzôje, hogy igyekszik helyes értékrendet felismerni, és igyekszik minél kevésbé agreszszíven terjeszteni azt. Fakadjon bármilyen nemes érzelembôl valaminek a védelmezése, ha az más vagy mások kárára történik, máris megkérdôjelezhetô az illetô elvnek a nemessége. Ezt már a Magna Charta is tudta: szabad minden, ami mások jogát nem sérti. 1215-ben tudták, 2000 táján egyre kevésbé. Ezért írja Llosa, amit ír. A homo urbanus, homo intelligens jogán. Ezt kellene nekünk is lassan-lassan megértenünk. Hogy van olyan ember is, akinek sem szülei, sem nagy-, déd-, ükszülei nem éltek falun; aki nem elsô, hanem sokadik generációs értelmiségi, aki városi ember, s aki elônyben részesíti a fák ablaküvegen át történô szemlélését a szúnyogos-kullancsos erdôbeni bóklászással szemben. Aki élvezi a madárdalt, de nem engedi, hogy íróasztalát, könyveit, fejét és kenyerét – a természet jogán – ide-oda röpködô madarak piszkolják be. Gyûjtônéven régebben nadrágos embernek mondták az ilyen megrögzött városit. Kicsit félve tôle, tartózkodón és nagyon elutasítva. Sajnos megmaradt ez a nadrágosokat elkülönítô nézet: az "igazi" a természeti ember, a mezítláb caplató, fû növését hallgató. De miért igazibb az ilyen, mint mondjuk a saját cigarettafüstjében pácolódó olvasólény?!

Nem várok választ, nem is azért kérdeztem. Hisz már meg is kaptam: a homo urbanus, homo intelligens Llosa fent idézett szavaiban.

Molnár Judit

BALOGH JÓZSEF fémöntô – avagy Cubi, ahogyan az ismerôsei szólítják – közismert ember Marosvásárhelyen. Kevesen vannak, akik neve hallatán ne tudnák, kirôl van szó. Évtizedek óta szakmája elismert mûvelôje, s egy ideje, amióta bronzba öntötte Vásárhely legendás városépítô polgármesterének, Bernády Györgynek a Bocskay Vince által megálmodott szobrát, a legismertebb is. A következô beszélgetésben szakmai tapasztalatairól, a ,89-es "fordulat" utáni megváltozott körülményekrôl, a piacgazdasági feltételekhez való alkalmazkodás nehézségeirôl és egyebekrôl kérdeztük a korát meghazudtoló frissességgel dolgozó szakembert.

– A Cubi-féle fémöntöde ha nem is tartozik Marosvásárhely nevezetességei közé, igen ismert, s nem csupán amiatt, hogy a város központjában található. Mikortól is mûködik itt?

– Még 1938-ban építette az édesapám, aki a híres Nussbaum-féle öntödében tanulta a szakmát valamikor a húszas évek elején; késôbb, a harmincas esztendôkben már önállóan dolgozott. Itt kezdtem én is, ama emlékezetes 1948-as évben, amikor az államosítás megtörtént, s folytattam mindaddig, amíg a ‘89-es rendszerváltás után újra birtokunkba vehettük a mûhelyt.

– Milyen érzés volt négy évtizeden keresztül abban az öntödében dolgozni, amirôl tudta, hogy nem is olyan rég a család tulajdona volt?

– A tervgazdálkodás végtelennek tûnô negyven esztendejét – a körülmények szerencsés alakulásának köszönhetôen – sikerült valahogy átvészelnünk. Az államosítást követô elsô években az ipari tanonciskola gyakorlómûhelyeként mûködtünk, majd a koronkai téglagyárhoz csatoltak, amelynek cserealkatrészeket öntöttük. 1974-tôl egy kisipari szövetkezethez tartoztunk, itt ért minket a ‘89-es rendszerváltás. ‘90-ben pedig, ahogy a törvények megengedték, kiváltunk a szövetkezetbôl és a magunk lábára álltunk.

– Hogyan sikerült a váltás? Nem gördítettek akadályokat a kiválás elé?

– Még mielôtt errôl szólnék, el kell mondanom, hogy mind a téglagyárban, mind a szövetkezetben végig a lehetô legnagyobb önállóságot biztosították nekünk. Megrendelésünk volt bôven, az öntöde nyereséges volt, ezért a vezetôk sosem szóltak bele, hogy mit hogyan csinálunk. Mindenben szabad kezet kaptunk. Csak azt nehezményezték néhányan, hogy sokkal jobban kerestünk mint ôk. De – dicséretükre legyen mondva – semmiféle akadályt nem gördítettek elénk, amikor úgy döntöttünk, hogy a saját lábunkra állunk. Olyanynyira, hogy rekordidô alatt, egyik napról a másikra megtörténhetett a váltás. Ami – legalábbis a kezdeti idôszakban – rengeteg fejfájást, álmatlan éjszakát okozott.

– Miért?

– Mert hirtelen, váratlanul következett be, olyan felkészületlenül ért, hogy gyakran elbizonytalanodtunk, amikor rádöbbentünk, hogy ezentúl minden döntés felelôssége és kockázata a miénk, hogy ezentúl mindenben kizárólag a magunk erejére vagyunk utalva. Ez valamiképpen ahhoz az emberéhez hasonlatos érzés, akit felnôtt koráig kézen fogva vezetnek, s egyszer hirtelen elengedik a kezét. Bár tudja, hogy képes egyedül is járni, de még nem próbálta meg, s ezért félve, bizonytalanul tekint körbe, keresi a biztonságot jelentô kezet.

– Hogyan sikerült a piacgazdaság követelményeihez való alkalmazkodás?

– Bevallom ôszintén: nagyon nehezen. Istennek hála, már ‘90-ben sikerült néhány megbízható nyugati, pontosabban osztrák partnerrel komoly üzleti kapcsolatokat kiépítenünk, azóta a termelés közel háromnegyede oda irányul. Így hát nincsenek megélhetési gondjaink, mint számos vásárhelyi – és nem csak – öntödének, amelyek közül az ipari termelés visszaesésével nem egyben már régóta szünetel a munka. Ami az alkalmazkodást illeti: bizony nekünk is voltak és vannak manapság is gondjaink. És elsôsorban nem a minôséggel, mint ahogyan azt sokan gondolnák, hanem a pontossággal. Igen nehezen szoktunk hozzá a határidôk precíz betartásához. Hiába készítjük a legkiválóbb minôségû árut, ha nem vagyunk képesek idôben leszállítani. A nyugatiak bizalmát nagyon nehéz megszerezni, de roppant könnyû elveszíteni. Számukra mindennél fontosabb a megbízhatóság, az adott szó becsülete. Amíg nem ezen értékrend szerint élünk és dolgozunk, addig semmi esélyünk arra, hogy egyenrangú partnerként fogadjanak el.

– Hányan dolgoznak jelenleg az öntödében? Milyennek mutatkozik, egyáltalán van-e szakmai utánpótlás?

– A feleségemmel együtt, aki az adminisztrációs munkát végzi, összesen tizenketten vagyunk, köztük két nyugdíjas, akik alkalmanként besegítenek. Ketten a Metalul szövetkezettôl jöttek át, a többiek itt szerezték szakmai képesítésüket. Kiemelném Magyari Géza és Szalló János nevét, akik igen jól képzett szakemberek, s akik óriási segítségemre voltak az utóbbi években felvállalt bonyolultabb szakmai feladatok elvégzésében. Ami az utánpótlást illeti: egyáltalán nincs. A szakiskolában nem folyik ilyen irányú képzés, a halódó iparnak a már kiképzett öntôkre sincs szüksége. Ez a szakma folyamatos ipari termelés nélkül halálra van ítélve…

– Az utóbbi évtizedben számos köztéri szobrot öntöttek. Minek tekintette ezeket a feladatokat, kizárólag szakmai kihívásnak, vagy valamivel többnek?

– Kezdetben inkább szakmai kihívásnak, hisz apámhoz hasonlóan magam is elôszeretettel vállaltam olyan bonyolultabbnak számító munkákat, amikrôl tudtam, hogy más nem szívesen vállalja vagy feltételezhetô, hogy nem képes megcsinálni. Egyfajta szakmai kíváncsiság vezérelt, amikor elvállaltam Kulcsár Béla alumíniumból készült szobrainak megöntését. Ez még valamikor a letûnt rendszerben történt. Azóta már számos vásárhelyi szobrásznak dolgoztam. Dienes Attila, Gyarmathi János, Hunyadi László voltak az elsôk a már említett Kulcsár Béla mellett.

– Aztán következett az 1994-ben felavatott Bernády-szobor, Bocskay Vince alkotása.

– Szakmai pályafutásom csúcsának, életem egyik legnagyobb elégtételének tartom e munkát. Ama hónap alatt, amíg a szobron dolgoztunk, valamiféle olyan izgalom töltött el, amilyet talán csak az alkotó ember érezhet. Nem túlzok, ha azt állítom, azokban a hetekben mintha az örökkévalósággal kerültem volna közvetlen kapcsolatba. Büszkeséggel tölt el, hogy ha csupán kivitelezôként, de esetleg az én nevem is fennmarad a vásárhelyiek emlékezetében.

– Az idei esztendô is páratlanul gazdagnak bizonyult szoboröntés tekintetében.

– Valóban. Másutt akár tíz esztendô alatt sem öntenek annyi szobrot, mint az utóbbi esztendôben mi. Itt készült a József pátert ábrázoló egész alakos szobor, Kiss Levente alkotása, amelyet a közeljövôben állítanak fel Gyergyóalfaluban, valamint Borsos Tamás mellszobra, szintén az elôbb említett Kiss Levente alkotása, amelyet a Vásárhelyi Napokon avatnak fel. Júliusban pedig elkezdjük Hunyadi László egész alakos Petôfi-szobrának a kivitelezését. Szintén mi öntöttük a központi katolikus plébánia belsô udvarán idén nyáron felállításra kerülô Márton Áron-mellszobrot, Izsák Márton alkotását is.

– Milyennek látja a szakma jelenét, illetve jövôjét?

– Amint már mondtam, folyamatos ipari termelés nélkül ez a szakma halálra van ítélve. Bár az is igaz, hogy minden hullámvölgy egyszer véget ér, minden válságot elôbb-utóbb a fellendülés követ majd. Az azonban egyáltalán nem mindegy, hogy mennyi idônek kell még eltelnie ahhoz, hogy ez bekövetkezzen. A szakmára – legalábbis a tudomány jelenlegi állása mellett – még jó ideig szükség lesz. Hogy a miénkhez hasonló méretû öntödék közül hányan élik túl a jelenlegi válságot, az kinek-kinek a rátermettségén és nem utolsósorban a szerencséjén is múlik. Bár az is igaz, hogy ki-ki a maga szerencséjének a kovácsa… De ez már egy más tevékenységi terület.

Szentgyörgyi László

A népmesék, akárcsak mesemondóink, kihalófélben vannak. A hagyományok, amelyek a századelôn még elevenen éltek a második világháborúig, egyszerre megváltoztak. Az urbanizálódással elmaradt a hagyományos népviselet: nôknél a fehér ing, lájbi, fössing (szoknya), pendely (alsószoknya), surc (fehér kötény), pattent, strinfli (harisnya), férfiaknál a fehér ing, szôttes lájbi, gatya, posztóharisnya – mind feledésbe merültek. Egy újabb életforma kezdôdött, az emberek gyárakban, üzemekben kerestek munkát. Elmaradtak a fonók, ôszi kukoricahántások alkalmával történô mesélgetések, tréfálkozások. Megszûntek a mesélô alkalmak.

A mesék igazságát a mesemondók a legôsibb idôkbe helyezik. Valamikor igaz volt, mert hittek benne. Mára minden megváltozott.

Kriza János óta Székelykeresztúr környékén nem foglalkoztak mesegyûjtéssel, vagy ha igen, azokat nem adták ki.

Szente B. Levente körülbelül három éve kezdte el a népmesegyûjtést. Nemrég jelent meg Az ezüsthajú tündérlány címû gyûjteménye. A kötet tündérmeséket, tanítómeséket, állatmeséket, székely tréfás népmeséket tartalmaz.

– Hogyan kezdtél bele a népmesék gyûjtésébe?

– Néhány jeles személyiség késztetésére, mint amilyen Ráduly János folklorista, költô, rovásírás-kutató; a muzsnai származású Bán Péter, az ismert mûfordító, valamint Buzogány P. Árpád udvarhelyi könyvtáros, publicista. Én is beláttam ennek a tevékenységnek a fontosságát, hiszen alig akadnak már mesemondók, s ezek is a legidôsebb generációból valók, 60–70 éven felüliek. Munkámat kissé megnehezítette, hogy ezek az emberek nehezen oldódnak fel, napokba, hetekbe telt, míg mesélésbe kezdtek.

– Szerinted mi okozza ezt a gátlásosságot?

– Az embernek ma már nem azt jelenti a mese, mint régen. Valamikor igaz volt mind, hittek benne, elképzelték… A mai ember számára nem jelent szórakozást a mese, sokkal szívesebben néz tévét, bármely film elhihetôbb számára, mint a mese. Másrészt az embereknek lépést kell tartaniuk a rohanó világ lüktetô ritmusával, nincs idô az összejövetelekre, hosszú beszélgetésekre.

– Milyen mesék szerepelnek a mesemondók repertoárjában?

– Az alig létezô tündérmesék, aztán az állatmesék, tanítómesék, tréfás mesék. A mesemondó részben átformálja a történeteket, eltér a mese eredeti vázától, a szereplôk tulajdonságait, cselekedeteit a saját életével kapcsolatos fordulatokkal színesíti, saját pozitív és negatív élményeit építi a mesékbe. Fontosnak tartottam néhány mese megváltoztatását, mert egy-egy mesét hetekig mondtak el, elég zavart, komplikált formában. Ugyanakkor – amint a kötet szójegyzékében is szerepel – megtartottuk az elmesélô sajátos hangvételét, stílusát, mind a népi, mind a képi és mondatszerkesztési sajátosságait.

– A kötetnek miért lett a címe épp ez?

– Pontosan egyedisége, ritkasága miatt. Amint már említettem, nagyon ritkán fordulnak elô a tündérmesék a mesemondók emlékes tarisznyáiban. Ezek a legôsibb idôkbôl valók, mágikus-mitikus indíttatásúak, a valóságfelettiség jellemzô rájuk. A paraszti világból mégis belevegyül ebbe az irrealitásba a valóság eleme, a racionális gondolkodás folytán.

– Nemsokára megjelenik a következô köteted is. Mit foglal ez magába?

– Az anyag a mondák, legendák, székely népmesék világa révén egy történelmileg-földrajzilag behatárolható térség jellegzetességeit jeleníti meg.

Joó-Faluvégi Anna

Barabás Zoltán Hûvös holdfényben címû új verseskötetét tartom a kezemben. A költônek rövid idôközökben ez a harmadik jelentkezése. Az elsô könyve, Ulysses gúnyájában 1997-ben, a második, Valaki állt a szélben 1998-ban jelent meg. Alkotótevékenységének folyamatossága fokozott figyelmet érdemel.

Modern költészet ez, új hang, új hangvétel, de költészet. Számomra költészetileg nem ez a járható út – hiszek a hagyományos versi formában –, de mint a gyakorlat is mutatja, vannak más utat keresôk is. A versi lényeget itt a költôi képlátás biztosítja, a formai eszköztárból ugyanis csak ez maradt meg.

Ez a költészet is, mint a hagyományt ôrzô, az örök emberi érzéseket fejezi ki, csak új formában. Szerelem, élet, halál, hivatás minden érzelmi tartozékával helyet kap benne. Nem szállhatunk vitába a költôvel, mit miért, hogyan lát és miképpen formál meg? Mindez tehetsége titka. A Hûvös holdfényben címû könyv szerzôje is megtalálta egyéni költôi útját. Szokatlan képzettársításai ellentmondanak a logikának, meglepô, olykor meghökkentô képei szintén értelmileg megközelíthetetlenek, s mivel alkotó eljárásában mindezt következetesen alkalmazza, el kell fogadnunk stílusa egyik jellegzetességeként. Itt már nem beszélnek a szavak, fogalmi jelentésüket elvesztik, csak a költôi képek útján kifejezett érzések közvetítôivé lesznek. Ezek segítségével alkotja formailag mûvét, de – s ez megint csak a költô tehetségének bizonyítéka – a verseknek belsô kisugárzása van, sugalló erejükkel megéreztetik velünk, amit mondani akarnak. Jó példa erre, de mást is említhetnénk, a Kisded téboly bóklászott az Ezredévi Emléktéren címû vers, melyet hagyományos meghatározással hazafias versnek is mondhatnánk. A "kisded téboly" feltételezhetôen az ihletre utal, annak hôfokára, inspiráló erejének intenzitására, egy másik versében ugyanis hasonlóan szintén ôrületrôl beszél, mikor az alkotáshoz szükséges ihletô erôt kéri az Úrtól (Ôrizz meg engem). A költôi képeknél maradva, mit lát a hôség gyötörte, légritka éjszakában az Ezredévi Emléktéren? "Gyáva hársfák sikoltoztak", de – és most szóljon a költô, hogy mindnyájunknak esztétikai élménye legyen a nagyon szép befejezés – "sötétben elernyedt szívük felett ez egyszer csontfehéren lebegett Isten elfeledtnek hitt álma". A csontfehérrel a régészeti ásatásokkor felszínre kerülô csontok képét idézve a régvoltat, a régen történtet akarja érzékeltetni. Így bekapcsolja a történelmet is. Istennek volt egy nagyon szép álma, elképzelése valamirôl, de annyi idô eltelte után azt hittük, már elfeledte. De Isten nem felejt, az álom él, van, létezik; mire vonatkozik? Sejtésünkre bízza. A kép nyújtotta lehetôségek közt a hozzánk érzelmileg közelebb állót választva megsejtjük, hogy vigasznak szánta, fájdalomenyhítônek, bizalomébresztônek. S mindez hol történik? A vers címe felel rá. De a többi verset is valahogy így, a megsejtés útján tudjuk megközelíteni. Ha vallatóra fogjuk a költôi képeket, azok hûségesen felelnek is.

Az új verseskötet írója témában is végig hû önmagához. Érzéseit leplezetlen ôszinteséggel tárja fel. Egy nagyon nyílt, szerény, olykor szinte alázatos, a mûvészet iránti hódolattal alkotó költôegyéniséget ismerünk meg benne, akiben még maradt valami a gyermekbôl: nézi, nézi a világot, az életet, és nem érti, szorongás, félelem tölti el, s ez átüt stílusképein.

A képalkotó szavak a különbözô versekben összefüggés nélkül, csupán felsorolva pesszimista világnézetre vallanak. De lássunk rá példákat. (A lapszámozást közlöm, a verscímeket mellôzöm.) Csenevész, sápadt, halál, fölösleges, sötétség, hiábavaló, rom. (58. old.) Nyeszlett, sebzett, alélt, korhadt, pôre, sötétség, jajszó. (22. old.) Gyáva, közönséges, közöny, nyomorodott, ványadt, ócska, lázálom, magatehetetlen. (17. old.) Vak, ócska, üres, néma, fáradt, tétova, ostoba, esendô. (21. old.) Elsatnyult, eszelôs, unalom, mocskos, magatehetetlen, menekül, sikoly. (14. old.) Képei sötét, sivár világot tárnak elénk. A szomorúság mindenütt jelen van, a futó hangulattól kezdve a mélységbezuhanás riasztó komorságáig minden árnyalatával fellelhetô verseiben. Kiábrándultság szülte érzés, sivárság, pusztulásra ítéltség, a hiábavalóság észlelése, az elmúlás törvényszerûségének tudomásulvétele, s ezek következményeként a látható világnak a minden mindegy alapon történô kényszerû elfogadása, ha élni akar. A megadás az egyetlen útja a fennmaradásnak ebben a farkastörvényû vad világban. De végsô menedékként, mindenre feleletlen feleletként ott a transzcendentális valóság, az Egyetlen, Isten. Akihez botladozva, bizonytalankodva, de ösztönösen menekülni lehet. A költô ezt teszi, s nagy erkölcsi bátorsággal hitvallásszerûen vállalja is e merôben más hajtóerôk által mûködô világban esetleg megmosolygásnak kitett hitet. Mivel sok verset ír ebben a témakörben, vallásos költônek is tekinthetjük. Személyes Isten ez, akit ismer, néven nevezi, beszélget Vele. Uram! – szólítja meg nemegyszer, s minden problémáját elhozza megoldást keresôn Hozzá. Mivel ôszinte költô és alázatos, egész élete nyílt tükör Isten elôtt. Atya–gyermek kapcsolatra mutató bizalommal az élet nehézségei között feleletet keresve Hozzá fordul. Az elmúlás gondolata sokat foglalkoztatja. – Istenem, itt már minden belülrôl érlelôdik – mondja, s új szót alkot az idô múlására, "Decemberesedik az idô", olvassuk egyik versében, "Lassan decemberesedek magam is", mely valószínûleg a megemberesedik hangalaki hasonlóságára alakult így. Nem lázad. Szemléletében eljut a "mindegy-világig". Egyik imaszerû versében (már a megszólítás is imára utal: Uram!) a szív gyáva döbbenete után egyetlen kéréssel fordul hozzá, engedje meg, hogy megsejthessük – vérszegény vigaszként – alvó léte valóságát. A mindegy-világ szemléletéhez tartozik még, hogy "vaksi üreglakó" lett, neki már semmihez nincs köze, nemzethez, korhoz, világhoz, semmihez, kényszerû, keserû elfogadása ez a sorsnak. Kötete címadó verse: Hûvös holdfényben, felelet a pusztulásra megért kor bûneire: mintha már a végítélet után volnánk; a "legyen világosság!" helyett végérvényesen már a "legyen sötétség" parancsa érvényesülne. Már szavakra se volna többé szükség; Isten is már csak múltként emlékeznék a csillagokra. Vallásos költészetének csúcsa ez a vers. Minden során átsüt az ihlet, a költôi teremtô erô, éppen ezért valami belsô fény árad belôle, melynek hatásától az olvasó nem tud szabadulni. Ha nem írt volna semmit, csak ezt az egyetlen verset, már akkor is költô lenne.

A költészet körüli kérdések sokat foglalkoztatják Barabást. Nagyon fontos neki az írás. "Ó, Uram, taníts meg álmodni újra" – esdekel, mikor a körülvevô világ kiábrándító sivárságát látja. Költôi öntudata magaslatán állva nem adja fel mûvészi elveit, megvédi útját a más utat járókkal szemben, harcol saját igazáért. Egy groteszk imában így könyörög: "Uram,/…/ ôrizz meg engem a túlírt versek nyugalmától. Ámen." Hányszor sóhajt fel és könyörög az alkotás kegyelméért, a költôi teremtés öröméért! Nem volna igazi költô, ha ezek az érzések nem járnák át a lelkét. Hitének mélységére, átéltségére mutat Istennek való meghitt bizalmat sugárzó, állandó kapcsolata. Beszélget Vele, mindent elmond Neki, könyörög, kér, hálálkodik, kérdez, nem vitázik, nem lázad, mindent elfogad, megköszön. Panaszait is elôhozza – mert kinek másnak mondhatná is el vigaszt keresôn, ami bántja, de egyetlenegy számon kérô "miért?" elhangzása nélkül. "Hallgatnak a versek, kint lázálmukban a magatehetetlen barmok" – panaszolja egyik helyen. Máshol szintén az alkotás hiányát említi, mikor "üres, néma minden betû", "csönd, néma várakozás", mû nem születik, mégis megköszön valamit Istennek, meg tud köszönni – de álljon itt az ô szép szavaival: "De én megköszönöm neked, Uram, hogy nem engedted elbitangolni és bennem hagytad lélektôl lélekig látó esendô földi kamerádat: eszméletemet". Egy szó fejfájára címû versében kijelenti: "Életem szavak által lélegzett", ezt költôként magára vonatkoztatja, bár a cím itt mást mond. "Hosszú hallgatásra idomított" szavai nyughelyérôl is szól egyik leszámolás jellegû, halálvágyat kifejezô versében. "Uram" – megint Istenhez beszél, az alkotás hiányát panaszolja itt is, s nagyon pesszimista szemléletre valló önarcképet rajzol: "Mint aki már réges-rég hiábavaló rommá álmodta magát", alkotás helyett csak a szerelemért szeretne "tovább élni ezen a földön". Nem akar a szótól már semmit, a szerelem vigaszát várja, az egyetlen asszonyát. De a halálvágy is megfogalmazódik a költô elképzelt utazásaiban. A halálváltozatok felsorolása az élet különbözô végállomásainak említése, amit magának elgondol, az öngyilkosságot éppúgy sejteti, mint a gyógyíthatatlan, halálos betegséget. Hogy jutott idáig el? S még tovább is, mert önkínzó, kitartó önpusztítással az alkotás tüzében égve, éjszakákat virrasztva át mérge lett önmagának, halálos adagú méreg. Tulajdon élete halálos adagja. (Ez is csak igazi költôvel történhet, mert akik csak verset írnak és nem teremtenek, azok nem "égnek". Józan létformájuk nem tûr semmiben sem rendellenességet.)

"Valahonnan messzirôl jön a vers, Uram" – mondja a költô egy korábbi versében. Az emberi lelket ki ismeri? A tudatalatti mélységeket? Honnan indul a vers, és ki indítja el? Az ihlet, a szent ôrület – mondhatjuk annak is a költô szemléleti síkján maradva – ajándék. Felülrôl jön, mint minden jó adomány.

A belülrôl érlelôdés gondolata foglalkoztatja a költôt, mikor fôszomorúság-forrásával, az elmúlással újra szembe találja magát. Mi hozza el? Egy évszak képe, a télbe hajló ôszé? Az idô siettetô ostorcsattogtatása? Saját magunk lassú érése, a külsô, belsô öregedés? Búcsúintegetés az elszökô perceknek? A nagy kérdés: ki hogyan fogadja az érlelô idôt? A lélekérlelôdés a bölcsességhez vezetô út, a költô végigjárta, a jutalma a megnyugvás lett, a béke, a létbefejezés kikerülhetetlenségének panasztalan elfogadása. Errôl így vall: "Minden tagom, minden szavam, minden versem lassan összeérik a humusz lélegzetével."

Ezeket a verseket egymás után végig kell olvasnunk, hogy alkotójuk igazi arcát megláthassuk. Én ezt tettem. A vers ünnep és öröm egyszerre. Ezt az ünnepi örömet éreztem, míg foglalkoztam Barabás Zoltán kis kötetével. Kívánom, hogy még sokaknak hasonló élményben legyen részük.

F. Diósszilágyi Ibolya

Apróhirdetések. Ki mosható pénzt árul, ki nôi hajat vesz, másvalaki a bélyeggyûjteményétôl próbál megválni, és van, aki a gyufáscímke-gyûjteményét veri dobra. Olyan ez a rovat, mint minden más a lapban. Az emberek szeretik böngészni, hogy ki mit vesz, mit kínál. Tájainkon társkeresô hirdetést még elég kevesen jelentetnek meg. Ez jó jel. Azt jelenti, hogy szóba állunk egymással, jobbára még szemtôl szemben ismerkedünk és nem interneten, telefonos és újsághirdetésen keresztül.

A társkeresô rovatban mindenki mást akar. Két üzletember "vidám és csinos lányokat" keres görögországi utazáshoz. Budapesti üzletember "élettársnôt" keres, egy másik feleséget.

Aztán rátalálok Júliára. Ô "érdekes fiatalok társaságát" keresi. A hirdetéssel két héten belül már másodjára találkozom. Lássuk hát: milyen eredménnyel jár egy barátkeresô hirdetés? A vonal másik végén a nôi hang elneveti magát, amikor megmondom, ki vagyok és milyen ügyben keresem. Júlia azért a sajtó (baráti) érdeklôdésére nem számított. Szabályosan meg kell gyôznöm, hogy talán másokat is érdekelne és bátorítana, ha elmesélné a hirdetéssel kapcsolatos tapasztalatait, amelyeket e röpke két hét alatt szerzett.

Júlia végül kötélnek áll, és másnap immár szemtôl szemben meséli el, hogy a hirdetést valójában az édesanyja tette fel az ô tudta nélkül. Kétszer is. Az volt a célja, hogy barátokat, társaságot szerezzen neki. Megközelítôleg negyvenen keresték a megadott telefonszámon. Ám többségükkel nem is beszélt. Velem is csak kíváncsiságból állt szóba. A nagyfokú érdeklôdés minden elképzelését felülmúlta. Álmában sem gondolta volna, hogy ennyien fognak telefonálni. Utólag elismeri, talán jobb lett volna, ha pozitívabban áll a dologhoz, és legalább elbeszélget a telefonálókkal.

Júlia még elárulja, hogy antik bútorokat restaurál, emellett fest, elsôsorban tájképeket és portrékat. Képzômûvészeti egyetemre szeretne járni, kitartóan készül a felvételire.

A hirdetésben édesanyja barna lányként jellemzi. Hogy ez mennyire így van, jól igazolja a barna kabát, a barna trikó, barna nadrág, barna cipô…

(fábi)

A címben föltett kérdés kissé retorikusan hangzik, ugye? Amolyan költôi kérdésnek tûnik, amire nem feltétlenül várunk választ, hiszen nem az individuumnak teszszük fel, külön-külön, hanem a tömegnek, általában. S az arctalan tömegtôl nem várunk választ. Ha mégis megtörténik néha az a csoda, hogy a tömeg egy emberként nyilvánítja ki tetszését, ha egy emberként fejezi ki azt, hogy igenis nekünk kell a színház, akkor megvan a remény, hogy meg lehet menteni, életben lehet tartani az elítéltet.

Hogy kinek kell a színház, azt az utóbbi idôben elég gyakran kérdezgették mind az alkotók, mind a befogadók. És nemcsak nálunk. Mivel ez a kérdéskör nagyon öszszetett, csak helyi vonatkozásaira szorítkozom. Június 3-án is fölmerült e dilemma, amikor a kolozsvári Állami Magyar Színházban bemutatták Timberlake Wertenbaker Kinek kell a színház? (angol címe Our Country’s Good, amit Hazánk javának fordíthatnánk) címû mûvét a vendég Bokor Péter rendezésében. A szerzô Kanadában született angol-francia származású amerikai állampolgár. Színmûvei közül a fent nevezett hozta meg számára 1988-ban a várva várt sikert, amikor is a legjobb Nagy-Britanniában bemutatott színmûnek járó Lawrence Olivier-díjat nyerte el. A darab Thomas Keneally ausztrál író 1987-ben megjelent The playmaker (A színmûíró) címû regényébôl íródott, ôsbemutatója 1988-ban volt a londoni Royal Court Theatre-ban.

A téma: színház a színházban. A történet Ausztráliában játszódik, s arról szól, hogy hogyan rendezi meg egy fiatal tengerészgyalogos hadnagy az ezen az angol gyarmaton ôrzött rabokkal az elsô színielôadást. Az elöljáróság nem minden tagja hajlandó elfogadni, hogy a rabok színházasdit játszanak, ebbôl származik a konfliktus a két táborra szakadt vezérkarban. Ross ôrnagy és az ôt támogató két kapitány komoly összetûzésbe keveredik a fôkormányzóval, Philippel, aki segít véghezvinni Clark hadnagy ötletét, és közös erôvel sikerül végül színpadra állítani a darabot. A fôkormányzó (Csíky András) rendkívüli intelligenciával fölismeri, hogy ez az úgynevezett színházcsinálás nemcsak a rabokra van pozitív hatással, hanem a társadalmi jellege is nagyon fontos, hiszen megjavítja, megnemesíti az ott élô embereket, hozzájárul szellemi fejlôdésükhöz, s így egyfajta értékrendszert is felállít a végsôkig elkeseredett rabok számára. Szinte megszállott színházi emberként veszi fel a harcot a diktatórikus ôrnagy ellen, aki nemcsak hogy nem becsüli semmire ezt az ötletet, de mint minden diktátor, megpróbálja megakadályozni az elôadás létrejöttét.

A színház ellen folytatott harcok újból és újból kiújultak a történelem folyamán, nehéz lenne felsorolni az ellenzôk névsorát, de a színháznak mindig sikerült legyôznie ellenfeleit, újjászületni szinte a semmibôl is. Valószínûleg az ember veleszületett játékosságának köszönheti megújulásait, annak a kényszerûségnek, hogy az ember mindenható alkotónak érezhesse magát, megízlelhesse – ha csak rövid idôre is – az átváltozás gyönyörûségét.

Egy ilyesfajta polémia van felvázolva ebben a darabban is, s ha nincs is színháztörténeti pillanatként elkönyvelve, mégis fontosságot nyer, hiszen kérdések tevôdnek fel, mint például: mire jó és kinek kell a színház? Válaszokat is próbál adni. Hiszen mire jó, ha nem arra, hogy jobbá tegyen bennünket, hogy közösséggé formáljon, ha csak ott, és akkor, arra a pár órára is? Mire jó, ha nem arra, hogy feloldja az egyes ember magányát, hogy kimutassa azt az összetartó erôt, amely különbözô színû és típusú embereket egységessé forraszt össze? Hogy netalán még a haláltól is megmentsen egy embert, Liz Mordent, akit akasztófára küldtek, s aki végül e csodás jelenségnek, a színháznak köszönheti megmenekülését. Azt hiszem, ezeket a válaszokat adta meg a Bokor rendezte elôadás, amely megérdemelten aratott közönségsikert.

Úgy gondolom, egy elôadás nemcsak attól jó, hogy megfelelô a darabkiválasztás, és a rendezônek van vele mondanivalója, hanem ugyanolyan mértékben múlik a siker a színészek játékán is. Jó volt látni, hogy tizennyolc színész munkája hogyan bontakozik ki és válik egyre élvezhetôbbé, hogy aztán a közönséggel együtt örüljenek az elért sikernek. Lehetetlenség mindenkirôl külön írni, ezért csak néhány kiemelkedô alakításról szólnék, azzal, hogy az elôadás egyik erôssége a kiváló csapatmunka. Megemlíteném a kiváló Borbáth Júliát Dabby Bryantként, aztán Hatházi András hadnagyát, Csutak Réka sokszínû Liz Mordenét. Boér Ferenc ôrnagyát látva fogalmat alkothatunk, milyen az, amikor valaki nemcsak fizikai, hanem lelki terrort is gyakorol embertársai felett. Kardos M. Róbert (Robert Sideway) nagyszerûen vetíti elô a majdani "bûbájos ripacs" színpadi figurát, és érdekes "színfolt" Dimény Áron Césarja. Ki kell emelnem a díszlet- és jelmeztervezô Labancz Klárát. Kosztümjei érdekesek, színesek, nagyon jól tükrözik a két tábor közötti társadalmi különbséget; a kulisszák nemcsak multifunkcionálisak, hanem hangulatosak is.

Mindent egybevéve, jó elôadás született a kolozsvári sétatéren, és hogy a címben elhangzott kérdésre választ adjak, Hemingwayt parafrazálva írom: ne kérdezd, hogy kinek kell a színház, értünk kell, nekünk kell.

Köllô Katalin

Egy olyan néprajzi gyûjteményt ajánlanék az olvasóknak, amelynek anyaga majdnem fél évszázadig hányódott feldolgozatlanul a tárlók mélyén. A 40-es évek elején, amikor Észak-Erdélyt visszacsatolták az anyaországhoz, fiatalok egy csoportja elhatározta, hogy a mûvészetek körében szerzett tudását az erdélyi népmûvészet körébe vágó ismeretekkel gazdagítja. Az anyag kiadásáról a zavaros idôkben szó sem lehetett. Ráadásul az Államtudományi Intézet Tájkutató Intézetének épületeit, amelyben a gyûjtést tárolták, igénybe vette az orosz katonaság, így az anyag sorsáról sokáig semmit nem lehetett tudni. 25 évvel ezelôtt a jegyzetek egy része felbukkant a Néprajzi Múzeum leltározásra váró kéziratai között. Újváriné Kerékgyártó Adrienne, aki tagja volt az egykori kutatócsoportnak, a zilált állapotban lévô anyagból válogatta ki a fafaragással, a varrottas és a festékes témakörrel foglalkozó írásokat. Ezekbôl állt össze a Csíkmenaság népmûvészete címû kiadvány.

"A gyûjtôcsoport minden tagja tudatában volt annak, hogy magyar értékmentést végzünk" – írta Újváriné. Valóban így volt: a huszonnegyedik órában járták fel a fiatalok a csíkmenasági házakat, hogy feltérképezzék a népmûvészet még meglévô kincseit. "A falusi nép életében a gyakorlatias gondolkodás életfeltétel" – szögezi le Balaskó Nándor a csíkmenasági fafaragásról írt dolgozatában. A fotókon látható ládák, írott pálcák, guzsalyok és sulykok sok-sok évtizede ôrzik a szép iránt fogékony falusi emberek keze nyomát.

Csak a menasági festékesek múltját sikerült lejegyezni (Kovács Dénes és Kerékgyártó Adrienne dolgozta fel a témát), ugyanis az 1940-es évek elején a fiatal nôk már nem szôttek ilyen technikával és nemigen becsülték meg a festékes ágyravalókat és asztalravalókat. A tanulmány végén a Menaságon legrégebbinek tartott festékmódokról is olvashatunk Újvári Béla tollából.

Nagyné T. Éva Varrottasok Csíkmenaságon címû tanulmánya képezi a könyv harmadik részét. "Bele kell törôdnünk, hogy varrottast ma már senki sem készít… Tudomásul kell vennünk, hogy elkéstünk az emlékek gyûjtésével" – sajnálkozik a szerzô. Ennek ellenére 49 rajzzal illusztrálja a dolgozatot. Párnavégek, lepedôszélek, rúdra való lepedôk motívumai váltják egymást a könyv oldalain. A változatos díszítések a falusi asszonyok fantáziáját dicsérik.

Szép könyvet tett le az olvasók asztalára Újváriné Kerékgyártó Adrienne, a Csíkmenaság népmûvészete címû kiadvány gondozója és közreadója. Nemcsak a szakemberek, hanem azok az érdeklôdôk is haszonnal forgathatják, akik becsülik a népmûvészetet és nem sajnálják az idôt a múlt értékeinek megismerésére.

Füzesi Magda

A színház a hét mûvészet azon egyike, amelynek társadalom-átalakító, emberformáló szerepérôl sokan és sokat írtak már.

Timberlake Wertenbaker Hazánk java (Our Country’s Good) címû darabját legelôször a Bukaresti Nemzeti Színházban láttam Andrei Serban rendezésében, ami mély nyomokat hagyott emlékeim retináján. Ezúttal magyar nyelven, Jánosházy György fordításában és címével jutott el hozzánk a világhírû darab, a Kanadában élô Bokor Péter rendezô elképzelésében.

A francia polgári forradalom évében, pontosabban tíz nappal a Bastille bevétele/lerombolása elôtt, az ausztráliai Új-Dél-Walesben Arthur Philip fôkormányzó beleegyezésével, Ralph Clark tengerészgyalogos hadnagy színpadi irányítása alatt bemutatták George Farquhar A toborzó tiszt címû vígjátékát. Szereplôi egytôl egyig a sidney-i büntetôtelep fegyencei voltak, ami nem kis ellenségeskedést váltott ki a kolónia tisztjei körében. Mondhatnók, az ausztrál gyarmatokon megtartott elsô színházi bemutatót dolgozta fel Wertenbaker a Kinek kell a színház? filmszerû darabjában, ami nagyjából egybeesik az elsô kolozsvári magyar nyelvû színházi bemutatóval. Csupán azzal a kis különbséggel, hogy Ausztráliába odaszállították a szolid hagyományokon nyugvó színházat a vén Albionból, míg Kolozsváron úgymond a semmibôl teremtették meg.

Furcsasága még ennek a darabnak, hogy a szerzô a színház emberjobbító szerepét is boncolgatja egy totális elnyomó rendszerben. Ki hallott ilyet, hogy a halálraítéltek színházat csináljanak? Wertenbaker korszerû darabja helyet ad az improvizációnak, széles mozgási teret biztosít rendezônek, színésznek a kibontakozáshoz. Ezt a rendkívüli lehetôséget mindig ki is használják, ebbôl kifolyólag szenzációs elôadások születtek az 1988-as londoni ôsbemutató óta.

Az elnyomó államapparátus, ami hatalmasokra és férgekre osztja, kategorizálja az embereket, amit megjelenít az elôadás, csupán egy karnyújtásnyira van tôlünk idôben. Mennyire mellbevágó lett volna ’89 elôtt bemutatni nálunk ezt a felkavaró színdarabot! Tehát még mindig él a lelkekben ez az ártalmas tünetegyüttes. Kelet-Európában, de legalábbis szûkebb pátriánkban többször el kéne idôzni e darab felett. Amikor Serban fel szerette volna rázni az alvó tudatokat, másodszorra is kiûzték az országból. Nem történhet ez meg Bokor Péterrel, ugyanis a magyar nyelvterületen élô nézôk immáron rég túl vannak a primitív gondolkodásmódból adódó megnyilvánulásokon, ezeréves kereszténységen alapszik népünk kultúrája, kétszáz éves színjátszást tudhat maga mögött, tehát jogosan teheti fel kérdést: Kinek kell a színház? Legfôképpen olyan földrajzi területen, ahol az idegenek elnemzetietlenítô olvasztótégelyében kénytelen vergôdni. A más nyelven beszélôk inkább azt kérdeznék tôlünk: minek kell a színház? Micsoda fényûzés színházat fenntartani, színházba járni! Pedig nem is annyira luxus ez. Talán azt is állíthatnók: azért vagyunk a világban, hogy valahol anyanyelvünkön színházat teremtsünk.

A Kolozsvári Állami Magyar Színházban fergeteges tapsorkánnal jutalmazták a bemutatót, Bokor Péter korszerû rendezôi koncepcióját, Labancz Klára ötletgazdag, moduláris színpadképét, sziporkázó, szemet gyönyörködtetô jelmezeit, Kelemen Kinga szövegkarcsúsító igyekezetét, András Lóránd mozgásmûvészeti hozzájárulását, a rendezô által összeállított rafinált zenei aláfestést, s nem utolsósorban a színészi alakításokat. Csíky András megcsömörlött, kora és hivatása súlya alatt megroggyant fôkormányzót alakít, akit csupáncsak az anyaország emlékét felidézô színházi esemény tart éberen, igazi angol entellektüel. Boér Ferenc ellenszenves tengerészgyalogos ôrnagy, benne egy nagy kaliberû diktátor veszett el, kiskirályként osztogatja a halált, számára a színház egy haszontalan, zendülést elôidézô valami. A tisztikart Jancsó Miklós, Szabó Jenô, Bandi András Zsolt, Nagy Dezsô alakítja parádésan. Orbán Attila túlfûtött Harry Brewer tengerészkadét, Madarász Loránd gyermekded John Arscott, Dimény Áron olyan élethû madagaszkári színes bôrû fegyenc, aki életéért vállalja a színjátszást is, Salat Lehel önmagával viaskodó, lelkiismereti problémákkal küszködô James Freeman hóhér. Laczó Júlia érzéki Ann Smith, Laczkó V. Róbert John Wisehammerként zsidóságára büszke is meg nem is, Csutak Réka a halálra ítélt Liz Mordenként megannyi szenvedést él át jelenetei során, Kali Andrea a cselédsorból fegyenctáborba jutott Mary Brenham, de kifinomult eszközökkel három szerepkört kell eljátszania, éspedig a naiv elítélt cselédlánytól Silvia szerepén át Ralph hadnagy szíve választottjáig. Borbáth Júlia ismét jeleskedik a színpadon: az erdôlakó Dabby Bryant tenyeres-talpas asszonyságból válik szeszélyes színésznôvé, leképezve sok mai színésznô kulisszabeli viselkedését, allûrjeit, s ezt a folyamatot a színésznô remekbe szabott alakítása teszi hitelessé. Hatházi András is hármas vegyértékû szerepet játszik: Clark tengerészgyalogos hadnagyból rendezôvé válik, ugyanakkor lelkében megcsillan a szerelem Mary fegyenc iránt. Kardos M. Róbert ismét nagyot alakít: Robert Sideway volt óratokgyártó kisiparos, jelenleg fegyenc lelkében ott pislákol a színészi adottság lángja, a játszókedv, aztán kibújik belôle a sztárkodó ripacs, természetesen a kor színjátszásával összhangban, amik egybevetve karizmatikus vonásokkal ruházzák fel szerepét, alakítóját.

Stracula Attila

A romániai fogathajtás kezdetét 1979-tôl számíthatjuk. Egy Maros megyei szarvasmarha-kiállítás alkalmával dr. Kelemen Attila marosvásárhelyi állatorvos és néhány lelkes társa szervezte meg az ország elsô – még csak bemutató jellegû – fogatparádéját, amellyel a kiállítás nézôinek kívántak ízelítôt adni a sportág szépségeibôl.

Hét évet kellett várni, hogy az akkor már fejlôdô Maros megyei fogathajtás újra hallasson magáról. A helyszín Tófalva volt 1986 ôszén, szintén egy szarvasmarha-kiállításon. Ekkor a ‘79-es csapat Sólyom Péter támogatásával megrendezett egy versenyt, melynek már sportértéke is volt, ugyanis a szervezôk megpróbálták a Nemzetközi Lovas Szövetség szabályai szerint lebonyolítani a vetélkedôt. Ezen már részt vett egy hargitai fogat is – a csíkdánfalvi téeszelnöknek, Szabó Dezsônek a szürke lipicai fogata –, így már megyeközi verseny jellegû lett a tófalvi rendezvény.

Az 1987-es esztendô már sokkal eseménydúsabb volt. Május 14–16. között az Országos Lótenyésztési Központ égisze alatt rendezték meg Marosvásárhelyen a Ménesek Kupáját, ahol tizenegy négyes fogat gyûlt össze; hazai közönség azóta sem láthatott ennyi négyes fogatot együtt. Két hónap múlva Csíkdánfalván is sort kerítettek az elsô, bemutató versenyekre, augusztusban pedig a sárpataki összejövetelen a marosiak és a hargitaiak mellett megjelent egy Szatmár megyei fogat is. Az évet a novemberi marosvásárhelyi verseny zárta (amelyre a helyi méntelep csapatának kivételével az úgynevezett állami fogatok nem jöttek el): négyes fogatot hajtott Szabó Dezsô, dr. Enyedi Sámuel és Vajnár József. A kettesek mezônye sokkal népesebb volt. Álljon itt néhány név – a teljesség igénye nélkül –, akik valamilyen módon meghatározták a sportág fejlôdését: Berekméri Ferenc, Nagy Domokos, Borbély Zoltán, Suba Kálmán, Török János, dr. László Béla (Maros megye), Márton István, dr. Antal Vidor, dr. Balogh Attila (Hargita megye) és Antal István János (Szatmár megye).

1988 áprilisában a Maros megyei Petelén – Borbély Zoltán közremûködésével – került sor az év elsô megmérettetésére. Ez volt a hazai fogathajtás vízválasztója, ugyanis a sáros maratoni pálya megtizedelte a versenykocsikat, s itt döbbentek rá a részvevôk, hogy ehhez a versenyszámhoz más kocsi kell. A viadalt egy-egy rendezvény követte Csíkdánfalván, majd Gyergyószentmiklóson, aminek köszönhetôen megnôtt a versenyzési kedv, és egyre többen ültek bakra. Például Romfeld János, Szôcs Péter, Bartis Zoltán, Tánczos Imre és még mások, akik addig csak a fogatbírói helyrôl ismerkedtek a sportággal (dr. Papp Dezsô, dr. Kádár László vagy Vorzsák Csaba). Augusztusban ismét megszervezték a már-már hagyományos sárpataki fordulót, a versenynaptárt pedig az októberi marosvásárhelyi–koronkai "döntô" zárta. Ez újabb mérföldkövet jelentett a fogathajtó sportban, itt ugyanis már bevezették a díjhajtó próbát is.

A nyolcvanas évek utolsó esztendejének sorozata májusban kezdôdött Gyergyószentmiklóson. Ugyancsak 1989-ben, júliusban "debütált" egy új helyszín, ahol a nem hivatalos bajnokságnak nevezett második fordulót bonyolították le. A színhely Szatmárnémeti volt, és aki tetô alá hozta a versenyt, az a mostani országos lótenyésztési fôigazgató, Antal István János. Ezen a versenyen indult elôször a csíkdánfalvi Márton Levente négyes fogatával, s itt találkozhattunk elôször a mezôpetri Nagy Ferenccel is. A döntôt szeptemberben Marosvásárhelyen tartották.

A forradalom után minden megváltozott a fogathajtás berkeiben. Dr. Kádár László Kézdivásárhelyre való hazaköltésével új lehetséges versenyszínhely körvonalazódott és a szentkatolnai Tóth Ferenc megnyerése a fogathajtás ügyének is nagy változásokat hozott: a kézdi Fortyogón sikerült megrendezni az elsô Kovászna megyei versenyt. A fogathajtás további térhódítását jelentette, hogy 1990 májusában a Bihar megyei Nagyszalonta adott otthont az OB második fordulójának. Itt versenyzett elôször Molnár István szalontai mérnök, s ugyanitt mutatkozott be Jakab László is, aki késôbb közvetve hozzájárult egy új, a paptamási versenyhelyszín létrejöttéhez. A szeptember 7–9. közötti csíkszeredai döntôvel Hargita megye elköszönt a fogathajtó versenyek rendezésétôl. De a búcsú szépre sikerült, hiszen hazai fogathajtóversenyek eddigi legnépesebb mezônye (22 fogat) gyûlt össze. A gyôztes a gyergyócsomafalvi Fehér Imre lett, aki az elôzô évi bajnok, Szôcs Péter lovait hajtotta.

A Maros, majd Hargita megyei korszak után a fogathajtás központja Kovászna megye lett, itt kezdték el gyártani az elsô maratoni kocsikat, szintén itt épült meg az elsô komoly maratoni akadálypark. A hôn áhított nemzetközi szereplésre 1991-ben kerülhetett sor, ekkor sikerült három fogatnak eljutnia a magyarországi Szántódpusztára, ahol Molnár István, Jakab László és dr. Kádár László hajtók a magyar "éllovasok" mellett osztrák, német és olasz versenyzôkkel mérhették össze a tudásukat. Ezután egyre több külföldi szereplés következett, az úttörônek pedig Tóth Ferenc számított, aki a magyarországi versenyeken kívül Bécsbe is elvitte lovait. Három évvel ezelôtt pedig lehetôség nyílt rá, hogy a hazai versenyzôk kijussanak a világbajnokságra. Dr. Kádár László, Bartha Róbert és Imre Zoltán képviselte hazánkat Reisenbeckben az 1997-es németországi vb-n, majd ugyanez a trió szerepelt a tavalyi kecskeméti világbajnokságon.

Cseke S. Tibor

Június 16–18. között rendezték meg a Bihar megyei Paptamásiban a kettesfogat-hajtó országos bajnokság elsô szakaszát. Díjhajtásban, maraton-hajtásban és akadályhajtásban mérték össze tudásukat a versenyzôk. Összetettben a Cristcom versenyzôje, a hazai pálya elônyét maximálisan kihasználó Imre Zoltán diadalmaskodott, második a szentkatolnai (Háromszék) Kádár Barna, harmadik a szintén kézdiszéki Bartha Róbert lett. A negyedik és ötödik helyen két nagyszalontai versenyzô, Kovács Imre és Veres Sándor végzett, a hatodik helyen pedig az gyergyóalfalusi (Hargita) Páll Vilmos végzett.

Alig változott valamit az európai labdarúgás élmezônye az 1996-os kontinensviadal óta, és mégis szinte fenekestül felborult az egyensúly.

Hogy minden világosabb legyen: a négy évvel ezelôtti – az elsô, melyet tizenhat csapattal rendeztek – angliai Európa-bajnokság mezônyébôl tizenegyen a jelenleg zajló belga–holland rendezésû tornán is ott vannak, ám az öt "helyettes" alaposan átrendezte az erôviszonyokat. A majd’ egy tucatnyi, 1996-ból ismert részvevô – Németország, Románia, Anglia, Portugália, Olaszország, Törökország, Franciaország, Csehország, Dánia, Hollandia, Spanyolország – mellé csatlakozott Belgium (a társrendezô), Portugália, Svédország, illetve a két Eb-újonc Norvégia és Szlovénia. Az 1996-os névsorból kimaradt Skócia, Svájc, Bulgária, Oroszország és az idôközben világbajnoki bronzérmet szerzett Horvátország.

Mikor e sorok íródnak, valamennyi válogatott túl van már az elsô fellépésén, ám mire az olvasók elé kerülnek, egyes csapatok valószínûleg már a harmadik kört kezdik, így felelôtlenség lenne teljesen belemerülni az esélylatolgatásba.

Mert ki merne mondjuk idén is egy német–cseh döntôre tippelni? Igaz, ki álmodott a ‘96-os rajt elôtt egy ilyen szereposztású fináléról? Az Eb-csúcstartó német válogatottról (három arany-, két ezüst- és egy bronzérem) elmondható, hogy bármelyik világversenyen képes megállás nélkül menetelni a végsô szakaszig, de ez nem jellemzô a csehekre vagy az 1994-es vb-harmadik csapatuk stílusára rálelô svédekre. Utóbbi kategóriába sorolhatók a románok, a dánok, a jugoszlávok, a norvégok, a portugálok, a törökök és – az utóbbi idôben – az olaszok, akik a világ valamennyi válogatottját meg tudják verni, ugyanakkor képesek kikapni a legkönnyebbnek ígérkezô ellenféltôl is. Számításba jöhet Belgium, ám ellene szól, hogy 1972-ben is rendezô volt, mégis mindössze a harmadik lett (éppen Magyarország elôtt, amely számára ma hallatlan siker lenne az akkor kudarccal felérô negyedik hely), ráadásul a házigazdára mindig nagy teher hárul. Ámbár ilyen szempontból a belgák könnyebb helyzetben vannak, hiszen mindenki Hollandiát tartja favoritnak a két rendezô közül… Az angolok Eb-n még soha nem produkáltak emlékezeteset, viszont a világbajnok Franciaország "hivatalból" is esélyesnek számít az aranyéremre. Ne feledjük azonban, hogy a gallok eddig csak hazai környezetben álltak igazán a sarkukra (lásd az 1984-es Eb- és az 1998-as vb-gyôzelmet), csakúgy mint Spanyolország (1964-ben hódította el az akkori Nemzetek Európa-kupáját), amelynek a szövetségi kapitánya, Jose Antonio Camacho játékosként szerepelt már a fináléban tizenhat éve, de edzôként – az ô szavaival – ennél többre vágyik.

Esélytelennek egyedül Szlovéniát tartották a szakik a vetélkedô elôtt, ám a Jugoszlávia elleni 3–3-mal Zahovicsék bebizonyították, hogy semmi sem a papírformán múlik.

Ja, és hogy ki lesz az Európa-bajnok? Csak türelem, csak türelem…

P. L. Zs.

Második hónapja kókadunk-tikkadunk, s még elôttünk a nyár! Lehet ezt bírni?! Nehezen, de ha testünket nem is, szellemünket legalább meg-meglegyinti egy-egy frissítô üzenet. Legutóbb épp a katasztrófa határáról üzent maga a szárazság: a kôkemény, repedezett föld, a csökött, elaszott növényzet döbbentette rá államelnökünket, hogy nálunkfelé lopnak. Hallj te oda, micsoda naprakész felismerés! – ujjongtam az elnöki dörgedelem hallatán. Kész oázis! Csakhogy újra melegem lett, mert a bejelentést átfordította múlt idôbe: hogy ‘90 és ’92 között lopták el, szedték atomjaira az ország öntözôberendezését isten tudja, kicsodák. Az akkori hatalom szeme láttára. És most azért vagyunk ott, ahol vagyunk. Nahát! Csak azt nem értem, hogy miért a négyéves elnöki mandátum lejártával ébredt fel Csipkerózsika-álmából?! Miért nem ezzel kezdte ’96 ôszén?! Rossz kérdés, mert már nincs ideje válaszolni rá.

Vissza a hôségbe. De váratlanul újabb zuhanyrózsa bukkan elô: a (még) ellenzékben lévô legnagyobb párt mellett nyíltan és egyértelmûen elkötelezett nemzeti tévéadó szomorú arccal és kárörvendôn közli: a még véletlenül egyben hagyott berendezéseket nem érdemes a nadrágszíj-parcellákra beindítani. De ha a mostani hatalom nem adta volna vissza a földeket...

Nem hallgatom tovább: az ilyen tikkasztó üzenetek ártanak a vérnyomásnak.

(molnár)

Elnézést kérünk Gajdos-Balogh Attilától (Kolozsvár), de a Kit akarnak lejáratni és mi célból?... címû írását már nem tudtuk hasznos idôben, tehát az MVSZ tisztújító közgyûlése elôtt közölni. A tisztújítás eredményének ismeretében utólag elmondhatjuk: okafogyottá is vált. Máskülönben valóban a kolozsvári Szabadságban lett volna inkább helye, hiszen az ott megjelent egyes nyilatkozatokra reagált az írás. Talán meg is jelent ott, bevalljuk, nem követtük.

Kövér Gábor (Arad) a trianoni dráma évfordulója és az MVSZ állásfoglalása kapcsán keletkezett mûbalhét vette tollára, történelmi visszatekintés és geopolitikai eszmefuttatás körítésében, dicsérve Gazda József Nemzetölô Trianon címû írását, ami lapunk 22. számában jelent meg. Köszönjük az ô nevében is.

A szerk.

Június 24-én délelôtt a tordaszentlászlói református templomban, délután pedig a mûvelôdési házban kerül sor a magyar államalapítás 1000. évfordulója tiszteletére rendezett, immár hagyományosnak számító XI. Szent László-napi kórustalálkozóra. A rendezvény támogatói és szervezôi: az RMDSZ és az EMKE Tordaszentlászlói Választmánya, a Thamó Gyula Közmûvelôdési Egyesület, Tordaszentlászló Református Egyházközsége és önkormányzata, a Nemzeti Kisebbségvédelmi Minisztérium és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, az EMKE, a Romániai Magyar Dalos Szövetség, a Kalotaszegi és Aranyosvidéki Dalegylet, a megyei Mûvelôdési Felügyelôség és a Népi Alkotások Központja, az RMDSZ Kolozs megyei szervezete, a Kalotaszeg címû lap szerkesztôsége és a Pro Kalotaszeg Alapítvány.

A szatmárnémeti Magyar Demokrata Ifjak Szövetsége (MADISZ) az alábbi programajánlatokkal szolgál a 2000-es nyári vakációra. Érdeklôdni, illetve jelentkezni a 061/71-08-10-es fax- vagy a 061/71-75-90-es telefonszámon. Postacím: MADISZ, str. Mihai Viteazul 10., 3900 Satu Mare.

Július 6–16.: IV. kézmûves és néptánc tábor Hadadon (Szatmár megye)

Július 16–23.: II. gyermek angolnyelv-tábor Hadadon (Szatmár megye)

Augusztus 7–16.: VII. ifjúsági és felnôtt angolnyelv-tábor Libánban (Hargita megye)

A kézmûves és néptánc tábor színhelye a hadadi Degenfeld-kastély (általános iskola épülete) és kertje. Az elsô öt napon kézmûves, az utolsó öt napon néptánc tábor lesz, természetesen ez nem jelent a szó szoros értelmében megosztottságot. Mindkét részidôben lesz kézmûves- és néptáncos foglalkozás. Párhuzamosan öt kézmûves-foglalkozáson vehetnek részt a gyermekek és fiatalok: fafaragás, agyagozás, kosárfonás, nemezelés, bôrözés. A táborban szatmári és szilágysági táncokat oktatnak. A táborban gyermekek és felnôttek egyaránt részt vehetnek. Az oktatható gyermekek alsó korhatára 8, a nagykorúaké 16 év. Biztosítunk napi háromszori étkezést, osztálytermekben való elszállásolást matracokon (fôleg gyermekeknek), sátorozási, tisztálkodási lehetôséget, orvosi ellátást, napközben a hat év alatti gyermekeknek felügyeletet.

A gyermek angolnyelv-tábor színhelye úgyszintén a hadadi Degenfeld-kastély (általános iskola épülete) és kertje. A tábor lényege a beszélt angol nyelv és a nyelvtani szabályok elsajátítása. A táborban nem hagyományos módon, tehát nem tankönyvbôl folyik majd az oktatás, hanem játékosan történik. Az angolórák száma naponta négy, délelôtt két és fél, délután másfél óra. Napközben szabadprogrammal is szolgálnak a szervezôk: néprajzi gyalogtúra Szérbe, hétpróbák, vetélkedôk, kézmûves-foglalkozások. Az oktatók fôiskolai hallgatók vagy nyelvtanárok lesznek. Az oktatható gyermekeknél az alsó korhatár 8, felsô korhatár 14 év. Biztosítunk napi háromszori étkezést, osztálytermekben való elszállásolást matracokon, tisztálkodási lehetôséget, orvosi ellátást, szállítást Szatmárnémetibôl.

A fiatalok angol nyelvtáborának színhelye Libán. Az oktatók a hangsúlyt a beszélt angol nyelv és a nyelvtani szabályok elsajátítására fogják fektetni. Az angolórák száma naponta négy, délelôtt két és fél, délután másfél óra. Az oktatók külföldi és szatmárnémeti nyelvtanárok lesznek. Napközben szabadprogrammal is szolgálnak a szervezôk: kirándulás a Zetelaki-tóhoz, Farkaslakára Tamási Áron szülôházához stb. A részvevôk alsó korhatára 16 év. Biztosítunk napi háromszori étkezést, faházakban való elszállásolást matracokon, sátorozási, tisztálkodási lehetôséget, orvosi ellátást.

A tudás az egyetlen, bárki számára megszerezhetô hatalom, ezért szabadegyetem jellegû kultúrtörténeti elôadássorozatot szervez a nagyváradi Mihai Eminescu Országos Kollégiumban július-augusztusban az iskola két tanára. Csizmadia György és Molnár Judit felnôttek és nagydiákok érdeklôdésére számítanak. Információk a 059/13-92-19-es telefonszámon, délután és este.

Június 26. – a kábítószer-fogyasztás elleni küzdelem nemzetközi napja. Az ENSZ-közgyûlés 1987. évi határozata alapján 1988 óta tartják a kábítószer elleni küzdelem nemzetközi napját, hogy ezzel is felhívják a figyelmet a drogfogyasztás veszélyeire, a kábítószer-kereskedelem elleni harc fontosságára. A probléma már áthatja a nemzetközi politikai, gazdasági és pénzügyi szférát. Szakemberek 48–50 millióra teszik a rendszeresen kábítószert fogyasztók számát a világon. Magyarországon Európa egyik legszigorúbb drogtörvénye lépett életbe 1999 márciusában: a jogszabály az alkalmi drogfogyasztót is fegyházbüntetéssel sújtja.

Június 27. – a cukorbetegek világnapja. A Diabetes Világnapot az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szervezésében tartják 1991 óta. A világon mintegy 120 millió cukorbeteget tartanak nyilván, ám számuk ennek legalább kétszeresére tehetô, mert sokan nincsenek tisztában problémájukkal. A vesének, látásnak, szívnek nagy kárt okozhat e betegség. Igen fontos, hogy idôben orvoshoz forduljanak vele, mert inzulinnal jól kezelhetô. (Frederick Grant Banting kanadai orvos 1923-ban Nobel-díjat kapott a tiszta inzulin elôállításáért.)