heti napló

Választások éve az idei. Lesznek ugye nemsokára helyhatósági, majd ha minden igaz, ôsszel parlamenti és elnökválasztások. Ezenfelül arról volt szó – mert már évek óta halasztódik többszöri kongresszusi döntés dacára –, hogy ebben az évben a romániai magyarság egy szem érdekvédelmi és közképviseleti politikai szervezete, az RMDSZ úgynevezett belsô választást rendez, azaz megvoksoltatja a másfél milliós nemzetrész felnôtt tagjait. Eme erôfelmérô, a meggyôzôdéseket tükrözô, a közélet és a politika iránti érdeklôdést megmutató, a polgárok szimpátiáit kivetítô szavazáson annak kellene eldôlnie, hogy az erdélyi magyarság kit, kiket tart méltónak közképviseletre a saját soraiból. Van, aki sarkosabban fogalmazza meg elvárásait e referendum iránt: ki kell derülnie, hogy van-e még hitelük a jelenlegi vezetôknek, illetve az általuk folytatott langyos érdekvédelemnek és kijárásos közképviseletnek, és hogy van-e alternatívát kínáló, új, lendületesebben politizáló, a honi magyarok bizalmát elnyerni képes élcsapat? A polgároknak végre meg kellene adni a lehetôséget, hogy megalkossák a romániai magyar köztisztségviselô, közképviselô, kisebbségi politikus fantomképét. Hogy a maguk kedve szerint rajzolhassák meg – a létezô törvényi keretek között – az erdélyi magyar társadalom politikai térképét. Mert tíz év elegendô volt ahhoz, hogy kiderüljön: életképes és eredményes volt-e az RMDSZ jelentette, felülrôl szervezett egypártrendszer, vagy eljött az alulról szervezôdô, kifelé is vállalt és hangoztatott pluralizmus ideje, azé a pluralizmusé, amely ténylegesen is tükrözi e másfél milliós társadalom összetettségét, bonyolultságát, sokszínûségét.

Amíg ez el nem dôl, addig marad egy másfajta kínálat a nagypolitika standján: a román állam által szervezett helyhatósági és parlamenti választások ugyanis arról szólnak, hogy a magyar nemzetiségû szavazóknak nyilatkozniuk kell az eltelt idôszakról. Választhatják az RMDSZ-t vagy valamelyik román politikai alakulatot (ezek általában csak kutyafuttában szólítják meg az etnikai kisebbségeket), vagy voksolhatnak függetlenekre. Demokratikus lehetôség még a tartózkodás.

Sokat megélt bal oldali, azaz tôlünk balra lakó szomszédom szerint aki magyar, velünk tart. Tehát kötelességünk jóban-rosszban az RMDSZ-re voksolni, függetlenül attól, hogy mit ért el az eltelt négy év során és mit nem. Attól függetlenül, hogy a bársonyszékekbe jutott és ott tovább üldögélni óhajtó, vagy a közképviselethez mostanság kedvet kapó urak, hölgyek alkalmasságáról módunkban állt vagy sem meggyôzôdni.

A jobb oldali szomszéd vehemensebben érvel: pokolba az egész politikával, a pártokkal, klikkekkel, aktivistákkal, kampánnyal, ô pénzkereséssel van elfoglalva, nem ér rá ilyesmire. Hagyják békén!

Jómagam, aki közöttük lakom, azt mondom: aludjunk rá egyet-kettôt, fontoljuk meg, s majd a szavazófülkében oda pecsételjünk, ahová jólesik. Szívünk vagy agyunk, hitünk vagy felfogásunk szerint.

De persze nem muszáj föltétlenül rám hallgatni.

Kriszta Andrea

Kikötôi kocsmában egy matróz rendszeresen iszik egymagában, két pohárból. A törzsvendégek tudják, hogy távoli tengereken hajózó barátját képzeli asztaltársának.

Egyik nap váratlanul csak egy pohár rumot rendel, és mély sóhajtások szüneteiben kortyolgatja az italt. A döbbenettôl a kések megállnak a levegôben. Valaki részvétteljesen érdeklôdik:

– Csak nem szenvedett hajótörést a kollégája?

– Dehogy! Ez az ô adagja. Én leszoktam a piáról.

Helyettesítsük be a matrózt az erdélyi magyar választópolgárral, a rumos poharat pedig a szavazóurnával, és keressük a megoldást az aktuális problémára: mit tegyen az, aki a tíz fényes, különösképpen az utóbbi négy fényéves év hatására leszokott a szavazásról?

Nos, gondoljon társaira, akikkel a határtalan reménységek korszakában együtt politizált, és akik most távoli tengereken hajóznak. Közöttük biztosan akadnának olyanok, akik a szavazókörzet közelébe sem mennének, mert ilyen a vallásuk, vagy mert így akarnák megtorolni korábbi sérelmüket, esetleg talán azért, mert a listára felkerült egy számukra ellenszenves fickó, vagy épp ellenkezôleg, nem jutottak a válogatott keretbe a legrokonszenvesebb személyek – ôk maguk. Stb., stb. Hosszasan sorolhatnánk a viselkedésformákat, amelyek az elôzô választások idején is megnyilvánultak.

De a távolban hajózó honfitársaink között szép számmal vannak olyanok, akik idôjárástól, RMDSZ-politikától, jelöltlistától, sárdobálástól függetlenül most is a tulipánra szavaznának. (Nem váltak absztinensekké, mert a kormányszereplés közvélemény-kutatásokban kimutatott kimagasló eredményeit nem érzik a bôrükön.) Tehát az itthon maradt választópolgár, aki leszokott a szavazásról, valaki helyett mindenképpen el kell hogy fáradjon a szavazókörzetig. Úgy, mint a matróz, aki antialkoholista lett, de társa helyett üríti a poharat.

Ez a magatartásmodell számos településen különösen üdvös lenne. Kolozsváron például a maradék erôk maximális mozgósításával az RMDSZ-jelöltek megközelítôleg annyi szavazatot kaphatnak, mint az elôzô választások idején. Ez azt jelentené, hogy a jelenlegi hatnál kettôvel több magyar tanácsos lenne a helyhatóságban, ugyanis az ötszázalékos küszöb alkalmazásával a helyi RMDSZ-szervezet is részesülne a kis pártok elveszô mandátumainak újraelosztásából. Ezt a lehetôséget nem szabad kihagyni. A több tanácsos nagyobb eséllyel küzdhetne a magyarellenes intézkedések, a felesleges kiadások, a helyi adók növelése stb. ellen. (A transzfeleki alagút, a külmunicípiumi föld alatti vasút és más Funar-tervek ellen természetesen nem kellene küzdeni. Ezek maguktól válnak közröhej tárgyává.) De mit rendeljen távollevô asztaltársának az a választópolgár, aki teljesen elszórványosodott vidéken tengeti napjait? Méregpoharat a legjobb barátai helyett sem szívesen hajt fel az ember. Márpedig az ötszázalékos küszöb azt jelenti, hogy ott, ahol elgyérítették a magyar lakosságot, hírmondónak sem jut be képviselôje a helyi tanácsba, tehát nem is érdemes RMDSZ-listát állítani. Ilyen települések számára politikusaink majd kitalálják az alkudozás stratégiáját, hogy arra a pártra kell szavazni, amelyik a legtöbbet ígér a kisebbségnek, csakhogy éppen az ilyen ötletektôl szakad le a padlás nyolc évtizede.

A magyar lakosság részarányának van egy másik kritikus határértéke: ötven százalékon felül érzékelhetô erôsebben a kompromiszszumpolitika klientúrájának betokosodása a helyhatóságba (is). Az elôválasztásokat nem kimondottan azzal a szándékkal szervezték meg, hogy néhány bástyáról lemondjanak az újoncok javára – magyarán: az RMDSZ-listákon maradtak a patinás nevek. Így a hatalmi betonerôdítményeket korábbi szokás szerint független jelöltek ostromolják, akik most magasabb létrákat kell hogy lobbizzanak maguknak az ötszázalékos küszöbhöz. Az egyik módszer a különutas szervezkedés és listaállítás, a választópolgár azonban ettôl kétségbeesik. Hát éppen ô járuljon hozzá az RMDSZ bomlasztásához? A matróz esetéhez visszatérve: ennek a helyzetnek az a dilemmája, hogy vajon a távolban hajózó kolléga rum helyett szívesen fogyasztana-e székely köményest.

Tehát ha összeszámoljuk, legalább háromélû fegyver az ötszázalékos küszöb, amelyre oly lelkesen adta áldását az RMDSZ kormányzó vezérkara. Ezért aggodalommal várjuk a helyhatósági választások kimenetelét. És azért is, mert most fogunk rádöbbenni, hány erdélyi magyar hajózik távoli vizeken.

Nits Árpád

A különbözô tudományok, mûvészetek világából ismerôs neo elôtaggal ellátott kifejezések – szó, ami szó – nagyon tetszetôsek. A neolitikum, a neogótika, a neobarokk jól csengô kombinációit elirigyelték idôvel egyes ideológiák, no meg az ezeket képviselô csoportok tagjai is. Így beszélhetünk manapság neológ zsidókról, neobolsevikokról, neonácikról, neoprotestánsokról és sorolhatnám. Szûkebb hazánk magyarjainak viszont nem is kellett elkalandozniuk tudományok, mûvészetek, kacifántos ideológiák embert próbáló labirintusaiban, amikor "megteremtették" a neomagyar készenléti állapotot. Hiszen évszázadok óta együtt élünk – ki lazább, ki szorosabb kötelékben – a neolatinokkal, akiktôl könnyûszerrel el lehet tanulni a mindenkori pálfordulások üdvözítô receptjeit. Az átkos kommunista érában persze nemhogy nem dívott a neomagyarkodás, sôt! Az újlatinok nem csekélyke táborát gyarapították lassan, de biztosan a puhatestûek családjába tartozó renegátjaink. Akik egy jó szunyókálás után rájöttek, hogy egyik közeli vagy éppen távolabbi ôsük ortodox volt, görög katolikus, pakulár, capinár, netán janicsár. Aztán – közjegyzô által hitelesítve, de leginkább anélkül – felvették a szépen hangzó újlatin nevet, akár egy jobb kabátot. De a kabát minden zsebe tele volt tömködve a hatalom által elvárt, jobban mondva megkövetelt piszkos munkák, árulások, besúgások pontos menetrendjével. Néhány álmodozó bamba, aki csak egy nagyobb karéj kenyér reményében árulta el fajtáját és hitét, talán meg is bánhatta tettét a zsebekben turkálva, de akkor már késô volt.

Ez a fajta gerinctelen hadmûvelet – természetesen – ma is folytatódik. Hiszen a helyzet keleten még inkább változatlan. Ma is sokkal könnyebb – szép hazánk bármelyik szegletében – állást, lakást, személyit, netán földet (!) kapni egy újlatin név birtokosának, mint például egy magyar nevû akárkinek. Származás, régi lakhely, büntetett elôélet, aktivista múlt kit érdekel?

Na de én pont az ellenkezô folyamatról szeretnék beszélni. Mely folyamat aztán valóban "neo", hiszen csak az utóbbi évtizedben ütötte fel a fejét. Jobban mondva még ennek az évtizednek is a legutóbbi éveiben. Hiába, vannak még becsületes komák is! Akik nem tagadják meg fajtájukat, hanem ellenkezôleg, magyarabbak akarnak lenni mindenkinél. Kialakulóban tehát a neomagyarok tábora, hol lassan rendezôdni látszanak az erôvonalak, az erôviszonyok, az erôfitogtatás egymást túlszárnyaló alternatív módozatai. Olyan az egész, mint egy csapnivalóan rendezett tragikomédia, melynek elôadására még néhány bamba nézô is becsalható. Az egyedfejlôdés gyors, látványos és megállíthatatlan. A neomagyarból – rossz fordítás miatt – elôször nagymagyar lesz, majd mélymagyar, a ranglétra legfelsôbb fokán pedig díszmagyar.

A fenotípusok közöttünk élnek. Mindenütt megtalálhatók, ahol az utóbbi években a magyarság egyáltalán magára talált, ki merte dugni a fejét a homokból, ahol az érdekképviseleti eszmerendszer netovábbja, az RMDSZ is megjelent, megerôsödött. Ha kisded aknamunkáikat vesszük górcsô alá, egy dologban mind hasonlítanak. Abban, hogy nem siették el a dolgot. Amikor még az RMDSZ is tisztább lapokkal játszott, amikor még ingyen vagy saját zsebre aktiváltak a minden rendû-rangú RMDSZ-vezetôk, amikor a "magyarkodás" veszélyei is sokkal kézzelfoghatóbbak voltak, akkor ôk lapultak valahol csendben. Idejük jó részét még az foglalta le, hogy eldöntsék saját maguk számára: érdemes-e magyarnak lenni vagy nem. Még szívesebben szólaltak meg románul, mint magyarul, gyermekeik még román iskolába jártak, baráti körük is inkább románokból állt, és fölöttébb nagy buzgalommal igyekeztek a zavarosban pecázgatva minél kerekebb kis vagyonkát összeguberálni. Aztán mivel a régi és az új rendszerben egyaránt jól viselkedtek, szép kis pozíciókhoz jutottak, vagy vállalkozásba kezdtek. Mire az RMDSZ elérte "fénykorát", immár a hatalom részeseként (?), a puhatestûek is dûlôre vitték magukban a dolgot, és beléptek a pártba. A teljes boldogsághoz már csak valami cím, valami hatalom, valami funkció hiányzott. Gyerekeiket gyorsan beíratták magyarországi iskolákba, megtanultak magyarul beszélni (persze nem mindegyiknek sikerült...), tanácsosi, polgármesteri, sôt parlamenti helyekre "jelöltették", jelöltetik magukat. És sikerrel járnak. Szükség van – mondják vagy mondatják – gazdasági szakértelemre, vezetôi rutinra, jó elvtársi kapcsolatokra, gyors és határozott döntôképességre. Nekik mindez megadatott, hiszen régen is ugyanezt gyakorolták, netán elleshették a családban a jó vezetôi munka fortélyait, a demagógia, a hasbeszélés mûvészetének titkait, az átverések írott és íratlan szabályait.

És mit ad a fennvaló? Azt látni, hogy mindenhol átveszik a terepet, szónokolnak, az RMDSZ megreformálásáról papolnak, persze pont fordított értelemben, mint ahogy azt valóban meg kellene tenni. A régi "harcosokat" lenézik, mellôzik, már-már kigúnyolják. Pedig az a néhány maradék ostoba még abból a fajtából való, amelyik az átkosban is mert magyar lenni. Sorok közt írt, hogy aki tudja, megértse, magyarul "amatôrködött", színészkedett, táncolt, énekelt, verset mondott, irodalmi-mûvelôdési köröket, akciókat szervezett, és elviselte az állandó zaklatásokat is. Nem volt nagy nevû hôs, de mindennapi tartása és kitartása többet, sokkal többet jelentett a köznép számára, mint egy-egy hatásos "hôstett".

Színre léptek tehát a neomagyarok. Az RMDSZ szomorú vesszôfutásához is már csak ôk hiányoztak. Most majd jönnek az egyre szebb idôk. Ha valaki nem ismerné fel ôket, segíthetek. Mikor bármilyen gyûlésen, "elôválasztáson" valaki ekképpen szólja el magát: "Én mindig magyar voltam", annak halálbiztosan az ellenkezôje igaz.

Kádár Ferenc

A helyhatósági választások elôtt senki nem gondol az ôsszel esedékes törvényhozásra, ezért volt meglepô az a közvélemény-kutatás, amelyet az utóbbi voksolás esélyei kapcsán készítettek. A legrosszabb eredményeket ebbôl az alkalomból két igen magabiztos és erôsen "nyomuló" alakulat, Petre Roman Demokrata Pártja és a Varujan Vosganian által vezetett Jobboldali Erôk Szövetsége érte el. Elôbbi formáció éppencsak túllépte a beharangozott 5 százalékos parlamenti küszöböt (5,3 százalék), a JESZ pedig egy lesújtó másfél percentet produkált. Az utolsó külön említett, tehát nem a "más pártok" kategóriájába sorolt formáció a Funar idején nagyobb támogatottságot megért Román Nemzeti Egységpárt volt 0,7 százalékkal, ami ugyebár hét "egységrománt" jelent ezer szavazóból.

A Lenyûgözô és örök Románia címet viselô, millió dolláros kalózkiadvány után a Costea-botrány kapcsán fény derült egy Omagiu-szerû Iliescu-kötet piszkos pénzügyi hátterére is, amelyben a volt elnök a cím szerint az országot az igazság órájában mutatja be, de leginkább saját magát tömjénezi. Az ügy kapcsán Romániában nyomozó francia bírákat közben az illegális pénzmosó hálózat hihetetlenül szerteágazó volta nyûgözi le ezekben a napokban, miközben a sarokba szorított Iliescu megtörte a korábban kihirdetett nyilatkozatembargót, és a lehetô legszánalmasabb magyarázatot eszelte ki, hogy mentse a bôrét. A pártvezér vélekedése szerint ugyanis a botrányt Constantinescu elnök robbantotta ki azért, hogy ôt lejáratván visszaállítsa a monarchiát. És mindezt május 10. magasságában.

A legmodernebb technika sem volt képes a hazai honatyák egyik nagy bosszúságát, a fizetésért való sorban állást orvosolni. A Képviselôház Állandó Bizottsága azt javasolta a szakembereknek, hogy a "Nép Házában" helyezzenek üzembe két pénzautomatát, amelybôl a választottak mágneskártya segítségével tudnák a nemrég saját maguk által jelentôsen megemelt havi járandóságukat elôhívni. Gyors számítás után azonban kiderült, hogy a kisebb inflációra tervezett, nyugati vétetésû gépekben nem fér el annyi bankjegy, amennyit elôlegkor vagy elszámoláskor a T. Ház tagjai felmarkolnak.

Az utóbbi évek egyik legnagyobb tüntetése zajlott a napokban Washingtonban, melyen félmillió anya vonult fel, azt követelve az amerikai törvényhozástól, hogy szigorítson a fegyverviselési engedéllyel kapcsolatos szabályokon és csökkentse a fegyvergyártó cégek által szervezett "termékbemutatók" számát. Az Egyesült Államokban – ahol naponta 12 fiatal hal meg golyó által, és az iskolákban is egyre több a halálos kimenetelû lövöldözés – számos más városban is hasonló megmozdulásokat szerveztek, a washingtoni eseménnyel párhuzamosan viszont egy néhány százas hölgykoszorú "ellentüntetett". Ôket a fegyvergyárosok szövetsége támogatta, s azt kiabálták, hogy "az emberek gyilkolnak, nem a fegyverek"…

Wagner István

A Romániai Magyar Gazdák Egyesülete V. Küldöttülését tartotta május 13-án Nagykárolyban, melyen megemlékeztek az egyesület újraalakulásának tízéves évfordulójáról. A 82 küldöttbôl 72-en jelentek meg. A szervezet tevékenységének elismeréseként a rendezvényen a bel- és külföldi szakminisztériumok, a civil szervezetek, a sajtó képviselôi, valamint más meghívottak szép számmal képviseltették magukat. Jelen volt Pete István, a Mezôgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium államtitkára, Kovács Jenô, Nagykároly polgármestere, Szabó Károly szenátor, Péter Pál, az RMDSZ gazdasági ügyvezetô alelnöke, Neményi József Nándor, az Országos Versenytanács tagja, Szigeti János, a magyarországi Földmûvelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium tanácsosa, Jakab István, a Magyarországi Gazdakörök Országos Szövetségének elnöke, Szekeres Sándor, a Határon Túli Magyarok Hivatalának képviselôje, Dobos András, az Új Kézfogás Közalapítvány igazgatója, Cseh Tamás Áron kolozsvári konzul.

Megemlékeztek a szervezet jogelôdeirôl és az 1990 májusi újraalakulásáról, meghallgatták az országos elnökség és a megyeielnökök beszámolóját, elfogadták az alapszabályzat módosítását és megtörtént a tisztújítás. A szavazatszámlálás ideje alatt a részvevôk elôadásokat hallgathattak meg, és vita alakult ki az uniós integráció és érdekvédelem kapcsolatáról, a csatlakozás kapcsán felvetôdô mezôgazdasági kérdésekrôl, az agrárkonkurenciáról.

A küldöttülés elfogadta a tiszteletbeli elnöki tisztség létrehozását, majd titkos szavazással új elnökséget, számvevô valamint etikai bizottságot választottak. A szervezet új vezetôsége: dr. Csávossy György tiszteletbeli elnök, Sebestyén Csaba elnök (Kolozs), Sztranyiczki Szilárd ügyvezetô elnök (Kolozs), Bodó Géza alelnök (Udvarhelyszék), Máthé László alelnök (Maros), Kiss Károly (Temes), Vénig Zoltán (Szatmár), Szántó Árpád (Beszterce-Naszód), Gyôri Sándor (Szilágy), Gál Ödön (Udvarhelyszék), Mátéffy Gyôzô (Csíkszék), Serly Csilla (Szatmár), Kocsik József póttag (Arad), Bodnár András póttag (Bihar), Gál M. József póttag (Gyergyóvidék), Barabás József póttag (Maros).

Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének erdélyi elnökjelöltje az elmúlt héten megbeszélést folytatott a magyarországi ellenzéki pártok vezetôivel, Magyar Bálinttal, a Szabad Demokraták Szövetségének elnökével, illetve Kovács László New York-i útja miatt a Magyar Szocialista Párt képviseletében Molnár Gyula alelnökkel, Tabajdi Csaba frakcióvezetô-helyettessel és Udvardi Ivánnal, az MSZP elnökének külpolitikai tanácsadójával. A tanácskozásra Patrubány Miklós kérésére került sor, aki néhány nappal korábban Dávid Ibolyával (MDF) és Torgyán Józseffel (FKGP) ismertette az MVSZ jövôjével kapcsolatos terveit. Az MSZP és az SZDSZ vezetôivel folytatott megbeszélésen Patrubány nyomatékosan kérte, hogy a két párt tanulmányozza a külhoni állampolgárság intézményére vonatkozó javaslatot, amelyet a Világszövetség Erdélyi Társasága az EBESZ bécsi Konferenciáján ismertetett, és ne zárkózzanak el attól a lehetôségtôl, hogy ezt a jogi eszközt Magyarország és a külföldön élô magyarok viszonyának alakításában hasznosítsák.

Az ellenzéki pártok vezetôi ígéretet tettek a javaslat megvizsgálására.

A korábban Deutsch Tamás és Patrubány Miklós között létrejött megállapodás alapján az Ifjúsági és Sportminisztérium támogatja a Magyarok Világszövetsége kiemelt programját, a Reményforrás – ezredvégi nagycsaládos házépítô mozgalmat. A hét elején aláirt támogatási szerzôdés keretében az ISM vállalta a Körösfôn (Erdély) és Magyarkanizsán (Délvidék) épülô két nagycsaládos ház finanszírozását. A Reményforrás-házakat a Kárpát-medence különbözô helyszínein október 6-án, az aradi Vértanúk napján avatják, az élet igenlését bizonyítva a gyász pillanatában is.

Hangsúlyok

Vásárhelyi Mária SZDSZ-es "médiaszakértô" a Népszabadságnak adott interjújában (Hovanyecz László: "A kormánynak nincsenek nemzeti céljai", május 19.) egy sor nagyjából már megszokott és kellôképpen alaptalan vád mellett (történelemhamisítás, mesterséges ellentétkreálás, politikai mondanivaló hiánya, az antalli örökség felszámolása, a demokrácia gyengítése) a kormány fejére olvassa, hogy nemzetellenes és hogy megosztja a határon túli magyarságot. A vehemens igazságtalanság ismerôs az Antall-kormány elsô éveibôl, nem is érdemes foglalkozni vele. Vagy sikerül a mai kormánynak megtartani a választók bizalmát e háttérzaj ellenére is, vagy nem, mozgástere sajnos igen szûk. Egyben bízhat, hogy az eredményei önmagukért beszélnek. Az említett interjút csak azért hoztam szóba, mert korunk egyik kulcsszavát emlegeti. A megosztást. Megosztjuk a jobboldalt, a baloldalt, a magyarságot, a kisebbségeket. (Azzal hadd ne foglalkozzunk, amit ennek kapcsán V. M. állít, hisz sokan éppenséggel azért morognak egy kicsit az Orbán-kormányra, mert nem hajlandó támogatni egy, az RMDSZ-szel nyíltan és kívülrôl szembeszálló szervezôdést, s így a legutolsó vád több mint alaptalan. Az az igazságtalanság csimborasszója, amikor a valóság a vádnak éppenséggel az ellentéte.)

Az egység, ezt nem lehet elégszer leírni, nem cél, hanem eszköz. Eszközként is akkor mûködik jól, ha létezik egy olyan közös értékalap, egy közös elvi bázis, melyre az egységet építeni lehet. Ide sorolnám a politikában a nemzeti közösség távlati érdekeinek és szellemi kulturális értékeinek tiszteletben tartását, valamint a politikai fair play alapszabályait. Mihelyt az egyik fél rendszeresen vét ezek ellen, akkor az alapkérdés immár nem az, hogy miként tudunk vele egységben mûködni, hanem hogy mennyire sáro- zódunk be amennyiben vállaljuk továbbra is vele az együttmûködést bizonyos taktikai okokból. Ez a kérdés igen élesen vetôdik fel a mai magyar kormány baloldali ellenzéke és erdélyi szövetségeseik, vagyis az RMDSZ fôárama tekintetében. Az elôbbiek esetében viszonylag egyszerû a kérdés, az SZDSZ eltûnôfélben van a politikai süllyesztôben, az MSZP-t pedig meg kell verni a választásokon. De mit lehet tenni az RMDSZ "keménykezû uraival", akiknek hatalmi mámorukban immáron semmi nem szent? Fontosabb nekik a rátermettségét már bizonyított Szász Jenô kiütése a polgármesterségbôl, mint például Fodor Imre székének megôrzése (kampánynyitó Székelyudvarhelyen). Fontosabb a vak politikai bosszú (lásd Kincsed Elôd esetét), mint a választási siker, mint az alapelvek és az alapszabály tiszteletben tartása.

Ha ezzel a vezetéssel megyünk neki a parlamenti választásoknak, meg lehetünk róla gyôzôdve, hogy amit most láttunk, az csak ízelítô volt az ott következô politikai leszámolásból. Nincs más megoldás, mint rendkívüli tisztújító kongresszust összehívni s a teljesen lejáratódott, eredményeket felmutatni képtelen, hatalmához azonban foggal-körömmel ragaszkodó vezetést leváltani.

Borbély Zsolt Attila

A helyhatósági választásokra készül a Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt is. A marosvásárhelyi Ifjúsági Házban (képünkön) tartott sajtótájékoztatójukon a választási kampány jelenlegi helyzetérôl számoltak be a párt vezetôi.

Molnár István fôtitkár bevezetôjében hangsúlyozta, hogy az RMSZDP az egyetlen hivatalosan bejegyzett romániai magyar politikai pártként az alternatíva, a szabad választás lehetôségét kínálja az RMDSZ-féle monopóliumból kiábrándult romániai magyarok számára. Véleményük szerint teljesen elhibázottnak bizonyult az a politikai vonalvezetés, amelyet az RMDSZ az elmúlt tíz esztendô során gyakorolt. Következményének tudható be az a válság is, amelyben most, a választások elôestéjén vergôdik, s amelynek legfôbb okozója a magát érdekvédelmi és közképviseleti szervezetként meghatározó, de a valóságban politikai pártként mûködô RMDSZ felsô vezetése és annak klientúrája. A fôtitkár határozottan visszautasította azt a vádat, mely szerint pártja a romániai magyarság megosztására törekedne. "Még csak az RMDSZ egységére sem törünk, megteszik azt a magukat tévedhetetlennek, csalhatatlannak tartó csúcsvezetés tagjai" – mondta egyebek mellett a Kincses-ügyre is utalva Molnár, aki szerint ezt a "szövetséget" már csak a tehetetlenségi erô tartja össze.

Az RMSZDP Arad, Hargita, Hunyad, Maros és Szatmár megyékben indít jelölteket a különbözô önkormányzati testületekbe. Aradon, Szatmárnémetiben, Nagykárolyban, Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen a polgármesteri tisztségeket is megcélozzák. Kálmán Lajos Hargita megyei területi elnök szerint a tízezret is eléri a Székelyudvarhelyen nyilvántartásba vett párttagok száma. Beszámolt arról is, hogy megyeszerte sok helyen megfenyegették jelöltjeiket, aminek következtében sokan visszaléptek. Ez történt például a korondi polgármesterjelöltjük esetében is.

Ezt követôen került sor a párt marosvásárhelyi polgármesterjelöltjének a bemutatására. A sikeres vállalkozóként ismert Iszlai Jenô elmondta, hogy nem kenyérkereseti lehetôségnek tekinti az elöljárói tisztséget, amelyért versenybe száll, hanem a város és polgárainak érdekeiért vállalt szolgálatnak.

Válaszként arra a kérdésre, hogy milyen támogatottságra számítanak, a pártfôtitkár elmondta: becsléseik szerint a magyar választók szavazatainak hetven százalékát pártjuk jelöltje kapja majd, amibôl azonban csupán negyvenhét százaléknyi az, ami saját érdemként könyvelhetô majd el, a többi a jelenlegi polgármester teljesítményével elégedetlenek büntetôvoksának lesz köszönhetô.

Az elhangzottakból ítélve úgy tûnik, hogy optimizmusból nincs hiány a romániai magyar szabaddemokraták háza táján. Hogy derûlátásuk mennyire megalapozott, az június 4-én majd kiderül.

A Marosvásárhelyen megjelenô 24 ore muresene címû napilap a sajtótájékoztató után két nappal arról írt, hogy a Román Nemzeti Egységpárt vezérkarának bejelentése szerint tárgyalások folynak az RMSZDP-vel egy jövôbeni együttmûködési egyezmény aláírása érdekében. Ezt azonban a szabaddemokraták gyorsan megcáfolták.

(szentgyörgyi)

Induljunk ki abból a (szerintem téves) premisszából, hogy a helyhatósági választások szempontjából nem az ember (a jelöltek személye) a fontos, hanem a közösség, tehát a mi a mindenható. De melyik? Mert az erdélyi magyarságon belül több és különbözô érdekérvényesítési szempont van jelen, több, a nemzetiségi hovatartozáson túlmutató entitással rendelkezô közösség is azonosítható, hiszen a bánsági és a székelyföldi magyaroknak nem ugyanazok a problémái. Ennél a példánál maradva, Bánságban érdekképviseleti cél, hogy a közképviselô a nyelvhasználat biztosítására is garancia lehessen, míg Székelyföldön ez jóval jelentéktelenebb, hiszen többségükben a polgárral szemben eljáró megyei hatóságok tisztségviselôi is magyarok. Székelyföldön, a tömbben élô magyarság esetén szinte kizárólag individuumként érhetik sérelmek a polgárokat, míg szórványban magyarként is. Ebben a megközelítésben tehát felértékelôdnek a székelyföldi közképviselôk emberi és szakmai kvalitásai, valamint hangsúlyosabbá válik az ideológiai hovatartozás is, hiszen a településfejlôdés prioritásai, valamint azok kivitelezésének módszerei is fontosak és jól elkülöníthetôk lehetnek. Tehát önmagában csak a magyarság érdekképviseletét felvállalni mint helyi érdekérvényesítési cél nem elég, sôt kifejezetten közhelyszerû választási retorika. És azzal riogatni, hogy a másság és a nézetkülönbözôség valamiféle egységromboló és magyarságellenes magatartás lenne Székelyföldön, egyszerûen bûn a helyi érdekképviselet szempontjából.

Mint ahogy nagyon veszélyes lehet az is, ha az RMDSZ-t mint a romániai magyarság országos érdekképviseleti szervezetét használják barikádként. Mert helyi szinten, például Székelyudvarhelyen a helyi szervezet mögött egy gazdaságilag is jól körülhatárolható érdekcsoport húzódik meg, amit persze minden eszközzel megpróbálnak eltussolni. Pontosan emiatt válhat hazugsággá az erdélyi magyarság érdekeinek feltétlen szolgálata mint választási szlogen. Mert egyenlôségjelet tesznek, tettek saját vagy egy szûkebb érdekcsoport és az erdélyi magyarság érdekképviselete közé.

De nézzünk a színfalak mögé. Keressük az embert, és megtalálhatjuk igazibb képviselôinket. Azokat, akik nem rejtôzködnek holmi megfoghatatlan betûszók mögé, és akik vállalják önmagukat. Mert a mindenhatóság veszélyes, mint ahogy az sem igaz, hogy egyetlen út létezik.

Szôke László

Szeretettel vagy bosszúsan, de alig akadnak olyanok, akik minket, váradiakat ne mondanának lokálpatriótának. Azok is vagyunk, mi tagadás: büszkék a városunkra, büszkék a városra. Lehetünk?! Hát hogyne: kilencszáz éves múltú, tatár- és törökdúlás ellenére is felkentek üdvöskéje Várad. Száz éve pedig… akár Párizs, ha csak a Pece partján is! De a száz éve fellobbant fény kihunyt, a város összetétele "visszájára" fordult, más szó járja, más nevek hallszanak, más arcokat látni.

Fel kellene gyújtani azt a régi lámpást, fúni, szítani tûzét, hadd lobogjon! De a lámpagyújtók munkája csak gyér fényeket lobbant. Mással törôdnek az emberek, nincs idejük büszkének lenni a fényes múltra. Kenyérrel élünk – módosult a mondás, pedig a Varadinum ünnepségsorozat szervezôi fényesítenék a csodalámpát. Immár kilencedik alkalommal.

Már kilencedjére?! Hát megint eltelt egy év?! A lótás-futásban az idô sem áll. És évrôl évre egyre nehezebb újat mondani. Nem is lehet. De az idei év kerek évfordulót kínált: százötven éve egyesült Várad. Önmagával. Az amúgy is együvé tartozó kerületek szorosabban fogták meg egymás kezét. Alkalom, hogy szó essék a városról. A másfélszáz éves jubileum elôadásait Fleisz János szervezte. Ügyesen. Bár a debreceniek nem jöttek el: vagy belefáradtak az ünneplésbe, vagy nem volt kedvük. Pedig sok érdekeset hallhattak volna.

Jövôre lesz a tizedik Varadinum. Már nem civil kurázsi, nem politikai fegyvertény, inkább rutin. A tizenegyedik ünnep épp ezért lehetne öt, sôt tíz év múltán. Hogy az emberek ne csodálkozzanak: megint eltelt egy év?! Hanem várják, készülôdjenek rá, hántsák le lelkükrôl a mindennapok felhordta kérget. Sikálják ki a csodalámpást: fényt látva-melegedve ismét távolba zengô festummá avatva a Varadinumot.

Molnár Judit

Nem kell ahhoz mezôgazdásznak lenni, hogy az országot járva bárki érzékelhesse: az agráriumban sok minden nincs rendjén. Elég csak egy pillantást vetni a határra, s máris láthatja mindenki, hogy a földek jelentôs hányada föl sincs szántva, a bevetésükrôl nem is beszélve, terpeszkedik rajtuk a sok gaz, burján, tavalyi rothadék. Így aztán Ioan Muresan, az elektromérnökbôl algoritmus-csinálta miniszter nyilatkozataiban hiába magyarázza: a mezôgazdaságban jól mennek a dolgok, ezt ma már senki el nem hiszi neki. Annál is inkább nem, mert bizonyos kétes ügyekben is nyakig benne van, a neve hallatán csak legyintenek a gazdák. De ugyancsak lekicsinylô kézmozdulat kíséri azt, ha az értékjegyek, az ún. kuponok felôl érdeklôdik az ember.

Kalotaszegen még hírmondónak sem láttak az idén a mezôgazdaság támogatására kiadott kuponokból. Ezen a gazdák többsége gázolajat akart vásárolni, mégpedig a szántáshoz. Nem jött az értékjegy, s mivel pénzük sem volt, a földek parlagon maradtak. Ha jól megnézzük: a szántóterület mintegy felérôl van szó. Ezt elismerte Pete István is, a tárca RMDSZ-es államtitkára, aki ugyan közgazdász, de egykori szeszgyári igazgatóként konyít valamicskét az agrárgazdasághoz, olyannyira, hogy a rossz nyelvek szerint Muresan helyett ô vezeti a minisztériumot. "46 millió értékjegyet kellett kinyomtatnunk és szétosztanunk. A nyomda eddig 30 milliót adott át, ez kerülhetett a gazdákhoz. Az osztás sem halad megfelelô ütemben. Az is igaz, hogy e kuponokat elôbb a termékeny területtel rendelkezô vidékek gazdáinak osztottuk ki, Kalotaszeg nem tartozik ide. Reméljük azonban, hogy a nyár jöttéig ide is elkerülnek az értékjegyek" – nyilatkozta lapunknak az államtitkár.

No igen, az értékjegyek kinyomtatását szétoszthatták volna több nyomda között, de bukaresti újságírók szerint akkor a busás bevétel is osztódott volna a tipográfiák között. Ezt pedig a minisztérium emberei – vélhetôen a monopolhelyzetbe hozott nyomdától kapott jutalékra gondolva – nem akarták. Az sem igazán helyénvaló, hogy a regáti gazda hamarabb jutott kuponhoz – ha jutott, mert értesüléseink szerint itt sem került el minden jogosulthoz –, mint a kalotaszegi. Vagy ez utóbbi másodosztályú állampolgár? Az már külön pikantériája az egésznek, hogy a rádió immár hosszú hónapok óta reklámozza a kuponokat, biztosan nem kis összegeket fizet ezért a szakminisztérium. E reklámok szövege rendkívül bornírt. Muresan szellemét véljük kísérteni, hiszen egy, a mezôgazdasághoz valamicskét is értô nem magyarázza ilyen nagy hévvel, hogy a parasztok vegyék át a még ki sem nyomtatott kupont, mert megszabadultak a szövetkezetektôl, és most már saját földjükön dolgozhatnak hatalmas lendülettel! Egy olyan országban, ahol a gazdaságok zöme kicsi és nagyon kicsi, az eddigi példák is azt mutatják, hogy csak társulva tudnának valamiképpen létezni. Nem a kommunista téeszeket kell visszahozni, hanem a nyugaton is létezô gazdaszövetkezeteket kell megteremteni. Az apró birtokok felvásárlással való csoportosításán kívül – amihez jelenleg nincs belsô tôke – más út nincs. Hogy egy mezôgazdasági miniszter ezt ne lássa, ne tudja, az már nem hiba, hanem bûn. Persze jó lenne, ha a mellette lévôk néha erre figyelmeztetnék, de úgy látszik, mással vannak elfoglalva.

Román Gyôzô

(folytatás elôzô lapszámunkból)

– Ott hagytuk abba, hogy meglepôen jól sikerült beilleszkednetek a norvég társadalomba, sôt az ôslakosok sokkal megértôbbek voltak veletek, mint a már kint élô magyarok. Egyáltalán, hány magyar él Norvégiában?

– Hivatalosan mintegy kétezret tartanak nyilván – folytatja a kolozsvári Horváth Anikó, aki az 1990-es marosvásárhelyi fekete március után a férjével és az akkor hároméves kislányával menekült a skandináv államba –, de lehet, hogy többen vagyunk. Norvégia és Finnország nagyon vigyázott arra, hogy minél kevesebb bevándorló telepedjen le az országban. Attól rettegnek, hogy csökken az életszínvonal, több lesz a munkanélküli, s elôbb-utóbb vége szakad a jóléti társadalomnak. De ebbôl a kétezerbôl is csak elenyészô százalék tagja az egyesületünknek, s még kevesebben járnak el az elôadásokra, a Katalin-napi és farsangi bálra, a mûsoros estekre, az alkalmankénti színházi produkciókra. Az itt élô magyarok nagy része 1956-ban, 1957-ben érkezett. A legfiatalabbak is hatvan-hetven évesek, a gyerekeik, unokáik közül nagyon kevesen beszélnek magyarul. Az anyanyelvükhöz nem ragaszkodnak olyan kitartóan, mint a svédországi magyarok. Igaz, a közösségi élet sem olyan szilárd, mint Svédországban. De az itteni szervezeti életrôl hadd beszéljen Kinga, aki már huzamosabb ideje él Norvégiában.

– Léteznek ellentétek a különbözô idôszakban és más-más régiókból kivándoroltak között? – kérdezem Kingától.

– Súrlódások kétségtelenül vannak. Ugyanakkor érezhetô bizonyos különbség az anyaországi, az erdélyi, a felvidéki és a vajdasági magyarok között. A konfliktusok nem annyira súlyosak, hogy azokat ne lehetne feloldani, de bonyolítja a helyzetet, hogy Norvégiában két magyar egyesület mûködik: az egyik a Norvégiai Magyarok Baráti Köre, a másik a Norvég– Magyar Egyesület. Kétezer magyarnak luxus két egyesület! Szomorú vigasz, hogy a más nemzetiségûek ugyanúgy széthúznak, mint mi.

– Milyen idôközönként találkoznak az egyesületi tagok?

– Havonta legalább egyszer. Minden attól függ, milyen gyakran érkeznek az elôadók. Ezzel párhuzamosan a gyerekeknek is szerveznek rövid elôadásokat, játékos foglalkozásokat.

– Nagyon szeretném, ha végre olyan dolgokról is beszélnénk, ami kellemetlenül érintett mindnyájatokat. Mit ér az ember Norvégiában, ha bevándorló, s ráadásul magyar?

– Talán mi vagyunk a legjobb helyzetben, itt Északon. Nem hinném, hogy az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában, Németországban, Svédországban vagy Finnországban a bevándorlóknak könnyebb sorsuk lenne. Tartjuk a kapcsolatot a svéd és finn barátainkkal, és úgy tapasztaljuk, hogy Norvégiában mûködik a legjobban a szociális védôháló.

– A bevándorlók iránti elôzékenységhez az is hozzájárul, hogy Norvégiában összehasonlíthatatlanul kevesebb külföldi származású él, mint Svédországban vagy Nyugat-Európa többi államában – jegyzi meg Horváth Anikó. – Semmilyen megkülönböztetésben, negatív élményben nem volt részünk. Amikor megkérem a norvég kollégáimat, hogy javítsanak ki, ha valamit helytelenül mondok, csak nevetnek: "már olyan jól beszélsz norvégul, hogy tökéletesen megértünk". Én tudatában vagyok, hogy milyen sokat és sokszor vétek a nyelvtani szabályok ellen, de ezért soha semmilyen szemrehányást nem kaptam, a hátam mögött sem súgnak össze, hogy "ez az Anikó sem akarja megtanulni az állam nyelvét". A kislányunk tökéletesen beszéli mindkét nyelvet, mintha itt született volna. A bevándorló, élhet bárhol, Kanadában, Németországban, a Paradicsomnak nevezett földi Kánaánban, úgyis gyökértelennek érzi magát, mert nem ott született, mert másfajta értékrend szerint nevelkedett. Ez az emigráns élet! Titokban mindenki számol ezzel, s azzal áltatja és altatja magát, hogy a gyerekeiért hagyta ott a szülôföldjét. Valójában nagyon sokan azért próbálnak minél gyorsabban beolvadni, hogy felejtsék az otthont, azt a világot, amelybôl természetellenesen kiszakadtak.

– Nem szervezett formában is összejárnak az itt élô magyarok?

– Elsôsorban az Erdélybôl érkezôk a mi barátaink. Szerencsére generációs súrlódások nincsenek, Kinga szülei például a legjobb barátaink közé tartoznak. A közös múlt, a közös emlékek, a diktatúra megpróbáltatásai egészen közel hoztak egymáshoz. Minderrôl úgy beszélünk, mintha együtt nôttünk volna fel.

– Mi lesz a kislányotokkal és az ô gyermekeivel? A második, harmadik nemzedék meddig ôrzi meg identitását, az anyanyelvét? Ez Moldva, Munténia és Olténia nagyobb városaiban is gondot jelent. Jászvásáron láttam, hogy például a híres vegyész, Dénes Ferenc mindig rászólt a lányaira, ha valamit helytelenül mondtak magyarul.

– A lányunk tökéletesen beszéli az anyanyelvét is. Helyesen ír és nagyon sokat olvas magyarul. A család szerepe meghatározó még a vegyes házasságok esetében is. A gyerek nagyon hamar megszokja, hogy az apjával norvégul, az édesanyjával pedig magyarul beszél. Ebben viszont következetesnek kell lenni. Számunkra nagy elôny, hogy az állam külön fizet annak a magyar tanárnônek, aki hetente kétszer foglalkozik a lányunkkal, irodalmat és magyar történelmet tanít. A kislányunk egyedül van ebben az "osztályban", így sokkal több idô jut a módszeres foglalkozásra. Magyarországi programok és tankönyvek alapján tanulnak.

– Kinga! Jelenleg az oslói kórház számítógépes központjában dolgozol informatikusként. Gyakori beszédtéma az otthoni és az itteni egyetemi oktatás színvonala. Te miben látod a különbséget?

– Tizenöt éves koromban kerültem Norvégiába. Itt fejeztem be a gimnázium utolsó két évét, itt jártam egyetemre, van tehát összehasonlítási alapom. Otthon álmodni sem mertünk olyan tanulási feltételekrôl, amelyek itt maguktól értetôdôek. Az itteni egyetemi oktatás sokoldalúságra nevel, hogy könnyen átállhass az egyik szakmáról a másikra. Nem információkat bifláztatnak, hanem megtanítanak arra, hogy a maximumot hozd ki magadból. Bármit elérhetsz, bármi lehetsz, ha van hozzá kitartásod, tehetséged. A pislákoló tehetséget azonnal felkarolják, valósággal babusgatják.

– Az anyagi jólét legtöbbször felgyorsítja az asszimilációt. A norvégiai magyarok körében milyen fokú a beolvadás?

– A skandináv államok közül itt a legmagasabb! Sokan mindezt az Északi-tengerbôl kitermelt kôolajjal magyarázzák: olyan látványosan javult az életszínvonal, hogy norvégnak lenni volt a legkifizetôdôbb vállalkozás. Véleményem szerint az asszimiláció felgyorsulásában a gyenge szervezeti és egyesületi élet is elmarasztalható. A baráti körök évente egyszer tartanak közgyûlést, addigra jórészt túlhaladottá válik minden kérés, elképzelés. Évente négyszer-ötször megjelenik a Norvégiai Magyarok Baráti Körének újságja. Ez túlságosan kevés, a legfontosabb információk nem jutnak el a tagsághoz. A két egyesületnek önállóságra kellene törekednie! Persze sokkal kényelmesebb a SMOSZ védôszárnyai alá húzódni.

– A lényegesen magasabb életszínvonalon és a szociális biztonságon kívül mi az, ami Norvégiához köt benneteket? A távolabbi jövôben, nyugdíjaskorban sem költöztök haza?

– Erre nagyon nehéz válaszolni. Én biztosan nem mennék végleg haza! Átmenetileg – egy-két hónapig – szívesen dolgoznék Kolozsváron. Ezt is azért, hogy magam gyôzôdjem meg: mire vagyok képes a jóval gyengébb infrastruktúra körülményei között. Talán még egy évet is kihúznék, de akkor gyorsan iparkodnék hazulról haza. Példa a Mikes Kelemen-i intelem: "Annyira szeretem Rodostót, hogy nem feledhetem Zágont" – mondja harsány nevetés kíséretében Kinga.

Horváth Anikó már távlatokban gondolkodik, s a geopolitikai "jóslatok" tükrében válaszol:

– A független Erdélybe minden elmenekült magyar hazaköltözne!

– Vajon milyen egy norvég– magyar házasság? A házastársak egyikének fel kell adnia identitását?

– Kettôn áll a vásár – mondja Kinga. – Nem az számít, hogy mondjuk a férj norvég – akárcsak az enyém –, a feleség pedig magyar. Attól függ, hogy a családban milyen fokú a tolerancia. Az én férjem például mindig arra biztat, hogy minden magyar rendezvényen jelen legyek. Az ô kérésére jöttem el a tlngagärdei önképzôkörbe is. Annyira megszerettem, hogy két-három napra is elkérôztem a munkahelyemrôl, hogy jelen lehessek a fontosabb elôadásokon. Egy egész évre feltöltôdöm, s akkor nemcsak a munka megy könnyebben, hanem a honvágyamat is csillapítom. Olyan, mintha otthon járnék a Bükkben és a Hójában, a bácsi-torokban. Legtöbbször a férjem is velem jön, nagyon tetszik neki ez a felszabadult, minden kötöttségek nélküli önképzés.

– Megtanult magyarul?

– Most tanulgat…

Tófalvi Zoltán

Az oldott, baráti beszélgetések gyakorta így indulnak: van egy jó és van egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?

Most magam is választás elé állítom az olvasót, de mivel válaszát nem hallom, úgy döntöttem, hogy két kellemes, bátorító hírrel kezdem.

Az elsô az, hogy a Projekt Hungaricum alapján a folyó iskolai évtôl kezdve Bécsben a Városi Iskolatanács által fenntartott magyar oktatási csoportok mûködnek. (Lám, ott nem kötelezik "spórolásra" az iskolaigazgatót.) E tanítási forma mindenekelôtt a törvényesen elismert, Bécsben élô magyarok igényeit tartja szem elôtt, de tárt karokkal várnak német anyanyelvû 6–10 éveseket is. Érdemjegyeik bekerülnek az év végi bizonyítványba. Tankönyveket Magyarországról kapnak – ajándékba. Az Oktatásügyi Minisztérium tájékoztatása szerint ebben az évben négy Volksschulében (Népiskola) 150 kisdiák tanulmányozza, gyakorolja szülei, ôsei beszédét, szakképzett oktatók irányításával.

A másik hír ehhez kapcsolódik. Az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége kérését jóváhagyta a bécsi önkormányzat, és az általuk igényelt "Európa-iskolában" immár két éve felsô tagozatos magyar oktatás folyik. Ez az intézmény fogja össze a nagy kiterjedésû fôváros valamennyi középiskolába járó magyar diákját, és – a folytonosság biztosítása érdekében – szombatonként a következô tantárgyakat oktatják: magyar nyelv és irodalom, a magyar nemzet története, honismeret, ének és zene, mûvészettörténet, számítógépes ismeretek. Eleddig a Projekt Hungaricum keretében anyanyelvüket is studírozó diákoknak nem volt lehetôségük arra, hogy magyarul diplomázzanak, s így egykönnyen fölszívódtak az osztrák értelmiségi rétegbe. Most a Kereskedelmi Akadémián az említett tantárgyakból érettségit is tehetnek.

Ám de most következzék a rossz hír, amely a Szent Korona Parlamentbe történt átszállításához fûzôdik. Varga Sándor közíró, a Napló egyik szerkesztôjének tájékoztatásából megtudjuk, hogy a vezetô bécsi lapok nem látták, vagy nem akarták látni a nemzeti ereklye diadalútját a Nemzeti Múzeumtól a Parlamentig, sem az azt kísérô, éljenzô, meghatódottságukban könnyezô tízezreket. Megismételték, fölmelegítették a hazai ellenzék fanyalgását, támadását, mondván, hogy ez a fölösleges múltba fordulás 150 millió forintot vett ki az adófizetôk zsebébôl. (Valójában a díszmenet s a parlamenti golyóálló üvegvitrin még fél ennyibe sem került.) Eugen Pogány-Falkenhausen, a bécsi Die Presse tudósítója "nacionalista színezetû ünnepségként" láttatta az osztrák olvasókkal azt, ami népünk nagyobb része önazonosságának kifejezését jelentette. Ezt nem átallja hazugságsorozattal támogatni, "szemléltetni": "a magyarok – sikeres gazdaságukkal és külpolitikájukkal – az erô politikáját kezdték alkalmazni a térség gyengébb nemzeteivel szemben".

A másik vezetô napilap, a Der Standard budapesti tudósítója, Gregor Mayer bô teret szentel a szociálliberális ellenzék támadásainak, s azokat többségi véleményként tünteti föl: "az arrogánsan viselkedô Orbán-kormány az elmúlt hónapokban sokat veszített népszerûségébôl. Ezért volt szüksége egy totemre, amelynek segítségével hatalmát szakrális dicsfénybe burkolja."

Megdöbbenek annak tapasztalatán, olvastán, hogy a kommunizmus bukása után egy más jellegû internacionalizmus gyalázza, gúnyolja ki a magyar nép legszentebb érzéseit.

Dánielisz Endre

Aki az Erdélyi Naplóban szerepel, az megbélyegzett

– Az Országos Nyugdíjpénztár vezetôségében egy hely az RMDSZ-t illeti, s valaki, valakik e tisztségbe suttyomban kineveztek egy személyt. Még a szenátorokat, képviselôket is meglepte a hír. Mi is történt? – fordultunk Kerekes Károly Maros megyei képviselôhöz, az alsóház szociális bizottsága tagjához.

– A nyugdíjtörvénynek a Hivatalos Közlönyben való közzétételétôl számítva harminc napon belül létre kell hozni az Országos Nyugdíjpénztár vezetôségét. Ide hat személyt nevez ki a kormány. Vita volt, hogy politikusokat-e vagy inkább szakembereket. Minden függôben maradt. Az utóbbi idôben jómagam is azon dolgoztam, hogy a most beinduló megyei nyugdíjpénztárak irányítói között a mi embereink is ott legyenek. Négy megyében – Hargita, Kovászna, Bihar és Maros – a munkaügyi igazgatóságok élén az RMDSZ által jelölt szakemberek állnak, ôket szeretnénk a nyugdíjpénztárak élére kineveztetni. Amíg ebben jártunk, az ONYP vezetôségének összetétele körül mély volt a csend, bár a szövetségi elnök egy frakcióülésen megbízott három személyt – Bara Gyulát, Böndi Gyöngyikét és jómagamat –, hogy foglalkozzunk ezzel a kérdéssel. Teljesen véletlenül tudtam meg – mert rákérdeztem –, hogy ez a kinevezés mutyiban megtörtént. Hajdú Gábor miniszterhez fordultam, de kitérô választ adott. Amikor pedig Takács Csaba ügy-vezetô elnököt faggattam, hogy még- is milyen kritériumok alapján került sor az illetô kiválasztására, meglepô választ adott. Hogy az ügyvezetô elnökség néhány tagja döntött így – nem akarta konkrétan megnevezni az illetôket –, s bár nem tudja megítélni a szakmai képességeit a kiválasztottnak, de ô is olvassa az Erdélyi Naplót, s látja, kirôl mit írnak, közölnek. Tehát világos, hogy nem szakmai, hanem politikai kritériumok alapján nevezték ki az illetôt az ONYP vezetôtanácsába.

– Nem hiszek a fülemnek: tehát a kritérium az, hogy kirôl mit ír az Erdélyi Napló?

– Arról lehet szó, hogy néha-néha – ha nem is túlzottan – ellenzéki hangot is megütök nyilatkozataimban, írásaimban, és ezeket fôleg az Erdélyi Napló hozza le. Meg hát valószínûleg olyan emberek írnak rólam, akiket a jelenlegi RMDSZ-csúcsvezetôség nem kedvel.

– A személy vagy a módszer ellen van kifogása?

– Ôszintén meg kell mondanom, hogy a személy ellen is, hiszen a kinevezettet – Böndi Gyöngyike képviselôtársamról van szó – nem tartom felkészültnek a szóban forgó területbôl, és ezt bizonyíthatom is. De hát azért az efféle kinevezési módszer sem fogadható el, hiszen ellentmond nemcsak a szövetségi demokráciának – amit oly elôszeretettel hangoztatunk és amit az RMDSZ nevében is hordoz –, hanem megkérdôjelezi a különbözô tisztségekbe való kinevezések esetében a kompetencia, a hozzáértés súlyát. A politikai lojalitás istenítésével, a belsô ellenzéki hangok elnémításával, a szûk körben, suttyomban hozott fontos döntésekkel nem teszünk jót szövetségünknek. Arról van szó, hogy megint mindennemû szakmai konzultáció nélkül löktünk oda egy koncot valakinek.

R. Gy.

A Brassói Lapok munkatársának nyilatkozva Kerekes Károly elmondta még: mivel elôzôleg olyan hírek kaptak szárnyra, hogy az ô neve is felmerült az ONYP vezetôségébe való jelöléskor, többször is érdeklôdött az RMDSZ vezetôinél eziránt. "Nagyon nehezen jutottam információhoz" – mondotta. Bara Gyula kormányfôtanácsos árulta el végül, hogy a döntés már megszületett. Az Ügyvezetô Elnökség "néhány tagja" nem találta Kerekest a tisztségre alkalmasnak, noha tíz éve foglalkozik munkaügyi, társadalomvédelmi kérdésekkel, jogalkotással, munkaügyi jogászként szakirányú posztgraduális képzéssel rendelkezik.

Ünnepi Országos Szakmai Napokat tartott az Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság Kolozsvárott. A plenáris ülésen Bíró Károly EMT-elnök köszöntôje után Székely Zsuzsanna, a társaság volt elnökhelyettese, Székely Tibor, a Pro Technika Alapítvány elnöke és Kása Zoltán, a kolozsvári tudományegyetem rektorhelyettese ismertették a szervezet eddigi eredményeit.

Az EMT létrejöttének 10. évfordulója alkalmából olyan nemzetközileg elismert szaktekintélyek tartottak elôadást, mint Havas Miklós, a Mûszaki és Természettudományos Egyesületek Szövetségének alelnöke, Halzl József, az Illyés Közalapítvány és a Rákóczi Szövetség elnöke, Pungor Ernô akadémikus, a Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Alapítvány fôigazgatója, mindhárman Budapestrôl. A Kaliforniai Egyetem tudományos fômunkatársa, Bejczy K. Antal az ûrkutatásról beszélt, Gheorghe Lazea, a Kolozsvári Mûszaki Egyetem rektora a helyi mûszaki felsôoktatás perspektíváit ismertette. A környezetvédelem és kommunikáció témájú plenáris elôadások a délután folyamán hangzottak el. Hanák Péter, a magyar Oktatási Minisztériumtól az információs és technológiai EU-pályázatokat ismertette a hallgatósággal, Guy Turchanyi, a Svájci Szövetségi Mûszaki Egyetem elôadótanára a környezeti menedzsment-rendszerekrôl és önkormányzatokról beszélt, Murádin Katalin, a Kolozsvári Mûszaki Egyetem építészeti karának adjunktusa a népi építészetrôl és a faluturizmusról tartott tudományos elôadást. Kollégája, Pusztai Kálmán, az automatizálási és kibernetikai kar dékánja, illetve Pap László, a Budapesti Mûszaki és Gazdasági Egyetem villamosmérnöki karának dékánja az információs forradalomról, a mobil kommunikációról és az internetrôl értekeztek. Az elôadásokat a Tibia fúvóstrió rövid hangversenye oldotta.

A civil szervezet tevékenységét Égly János kiadói elnökhelyettes sajtóértekezleten is ismertette. A közel 900 tagú EMT-nek 7 fiókszervezete (Brassó, Kézdivásárhely, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely), 9 szakosztálya (bányászat, kohászat, földtan, építészet, fizika, faipar, földmérés, gépészet, kémia, számítástechnika, valamint az ifjú gazdák Palocsay Rudolf egyesülete) és két kiadványa van, a Firka és a Mûszaki Szemle. "A magyar felsôoktatási rendszer kiépítésében vállalunk aktív szerepet – nyilatkozta lapunknak. – Fô célunk a magyar szaknyelv ápolása, az erdélyi mûszaki és természettudományos szakemberek társadalmát kapcsoljuk össze az Európai Unió gazdasági és tudományos életével. Szeretnénk a tudományosságot az erdélyi magyar társadalom szolgálatába állítani, kommunikációs hidat építeni a külföldi mûszaki és természettudományos szervezetekkel. Ezen célokat tudományos konferenciák, szakmai fórumok és táborok megszervezésével, naprakész adatbázis kidolgozásával érjük el. Fokozott figyelmet fordítunk a fiatalok képzésére is, akiknek magyarországi társszervezetekkel közösen fizika, kémia, számítástechnikai tanfolyamokat, versenyeket szervezünk. A szervezet az új fejlôdési irányok függvényében módosítja tevékenységét, anyagi hátteret biztosít különféle rendezvényeknek, aktualizálja tagságát, át- és továbbképzési lehetôségeket biztosít."

Az EMT rendezvénye 200 hazai és külföldi szakértelmiségit hozott össze sikeresen.

Szôcs Andrea Enikô

Bondues húszezer lakosú észak-franciaországi kisváros, a belga határ közelében, a Három testôr címû regénybôl olvasóink által is ismert Lille körzetében. Hogy miért ez a részletes földrajzi ismertetés? – hát csupán annak okából, hogy Bondues testvérvárosi, igen városi kapcsolatot létesített a mindössze 2100 lakosú Bogyoszló-Albis ikerközséggel. Érmelléki, Berettyó-völgyi olvasóinkban nyilván felmerül, hogy miért nem a tíz kilométernyire lévô Margittával, a Bondues méretû várossal. Talán kiderül az alábbiakból.

Érbogyoszló és Bondues kapcsolata a romániai rendszerváltás elejére nyúlik vissza. Azóta tart e különös viszony, mely eddig amolyan kölcsönös puhatolózásos tárgyalásokra szorítkozott. Ezúttal azonban a francia fél több mint félszáz, pontosan 68 személy "kiküldésével" koronázta meg az eddigi kapcsolatot. Múlt héten Paul Astier polgármester vezetésével hatnapos kirándulást tettek az Érmellék e jobb sorsra érdemes településén. A nyugat-európai küldöttséget elkísérte Sophie Prevost lille-i újságíró, aki elmondta, hogy meglehetôsen furcsán bántak velük a borsi határon. Magyar oldalon négy, míg a román vámnál három órán keresztül molesztálták ôket. Ô még csak értette a helyzetet, de a 39 francia középiskolás sehogyan sem tudta felfogni e schengeni-balkáni eljárást. Aztán néhány csomag kávé megoldotta a kérdést, és barátaink zöld utat kaptak. Szomorú, de a vasfüggöny ôreinek viselkedése a Budapestrôl alkotott kedvezô képet sem kímélte. Sophie egyébként rendkívül diplomatikusan fogalmazott, de vélhetôen a borsi sztori még sokáig társasági téma lesz Lille-ben és környékén.

Bogyoszlói fôhadiszállásukról a vendégek kirándulásokat tettek többek közt Nagyváradra, illetve a Belényeshez közeli Medve-barlanghoz. Szemmel láthatóan jól érezték magukat. A helybeli és vendég gyerekeknek foci- és kézilabda-mérkôzéseket, kötélhúzó versenyt rendeztek, a fiatalok és idôsebbek közös táncmulatságokon vettek részt. A franciákat magánházaknál szállásolták el. A vendégek minden 60 éven felüli falubelinek ajándékcsomagot készítettek, a polgármesteri hivatal számítógépet kapott. Megkoszorúzták a református templomkertben lévô világháborús emlékmûvet, miközben a zenét is saját fúvószenekaruk szolgáltatta. Francia ételkülönlegességekkel ismertették meg a helybelieket, akik bográcsgulyással viszonozták azt. A találkozó legünnepélyesebb pillanatában megkötötték a testvérvárosi szerzôdést.

Jelképes igazságtételként fogható fel, hogy annak a Franciaországnak a képviselôi, melynek oroszlánrésze volt a tragikus trianoni döntésben, most segítô jobbot nyújtanak a nemzettesttôl elszakított magyaroknak. A bondues-i polgárok és vezetôik gesztusa példaértékûvé válhatna.

Albert Attila

A Varadinum keretén belül szervezte meg az Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság Bihar megyei fiókja A nagyváradi vár múltja és jövôje címû szimpóziumot. Kovács András kolozsvári egyetemi tanár nem tudott eljönni, így a Tempo klub nagytermét betöltô közönség nem ismerhette meg az Adalékok a váradi fejedelmi palota építéstörténetéhez címû elôadást. Az elhangzott öt értekezés azonban mindenképpen gazdagabbá tette a népes hallgatóságot. Emôdi János a váradi vár építéstörténetét, Doru Marta a régészeti feltárások eredményeit ismertette. Mint mondotta, a sokszor az öt métert meghaladó mélységben végzett kutatások során bebizonyosodott, hogy a 13–14. században már kôvár állt itt, és sikerült ráakadniuk az egykori püspöki palota egy faldarabjára. Az ásatások során pénzérmék, agyagtárgy-darabok, freskótöredékek, égetett kerámiadarabok, fémtárgyak, egyéb, az archeológus számára igen fontos dolgokat eláruló leletek kerültek elô. A közönség kézrôl kézre adta a feltárások során felbukkant tárgyak fotóit.

Gheorghe Gorun az egyetemistáinak évrôl évre feltett találós kérdéssel kezdte A Nagyvárad mint egyházközpont címû elôadását. Nevezetesen, hogy mi a különbség a jóisten és a történész között? A válasz: a jóisten nem tudja megváltoztatni a történelmet, de a történész igen. Nos, a szimpózium elôadói nem akarták fölülmúlni a mindenhatót… A múltidézés Alexandru Pop értekezésével zárult, aki a vár és a város védelmi vízrajzának helyreállítására tett kísérletérôl számolt be, s ismertette a közönséggel a hajdan a várat körülfogó vízvédelmi rendszer mûködésének mérnöki pontossággal kidolgozott elvét, s osztotta meg az egybegyûltekkel azt a feltevését, hogy a ma is a Velence nevet viselô városrész nem az idetelepített olaszok, hanem az említett vízvédelmi rendszer részeként itt található csatornarendszer miatt kapta a nevét, mely rendszer a híres olaszországi városhoz tette hasonlatossá.

A nagyváradi vár 1945-tôl máig terjedô – büszkeségre csöppet sem feljogosító – múltjáról, jelenérôl és remélt jövôjérôl Dumitru Noane értekezett. Azt sem titkolta, hogy ma is akadnak eszmei követôi azoknak, akik 1945-tôl ‘89-ig rendelkeztek a vár felett s változtatták szekus gyûjtôtáborrá, kaszárnyává, hadifelszerelések raktárává, sôt ügyködésük jóvoltából az egykori várkápolna disznóhizlaldává válhatott. Az említett követôk nem ilyen látványosan, de legalább ilyen hatásosan járultak hozzá az épületegyüttes további pusztulásához azzal a nemtörôdömséggel, amellyel elmulasztották megteremteni a feltételeket a legnagyobb kelet-európai reneszánsz erôdítmény további állagromlásának megakadályozásához. Akadt, akad olyan vélemény, hogy miután a nagyváradi vár nem szolgálja a románság múltjának dicsôítését, nem lenne nagy baj, ha esetleg teljesen eltûnne, s például parkoló létesülne a helyén.

A helyi képviselô-testületben sem a kimondott jóindulat munkált, amikor háromszor szavazta le a váradi mûemlékvédôknek az európai szervezethez való csatlakozását. Arra hivatkozva, hogy az amúgy igencsak nagyvonalúan gazdálkodó önkormányzatnak nincs rá nyolcmillió leje. Hogy a csatlakozással mekkora nemzetközi támogatottsághoz jutott volna a vár restaurálási terve, az nem érdekelte ôket.

Noane mûépítész nagy eredményként értékelte, hogy nemrég sikerült felvétetni a várat a Mûvelôdési Minisztérium azon nyilvántartásába, amely a restaurálandó épületek lajstromát tartalmazza, s nagyon reméli, hogy az UNESCO hasonló listájára is felkerül. Tervek, elképzelések vannak, s arra is van most már némi remény, hogy egyszer a nagyváradi vár a város turistavonzó látványossága, büszkesége lehet – mondotta.

T. Szabó Edit

"Senki sem különálló sziget: minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja, ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod, minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel, ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól."

(Ernest Hemingway)

A Wesselényi névrôl – még ha eléggé közismert is – nem mondható el, hogy méltó helyét foglalná el nemzeti történelmi tudatunkban. A hálátlan utókor szinte csak az ifjú Wesselényi Miklóst ôrizte meg köztudatában, ôt is mint "árvízi hajóst", mely elnevezést kortársának, Vörösmarty Mihálynak köszönhetett. Pedig ez az erdélyi fônemes Széchenyi István, Kossuth Lajos és Deák Ferenc mellett kora egyik legjelentôsebb politikusa, a liberális nemesi reformmozgalom egyik elindítója és fôszereplôje volt. Mégis, tevékenységérôl legfeljebb töredékeket ismernek az emberek, nyomtatásban megjelent mûveibôl pedig még kevesebbet.

Szinte fájó az érzéketlenség, amellyel hagyjuk elveszni a Wesselényiek emlékét. Olyan ôsökét, amelyek mindig is ott voltak a történelmet formáló események kellôs közepében. Kezdve a rang- és birtokszerzô Wesselényi Ferenccel, aki Lengyelországba is követte Báthori Istvánt, a kurucgenerális Wesselényi Pálon s annak fián, a naplóíró Wesselényi Istvánon, a "zsibói bölény" idôsebb Wesselényi Miklóson keresztül egészen az erdélyi ellenzék vezéréig, ifjú Wesselényi Miklósig.

Ifjabb Wesselényi Miklós báró 1796. december 30-án született Zsibón. Apja, a szertelenségérôl, ellenzékiségérôl és korlátlan hazaszeretetérôl híres idôsebb Wesselényi Miklós báró, anyja pedig a krasznai Cserei Heléna volt. Apjától örökölte hatalmas termetét és intelligenciáját, míg anyjától nemes szívét.

A családban apáról fiúra szálló – mind a mai napig tiszteletet érdemlô – közéleti küldetéstudat, amely a nagyok között is a legnagyobbá tudta emelni, már kilencéves korában megnyilvánult, mikor elsô nyilvános beszédében így szólt: "El ne felejtsétek, hogy én ma Hazafinak áldoztam fel magam". Ekkor adományozta neki Kazinczy Ferenc a "princeps juventutis Hungaricae" (legelsô magyar ifjú) címet.

Ifjú Wesselényi Miklós politikai pályafutása 1819-ben kezdôdött, de 1820-ban Széchenyi István gróffal való találkozása – amely döntôen befolyásolta késôbbi életútját – után kezdett kiteljesedni. Meghitt barátságuk alatt közösen alakították ki azt a programot, amelyet ma szinte kizárólag Széchenyi nevéhez fûznek. Pedig mondhatni, hogy Széchenyi és a többi reformer Wesselényi vállán emelkedett fel. Egyébként ezt a félig tudatos, félig sorsszerû munkamegosztást, amelybôl Wesselényire fôként a szervezômunka jutott, így jellemzi: "Akkor még nem bírván elég népszerûséggel, az enyimet vették igénybe, hogy az országos és megyei gyûléseken a lanyha hazafiságot dörgô hangom és nyersecske modorom által felrázván, az elpuhult nemzedéket az általok tervezett magasabb elhivatásra vezessem".

Így történt tehát, hogy fáradhatatlanságának és karizmatikus egyéniségének köszönhetôen mögötte sorakozott fel az a politikai erô – a liberális nemesi reformellenzék –, amely már a siker esélyével vívhatta meg küzdelmét a Széchenyivel közösen megfogalmazott eszmék érvényesítéséért. Az 1830-as évek elsô fele volt Wesselényi csúcskorszaka, amikor egyértelmûen ô volt e liberális tábor vezére mind Magyarországon, mind Erdélyben. Ekkor jelentkezett a Balítéletekrôl címû értekezésével is, mellyel kora leghaladóbb társadalmi reformerei közé emelkedett.

1834-ben, az erdélyi országgyûlés berekesztése után kiemelkedô közéleti szerepet vállalt, s mivel egyre kényelmetlenebbé vált a hatalom számára, mind a magyar, mind az erdélyi királyi tábla perbe fogta. Elôbbi azért, mert könyvnyomdát állított fel és az országgyûlés tárgyalásait engedély nélkül kinyomtatta, utóbbi pedig egy Szatmár megyei közgyûlésen mondott beszédéért. Perében Kölcsey Ferenc védelmezte, nem sok sikerrel, mert 1839-ben Wesselényit háromévi börtönbüntetésre ítélték. Igaz, két hónapi fogság után – Széchenyi közbenjárásának is köszönhetôen – hatósági engedéllyel a sziléziai Gräfenbergbe utazott, amolyan kényszerlakhelyre, súlyosbodó szembetegsége gyógykezelésére.

Elítélésével Wesselényi befejezettnek tekintette politikai pályafutását, ezért "polgári halottnak" nevezte el magát. Azonban még egyszer megadatott neki az aktív politikai szereplés lehetôsége, amikor 1848 tavaszán, az országgyûlés utolsó napjaiban Pozsonyba utazott, hogy bekapcsolódjon a felsô tábla munkájába. Itt és Pesten is valóságos "kegyeleti tárgyként" kezelték, hiszen a közvélemény a gyôztes mozgalom elindítóját tisztelte benne. Wesselényi azonban nem akart egy két lábon járó "múzeumi tárggyá" válni, ezért inkább elvállalta megyéje fôispáni tisztét. Ekkor már tisztán "látta" a hazáját fenyegetô veszélyeket, és a fizikailag megtört, vak és beteg férfi feladta a harcot. Feleségével és két fiával elutazott régi gyógyhelyére. A forradalom bukása után már csak meghalni tért haza: 1850 áprilisában tüdôgyulladást kapott és április 21-én a pesti Emmerling fogadóban fejezte be életét, de földi maradványait csak késôbb szállították haza Zsibóra, ahol 1851 januárjában helyezték örök nyugalomra a családi kriptában.

Ifjabb Wesselényi Miklós halálának 150. évfordulójára emlékezett április 30-án Zsibón az a maroknyi ember, aki szívén viseli történelmi múltunk és évfordulóink emlékének, valamint magyarságtudatunk ápolását. A Zsibói Református Egyházközség és a helyi RMDSZ szervezete mellett a Wesselényiek szellemi örökségének fôápolója, Mátyus Éva méltatta ifjú Wesselényi Miklóst.

Szomorú, hogy e legnagyobb erdélyi fôúri családnak nemcsak az emléke halványodik évrôl évre, hanem az ôseinktôl ránk bízott földi javaikat, történelmi nyomaikat sem tudjuk megôrizni. Legmegrázóbb tényként csak a Wesselényiek családi kriptáját említeném, amely már szinte a földdel egyenlô, és hogy még csak "zarándokhelynek" se használhassa a magyar utókor, a kastély parkját bitorló botanikus kert jelenlegi vezetôsége a romokat körülkerítette egy betonkerítéssel. Ezt azzal indokolták, hogy a kripta környékére faiskolát telepítettek, amelyet természetesen kutyával is ôriznek. A terület vaskapuján lakat és egy tábla lóg, Intrarea strainilor strict interzisa (Idegenek belépése szigorúan tilos) felirattal. Már csak azt nem értem, ki az idegen a Wesselényi-birtokon? Valószínûleg a zsibói Ifjúsági Keresztény Egyesület tagjai, akiket elôzô nap nem engedett be a biztonsági ôr, hogy a kripta környékét megtakarítsák a mindent ellepô gaztól!

Éppen ezért jó lenne, ha méltóan megünnepelnénk a nemes család emlékét, s ha nem tudunk szobrot állítani nekik, ha még arra sem vagyunk képesek, hogy legalább ifjú Wesselényi Miklós munkáit reprint kiadásban kinyomtassuk, legalább nyilvánítsuk a 2000-es évet Wesselényi-évvé. Magyarországon volt már Széchenyi- és Kossuth-év, a románoknak Eminescu-évük van. Nekünk miért nem lehet Wesselényi Emlékévünk? Az erdélyi magyar szellemi mûhelyek kapui talán még nincsenek elzárva elôlünk vaslánccal és lakattal.

Cseke S. Tibor

A történelem szélesre feszített tenyerén éltünk, s immáron végzetszerûen valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt ott is fogunk maradni, ki dideregve a megvetettségtôl, a mellôzöttségtôl, ki a jobb, melegebb fényben sütkérezve. Mert széles ez a tenyér, elférünk rajta valamennyien, vannak szép számmal, akik az árkaiba hulltan várnak valamilyen megváltoztathatóra, mások ennek a tenyér-ároknak a partjaira kapaszkodva, az elégedettség, a biztonságosabb napok ígéreteiben sütkéreznek. Mert ilyenek lennénk immáron: voltak és lesznek kiválasztottak, voltak és lesznek mindig könyök alá szorítottak. Megtanultuk már mi, az éberebbek, a nyitottabb elméjûek, a lélekben kitakartabbak, hogy jó tíz-tizenöt évvel ezelôtt, amikor még "kísértet járta be Európát", az újnak nevezett és emberibbnek hazudott rendszer szemforgatói naponta újrahazudott próféciáikkal kenterbe vertek minket minden addig kitalált és tömegekkel etetett hazudozásaikkal. A történelem hazai és egyetemesebb árnyfiguráit szabadsághôsökké léptették elô, holott csupán banditák és fosztogatók voltak, és az ellenszegülôk, a szavaikat az igazság serpenyôin mérlegelôk többszörösen is keresztre feszíttettek.

Aztán ki nem emlékszik még arra, hogy a besúgást, a jobb hitben élôk feljelentését olyan kötelezettségnek minôsítették, amiért érdemeket osztogattak, a szolgalelkûség zászlaja alá sereglôket pedig megbízhatónak, párthûnek titulálták, és természetesen számukra is csurrant-cseppent a munkából élôk zsebébôl pénzre váltott elismerés. Szóval a történelemnek ez a szélesre feszített tenyere soha nem volt tiszta, és ezen a tenyéren sokan csorbították ki lelkiismeretüket – már ha rendelkeztek valami ehhez foghatóval –, és sokan váltották hamis pénzre a tisztességüket. A legmegdöbbentôbbnek azonban azt tartottam és tartom konok makacssággal, amikor az ember megalázását, börtönbe hurcolását és többszörös megkínoztatását egyszerûen csak személyi kultusznak nevezték.

Az utóbbi idôben egyre azon tûnôdöm, hogy mi a lényegi különbség a tegnapok és a mai napok eddig felemlegetett és történelminek mondott-vallott jelenségei között. A történelem tenyerén élünk továbbra is, és ez a tenyér azóta sem tisztult, ezen a tenyéren még napjainkban is olyanok ágálnak, akik a hazudozást történelmi küldetésnek, elhivatottságnak nevezik, hirdetik. Hogy oda ne rohanjak! Aztán mondja meg már nekem valaki, hogy abban az átkozott, embertelen, elszemtelenedett, kiváltságosokat szolgáló rendszerben mennyivel közölték többször a központi és a helyi lapocskák a suszterbôl Istenné avanzsált dadogónak a fényképét, mint ahányszor közlik manapság a trón felé csörtetôk arcképét, glóriát fonva fénylôbbnél fénylôbb szavakból a fejük köré. Nincs olyan nap, hogy újságjaink többségének elsô oldalán ne találkozzunk a fizimiskájukkal, ne olvasnánk hangzatosnál hangzatosabb ígéreteiket. Mivel rokonítható mindez, ha nem a személyi kultusz egyfajta változatával? A különbség csupán annyi, hogy gyalázásukért, le- és megszólásukért nem osztogatnak börtönéveket és nem kell remegni azért, hogy "elvtársi beszámolóra" hívnak azok az úgynevezett illetékesek, különbözô fenyegetéseket szorítva az ember torkának. Egyelôre legalábbis nem. De meddig tart vajon még ez az egyelôre? Addig is gyönyörködhetünk a képmásukban, olvashatjuk – ismétlem, a legtöbb megyei lapocskában – "melengetô" ígéreteiket többhasábos terjedelemben. A nyomdabetû ugyanis nem pirul el, a nyomdabetûvel vissza lehetett és vissza lehet élni mindig.

Nem szeretném, ha bárki is úgy vélné, hogy vissza óhajtom rimánkodni a szeméttelepre hordott tegnapi napokat a maguk embertelen hordalékaival együtt, de viszolyogni kezdek nyomban, ha valaki manapság az erkölcsrôl vagy a törvényességrôl kezd nekem prédikálni. A helyzet ugyanis nálunk változatlan. Legalábbis alapjaiban. A változás csupán abban nyilvánul meg, hogy a szégyentôl sem pirul el már az arcunk. És ebbe a szégyenbe bele-belekeveredik olykor egy-két saját szavunk is…

Gúzs Imre

A román kormányzat erôteljes szorgalmazására – amelyet vélhetôen ilyen irányú európai uniós sugallat váltott ki – a Romániában létezô és mûködô be- vett felekezetek elöljárói, képviselôi egy nyilatkozatot fogalmaztak meg, amelyben az ország európai integrációja melletti elkötelezettségüket fejtik ki. A dokumentumot a Bukarest melletti Snagovon 17 egyházi vezetô látta el kézjegyével május 16-án, köztük a történelmi magyar egyházak delegált képviselôi is. A nagy hiányzó Tôkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke volt, aki továbbra sem bízik a román államhatalom jóindulatában, ugyanis az 1989 utáni kormányok egyike sem sietett teljesíteni a kisebbségi egyházak jogos követeléseit. Apró gesztusoknál és hitegetô ígérgetéseknél mindmáig többre nem tellett a jelenlegi kormányzattól sem, amelynek a magyar párt, az RMDSZ is tagja. A dokumentum aláírását követôen a négy magyar fôpap az alábbi nyilatkozatot fogalmazta meg és juttatta el a sajtóhoz.

Alulírottak Isten, lelkipásztoraink és híveink elôtti felelôsséggel 2000. május 16-án a román egyházak vezetôivel együtt Snagovon ünnepélyes nyilatkozatot írtunk alá Romániának az Európai Közösséghez történô csatlakozása érdekében.

Az aláírást tárgyalások elôzték meg, amelyben feltételeinket kifejtettük azzal, hogy csak azok teljesítése esetén vagyunk hajlandóak az okmány ünnepélyes aláírására.

Az Európai Közösségbe való belépésünk egyházainknak és kisebbségben élô nemzetünknek egyaránt érdeke, de ünnepélyes aláírásra csak akkor kerülhetett sor, ha igényeinket teljesítik az alábbiak szerint:

1. Biztosítják minden lelkipásztorunk állami javadalmazását.

2. Az okmány aláírásánál és az azt követô tárgyalásokon a római katolikus egyházat nemcsak Robu bukaresti érsek úr, hanem magyar részrôl Tempfli József megyés püspök úr, Románia római katolikus Püspökkari Konferenciájának elnöke képviselje.

3. Az aláírásra kerülô szövegbe beiktatódik a Magyar Történelmi Egyházak Állandó Értekezletének három feltétele:

a) az elvett egyházi javak visszaadása;

b) a felekezeti iskolák mûködésének biztosítása;

c) az egyházak szociális és karitatív munkájának állami támogatása.

A Vallásügyi Államtitkársággal, valamint Mircea Ciumara elsô államminiszter úrral való tárgyalásunk eredményeképpen kéréseinket teljesítették. Egy olyan nyilatkozatot írtunk alá, és a szövegmódosítás következtében olyan nyilatkozatot fogadtak el a részt vevô egyházfôk, amely követeléseinket tartalmazza, és a tárgyalások folyamatába beiktatja. A szöveg európai nyilvánosságra kerül, s a tárgyalások internetes nyilvánosságot kapnak, és helyzetünk nemzetközi nyilvánosságra hozatalával nyomatékosítják kívánságaink teljesítését. Bízunk abban, hogy kéréseink nem maradnak az ígéret szintjén, az európai szervezetek pedig ellenôrizni fogják annak megvalósítását.

Isten legyen velünk céljaink további megvalósításában.

Bukarest, 2000. május 16.

Tempfli József nagyváradi római katolikus püspök, a római katolikus egyház Püspökkari Konferenciájának elnöke
dr. Csiha Kálmán, az Erdélyi Református egyházkerület püspöke
dr. Szabó Árpád, az Unitárius Egyház püspöke
Mózes Árpád, a Magyar Evangélikus Egyház püspöke

Borbély Imre és András Imre az Erdélyi Naplóban 2000. május 2-án megjelent vitaírásukban állításuk igazolására (miszerint a Világszövetség Erdélyi Társasága az erdélyi magyarság valamennyi rétegét átfogó civil szervezet, s így reprezentativitása megkérdôjelezhetetlen) az Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesület VET-tagságára hivatkoznak, s név szerint említik a testület elnökét is. Ezzel kapcsolatban szeretném a közvélemény tudomására hozni a következôket.

1. Az EMKE ugyan együttmûködött a VET-tel az erdélyi magyarság közmûvelôdési egyezményeinek szervezésében, de tagja sohasem volt, mert nem fogadta el azt az alapszabályzatot, amely nem tett különbséget a döntéshozatalban az egyéni tag és a több tízezres tagságot megelevenítô testületi képviselet között. Ennek eredményeképpen lehetôvé vált – s ezt a gyakorlat igazolta – olyan szempontok érvényesítése és személyi döntések meghozatala, amelyek csoport- és nem közösségi érdekeket szolgáltak, s nem fejeztek ki reprezentatív közakaratot.

2. Az EMKE és a VET jogállása sem tisztázott a Magyarok Világszövetségében. Az RMDSZ elnöksége 1992-ben az erdélyi magyarság képviseletét az MVSZ-ben az EMKE-re bízta. Ezt a döntést a mai napig nem hatálytalanították. Következésképp az EMKE az MVSZ közvetlen tagja, s ez kizárja a VET-tagságot. Mindezeket figyelembe véve, az EMKE elnöksége úgy döntött, hogy sem a VET küldöttállító közgyûlésén nem képviselteti magát egy taggal, sem az MVSZ világkongresszusára nem delegál egy képviselôt, amint azt a VET felajánlotta. Döntésünk helyességét igazolja vissza a jelen eset is, mikor Egyesületünkkel és nevemmel kívánnak legitimálni olyan döntéseket, amelyekkel sem a testület, sem én nem értünk egyet.

Mellékelten küldöm a VET elnökségéhez intézett leveleinket, amelyekben álláspontunkat idôben tudomásukra hoztuk.

2000. május 7

Kötô József
az EMKE elnöke

A Világszövetség Erdélyi Társaságától kapott tájékoztatás szerint az 1994-ben alakult VET a Magyarok Világszövetsége erdélyi (romániai) Országos Tanácsa, amelyet az itt mûködô tagegyesületek és az erdélyi egyéni tagok alkotnak. Hatásköre Erdélyben kiterjed az MVSZ teljes mûködésére. Az MVSZ-ben a "küldöttek választása a küldöttgyûlésbe", a "tagfelvétel, a tagok kizárása, a tagsági viszony felfüggesztése" az Országos Tanácsok feladata. Nem létezik "az MVSZ közvetlen tagja" tagsági viszony. Az MVSZ Alapszabálya pontosan meghatározza az egyéni tag és a tagegyesület tagjának jogait.

A szövetség pártoktól független, önálló nemzetközi érdekvédelmi szervezet; nincsen olyan testülete, szerve vagy tagegyesülete, amelyet bármely politikai erô közképviseleti joggal bízott volna meg. Idegen tôle a politikai erô képviseleti vezetésének képviseleti megbízása.

Az RMDSZ elnöksége 1992-ben az erdélyi magyarság képviseletét az MVSZ-ben az EMKE-re bízta. Kötô József a VET egyik alapítója és tisztségviselôje, 1996-tól az MVSZ elnökségi tagja volt 1998-ig, amikor államtitkári megbízatásának idejére kérte tisztségébôl történô felfüggesztését.

A VET sajtószolgálata közölte, hogy a Magyarok Világkongresszusán és a Magyarok Világszövetsége tisztújító küldöttgyûlésén részt vevô erdélyi küldöttség szóvivôjének Gáspár Sándort, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének ügyvezetô elnökét kérték fel az objektív, hiteles, professzionista tájékoztatás folytonosságának biztosítása érdekében. A felkérés a világkongresszus és a tisztújító küldöttgyûlés idejére szól, s azt a neves marosvásárhelyi rádiós elfogadta.

Szóra bírtak

Aggódó szívvel figyeltük azt a súlyos csatát, amit a Kárpát-medence népei vívtak életük és értékeik védelmében a pusztító árvizek ellen immáron 1998 ôsze óta többször. Fölmerül a kérdés sokunkban: ezentúl már mindig így lesz? Az elmúlt évi március 9-ei Erdélyi Naplóban megjelent írásomban megkíséreltem választ adni erre a kérdésre. Ezért nem óhajtok ismétlésekbe bocsátkozni. Azonban szükségesnek vélem a mai generáció informálását azzal, hogy közös lakóhelyünk, a Kárpát-medence század eleji képéhez visszatérve megmutassam, eleinknek volt-e valami eszközük az árvízveszély csökkentésére.

A 19. században a Tisza és mellékfolyói mentén elterülô Kis- és Nagy-Sárrét és Ecsedi-láp kb. 850.000 katasztrális holdon (kb. félmillió hektáron) terült el. Ez arra ösztönözte az akkori kormányzatot, hogy megtervezze és végrehajtassa az említett területek vizeinek lecsapolását és folyóvizeinek mederszabályozását. 1855 és 1861 között 7.349.126 köbméter földet kubikoltak ki e munkálatok során. 1879-ben fejezték be ezt a hatalmas munkát. Eredménye a hatalmas terület legelôvé és termôfölddé alakítása lett. Ugyancsak ebbe a munkálatba tartozott egy belvízlevezetô csatornarendszer megépítése, valamint az egész vízrendszert ellenôrzô szervek megszervezése is. Példaként ismertetném az alábbiakban a helyi, aradi illetékes intézményeket. A Kultúrmérnöki Hivatal, amelynek 1910-ben hatásköre kiterjedt Arad, Békés, Csanád és Csongrád megyékre, valamint Arad, Szeged és Hódmezôvásárhely városokra, négy kultúrmérnököt, valamint hat vízmestert foglalkoztatott. Ez a hivatal ellenôrizte a fehér-körösi Malomcsatorna Társulatot (Borosjenô), a szárazéri Ármentesítô és Belvízlevezetô Társulatot (Makó), az Aradcsanádi Öntözôcsatorna Társulatot (Arad) és a Hódmezôvásárhelyi Pusztaivadvíz Szabályozó Társulatot (Hódmezôvásárhely). Az aradi m. kir. Folyammérnöki Hivatal öt mérnököt, három folyamfelvigyázót (Soborsin, Radna, Makó) állított hadrendbe, továbbá a Kraszna és Homoród kotróhajókat 14 fônyi személyzettel.

Ma mi van? A Marost nyolcvanhat éve nem kotorták! A fenntartott árterületet részben elvették és beépítették, részben szeméttel és építkezési hulladékkal töltötték fel. Ellenôrzését nem végzik. Az illetékes intézmény mûszaki- és eszközellátása íróasztalokból és karosszékekbôl tevôdik össze. A soha nem kotort folyami fenékszinttel együtt emelkedett a várható árvizek szintje, ami a védtöltések koronájának állandó emelését kényszeríti ki. Eredménye? A Kárpát-medence alföldi területe hollandiai sorsot várhat, örökös készenlétet, gátépítést. Vagy édesvizû Pannon-tengerré lesz.

A jövô? Semmilyen optimista jóslatot nem ígér. Magától nem javulhat a helyzet. De fel kell készülni egy nedves éghajlat okozta állandó ár- és belvízveszélyre! A domborzati viszonyokat ismerve a mélyebben fekvô területek mezôgazdasági mûvelése helyett csatornarendszerrel összekötött tógazdaságokat létesíteni. Ezek víztározóként is szolgálnának. A lakótelepeket a magasabban fekvô részekre költöztetni. Hogy ne kelljen ismételten újjáépíteni azokat. Ezek az intézkedések egy átfogó tervet igényelnek, nemzetközi egybehangolással.

Az alábbiakban megpróbálok a jelenlegi állapotot elôidézô okokra és a felelôsséget viselôkre fényt vetni.

Nem kell tudósnak lennünk, hogy láthassuk, a történelmi Magyarország, mai közös hazánk, a Kárpátok övezte medence földrajzi (vízrajzi) egységet képez. Ennek rendszerbe foglalt ellenôrzése már létezett valamikor. Amikor ezt a földrajzi egységet Trianonban a nagyhatalmak szétosztották az igénylôk között, megszüntették az egységes rendtartást! Ezzel ökológiai anarchiát vezettek be. Az együttmûködést politikai nézetek hiúsították meg nyolcvan egynéhány éven át, mint még ma is (lásd a cián- és egyéb szennyezéseket). Ez az egyik ok.

A másik az emberiség kártékony globális beavatkozása a nagy Természet mûködésébe. Lehet, hogy az alábbiakkal nem fognak egyetérteni a tudomány emberei, mégis megírom. A Teremtô az Univerzumot rendszerek halmazának alkotta meg. Ezek mind kapcsolatban vannak egymással, ha nem is tudja emberi ész e kapcsolatokat átlátni. Minden egyes rendszerbe a Teremtô beépített egy szabályozó szervet, amely a rendszer mûködésénél fellépô egyensúlyi zavarokat ellensúlyozza. Ha a külsô behatással (emberi tevékenység) ezt a szabályozót akadályozzuk, mûködését meghiúsítjuk, következik a természeti katasztrófa! Vagyis a rendszer pusztulása. Legyen az élô vagy élettelen rendszer. A sokat emlegetett, emberi tevékenységbôl fakadt légköri fölmelegedés okozta sarki jégolvadás mint katasztrófatényezô nem valószínû. Mert egy-két hôfoknyi emelkedés a sarkvidéki jégmezôk -20, -30 fokos blokkját nem olvasztja meg. De ha mégis, akkor az említett szabályozószerv mûködésbe lépve a térítôk közti meleg égövben a keletkezett többletvizet elpárologtatja. Nos, ezt a magasabb hômérséklet okozta párolgásból származó felhôzetet sodorják a ciklonok a kontinensek fölé, okozva a felhôszakadásokat, árvizeket! Ez tapasztalható már második éve. Sajnos a tudomány eddig még nem említette ezt az okot és nem húzta meg a vészharangot a kontinenseken. Márpedig évente elviselni az árvizek, belvizek pusztításait, az újjáépítés költségeit az emberiség nem lesz képes.

Az árvizektôl közvetlenül nem érintett vezetôk még gondolkoznak. De meddig? Az európai politikusok, akiknek nagy- apáik vétkesek abban, hogy egyrészt tudatlanságukban, másrészt mohó kapzsiságukra hallgatva tönkretettek egy közép-európai ökológiai egységet, végletesen fölbolygatták százezrek nyugalmát, most talán mégis kénytelenek lesznek valamiképpen segíteni, mert a halogatás egyre növekvô anyagi kárt és feszültséget okoz.

Végül is el kell ismernünk, hogy ahogyan az glóbuszunk múltjában elôfordult már, elkezdôdött egy nedves korszak.

Kövér Gábor
Arad

Szerk. megj.: Úgy tudjuk, látjuk, hisszük, hogy annál azért többrôl van szó, mint amit olvasónk fô okként fölhoz: a felhôszakadások két esztendeje tartó sokasodását. Említsük meg a természeti erôforrások évtizedek óta tartó föld feletti és a föld alatti gátlástalan kitermelését, az erdôirtások nyomán keletkezett talajeróziót, a szocialista építôipar tájátalakító-romboló monstrumait, az emberi nemtörôdömséget, hanyagságot, felelôtlenséget, a túlzott kemizálást, a szakszerûtlen, kizsákmányoló mezôgazdálkodást. És még sorolhatnánk...

Beszélgetés Kincses Elôddel, a tisztségébôl felfüggesztett Maros megyei RMDSZ-elnökkel

– Mint ismeretes, az RMDSZ Operatív Tanácsa önt nemrég azért függesztette fel tisztségébôl, mert nem a Területi Képviselôk Tanácsa által jóváhagyott listát, hanem az elôválasztáson kialakult névsort iktatta a megyei választási irodánál. Magyarán: mert behódolt a népakaratnak.

– Sajnálatos módon a szövetségi elnök és a hozzá közel álló személyek – a valóságtól elrugaszkodva – rendszeresen azt állítják, hogy nem tartottam tiszteletben a vásárhelyi elôválasztás eredményét és nem az annak megfelelô jelöltlistát jegyeztettem a választási irodánál. Teszik ezt annak ellenére, hogy már számtalanszor elmondtam, hol, miért és milyen változtatások történtek azon. Most újra elismétlem. Tehát: Fodor Imre polgármester neve az Operatív Tanács döntése nyomán került a lista élére; a bejutó helyekrôl ketten, Tôkés András és Berekméri Sándor átkerültek a megyei listára; továbbá töröltetett a Jeremiás István neve is, aki visszalépett. Helyükre az elôválasztáson kialakult sorrendben utánuk következôk kerültek. Tehát az elôválasztáson részt vevô hétezer vásárhelyi polgár akaratát a legmesszebbmenôkig tiszteletben tartottam. Remélem, hogy ezek után Markó Béla ezt a téveszmét már nem fogja többször megismételni. Nem szándékozom rágalmazásért beperelni, mint ahogyan a tisztségembôl való felfüggesztésemet kimondó jogsértô határozat miatt sem fordulok az illetékes igazságügyi szervekhez. Bár megtehetném, hisz az Operatív Tanács döntése ellenkezik az RMDSZ alapszabályzatával, amiért bírósági úton kérhetném annak semmissé nyilvánítását.

– Akkor miként próbál érvényt szerezni igazának?

– Az RMDSZ-en belül adott lehetôségekkel élve. Beadvánnyal fordulok az Operatív Tanácshoz, amelyben kérem döntésük felülvizsgálatát. Amennyiben ez nem történik meg, akkor az országos Szabályzatfelügyelô Bizottságot kérem majd, hogy törvénytelen volta miatt nyilvánítsa semmissé az említett határozatot. Ezenkívül az SZKT-hoz fordulok ügyem újratárgyalása, valamint a szóban forgó jogsértô határozatok revideálása érdekében. Ennyit az ügy jogi vetületeirôl.

– Az olvasó számára nem biztos, hogy teljesen érthetô a helyzet, hisz mindkét fél jogi érveket hangoztat, sorakoztat fel vélt vagy valós igazának bizonyítására. Ezért megkérem, foglalja össze a történtek lényegét.

– Kezdjük a legfontosabbal: az SZKT-nak az elôválasztásokra vonatkozó szabályzata nem teszi lehetôvé az elôválasztás eredményeként kialakult lista megváltoztatását, ha azt az elôírt 48 órán belül meg nem óvják. Ahol mégis voltak beavatkozások – márpedig szerte az országból érkeztek ilyen jelzések, bár nem minden eset kapott nyilvánosságot –, ott szabályzatszegés, önkényeskedés történt. Mivel ilyen óvás Vásárhelyen nem érkezett, az elôválasztás érvényesnek tekintendô annak ellenére, hogy a részvételi arány nem érte el a megyei kampánystáb által megállapított 20 százalékot. A megyei Szabályzatfelügyelô Bizottság május 4-ei határozata hatályon kívül helyezte a TKT-nak az elôválasztás állítólagos érvénytelenségét megállapító május 2-ai döntését, továbbá szabályzatellenesnek minôsítette az említett testület által megszavazott városi tanácsosi jelöltlistát, kötelezve engem a marosvásárhelyi választók akaratának tiszteletben tartására. Én nem tettem egyebet, mint alkalmaztam az SZKT vonatkozó szabályait és végrehajtottam a megyei SZFB kötelezô érvényû határozatát.

– Az ügy kapcsán többen is megfogalmazták ama gyanújukat, miszerint politikai leszámolással van dolgunk. Ön is hasonlóképpen ítéli-e meg, s ha igen, akkor véleménye szerint miért éppen most látták ellenfelei elérkezettnek az idôt erre a leszámolásra?

– Véleményem szerint a szövetségi elnök és csapata már az ôszi parlamenti választásokra gondolt, amikor elhatározták félreállításomat. A történtek azt bizonyítják, hogy Markó Béla politikai tisztánlátás tekintetében igencsak gyatrán áll az utóbbi idôben. Ehhez valószínûleg hozzájárultak a magánéletében bekövetkezett változások is. De egyes hírmagyarázók szerint feltételezhetô, hogy ily módon próbálja elôkészíteni a terepet a következô koalícióhoz, amely ismét kormányzati szerephez juttatja majd a "mérsékelt agresszíveket".

– Mi várható ezután?

– Ha az RMDSZ agresszív szárnyát nem is érdekli a hétezer vásárhelyi szavazó akarata, engem annál inkább. Bár továbbra is a megyei szervezet elnökének tartom magam, mégis úgy döntöttem, hogy a választásokra való tekintettel háttérbe vonulok. Most az a fontos, hogy tagjaink minél nagyobb számban jelenjenek meg az urnáknál, és Marosvásárhelyen megnyerjük a választásokat. Június 5-én azonban felkérem majd az ideiglenes elnököt, hogy adja át a helyemet. Ha ez valami oknál fogva nem történik meg, akkor mindenképpen indulni fogok a júniusra tervezett rendkívüli tisztújító-közgyûlésen.

Szentgyörgyi László

Szóra bírtak

Miután tavaly Kelemen Atilla (egy t, két l!) és a neptunosok nem nyerték meg a Maros megyei RMDSZ-elnökséget demokratikusan, az idén szabályos puccsal átvették a hatalmat Maros megyében. A legutolsó zárt ajtós marosvásárhelyi TKT-én, ahol vidám lincshangulat uralkodott azokkal szemben, akik nem követik teljes mellszélességgel a neptunos ideológia vonalát, Kellemetlen Atilla kiosztogatta szûk baráti körének a tisztségeket: Tatár Bélának az ügyvezetô elnöki cubákot, Benedek Imrének az ügyvezetô alelnöki csontot stb. Ma már a Maros megyei RMDSZ-ben is úgy dívik a tisztséghalmozás, a nepotizmus és a barátizmus, mint egykor a scornicesti-i klánnál: Kelemen TKT-elnök és puccsal kinevezett Maros megyei UDMR-elnök is egyszerre (ezenkívül még van neki legalább 20 funkciója), Benedek István városi tanácsosjelölt (listavezetô), Benedek Istvánné (Betty), az elôbbi felesége, a Marosvásárhelyért felelôs RMDSZ-kampánystáb üdvöskéje, Benedek Imre – István testvére és Istvánné sógora –, a megyei tanácsosjelöltek listavezetôje a megye egyik alelnökségét seperhette be a tisztségekkel csordultig tele levô tarisznyájába. Gusztustalan az egész, kíváncsi vagyok, hogy a nép még meddig fogja ezt tolerálni?

Toducz Endre
Mikháza

A Bethlen Gábor Alapítvány az Új Kézfogás Közalapítvány megbízásából pályázatot hirdet mikrovállalkozások hitelhez jutásának támogatására – kísérleti jelleggel – Szatmár, Szilágy, Máramaros, Hargita és Kovászna megyékben. Cél: segíteni a mikrovállalkozások üzleti elképzeléseinek hitelbôl történô megvalósítását. A mikrohitel-program azokat a vállalkozásokat kívánja támogatni, amelyek életképesek vagy potenciálisan életképesek, de kis összegû hiteligényük és/vagy a biztosítékok hiánya nem teszi lehetôvé számukra a szokásos banki finanszírozást. A hitel igénybe vehetô gépek, felszerelések, eszközök beszerzésére, illetve más beruházások (pl. a mûködéshez szükséges ingatlan vásárlása, korszerûsítése) finanszírozására. A mikrohitel maximum a projekt összvolumenének 70 százaléka lehet (áfa nélküli áron). Részletes információkat, pályázati adatlapot az alábbi regionális vállalkozásfejlesztési központoknál lehet kérni: Hargitai Megyei Innovációs és Inkubátor Központ, Hargita út 95. c. p. 164., 4100 Miercurea Ciuc. Tel.: 066/172-237; 110-491. Tel./fax: 066/172-803, e-mail: biichr@topnet.ro. Szatmárnémeti Kis- és Középvállalkozásokat Fejlesztô Központ, Piata 25 Octombrie nr. 1., et. 5., 3900 Satu Mare. Postacím: Fundatia CDIMM Of. p. 1., c. p. 82. Tel./fax: 061/717-812; e-mail: cdimmsm@p5net.ro. Ugyanitt kell benyújtani a pályázatokat, amelyeket folyamatosan fogadnak, és 30 napon belül elôminôsítenek.

Jóhiszemû vagy szerepjátszó pacifisták szívhez szóló felhívásokkal fordultak a szembenálló felekhez: a helyhatósági választások idejére függesszék fel egymás felfüggesztését. Vagyis a rendkívüli kongresszus hívei ne erôszakolják a csúcsvezetôség leváltását, a csúcsvezetôség pedig gondolja meg Kincses Elôd menesztését.

Tehát vannak, akik elhitték – vagy valamilyen érdekbôl elhitetnék a választópolgárral –, hogy a marosvásárhelyi csetepatét a tanácsosi helyek elosztása váltotta ki. Pedig meg kellene szoknunk végre, hogy a látható jelenségeknek néha az ellenkezôje sem igaz.

Ezt példázza a közvélemény-kutatási felfedezés is, amely a közelmúltban felhívta a figyelmet, hogy az RMDSZ népszerûsége mindenütt növekedik, csak a Bánságban nem. Elsô olvasatra mire gondolhattunk? Ha Toró T. Tibor Besztercére költözne, a legközelebbi felmérés a határôrvidékiek körében mutatná ki a Reform Tömörülés úgymond bomlasztó szerepét. De a magyarázat nem ilyen egyszerû. Toró bárhova költözhetne, az RMDSZ népszerûsége sehol sem csökkenne olyan drámai mélységbe, mint Marosvásárhelyen, ahol alig hétezren vállalták az elôválasztás fáradalmait. Ez a baljóslatú fásultság a levegôben volt, társadalomtudósaink bizonyára érzékelték. Miért nem jelezték legalább az RMDSZ-tagoknak, titkos csatornákon?

Most a Maros megyei RMDSZ-székházat ostromgyûrûbe záró Markó-hadosztály szolgáltat találós kérdést. Tényleg annyira fontos, hogy ne a leghûségesebb 7000 RMDSZ-tag választottjai, hanem a Központi Politikai Végrehajtó Bizottság kiszemeltjei kerüljenek a városi tanácsba? Érdemes ezért országos – Erdély más településeinek választási eredményét is befolyásoló – botrányt kavarni? A szónoki kérdésekbôl elég.

Ha mégis annyi energiát öltek Kincses Elôd kigittelésébe, annak nyomós oka van. A helyhatósági választásnál sokkal nagyobb tétje van a parlamenti választásnak! Néhány hónap múlva eldôl, kik nem jutnak vissza a frissen megemelt fizetést és inkább oda- mint ideadó igyekezettel kiépített kapcsolatokat jelentô bársonyszékekbe. Márpedig ha Kincses Elôd a helyén marad, ô a parlamenti jelöltlista összeállításakor is kiáll a népakarat mellett, mint Zonda Attila tette négy évvel ezelôtt, felborítva a magasabban fekvô székházban kifundált "algoritmust". Aki nincs a szenátusban vagy a képviselôházban, nem válik automatikusan az SZKT tagjává (esetleg csak akkor, ha újabb "automatizmusokat" visznek az alapszabályba), nem szavaz egyöntetûen pártunk és kormányunk politikája mellett stb. A parlamenti választás kihatása tehát felér egy tisztújító kongresszuséval. Ezért naiv dolog elvárni, hogy a Maros megyei elnököt felfüggesztô csúcsvezetôség párbajszünetet kössön. Ha a szövetségi és ügyvezetô elnökség, a kampánystáb, az SZKT legalább 80 százaléka most politikai rugalmasságot, bölcsességet tanúsítana, veszélybe kerülne az a személyi folytonosság, amelynek jegyében lebonyolították a csíkszeredai újraválasztási kongresszust. Kincses Elôdöt tehát óhatatlanul meneszteni kellett, még annak árán is, hogy a belháborúra ráfizetünk a helyhatósági választásokon. Sôt, a várható júniusi kudarc után elôreláthatóan tovább fokozódik a romániai magyar választópolgárok közönye.

A mindenre elszánt kampánystáb felkészült arra a balesetre is, ha a parlamentbe egyetlen képviselônk kerül be hírmondónak. A hivatalos állásfoglalásokban majd a Reform Tömörülés és Kincses Elôd lesz a hibás, hogy tovább erôsödjön a szövetség jogszerû, helyesebben alapszabályzat szerint jogszerû vezetôségének látszólagos pozíciója. A bûnbakok sorában jelentôs szerepet kap a sajtó bizonyos része – erre is elôlegeztek néhány vad utalást a központi sajtóosztály legutóbbi bukaresti szemináriumán.

Ezért a szavazópolgárok ne reménykedjenek párbajszünetben, hanem – az eddigi és a további bot-rányoktól függetlenül – menjenek el szavazni júniusban. Hogy ne váljon be azok számítása, akik a helyhatósági választások kimenetelét feláldoznák csoportérdekek oltárán.

A parlamenti választások idején majd meglátjuk, mihez tartsuk magunkat. Attól függ, kik tolakodnak érdemtelenül a jelöltlistákra a sejthetô vagy elôválasztásokkal kipuhatolt közakarat ellenében.

Nits Árpád

Tisztelt Szövetségi Elnök úr, kedves Markó Béla! Ezt a levelet nem írtam volna meg, ha "a Kincses-ügy" kapcsán (ami szerinted nem ügy és nem téma a sajtónak) nem beszélgettünk volna hosszan: Te, tisztelt Elnök Úr és a magyar sajtó bukaresti képviselôi.

Ezen a beszélgetésen egy dologban nem értettünk egyet: szerinted Kincses Elôd felfüggesztése a Maros megyei RMDSZ elnöki tisztségébôl nem olyan téma, amirôl a sajtónak és a Román Televízió magyar adásának hosszan érdemes beszélni. Szerinted mindössze tájékoztatni kell a közönséget arról, hogy Kincses hogyan szegte meg a belsô választás szabályait, és sem az Operatív Tanács tagjainak, sem a Kincses Elôd helyét ideiglenesen átvevô Kelemen Attilának nem szabad leülnie a stúdióban egy asztalhoz Kincsessel, mert ami történt, az nem vitatéma. És ha ôk nem jönnek el arra a kerekasztalra, amit az RTV hétfô délutáni magyar adása részére akarunk készíteni (2000. május 15.), akkor ne jöjjön Kincses sem, mert ô… és itt nem folytatom, hogy ne legyen becsületsértési per ebbôl az írásból.

És errôl a "nem vita témá"-ról rendhagyó módon három órán át folyt az elemzés, a beszélgetés közted és a sajtó képviselôi között. Aminek a végén én maradtam azzal az alapvetô meggyôzôdésemmel, hogy függetlenül az épp szóban forgó történettôl (marosvásárhelyi elôválasztások), a közszolgálati sajtóintézménynek az a dolga, hogy minél részletesebben és tárgyilagosabban tájékoztassa a nézôket. Hogy a romániai magyar politikai élet szereplôi között szükség van a nyilvános és nyitott párbeszédre, hogy az embereknek, akik elmennek (vagy nem) voksolni, joguk van részletesen megismerni azoknak a döntéseknek a hátterét, körülményeit, amelyeket azok hoznak, akik ôket képviselik.

Ez a beszélgetés sok mindent felelevenített bennem. Azt is, hogy én a brassói kongresszus után úgy ismertem meg Markó Béla elnököt RMDSZ-vezetôként, mint aki a legmesszebbmenôkig kommunikatív a sajtóval. Aki autóvezetés közben is hajlandó interjút adni az ôt mobiltelefonon felhívó riporternek, bármilyen újságtól van. Aki mindenrôl, ami érdekelte a szerkesztôséget, azonnal tájékoztatott, soha nem üzente azt, hogy nem ér rá. Az én általam ismert Markó Béla szövetségi elnök egyike volt annak a kevés politikusnak, aki nem hagyta várakozni feleslegesen a sajtót, akinek a titkárnôje biztosan visszahívott, ha ebben egyeztünk meg.

Épp ezért, a számomra megtisztelô (majdnem)barátság-hangulatnak a fokozatos descrescendójával, aminek valószínûleg nem személyi, hanem politikai magatartásbeli összetevôi vannak, úgy érzem, végre meg kell fogalmaznom néhány olyan gondolatot, ami a Szövetség és a romániai magyar sajtó viszonyára vonatkozik, amiben az utóbbi idôben komoly változások észlelhetôk.

Az említett találkozón elmondott bevezetôdben a következô szöveg ütötte meg a fülemet: "Döntsétek el, hogy melyik táborhoz tartoztok, egyikhez vagy a másikhoz!". Ugye Te is ismered ennek a gondolatnak (aki nincs velem, az ellenem van) a történetét? Ôszintén ledöbbentem: hogy kerül ez a szlogen Európa legbékésebb kisebbsége érdekképviseletének a fogalomkörébe? Hiszen ugyanannak a beszélgetésnek egy másik fejezetében arról beszéltél, hogy "az RMDSZ a lehetô legtoleránsabb szövetség".

"A sajtó nem lehet bíró, nem lehet kívülálló" – folytatódott a gondolatsor. Számomra érthetetlen, és szerintem hosszú távon önmagát fogja megbosszulni, hogyha a Szövetség mai vezetô elitje – a hasonló kijelentések tanúsága szerint – szorosabbra zárva a sorait szûkíteni akarja a táborát és nem bôvíteni? Nem értem, hogy a legtoleránsabb szövetség legfelsô szintjén a fenti, a kizárólagosság hajlamáról árulkodó szlogen helyett miért nem a befogadó gondolat, legalább a késô-kádári "aki nincs ellenünk, az velünk van" az uralkodó?

"Egységben az erô", "együtt" stb. Az RMDSZ, amint mondtad, megtûri a másként gondolkodást, a platformokat, és a magyarság legfontosabb érdekei köré felzárkózott különbözô politikai felfogású csoportok szövetsége.

Nekem is határozott meggyôzôdésem, hogy egyetlen erôs magyar érdekképviselet hatékonyabb, mint egy darabokra szakadozott. De az egységnek, a szövetségi gondolkodásnak, a szövetség egyben tartásának véleményem szerint megvannak a feltételei. A feltételek egy része a párton belüli elégedetlenkedôk, más része a Szövetségen belüli elit felelôssége. Sajnálatosnak tartom például, hogy a Szövetség mai politikai vezetésével egyet nem értôk fôként a vezetôk leváltásával, személycserével, és nem alternatívák felmutatásával próbálják érvényesíteni akaratukat. A vezetés pedig minderre azzal válaszol, hogy mióta a hatalom részese, a Szövetségen belüli ellenlábasait meglehetôsen távol tartja a döntésektôl, köreikbôl nemhogy államtitkárnak vagy vezérigazgatónak, hanem takarítónônek sem emelt be senkit a koalíciós algoritmusban az RMDSZ-nek járó posztok valamelyikébe.

Vajon nem az lenne a leghatásosabb – kérdezheti az újságíró –, ha azokon a területeken, amelyekkel kapcsolatban a legtöbb elégedetlenség elhangzik (például az oktatás), teret kapna a belsô ellenzék, hogy megmutathassa: ôk hogyan oldanák meg azokat a problémákat, amelyekben a négyéves iszapbirkózás nem hozott elôrelépést? Hogy ne meneküljenek más, román pártokhoz (lásd Gyergyószentmiklós esetét)?

Nem gondolod, tisztelt Elnök Úr, hogy a Szövetség tagjaiként mûködô, de másként gondolkodó csoportoknak a hatalomból és a jövedelmezô állásokból való kizárása centrifugális, széthúzó erôként mûködik? Nem lett volna jobb beemelni ôket a hatalomba, legalább azért, hogy a kormányszereplés ellenzôi is jobban megértsék, hogy a koalíción belüli érdekérvényesítésnek milyen valós akadályai vannak?

Nem akkor maradna-e több ideig és kevesebb belsô feszültséggel egyben a romániai magyarság érdekképviselete – fordul meg az újságíró fejében –, ha valóban szövetségként és nem pártként viselkedne? Ha kialakítana egy algoritmust, egyfajta belsô koalíciós rendszert a hatalom és a döntéshozás kompetenciáinak az elosztásában?

Az emberek most már jó ideje azt látják, hogy a romániai magyar közélet vezetô személyiségei a sajtón keresztül üzengetnek egymásnak, a politikai szereplôk nem ülnek le egymással egy asztalhoz, egymás háta mögött, de a legnagyobb nyilvánosság elôtt súlyos dolgokat vágnak a távol levô másik fejéhez… magyarán a siketek párbeszéde zajlik.

"Azzal én nem ülök le" – kapjuk a választ immár sokadszor a romániai magyar közélet legkülönbözôbb területein mûködô ismert személyiségektôl. Szinte járványszerûen elterjedt magatartás: "azzal én nem állok szóba". A nyomdafestéket tiszteletben tartva tartózkodom a további idézetektôl.

Nem vagyok meggyôzôdve, hogy tanácsadóid Neked is jó ötletet adtak, amikor azt sugallták, hogy nem kell leülnöd egy asztalhoz egy nyilvános tévébeszélgetés lefolytatására az általad vezetett Szövetség egyik magas rangú tisztségviselôjével (tiszteletbeli elnök), a Magyarok Világszövetségének alelnökével vagy az RMDSZ volt elnökjelöltjével. Hogy (az indoklás szerint) azáltal, hogy leülsz nyilvánosan tárgyalni velük, megnövelnéd a jelentôségüket, "magadhoz emelnéd ôket", pedig a valóságban súlyuk, jelentôségük elenyészô. Engedd meg, hogy szerényen megjegyezzem: tanácsadóid itt is tévednek. Lehet, hogy rosszulesik, ha kimondom: sem Tôkés László, sem Patrubány Miklós nem attól lett vagy lesz ismert, nem attól lesz hitelesebb vagy kevésbé hiteles személyiség, mert az RMDSZ szövetségi elnöke leül velük beszélgetni egy televízióbeli kerekasztalhoz vagy sem.

De ha a szövetségi elnök nem ül le egy dialógusra a fenti tisztségek betöltôivel, akkor a nézô (szavazópolgár) agyában nem fordul-e meg az a gondolat, hogy: ehhez képest akkor az egyszerû RMDSZ-tag hol van? Ebbôl a perspektívából a béka szintjén?

Ma a Szövetség valós politikai és gazdasági hatalommal rendelkezik. Én azt mondom: hál’ istennek. Miért maradjon a romániai magyarság kizárólag a kisemmizett, az elnyomott kisebbség helyzetében? Kóstoljuk meg mi is a hatalmat, legalább hitelesen megválasztott képviselôinken keresztül. De hát ez azt is jelenti, hogy az érdekképviselet "elvesztette a szüzességét". Vége van a kezdeti partizán-önkéntes korszaknak, helyét átvette a profi politikai harc, annak a velejáróival (hogy ne mondjam: hordalékával). Ma már büszkén mondhatjuk (én tényleg nem szégyellem, hisz az erônket mutatja), hogy nekünk is vannak korrupciós botrányaink. Persze arányosan kisebbek, mint a többségnek.

Ma már a Szövetség ki tud nevezni és le tud váltani tisztségviselôket, delegálni és visszahívni magas rangú igazgatótanácsi tagokat, érvényesíteni tudja az akaratát a legkülönbözôbb testületekben. Többek között annak a közszolgálati televíziónak a vezetôségében, amelynek én alkalmazottja vagyok. Magyarán: ha "Markó Béla összevonja a szemöldökét", akkor engem akár le is lehet váltani, és egy simulékonyabb embert a helyembe ültetni. Vagy vissza lehet hívni a közszolgálati rádió igazgatótanácsából. De hát nem azért vállaltam a szókimondás kockázatát az Iliescu-korszak legsötétebb éveiben, Razvan Teodorescu (bányászjárás), Paul Everac, Dumitru Popa elnökök, az Országos Audiovizuális Bizottság vagy a köztársasági elnöki iroda ellenében, nem azért fordítottam hátat 1990-ben addigi életteremnek, a muzsikának, hogy most magánérdekeim védelmében a véka alját válasszam a véleményem rejtekhelyéül, és letiltsak készülô mûsorokat, kizárjak meghívottakat!

A romániai magyarok tudomásom szerint nem azért adták le a szavazatukat a politikai érdekképviseletnek, hogy uralkodjon, hanem azért, hogy képviselje ôket. Ezzel szemben az utóbbi idôben tapasztalható, hogy a magyar civil társadalom és ezen belül a sajtó életét a Szövetség szeretné testközelbôl irányítani, például: a magyarországi támogatások elosztásának kompetenciájából intézményesen kizárta a Magyar Újságírók Romániai Egyesületét azon az alapon, hogy "nem társult tagja az RMDSZ-nek" és a több mint hatszáz tagot számláló egyesület "nem képviseli egyértelmûen a romániai magyar sajtót".

Én eddig ezeket az aggodalmakat kizárólag szûk szakmai körben mondtam el, lehetôleg szemtôl szembe, a Te jelenlétedben, nem szántam a nyilvánosságnak, mert valójában a Szövetség és a sajtó viszonyát szakmai ügynek tekintettem, de sajnos úgy érzem, hogy a sajtó ügyében, a sajtóhoz való viszonyulás tekintetében nem a legjobb tanácsokat kapod. Meggyôzôdésem, hogy a nyilvános párbeszéd elôl való elzárkózás nem segíti a szavazópolgárt abban, hogy megértse az RMDSZ mai vezetésének törekvéseit. Hogy az országban uralkodó általános elégedetlenséghangulatban az emberi szó, a dialóguskészség magyarok és magyarok között, a dolgok higgadt és árnyalt átbeszélése sokkal inkább megnyugtatja az embereket, mint a tabutémák sokasága, amelyekrôl csak lakonikus sajtónyilatkozatokban hallhatjuk a bennünket képviselôk véleményét.

Erre mondtam tavaly egy hasonló sajtótalálkozón Neked, hogy a tabu-téma visszaüt. Akkor a kettôs állampolgárságról volt szó, amirôl a Szövetség vezetô személyiségei vagy nem voltak hajlandók nyilatkozni, vagy ilyeneket mondtak: "a két ország törvényei nem engedik meg a kettôs állampolgárságot", "a kettôs állampolgárnak két országban kellene katonáskodni, két helyen adózni…". Pedig aki ezt mondta, tökéletesen ismerhette a magyar és a román jogszabályokat, azt, hogy mindkettô megengedi, sôt szabályozza a kettôs állampolgárságot. Azóta mi történt? Az élet a sajtónak adott igazat abban, hogy ezt a kérdést és a "Schengen-pánikot" valahogyan meg kell oldani, le kell vezetni. Változott a magyar kormány, és készíti elô a státustörvényt, amirôl a korábbi MSZP–SZDSZ-vezetés hallani sem akart.

Végezetül le kell szögeznem: nem vagyok tagja egyik RMDSZ-en belüli ellenzéki platformnak sem, nem akarom – fôleg most, a választások elôestéjén – lejáratni a Szövetséget, amelynek az elmúlt tíz évben minden fontos megmozdulását képernyôre vitték szerkesztôségünk munkatársai, és történetét a legrészletesebben épp az RTV magyar adásának szalagtárából lehetne megírni. Én ezt a levelet nem ellened, hanem érted, értünk írom. És nem a Szövetség mai felállása ellen, hanem azért, hogy – ha még van rá lehetôség – javítsunk közösen, politikum és sajtó, a romániai magyar politikai légkörön, mielôtt annyira elmérgesedik, hogy az emberek elfordulnak tôlünk és szavazni sem mennek el.

Tisztelettel és barátsággal,

2000. május 13.
Boros Zoltán

A totalitárius reflexek által uralt RMDSZ-csúcsvezetés eddigi médiapolitikájának ismeretében senkit sem lepne meg, ha ezek után Boros Zoltán nemkívánatos személynek minôsülne a Román Televízió magyar szerkesztôségének élén. Eltávolításával megnyílna az út a fôszerkesztôi szék felé egyik beosztottja, Kós Anna elôtt, aki történetesen Markó Béla újdonsült felesége. A pártelnök neje egyszerre tölti be az RTV magyar adása szerkesztôi és a Duna Televízió bukaresti tudósítói posztját, ami kétségeket ébreszthet a két közszolgálati médium függetlensége iránt, hiszen a román politikai hatalom egyik pillére, az RMDSZ Markó Béláné révén egyfajta kontrollt és befolyást biztosíthat a nyilvánosság említett szegmentuma fölött.

Itt kell megjegyeznünk, hogy ha az "engedetlen" sajtóról van szó, a pártvezetés minden alkalmat és lehetôséget megragad, hogy kimutassa foga fehérjét. Mint ismeretes, az Illyés Közalapítvány igyekszik a határon túli magyarságot támogatni, beleértve az elszakított területek magyar nyelvû sajtóját is. Évente meg lehet pályázni bizonyos összegeket, többnyire intézményi-mûszaki fejlesztésre. A pályázatokat az alapítvány romániai Alkuratóriuma mellett mûködô Sajtószaktestülethez kell benyújtani. Az Erdélyi Napló többéves kihagyás után az idén szerény igényt jelentett be: egy digitális fényképezôgépre kértünk támogatást. A testület – amely zömmel az RMDSZ jelenlegi vezetéséhez lojális szakmabeliekbôl áll – a rendelkezésre álló összegeket megpróbálta részrehajlás nélkül, pusztán szakmai kritériumok alapján elosztani, így honorálhatónak találta az Erdélyi Napló pályázatát is. Csakhogy a Sajtószaktestület döntéseit ellenjegyeznie kell az Illyés Közalapítvány romániai Alkuratóriumának is, amely – minô véletlen egybeesés! – zömmel Markó Béla embereibôl áll, elnöke pedig maga Markó pártelnök. Ez a társaság pedig a minap úgy döntött, minden szaktestületi javaslatot jóváhagy és a budapesti kuratórium felé továbbít... kivéve az Erdélyi Napló fényképezôgépét. Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke fogta a tollát, és a sok támogatásra érdemesített romániai magyar lap közül egyszerûen kihúzta az Erdélyi Naplót. Látni véltük, ahogy elvörösödött fejjel sziszegi: "Majd adok én nektek fényképezôgépet, rohadékok!..."

Az Illyés Közalapítvány a magyarországi adófizetôk hozzájárulásából támogatja a határon túliak intézményépítését, nemzeti identitásának megôrzését, hagyományainak ápolását stb. célul kitûzô programokat. Érthetetlen, hogy e folyamatot miért cenzúrázhatja a román politikai hatalom egyik képviselôje, az RMDSZ és annak diktatórikus hajlamokkal megáldott elnöke?

A Holló Színház Székelyföldön

Székelyudvarhelyi fellépésük délelôttjén Galla Miklós, a Holló Színház alapító tagja és Bölöni Réka, a társulat üdvöskéje a Príma Rádió stúdiójába látogatott május 9-én. Rendhagyó módon Hodgyai Elemér, a Príma Rádió reklámszerkesztôje látta vendégül a magyarországi abszurd humor képviselôit. A mûsorban háttérzeneként a Holló Színház zenéje szólt, de most nem áll módunkban pótolni e hiányt, mivel az Erdélyi Napló nem zenés hetilap. Még nem. De van egy tanácsunk: dúdolja a dallamot (nááánááánánánánánááááááá-...), vagy vásárolja meg a Holló Színház hangkazettáját és hallgassa azt az alábbi interjú olvasása közben, elôtt, után, helyett...

HE: Kérdéseket fogok feltenni vendégeinknek – mint ahogy az az efféle interjúkban lenni szokott. Minden 1990. március 27-én kezdôdött. Így van-e?

GM: Így. Akkor kezdôdött. Akkor volt az, hogy föllépett a Holló Színház, mégpedig elôször, ráadásul Debrecenben, ezért nemrég volt ennek a fellépésnek a tizedik évfordulója, hiszen aki jó fejszámoló, az tudhatja, hogy ’90 az tíz éve volt…

HE: Tényleg… és akkor este próbáltátok ki elôször, hogy a hollók tudnak-e víz alatt repülni vagy pedig megfulladnak…

GM: Ühüm. Aztán ezt az elôadást még 206-szor játszottuk, de azt akkor még nem tudtuk, hogy ez egy 207-es szériának az elsô momentuma, ezt most csak így, visszatekintve tudjuk már…

HE: Tehát akkor a név is valahonnan innen származik…

GM: Ühüm…

HE: Ezt is könnyen ki lehetett találni… és azt, hogy tízévesek lettetek, ünneplitek valamiféleképpen?

GM: Persze, ünnepeljük… Holló Hepaj a címe annak a mûsornak, amit kifejezetten a tizedik évfordulóra állítottunk össze (ezt láthatta aznap este az udvarhelyi közönség is – szerk. megj.), amelyben játszunk régebbi jeleneteket is, és vadonatújakat is. Szóval ez egy ilyen turmix ebbôl a szempontból, meg jellegében is, mert van benne egy csomó dramatikus jelenet, amikor a színészek csak egymással kommunikálnak a színpadon, de van olyan mûsorszám is, ahol közvetlenül a közönséggel kommunikálunk. Ez egy ilyen elôadómûvészeti és klubtevékenységi keveredmény...

HE: Megjelent a Nagy Hollókönyv címû szerzemény, amely…

GM: Jól tudod, és megjelent az Ügyes Lajos irodája címû CD…

HE: És ez is kapcsolatban van azzal, hogy tízévesek vagytok.

GM: Nincs, mert hiszen akkor még kilencévesek voltunk, mert ezek már tavaly megjelentek.

HE: Hát igen, hozzánk késôn jutnak el az ilyen információk, ezért is javasolnám, ha tehetem, de mondd meg, ha nem, tartsunk egy kis Holló-törit, foglaljuk össze az elmúlt tíz évet.

GM: Hjumhjúj… hát volt ez a darab, amit már említettél, a Tudnak-e a hollók a víz alatt röpülni vagy megfulladnak. Két évre rá mutattuk be az Ember, akinek magnó van az orrában címû estet, aztán volt saját tv-mûsorunk (‘93-ban), Látogatják-e az emberek a Béka és Barack vendéglôt vagy elkerülik címmel. Aztán nagyon sok helyen volt Holló-klub, ami azt jelentette, hogy ugyanabba a városba minden hónapban visszamentünk, s mindig mást és mást adtunk elô.

HE: Te vagy az, aki folyamatosan tagja voltál a Holló Színháznak, lévén hogy te alapítottad, de említsük meg azokat a tagokat is, akik a tagjai voltak vagy most tagjai a Holló Színháznak, mert így szeretnék eljutni oda, hogy Réka is megszólaljon…

GM: El fogunk. Régen volt például Kovalik Balázs, aki most nemrég érdemes mûvész lett március 15-e alkalmából, mint operarendezô. Ô már gyerekkorában operarendezô akart lenni, de szeretett azért színészkedni is, és velünk is szívesen játszott. Már akkor is volt olyan idôszak, hogy játszottunk az Arany János Színházban, és ô meg közben rendezôasszisztens volt az operában, és ide-oda futkározott a kettô között. Lám, ilyen fiatalon érdemes mûvész lett! Pethô Zsolt volt még tagja a Holló Színháznak és Nagy Natália. Így indultunk. Aztán volt egy idôszak, amikor Kovalik és Novák Péter mindketten tagok voltak, ôk "lekettôzték" egymást, tehát akkor is négyen léptünk föl, de vagy Novák Peti, vagy Kovalik Balázs. Aztán Kovalik elment, és ezzel zárult le a régi Holló, és most meg van a mai Holló, amiben Bölöni Réka, Bor László és Dózsa Gergely a partnerem. A három fiú már öt éve velem dolgozik, Réka a legfiatalabb Hollós, ô még csak két éve van a csapatban, bár már régóta velünk lett volna…

HE: Réka, tôled mit kérdezzek? Mert annyira keveset tudunk rólad, hogy azt se tudom, hol kezdjem.

GM: Hát hogy például hol született?

HE: Nagyváradon született, azt hiszem…

BR: Igen.

GM: Na, de ezt kérdezd meg!

HE: Nagyváradon születtél?

BR: Igen! Nagyváradon születtem, ’92-ben mentem ki Budapestre, tanultam, utána egy színházban együtt játszottam Nagy Natáliával. Ô tudta, hogy a Holló Színház lányt keres, és akkor ô ajánlott engem, hogy jöjjenek a fiúk, nézzenek meg, mert szerinte nagyon jó leszek, beleillek majd a csapatba, akkor egyet próbáltunk, s azóta vagyok velük. Az volt az érdekes, hogy rögtön miután bekerültem a Hollóba, egy hétre rá már forgattuk is az elsô olyan tévémûsort, amiben én is benne voltam. Egybôl hopp, a mélyvízbe! Életemben akkor forgattam elôször, de összejött.

GM: Ühmja, jól sikerült…

HE: Ti mit csináltok lámpaláz ellen? Mert nekem például most is kifejezetten mikrofonlázam van. Négy fekvôtámasz mûsor elôtt, vagy mi a titok? Annyira felszabadultak vagytok a színpadon!

BR: Lehet, hogy az nem igaz, hogy nincs lámpalázam, de elôadás alatt, mikor beszélni kell, nagyon le kell gyûrni és akkor nincs gond. Én inkább nem vagyok lámpalázas.

GM: Én se! Én csak akkor izgulok, ha valamilyen technikai dologtól kell félni. Ha valami kellék vagy technikai mütyür nincs ott, vagy nem mûködik. Ha ilyesmiben nem vagyok biztos, akkor idegeskedek.

HE: Aggódó típus vagy egyébként?

GM: Egyébként igen.

HE: Azok számára, akik nem ismerik a Holló Színházat meg ezt a mûfajt – nevezhetem mûfajnak?

GM: Hóóógyne…

HE: Hát akkor próbáljuk meg deffiniálni, mert sokan "angol humorként" emlegetik, amit csináltok, de te ezt nem szereted, mert minden angol humor, amit angol elôadók mûvelnek. Minek nevezzük tehát?

GM: Abszurd humornak. Én ennek szeretem nevezni. Az abszurd humornak vannak olasz meg amerikai képviselôi is, meg mint látjuk magyarok, szóval ezt az angol dolgot ilyen értelemben el kell felejteni, mert Angliában is nagyon sokféle humor és humorista van. Vannak populárisabb viccmûvészek, mint például Benny Hill. Amit ô csinál, az például teljesen másfajta humor.

HE: Honnan ered a vonzódásod az angol kultúra iránt? Mert például Tanzániában is éltél két évet, mégsem volt rád hatással az afrikai humor…

GM: Nem láttam, hogy ott nagyon humorizáltak volna.

HE: Szóval nem vigyorognak sokat a négerek?

GM: Hát amúgy vigyorognak, de viccet nem hallottam, hogy meséltek volna. Én Anglia iránt vonzódom, valami oknál fogva.

HE: És ezt nem tudod megmagyarázni?

GM: Nem nagyon. Van ott egy nagynéném, gyerekkoromban jött hozzánk és olyan jószagú szappanokat hozott Angliából… Lehet, hogy ez is közrejátszott. Én amikor elôször odamentem, pont olyan volt, mint amilyenre számítottam, mintha oda hazamentem volna.

HE: Találkoztál személyesen például Terry Jones-szal vagy John Clees-zel?

GM: Igen. Nagyon aranyosak, kedvesek. Jones a dolgozószobájában fogadott, s minden kérdésemre válaszolt, mert éppen interjút készítettem vele. Most nemrég gratulált a Holló-könyvhöz. Azt írta, hogy "Gratulálok, ez a legjobb magyar könyv, amit életemben a kezemben tartottam".

HE: Melyik idôszakot mondanád a Holló Színház legsikeresebb idôszakának?

GM: Mindegyiknek megvan a maga értéke. De most azt sugallom neked, hogy ebben a közösségben, amiben most dolgozom, sokkal jobban érzem magam, mint azelôtt. Azt az interjú végén még mondjuk el, hogy mint ahogy Nagy Natáliának is volt mûvészneve (Abszurd Lady), Rékának is van. Ô Gina Hollóbrigida…

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi és Gyógyszerészeti Szakosztálya X. tudományos ülésszakát 2000. május 11–13. között Székelyudvarhelyen tartotta. Az orvosok, fogorvosok és gyógyszerészek évi seregszemléjére mintegy 350 részvevô érkezett, közülük félszázan magyarországiak voltak. Egyetlen plenáris és tíz szekcióülés keretében közel 170 szakdolgozat bemutatására került sor, a fiatal szakemberek által írt legjobb tudományos munkákat utóbb díjazták.

A jubileumi ülésszak megnyitója során elsô alkalommal osztották ki a Pápai Páriz Ferenc emlékérmet és oklevelet, amelyet a tudományos bírálóbizottság döntése alapján Csôgör Lajos, a marosvásárhelyi orvosegyetem elsô rektora, Csidey József neves gyermekgyógyász fôorvos és post mortem Módy Jenô professzor kaptak.

A székelyudvarhelyi orvostalálkozó keretében egyúttal sor került az EME Orvostudományi és Gyógyszerészeti Szakosztálya közgyûlésére is, amely a titkári beszámoló ismertetésére és megvitatására, valamint a választmány kiegészítésére szorítkozott. A résztvevôk megtudhatták, hogy a több mint 1100 taggal rendelkezô szakosztály igen szerteágazó tevékenységet folytat. A közgyûlés Puskás György professzort, az újjáalakult szakosztály elsô elnökét az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteletbeli tagjának javasolta.

Az évente hagyományosan megrendezett tudományos ülésszak elsôdleges célja a hazai magyar orvosok, fogorvosok és gyógyszerészek szakmai továbbképzése, lehetôség biztosítása szakmai eredményeik ismertetésére, de emellett a folyamatos kapcsolattartáshoz, együttmûködéshez is hozzájárul. Miközben a X., jubileumi ülésszak részvevôi a fôszervezônek, Balla Árpád fôorvosnak tolmácsolták köszönetüket, sokan már a jövô évi tanácskozásra gondoltak, amelynek a helyszínei Zilah és Szilágysomlyó lesznek.

Ábrám Zoltán

A székelykeresztúri Gyermekszív Alapítvány keretén belül zajló tevékenység példázza azon emberek odaadását, önfeláldozó munkáját, akik a szellemi fogyatékos gyermekek részére nyújtanak erkölcsi és fizikai támogatást. Húsz városbeli és környékbeli gyermek részesül napi ellátásban.

Kacsó Csaba, a Gyermekszív Alapítvány elnöke kitartó munkával próbál segíteni a rászorultakon. Naponta saját autójával szállítja be a fogyatékos gyerekeket Martonosból, Segesvárról, Galambfalváról és a közbeesô falvakból reggel 8 órára. A napi tevékenység után 5 órakor ugyancsak ô szállítja haza.

– Fáradságos ez a munka, mi ad erôt hozzá?

– Mindent ezekért a gyerekekért teszek. Ôk itt vannak közöttünk, nem lehet nem észrevenni ôket.

– Hány gyermekrôl gondoskodik az alapítvány?

– Összesen 508 részesül állandó támogatásban: 80 fogyatékos, 428 pedig olyan szociális eset, akik a távolság vagy szellemi korlátok miatt nem vehetnek részt a napi tevékenységeken.

– Milyen korosztályt ölel fel az itt mûködô óvodai csoport?

– Óvodás kortól 18 éves korig. Differenciált tevékenység folyik a kisebbekkel és nagyobbakkal.

– Milyen eredményeket értek el?

– A gyermekek nem csak szellemileg és fizikailag fejlôdnek, jól érzik magukat egymás társaságában, ebben a környezetben. Fejlôdnek motorikus képességeik, némelyikük megtanul írni-olvasni. Ezenkívül biztosítjuk a napi étkeztetést, édességekkel való ellátásukat is.

– A naponta megjelenô 15 gyermekkel két nevelô foglalkozik. Nem lenne szükség munkaerôre?

– De igen, csakhogy az anyagi keret szûkös. Ezért vagyok egy személyben adminisztrátor, ügyintézô, sofôr stb.

– A szülôk pénzzel nem járulnak hozzá az óvoda mûködéséhez. Mibôl tartják hát fenn magukat?

– Szerencsére vannak támogatóink, amelyek közül megemlítem a keresztúri önkormányzatot, a középiskolát, a Gyermekelhelyezô Központot, a plébániát, a bikafalvi Megatextilt, a Mocsáry Lajos Közalapítványt, a Kézenfogva Alapítványt, a gyulafehérvári Caritas Catolicát, a Társadalomvédelmi és Munkaügyi Minisztériumot. Évi rendszerességgel Németországból egy segélyszállítmányt kapunk a Rumänien Evangelisch Bautzentôl. Ez utóbbi adományból kb. 130 szegény család részesül.

– Terveik?

– Nevezzük inkább álmoknak: egy új rehabilitációs központ, amely ötven férôhelyes lenne, s ahol 25 bentlakásos gyermeket tudnánk elhelyezni. Ehhez azonban nyolcmilliárd lejre lenne szükségünk. Aztán egy szociális konyha, amelyhez ugyan már megvan a berendezés az adományozók jóvoltából, de a gáz, fûtés, csatornázás... Szóval még 500 millió lejre lenne szükség. Nem akarom elkiabálni, de úgy néz ki, hogy idén a szociális és fogyatékos táborokban nyaraltatni is tudjuk majd a gyerekeket.

Joó-Faluvégi Anna

Tavaly júniusban kezdôdtek el a Varjúvár felújítási munkálatai, és várhatóan idén befejezôdik a híres épület restaurálása. Kós Károly sztánai házát három budapesti építészmérnök közbenjárására a magyar Építôipari Vállalkozók Országos Szövetségének (ÉVOSZ) adományából állítják helyre. Makhult Mihály, Szeremley Zoltán és Katona Gábor segítségével jutott egyébként világítóberendezéshez a magyarvalkói református templom is. Ôk hárman Erdély, azon belül Kalotaszeg szerelmeseinek vallják magukat.

Makhult Mihály május elsô hétvégéjén, a Riszeg-tetôi találkozón mesélte az elôzményeket. Miután rövid családtörténeti beszámolót tartott arról, hogy a Skóciából hét-nyolc generációval korábban számûzött MacHullok az ôsei, elmondta: 1992 óta rendszeresen jár Erdélybe, szinte valamennyi székelyföldi települést felkereste már. Sôt ismerôsei gyakran hívják idegenvezetônek, valahányszor túrázni jönnek ide. Ô meg nagyon jól érzi magát ebben a "közvetítôi" szerepben.

– Jó barátom, Fekete Károly volt bánffyhunyadi tanfelügyelô mutatott be egy kiállítás megnyitóján Kós Andrásnak, Kós Károly még élô fiának – kezdte a magyarországi Középület-építô Rt. építészmérnöke. – András bácsi panaszkodott, hogy beázik a Varjúvár teteje, de a felújításra nincs pénze. Kellemesen elbeszélgettünk, és be kell vallanom, némi szilvórium után a kollégáimmal úgy döntöttünk: megteszünk minden tôlünk telhetôt. "Ha mi, építészek nem tudunk ebben segíteni, akkor elmegyünk kapálni!" – mondtunk. Miután visszautaztunk Budapestre, a vezérigazgatónk, Kreszán Albert segítségét kértük. Ô az ÉVOSZ elnöke is egyben ,s a szövetséggel megszavaztatott egy félmillió forintos támogatást. A pénz két részletben érkezett meg, s elôször a tetô felújításának láttunk neki, még 1999 júniusában. Segítettek Kós Károly unokái is, Kós Géza és Kós Béla, akik már Budapesten élnek. A zsindelyt erdôvidéki ácsok vágták, velük is rakattuk fel. Szerintem a vargyasiak a legjobbak ebben a szakmában. Gyakori volt a betörés is a Varjúvárban, ezért megerôsítettük a zárakat is, biztonságosabbá tettük az épületet. Természetesen van még elég munka. Minden úgy fog maradni, ahogy Kós Károly eltervezte, nem változtatunk semmit. Jó lenne egy fizetett gondnokot szerzôdtetni oda, de ez már meghaladja a mi hatáskörünket.

Makhult Mihály szerint Kós András jó gazda, de pénz nélkül egy lépést sem tehet. Idegenforgalmi szempontból ki lehetne használni a Varjúvárat; ha legalább egy Kós Károly-emlékszobát rendeznének be, már fellendülne a vidék látogatottsága. Persze az odavezetô utat is rendbe kéne tenni, hiszen Sztánától gyalogosan háromnegyed órányira van a Varjúvár, autóval pedig szinte megközelíthetetlen. Csakhogy mindez önerôbôl megvalósíthatatlannak tûnik, a megoldás a külföldi tôke bevonásában látszik.

– A magyar építészek számára a Kós Károly-alkotások a kiindulópontot, az etalont jelentik. Ô nemcsak építész volt, hanem grafikus, író, etnográfus és közéleti személyiség is. Ez egy páratlan életmû – áradozott Makhult. – De biztos vagyok benne, hogy nemcsak az építészek látogatnák meg az emlékmûvet. Magyarországon szinte mindenki kötôdik valamilyen formában Erdélyhez, gyakran jönnek látogatóba. Ha itt ki lehetne alakítani egy kis idegenforgalmi központot, ahol az átutazó turisták olcsón megszállhatnának, egy-két napnál többet is eltöltenének itt. De nemcsak növelnék a környék forgalmát, hanem messzire vinnék Kalotaszeg és Kós Károly hírét.

Pataky Lehel Zsolt

Szent István király alakja, történelmi szerepe többletfontossággal gyarapodik az egyetemes kereszténység kétezredik, a magyar keresztény államiság ezredik évében. Kulturális intézményeink általában, színházaink különösképpen tisztelegnek Szent István elôtt; így cselekedett a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház társulata is az Egervári Nyári Várszínházzal közösen. Bemutatták Kós Károly István, az országépítô címû darabjának parafrazált adaptációját, amire bizonyára többen is felkapják a fejüket.

Az ismert költô, mûfordító Zalán Tibor Kós-átirata mûfajilag történelmi vízió 2000-ben, színpadilag hagymázas kesergô napjainkról. István király felnôtté válását, felemelkedését, vívódásait, kétségbeeséseit huszadik század végi keretjátékba helyezik az elôadás létrehozói – szemtôl szembe állítják a két, ellentétes elôjelû követendô modellt: Istvánt a nagyvonalú, pénzes, pesti mecénással. Újgazdag Józsi, túllicitálva hasonszôrû üzletember konkurenseit, riválisait, újonnan épülô többszobás "putriját" mozgalmas, rendkívüli képsorozattal szeretné kifestetni. Nem ért, nem is érthet a mûvészethez, de pénzével megvásárolhat bármit és bárkit – így esik választása a testileg-lelkileg meggyötört festôre, aki (s itt jön be a képbe a színház a színházban) feleleveníti István korát, az elsô keresztény magyar királyság kialakulását s megteremtését. A pesti szlengben írt keretjáték korántsem lúgozza ki a történelmi dráma, ez esetben Kós Károly drámájának mondanivalóját, üzenetét, mindinkább növeli annak súlyát, fontosságát, irodalmi kvalitásait.

Az erdélyi polihisztor drámájának veretes szövegét elmondani az elkorcsosodott századvég tudatosan elmagyartalanított nyelvterületén nagyobb fontosságot kap, valósággal kidomborodik a lezüllesztett nyelvmasszából. Ugyanilyen kettôsség villan fel a két történelmi idô képviselôinek szembeállításával is; a két típus közül lelkileg Istvánt választjuk, de testileg az anyagias Mecénással tartunk. A kereszténységet, az európai állammodellt választó István hagyatékát elkótyavetyélték, országot épített, amit a 20. században kétszer is leromboltattunk, kulturális és nyelvterületet hozott létre, amit megcsonkíttattunk. Az istváni cselekedetek, tettek végtelenek, elsô királyunk mûve nincs befejezve, gépe csupáncsak részben forog. A székelyudvarhelyi elôadás derûlátásra ad okot, de ugyanakkor figyelmeztet a modern kor rákfenéire is.

Merô Béla elôadása felkiáltójelként ágaskodik – figyelmeztet mindarra, amit az ezer év alatt siker- nek könyvelhettünk el, de fôleg arra, amit elrontottunk. 2000 fordulópont az emberiség, a kereszténység történetében – Krisztus születésével megújult s gyökeresen megváltozott a történelem, az elsô feltámadáskor István államot, vallást adott a népének, a második feltámadáskor pedig nem tudjuk, egyelôre, milyen meglepetéseket, történelmi lehetôségeket tartogat a kétezredik év. Ezekre a gondolatokra egyszólamúan ráhangolódott a Tomcsa Sándor Színház maroknyi társulata.

Az ország, az építô bemutatóján Sütô Udvari András játssza a betegeskedô, népe jövôjéért aggódó Géza fejedelmet; Rekita Rozália a fiához ragaszkodó, majd az udvarban betöltött szerepét és helyzetét idejében felismerô Sarolt fejedelemasszonyt; a vendégmûvész Várhe- lyi Dénes karizmatikussá teszi Koppányt és a lázongó Vazult; Petô Nóra Irénét, az Istvánhoz tiszta szerelemmel vonzódó bizánci nôt, illetve napjaink szexmodelljét; Lôrincz András Ernô az anyagi problémákkal küszködô Festôt, Géza és István udvarában a nevelô és tanácsadó Radla apátot; Posta Ervin a hadvezér Csanádot; Fincziski Andrea Bajor Gizellát; Boér Orsolya a butuska Barbie babát, a múltban pedig Csanád igaz szerelmét; Dunkler Róbert a nagyvonalú, tompa észjárású, újgazdag Mecénást, nem kis iróniával. István királyt Gábor László alakítja – meggyôzôen érzékelteti a fiatal államférfi felnôtté válását, történelmi fontosságát, vállaira nehezedô királyságának terhét, megvillantva emberi gyengeségeibôl, kétkedéseibôl fakadó megtorpanásait is.

Az udvarhelyi elôadás kapcsán feltevôdik a kérdés: a harmadik évezredbe István szellemével vagy anélkül lépünk-e be, sôt a 21. század vallásos lesz-e vagy sem?

Stracula Attila

Rómában megjelent olasz nyelven Kós Károly Erdély címû munkája, amelyet a Római Magyar Akadémián mutattak be az érdeklôdôknek. Az igényes, színes illusztrációkkal gazdagon díszített kötetet a Rubettino Kiadó jelentette meg, Roberto Ruspanti gondozta, a fordítást pedig Ilaria Antoniali készítette. A könyvbemutatón többen is méltatták a minden szempontból nagy jelentôségû vállalkozást, így olasz, magyar és román szakemberek beszéltek róla a közönség elôtt. Az esten levetített dokumentumfilm, amelyet az Olasz Rádió és televízió (RAI) munkatársa, Milena Pagliaro készített, szervesen illeszkedett a sokoldalú, árnyalt kerekasztal-beszélgetéshez.

Jézus története már sokakat, sokféleképpen megihletett, hiszen kikerülhetetlen téma az irodalom kedvelôi és mûvelôi körében. Most Szôcs Géza (Passió, Magvetô Kiadó, 1999.) újszerû megközelítésében is megismerkedhetünk a passióval, a megaláztatás, a félreértelmezések, az emberi gyarlóság és méltatlanság fájdalmasan katartikus történetével.

A végtelenségig kiélezett, kimerevített pillanatképekben játszatja el Szôcs ezt a lázálmokban kibontakozó passiót, az érzékek kuszasága különös hangsúlyt ad minden egyes megnyilvánulásnak. A montázstechnika módszerét alkalmazva különbözô vendégszövegek épülnek be a mûbe, általuk egyszerre válik zavarossá, majd tisztává a kép, mintha minden egyes idézet más és más funkciót töltene be.

A történet ezúttal nem hagyományos módon bontakozik ki, nem egy bizonyos szereplô szemszögébôl érzékeljük a megfeszíttetést. Maga a pillanat nem is lényeges, itt arról van szó, hogy mindannyian tudjuk még azt is, amit az író nem mesél el, csak sejtet. Megjelennek a Bibliában Krisztus köré csoportosuló alakok, a hangsúly arra az attitûdre tevôdik, amelyet ôk tanúsítanak a döntés pillanatában. Mindannyiuknak köze van Jézushoz, de egyikük sem tehet semmit a megmentésére – derül ki a különbözô megnyilvánulásokból. Legalábbis ezt állítják ôk, mindannyian, akik közül többen az életüket köszönhetik neki. De abban a percben, amikor a Megváltó szenved szükséget, senki nem tesz egyebet a passzív siránkozásnál.

Egyedül Pilátus hozzáállása különbözik a többiekétôl: tettét történelmi jelentôségûnek nyilvánítja, szerinte ô volt az eszköz, amelynek révén a jóslat beteljesült, ô volt a kiválasztott, akinek a nevét imába foglalják az idôk végezetéig, holott ô továbbra is mossa kezeit.

Megérett-e az emberiség a megváltásra? – tevôdik fel a kérdés. Hiszen a Megváltó most is, akár Dsida Jenô Nagycsütörtök címû versében, magára marad. Ebben az esetben nem alszanak el mellette a bajtársak, egyszerûen nem jelennek meg. Elmélkednek, siránkoznak, terveket szövögetnek, miközben az Ôszhajú arra vár, hogy valaki tegyen is valamit a megfeszítettért. Barabbás, aki közvetett módon az életét köszönheti neki, új vallást készül alapítani, ezért nincs ideje leróni tiszteletét, Jónás pedig, az engedetlen próféta, elkésik az üzenettel. Úgy tûnik, a tragédia elodázhatatlan, már senki sem tehet semmit, az ítélet végérvényesen beteljesedik, a szegény, félrevezetett tömeg eléri azt, amit akart. Jézus halála elkerülhetetlen.

Maga a dráma végül egyetlen hatalmas vízióvá válik, mintha rémálomban bontakoznának ki a képek. Ebbôl az álomból az ébredés sem lesz kellemes, úgy érezhetjük magunkat, mintha megnéztünk volna egy Jézus életérôl forgatott filmet: egyszerre csak rádöbbenünk a minket ért veszteségre, és rá kell jönnünk arra, hogy mi sem tehetünk semmit. Mire való nekünk a megváltás? Tudunk-e élni vele? Ha elolvassuk Szôcs Géza drámáját, még nem biztos, hogy választ kapunk a kérdéseinkre. De az elsô lépést már megtettük.

Sándor Boglárka

Ma már tudjuk, hogy a balkezesek semmivel sem esetlenebbek, mint a jobbkezesnek születettek. S balkezesnek lenni immár korántsem szégyellnivaló. Vajon kulturális vagy genetikai tényezôk okozzák ezt a jelenséget? A magyarázat egyelôre várat magára.

Az emberiség kilencven százaléka jobbkezes, nem csoda hát, hogy jobbkezes világban élünk. A korábbi évszázadokban még sanyarúbb sors jutott a balkezeseknek. Nem elég, hogy születésüktôl fogva ügyetlennek, Isten átkának tekintették ôket, voltak, akiket ördöngösnek kikiáltott tulajdonságuk miatt máglyán égettek el az 1600-as években.

Eleve elrendeltetett?

Azt már a 19. században tudták, hogy a bal- vagy jobbkezességet az agy berendezkedése határozza meg. Arra is rájöttek, hogy a jobb kezet a bal, a balt pedig a jobb agyfélteke mozgatja. Napjainkban immár több elmélet is létezik a balkezesség magyarázatára. Az egyik elképzelés szerint kialakulásáért a gyermeket születéskor érô stressz okolható. Ez az elmélet azokat a feltételezett összefüggéseket is igazolhatná, melyek a balkezesség és a diszlexia, vagy a balkezesség és a bûnözés kapcsolatát bizonygatják.

Az ultrahangos felvételeken ugyanakkor azt látjuk, hogy a leendô balkezesek már az anyaméhen belül is bal hüvelykujjukat szopják. Úgy tetszik tehát, hogy a balkezesség kérdése már születés elôtt eldôl.

Mike Wickles melbourne-i kutató szerint a jobb- és balkezességrôl bizonyos hormonok döntenek. Kísérletei azt bizonyították, hogy a magas tesztoszteronhatásnak kitett magzatok jobb agyféltekéje jobban fejlôdik. Ez a felfedezés arra is magyarázatot ad, hogy miért magasabb a balkezesek aránya a férfiak körében. A Melbourne-ben folytatott kísérletek azt is kimutatták, hogy a balkezes nôk mind jellemüket, mind megjelenésüket tekintve kissé férfiasak: csípôjük keskenyebb, míg válluk általában jóval szélesebb kevésbé robusztus jobbkezes társaikénál.

Egy harmadik, ugyancsak megalapozott elmélet a génekben keresi a megoldás kulcsát. Eszerint létezik egy, a jobbkezességért felelôs speciális gén, amelybôl a jobbkezesek dupla dózist örököltek. Az emberek 25 százaléka egy ilyet hordoz, míg egy másik, majdnem azonos nagyságú csoport egy balkezességre hajlamosító génnel rendelkezik. Az ô esetükben az agy dönt arról, melyik utat választja. A tapasztalatok szerint az agy 50–50 százalékban választ a két lehetôség között.

Leonardo, Napóleon és Einstein

Ha a fenti elméletek nem bizonyultak volna elég hihetônek, hallgassuk meg a régészeket. Ôk ugyanis arra a felismerésre jutottak, hogy kétmillió esztendôvel ezelôtt minden ember jobbkezes volt, s a balkezesség mindössze százezer éve jelent meg. Az evolúció logikáját követve tehát azt is mondhatnánk, hogy a balkezesség egy fejlettebb emberi modell. Kis túlzással ezt igazolhatná a híres balkezesek illusztris névsora: Caesar, Leonardo, Napóleon, Beethoven, Einstein.

A változó társadalmi megítélést jelzi, hogy napjainkban mintha már divat is lenne balkezesnek lenni. A seték immár büszkén vállalják másságukat és fennen hirdetik, hogy ôk bizony sokszor kreatívabbak, sôt intelligensebbek a jobbkezeseknél.

Miért "balkezesek" a papagájok?

A balkezesség vizsgálata egy másik kérdést is felvet: vajon összefügg-e evolúciós szempontból a "kezesség" és a nyelvhasználat? Gondoljunk csak bele! Beszédünket a legtöbb esetben kézmozdulatok kísérik, s ha kell, helyettesítik. Ötmillió évvel ezelôtt bizony inkább kézzel kommunikáltak az emberek, hiszen az eszközhasználatnak köszönhetôen kezük fejlettebb volt, mint a hangképzô szerveik. Tehát majdnem biztos, hogy a nyelvhasználat kézmozdulatokkal kezdôdött. A kutatások tanúsága szerint beszédkor és a kéz használatakor az agy ugyanazon része lép mûködésbe. Tény, hogy a jobbkezesek 98 százalékánál a bal agyfélteke ellenôrzi a beszédet is.

És ha még azt is eláruljuk, hogy a "beszédkészségükrôl" híres papagájok ugyancsak "balkezesek", egészen új területekre kalandozhatunk, a tudomány izgalmas, újabbnál újabb felfedeznivalókat kínáló világában.

Aphorismák. Soha se kellene hibáink megösmerését szégyenleni, mivel az annyi mintha mondanók: ma okosabbak vagyunk, mint tegnap valánk.

Kik az állatokkal méltatlanul bánnak, meg nem gondolva, hogy azok is érzik s fájlalják a kint – vegyék tekintetbe legalább azt: hogy a szükséges szolga kimélendô.

Sokszor a legigazabb lelkü ember leginkább ócsároltatik, valamint gyakorta a legszebb gyümölcs férgek által emésztetik.

A szabadság ugy szükséges minden társaságnak, mint az egészség a testnek, valamint a beteg semmi gyönyört nem élvezhet, akként a nyomott társaság fonnyad, s szerencsét nem ismer.

Bármint magasztaltassanak is fel némelly nagyok, bizonyos helyen egyenlôk többi embertársaikkal, nem függnek ôk a légben tôlünk elkülönözve; ha nagyobbak, csak fejök emelkedett magasbra, lábaik épen ugy alant járnak, mint a mieink; s az által lealázvák mint mi, mint a kisdedek, mint az állatok.

A müveltség neveli szükséginket, de módokat is nyújt födözésökre; mivelt országban több ember, és kéjelmesben él, mint a miveletlenben, soha nem vész el amabban fele a népnek éhen, mi az utóbbiban megeshetô.

Párisban, olly gazdag, és olly szükölködô városban bármi hányadéknak becse van, uton utfélen szedetik fel csont, törtüveg, rongy, hamu, még a vén macska is, ha csak bôre miatt, becsültetik, csak egy valami senkinek sem kell, s mi az? nyomoru ember. Ezen Francziaország lakosa, ezen isten és egyház-fiu, ezen természet királya házról házra jár s minden, az odavaló kutyának nyiltan álló ajtónál jajongva kér, ugyan azon nem, nemzet és vallásbeli lénytôl egy morzsa kenyeret, melly tôle gyakorta megtagadtatik.

Szép viszontagságokkal küzdeni, de a küzdôn segiteni még szebb.

A mult és jövô szemeink elôl eltakarvák, de az özvegy, emez szüznek fátyolával.

1839. februarius 3.

CRUFC – a francia futballkedvelôk körében ma már mindenki tudja, mit jelent e nyelvtörô betûszó. A Calais Racing Union Football Club negyedosztályú, amatôr csapat neve, amely bejutott a Francia Kupa döntôjébe, s ott csak az utolsó percben kapott góllal maradt alul az elsô osztályú Nantes-tal szemben.

A május 7-i fináléig vezetô úton a CRUFC négy profi egyesületet – köztük két élvonalbelit – búcsúztatott; az elôdöntôben ráadásul a tavalyi bajnok Bordeaux-t verte 3–1 arányban az ingatlanügynökbôl, építészmérnökbôl, egyetemistákból álló klub. A döntô elsô félideje után még vezetésre állt a Nantes ellen, amely a szünet után egyenlített, majd a nem akármilyen körülmények (kölcsönös mezrángatás, látványos mûesés) között megítélt tizenegyesbôl a 90. percben a gyôzelmet is megszerezte (2–1). A sportpályafutásuk legnagyobb sikerét elszalasztó calais-i játékosok sírva rogytak a gyepre, de a meghatottságtól könnyes szemmel nyilatkozott a televíziónak a mérkôzést megtekintô Jacques Chirac francia államfô is: "Két gyôztese van a meccsnek: a tulajdonképpeni nyertes Nantes, és a Calais, amely példát mutatott emberségbôl" A vereséggel nemcsak a fejenkénti 150 ezer frankos jutalomtól esett el a kisváros nagy csapata, hanem a lehetôségtôl, hogy ôsztôl az UEFA-kupában indulhasson – negyedik ligás klubként.

Franciaországban különben a feje tetejére állt a futballvilág, a Monaco bajnoki címérôl szinte senki sem beszél: a fô téma a másik Góliátot verô Dávid, a másodosztályú FC Gueugnon, amely a Liga-kupa döntôjében magabiztosan gyôzte le (2–0) nagyhírû ellenfelét, az élvonal sztárjai közé tartozó Paris Saint-Germaint. "Családias klubhangulat, edzés utáni közös baráti esték, emberarcú futball" – ismételgették a kilencezres kisváros "európai" (UEFA-kupában induló) csapatának a játékosai, amikor a siker titkáról faggatták ôket. "Közhely, de számomra igaz: a pénz nem minden. Felét keresem annak, mint az elsô osztályban, de az itteni légkör aranyat ér" – mondta a Metztôl korábban eltanácsolt Didier Neumann. A pénznél maradva: a PSG évi 320 millió frankból gazdálkodik, szemben az FC Gueugnon 24 milliós költségvetésével. A párizsiak csillaga, a nigériai Okocha 900 ezer frankot keres, míg a "gueugnoni guru", a szenegáli Traoré fizetése 55 ezer...

Persze, a sztárok helyett másutt is az epizodistáknak jutott a fôszerep. Gondoljunk csak a spanyol elsô ligából kiesett Atletico Madridra, amely bejutott a Király-kupa döntôjébe, s ha nyer, szeptembertôl részt vehet az UEFA-kupában.

De ne is menjünk Európa másik sarkáig, elég ha csak a Tápiószentmárton példáját hozzuk fel, mint a "profi" futball arculcsapását. Az NB III-as – tulajdonképpen negyedik ligás – csapat egészen a legjobb négy közé jutott a Magyar Kupában, úgyhogy a Debrecen, az MTK és a Vasas társaságában emlegethették a kempingôrök, tanárok, földmûvesek, levélkihordók alakulatát. Amelyben tényleg csak fociszeretetbôl szerepelnek, és az edzô sem tartja a markát, pedig Fejôs Pálnak hívják... Az áprilisi elôdöntôben a Vasas 4–1-re nyert Szentmártonban, de a helybéliek még mindig azt tartják, hogy csapatuk úgy menetelt, mint Marci hevesen.

P. L. Zs.

Haladunk a korral, s ha még nem is sütünk Váncza sütôporral, de már diszkósítottuk a választási kampányt. A pártok versengenek, melyik underground (?!) rockbandát nyerjék meg toborzónak. Hátha az ütemre csápolók közül a voksoláskor egyiknek-másiknak elôréved "az a jó buli".

Vége hát a magasztos honfibúnak, buzdító-felemelô szövegeknek: saját szememmel láttam a minap, ahogy reverendás kispapok rapre, technóra emelgették alsó végtagjaikat, miközben rendezgették a nemzeti dicsôség egyik szobortalapzatán elhelyezendô koszorúkat.

Na és – hallom – haladni kell a korral. Hát persze. Párizs is megért egy misét, a voksnak miért fájna a rock?! Csak a módis bandák egyformasága aggaszt, mert hátha urnaközelben egy másik "jó buli" réved elô, s a mellépecsételéssel elugrik a miséért kijáró Párizs is?!

Molnár Judit

Ezekben a napokban zajlik a Szilágy megyei Krasznán a Mentalitásváltás címû elôadássorozat a Pro Kraszna Alapítvány szervezésében. Május 23-án, kedden Roland Sîrbu és Aniela Petrindean (Kolozsvári Pro Demokrácia Egyesület) magyarul, illetve románul tart értekezést egy pályázat megírásakor betartandó általános vezérelvekrôl, szerdán Mátéffy Gyôzô, a Turisztikai Minisztérium munkatársa a faluturizmus erdélyi lehetôségeirôl beszél, csütörtökön pedig Tóga István, a tasnádi Teleház vezetôje mutatja be a teleházak szerepét a közösség és a térség fejlesztésében. A pénteki zárónapon Székely Ervin parlamenti képviselô Szemléleti reform az erdélyi közösségben címmel tart elôadást. A programok mindennap 16 órától kezdôdnek, bôvebb felvilágosítás a krasznai polgármesteri hivatalban kapható (telefon: 060/67– 82–42).

A kolozsvári Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány az angliai Embassy Educational Services és Pitman Qualifications London, a németországi BWS Germanlingua München, valamint a spanyolországi Formula Si! Madrid nyelvoktatási központok kizárólagos romániai képviseleteként különleges nyári nyelvtanulási lehetôséget ajánl.

Központok: Anglia – Banbury; Németország – Passau és München; Spanyolország – Madrid

–15–22 nyelvóra/hetente
– kulturális és sporttevékenységek
– szakképzett anyanyelvi tanárok
– elismervény a tanfolyamon elért eredményrôl
– szállás és étkezés családoknál vagy kollégiumban
– internet-hozzáférhetôség

A tanfolyamon kívül a diákok különbözô autóbuszos vidéki kirándulásokon vehetnek részt. Korhatár: 12–25 év.

Tel.: 064/19-08-11, 19-08-16. Cím: Mikó (Clinicilor) u. 18. sz., 3400 Kolozsvár. E-mail: heltai@mail.soroscj.ro. Web: www.dntcj.ro/heltai.

ARADON ÜZEMBE HELYEZTÉK az ország egyetlen olyan üzemét, amely víz- és hôenergia-fogyasztást mérô korszerû mûszereket gyárt. A május 17-ei avatóünnepség látványos külsôségeket öltött, nagy publicitást kapott és odavonzotta a szakmai és politikai elit számos képviselôjét. A Contor Zenner cég 9 hónapon át építette a két és fél hektáron elterülô üzemét, 320 embernek ad munkát Aradon, a beruházás értéke meghaladja az ötmillió dollárt. Az európai hírû mérômûszergyár már tavaly is tizenkétmillió dolláros üzletet bonyolított le Romániában, a hazai piacra szánt termékeit ezentúl itthon állítja elô a cég presztízséhez mért színvonalon.

A Szabad Magyar Újságírók Szövetsége irodalmi pályázatot hirdet az ezredforduló alkalmából. A pályázaton minden olyan prózában vagy versben írott mû szerepelhet, amelynek tárgya a magyar millennium, a magyar államiság megalakulása és az ország ezeréves fennállása. A mûfaj kötetlen: lehet tanulmány, elbeszélés vagy költemény, ám a cél mindenképpen az kell legyen, hogy felkeltse az új generációk érdeklôdését a magyar történelmi múlt iránt, és erôsítse bennük a magyar öntudatot. A bírálóbizottság csak géppel írt pályamunkákat fogad el, melyeknek terjedelme nem haladhatja meg a tíz ritkán gépelt oldalt. A pályázaton bárki részt vehet. Már megjelent írásokat nem vesznek figyelembe. A pályamûveket jeligével ellátva, négy példányban 2000. augusztus 20-áig kérik beküldeni a szövetség címére: Hungarian Journalists, P.O. Box 7416, Baltimore, MD 21227-0416 USA. Az eredményt a SZMÚSZ 2000. novemberi közgyûlésén Clevelandben (a Magyar Találkozó keretében) hirdetik ki. Az elsô helyezett jutalma 200, a másodiké 100, a harmadiké 50 dollár (minden díjhoz oklevél is jár). A díjazott mûveket sorrendben követô öt legjobb írás dicsérô oklevelet kap. A nyertesek nevét az Amerikai Magyar Újság 2001. januári száma közli és a díjazott mûveket is közreadja.

Losonczi Zoltánnak üzenjük Csongrádra: aki Magyarország felôl érkezve Nagyváradon átutazik, az a Kanonok soron lévô szerkesztôségekben reggeltôl késô estig információkat kaphat errôl-arról, ingyen és bérmentve. A kalotaszegi magyarokkal érdemes közvetlen kapcsolatot teremteni, bizalommal fordulhatnak Péntek László körösfôi RMDSZ-elnökhöz, Péntek Attilához, a bánffyhunyadi Kós Károly Kultúregylet képviselôjéhez (tel: 40-64-25-10-42), Lakatos András kalotaszentkirályi iskolaigazgatóhoz (40-64-25-12-20).

Kövér Gábornak Aradra: általában megkapjuk leveleit, de – töredelmesen bevalljuk – mindenikre nem áll módunkban részletesen reagálni, még kevésbé közzétenni ôket.

Nagy László (Kolozsvár) gyakorta elégedetlen a helyi lapban, a Szabadságban megjelenô írások tartalmával, irányultságával, elkötelezettségével. Szerinte idônként az egykori kommunista népnyúzók magasztalása, tisztára mosása, halott pártaktivisták és marxista-leninista korifeusok rehabilitálása folyik a lapban. Azt sugallja, hogy ha ezzel nem szállunk szembe, akkor mi is egy követ fújunk a bolsevistákkal. Megnyugtatjuk: mi nem a ránk nehezedô nyomástól találjuk közlésre érdemesnek vagy érdemtelennek egyik vagy másik szerzônk írását. Egyes cikkek a témájuktól függetlenül sem ütik meg a közlés szintjét, másokról pedig tudván-tudjuk: a kutyát sem érdekelnék, ezért hullanak ki a rostán.

A szovátai Tóth Ferenc két beküldött írásán hosszan rágódtunk, igyekeztünk az idônként csapongó gondolatokat hordozó sorok között meglátni a mélyebb összefüggéseket, végül annyit sikerült kihámoznunk, hogy a szerzô mélységesen elégedetlen a kormányhû RMDSZ-szel, az RMDSZ-hû Tôkés Lászlóval, a magyar pártot csak belülrôl megreformálni próbáló kirakat-ellenzékkel, a román nemzetállammal, az RMDSZ-ben aktiváló egykori elvtársakkal, különösen pedig egy Májai (azaz Mázsáj) György nevûvel, aki szörnyû dolgokat követett el a múltban, amiért aztán egyre nagyobb és díszesebb bársonyszékekbe ültették jutalmul. Meglehet, de mi sose hallottunk róla, és a lexikonokban sem szerepel a neve, úgyhogy mégse lehet olyan nagy és díszes az a bársonyszék, kedves Tóth úr...

A szerk.