Rendesen mellétrafált a magyar párt vezetése ezekkel az ógva-mógva, kínlódva, erôlködve lezavart-ledarált-letudott elôválasztásokkal. Afféle demokratikus demonstrációnak szánták ôket, hogy lássa ország-világ, mekkora ázsiója van a népakaratnak ebben a likas ernyôszervezetben. No, kérem, most már bízvást elmondható: a demokráciának lôttek az RMDSZ-ben. Le se szórják ott fenn, a bukaresti meg a Köcsög utcai meg a kolozsvári elnöki hivatalokban meg a megyei pártalapszervezeteknél a romániai magyar népakaratot! (Ahol mégis megpróbálták tiszteletben tartani, ott magukra vonták a pártelnökség múlhatatlan és mértéktelen haragját.)

Már ott fordítva ültek föl a vak, kehes, túros hátú lóra az elvtársak, amikor az SZKT nevû, krónikus kvórum-betegségben szenvedô központi bizottságra bízták az elôválasztások szabályozását. (Bár ez eredmények ismeretében nincs kizárva, hogy szándékosan tették, hogy egyszer és mindenkorra kompromittálhassák az efféle demokratikus népi játékokat.) Mert ez a tehetetlen és tehetségtelen testület kaotikus állapotokat teremtett: döntései nyomán végül mindenki úgy és akkor és ott és olyképpen szervezhette meg az elôválasztásokat, ahogy éppen akarta. Vagy nem akarta. Feljött a helyi klikkek, érdekcsoportok, politikai magánvállalkozások csillaga!

A közösségi élet, a politikai pluralizmus, a társadalmi igazságosság paródiájává sikerült változtatni az eredendôen nemes versengésnek szánt elôválasztásokat nagyon sok erdélyi településen, kistérségben. Az RMDSZ csúcsain évek óta tapasztalható kontraszelekciót a pártvezetés ezzel levitte a helyi szintekre is. Most már ott is a hû pártkatonák, aktivisták, mozgalmárok ragadták magukhoz a kezdeményezést, ahol eleddig kitermelte önmagából a közösség a rátermett vezetôt. Eluralkodott Erdély-szerte a hatalom felsô régióiban honos bizalmatlanság. Hivatásos "elnökök" uralják a terepet, szolgálati autós, mobiltelefonos komisszárok száguldoznak keresztül-kasul a vidéken...

Az önelégültség propaganda-mondatait hallva-olvasva, az embert egyetlen érzés keríti hatalmába: ezek gátlástalanul a szemünkbe hazudnak! Az egyik arról regél, hogy az elôválasztások megmozgatták a honi magyarságot – s a 15–20 százalékos részvételt ünnepli... Közben pedig százezrektôl vonták meg a tulipános jelöltek rangsorolásának lehetôségét azzal, hogy nagyvárosainkban és nem magyar többségû településeinken egyszerûen semmiféle elôválasztást nem rendeztek. Sôt volt színmagyar városunk, ahol meg sem mert méretkezni az RMDSZ-es polgármesterjelölt, nehogy úgy járjon, mint a csíkszeredai, akirôl kiderült, hogy a polgárok nem szívesen látnák az elöljárói bársonyszékben, a magas pártvezetés mégis oda akarja emelôdaruzni... Egy másik önelégült nem átallja világgá kürtölni, hogy minden a legnagyobb rendben zajlott le, ahol mégsem, ott a "belsô ellenzék" ármánykodása miatt nem, de szerencsére felelôs pártvezetôk még idejében megadjusztálták a jelöltlistákat. Mert a buta nép olyanokat is befutóknak tett meg, akik nem úgy ugrálnak, ahogy Markóék fütyülnek, márpedig aki nem lép egyszerre... Aztán akadt olyan fontos mellébeszélô is, aki szerint most már a szervezeten belüli problémák letisztultak, noha soha még ilyen zavarosak nem voltak, és soha még ennyi megbántott, mellôzött, lesajnált erdélyi magyar nem kereste a helyét az RMDSZ-en kívül, mint éppen ezekben a hetekben-hónapokban...

A tisztességes hozzáállásra, munkára, közösségszervezésre is árnyékot vetett az elôválasztásokat sok helyütt kísérô gátlástalanság, opportunizmus, porhintés. Ennek ellenére nem hangzik el sehol semmilyen önkritika, beismerés, lemondás.

Szunnyad a lelkiismeret, hars hangok szólítanak fegyelmezett bólogatásra.

Meddig hagyjuk még magunkat az orrunknál fogva vezetni?

Dénes László

Jó ideje már, hogy azon meditálgatok csendesebb, nyugodtabb pillanataimban, hogy ebben a többszörösen is kifordított, át- és újraírt világban mennyit tud változni, az emberrel együtt, egyik-másik szavunk értelme, tartalma. Marad ugyan a forma, de a lényeg, a mondandó, vagy ha akarom: az üzenet módosult, silányult, devalválódott fájdalmasan szürkévé. Mintha valamilyen versengésféle folyna tájainkon azzal a céllal, szándékkal, hogy már a szavaink se maradjanak a tegnapiak, ne fejezzék ki valamilyen formában a mindennapi valóság elszíntelenedését, a szóból, szavakból értô ember hasonulását a lassú alámerüléssel. Mert itt van nyomban példának a még nem is olyan régen szédülésig hangoztatott, szóban és írásban hirdetett szavunk, a minôség, melyre sokan esküdöztek, esküdöztünk, s olyan mágikus erôt sejtettünk benne, mely felemel egészen valamelyik égi járgány magasságáig. Ezzel a szóval keltünk, feküdtünk, ebben fürdettük a lelkünket, értelmünket, nemegyszer a világ fülébe kiabálva, hogy át kell már lépni végre a mennyiség fogalmán a minôség irányába, ha nem akarunk örökösen a nyugatiak után loholni kiöltött nyelvvel. Minôségért kiabáltunk a világnak, minôségért verekedtünk a környezetünk számára, újat, jobbat, emeltebbet szerettünk volna adni önmagunknak, hogy ne csupán "két deci fröccsel becsüljük" képességünket. Ha nem adatott számodra – hangoztattuk, hangoztatták sokan – naponta mérhetô, értékelhetô és látványosabb eredmény, mert szûkmarkú volt a sors, mikor a tehetségedet mérte, porciózta, sebaj: told meg a szinte-semmit szavaid minôségével, és lebegni tudsz így is hosszú ideig a gyengébben látók alig-megfénylô tudatában.

Azt hittem, valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt hiszem még most is, hogy gyarapodtunk, gazdagodtunk valamicskét élményekben, ismeretekben és nem utolsósorban: becsületbeli dolgokban. Megtapasztaltuk az élet és az elmúlás csodáit, titkait, ott bábáskodtunk egy-egy jobb, emberarcúbb gondolat születésénél, szóval: hittem és hiszegetem még mindig, talán megkövezhetne ezért bárki, hogy elôbb-utóbb vajúdni fog erre a Földre a sors egy kisebb csapatnyi minôség-embert is, aztán lassan már-már ott tartok, hogy legyintgetni kezd a szégyen, és menekülni szeretnék ebbéli hitem miatt. A minôséginek nevezett ember – és én most felfelé mutogatok – nem született meg, és a jelekbôl ítélve, hosszú idônek kell még elcsordogálnia addig, amíg megszületik. Már ha egyáltalán megszületik. Születtek, születnek helyettük mindennapos gyorsasággal amolyan törpe istenecskék, akik még az alacsonyra állított mérce alatt is csak hason csúszva tudnak átkecmeregni. De ha sikerül számukra ez a tornamutatvány, akkor nyomban világmegváltóknak kiáltják, kiáltatják ki magukat. Tudtam, tudtuk sokan, hogy valamennyiünknek vannak eltitkolt, nyíltan be nem vallott apróbbacska vétkei, bûnei, ennek ellenére arról álmodoztunk mégis, hogy egészen tiszták, fertôzhetetlenek maradunk, nem engedjük, hogy beszennyezzen bennünket a világ, szembedobáljanak minôsíthetetlen szavakkal a magukat minôséginek nevezôk. Aztán mi történik mégis, napi, heti gyakorisággal? Dobálóznak, mocskolnak, az arcunkba köpködnek, és mindehhez még hozzátoldanak néhány maréknyi fenyegetést is.

Nemegyszer érzem úgy, hogy vétkesek vagyunk mindezért valamennyien, és jó lenne elzarándokolni valamilyen bocsánatféléért. De könyörgöm, mondja meg már valaki, hogy hová-merre és fôleg: kihez? Valamelyik csendesebb folyónak a partjára egy kanálnyi nyugalomért, de manapság már a folyók sem a régiek, már nem félnek a partok szorításától. Mondogatjuk leverten, egyre kiábrándultabban, hogy a dolgok elindultak, és eljutnak elôbb-utóbb valahová. De hová, könyörgöm? Milyen kikötôjébe ennek a szennyezett világnak?

A minôségrôl, a minôséginek nevezett emberrôl, emberekrôl szerettem volna el-elejtegetni néhány jobb-hitû szót. Olyanokról, akikben van minôségi magatartás, naponta érezhetô, átélhetô, olyanokról, akik önmagukon érzik saját kutató, komoly tekintetüket, de elbotlottam, és nem önhibámból, a szándéknál. Pedig de szívesen tûztem volna nevüket ujjaim korinthoszi oszlopaira, valami olyasmit dadogva, hogy látjátok, feleim, ôk lesznek majd azok, akikhez bizalommal fordulhatunk a megváltás-megváltódás iránti nagy-nagy szükségletünkben. De hiába minden, annyi ebben a földben a gaz, hogy nem bonthat szirmot a virág.

Gúzs Imre

Számtalanszor elhangzott, hogy az RMDSZ-nek egyenlô távolságot/közelséget kell tartania a különbözô magyarországi pártokkal szemben. Szép és bölcs gondolat, csak a kivitelezés nehéz, és a jelek szerint nem is igen sikerül. Természetes, hogy egy érdekvédelmi szervezet vezetése mindig diplomatikus megfogalmazásokra kell törekedjen. Másrészt a romániai magyarság politikai meggyôzôdés tekintetében elég sokszínû, így az ôt képviselô szervezet részérôl eleve hiba lenne politikai doktrínák alapján elköteleznie magát.

Ez így rendjén is volna, csak éppen tôlünk, hétköznapi emberektôl ne várja el senki, hogy egyformán viszonyuljunk a különbözô anyaországi pártokhoz. Elôször is nekünk is vannak politikai opcióink, másrészt egy kisebbségben élô magyar aszerint ítél meg anyaországi politikusokat és pártokat, hogy azok hogyan viszonyulnak a határon túli magyarság kérdéséhez, hogyan képzelik el megmaradásunkat, egyáltalán mit gondolnak nyelvünkrôl, kultúránkról, a nemzet jövôjérôl.

Persze szíve joga minden erdélyi magyarnak, hogy válasszon, mondjuk Thürmer elvtársat szeresse, elvégre sokszínû világban élünk. Azt az igényt azonban, hogy mi, átlagpolgárok egyformán kell viszonyuljunk minden odaát lévô párthoz, nem tudom elfogadni. Ez olyan, mintha azt kérnék tôlem, hogy a hajdani udvari költôket is úgy tiszteljem, mint mondjuk Mircea Dinescut vagy Gabriel Andreescut.

Nekünk mindennapos küzdelmünk anyanyelvünket megtartani, kultúránkat, oktatásunkat fejleszteni, egyszóval a magyar nemzet részeként megmaradni. (Ezt mondja ki az RMDSZ szabályzata is!) Ezért nem tudok egyenlôségjelet tenni Orbán Viktor és elôdje között, aki kijelentette ugye, hogy ô még lélekben sem akar 15 millió magyar miniszterelnöke lenni. Annak sem tudtam tapsolni, amikor az elôzô magyar kormány oktatatási minisztere frontális támadást intézett a történelemoktatás és a nemzeti szellemben való nevelés ellen. Mindezt akkor, amikor parlamenti képviselôink azért harcoltak, hogy taníthassuk az iskolában a magyarság történetét, mi, tanárok pedig azért vívtunk közelharcot, hogy ezt gyakorlatba ültessük. Bárkinek joga van azt mondani, hogy neki a történelem, a hagyományok, a nemzeti értékek nem jelentenek semmit. Fentrôl azonban, hatalmi szóval, agymosással kiseperni mindezt, nem tudom, milyen egyetemesség nevében, az elfogadhatatlan. Legalábbis egy olyan ember részére, aki mint e sorok írója, három évtizede tanít történelmet és magyar nyelvet. Biztos, hogy nem vagyok egyedül e vélekedéssel, mint azzal sem, hogy nekünk sokat jelentenek például a millenniumi rendezvények, hisz ezek nemzeti értékeink, a nemzettudat megtartásának lehetôségei. Ezért érthetetlen számunkra az a jobb ügyhöz méltó buzgalom, amellyel bizonyos magyarországi politikai körök ezek ellen agitáltak. Maradva a nemzeti érzésnél álljon itt egy idézet egy olyan embertôl, akit a legrosszabb indulattal sem vádolhatunk nemzeti elfogultsággal, még kevésbé nacionalizmussal. Kende Péter politológusról van szó, aki 1956 okairól beszélve a következôket állapítja meg: "A nemzeti önérzetet egyik szomszédos országban sem tiporták le olyan esztelenül, mint minálunk." (Világosság, 1996/10.) A nemzeti érzés, nemzeti önérzet létezô valami, ezt illik mindenkinek tiszteletben tartani, akkor is, ha nem osztja e nézetet. Ha másféle eszmerendszer híve valaki, azt tudomásul kell venni, tiszteletben kell tartani mint ahogy azt is, hogy valaki a Nemeskürty István, Sinkovits Imre, Csoóri Sándor, Makovecz Imre által képviselt meggyôzôdést vallja. Más kérdés az, hogy mindenki azzal érez közösséget, aki hozzá hasonlóan gondolkodik.

Gyakorlatibb kérdésre fordítva a szót, az úgynevezett státustörvény vitái is tartogattak néhány kellemetlen meglepetést számunkra. Például azt a javaslatot, miszerint nem szabad különbséget tenni a határon túli magyarok és másfajta menekültek, bevándorlók között. Fölöttébb demokratikus! Az illetô honatya meg is magyarázta, hogy nem jó az, ha valaki Magyarországon elônyt élvez magyarságából kifolyólag. Hadd ne példálózzam most más országok gyakorlatával. A lényeg az, hogy udvarhelyi, zentai, munkácsi, galántai magyar álljon be a sorba az afgán, kenyai, vietnami bevándorló mellé. Hogy valakinek ez így demokratikus, az az ô dolga, de nekem ne próbálják a torkomon lenyomni azt, hogy ez így igazságos és méltányos. Hozzá kell tennem, határozottan ellene vagyok a kisebbségi magyarság szülôföldjérôl való elvándorlásának, de ne ilyen módszerekkel akadályozzák meg ezt a folyamatot. Bizony az ilyen állásfoglalások nem öregbítik az illetô pártok határon túli népszerûségét.

Végül még egy dologról. Ami számomra visszás, sôt visszataszító: a jelenlegi ellenzék világgá kürtöli, hogy Magyarországon nincs sajtószabadság. Eközben a rádió és a tévé csak a kormánypártokat szidja, egyetlen elismerô szó nincs, mint ahogy bírálat sincs az ellenzéknek címezve, ellenben sztárt csinálnak Kovács Lászlóból és Magyar Bálintból, az "elhallgattatott" ellenzékiek pedig egymás lábára taposnak a rádió és a tévé interjúszobáiban. Az egész annyira átlátszó, hogy az már sértô az átlagember számára, hisz az az érzése, hogy hülyének nézik.

Példákat még hozhatnék az egyenlô távolság ügyében, de csak annyit teszek hozzá: nehéz közelséget érezni olyanok iránt, akik vagy nem vesznek rólad tudomást, vagy lekezelnek, vagy infantilisnek néznek. Cserébe elvárják, hogy tapsolj nekik.

Gábor Attila

A legújabb hazai bankcsôd azokat sújtotta, akik felültek a sokkal inkább stupidnak, mint csalogatónak mondható Felekezetek Nemzetközi Bankja nevû átlátszó pénzügyi trükknek. A fizetésképtelenség miatt kitört pánik mérete azt mutatja, hogy szép számmal voltak ilyenek szerte az országban: azok a betétesek, akik hittek a nagy pompával és aktív papi részvétellel megrendezett bankavató egyik szlogenjének. A biztatás – ami tulajdonképpen csúsztatás volt – annak idején úgy szólt, hogy az egyház nem megy csôdbe. Hát nem is az ment, hanem azok, akiket néhány úgymond internacionalista és ökumenikus magánvállalkozó átrázott. Mert bûnözônek addig nem lehet ôket nevezni, amíg nem jogerôs...

A istenadta nép pénzét azonban a rosszul vezetett ország nyeli a legjobban, a napról napra növekvô árakkal, díjakkal és adókkal. A bukaresti statisztikusok ördögi módon tudják úgy "kiszámítani" az inflációt, hogy a százalék csupán a negyede legyen annak, amit egy hónappal korábban a zsebünkön éreztünk, áprilisra azonban így is kijött az öt percent. Ez azt is jelentette egyben, hogy négy hónap alatt teljesítettük a féléves inflációs tervet, ennek ellenére a miniszterelnök a legnagyobb, mondhatni bankári nyugalommal jelentette ki: tartható az éves infláció tervezett mértéke, a 27 százalék…

A menedzseri és politikusi furfangok és mellébeszélések után jöjjön a múlt hét legôszintébb, egy volt külügyminiszterhez, mai pártelnökhöz már-már méltatlanul szókimondó nyilatkozata: "Azért töltöttem Adrian Costea pénzén néhány napot Franciaországban, mert egyrészt saját zsebbôl nem tudtam volna állni az utat, másrészt pedig azért, mert meghívásokat elvbôl nem utasítok vissza." A következô invitációt Melescanu viszont még akkor sem tudná visszautasítani, ha ez a gorombaság nem ellenkezne elveivel. A francia bírók és a román ügyészek ugyanis egyre kíváncsibbak arra, hogy mit tud nekik mondani Teo saját, illetve Costea viselt dolgairól.

A Costea-ügy, a legizgalmasabb botrány, amely végre nem érdemtelenül tölti meg a központi lapok címoldalát, egyre szerteágazóbb módon bizonyítja az Iliescu-rezsim gátlástalan pénzügyi machinációit. Kiderült, hogy a volt államfô ‘96-os kampányához szintén ez a gyanús álemigráns szállította a plakátok és szórólapok tonnáit, az akkori SZDRP-s vámfônökök segítségével. Látva, hogy már nem babra megy a játék, az ilieszkánusok embargót hirdettek: a vezérkarból senki nem nyilatkozik az ügy kapcsán a sajtónak.

A fenti skandalumhoz képest leginkább gyerekjátéknak lehetne nevezni a hazai labdarúgó-bajnokságban egymást ért bundákat, ha nem lennének ezek is beszédes szimptómái e korrupt társadalomnak. A szurkolók éppen úgy fel vannak háborodva, mint a szavazópolgárok, s ezt néhány focista – lásd például Hagi mestert – éppen úgy megpróbálja meglovagolni, mint néhány, magát megvesztegethetetlennek mondó politikus.

Wagner István

Választási csatározások Háromszéken

Ha (elô)választásokkal kapcsolatos rendellenességekrôl van szó, az olvasónak minden bizonnyal a Kincses-botrány jut az eszébe, pedig máshol sem zajlik zökkenômentesen az élet. Kézdivásárhelyen például két vezetô RMDSZ-tisztségviselô fordult szembe saját szervezetével, s hogy a bonyodalom teljes legyen, a román pártok Kovászna megyei szervezetei nem kevesebb mint huszonhat jelöltet indítanak a céhes városban.

A kézdivásárhelyi elôválasztásokon a tanácsosi helyekért közel ötvenen, a polgármesteri székért hárman indultak: Bokor Zoltán, a helyi RMDSZ-szervezet választmányi tagja, Szigethy István jelenlegi polgármester, akit – Németh Csaba szenátor közremûködésével – márciusban a felsô-háromszéki területi szervezet ügyvezetô elnökévé léptettek elô, valamint Török Sándor alpolgármester, a helyi szervezet ügyvezetô elnöke. A választás rendben zajlott le, a részvételi arány a többi székelyföldi városhoz viszonyítva magas (talán a legmagasabb) volt, a szabályosságát illetôen pedig a kolozsvári országos ügyvezetô elnökség részérôl megfigyelôként jelen lévô Péter Pál is elismerôen nyilatkozott. Az eredményeket senki sem fellebbezte meg.

A polgármesterjelöltek vetélkedôjét – amint az várható volt – a széles körû támogatottságnak örvendô Török nyerte közel 53 százalékkal. Az alig 15 százalékot összesítô Szigethy a szavazatok megszámolását követôen elsôként gratulált a gyôztesnek, Bokor pedig a következôket nyilatkozta a helyi sajtónak: "RMDSZ-választmányi tag vagyok, így nem lenne tisztességes, hogy tovább zavarjam a vizet. Ez egy becsületes megmérettetés volt, s ennek eredménye így is marad." Ezen álláspontját a késôbbiek folyamán többször is megerôsítette. Ezért is keltett általános meglepetést (sokak szemében egyenesen megbotránkozást), amikor kiderült, hogy mégiscsak "zavarni fogja a vizet": a jelentkezési határidô utolsó napján bejelentette, hogy függetlenként indul a polgármesteri székért. A helyzet pikantériája, hogy neve ugyanakkor az RMDSZ tanácsosi listáján is szerepel, tehát miközben – értelemszerûen – az RMDSZ sikeréért kellene munkálkodjon, függetlenként ellene kampányol! Lépését egyesek sértôdéssel magyarázzák. Bokor ugyanis a tanácsosi lista elsô helyére szeretett volna kerülni, de az elôválasztás révén kialakult sorrendhez szigorúan ragaszkodó helyi RMDSZ-vezetés ebbe nem ment bele.

Az 1996-ban függetlenként nyerô Szigethy se nyugodott bele a vereségbe, ô is az egyéni indulás mellett döntött. Ügyvezetô elnöki tisztségérôl csak a sajtó nyomására mondott le, amit azzal nyomatékosított, hogy az RMDSZ-bôl is kilépett, szavai szerint végérvényesen. Nevét egyre gyakrabban hozzák kapcsolatba Petre Roman pártjával, Kovászna megye demokrata párti prefektusa ki is jelentette, hogy ôk Szigethyt támogatják.

A román pártok egyébként már márciusban nyilvánosságra hozták azon szándékukat, hogy – "az RMDSZ hegemóniájának megtörése céljából" – a helyhatósági választásokon a független jelölteket fogják támogatni. Ezt Kézdivásárhelyen még azzal tetôzték, hogy pontosan huszonhat képviselôjelöltet indítanak, azaz pontosan annyit, amennyi az RMDSZ-listán szerepel, közülük ketten a polgármesteri székért is megmérkôznek. Sok esélyük nem lenne egy 90 százalékos magyar többségû városban, de a listákon szép számmal találunk magyar neveket is, a Câmpeanu-féle Liberális Párt például csak magyarokat indít! A legvérmesebb reményeket az ilieszkánusok és az országos politikában alig érzékelhetô szocdemek táplálják (nyolc-nyolc jelöltjük van a tanácsosi listákon), igaz, az utóbbiak erôlködése már-már komikus: a városháza levélkihordóját indítják a polgármesteri tisztségért.

A helyzet azonban lényegét tekintve sokkal súlyosabb annál, hogy nevetni lehessen. A hatalom elérte célját: Székelyföld egyik legerôsebb bástyáján magyarok marakodnak egymással a koncért. Pedig az elôválasztások éppen arra voltak jók, hogy ne egy szûk csoport döntsön elöljáróinkról, hanem mindenki számára adassék meg a nyilvános megmérettetés lehetôsége. Fontos lépés ez a magyar önrendelkezés kiteljesedése felé! Az a tény, hogy négy évvel ezelôtt alig lehetett magyar jelölteket találni a román pártok listáin, azt jelenti, hogy akik eddig nem találták meg számításaikat az RMDSZ-ben, más tûzhely után néztek. Nyilván a szervezetnek is tennie kell azért, hogy ez a tendencia ne erôsödjön a továbbiakban, de az igazság az, hogy az önös érdekeket nehéz kordában tartani.

Romániában a köztisztségviselést a többség ma is csupán jól tejelô foglalatosságnak tekinti.

Kocsis Károly

Az Európai Unióhoz való csatlakozás, illetve Magyarországnak a határain kívül élô magyarokkal való viszonya alkotta a központi témáját a Varadinum nyitónapján, május 14-én rendezett nagyváradi polgári fórumnak, amelyre a Magyar Állandó Értekezletben részt vevô pártok képviselôit hívták meg. Németh Zsolt külügyi államtitkár elmondta: a magyar kormány fôleg az erdélyi magyarság érdekében lobbizik két éve a nyugat-európai nagyhatalmaknál, hogy Románia lekerüljön a vízumköteles országok listájáról, s reméli, Bukarest a választások után sem adja fel integrációs törekvéseit. Csapody Miklós (MDF) szerint 80 évvel Trianon után megint az áldozat fog fizetni, csak még nem tudni, mennyit. "Az Európai Unió nem érzi át az anyaországtól elszakított magyarok helyzetét, ezért nekünk kell megoldást keresnünk. Ez lehet a kettôs állampolgárság" – mondta. Csurka István (MIÉP) biztosra vette, hogy Románia jóval késôbb léphet be az EU-ba, ami hatalmas szakadáshoz, sôt háborúhoz vezethet. Mások siettek leszögezni: ez túlzó feltételezés. A nagy számú hallgatóság soraiból érkezett kérdésre válaszolva a meghívottak kijelentették: Magyarország nem "genetikai tartaléknak" tekinti az erdélyi magyarságot. Végül a házigazda Tôkés László (RMDSZ) leszögezte: "Magyarország nem mehet úgy be az EU-ba, hogy bennünket lefelejtsen a listáról".

P. L. ZS.

Perhalasztás

Perrendtartási hiányosságokra hivatkozva egy hónappal elhalasztották az elhíresült Caritas pilótajáték ügyben immár hosszú esztendôk óta hol itt, hol ott folydogáló pert.

Az 1500 dossziét megtöltô periratrakomány nemrég érkezett Nagyváradra, mivel a panaszosok – a brassói igazságszolgáltatás képviselôinek részrehajlására hivatkozva – kérték a tárgyalás semleges helyen való folytatását. A május 10-ére meghirdetett, elsô nagyváradi tárgyalásra tekintélyes tömeg gyûlt össze az ország minden részébôl. A bíróság épületében tolongók azonban csekély töredékét tették ki a 260 ezer károsultnak. Éppen a sértettek ezen magas száma jelenti a perrendtartási gondot, hiszen minden panaszost beidézni egyszerûen lehetetlen. Ráadásul még a mostani tárgyalás napján is öt teremben fogadták a károsultak beadványait. A pénzfiaztató krachja több mint százmilliárd lejnyi kárt okozott a hiszékenyeknek, de akad olyan vélemény is, hogy a végösszeg ennek többszöröse.

A tárgyaláson – nejével együtt – megjelent a Caritas atyja, Ioan Stoica. Önmaga védôjeként kérte, hogy döntsön a bíróság a 41 milliárd lejnyi nyereség- és forgalmi adó sorsáról, amit a Caritas Kft. az államkasszába befizetett, továbbá hogy tehermentesítsék és bocsássák áruba a csôdkor lefoglalt javakat. Stoica szerint ez a két pénzforrás elegendô lenne az emberek kártalanítására. A bíró visszautasította a kérést, majd szünetet rendelt el, amely után a panaszosok meghallgatása következett.

A Románia Megmentéséért Nemzeti Szövetség elnöke többek között a Román Nemzeti Egységpárt alelnökének, Ioan Gavrának a beidézését kérte, miután az nemrég azt nyilatkozta a PRO TV egyik mûsorában, hogy birtokában van egy több mint 60 nevet tartalmazó lista, amely a Caritas-kedvezményezettek lajstromát tartalmazza, s amely nevek birtokosai igazságszolgáltatásunk, politikai- és közéletünk jelesei. Egy másik panaszos azt kérte, hogy a Ioan Stoica pénzcsináló gépezetébe beleölt összegek árfolyam-átszámítását egységesen hajtsák végre.

A bíró a hatályban lévô törvények alkalmazását ígérve próbálta csendesíteni a háborgókat, akik tulajdonképpen nem Stoicát, hanem az államot hibáztatják veszteségükért. Sokan vélekednek úgy, hogy az életben nem látnak viszont egy lejt sem odaveszett pénzükbôl, mivel – mint mondották – ez a per és az egész Caritas-ügy is ékesen bizonyítja, Romániában a törvények nem vonatkoznak egyformán mindenkire.

A bírósági procedúra után Ioan Stoica is hajlandó volt szóba állni a sajtó képviselôivel. Szerinte az nem tekinthetô károsultnak, aki legalább egyszer megszaporította a pénzét a Caritas jóvoltából. Sérelmezte, hogy az emberek azt hiszik róla, hogy dúsgazdag, pedig – mondotta – albérletben lakik, és szerény nyugdíjából éldegél. Látván, hogy a firkászok sehogyan sem akarnak meghatódni sanyarú sorsa hallatán, közölte: a következô tárgyalás lesz a kipakolás napja. Akkor majd elmondja, miért kellett hirtelen leállítania a pilótajátékot, s hogy hová lettek a befizetett pénzek. Addig azonban hallgat, ahogyan eddig is tette.

Tehát (ha idôközben meg nem gondolja magát a Caritas-bûvész) június 9-én, a következô tárgyaláson megtudjuk, min úszott el több mint negyedmillió ember pénze. Addig azonban annak a kárvallottnak a kijelentése tûnik hitelesnek, aki a kurta-furcsa tárgyalás után kijelentette: "Amíg ezek élnek, élhetnek, mi csak futunk a pénzünk után".

T. Szabó Edit

Az RMDSZ Operatív Tanácsa meghallgatta az Országos Kampánystáb jelentését, illetve a szövetségi elnök tájékoztatóját, és elemezte a Maros megyei RMDSZ-ben kialakult helyzetet.

Az Operatív Tanács megállapította, hogy Kincses Elôd, a Maros megyei szervezet elnöke sorozatosan megsértette a Szövetségi Képviselôk Tanácsának, az Országos Kampánystábnak és a Területi Képviselôk Tanácsának a döntéseit, és az Országos Kampánystáb többszöri írásos figyelmeztetése ellenére sem volt hajlandó betartani a választási elôkészületek szabályszerûségére, tisztaságára és hatékonyságára vonatkozó rendelkezéseket. A Maros megyei elnök, önös érdekeknek engedve több testületi döntést megszegett, a megyei kampánystáb elnökeként pedig nem tudta kellôképpen elôkészíteni és megszervezni sem az elôválasztásokat, sem magát az önkormányzati választási kampányt.

Mivel az Operatív Tanács véleménye szerint az így kialakult helyzet veszélyezteti a Maros megyei választások sikerét, a következô határozatot hozzuk:

– Felfüggesztjük Kincses Elôdöt megyei elnöki tisztségébôl;

– Ideiglenesen megbízzuk Kelemen Atillát, a megyei Területi Képviselôk Tanácsának elnökét a megyei elnöki teendôk ellátásával;

– Javasoljuk a Területi Képviselôk Tanácsa mielôbbi összehívását;

– Javasoljuk, hogy a Területi Képviselôk Tanácsa határozzon a tisztújító küldöttgyûlés önkormányzati választások utáni sürgôs összehívásáról.

Bukarest, 2000. május 8.

Markó Béla, Demeter János, Kelemen Atilla,
Kelemen Hunor, Péter Pál,
Takács Csaba, Verestóy Attila

Mint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Operatív Tanácsának tagja, a testület Kincses Elôd Maros megyei RMDSZ-elnök tisztségébôl való felfüggesztésére vonatkozó május 8-ai határozatával kapcsolatban a következô állásfoglalást tartom szükségesnek közzé tenni:

Az Operatív Tanács május 8-ai ülésének döntéshozatalában nem tudtam részt venni, mivel a délelôtt 11 órai bukaresti tanácskozásra szóló meghívó aznap – hétfôn reggel jutott el hozzám.

Kényszerû távollétem ellenére fontosnak tartom különvéleményemet megfogalmazni.

1. Az RMDSZ alapszabálya nem ad lehetôséget arra, hogy az Operatív Tanács egy területi RMDSZ-elnököt felfüggesszen. Éppen ezért Kincses Elôd ilyetén módon való félreállítása törvénytelennek minôsül. Az Operatív Tanács nyilvánvaló módon túllépte hatáskörét.

2. Kincses Elôd közigazgatási úton való önkényes eltávolítása a tíz évvel ezelôtt megdôlt rendszer rossz ízû módszereinek emlékét idézi és a politikai leszámolás szándékának gyanúja alá esik. A gyanút szerencsétlen módon megerôsítik a következô körülmények, illetve elôzmények:

– Kincses Elôd 1990-ben durva politikai jogfosztás következtében nem indulhatott a parlamenti választásokon, sôt az üldöztetés elôl külföldre kényszerült menekülni.

– a csíkszeredai kongresszus alkalmával, az RMDSZ elnökének megválasztásakor Kincses Elôd ellenjelöltje volt a szövetség mostani elnökének, aki egyben az Operatív Tanácsnak is elnöke.

– a felfüggesztési határozat nyomán a Maros megyei elnöki teendôk végzésére az a parlamenti képviselô nyert megbízatást, aki az 1998-as megyei elnökválasztáson Kincses Elôd riválisaként maradt alul a megmérettetésben.

3. Amennyiben Kincses Elôd megyei elnök vétett volna az RMDSZ törvényes rendje ellen, ügyének elbírálása semmiképpen nem az Operatív Tanácsra, hanem a szövetség fegyelmi szerveire, vagy a megyei szervezet illetékes testületének hatáskörébe tartozik.

Mint az Operatív Tanács tagja rendkívüli módon fájlalom, hogy ez a testület érdekvédelmi és közképviseleti szervezetünket kifogásolt határozatával is a pártosodás irányába taszítja tovább.

Ennél is sajnálatosabb továbbá az az erkölcsi és politikai károsodás, melyet az Operatív Tanács ezen elhibázott intézkedése a helyhatósági, illetve közvetlenül a marosvásárhelyi és Maros megyei választások tekintetében okoz.

Tôkés László püspök,
az RMDSZ tiszteletbeli elnöke

Négy évvel ezelôtt a kampánystábosok közösségi pénzek felhasználása körül kavartak botrányt azzal a céllal, hogy megakadályozzák Szôcs Géza visszatérését valamelyik RMDSZ-alapszervezet esetleg megüresedô altitkárhelyettesi tisztségébe. A példát látva mások is rázendítettek ugyanerre a választási kampánymuzsikára, a megvádoltak pedig visszamutogattak az erénycsôszök fején olvadozó vajra. A cirkusz láttán több választópolgár arra a következtetésre jutott, hogy egyik elöljárónk sem jobb a Deákné vásznánál, és egyenlô távolságtartás mellett döntve nem ment el szavazni. A sárból tehát visszafröccsent az akció kezdeményezôire is, és ami a legfájdalmasabb, mindennek a levét különösképpen Kolozsvár magyarsága itta meg: elúszott egy városi tanácsosi hely.

Most a "Központi Politikai Végrehajtó Bizottság" akaratának érvényesítése kavarja az indulatokat – természetesen a kampánystáb felkérésére, hogy megadják a demokratikus látszatot. A céltudatosan csûrt-csavart és megszavaztatott belsô rendszabályok szerint nemcsak parlamenti képviselôk, kongresszusi küldöttek, SZKT-ülnökök, kormányhivatalnokok és egyéb kulcspozíciók elosztásakor, hanem helyhatósági választásokon is egyeztetni kell a mindenható szövetségi elnökkel. Aki erre nem hajlandó, Kincses Elôd sorsára jut.

Ennek a politikai bakalódásnak az eddigieknél tragikusabb következménye lehet. És mégis elindították a lavinát, majd felhívással fordultak a választókhoz, hogy – a lepocskondiázott jelöltlistától függetlenül – menjenek szavazni. Fél szemmel sírunk, fél szemmel nevetünk.

Az eleve kizárható, hogy Markó Béla elôre megfontolt szándékkal vágná magunk alatt a fát. Nem kell ahhoz magas matematikai tudás, hogy kiszámítsa: ezen a politikai ösvényen haladva elôbb-utóbb az ô lába alól is kicsúszik a talaj, mert elfogyunk, eltûnünk, és nem lesz kit képviselnie Bukaresttôl New Yorkig, via Budapest. De mindezért nem Markó Béla hibáztatható. Az ô ösvénye kényszerpálya. Ha nem elég határozott, pontosabban erélyes, talán mondjuk úgy: erôszakos, akkor a partvonalról visszatérhet valamelyik letiltott játékos, Domokos Géza sorsára juttatja, és oda a továbbfejlesztett Fidesz-életmodell (például nem négy kerék, hanem négy autó).

Az elnöki széknek nemcsak a munkaidô jelentôs részében, hanem túlórában is történô védelmezésére kitaláltak egy magasztosabb magyarázatot: a célok megkezdett követésének folyamatosságát, meg azt, hogy nehogy rosszabb kezekbe kerüljön az RMDSZ. Hát ami a megkezdett célokat illeti, azokról már annyi mérleget és közvélemény-kutatást láttunk, hogy az eredmények felmutatása elhanyagolható. Ami pedig a rátermettséget illeti: roppant szomorú a helyzetünk, ha milliós nagyságrendû tömeg képtelen kitermelni legalább száz kitûnô elnöknekvalót. Demokratikus közmondás szerint különben is jobb ma egy kezdô vezetô, mint holnap egy trónhoz ragadt diktátor.

Már rég nem azon kellene töprengeni, hogy a vezetôségnek avagy ellenzékének van-e igaza. Esetünkben másodrangú kérdés, hogy Kincses Elôd, a nagy gyakorlattal rendelkezô jogász avagy Markó Béla, a költô értelmezi helytelenül az RMDSZ-törvényeket, ki szegi meg azokat szándékosan, ki a vétkes. Egyedül az RMDSZ alapszabályzata a hibás: ha szerkesztôi leszögezték volna, hogy kivételes képességekkel megáldott elnök sem maradhat tisztségében két mandátumnál tovább, értelmetlenné válna a székház(ak) bebetonozása újraválasztó aktivistákkal, és a politikai ellenfelek kigittelésére fordított energiát jobb ügyekre használnák. Vagy legalább annak egy részét, mert a könyöklést teljesen kiiktatni nem is lenne szabad. Ezzel edzôdik a politikai acél. De amíg az unalomig ismételt újraválasztást nem tiltja meg az alapszabályzat, csak annak lehetünk tanúi, hogyan rozsdásodik az ócskavas.

Nits Árpád

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség nemzeti liberális platformja, a Reform Tömörülés elnöksége szükségesnek ítéli állást foglalni egy látszólag helyi ügyben – Kincses Elôdnek, az RMDSZ Maros megyei szervezete elnökének az Operatív Tanács általi felfüggesztésérôl van szó –, mert ez mindeddig precedens nélküli szövetségünk tízéves történetében és veszélyes, talán visszafordíthatatlan folyamatokat indukálhat az RMDSZ belsô demokráciája szempontjából. Nem kívánunk ennek szótlan részvevôi lenni, mert "vétkesek közt cinkos, aki néma".

A birtokunkban levô információk alapján a Kincses Elôd elleni eljárást nem értelmezhetjük másként, mint a szövetséget egyre inkább centralizált pártként mûködtetô csúcsvezetés végleges leszámolási kísérletét a fôsodortól eltérô véleményt és politikai gyakorlatot képviselô tisztségviselôjével.

Álláspontunk szerint a Maros megyei elnök kötelességét teljesítette, amikor olyan helyzetben vállalta a döntés felelôsségét, amelyre nem létezik egyértelmû szabályozás a szövetség alapszabályzatában, illetve vonatkozó dokumentumaiban. Választania kellett egy, a közösség tagjainak közvetlen részvételével – az SZKT szabályzata szerint érvényes elôválasztás során – megszületett döntés, illetve az azt el nem ismerô, de helyette egyértelmû megoldást nem adó, a jogvesztô határidô végéig megnyugtatóan nem rendezett testületi (TKT) döntés között. Kincses Elôd az egyetlen elfogadható megoldást választotta: a közösség közvetlen akaratát tartalmazó választási listát.

Ezért számunkra megdöbbentô és érthetetlen a Szövetség Operatív Tanácsának május 8-ai határozata, melyet mind jogilag, mind erkölcsileg, mind politikailag elhibázottnak tartunk.

•Jogilag megalapozatlannak ítéljük, mert a szövetségi alapszabály nem rendelkezik ilyen típusú szankcióról, a felfüggesztés intézményének bevezetése pedig alapszabály-kiegészítésként értelmezhetô, ami pedig túllépi az Operatív Tanács hatáskörét.

•Erkölcsileg elfogadhatatlan számunkra, hogy egy választott tisztségviselôt adminisztratív úton próbálnak eltávolítani – az Iliescu-rendszer prefektusainak gyakorlatát idézô módszerrel –, nevét meghurcolni, "önös érdeket" emlegetni anélkül, hogy konkrét tényekkel indokolnák a példátlan eljárást. Ha létezett "önös érdek" jelen esetben, akkor az csakis a közösség véleményének felvállalása lehet és ebben a "kihágásban" mi is bármikor vállaljuk a bûnrészességet.

•Politikailag elhibázottnak tartunk minden ilyen típusú gyakorlatot, amely a választások sikerére hivatkozva éppen azt sodorja veszélybe azzal, hogy zavart és további feszültséget kelt a választópolgárok soraiban. Hiszen az elôválasztás célja éppen az, hogy a közakaratot leginkább megközelítô jelöltlisták álljanak össze, amelyre a választópolgárok jó szívvel adhatják le voksukat. Az Operatív Tanács ezzel a határozatával kétszeresen is semmibe veszi a közösség véleményét: elôször akkor, amikor azért kezdeményez eljárást egy felelôs tisztségviselô ellen, mert az egy kétes érvényességû testületi vélemény ellenében a népakaratot részesíti elônyben; másodszor pedig akkor, amikor a büntetôbíró szerepét játssza el olyan esetben, amikor erre csak az a testület – a küldöttgyûlés – hivatott, amely a tisztségviselôt megválasztotta.

•Nem hihetjük, hogy az Operatív Tanács a választási kampány kellôs közepén, a "Mi együtt vagyunk erôsek" jegyében ezt az üzenetet akarta közvetíteni közösségünk tagjai felé.

Mindezek alapján ezúton határozottan kérjük a Szövetségi Operatív Tanácsot ezen határozatának felülvizsgála- tára és visszavonására. Meggyôzôdésünk, hogy ebben a kérdésben döntést hozni a legilletékesebb az érintett közösség maga. Közösségünk tagjai élni is fognak ezen jogukkal, az elsôdleges döntést választási részvételükkel, illetve leadott szavazatukkal fogják meghozni. A választási eredmények ismeretében aztán az erre hivatott helyi testületek eldönthetik, kívánnak-e tisztújítást tartani Marosvásárhelyen.

A Reform Tömörülés Elnöksége nevében

Toró T. Tibor elnök

– Arra kérlek, mutatkozzál be.

– Horváth Anikó vagyok "kincses" Kolozsvárról.

– Mikor kerültél Norvégiába?

– 1990 májusában. Repülôvel, menekültként jöttünk a férjemmel és a kislányommal. Ahogy megérkeztünk Oslóba, azonnal tartózkodási engedélyt kértünk.

– Mivel indokoltátok a norvég hatóságok elôtt, hogy tartózkodási engedélyt kértek?

– Már túl voltunk Marosvásárhely fekete márciusán. Bár Kolozsváron laktunk, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kisebbségek, jelesen a magyarság sorsának alakulásában lényeges változás nem várható. Nemcsak Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is a magyarok leszedték a lakások bejáratáról a névtáblákat, hogy a mind veszélyesebbé és magyarellenessé váló Vatra Româneasca – amelyet ma sem átallanak a szélsôséges román nacionalisták "kulturális" szervezetként emlegetni – ne tudjon atrocitásokat elkövetni. Nem is annyira magunkat, a kislányunkat féltettük. A kérésünkben pontosan rögzítettük: nem érezzük biztonságban magunkat, nem látjuk biztosítottnak a gyerekünk jövôjét, hogy magyar nyelven tanuljon. Azt is hozzáfûztük, hogy a magyarfaló Funar polgármesterré választásával Kolozsvár sorsa megpecsételôdött. A polgármester és a város vezetôsége mindent elkövet, hogy a magyarság állandó rettegésben éljen. Jóslataink sajnos rendre beteljesültek. Nem szívesen megyünk haza, Kolozsvárra.

– A város lakóinak mintegy 20–21 százaléka, 85–90 ezer magyar vállalta a küzdelmet, otthon maradt, s puszta létével is megkeseríti a funarióták életét!

– Az embernek egyetlen élete, egyetlen hazája és sok-sok kötelessége van – idézhetném stílusosan Tamási Áront. A marosvásárhelyi események után úgy éreztük: ezt tovább nem lehet bírni, itt belátható idôn belül lényeges változás nem történik, jobb, ha vándorbotot veszünk a kezünkbe, s elindulunk a nagy vizek mentén. A mai napig nem mérték fel pontosan: 1990 márciusa után hány magyar hagyta el Erdélyt. Akkor döbbent rá mindenki: nemcsak elnyomnak, megaláznak, kisemmiznek, hanem meg is ölhetnek!

– Korábban megfogalmazódott bennetek, hogy Nyugatra emigráljatok?

– Egyáltalán nem! Voltak délibábos álmaink, de ezeket elhessegettük magunktól. Azzal áltattuk magunkat, hogy szükség van ránk, mindenki nem menekülhet el. 1990 márciusa után azt mondtuk: ha ilyen magyarellenes pogromot büntetlenül meg lehet szervezni, négy ártatlan magyart halálra gázolni, úgy tûnik, Romániában minden lehetséges. Akkor mi várható Kolozsváron, Brassóban, Aradon, Gyulafehérváron, Nagyenyeden? Azóta is hûségesen követjük az otthoni eseményeket, a parlamenti ingyen cirkuszt, és ha tetszik, ha nem, ki kell mondanunk: még az a bizonyos lánc sem lett hosszabb, hogy legalább a szabadabb élet illúziója éltessen bennünket. Hoszszú évek, esetleg évtizedek telnek el, amíg a dolgok a normális mederbe terelôdnek. 1990 márciusa után azt mondtuk egymásnak: el innen, bármi áron, bárhová a nagyvilágba! Kilenc év távlatából elmondhatjuk: nagyon jól döntöttünk.

– Kolozsváron hol dolgoztatok?

– A csôd szélén álló Carbochimnél, a beruházási osztályon. Nem volt sem jobb, sem roszszabb, mint bármelyik szocialista vállalatnál Romániában. 1990 után indult meg az ipari dinoszauruszok fokozatos elsatnyulása, összeomlása. A vállalkozókká átvedlett vezetôk tudatosan züllesztették le a gyárakat, hogy aztán bagóért felvásárolhassák a nagy értéket jelentô gépeket, épületeket. Ehhez hasonló rablás, rombolás sehol a világon nem történt. Ahogy mondani szokás: az erdélyi magyarságot még a korrupcióból is kifelejtették!

Rendszerint azok próbáltak meggyôzni az otthon maradás szükségességérôl, akiknek a gyerekei jóval korábban elhagyták az országot, s mintegy páholyból követték a mi vergôdésünket.

– Miért választottátok Norvégiát?

– Egyértelmû válasz nincs: így alakult.

– Hogyan fogadtak?

– Norvégiában egyáltalán nem örvendenek a bevándorlóknak. Nagyon nehezen és csak alapos indokok alapján adnak tartózkodási engedélyt. Az utánunk érkezô erdélyiek közül például senki nem kapta meg. Úgy tûnik, a mi kérésünk megalapozott volt. A norvég átlagember nagyon megértô, soha semmilyen ellenséges érzületet nem tapasztaltam, tapasztaltunk. Soha senki azért meg nem szólított – mint otthon, Kolozsváron! –, hogy miért beszélünk magyarul? Itt nyugodtan kitûzheted a házadra, az autódra a magyar vagy a román zászlót, senkit nem zavar…

– Hogyan kezdôdött a norvégiai "fészekrakás"? Mennyi idôt töltöttetek menekülttáborban?

– Mint minden bevándorló, mi is a táborban kezdtük az életünket. Velünk volt az akkor hároméves kislányunk. Tulajdonképpen egy kényelmes, 50 négyzetméteres lakásban laktunk. Külön konyhánk volt, mindennel ellátva. Otthon szinte mindenki szeretne hasonló komfortú lakásban élni, mint mi az úgynevezett menekülttáborban, ahol zsebpénzt kaptunk és nyelvkurzusokra járhattunk.

– Milyen volt a tábori élet?

– Reggel elvittük a kislányunkat az óvodába, utána a férjemmel beültünk az iskolapadba és tanultuk a norvég nyelvet.

– Sokan panaszkodnak, hogy Ibsen nyelvét a legnehezebb elsajátítani. Ma is kétféle norvég nyelvet tanulnak a bennszülöttek is.

– Mervel Ferenc, a skandináv nyelvek talán legjobb ismerôje írta az Új Kéve egyik 1993. évi számában: a norvég nyelv története az ezredforduló idejéig nyúlik vissza, amikor a korábban egységes északi nyelvben olyan dialektusok jelentek meg, amelyekben már fellelhetôk a késôbbi nemzeti nyelvek csírája. Ma is két norvég nyelvet használnak. Kétnyelvû a tévémûsor, a rádióadás, két norvég nyelvet használnak az újságokban, a folyóiratokban, még a könyvekben is. Norvégia a történelem során hol Svédországhoz, hol Dániához tartozott. 1450-tôl minden Koppenhágából érkezett oklevelet, hivatalos iratot dán nyelven írtak. A reformáció aztán mindenhol a nemzeti nyelvek megújhodását hozta magával. Elkészültek a nemzeti nyelvû bibliafordítások, de norvégra nem fordították le a könyvek könyvét! A dán maradt a közigazgatás és az egyházi szertartások nyelve is. Még a norvég írók is dán nyelven írták mûveiket! 1811-ben alakult meg az elsô norvég egyetem. Így következett be az a furcsa helyzet, hogy két norvég nyelv jött létre. Az egyik a dán irodalmi nyelv norvégosított változata, a másik a norvég nyelvjárásokon alapuló, új írott nyelv. A bokmal a dánból kialakult úgynevezett könyvnyelv. Ezen alkotott a Nobel-díjjal kitüntetett Bjornstjerne Bjornson, a Peer Gynt, s annyi nagyszerû dráma világhírû szerzôje, Ibsen is. A másik a nynorsk. A neve is jelzi: új norvég nyelvrôl van szó. Valójában a norvég szókincsre és az ôsi tájnyelvi alapokra épül. A parlament 1885-ben fogadta el ezt, 1892-ben pedig úgy határozott: a megyék maguk döntik el, hogy az iskolában melyik norvég nyelvet tanítják. Mi a bokmalt tanultuk meg, de ismerjük a másikat is. A két nyelv közötti különbségek egyre fogynak, s már csak idô kérdése az egységes norvég nyelv kialakulása. Természetesen a lányunk az iskolában mindkettôt tanulja.

– Aki ennyire ismeri a norvég nyelv rejtelmeit, az valóban megérdemli, hogy az ország befogadja! Svédországban csak azok kaptak tartózkodási, majd letelepedési engedélyt, akik dokumentumokkal tudták bizonyítani, hogy 1989. december 22-e után is üldözték: Farkas István tévéoperatôr, akit késsel sebesítettek meg a szeme alatt, Molnár Gergely szakmunkás, akit az 1990. márciusi eseményekben való részvételért valósággal elüldöztek az országból. Norvégiában is kértek ilyen dokumentumokat?

– Természetesen! Funar magyarellenességét mindenhol ismerik. Számunkra addig volt izgalmas, amíg a bevándorlási hivatal jóváhagyta a kérésünket. Utána elküldtük a diplománkat az immár 1002 éves Trondheim városába. Ott honosították, s szerencsénkre minden további nélkül elfogadták. Ettôl kezdve már a jövônket építgettük, munkahelyet kerestünk, hogy minél hamarabb elhagyhassuk a tábort, önálló életet éljünk.

– Hogyan sikerült a norvégiai mindennapi életbe beilleszkedni?

– Aki erdôk, hegyek, fenyôfák között élte le gyermekkorának és ifjúságának nagy részét, annak a norvég táj, a fjordok világa sem idegen. Ez is nagymértékben hozzájárult, hogy az elsô pillanattól kezdve nagyon jó a közérzetünk, itthon érezzük magunkat. Ha az ablakunkon kinézünk, akkor fenyôfákat, az otthonihoz hasonló dombokat látunk. A norvég tájnak van azonban egy sejtelmes varázslata. Nem Nápolyt, hanem a fjordokat kell meglátni, s utána meghalni! Aki soha nem járt itt, úgy képzeli el, hogy ez egy sivár, kopár világ, ahol csak a szelek és a fagyok uralkodnak, ami egyáltalán nem igaz! Itt a természet még szinte érintetlen, és a norvégok gondosan vigyáznak arra, hogy a maga tökéletességében ôrizzék meg a környezetet.

– Kolozsváron építészmérnökként dolgoztál. Kint sikerült a szakmában elhelyezkedni?

– 1990-ben, amikor idekerültünk, az építôipar a mélyponton volt, akárcsak egész Északon, ezért profilt váltottam. Elvégeztem egy adatbázis-kezelô kurzust, és most hajók hitelesítésével foglalkozunk. Nagyon vonzott a teljesen ismeretlen pálya. Féléves posztgraduális képzésen vettem részt, majd egy fél évet tanultam a hajómérnökin, azután levizsgáztam. Most tulajdonképpen hajómérnökként dolgozom. Az otthoniak teljesen kiakadtak, amikor bejelentettem, hogy egy hajómérnökkel beszélnek.

– Fél év, egy év leforgása alatt el lehet sajátítani egy ilyen különös és nehéz szakma fogásait?

– A hajózásnak nagyon sok ága-boga van. Én csak egy nagyon kis területen dolgozom, amirôl úgy érzem, hogy építészmérnöki képesítésemtôl mégsem teljesen idegen. A hajók stabilitása, szilárdságtani viselkedése az én szakterületem. Azt vizsgálom, hogy a hajók hogyan viselkednek a különbözô statikai és dinamikai hatásokra. Tulajdonképpen az épületek is különbözô statikai és dinamikai erôknek vannak kitéve, csak egészen másként viselkednek, mint a hajók. Bármilyen furcsán hangzik, a kettô között lényeges hasonlóságok vannak. A szakma fontosságát és nélkülözhetetlenségét elég azzal illusztrálnom, hogy a híres stockholmi Vasa-múzeumban látható hatalmas hajó azért süllyedt el már az elsô út kezdetén, mert a stabilitási számításokat nem vették figyelembe.

– Egyedüli magyar vagy Norvégiában, aki a vikingek ôsi mesterségét, a hajózást választotta?

– Többen vagyunk, a férjem is, sôt a gazdasági vezérigazgató is magyar. Azért esett rá a választás, mert kiváló menedzser. Senkinek eszébe sem jutott, hogy mert bevándorló és magyar, alkalmatlan lenne. Itt a szakmai hozzáértés, a rátermettség a legfontosabb ajánlólevél, nem pedig a bôr színe, a pályázó anyanyelve vagy nemzetisége.

– A nyugaton élô magyarok körében visszatérô panasz, hogy az ôslakosok egyáltalán nem vagy nagyon ritkán barátkoznak a bevándorlókkal.

– Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy már otthonról ismertünk Norvégiában élô magyarokat. Amikor megérkeztünk, az volt az elsô dolgunk, hogy ezeket a kapcsolatokat felelevenítsük. Utána nagyon hamar – jóformán alig beszéltünk norvégül – megismerkedtünk norvég családokkal. Az elsô igazi itteni barátaink norvégok. Bár nem lakunk közel egymáshoz, gyakran felkeressük egymást.

– Az északi emberekrôl – svédekrôl, finnekrôl, norvégokról, dánokról – azt tartják, hogy hideg, tartózkodó, nehezen barátkozó emberek. Igaz ez?

– Ez is egyike a sok téves mítosznak. Többször jártunk Norvégia északi részén. Ugyanolyan közlékenyek, nyíltak, vendégszeretôk, mint például a székelyek. Nyugodtan bekopoghatsz hozzájuk, szállást, ennivalót adnak. Nem mondják azt, hogy: "A szomszéd jobb ember". Mi például az eltelt kilenc évben a norvégoktól több melegséget kaptunk, mint az itteni magyaroktól! Mert ôk el vannak foglalva a maguk mindennapi gondjaival.

Tófalvi Zoltán

(folytatjuk)

Idén a Pro Kalotaszeg Alapítvány, a bánffyhunyadi Kós Károly Kulturális Egyesület és a körösfôi Rákóczi Kulturális Egyesület közösen szervezte a ríszegtetôi találkozót. Kalotaszeg hagyományos népünnepélyét 1956 óta rendezik meg, igaz a nyolcvanas években, a kommunista párttilalom miatt csak spontán tömeges kirándulások, találkozók formájában került rá sor.

Mint minden május elsô szombatján, aki élt és mozgott, most is már reggel kivonult a Ríszegtetôre. A Körösfôrôl vezetô, bô két kilométeres, meredek földes úton felbaktatni nem egy leányálom, de aki igazán meg akarja tekinteni a kulturális és sportrendezvényeket, vagy kíváncsi a kilátásra, az nem ismer akadályt. A tetôrôl belátni az egész környéket, ami olyan érzést kelt az emberben, mintha a világ tetején állna, és ô uralná a Földet.

Dél felé már javában zajlottak a mûsorok, a fából eszkábált színpadon népviseletbe öltözött gyerekkórus bûvölte a közönséget. A színpad boltíves homlokzatára ráírták, hogy "Énekelj magyar ifjúság, míg a nemzetek meghallják..."; és szükség is volt az énekszóra, hogy a két-háromezres közönség figyelmét lekössék.

– Felcipeltük a mikrofonokat, az erôsítôket és a hangfalakat, de csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy nincs áramfejlesztônk – magyarázta a malôr okát Péntek László szervezô, a körösfôi RMDSZ elnöke. – Látták volna tavaly, milyen hangerô volt itt, s hogy csápoltak a fiatalok! No de most az egyszer ilyen csendes buli van...

Az erre az alkalomra épített büfék környékén sült kolbász, flekken és az elmaradhatatlan balkáni specialitás, a mititej illata indította meg a piknikezôk nyálkiválasztását, aki pedig a szomját akarta oltani, választhatott a csapolt vagy a palackozott sör között. Az egyik ilyen kocsmasátornál ismerkedtünk meg Fekete Károly nyugdíjas tanárral, a kôrösfôi iskola egykori igazgatójával, aki büszkén mesélte, hogy 1956-ban ô szervezte meg az elsô majálist, s összesen 26 alkalommal hozta fel a gyerekeket a Ríszegtetôre.

– Mert kezdetben csak a gyerekeknek rendeztük a találkozókat. Hat-nyolc falu fiatalságát hoztuk ki minden évben, Sárvásárig autóbusszal jöttünk, s onnan gyalog. Lepényevés is volt, ezek a maiak nem ismerik, mi az. Nagy, hatalmas palacsintát süttettünk, a közepébe egy pénzérmét tettünk. Megtöltöttük szilvaízzel, felfüggesztettük, azután körbeállták a gyerekek, hátratették a kezüket, s aki hamarabb elérte a pénzt, az el is nyerte. Kellett volna látni, hogy folyt le az arcukon a lekvár, le is fényképeztem ôket. Késôbb behúzódtunk az árnyékba, mi felnôttek megkóstoltuk a hegy levét, mert a szülôk mindig hoztak egy-két flaska bort – mesélte a 72 esztendejéhez képest roppant energikus Karcsi bácsi. – Sokszor eleredt az esô, olyankor a körösfôi kultúrotthonban folytattuk a mulatozást. A hetvenes években már nem lehetett nyíltan megrendezni a majálist, de mi akkor is kijöttünk, s nem mondhatom, hogy bajunk származott belôle. Amikor egy-egy elvtárs a tanfelügyelôségtôl kijött ellenôrizni, hogy mi folyik itt, akkor megszívattam az atyafiakat egy kis szilvapálinkával, adtunk néhány kürtôskalácsot, s nem volt semmi baj. A nyolcvanas években már nagyobb szigorúság volt, de a fiatalok akkor is kivonultak, felhúzták a sátrakat és egész éjjel égették a tábortüzeket.

– Honnan ered a Ríszegtetô elnevezés?

– Kétféle magyarázat is van. A tetôn nyílik a ríszegvirág, ami csak itt meg valahol Csíkban terem meg. Ennek a virágnak nagyon erôs, kábító illata van, s a monda szerint amikor a férfiak berúgva jöttek haza a hunyadi vásárból, megpihentek a tetôn, s mély álomba merültek a virág szagától. A másik változat szerint a részek szóból ered. A tetôn találkoznak ugyanis a "részek", itt van Sztána, Zsobok, Sárvásár és Körösfô közös határa.

Délután már csak a gyerekek erejébôl futotta a tollaslabdázásra, a kergetôzésre, a focizásra, a felnôttek a hûvösre húzódtak. Az egyik bokor árnyékában Pálffy Attila, az Országos Fafaragó Egyesület tagja, a gépkocsija motorháztetôjén rögtönzött standon fából faragott gyerekjátékokat árult. "A gyerekek viszik a reklámot" – vélekedett a képzômûvész, aki 1996-ban EMKE-díjat nyert, s akit, állítása szerint, külföldön jobban ismernek, mint itthon. Sok száz gyereket tanított meg faragni, gyöngyöt fûzni, szôni, varrni, s minden nyáron alkotótáborba viszi ôket. Egyszóval szeret a gyerekekkel foglalkozni, az életre akarja tanítani ôket – ahogy ô mondja.

Estére Kalotaszentkirályra voltunk hivatalosak. Lakatos András, a helyi általános iskola igazgatója invitált meg bennünket egy felvidéki vegyes kórus elôadására. Sötét volt, mire megérkeztünk, a kultúrotthonban már gyülekeztek az érdeklôdôk, akik elsôként a szentkirályi ifjúsági tánccsoport fellépését tekinthették meg, azután az Erdélyben turnézó somorjai Híd énekkar lenyûgözô elôadását.

A rendezvénysorozat másnap Jegenyén folytatódott a Kájoni János-emlékünnepséggel. A falu Bánffyhunyadtól húsz kilométerre, keletre fekszik, az egyetlen színtiszta római katolikus település a környéken. Állítólag itt született 1629-ben Kájoni János, késôbbi ferences rendfônök, aki Jegenye lakosságát visszatérítette a katolikus hitre. Megemlékezéseiben azt írja, hogy itt világosodott meg, Jegenyén vette fel a katolikus vallást. Az ünnepséget Mátyás Károly plébános nyitotta meg a helyi katolikus templomban, a szentmisét Czirják Árpád, kolozsvári érseki helynök celebrálta. A négytagú Flauto Dulce együttes elôadása után Gonda György Károly és Pécsi L. Dániel leleplezte a millenniumi emléktáblát. A templomkertben álló Kájoni-emlékmûnél Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társaságának elnöke mondott beszédet. A Kájoni-emlékünnepségrôl a magát állandó bajkeverônek tartó, de a jegenyei plébános által Kalotaszeg és a magyar nemzet napszámosának nevezett, Budapesten élô Okos Márton tájékoztatott:

– Az 1998-as címer- és zászlóavatást egybekötöttük a Kájoni megemlékezéssel. A címert és a zászlót Pécsi L. Dániel budapesti jelkép- és arculattervezônek köszönhetik a jegenyeiek. Azt tervezzük, hogy Kalotaszeg településeit úgy próbál-juk kulturálisan felemelni, hogy mindenütt felkutatunk egy olyan híres személyiséget, akirôl illik évente megemlékezni. Ezáltal összetarthatjuk a közösséget, és ha csak rövid idôre is, de visszacsalogathatjuk azokat, akik elvándoroltak innen.

Tanúi lehettünk annak, hogy Kalotaszegen zajlik az élet. Megmaradásukért dolgoznak az emberek, értékeiket nem hagyják elveszni, s hûen ragaszkodnak ahhoz, ami rájuk maradt, ami az övék. Példát lehet venni róluk.

Nagyálmos Ildikó

A rendszerváltás után a határon túli magyarságnak az önépítés létkérdéssé lett. Ezért azóta felerôsödött a civil szervezetek – amelyek mûködésében a fiatalok fôszerepet vállalnak – tevékenysége, küzdelme.

A civil szféra tíz évét elemezték az erdélyi szervezetek második fórumán május 5–6-án Kolozsvárott, a Bethlen Kata Diakóniai Központban. A civil szféra szerepe a közösségfejlesztésben címû konferenciát az Alapítvány az Erdélyi Magyar Civil Szervezetekért kezdeményezte, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, az Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesület, az Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság, a Kelemen Lajos Mûemlékvédô Társaság, a Pro Professione Alapítvány és a Romániai Magyar Közgazdász Társaság rendezte.

A vendégeket és a részvevôket Szabó Tibor, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke köszöntötte. A magyar kormány képviselôje a határon túli magyaroknak nyújtott támogatásról beszélt. Elmondta: 1999-ben a moldvai, gyímesi csángók is támogatásban részesültek. Szabó cáfolta a sajtóban megjelent híreket, leszögezve: az Illyés Közalapítvánnyal kapcsolatban a magyarországi ellenôrzô szervek semmilyen visszaélést nem tapasztaltak.

– Nyolc éve, szándékaink ellenére, arra ösztönöztük az erdélyi magyar egyetemi hallgatókat, hogy Magyarországon maradjanak. Az "agyelszívás" megakadályozásáért az új alapítvány idén 750 millió forinttal ösztöntönzi a szülôföldön való maradást. Mint ismeretes, az önálló erdélyi magyar egyetem létrehozására 2 milli- árd forintot különítettek el a magyar költségvetésben. Tisztában vagyunk azzal, hogy ebbôl az összegbôl nem lehet magyar egyetemet létrehozni, de rajtunk múlik, hogy ezt az összeget mennyire tudjuk hatékonyan felhasználni – mondta Szabó.

Bustya Dezsônek, az Erdélyi Magyar Református Egyházkerület fôjegyzôjének bibliai fogantatású beköszöntôjében elhangzott: a civil társadalom hivatott arra, hogy elvégezze a magyar integrációt, az önépítkezést, a megmaradást.

A konferencián plenáris ülések, tematikus (gazdasági, ifjúsági, mûemlékvédelmi, tudományos és környezetvédelmi) szekcióülések voltak. A fórum bemutatkozó kiállítással zárult. A plenáris üléseken Kötô József, az EMKE kolozsvári fiókjának elnöke, Barabás Miklós, a budapesti Európa Ház igazgatója, Egri István, az Alapítvány az Erdélyi Magyar Civil Szervezetekért ügyvezetôje és Bodó Barna, Temes megyei önkormányzati képviselô kihangsúlyozta, hogy az önépítkezés legfôbb útja az összefogás, a közös célok követése. Szigeti Tóth János a Magyar Népfôiskolai Társaságtól a civil társadalom megújulásáról tartott elôadást, Eckstein-Kovács Péter kisebbségügyi miniszter a kisebbségvédelmi hivatal civil szervezetekkel való együttmûködésérôl, valamint a romák helyzetérôl beszélt.

A fórum iránti komoly érdeklôdés igazolta, hogy a civil szervezôdések szerepe társadalmunkban egyre nô.

Szôcs Andrea Enikô

Illyésmezô Szovátához tartozó település a Görgényi-havasok nyugati lábánál, a legendás Rapsonné vára közelében. Tiszta vizû pisztrángos patakjai, sziklás hegyei-völgyei, hiúznyomokat rejtô ôserdei még jól ôrzik az ember elôtti idôk emlékét és hangulatát.

A hetvenes évek elején zsögödi Nagy Imre, a neves székely festô is pisztrángászott patakjaiban (Sütô András társaságában), megjegyezve: nagyon érdekli ôt e táj, az emberek, a sok vidám mezítlábas gyerek, szívesen beköltözne a faluba vagy két hétre, egy minél több gyermekes családhoz, velük egy szobába. Ez sajnos elmaradt, mert közbejött a betegség és a halál...

Itt, ebben a faluban él BOKOR ÉVA (sz. Zsigmond) nyugalmazott tanítónô-óvónô. Ô 1959-ben a kommunisták által üldözve, megbélyegezve, kitaszítva, a vizslató szemek elôl menekült ide, ebbe a faluba. Itt otthonra, családra, közösségre lelt. Az alábbiakban zaklatott életérôl vall.

– Beszéljen a gyermekkoráról. Mindenkinek érdekes a gyermekkora, kész regény. De nem mindenki tudja azt el is mesélni. Leírni. Vagy egyszerûen erre nem kap lehetôséget… az élettôl.

– 1931. december 19-én születtem a Nyárád menti Szentgericén (Maros megye). Apai ágon a háromszéki Lemhénybôl származunk. A családi címerünk is innen került elô. A Nyilas jegyében születtem, az ún. Cheiron típushoz tartozom. Ennek a típusnak a jellemzôje röviden: "Bátor, nagy a vállalkozó kedve, élénk és lendületes. Általában nyugodt, nyíltszívû, kedélyes és becsületes. Rendszeretô, törekvô, szókimondó. A Nyilas élvezi az életet, de soha nem feledkezik meg a hagyományokról. Nem haragtartó. Rokonszenves ember, szeret megnevettetni másokat. Sokáig megôrzi lelke fiatalságát." Majdnem-majdnem hetvenévesen, a fiatalok okulására, akár intelemként is megengedhetem magamnak, hogy elmondjam: sajnos sokszor más az élet, és így a sors is mást hoz… meg más is formálhatja az embert. Jó a felfogóképességem és az emlékezôtehetségem, nagyon régi dolgokat egész pontosan magam elôtt látok még ma is, amikor nyugdíjas napjaimat élem…

Tizenkét éves koromig, tehát 1944-ig voltam gyermek. Iskoláimat különbözô helyeken jártam, tekintettel a háború elôtti zûrzavaros idôkre. A háború aztán jó nagy rendet teremtett. Édesapám, Zsigmond Ferenc Szentgericén volt körjegyzô (és nem közjegyzô, ahogy gyakran összetévesztik a két fogalmat), a harmincas évek közepén a Regátba helyezték; "elôtelepesként", mert magyar volt, Tecuci közelébe. A bécsi döntés után ismét Maros megyében, Havadon kapott állást, majd rövidesen Kisdemeterre, Beszterce-Naszód megyébe helyezték. Ez teljesen szász falu volt, néhány magyar, román és zsidó családdal. Amire nagyon jól emlékszem, a faluba belépôt háromnyelvû tábla fogadta: Kisdemeter–Waltersdorf–Dumitrita. Magyar iskola itt nem volt, a III–IV. osztályt Mezôpaniton, édesanyám szülôfalujában jártam. Mindamellett, hogy különbözô helyeken jártam az I–IV. osztályt, nagyon jól tanultam. Szerettem látni, hallani, olyan szemfüles leányka voltam. Minden nagyon érdekelt. Sári néném (édesanyám nagynénje) sokat mesélt a múltról, az 1848-as forradalomról és ami utána következett. Az anyai ági Szôcs család minden vagyonát bekebelezték, teljesen leszegényedtek. Dédnagyapám, Szôcs Sándor jegyzô volt Paniton, nagyapám, Fekete József szintén jegyzô ugyanott.

Visszatérve Kisdemeterre: micsoda nagyszerû barátaim voltak ott! Horváth Aranka velem egykorú zsidó lány, Feri öcsém barátai nekem is barátaim voltak. Hess Miki, Hess Sámuel szász fiúk, de beszéltek magyarul is. Egy másik barátnôm, Marioara Rosca nem tudott magyarul, de nagyon jól megértettük egymást. Itt született Laci öcsém 1941-ben. A fiúkkal együtt lovagoltam. Markoltam a ló sörényét, szôrén ültem meg a lovat, úgy vágtattam vele, mint a szél, feltörte a fenekemet, de mit számított az akkor nekem...

1944. szeptember 19-én az egész falut kitelepítették a németek, mi is velük mentünk. Haza már nem mehettünk, mert a Nyárádmente már orosz kézen volt. Keserves volt az a menekülés! Ferivel, az öcsémmel két tehenet hajtottunk és közben legeltettünk – mert a teheneknek enni is kellett. Esôben, sárban legeltetni kellett. Nemcsak a jószágok fogytak csontra-bôrre mire megérkeztünk a Dunántúlra, de mi is.

A Ruzsi nevû tehenet Hatvanban el kellet adni, mert nem bírt továbbmenni. Ez 12 liter tejet adott, ami kellett is. A Cifra keveset adott, ez kibírta az utat egészen Agárdig. Visszatérve még az úthoz: mi a szász karavántól Désnél elváltunk. Másnap ôket Zsibónál teljesen szétbombázták. Mi, két család három kóberes szekérrel mentük tovább a mezei utakon, kukoricások között, hogy a felderítô gépek ne vegyenek észre. Agárdtól a katonasággal mentünk tovább. (Négyszer cserélt gazdát ez a Velencei-tó partján található település.) Hetven tank, autó és különbözô jármûvek voltak a menetben. 1945. február 25-én Székesfehérvárhoz közel, Inota nevû település mellett hatalmas hóviharba keveredtünk, ahol rengetegen megfagytak. Minden jármû elakadt a viharban és a rettenetes hidegben. Én és Feri öcsém a vezetôfülkében maradtunk a sofôrrel, édesanyámék Laci öcsémmel az autó tetején voltak. Anyám a gyermeket az ölében tartotta, egy nagy lábzsákba volt bedugva, a kicsi akkor két és fél éves volt. A fejükre egy derékaljat tettek, amit lefújt a szél, soha nem kaptuk meg. Édesanyám két napig volt eszméletlen, lefagyott a kezén mind a tíz ujja, elhullott a haja, lehámlott a bôre, kibomlott a lába. Öcsémnek, bármennyire is be volt bugyolálva, a kezérôl három ujja fagyott le. A katonaság Hajmáskérre vitt bennünket, ahol egy hatalmas katonai erôdítmény volt tisztiiskolával. Itt egy angol–amerikai szônyegbombázást értünk meg. Az óvóhelyen voltunk egy hatalmas szikla alatt, folyosóhoz hasonló valami volt az. Reggel, amikor onnan kimentünk, összedôlt házakat, döglött lovakat, emberi tetemeket, testrészeket – kart, lábat, fejet stb. – láttunk mindenütt. És éhes embereket, akik egymást lökdösve vágtak egy-egy darabot az elhullt lovakból. Minket a katonaság vitt tovább, ételt is adtak, amit ôk is ettek csajkából, és komiszkenyeret. Édesanyám akkor 33 éves volt. Hogy mi okozta azt a nagy szelet és vihar akkor ott, 1945. február 25-én, azt azok az inotai lakosok mondták el, akiknél szállást kaptunk, míg édesanyám felébredt a kómából. A Balatonon akkor volt a rianás. Ez akkor szokott bekövetkezni, amikor nagyon hideg van, a jég a tavon már nem tud tovább kiterjedni a part miatt. A jég hirtelen felduzzad és hatalmas csattanással, robajjal megreped. Ezt akkor hóvihar, hófúvás kísérte, olyan nagy erejû volt, hogy még a tankok sem tudtak továbbindulni.

Édesanyám aztán Zalaszentlászlón feküdt a kórházban, egész addig, míg az oroszok el nem foglalták az országot. Április 12-én elhatároztuk, hogy hazajövünk. Míg bevagoníroztak és elindulhattunk, május közepe lett. Útközben hazafelé ellopták mindenünket, a ruha, ami rajtunk volt és kevés ágynemûnk maradt, amin aludtunk. Nyitott vagonban utaztunk, a fejünk felett egy kis lefödés volt, az esô meg a harmat ellen. Hazaérkeztünk, itthon nem volt semmink.

– Hogy alakult tovább az élet, az öné és a családjáé?

– Édesapám Nyárádszentlászlón helyezkedett el, mint községi jegyzô dolgozott. Apai nagyanyáméknál laktunk, három család egy lakásban, nagyon szûkösen. Szüleim elhatározták, hogy írnak Kisdemeterre az ottani ismerôsöknek, honnan szedhetjük össze az otthagyott bútorainkat, mert hallottuk, hogy széthordták ôket. Új életet szerettünk volna kezdeni a felszabadult világban. Az eredmény az lett, hogy ezek az ismerôsök, "álbarátok", akik szétlopkodhatták a bútorainkat, valami feljelentést tettek édesapám ellen, aminek alapján megvádolták és 1946 áprilisában letartóztatták. Elôbb Kolozsvárra, onnan júliusban Nagyenyedre vitték. Tízévi nehéz börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték.

Segíteni senki sem tudott rajta. Sokat kivégeztek abban az idôben. Az új, a közös világ pribékjei tisztogattak. Keletrôl fújt a szél, Lenin elvtársék hazájából.

Ameddig Enyeden volt, addig tudtuk vele tartani a kapcsolatot, de aztán onnan elvitték a Duna-csatornához: Cernavoda, Poarta Alba, Negru Voda, Konstanca stb. Hírt sem kaptunk róla, életjel sem érkezett.

– Önök otthon mihez kezdtek? Édesanyja a három kiskorú gyermekkel…

– Átköltöztünk Nyomátra édesanyám nevelôanyjához. Ez egy kis falu a Nyárádmentén, a ház édesanyámé volt, csak a haszonélvezet volt fenntartva, míg élt a 91 éves korában megboldogult nagymama. Én Marosvásárhelyen a Leány Fôgimnáziumba jártam és a Bethlen Kata-bentlakásban voltam bentlakó. De kiköltöztem, mert sokba került a koszt és egyéb, édesanyám nem tudta fizetni. Feri öcsém a Református Kollégiumban volt szintén bentlakó, ô ott maradt. 1948-ban felvételiztem a tanítóképzôbe, gondoltam megpróbálom, mert az volt életem minden vágya, hogy tanítónô legyek, nagyon szerettem a gyerekeket. A felvételi után Vásárhelyrôl a képzôt Régenbe helyezték. Ott kezdtem az 1948/49-es tanévben, végeztem 1952 nyarán. Az életünk nehéz volt és állandó rettegés. A politikai rendôrség fekete árnyéka mindenütt ott volt, de nekünk nem volt más, csak az életünk. A négyünké idehaza és az édesapánké, valahol messze tôlünk.

Az igazgató, az osztályfônököm és páran a tanáraim közül tudták, hogy ki vagyok. Ösztöndíjat kaptam, ketten kaptunk az egész osztályból. Igyekeztem, hogy semmi rosszat ne csináljak, az végzetes lett volna számomra. A tanítóképzô titkárnôje régi ismerôsöm, barátnôm volt, egy faluban születtünk. Sokszor meghívott magához vasárnaponként beszélgetésre. Megígérte, hogy ha valami baj fenyeget, azonnal értesít. Tudniillik én osztályellenségnek, a kommunista rendszer ellenségének voltam nyilvánítva.

A képesítô vizsgák elôtt sok sors- és bajtársamat eltávolították az iskolából a származásuk miatt. Rettegve vártam a végzetet. Egyszer (és utána még más alkalmakkor is) üzent a titkárnô, hogy menjek be hozzá az irodába. Közölte, hogy papírom érkezett, de nem iktatta be. Hálával és szeretettel gondolok ma is Iszlai Ibolyára, jelenleg Izraelben él, zsidó férje van. A Jóisten megsegített, elvégezhettem a képzôt. De nem alakult rózsásan az életem; nem vettek fel az akkori IMSZ-be (Ifjúmunkás Szövetség), mindig megkülönböztetett voltam. Akik jól ismertek, az igazgatóm, osztályfônököm, osztálytársaim megértôk, rendesek voltak velem. Akik nem ismerték a származásomat, azoknak mindegy volt.

– Teljesült a vágya, diplomás tanítónô lett. Hova helyezték ki?

– Szentháromságra, Maros megyébe. Közel volt Nyomáthoz, édesanyámhoz. Ô idôközben mindkét kezérôl elveszítette mind a tíz ujját, amit egy kis dobozba összegyûjtött, és amikor mind a tíz benne volt, eltemette. Megjegyezve, hogy a testének egy része már a föld alatt... Megtanult szépen dolgozni. Jobb kezén a hüvelykujjából egy csonk megmaradt. Azzal olyan gyönyörûen tudott írni, hogy senki sem mondta volna meg, hogy ki írta. Sokat szenvedett. Kitartott amellett, hogy nekünk tanulni kell, mert édesapámnak is az volt az óhaja. No, ezt a szegény nyomorék édesanyámat kuláklistára tették, mert mások segítettek neki dolgozni a mezôn! Mindenbôl kiforgattak bennünket a kommunisták. Anyám helyett mentem szénát takarni, forgatni, a cséplôgépnél a polyvához tettek. Szerencsére nem tartott sokáig a kulákság, mert amikor meglátták, hogy ki is az a kulák, még a nagy elvtársak is megdöbbentek. Azt az illetôt, aki édesanyámat aljas mód kuláklistára tette, megbüntette a Jóisten. A mikházi bolondokházában tölti napjait, ha még él. Megbolondult, és azt kiabálta az utcán végig, hogy ô üres papírt írt alá, amikor a kuláklistát megrendelték...

– Hogyan fogadták az elsô munkahelyén?

– Tehát megkaptam a kinevezésemet, és 1952. szeptember 1-jén elmentem, hogy foglaljam el az állásomat Szentháromságon. Ott kaptam életem legkegyetlenebb pofonját. Amikor megérkeztem az iskolához, a tornácfáján ült két tanítónô, lógatták a lábukat. Az egyik az igazgató felesége volt, Péter Zoltánné, a másikat nem ismertem, nem is voltam rá kíváncsi. Bemutatkozni se nagyon engedtek. Ôk már tudtak rólam és az érkezésemrôl. Ezt mondták: Nincs szükségünk osztályellenségre, nyugodtan menjen vissza oda, ahonnan jött! Hazáig szaladtam, a szívem is didergett, éreztem, a testem elválik a lelkemtôl. Engem arra neveltek, hogy másokat tisztelni kell és szeretni. Úgy is éltem, és az iskolában is ezt szerettem volna tanítani, de arra csak jóval késôbb kerülhetett sor. Amikor beértem az ajtón, szólni sem tudtam, de édesanyám abból is értett. Nyugtatni próbált: ô sejtette, hogy nem fognak befogadni.

Nem akartam a nyakán ülni, neki sem volt semmije, borzasztó nélkülözésben volt része. Elszegôdtem kisgyermekekre vigyázni, Szovátára költöztem. Itt öt helyen dolgoztam, de mindenütt vagyoni igazolást kértek, amikor aztán azok hazulról megjöttek, már mehettem is tovább...

1954-ben és 1955-ben is próbálkoztam a tanügynél, de elutasítottak. 1955 októberében váratlanul hazajött édesapám. A tíz évbôl fél évet elengedtek neki. Nem ismertük meg. Mi már itthon meg is gyászoltuk. 1975. január 26-án favágás közben az erdôn érte a halál, agyvérzést kapott. Édesanyám jóval elôtte, 1962-ben, 50 éves korában szívrohamban halt meg. A mai napig sem tudjuk, hogy édesapámnak mi volt a bûne, amiért 10 évre ítélték. Amikor kérdeztünk tôle valamit, mindig azt a választ adta, hogy ne kérdezzük, nem akar emlékezni.

– Végül is hogyan lett tanítónô a szó igazi értelmében, mert hat évig csak a diplomáját nézegethette. Hogyan került Illyésmezôre, ebbe a vadregényesen szép faluba?

– 1959-ben végre kinevezést kaptam. Illyésmezôre szólt, Erdôszentgyörgy járás, Maros Magyar Autonóm Tartomány. De itt sem volt sima az indulás. Alighogy tanítani kezdtem – Szovátáról gyalogoltam fel naponta –, egy névtelen levelet kaptam: "Zsigmond Éva nônek, Szovátára. Értesítem, hogy hétfôn ne jöjjön tanítani, osztályellenségre nincs szükségünk."

Hétfôn bementem a tanfelügyelôségre, és megmutattam egy Szabó Bálint nevû tanfelügyelônek. Dühös lett... Kiderült: Slakovits Ilona nyugdíjazás elôtt álló tanítónô rendezte ezt a "kiértesítést". Ettôl a kellemetlen incidenstôl függetlenül végérvényesen tanítani kezdtem. Nemcsak tanítónôje lettem a falunak, de mindenese is. Idevalósi a férjem is. A falu történetében én vagyok az egyetlen értelmiségi, aki itt letelepedett és meg is maradt. Gyönyörû ez a település itt, a Juhod patak völgyében. Itt van a közelben a legendás Rapsonné vára, a hegy mögött a Kis-Küküllô vad vize, a hegyen túl alig három kilométerre Parajd. Lefelé négy kilométerre Szováta. Ma már az automata telefonhálózatra is rá vagyunk kapcsolva, de a ‘70-es évek közepén még villanyunk sem volt. Hogy mit talpaltam és körmöltem én a villanyért! Levelet írtam az ügyben dr. Takács Lajos kolozsvári egyetemi tanárnak, nagynemzetgyûlési képviselônek, Iosif Bancnak, a megyei pártbizottság elnökének, harmadmagammal felkerestem Gálpál Zsuzsánna Maros megyei nagynemzetgyûlési képviselôt. Ôt nagyon érdekelte a falu sorsa. Lett is villanyunk. A szovátai RMDSZ Juventus címû lapjában olvastam a közelmúltban, hogy Illyésmezôre a villanyt XY nevû tanár közbenjárására vezették be. Nafene... Hogy hogy tudnak csalni egyesek! A nyolcvanas évek végén ki akarták költöztetni a falut. Azzal kecsegtettek, hogy milyen jó lesz majd egy szép és kényelmes blokknegyedben Szovátán. 664 lélekrôl, 132 házszámról lett volna szó. Szerencsére nem sikerült a tervük, mert jött ‘89 decembere. De a gimnáziumi alsó tagozatot, ami 1972-tôl mûködött az iskolában, csak felszámolták, pedig ma gyerek lenne elég, de nincs, aki harcoljon érte. Maradtunk az elemivel...

– Illyésmezô a nagyvilág számára sem kellene közömbös legyen. Itt még nincs környezetszennyezés. A táj még majdnem-majdnem olyan, mint amilyennek azt Áprily Lajos láthatta. Ez a varázsa. De a kiaknázatlan szépségbôl, a költészetbôl sajnos nem lehet megélni. Ennyi "politikai" tapasztalattal a háta mögött hogyan látja a jövôt?

– Itt van, itt kell legyen a jövô. Megjegyzem, egyik unokatestvérem, Zsigmond Endre az angliai Liverpoolban él. Hogy mit segítenek azok az itteni közösségeken! Minden, ami itt történik, érdekli ôket. Ami a kérdést illeti, akkor lesz itt biztosabb a jövô, ha az emberek megtanulnak közösségben gondolkozni és úgy is élni. Amikor alábbhagy az önzés.

Lakatos István

(folytatás a 12. oldalon)

Az RMDSZ Operatív Tanácsa megállapította, hogy helyi és területi szervezeteink nagy többsége jól készítette elô a választási kampányt, és jól szervezték meg a jelöltlisták összeállítását. Az elôválasztások a legtöbb helységben sikeresek voltak, és az ezzel a módszerrel, vagy pedig a helyi és területi döntéshozó testületek által kialakított polgármester-jelölt és tanácsosjelölt listák tükrözik a magyar közösségek akaratát.

Mindenütt, ahol ezt célul tûztük ki, teljes listát tett le az RMDSZ.

Az elkövetkezendô négy esztendôben döntô fontosságú lesz mindannyiunk számára, hogy mekkora erôvel rendelkezünk a helyi és megyei önkormányzatokban.

Éppen ezért felhívjuk szervezeteinket, hogy a kampányidôszakban tegyenek meg mindent a választásokon való minél nagyobb és minél egységesebb részvétel érdekében.

Június 4-én minden egyes szavazat számítani fog. Kérjük választóinkat, hogy vegyenek részt a választásokon és szavazzanak az RMDSZ jelöltjeire.

2000. május 8.

Az RMDSZ Operatív Tanácsa

Mint arról már írtunk, a Bihar megyei magyar faluban, Köröstárkányban – akárcsak jó néhány kisebb-nagyobb erdélyi, partiumi településen – szabálytalanságok történtek az RMDSZ által szervezett elôválasztások során, de legfôképpen azután. A jelek azt mutatják, hogy ezek mögött a párt megyei vezetésének ama erôteljes szándéka állt, hogy akaratát minden úton-módon ráerôltesse a helybéliekre. Mint az alábbi nyilatkozatból látni fogjuk, a cél szentesítette az eszközt...

2000. április 2-án a köröstárkányi RMDSZ megszervezi az elôválasztást, amelyen megyei megfigyelôként Báthori Géza, a kampánystáb tagja és Lakatos Péter gazdasági ügyvezetô alelnök vett részt. A szavazás végeredményeként Benedek Ferenc hivatalban lévô polgármester 65–118 arányban vereséget szenvedett Illés Péterrel szemben. A helyszínen felvett jegyzôkönyvet a megyei megfigyelôk aláírásukkal hitelesítették.

Másnap, 3-án egy helybéli bántalmazta Benedek polgármestert.

Április 4-én a sajtóból értesültünk, hogy az Ügyvezetô Elnökség javaslatára a területi elnök felfüggesztette az elôválasztás végeredményét, és vizsgálóbizottságot nevezett ki, amely április 7-én a helyszínen tájékozódott, de nem tudott semmilyen szabálytalanságot felmutatni.

Április 12-én szintén a sajtóból értesültünk, hogy beszámolójában ez a vizsgálóbizottság "bizonyos szabálytalanságokat" tapasztalt – nem hivatkozván semmilyen SZKT-szabályzatra –, amelynek következményeként Kapy István területi elnök megsemmisítette az elôválasztás végeredményét, habár 48 órán belül nem érkezett óvás, valamint az elôválasztás és az azt követô incidens – a polgármester bántalmazása – közt nem sikerült ok-okozati összefüggést kideríteni. Sérelmezzük, hogy a feltételezett "szabálytalanságokról" semmilyen írásbeli értesítést nem kaptunk, és minden szervezetünket érintô döntésrôl a sajtóból értesültünk. Amint arról is, hogy a megyei RMDSZ-vezetés a fejünk fölött új elôválasztást írt ki és szervezett meg.

Április 14-én a helyi RMDSZ megóvta a megsemmisítési határozatot. "Természetesen" választ mindmáig nem kaptunk.

Az április 16-ai második elôválasztás szervezôi, azaz a megyei ügyvezetô elnökség és a megyei kampánystáb, Kapy István területi elnök, Jakabffy László ügyvezetô elnök, Lakatos Péter alelnök vezetésével, egyetlen SZKT-elôírást sem tartottak be. Így személyi igazolvány alapján párttól és nemzetiségtôl függetlenül bárki szavazhatott. A tanácsosi listára leadott szavazatokból 194-et (!) érvénytelenítettek, nem hivatkozván semmilyen érvényben lévô szabályozásra.

A helyi közösségre erôltetett és teljesen más eredménnyel zárult második elôválasztás következményeként a 17 tanácsosjelöltbôl 11 visszalépett az RMDSZ-listáról, így május 5-én, a törvényes leadási határidô napján a maradék hat nevet tartalmazó jelöltlistát adtuk át és iktattuk be a szavazóbizottságnál és a belényesi bíróságnál. A megyétôl órákon belül helyszínre érkezett Jakabffy és Lakatos a listát visszavonatta, majd módosította és feltöltötte olyan személyekkel, akik közül többen nem is RMDSZ-tagok. Mindezt betetôzte, hogy az új listán a helyi RMDSZ-elnök kötelezô aláírása helyett Jakabffy László aláírása szerepel!

A köröstárkányi RMDSZ választmánya tiltakozik minden olyan közösségünket, szervezetünket megosztó diktatórikus döntés ellen, amelynek messzemenô negatív következményei lesznek a helyi magyarság jövôjére nézve.

Elutasítunk minden olyan kezdeményezést, amely durván megsérti a helyi szervezet autonómiáját. Tiltakozunk minden olyan ténykedés ellen, amelynek alapvetô célja a tárkányi RMDSZ-szervezet szétbomlasztása.

Gábor Ferenc elnök,
Lôrincz Mihály alelnök,
Szakács Árpád titkár

Április 25-én a tárkányi fejlemények láttán Tôkés László, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, nagyváradi református püspök, Csapó I. József és Szilágyi Zsolt, az RMDSZ Bihar megyei szenátora és képviselôje nyilatkozatban fejezte ki rosszallását. "A köröstárkányi jelöltállítás során az RMDSZ Bihar megyei szervezetének elnöke és ügyvezetô elnöksége illetéktelenül beavatkozott a helyi közképvislet és érdekvédelmet ellátó szervezet mûködésébe, annak teljes mellôzésével szervezte meg a második jelöltállító elôválasztást" – fogalmaztak, kifejtve, hogy "a helyi közösség közképviseleti szervezete hatáskörének súlyos megsértése tiltakozásra késztet, azzal a reménnyel, hogy ilyen beavatkozás többé nem ismétlôdik meg". A késôbbi események ismeretében immár elmondható, hogy a beavatkozás megismétlôdött. És nem csupán a Fekete-Körös völgyében, hanem országszerte...

A Látó áprilisi száma Demény Péter, Bogdán László, Benô Attila, Gál Éva Emese és Határ Gyôzô verseit tartalmazza. Folytatódik Zsidó Ferenc Jómagam és egyéb állatfajták címû kisregénye, míg Berszán István egy hosszabb tanulmány elsô részét közli. Gulyás Miklóssal Tófalvi Zoltán beszélget, és olvasható az interjúalany Utcák és terek címû levele is. Láng Gusztáv Szemlér Ferenc költészetét mutatja be, Balázs Imre József Tamási Áront, Gulázsi Aurélia pedig Dsida Jenôt, a szerkesztôt kelti életre. A Szemlében Vallasek Júlia Krasznahorkai László Háború és háború címû könyvérôl ír kritikát, Lajosi Krisztina pedig Varró Dániel tavaly megjelent verseskötetét méltatja.

Hangsúlyok

Szeretem a visszacsatolást. Most nem irredenta érzelmeimnek adtam hangot, hanem jelezni kívántam, hogy tartalomtól függetlenül is elégedettséggel tölt el bármiféle reakció az általam jegyzett eszmefuttatásokra. Bodor Pállal volt már egy csörtém négy évvel ezelôtt a kolozsvári Szabadság hasábjain. Akkor meggyôzôdhettünk róla, hogy az Erdélybôl elszármazott író sokkal szívesebben használ megbélyegzô technikákat, mint érveket. Jelen esetben (Tôkés László a Partiumi Közlönyben – Válasz Borbély Zsolt Attilának, Erdélyi Napló, 19. szám) azt lehetett megtapasztalni, miként reagál B. P. a fordított helyzetre. Való igaz, a 168 óra egyik februári számában megjelent cikkét nem ismertettem, nehéz is lett volna egy szubjektív és terjedelmes irományt másfél flekkben úgy rekonstruálni, hogy a reakciónak is hely jusson. De nem is tartottam érdemesnek, hiszen B. P. cikke csak szimptomatikus mivoltában volt érdekes számomra, pusztán mögötteseit kerestem. És találtam meg a cikkre adott mocskolódó válaszokban. Ma is úgy vélem, hogy B. P. szövege jeladás volt. De még mielôtt érdemben foglalkoznék a válasz egyes kitételeivel, jelezni szeretném a B. P. "megjegyzéseivel" kapcsolatban a következôket:

1. A 168 óra hecclap. Nemzeti érzelmû ember (aminek B. P. beállítja magát) ezt igazán érezheti. Nincs itt tér arra, hogy ezt részletesen, idézetekkel igazoljam. Egyébként is evidenciák adatolását meghagyom más, ráérôsebb embereknek.

2. Bele lehet menni abba játékba, hogy a Kárpát-medencén belül Budapestrôl jobb-e leszólni egy nagyváradi lapban egy budapestit vagy Budapesten ugyanebben a lapban a váradi püspököt. De ez nonszensz. Ha komolyan gondoljuk, hogy "minden magyar felelôs minden magyarért", ami alighanem a nemzetben való gondolkodásnak a kvintesszenciája, akkor ilyen lokalitáshoz fûzôdô megjegyzések csak hangulatkeltésnek jók. Nem azzal van bajom, hogy az erdélyi származású író Tôkés Lászlóról ír egy budapesti balliberális hecclapban, hanem azzal, hogy mit ír.

3. Bodor Pál balliberális kurzus-író. Errôl gyôzött meg sokéves publicisztikai tevékenysége. Hogy "otromba, felháborító rágalomnak" tekinti azt a politikai közhelyet, hogy az SZDSZ egy nemzetellenes párt, az ôt minôsíti. (Ha valaki Szabó Alberték operettnyilasait akarná szalonképesíteni, az sem Berciékrôl szólna, hanem a kísérletezôrôl.) Bodor Pál azt állítja, hogy baloldali és nemzeti érzelmû. Ez igen nemes dolog. Jómagam is közel állok ehhez a Szabó Dezsôre visszavezethetô gondolatkörhöz, melyet jelenleg a magyar politikai palettán a Magyar Igazság és Élet Pártja jelenít meg. Ugyanakkor érthetetlen, hogy egy "nemzeti érzelmû" embernek nem tûnik fel, hogy az SZDSZ által képviselt politikai vonalvezetést mind belpolitikai, mind külpolitikai síkon, mind a kisebbségpolitikában, mind a médiapolitikában, mind a katonapolitikában a magyar érdekek ignorálása, illetve az ezen érdekek ellen való fellépés jellemzi. Erre több korábbi SZDSZ-es vagy SZDSZ-szimpatizáns politikus, illetve tudós is rámutatott Tellér Gyulától Pokol Béláig.

Ami B. P. válaszának lényegét, illetve az elsô 168 órás cikket illeti: semmi kivetnivaló nincs abban, hogy egy egyházkerületi közlöny azzal foglalkozik, ami abban a periódusban az egyházkerület életében a legnagyobb esemény. A B. P. által kifogásolt esetben Tôkés László kitüntetésével. (Amit egyébként szégyellnivaló pártossággal a markomán média agyonhallgatott.) Másrészrôl Bodor Pál igazán tudhatja, hogy a szerkesztôbizottságok milyen funkciót töltenek be az egyes lapoknál és hogy ezeknek az elnöke (mint a Partiumi Közlönynél Tôkés László) a legritkább esetben szól bele a lapkészítésbe. Az az állítás, hogy Tôkés saját szövegeivel tölti meg a lapját, a tájékozatlanok naivitására építô félrevezetés, mely csak rosszindulatból fakadhat. De ismét jelzem, még ha így lenne, akkor is tragikomikus, amit a pszichoanalitikussá avanzsált Bodor Pál Tôkés László "személyiség-lélektani állapotáról" ír. E módszert átvéve könnyen Bodor Pál-i mélységekbe süllyedhetnénk, ha az exíró kirohanásának pszichológiai mögötteseit keresnénk a renegátok túlkompenzálásától (hiszen ki érezheti magát jól az MSZP–SZDSZ-holdudvarban "nemzeti" beállítottsága dacára) az önös anyagi érdekekig. De hagyjuk ezeket a dolgokat.

Amikor azt írtam, hogy B. P. cikke tényállításaiban is hamis, akkor az olyan kijelentésekre gondoltam, mint például, hogy "Tôkés László önkritikája végzetesen megszûnt", hogy "tévedhetetlennek, csalhatatlannak hiszi magát", vagy hogy nincs egyetlen új stratégiai gondolata. (Pont neki? Aki az egész RMDSZ- vezetésben az egyetlen, aki nemzetstratégiában gondolkodik és számos idevágó dokumentumot is az asztalra helyezett…) Persze ilyen vádak cáfolatához az ember leginkább a saját megélésére hivatkozhat. Továbbá arra, hogy amit Bodor Pál terjengôsen, jelzôfüzérekkel díszítve elôad, az nem más, mint a balliberális média által évek alatt tudatosan és ártó szándékkal felépített Tôkés-fantomkép némi bodori ornamentikával. Igen rokon azzal, amit ugyanezek az újságírók Antall Józsefrôl vagy Orbán Viktorról, illetve mindazokról alkottak, akiknek esélyük volt vagy van hiteles üzenetet közvetíteni a Nemzet felé. S e fantomképeknek a valósághoz vajmi kevés a közük. Mondom ezt részben a balliberális média praktikáit tíz év óta figyelve, részben pedig saját interperszonális tapasztalataimra hagyatkozva.

Bodor Pálnak voltaképpen reagálásom csak ürügy volt arra, hogy egy nagyváradi lapban is rekonstruálja gondolatmenetét. Ennek annyi haszna van, hogy eredeti szövegét bôségesen idézi ahhoz, hogy kifogásolt állításomat, miszerint támadása példátlanul durva volt, messzemenôen adatolja.

Ahhoz pedig, hogy Bodor Pál sajnálkozik Tôkés László felett, mit is szólhatunk a szereptévesztetteknek kijáró elnézô mosoly mellett? Legfeljebb megkérdezhetjük, hogy az egykori író miért gondolja a közre tartozónak, hogy mit ver vissza saját lelkének görbe tükre.

Borbély Zsolt Attila

Kurkó János Györgyrôl csak annyit tudtam, hogy Csíkországból jött, de inkább: betört Háromszékre, magányosan, mögötte, körülötte nem tömörült népes, alkalomadtán fecsegô, támogató sereg. Majdnem mindig egyedül jár-kel, s gyakran kora reggeltôl késô estig dolgozik a megye legnagyobb kereskedelmi egységében, a Sugás Áruházban, az igazgatónô irodájának félreesô asztalánál, tehát azt sem tartotta lényegesnek, hogy külön irodát rendezzen be magának, holott a Sugás több mint 90 százaléka az övé. Az volt az érzésem, hogy munkatársai – lényegében alkalmazottai – se nagyon tudják az áruházban, hová tegyék. Semmiképpen sem szokványos a sztorija, az tény. Itt volt ez a hatalmas áruház, a csôd szélén, sorra adogatta el ingó és ingatlan vagyonát, hogy egyáltalán üzemelni tudjon, és akkor jött egy huszonnyolc éves csíki fiatalember, aki ukmukfukk felvásárolta az egész kevély üzletközpontot, és nyomban nekiállt, hogy kemény munkával és a maga elgondolásai szerint átalakítsa. A beszélgetésünk során tehát nem csupán vállalkozói útját, sikereinek kulcsát igyekeztem felkutatni, ôszintén szólva, legalább annyira érdekelt, hogy kicsoda is voltaképpen ez a 29. évében járó fiatalember, aki mindezt meg akarja, meg meri és meg is tudja csinálni.

Február 23-ai beszélgetésünk közel 70 oldalas írott változatát olvasgatva az elégedettség, az önbizalom, mi több, olykor már-már önelégültség számos, nem is anynyira önkéntelen, mint amennyire tudatos megnyilatkozásával találkoztam. Ezeket a megfogalmazásokat feltétlenül enyhítenem kell, ez volt az elsô reakcióm, nehogy beszélgetôpartnerem szerénytelen ember benyomását tegye az olvasóra. De vajon mennyivel lenne jobb, ötlött fel bennem mindjárt, ha elkezdene buzgón szerénykedni – ilyen eredmények után? Nem szaladgál körülöttünk olyan túl sok harminc alatti romániai magyar vállalkozó, aki megvalósított volna annyit, mint Kurkó. Ez a magabiztos emberek világa, figyelmeztettem magam, más nemzedék uralg a prérin. Nem a szerénységével, rokonszenves emberi tulajdonságaival, alkalmazkodóképességével szerzi magának meg a társadalom elismerését, hanem a teljesítményeivel. Kurkó János Györgyöt sem lehet eredményeitôl függetlenül megítélni. Olyan öntörvényû ember ô, aki a környezete véleményétôl, akár ítéletétôl függetlenül a maga útján (s általában elôre) halad.

– Aki ilyen pályát fut be huszonévesen, mint ön, annak jó korán, már kisgyermekkorában kellett dobbantania. A mostani eszével visszatekintve, milyen jellemvonásai jelezhették elôre a késôbbi fejleményeket?

– Talán az, hogy milyen hevesen, mindig maximális ambícióval, szenvedéllyel vetettem magam a munkába, és mindig volt kitartásom ahhoz, hogy be is fejezzem, amit elkezdtem. Legyen az szántás, ásás, kaszálás, szénahordás, akármi.

– Minek szánták a szülei?

– Édesapám erdész volt, édesanyám egészségügyi asszisztens. A gyermekkoruk mindkét részrôl, édesanyám szavaival élve, sorsverte volt, és amikor összetalálkoztak, majdnem a nulláról kellett kezdeniük az életet. De mind a ketten dolgos emberek voltak, már fiatalkorukban is talpraesettek, ki tudtak emelkedni a környezetükbôl. Tanultak, gyûjtöttek, a korabeli viszonyokhoz képest végül is módosaknak számítottak. Nagy gazdaságunk volt, elôfordult, hogy 5 ló és 8 tehén volt bekötve az istállóba, emellett számos disznót, baromfit tartottunk. Mivel a szüleim rengeteget dolgoztak és a mi gyermekkorunk is munkával telt, azt szerették volna, hogy minél könynyebb sorunk legyen. De én már akkor is örökké az ellenkezôjét választottam annak, amire rá akartak beszélni, és semmi esetre sem vonzott a könnyû élet lehetôsége. Mindig a nagy kihívások éltettek.

– Gondolt-e konkrétan is valamilyen pályára?

– Úgy tízéves lehettem, amikor egész komolyan kezdett foglalkoztatni a gondolat. A legelsô elhatározásom szerint katolikus pap lettem volna. Mélységes meggyôzôdéssel, hatalmas hittel vetettem magam ez irányba. Én már ezt a készülôdést is teljes erôbedobással végeztem, éjjel-nappal csak a templomot jártam, vallásos könyveket olvastam, szentképeket nézegettem. Egyszer aztán úgy éreztem, hogy ez a pálya mégsem nekem való. Zenésznek kell lennem. A falu kántorjától tanultam zongorázni, a falusi zenekar egyik tagja gitározni tanított, ott voltam a Hobbi együttesben. De mivel én mindig a tökéletest, az egyedit, a kiemelkedôt szerettem, nem voltam megelégedve a zenei teljesítményeimmel, s hamarosan az autó szerelmese lettem. Autóval keltem, autóval feküdtem. Az autón kívül semmi sem érdekelt, csak az autóról lehetett velem beszélgetni. Nem tudom, hogy minden kamasz átlendül-e ilyen végletekbe, mint én, de én mindenesetre ilyen voltam, és ilyen is maradtam. S ne felejtsem el azt sem, hogy apám erdész volt, életem egy részét az erdôn éltem le, néha felvillant bennem, hogy magam is erdész leszek. Nem is tudom, miért nem jött ez össze, mindenesetre az autó iránti érdeklôdésem gyôzött, s ezért mentem a szentdomokosi tíz osztály után a brassói autóipari szakiskolába. Késôbb estiben jártam ki a középiskolát. Már dolgoztam, amikor leérettségiztem.

– Az Erdélyi Magyar Ki Kicsodában olvashatjuk, hogy ‘92-ben állt munkába a csíkszeredai Dacia-szervizben, s utána Magyarországon dolgozott autószerelôként. 1994-ben jön haza, s megkezdi a saját benzinkúthálózat kiépítését. Körülbelül innen számíthatjuk a magánvállalkozói pályáját. Az ember arra gondol, hogy sikerült odaát elegendô pénzt gyûjtenie, s mivel a szülei jól álltak, nyilván ôk is jócskán bepótoltak az indulásba...

– A Dacia-szervizben korábban kezdtem dolgozni, még ‘90-ben, de ez a kérdése szempontjából nem lényeges. Az viszont igen, hogy a vállalkozást, ha nem is hivatalosan, de hamarabb kezdtem. A szüleimtôl kaptam Csíksomlyón egy családi házat, és annak az udvarán hoztam össze az autójavítót. Hónapokig dolgoztam az építésén, természetesen munkaidô után, de végül is nem került sor arra, hogy üzembe helyezzem, mert váltottam, és külföldre mentem dolgozni. Akkor már nem erôltettem az autós szakmát, legalábbis olyan értelemben, hogy nem autószerelôként kívántam a továbbiakban dolgozni. Úgy éreztem, hogy több van bennem, és a lehetôségek is nagyobbak lettek. A szüleimtôl egyetlenegyszer kaptam valóban jelentôs anyagi támogatást – azt a csíksomlyói házat. Azután már nem volt szükség arra, hogy anyagilag is segítsenek. Elegendô volt, hogy kezdettôl végig lelkileg mellettem álltak és biztattak, erôsítették a kitartásomat. Magyarországon valóban sikerült pénzt gyûjtenem, de szerintem a pénznél sokkal többet jelentett az a tapasztalat, amit ott szereztem. Egy benzinkúthálózatot üzemeltetô cég keretében dolgoztam, és mivel a fônököm hamarosan jobb kezének tekintett, közvetlenül részt vettem három benzinkút építésében és egynek a korszerûsítésében. Szeretnék itt egypár szót mondani a fônökömrôl, tanítómesteremrôl, példaképemrôl, Bakos Lászlóról, aki a kisöccseként kezelt, s aki életre szólóan hatott rám, nehezen tudnám felsorolni, mi mindent tanultam tôle, s mennyi mindent használtam fel a tôle tanultakból. Fantasztikus ember volt, de sajnos meghalt tavaly nyáron... 1994-ben tehát megépítettem az elsô benzinkutamat. Szerény kis töltôállomás volt az még, de jó helyen, tehát sikeresen üzemelt. Olyannyira, hogy 1998-ban megépítettem Gyergyószentmiklóson a másik, már korszerûbb benzinkutamat is. Sikerült annak is stratégiailag roppant elônyös helyen fekvô területet vásárolni – azért hangsúlyozom mindkét esetben a hely fontosságát, mert ennek meghatározó jelentôsége volt a Petrom irántunk tanúsított érdeklôdésében. ‘98-ban megvásárolták tôlem mind a két töltôállomást. A Petrom elnöke a tárgyalások során azt mondta, hogy történelmet írunk, mert fennállása óta elsô ízben vesz meg a Petrom magánkutat. Megérte nekik, hogy tisztességesen megfizessenek, mert ha valahol máshol, elônytelenebb helyen építik fel a maguk töltôállomásait, hiába lettek volna azok az enyémeknél sokkalta korszerûbbek, stratégiai helyük miatt az én két kutam kemény versenytársuk lehetett volna.

– Nem vonom kétségbe, hogy a két benzinkutat igen jelentôs öszszegért adta el, ha önnek megérte. Hogy mennyit kapott értük, azt nem kérdezem. De biztosan elég lett volna arra, hogy valamelyik (esetleg külföldi) bankba betéve egész további életét nyugodtan, bôségben leélhesse. Elég sok embernek tetszene ez a megoldás – a jelek szerint viszont önnek eszébe sem jutott.

– Még a legrosszabb álmomban sem fordult meg a fejemben, hogy a hátralévô életemet bankkamatokból éljem le. Meg lehetett volna csinálni pedig, de ez az út nálam szóba sem jöhetett. Nekifogtam tehát befektetési lehetôségeket keresni. Volt egy tervem, nem túl szívesen teszem közzé, de elhallgatni sem tudom. Az autós szenvedélyem a Hungaroring közelébe vonzott. A Hungaroringen rendezett futamokon rendszeresen részt veszek, ‘99-ben például három napig a McLaren csapat vendége voltam, s már ott átadták a 2000-re szóló meghívót. Eljátszogattam a gondolattal, hogy tesztpilótának állnék a Formula–3000-be az egyik csapathoz, és tárgyaltam már a pénzem befektetésérôl is. De aztán elbeszélgettem Berényi Jánossal, a Hungaroring Rt. akkori elnökével, s tôle hitelesebb képet kaptam a gyorsasági autóversenyek világáról, amelyben roppant könnyen kiforgathatják az embert a vagyonából. Nyomatékosan tanácsolta, hogy ne tegyem fel a kemény munkával, nagyon nehezen megszerzett pénzemet a bizonytalanra, s keressek biztonságosabb befektetési lehetôségeket. Hallgattam rá, s így terelôdött a figyelmem a sepsiszentgyörgyi Sugás Áruházra. ’98 decemberében megvettük a tôzsdén az ÁVA kezében lévô részvénycsomagot is, úgyhogy ‘99-et már magánvállalatként kezdtük. A Sugás Rt.-vel párhuzamosan zajlott egy kis temesvári készruhagyár privatizálása, amelybe ugyancsak bekapcsolódtam. Csíkszeredában a Fenyô–Küküllô Rt. privatizációja zajlott, abban is részt vettem. A céghez három nagy szálloda tartozott, a Hargita, a Fenyô és a Küküllô – ezeknél lassan ötvenszázalékos lesz a részesedésem. Még három más turisztikai vállalatnak is részvényese lettem, s befolytam több kisebb vállalkozásba is.

– Sepsiszentgyörgyön, a Sugás Áruház irodájában vagyunk, beszéljünk tehát inkább errôl, a máskülönben elsôként megvásárolt cégrôl. Az áruháznak pompás épülete van, de a lakosság mostani vásárlóerejéhez viszonyítva elképesztôen túlméretezettnek tûnik. Alig lehet elképzelni, hogy jövedelmezô vállalkozás lenne. Ön mégis fantáziát látott a Sugásban. Ugyan miért?

– A mostani szûkség, a pangás ellenére a kereskedelmi vállalatokban általában jövôt látnak a befektetôk. A Sugás Rt. Háromszék legnagyobb kereskedelmi vállalata, számottevô ingatlanvagyonnal, és én bíztam benne, hogy sikerül jövedelmezôvé tenni.

– Amikor megvásárolta a céget, nem volt jövedelmezô, ugye?

– Fogalmazzunk azért pontosabban. A Sugás Rt. nem egészében, csak 92 százalékban az enyém. A cég általában mindig profittal zárt, de a profit nem a saját mûködésébôl származott, hanem a különbözô ingatlanok eladásából. A saját kereskedelmi tevékenység többnyire veszteséges volt.

– Az újsághirdetésekben mostanában is gyakran szerepel a Sugás, de azt nem tudom, hogy továbbra is üzlethelyiségeket ad-e el vagy csak bérlésre kínálja azokat.

– Csak bérbeadásról van szó.

– Nos, beszéljen akkor arról, milyen benyomásokat gyûjtött a cég újdonsült többségi tulajdonosaként?

– Az elsô és legszörnyûbb élményem az volt, amikor szembekerültem azzal, hogy az alkalmazottak fizetése és a kiskereskedelemmel járó egyéb költségek hónapról hónapra felélik a cég vagyonát. Vagyont kellett eladni ahhoz, hogy az alkalmazottak rendesen megkapják a fizetésüket, és mûködtetni lehessen az áruházat. A vagyon felszeletelésének és teljes elkótyavetyélésének a kilátása volt a legdöbbenetesebb fölismerésem.

– Tudta-e a részvények megvásárlásakor, hogy ilyen helyzet várja?

– Ezt már mások is kérdezték tôlem... Nos, nem tudtam, de ha tudtam volna, akkor is belevágok!

– De honnan ez az emberfölötti magabiztossága, amikor kereskedelemmel tulajdonképpen nem is foglalkozott azelôtt?

– Azt azért nem mondanám, hogy nem foglalkoztam kereskedelemmel. Az üzemanyaggal való kereskedés is kereskedelem, méghozzá egy eléggé kényes.

– Honnan volt a hatalmas önbizalma, azt kérdeztem.

– Nem tudok erre mást válaszolni, csak azt, hogy éreztem magamban az erôt, hogy rendbe tudom tenni a Sugás dolgait. Egy pillanatnyi kétely sem támadt bennem, hogy esetleg nem sikerül. Ismerem magamat, és tudom, hogy mire vagyok képes. És most, amikor beszélgetünk, már több mint 80 százalékban megállítottuk a saját vagyon felélését. Az a nem egészen 20 százalék, ami még megmaradt, az elkövetkezô néhány hónapban megoldódik.

– Hogyan kezdett az átalakításhoz, milyen új dolgokat vezetett be?

– Annyit azért elôre kell bocsátanom, hogy nem tudtam az egész fizikai és szellemi kapacitásomat csupán erre a cégre összpontosítani, a többi vállalatnál is rengeteg tennivaló akadt. Éppen ezért nem tudtam mindent olyan jól és olyan hamar megoldani, mint ahogy szerettem volna. Voltaképpen egy kereskedelmi vállaltnál nagyon egyszerûen tevôdik föl a kérdés. Vagy profitot hoz, és akkor megmarad, fejlôdik, vagy pedig veszteséges, és akkor megbukik. Roppant nehéz összehozni viszont a három követelményt: 1. az embereknek továbbra is állása, megfelelô fizetése legyen; 2. a vásárló bejöjjön, és megfelelô áron, a kívánt minôségben megkapja a keresett árut; 3. a részvényesnek is meglegyen a maga haszna, tehát profitja, és a befektetett pénze is megtérüljön. Én megpróbálkoztam e három követelmény teljesítésével, és úgy gondolom, hogy elég nagy dolgot csináltam, amikor a három nagyon kényes kívánalmat össze tudtam hozni. Nem úgy tettem ezt, hogy a 28 évemmel kezdtem magyarázni a 40–45 éves embereknek, akik mögött legkevesebb 10–20 év kereskedelmi tapasztalat áll, hogy mit kell csinálni, hogyan kell eljárni, mit jelent az újfajta, most már nem állami kereskedelmi fegyelem. Nem próbáltam rendôrködni mögöttük, azt láttam jónak, célravezetônek, hogy a saját maguk uraivá tegyem ôket. Én tehát azt a megoldást választottam, hogy az adott részlegeket kiadtam bérbe az alkalmazottaknak. Szerezzék be az árut onnan, ahonnan akarják, és azt az árut, amit eladhatónak vélnek, és vezessék úgy a maguk kis üzletét, ahogy elképzelik. A vállalatnak pedig fizessék meg a tisztességes bért, és akkor a kereskedô, a vásárló és a részvényes is elégedett lehet.

– Politikai szakkifejezéssel élve tehát föderalizálta a vállalatot, leosztotta a felelôsséget, és nem garantálta az állandó jövedelmet.

– Nem, most már ezek az alkalmazottak munkakönyvileg nem nálunk vannak, a maguk kis cégéhez tartoznak.

– De az üzletrész berendezése, felszerelése, az induló árukészlet – erre honnan tudtak tôkét elôteremteni?

– Mindent bérbe adtam nekik, és megkapták tôlem – hitel formájában – az induló árukészletet, amit részletre kell visszafizetniük. Már az elsô tapasztalatok azt mutatták, hogy a korábbi, az ár és a minôség összefüggésével kapcsolatos problémák kezdtek megoldódni. Amíg az állam volt a tulajdonos, sem az elárusítót, sem a beszerzôt nem érdekelte annyira az ár és a minôség összhangja, mint most, amikor a saját kft.-jének az árujáról van szó.

– Erre az újfajta kapcsolatra ki kellett dolgozni egy új, sajátos szerzôdési formát, amely úgy állapítja meg a méltányos bérleti díjat, hogy a bérlôt érdekeltté teszi a tevékenység bôvítésében, szabad kezet ad neki, de nem annyira, hogy az áruházat lejárató kereskedést ûzzön stb., stb.

– Kidolgoztunk egy ilyen szerzôdést, megkötöttük a bérlôkkel és mûködik.

– Gondolom, azért egy csomó mindent az "anyacégnek" meg kellett ôriznie. Nem minden belsô kft.-nek vannak szállítóeszközei a beszerzéshez, az épületet karban kell tartani, a lifteket, a mozgólépcsôket mûködtetni kell, rendezni kell a fûtést, a világítást, a takarítást, a raktározást, az ôrzést stb.

– Ami a szállítóeszközöket illeti, mi biztosítottunk, térítés ellenében, autót a bérlôknek. Egyesek igénybe vették, mások nem. Általában minden családban vagy a bérlô baráti körében került egy autó, a kft.-k nagyon hamar önállósultak. Ami pedig a villanyt, a takarítást, a fûtést stb. illeti, mindent kiszámlázunk a kft.-k felé a maguk négyezetmétere szerint.

– Nem számoltam meg, de itt szerintem legalább 30–40 ember dolgozik az irodákban, mûhelyekben. Szükség van ekkora személyzetre?

– Az ún. mûszaki, szolgáltató és adminisztratív személyzet az elsô perctôl aránytalanul népes volt a kereskedôk számához viszonyítva. Az arány még jobban eltolódott azután, hogy a saját kezelésünkben csak néhány részleg maradt meg, például az élelmiszer, a Steilmann-konfekció, a nôi fehérnemû, a sportszer. Nyilván hamarosan meg kell karcsúsítanunk az adminisztrációt.

– Az átalakítás során hány embert bocsátottak el?

– Ha jól emlékszem, három vagy négy személyt engedtünk el a 174-bôl. A többiek számára választási lehetôséget biztosítottunk. Vagy bérbe adtuk nekik a részleget, vagy más beosztást ajánlottunk fel a cégen belül. Volt olyan eset is, hogy az illetô új munkahelyet kapott, és hivatalosan átment oda. Az említett három-négy embernek is felajánlottunk személyenként minimum három munkahelyet, s mivel egyet sem fogadtak el, úgy lettek munkanélküliek.

– Az egyik riportalanyom mondta nemrégiben, hogy képtelenek vagyunk megtanulni a kapitalista viszonyulást az emberekhez. Nem lesz belôlünk vérbeli kapitalista, mert nem tudunk könyörtelenül, csak az üzleti törvények és elképzelések szerint eljárni, az embert is nézzük, számít nekünk a helyzete…

– Ez tökéletesen így van. Bár a csíki vállalataimnál azért inkább kapitalista módra jártam el.

– És ott nyilván ez a bérbeadási módszer sem mûködött. Nem lehet az alkalmazottaknak a szállodákban egy-két szobát bérbe adni.

– Nem, ott tényleg nem olyan a munka természete. Aki nem volt odavaló, aki nem úgy végezte a munkáját, azt leépítettük a társammal, kivágtuk a rosszat az almából.

– Végül is hány bérlôje van itt a Sugásnál?

– Körülbelül 130.

– Hogyan boldogulnak? Adták-e sokan vissza a bérletet?

– A többség, úgy tûnik, boldogul, de azért nagyon sok volt alkalmazott kft.-jével vannak problémák. Sajnos nem annyira a leromlott gazdasági helyzet, a vásárlóerô sokat emlegetett visszaesése miatt. A legtöbb esetben a kereskedôn magán múlik az, hogy jól megy-e a cége vagy bukdácsol. Néhány esetben valóban a gazdasági helyzet, a visszaesett vásárlóerô negatív hatása sújtja a céget, de általában a jó kereskedôvel nincsenek problémák. Tényleg volt, aki visszamondta a bérletet, de csak néhány ilyen eset akadt. Mindegyiknek alaposan utánanéztem. Általában a kicsik, valamilyen okból gyengék, elbizonytalanodottak, a hozzá nem értôk visszakoztak, akik nem mertek, nem tudtak kezdeményezni, kockáztatni.

– Honnan ez a bérleti rendszer? Ön találta ki, vagy látta valahol?

– A nagy áruházláncok nyugaton, de már Magyarországon is mind bérleti rendszerre épülnek. Ott már az üzletházat is a leendô fôbérlô bevonásával építik fel, aki a tulajdonossal kötött szerzôdés alapján aztán összegyûjti a maga kisbérlôit, az igazi kereskedôket, mert a fôbérlô maga természetesen nem kereskedik – ô a bérbeadás profija. Tudván azt, hogy nyugaton és Magyarországon ez így mûködik, nemcsak hogy átvettem az ötletet, de fel is kerestem több ilyen céget, és folyamatban van a know-how, a "tudni hogyan" – a felhasználási céllal rendszerezett ismeret- és tapasztalathalmaz, a kidolgozott dokumentumok – megvásárlása az egyik áruházlánctól. A mi bérleti szerzôdésünket a kiskereskedôkkel ügyvédek, régi és új kollégák bevonásával dolgoztuk ki, s jócskán belefoglaltam a magam elképzeléseit is. Figyelembe vettük a cégen belüli gazdasági számításokat. A megállapított díjakkal azt a célt követtük, hogy a kiskereskedôt se fullassza meg, és számunkra is nyereséget hozzon. Mûködik a mi szerzôdésünk is, de amit ettôl a multinacionális cégtôl átveszünk, az 60 oldalas, és arra is kitér, hogy hol veszik a levegôt, és hol fújják ki.

– Ez mind nagyon hasznos és érdekes, és egy olyan fejlett országban, ahol a felek között a megállapodás, a szerzôdés szent, bizonyára kiválóan mûködik. De mi Romániában élünk, és nálunk a szerzôdéseket nem veszik halál komolyan, még az állam sem jeleskedik abban, hogy betartaná a cégekkel, intézményekkel, önkormányzatokkal kötött megállapodásait, vagy akár a törvényeket.

– Ezen a helyzeten nagyon hamar változtatni kell, és fognak is változtatni, ha nem akarják, hogy teljesen lebénuljon a gazdaság.

A rátarti támogató

– A Ki Kicsodában az is benne van, hogy "nagyvonalú szponzori tevékenységet fejt ki, jelentôs összegekkel támogatja a hídvégi fogolytábor emlékmûvének, a csomakôrösi Kôrösi Csoma Sándor-szobor és a sepsiszentgyörgyi Szent György-szobor fölállítását".

– A legnagyobb elégtételt az jelenti nekem, amikor hányatott sorsú, beteg embereken tudok segíteni. Ez tehát az elsô számú adakozási területem. Aztán ott van ugye a jégkorong iránti rajongásom, tehát hokicsapatokat szponzorálok. A közérdekû támogatások keretében iskolákat, tanácsokat, alapítványokat segítek különbözô összegekkel. A Kôrösi Csoma Sándor- és a Szent György-szoborral van viszont egy kicsi gond. A felállításukkal kapcsolatban valóban tettem komoly és a magam számára kötelezônek tartott ígéretet, de nem sietnek a támogatást igénybe venni. A Háromszékben olvastam, hogy egy alapítvány Kôrösi Csoma-szobrot szeretne felállítani. Csomakôrös nagy fiának egész életútja, emberfeletti munkabírása, kitartása nekem sokat mond. Kértem a titkárnôt, hívja fel az alapítványt, s mondja meg, hogy szeretném támogatni a szoborállítást. Két-három hétig felém se néztek. Akkor már én telefonáltam nekik: uraim, hát nem kell a pénzem, ha még arra sem méltatnak, hogy eljöjjenek érte? Azonnal jövünk, mondták. És jöttek is mindjárt, közölték, hogy ezt meg ezt kellene javítani a Csoma-házon, meg még erre meg erre kellene pénz. Nézzék, uraim, mondtam, nekem is van egy vesszôparipám. Nem szeretek úgy adni tíz-húsz vagy több milliót, hogy az beépüljön a malterba, a gerendákba, a cserépbe, a festékbe. Én valami konkrét dologra szeretném adni a pénzt, hogy tudjam, azt én hoztam létre, s abba senki se kutyuljon bele. Nézzenek utána, mennyibe kerülne a szobor. Visszajöttek, hogy úgy harmincmillió körül lenne az összeg. Rendben van. Mondtam, az egészet állom, de hozzanak legalább két ajánlatot, ne csak ezt az egyet, mert ha lehet, az olcsóbbat szeretném támogatni. Úgy elmentek, hogy azóta is mind jönnek a két variánssal. A Szent György-szoborral kapcsolatban pedig én kerestem fel az egyik alpolgármestert. Névrôl nem tudom, melyiket. Mondtam, hogy szeretném támogatni a várost a szobor fölállításában, és ráadásul felajánlottam a kocsimat is, hogy hozzuk el a szobrot Magyarországról. A dolog mind halasztódott, mert elkészült egy szobor, de azt beolvasztották. Aztán állítólag az újabb változat is a kemencébe került. A tanács túlbonyolította a szobor dolgát, úgyhogy az idei Szent György Napokra se lett meg. Pedig kijelentettem, hogy elképzeléseim szerint 100, de legalább 50 százalékban fedezném a fölállítás költségeit. Mit mondjak erre? Remélem viszont, hogy mégis igénybe veszik az ajánlatomat.

– Elmondta korábban, hogy tulajdonképpen nincs baráti köre. Jó partnerei, megbízható munkatársai vannak. Ha úgy vesszük, családot sem alapított még, bár van egy nagyszerû élettársa, akire mindig számíthat, s akit, mint mondja, hamarosan feleségül kíván venni. Reggeltôl késô éjszakáig hajt, dolgozik. Az egészsége, nem utolsósorban ennek a mindennapi hajszának köszönhetôen, eléggé labilis. Ez az egész dolog valószínûleg így felel meg önnek, mert nem én választottam az életmódját, és feltehetôleg a jóakarói sem ezt tanácsolják. Mondja meg ôszintén, mire a legbüszkébb?

– A legbüszkébb arra vagyok, hogy létre tudtam hozni ezt a kis birodalmat, a magam erejébôl, a magam feje után. Az adottságaimra, a személyes tulajdonságaimra, a hitemre, a munkabírásomra, a kitartásomra vagyok a legbüszkébb, amelyeknek a sikereimet köszönhetem. Magamra vagyok a legbüszkébb.

– Azt hiszem, ezen a válaszán enyhítenem kell, túlságosan szokatlan, direkt, és az olvasót mellbe verheti. Megpróbálom valahogy szerényebbre átfogalmazni.

– Értem az aggodalmait, és valószínûleg igaza is van, de én ennél egészségesebb választ nem tudok adni. Eddig ôszintén beszélgettünk, ha megkérhetem, maradjon meg tehát ez a válaszom úgy, ahogy mondtam önnek.

Matekovics János

Azt hinné az ember, hogy a fiatalokat nem érdekli a politika, sôt mélységesen meg is tudja érteni ôket. És akkor váratlan dolog történik. Levelet hoz a postás. Íme: "Tisztelt Szerkesztôség! Huszonkét éves szatmárnémeti fiatal vagyok, és olyan problémával jelentkezem, ami rajtam kívül még sok más itteni magyar gondja is. Arról van szó, hogy közelednek a választások, és nekünk, magyaroknak állítólag kötelességünk az urnák elôtt megjelenni, voksunkat adni az RMDSZ-re, mint egyetlen számításba vehetô, érdekeink képviseletét magára vállaló szervezetre. Amit általában örömmel meg is teszünk (tennénk), annak tudatában, hogy ezt kívánja saját érdekünk és a nemzeté egyaránt.

Ez eddig mind szépen hangzik. Csupán ott a bökkenô, hogy én hiába szavazok magyarságtudatom teljében az RMDSZ-re, ha azt felsô szinten olyan személyek képviselik, akik jelenléte a jognak asztalánál már régen nem tölti el a választókat hittel, reménnyel, bizalommal. Mert az általunk bársonyszékhez juttatott honatyák némelyikénél eddig talán még Funarból is több hasznunk volt: ô legalább titkolni sem igyekszik, hogy csupán a száját ok nélkül jártató, értelmetlen és fölösleges jogokat követelô, neveletlen, másod- vagy inkább harmadosztályú állampolgároknak tart bennünket. Megbízott vezetôink pedig nem gyôzik eleget hangoztatni, hogy megszámlálhatatlan rossz tulajdonságunk ellenére mi mindent tettek értünk, és milyen jó dolgunk van nekünk itt és most.

Szónoki teljesítményükért kétségkívül tapsot érdemelnek. A kérdés csupán az marad: jobb lesz-e valami belátható idôn belül attól, ha mi most elmegyünk szavazni? Vagy ezzel is csupán szédíteni segítünk magunkat és egymást? Szakács Botond, Szatmárnémeti."

Bölcs dolgokat lehetne mondani-írni egy ilyen levél kapcsán, de oktasson csak az, akire tartozik, akinek tiszte! Itt és most csak arra figyelmeztetne a szerkesztô, hogy tényleg baj van a kréta körül, ha már egy 22 éves fiatalon is ekkora erôt tud venni a kiábrándultság. Tényleg föl kellene már ocsúdniuk a választott és önjelölt vezetôknek, politikusoknak, hogy né, hát úgy utálnak minket, mint a háromnapos hasmenést! Még azok is torkig vannak velünk, akik még csak most ízlelgetik az állampolgári jogok és kötelességek gyakorlását, a köz életében való felelôs részvételt.

Emlékeztetném ifjú tépelôdô barátunkat: a választás a mi honi demokráciánkban egyelôre csak jog, nem pedig kötelesség. Pontosabban még a között is választhat, hogy választ-e valamit és valakit a politikai kínálatból, vagy sem. Ha nem megy el szavazni, akkor azt választotta, hogy azok döntöttek az ô sorsáról, akik elmentek. Ha elmegy, akkor önmaga és mások sorsát is eldöntheti, még ha csak megfoghatatlanul is parányi mértékben.

Ami pedig a kort illeti, 22 évesen lehet ugyanolyan rosszul vagy jól dönteni, mint 32, 42, 52, 62 stb. évesen...

(dénes)

Az Erdélyi Híradó kiadásában jelent meg Orbán János Dénes Párbaj a Grand Hotelben címû versgyûjteménye, amely eddigi három kötetének anyagát fogja össze egy csokorba. A szerzô 1973-ban született Brassóban, jelenleg Kolozsváron él, épp a napokban ajánlotta Herder-ösztöndíjra a német filozófusról elnevezett bécsi irodalmi díj idei magyar nyertese, a budapesti Kertész Imre. Orbán verseiben a provokatívan tobzódó egoizmus, önbecsülés, önhittség felülmúlhatatlan ("És íme én, a délceg férfiszépség..."), exhibicionizmusának és grandomániájának nem szab határt még a csillagos ég sem. A rutinos versolvasók persze tudván tudják: póz ez az egész, szerepjátszás, de hát olyan jó játszadozni és hinni, reménykedni a – szellemi és fizikai – beteljesülésben... Orbán enyhén szólva sikamlósan fogalmaz, sôt olykor vaskosan, de tagadhatatlanul ötletesen, dicséretes formakultúrával. Elsô kötete, a Hümériáda 1995-ben jelent meg, a második 1997-ben A találkozás elkerülhetetlen címmel, a Hivatalnok-líra pedig 1999-ben került a verskedvelôk kezébe. A mostani "kollekció" borítóját Szentes Zágon Hegedûs a háztetôn címû festményével illusztrálta a szerkesztô, Sántha Attila.

Közismert, hogy élete folyamán Ady Endre állandó anyagi gondokkal küszködött. Fôleg újságírói pályája kezdeti – debreceni és váradi – évei alatt. És nem kizárólag zaklatott, rendszertelen életmódja miatt. A minap került kezembe Hegedûs Nándor – aki közel negyven esztendeig mûködött mint újságíró a Pece-parti Párizsban; 1906–1913 között maga is a Nagyváradi Napló szerkesztôje – Ady Endre Nagyváradon címû könyve (Irodalomtörténeti füzetek, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1956.), amelyben írva vagyon, hogy a 20. század elején a nagyváradi újságírók átlagfizetése havi ötven, hatvan korona volt. Több mint bizonyos, hogy az akkor még kezdônek számító Adyval sem tettek kivételt a kiadók. Hogy ez sok-e vagy kevés, annak eldöntését az olvasóra bízom. Összehasonlítási alapul hadd említsem meg, hogy az építômunkások havi keresete – 1903. október 5. és 13. között tartott sztrájkjuk eredményeként – elérte a kilencven koronát.

Száz esztendô távlatából szemlélve a dolgokat, úgy látszik, a helyzet – legalábbis a lényegét tekintve – változatlan: Szentlélek lovagjainak túlnyomó többsége továbbra is éhbérért kénytelen szolgálni – ki-ki a maga legnagyobb tudása és lelkiismerete szerint – azt, amit általában közérdeknek szokás nevezni…

Szentgyörgyi László

Martha Haussperger 74 éves müncheni orvosnô, filológus meglepô hasonlóságot talált az i. e. 1700–1800-as évekbeli és a mai gyógyászat között. Haussperger hobbija az ókori ékírás titokzatos vonalainak és háromszögeinek megfejtése, egy évtizede fordít németre mezopotámiai orvosi mûveket.

A doktornô megállapította, hogy a tudósok által elôszeretettel a gyógyítás atyjának nevezett Hippokratész nem egy tézise már ismert volt a mezopotámiai gyógyászatban is. Számos olyan gyógyszert alkalmaztak már az akkori orvosok, mint mai utódaik, például sokakat kezeltek gyulladáscsillapító, görcsoldó és nyugtató hatású növényekkel.

Lehetséges továbbá, hogy a babiloniak alkalmazták a világon elsôként a pszichoterápiát. Az ókorban különféle ráolvasásokkal és nem gyógyszerekkel kezelték az olyan betegségeket – mint a gyomorbántalmak –, amelyeket napjainkban pszichikai eredetre vezetnek vissza. A doktornô elsô ízben Irakban, 1967-ben bukkant a sajátos feliratú agyagtáblákra. Amint megtudta, hogy közülük sok orvosi szöveget tartalmaz, elhatározta, hogy megtanulja az ékírást. A szótagírás 560 jelet tartalmaz, a legtöbb elsô ránézésre megszólalásig hasonlít egymásra. Az ékírás rejtélyeinek megfejtése végett Haussperger 22 szemeszteren át tanult asszirológiát a müncheni egyetemen, de közben nem feledkezett meg hivatásáról sem: a belgyógyász orvosnô magánpraxist folytatott.

Kezdetben megmosolyogták ôt, de ma már nem ez a helyzet. Néhány éve Irakban tartott elôadása után például valósággal megostromolták az ottani tudósok és orvosok, akik valamennyien eredeti ókori recepteket szerettek volna kapni tôle, és fogadta ôt az iraki egészségügyi miniszter is. Haussperger doktornô magas kora ellenére is lankadatlanul folytatja kutatásait és naponta nyolc órát fordít tanulmányaira.

A ‘80-as évek elején kaptam meg Makkai Sándornak, Erdély egykori híres-tudós püspökének egyik regényét: Magyarok csillaga, amit nem kis kockázattal hoztak át a határon az anyaországból. A nacionálkommunista rezsim ôt is, több erdélyi íróval egyetemben (Kós, Reményik, Nyírô, Wass és mások), akikre az "irredenta" szégyenletes bélyegét rásütötték, leparancsolta könyvespolcainkról; és nemcsak azért, mert pap volt, hanem mert több regényében történelmi múltunk kimagasló egyéniségeivel, az illetô kor nagy eseményeivel foglalkozott (Szent István, IV. Béla, a Báthoryak, Bethlen Gábor).

Ha figyelembe vesszük, hogy Nagyenyeden született, papi családból, mindjárt feleletet kapunk, hogy életmûvében miért haladt párhuzamosan két fô szál: teológiai írások és a történelmi regények. Az elsô nyilván vallási értékû és fôleg a papságnak, teológusoknak, vallástörténeti kutatóknak volt fontos, a második témakör a széles olvasóközönségnek. A papi család adta meg az indíttatást az elsôre és Enyed sûrû történelmi levegôje a másodikra, hisz a Bethlen Kollégium, melynek diákja volt, egy életre szóló tanítást adott tanulóinak. Sepsiszentgyörgyi diákévei alatt a székelység ôstörténetével ismerkedhetett, hogy végül a kolozsvári református kollégiumban, késôbb ugyanitt, a teológián és a Ferenc József Tudományegyetem bölcsészeti karán mindezeket megalapozza és elmélyítse. Ezek után már világos, hogy kedvenc alakja a Nagy Fejedelem, Bethlen Gábor, vagy a székelyek által oly nagyon szeretett és tisztelt IV. Béla, a Táltoskirály voltak.

Az egyetem elvégzése után egy ideig Kolozsváron vallástanár, ezt követôen a mezôségi Vajdakamaráson lelkész, innen kerül egy másik történelmi városba, Sárospatakra, teológiai tanárnak. Ezután pályája mind feljebb ível, Kolozsvárra jön vissza elôadni, szintén a Református Teológiára, püspökhelyettes lesz, majd megválasztják az erdélyi református egyház püspökévé, a marosvécsi Helikon megalakulásának évében, 1926-ban (Kemény János elsô meghívottai között szerepel).

Nemcsak mint teológiai szakíró, de tanulmány- és regényíróként is hírnevet szerzett. Nagy port kavart fel 1927-ben megjelent Magyar fa sorsa – A vádlott Ady költészete címû tanulmánya; regényíróként már hamarabb, 1925-ben átütô sikert ért el a Báthory Gábor és Anna testvérszerelmérôl szóló munkájával, az Ördögszekérrel. A korabeli konzervatív kritikusok egyikért sem lelkesedtek, sôt erkölcstelenséggel vádolták.

A ‘30-as évek derekán írja meg legmonumentálisabb történelmi regényét, a Táltoskirályt, majd ennek folytatásaként a Sárga vihart, melyünek központjában IV. Béla királyunk alakja áll, "s bemutatja az ifjút szörnyû végzetvárásában, a második maga az összeomlás, a mohi vereség".

Van Makkainak egy, az elôbbieknél szerényebb, terjedelmében rövidebb regénye, de témájában éppen olyan érdekes, és ma – a harmadik évezred küszöbén – talán legérdekesebb: a Magyarok csillaga. E történelmi regény a magyar államalapításról szól, és azokat a válságos pillanatokat eleveníti fel a 990-es évek végén, amikor a magyar urak Koppány vezetésével Géza nagyúr központosító törekvései, a keresztség felvétele ellen szövetkeznek, de szent életû nagy királyunk, István leveri ôket, és megteremti a magyar állam megalapításának lehetôségét.

Géza, a nagyúr, haldoklik, utolsó erejével még elôkészíti fiát nagy feladatára: "…Utánam csak egy úr lehet: te, s csak egy akarat: a tiéd!… Mert különben nincs többé magyari nemzet!"

A regénynek ez a fô mondanivalója, de emellett megismerjük az udvari életet, a lázadók táborát, kis és nagy politikai intrikákat, képet kapunk a szent életû Gizelláról, államalapító királyunk vallásban és uralkodásban méltó társáról, egy szegény halászfalu mindennapjairól és egy szép szerelmi történetrôl.

A 110 éve született, 1951-ben elhunyt Makkai Sándor életmûvét, regényeit a mai fiatal generáció kevésbé ismeri, 1979-ben a Kriterionnál ugyan megjelent az Ördögszekér, de ennek már több mint húsz éve...

Adamovits Sándor

A Kossuth Rádió vezetô munkatársai Székelyudvarhelyen

A Kárpát-medence összmagyarságát kell integrálni a Kossuth rádió mûsoraiban, mint entitást – hangoztatta Kondor Katalin, a Kossuth rádió adásfôszerkesztôje a Székelyudvarhelyen lezajlott Rádiós Munkanap alkalmával.

A munkanapot a Príma Rádió és a Hungária Televízió Közalapítvány, pontosabban a kuratórium elnökségének egyik tagja, Budai László szervezte. Több székelyföldi tömegtájékoztatási intézmény is képviseltette magát: Székelyudvarhelyrôl, Csíkszeredából, Szovátáról, Marosvásárhelyrôl. A Kossuth rádió nem hivatalos küldöttségében jelen volt Szitnyai Jenô, a regionális és vidékfejlesztési mûsorok vezetô szerkesztôje, valamint a Duna Televízió alelnöke is, Pekár István. Az udvarhelyi szervezôk vitaindítónak két témát vetettek fel: a határon túli események megjelenése a magyarországi közszolgálati médiában, valamint a hazai kereskedelmi magyar rádiók közszolgálatisága.

A székelyföldi médiumok képviselôi elsôsorban azt vetették fel, hogy a határon túli, ezen belül az erdélyi kérdések véletlenszerû tükrözésén változtatni kellene, mint ahogy növelni kellene a kellô hely- és problémaismerettel rendelkezô tudósítók szerepét is egy-egy mûsor elkészítésének során. A Kossuth rádió fôszerkesztôje ez-zel kapcsolatban azt fejtette ki, hogy végre megszületett az akarat a rádió vezetésében, hogy össznemzeti és nem csak magyarországi kérdéseket tekintsenek hírértékûnek, sugárzásra érdemesnek. Kondor Katalin ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy a határon túli kérdésekkel foglalkozó mai mûsorokat (Határok nélkül, Vasárnapi újság) ki kell szabadítani a "gettóból", melybe a Magyar Rádió eddigi mûsorpolitikája kényszerítette ôket.

A kérdésre, van-e esély arra, hogy a határon túli szakmabeliek ne "indiánként, négerként" vegyenek részt a magyar közszolgálati média (Duna Televízió, Magyar Rádió, Magyar Televízió) struktúráiban, Pekár István, a DTV alelnöke válaszolt. Egyetértett azzal, hogy a határon túliak és a magyar közszolgálati médiumok együttmûködését át kell értelmezni: a technikai támogatottság, felszereltség nem lehet fontosabb, mint a szakmai, szellemi felkészültség. Mert csak így lehet elkerülni azt, hogy éppen a magyar közszolgálati média járuljon hozzá a határon túli audiovizuális szakma kiszolgáltatottságához, hiszen ma ál-médiavállalkozók dolgoztatják rabszolgaként a szakmát úgy, hogy a szerzô az általa készített mûsor ellenértékének alig 20 százalékát kapja csupán meg. A 80 százalékot az infrastruktúra tulajdonosaiként különféle vállalkozók, ügyeskedôk sajátítják ki.

Az április 30-án lezajlott Rádiós Munkanap gyümölcse az is, hogy a jelenlévô helyi kereske- delmi rádiók megállapodtak abban, hogy a közszolgálati mûsoraik fenntartása érdekében szövetségbe tömörülnek, így próbálva meg érdekeik érvényesítését mind az anyaországi intézmények, mind a hazai ellenôrzô és felügyeleti jogkörrel rendelkezô hatóságok felé.

(szôke)

"Mindnyájan akarunk egymástól valamit. Csak az öregektôl nem akar már senki semmit. De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk."

Ha Örkény csak nevettetni akart volna a Macskajátékkal, mûfajmegjelölésként komédiát ír a cím alá. De nevetséges lehet-e a harc önmagunkkal?! Nevetséges lehet-e, ha valaki le szeretné gyôzni önnön szánandó porhüvelyét?! És nevetséges-e, ha ez sikerül is neki?! A Macskajáték három fôszereplôjének, Orbánnénak, Gizának és Csermlényinek sikerül. Katarzisos, tragikusan komikus – játékkal. Mert Örkény mûve mindvégig explicit játék. Bújócska az Idôvel, önmagunkkal, tudatos és tudatalatti énünkkel.

A két hajdan gyönyörû Szkalla lány, Szolnok megye szépei: a tûz és a víz. A fehér és a fekete. Egyetlen ember két arca. A mozdulatlanságra ítélt, dúsgazdag külsôségek közt élô Giza és az örökmozgó, robbanékony Erzsi. De a hófehér hajú grande dame érzelmi környezete sivár. Hiába a méregdrága amszterdami csipke, egyetlen fiától csak ezt kapja, reprezentál az asztalfôn, de érzelmeket nem adhat. Még unokáival sem maradhat egyedül, csak a – jelképes – fehér és fekete hattyúkkal. A lompos, dagadó lábú Erzsi viszont garasos beosztású külsô élete ellenére túlcsordulóan gazdag érzelmi környezetben él. Csak a lánya idegen számára, mindennapjait betölti a csütörtöki Csermlényi-vacsorákra való készülôdés, az adjunktusék macskája és a szerencsétlen Egérke életének egyengetése. Giza és Erzsi csodálja egymást, folytonosan egymásnak bizonyít. Egy idôben vállalják is önmagukat, és szeretnének is olyanná válni, mint a másik. A fehér és a fekete macskajátéka. Összefonódniuk, egy szintre jutniuk csak a befejezô jelenetben sikerül, amikor Giza a szokatlan, önfeledt nevetéstôl összecsinálja magát, Erzsi pedig képtelen feltápászkodni a földrôl és segíteni rajta. De ez már egyiküknek sem fontos: kiléptek addigi porhüvelyükbôl, megtalálták egymást, a tudatos egyesült az öntudatlannal.

Parászka Miklós, a váradi Örkény-elôadás rendezôje épp ezt a Giza–Erzsi állandó macskajátékának vezérfonalát ejtette. Nemcsak ki és be tolókocsiztatta Gizát (holott állandó jelenléte a darab szerves része!), de a tragikomikusságában felemelô befejezést is valamiféle idôtlenségbe könnyeztette át. Nem éreztette a fehér és fekete harcát aláhúzó két "szürke eminenciás", Egérke és Paula ellenpontját sem; a középpont pedig – Csermlényi, aki körül kavarog az egész játék – majdnem elsikkadt. A katarzist kiváltó illúziót lúgozta ki a darabból, jelzésszerûvé szikárítva a belsô cselekvést. Pedig a színészeken nem múlott… volna. F. Márton Erzsébet szép, méltóságteljes Giza, aki gyér megjelenéseiben is érzékeltette, hogy erkölcsi magaslata csak papír-Olümposz, ahonnan lekívánkozik Orbánné poros világába. Csiky Ibolya nagyszerû Orbánné lehetett volna, ha megengedtetik neki ábrázolnia a tünékeny visszafiatalodást, az utolsó ôszi kivirágzást, majd a szirmok gyors elhullatását a végsô macskajátékban. Gajai Ágnes Egérkéje azért tûnt sokszor túljátszottnak, mert a rendezés elkente pandanját, Halasi Erzsébet Pauláját. A vénséges "örökös operaházi tag", Cs. Bruckner Adelaida villanásnyi karakterszerep, amit Bányai Irén a tôle megszokott magas fokon oldott meg.

A harmincegy éve együtt végzettek – a váradi Csiky és Márton, a szatmárnémeti Czintos – jutalomjátékául szánt elôadás vendégmûvésze esett leginkább áldozatául a rendezô illúziótlanításának. Czintos József Csermlényije hetvenegy éves, tüdôtágulásos, hangja vesztett, zabáló, fröcsögô "óriási hússzállítmány", akinek egykori világhíre a külvárosi kultúrhodályokban ripacskodássá silányul, s emberi kapcsolataiban is már csak így tud viselkedni. Semmiképp sem az a gáláns, középkorú lovag tehát, akit Czintosnak alakítania kellett, s akirôl nagyon is elképzelhetô a hasonló korú hölgyek szívének a felgyújtása, és ezáltal Örkény bevezetô mondatainak hanyag áthúzása.

"Mindnyájan akarunk egymástól valamit. Csak az öregektôl nem akar már senki semmit. De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk."

Ha szívbôl jön, a nevetés is katartikus. De Váradon ezúttal a katarzis elmaradt. Akarva vagy akaratlanul, mindegy. Csak kár.

Molnár Judit

A tavaly december 14-érôl 15-ére virradó éjjel teljesen kiégett a Budapest Sportcsarnok, Magyarország legnagyobb, 12.500 nézô befogadására alkalmas fedett sportlétesítménye. A keletkezett kárt három-ötmilliárd forintra becsülték; az épület nem volt biztosítva, így az újjáépítést az államnak kell fizetnie. A tervek szerint a leghamarabb 2002-re készülhet el az új BS. Elgondolkodtató azonban, hogy a felelôsség megállapítását vizsgáló bizottság még nem hozott hivatalos szakértôi véleményt.

A sportcsarnok 1982-ben épült 1,8 milliárd forintos beruházással, és rövid idôn belül nemzeti szimbólummá lett. Európa- és világbajnokságokon kívül koncerteknek, táncháztalálkozóknak, nemzetközi kiállításoknak is otthont adott. Egy-egy Budapest Sportcsarnok-beli fellépés bármely magyarországi mûvésznek egyet jelentett a szakmai elôrelépéssel, a közönség számára sikk volt buliba menni a "Béesbe". Koncertezett itt Tina Turner, Sting, a Dire Straits, a Yes – hogy csak a legnevesebbeket említsük.

December derekán helyi idô szerint hajnali 5 óra 2 perckor értesültek a tûzoltók az esetrôl, de mire a helyszínre értek, a lángok már az emeleti ablakokon csaptak ki. A tüzet három óra alatt oltották el: addigra már leszakadt a tetôszerkezet, viszont sikerült megmenteni a jégpályát és a pincesort; személyi sérülés szerencsére nem történt. Az elsô szakértôi vélemények szerint a tûz a küzdôtéren felállított karácsonyi vásár területén ütött ki, s az ôrök észlelték. (Az automata riasztó nem a tûzoltósághoz, hanem az éjjeli ôrök irodájába volt bekötve.) A vásár alkalmával 400 vállalkozó bérelt területet a BS-ben, s az odaveszett áruk értéke több százmillió forint.

A vizsgálatok során nem zárták ki az elektromos szikra, a gondatlanság, de a szándékosság lehetôségét sem. Utóbbira gyanakszik Makhult Mihály csoportvezetô is, aki háromszor vett részt helyszíni terepszemlén, amikor cége, a Középület-építô Rt. közremûködött a romok eltakarításában.

– Már az elsô alkalommal az volt az érzésem, hogy nem lehetett véletlen – jelentette ki találkozásunkkor a budapesti építészmérnök. – Egy tûzvédelmileg jól felszerelt épület nem éghet le csak úgy, egy eldobott cigarettacsikk vagy egy bekapcsolva felejtett villanymelegítô miatt. Vagy ha mégis egy rezsó okozta volna a tüzet, ami hozzáért mondjuk egy gyúlékony terítôhöz, netán ruhadarabhoz, akkor már zárás után, este tízkor vagy éjfélkor meggyulladt volna minden. Nem pedig hajnalban, amikor a takarítónô észrevette...

– Csak az utóbbi két évben közel 40 millió forintot fordítottak a tûzbiztonsági berendezés korszerûsítésére. Miért nem mûködött ez megfelelôen?

– Ez számomra is rejtély. Mint ahogy az is, hogy eddig miért nem született meg a hivatalos szakértôi vélemény. Ilyen esetekben elhúzódnak a vizsgálatok, de közel fél év elteltével már rendszerint nyilvánosságra hozzák az eredményt. Mintha senki sem szorgalmazná, hogy megtalálják a vétkeseket.

– Amennyiben valóban gyújtogatás történt: gondolja, hogy valaki biztosítási csalást akart elkövetni?

– Vagy valamilyen személyes boszszú vezérelte. De az biztos, hogy jobban sikerült, mint ahogy eltervezte... Gyalázat volt számunkra ez az egész leégés, és ami azt követte.

– Ki építi fel az új Budapest Sportcsarnokot? Ha egyáltalán így fogják hívni?

– Erre versenyvizsgát írnak majd ki az építkezési vállalatok számára. Természetesen a mi cégünk is fog pályázni, de korántsem biztos, hogy mi nyerünk. Ez nagy üzlet, de a konkurencia is hatalmas.

P. L. ZS.

Miket olvasunk

A brassói sajtó a napokban kürtölte világgá, hogy a pürkereci Fejér Ilona traktorra pattant, felszántotta a falu egyetlen focipályáját, s a D-osztályban játszó helyi csapat, az Olimpia emiatt nem tudta fogadni ellenfelét.

A szenzációszámba menô hír mögött azonban felháborító valóság húzódik meg. A lapunknak nyilatkozó Fejér Ilona elmondta, hogy a házától nem messze fekvô földterületet (kaszálót) még a nagymamája, Fejér Katalin vásárolta 1928-ban. A kollektivizálás idején ugyan elvették, de az 1969-es (és késôbbi) telekkönyvi kivonatok még mindig Fejér Ilonát (és unokáit) tüntetik fel örökösként, illetve tulajdonosként. Az évtized elején megpróbálta visszaszerezni ezt a földterületet, sikertelenül. A kaszálót az egykori néptanács a helyi futballklub használatába adta, s a tatrangi Polgármesteri Hivatal közterületnek minôsítette.

"A kérdéses földterületet nem lehet visszaszolgáltatni a 18-as földtörvény alapján. Annak idején a Polgármesteri Hivatal egy másik földterületet adott cserébe, de ezt Fejér Ilona késôbb visszautasította. Meg kellene várnia, hogy a 169-es törvény alapján egy másik területet találjunk neki" – véli Virgil Todericiu polgármester.

"Igaz, hogy a volt polgármester, Jean Badanu szóban megígérte, hogy egy másik földterületet ad, de ajánlatát 24 óra múlva visszavonta. Nem vagyok hajlandó jogos tulajdonomról lemondani, s arra sem, hogy a falutól 8–10 kilométerre kapjak földet. Ami a traktorozást illeti, én a faluban nem szálltam traktorra, mert nincs jármûvezetôi engedélyem. Csak a pályán ültem fel rá és úgy szántottam néhány barázdát a kaszálómon. Ezt a területet továbbra is kaszálóként szeretném használni, örököstársaimmal együtt. Ezért a tanács ellen indított pert is folytatni fogom" – jelentette ki Fejér Ilona.

Aki még egy dokumentumot bemutatott igazának bizonyítására. A Brassó megyei Mezôgazdasági Igazgatóság 1998. évi 599-es számú átirata szerint a futballpálya nem minôsül közterületnek. Ezért a tatrangi földosztó bizottság köteles – a 18-as földtörvény rendelkezéseinek megfelelôen – Fejér Ilonának kiállítani a birtoklevelet.

(Brassói Lapok)

A Krakkó közelében fekvô híres wieliczkai sóbányában május 6-án egyedülálló rekordot állítottak fel: egy léggömb emelkedett a levegôbe 125 méterrel a föld alatt. A tarnówi pilóta, Krzysztof Rekas bravúrja alighanem bekerül a Guinness-féle rekordok könyvébe is.

A különleges mutatványt a Tarnówi Repülô Egyesület csapata mutatta be a 36 méter magas Staszica tárnában: a léggömb négy percig lebegett a levegôben 213 centiméteres magasságban. Elôzôleg tíz próbát végeztek több sportcsarnokban, hogy ellenôrizzék, miként viselkedik a léggömb zárt helyiségben. A repülésre egy 18 méter magas és 14 méter széles léggömböt használtak, a ballont 65 Celsius-fokra hevített levegôvel töltötték fel. Emelkedés közben kétszer a falnak ütközött, s két kis lyuk keletkezett rajta, de ez nem akadályozta meg a kísérlet sikerét.

A tarnówiak most azt tervezik, hogy egy, testi fogyatékosok bevonásával összeállítandó legénységgel átrepülik az Északi-sarkot – természetesen léggömbbel.

Barbár fejszecsapások szûkítik életterünket nap mint nap. Minden kivágott fával mi magunk leszünk kevesebbek. Fogy az oxigén, elnehezedik a tüdô, mérgek vegyülnek a vérbe. Megszámláltatnak napjaink, ha számolatlanul irtjuk partnereinket a túlélésben.

A jó múltkorában aggódó polgárok jelezték: reggelre nyomuk veszett a termetes akácfáknak az egyik váradi utcában. Az "ismeretlen tettesek" munkájának gyümölcsét látni véltem néhány nap múlva az Építôk Klubja elôtt, ahol a szépen glédába rakott, frissen illatozó akácfahasábok vevôjükre vártak gumikerekes lovas kocsikon. Mondom: az utcáinkról eltûnt-elrabolt akácokat véltem látni, bár nem mentem oda az élelmes "fakereskedôkhöz", hogy hadd lám a bárcátokat! Ôk nem néztek ki valami bizalomgerjesztôen, én meg nem vagyok hatósági ember...

Aztán a minap cifrább dolog is történt: eltûnt a pad a lépcsôházunk elôl. Az éj leple alatt valaki egyszerûen lefûrészelte betonba ágyazott lábairól a fa ülôkéjû-támlájú, zöldre mázolt, senkinek útjában nem lévô pihenôpadot, ami évek óta ott állt, megszoktuk, a miénk volt, használtuk, jó szolgálatokat tett. Ellopták, elvitték, fástól-vasastól.

Egy reggel arra ébredünk majd, hogy föld sem lesz a lábunk alatt. Szemünk sem a fejünkben, amivel lássuk: mégis mi történik gyönyörû világunkban...

Az elmúlt napokban nagy részvéttel – sôt imitt-amott egy-egy velôtrázó sikoly kíséretében – adták hírül a hazai sajtóorgánumok (úton, vizen, levegôben), hogy fogy Románia lakossága. No nem olyan vészesen, mint például Ukrajnáé, de fogy. Az egész kelet-európai régióban ez a tendencia manapság, lefelé mutatnak a demográfusok fölfelé szoktatott nyilai, de hát ugye mindenkinek a maga szíve fáj. A statisztikusok kimutatták: Romániának 33 ezerrel kevesebb lakosa volt idén január 1-jén, mint egy évvel korábban. A csökkenés inkább az ország nyugati megyéire jellemzô. A nagy általánosságok mellett beszédesebb adatok is rendelkezésre állnak. No nem a központi, állami statisztikusok jóvoltából, hanem például az egyházéból. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület közlönyének áprilisi számából kiderül: az elmúlt évben összesen 2251 keresztelést és 4155 temetést jelentettek a lelkészi hivatalok. Egy év alatt a kerülethez tartozó kilenc egyházmegyében 1904 fôvel apadt a magyar reformátusság száma. A 45 százalékos döbbenetes fogyási arányon az sem sokat javít, ha elfogadjuk, hogy nem minden újszülöttet kereszteltek meg, vagy egyikôjüket-másikukat már valamelyik külhoni eklézsiában vették nyilvántartásba. Mert ôk is elvesztek a Partium, Erdély, a romániai magyarság számára. És Románia számára, amit bizonyára mindenki rendkívül sajnálatosnak tart széles e hazában.

D. L.

A Nyíló Akác Napok keretén belül május 25-én rendezik meg a borversenyt a Bihar megyei Érmihályfalván, amelyre még a vetélkedô napján is elfogadnak jelentkezéseket: a nevezési díj egy liter bor és 20 ezer lej. Két kategóriában – piros és fehér borok – hirdetnek gyôztest, de emellett valamennyi borgazda megtekintheti a versenyt követô Határon Túli Prímásvetélkedôt. Érdeklôdni kedden és csütörtökön lehet a 059/35-58-85-ös telefonszámon.

A III. Csíki Ifjúsági Napok rendezvénysorozat alkalmából, melyet június 16–18-án tartanak Csíkszeredában, az Ifi Infotin és az Alapítvány az Ifjúságkutatásért és Képzésekért (AIK) mûsorpályázatot hirdet hivatásos és mûkedvelô csoportoknak, elôadóknak az alábbi mûfajokban: klasszikus tánc, bábjátszás, bármilyen mûfajú zene elôadóiknak (gépelt szöveget és demót igénylünk), vásári mutatványok, humor. Jelentkezési határidô: május 20. Elérhetôségük: Mihai Eminescu u. 2/A, Csíkszereda, tel./fax: 066/11-60-57.

2000. május 25–27. között a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes ad otthont az elsô Erdélyi Táncfórumnak. A házigazda táncegyüttes fennállásának 10. évfordulóját is ünneplô négy erdélyi hivatásos magyar táncegyüttes a következô program szerint lép a nagyérdemû közönség elé: május 25-én 19 órától a Maros Mûvészegyüttes a Sodrásban, majd a Háromszék Táncegyüttes a Váróterem címû elôadással; május 26-án 16 órától a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Csodálatos furulya, 19 órától pedig az Udvarhely Néptáncmûhely Tragédia címû mûsorával; május 27-én 19 órától Ünnepi gálamûsor: 10 éves a Háromszék Táncegyüttes. Minden elôadás a sepsiszentgyörgyi Szakszervezetek Mûvelôdési Házában lesz. Mindhárom este 22 órától táncház a Belvedere vendéglôben (Sugás Áruház).

A Varadinum rendezvénysorozat mûsorának bôvítéseként Pestújhelyen rendezték meg május 12-én, pénteken azt az egynapos összejövetelt, amely Nagyvárad mûvészeti és kulturális életébôl mutatott meg egy szeletet a budapesti közönségnek. Délelôtt a pestújhelyi általános iskola diákjai ismerkedhettek meg a Szemfüles ifjúsági lappal és annak szerkesztôivel, Molnár Anikóval és Fried Noémi Lujzával. Stefán Bodor Mária báb- és énekmûvész, illetve Dankó János zeneszerzô verses-zenés összeállítással szórakoztatta az ifjúságot. Délután Urszinyi Mária festômûvész tárlatát tekinthette meg a közönség a Pestújhelyi Közösségi Házban, majd a nemrég megjelent versantológiát, a Fekete Madonnákat mutatták be a Külvárosi Szalonban. A hat váradi hajadon lírai próbálkozásait tartalmazó kötetrôl a szerkesztô-kiadó Nikolits Árpád, a Körös-partról a Duna-partra 1988-ban átköltözött író-nyomdász-irodalomszervezô beszélt. Egyúttal Nagyvárad történelmét és hajdani irodalmi életét is ismertette dióhéjban, majd átadta a szót a szerzôknek, akik kedvenc verseiket olvasták fel. Az irodalmi est után kötetlen beszélgetés alakult ki, s mivel az asztalra bor is került, csakhamar megoldódott a bátortalanok nyelve is.

N. I.

A Kedd májusi számának fôbb témái: fennállásának tizedik évfordulóját ünnepli/ünnepelte az Udvarhelyi Fiatal Fórum; nyolcadik alkalommal került sor a Székelyudvarhelyi Diáknapokra, egybekötve a diákpolgármester-választással. A lap interjúja Laczkó György iskolaigazgatóval készült, a kényes téma pedig a kiskorúak szexuális zaklatása. Emellett szórakoztató írásokat, hasznos információkat tartalmaz a székelyudvarhelyi ifjúsági lap, 12 oldalon.

A Vidékfejlesztés Csíkszeredában jelenik meg az itteni Regionális Képzési Központ hírleveleként, felelôs szerkesztôje Koszta Csaba István. A negyedik, áprilisi szám vezetô anyagát Gagyi József jegyzi Települések – szociális problémák címmel.