heti napló

A Transparency (Átláthatóság) International nevû kutatóintézet által közzétett adatok szerint az afrikai Kamerun a földkerekség legkorruptabb állama, Dánia pedig a legkevésbé korrupt. A korrupciós index annál alacsonyabb szám, minél elterjedtebbnek tekintik az adott országban a korrupciót, így a lista élén álló, legmagasabb indexû országok a legkevésbé korruptaknak tekinthetôk.

Eszerint a 10-es pontszámot kapott Dánia az ilyen értelemben legtisztább kezû emberek hazája. Finnország az ezüstérmes 9,8-es indexszel, Új-Zéland és Svédország pedig osztozik a bronzérmen 9,4-del. Kilenc fölötti indexszámot kapott még Kanada, Izland, Szingapúr és Hollandia. A legkorruptabbnak ítélt Kamerun indexe 1,5. Nigéria 1,6-os, Azerbajdzsán és Indonézia pedig egyaránt 1,7-es mutatóval áll a lista alján.

Románia (3,3) a középmezôny kullogója.

Gyönge vigasz: "hazánk" megelôzi Horvátországot (2,7), Ukrajnát (2,6), valamint Jugoszláviát (2). Anyaországunkat, Magyarországot 5,2-del a 31. helyre sorolták a tiszták rangsorában, de ez - tekintettel több megosztott helyezésre - gyakorlatilag csak a 38. helyet jelenti. Ám az 5,2-es index egyértelmûen a középmezônyben helyezi el Magyarországot. Az Egyesült Államok is "csak" 7,5-es indexet kapott...

A kelet-közép-európai térségen belüli országok közül Magyarországnál jobb osztályzatot kapott Ausztria (7,6) és Szlovénia (6). Rosszabb a minôsítése a Cseh Köztársaságnak (4,6), Lengyelországnak (4,2), Szlovákiának (3,7). Az európai országok közül tehát Jugoszlávia említett minôsítése a legrosszabb, de ennél nem sokkal jobb a helyzet Albániában (2,3), illetve Oroszországban (2,4) sem.

Bukaresti román lapok máris sokféleképpen értelmezik a száraz adatokat. A nemzeti demagógiára alapozók szépítgetni igyekeznek e nem túl hízelgô jelentést, mondván: Románia korruptságának megítélése eleve szubjektív, mi több, gaz imperialista mesterkedés, és különben sem olyan tragikus a helyzet, lehetne alacsonyabb is az a nyavalyás index...

Lehetne. Lehetnénk mondjuk csak egytizednyivel "tisztábbak" Kamerunnál. Akkor aztán jól néznénk ki.

Hogy mégis megelôzzük egyik-másik balkáni szomszédunkat, annak csak egy magyarázata lehet. Maga a kormányfô adta meg a múltkor: Romániában már nincs is mit ellopni...

Dénes László

Alattomos csöndben vánszorognak a napok a nagy decemberi fordulat tizedik évfordulója felé. Hiábavaló küzdelemtôl fáradtan hallgat a sajtó, kushadt fejû milliók hurcolják vállukon a rászedettség, a kisemmizés, a hazug tetemrehívások gyalázatos terhét. A remények lemondásának, az olcsó önfeladásnak fojtogató bûze lepett el mindent, és nem kell a számadás. Pedig ilyenkor illene emlékezni legalább. Az akkor Temesváron ôszinte hévvel fellángoló zsarátnokra, melynek parazsát otromba kezek hurcolták szanaszét az országban forradalmat mímelni, tömegeket bolondítani, ártatlan emberekre lôni.

Genocídium! - süvöltötte világgá az álforradalmárok birtokolta egyetlen tévéadó, és 60-70 ezer áldozatról beszélt a jóléti államok könnycsatornáit ingerelve, hogy pôre kiszolgáltatottságunkat mutogatva alamizsnáért nyújthassa kolduló tenyerét. Sikerült! Ám hónapok múltán, amikor a közvélemény egyre sürgetôbben követelte a vétkesek nevét, az országos statisztika ezervalahányra fitymálta az áldozatok számát. A gyanút pedig mind sûrûbben terelgették a sebtében leterített Kárpátok Géniusza felé: terroristák, földalatti titkos szervezetek és egyéb okkult rémségek machinációival etették a "forradalom" statisztáinak ostoba tömegeit, amelyek még a gyárak, intézmények kis magánforradalmában is önként tébláboltak, hogy a vezetôségekbe pontosan azok kerüljenek, akiknek a forgatókönyv szerint kellett kerülniük. Ezzel aztán el is kezdôdött a privatizáció, az a sajátos balkáni nagy rablás, amellyel az államcsínytevô géniuszok és klientúrájuk immár tíz éve fosztogatnak, páriává züllesztik a lakosságot, vesztébe sodorják az országot. Tehették, hiszen számos bányászdorongnak, hodáki, libánfalvi fütykösnek kellett lecsapnia ahhoz, hogy a forradalmi kábulat elmúljon és rásodródjunk a balkáni demokrácia és jogállamiság posványos ösvényére.

Ma már senki sem érdeklôdik a tíz évvel ezelôtti genocídiumról, pedig a "forradalom" áldozatainak száma milliókra duzzadt azóta. Elôször a nyugdíjasokat kebelezte be, majd az állami intézmények és egészségügy dolgozóit, végül a felszámolt és sohasem privatizált vállalatok alkalmazottait és mindenkit, akinek nem jutott kapanyél. Ami ezenfelül maradt, azt a gáz-, víz- és villanyszolgáltató állami monopóliumok tarifái fogják letarolni. Kegyetlenül, ahogyan a kosztól terjedô agyhártyagyulladás-járvány idején vonták meg a vízszolgáltatást a legveszélyeztetettebb, legszegényebb településektôl. És éppen akkor, amikor a forradalom rejtélyes bûntetteinek feltárását, az életszínvonal emelését, a társadalmi lét demokratizálódását ígérô koalíciósok vannak hatalmon, akik aligha tudják mandátumuk végéig vonszolni privatizáció fölötti egyezkedéseiket és algoritmusaikat. Dacára az RMDSZ-es honatyák bús-sóvár sóhajainak, miszerint kimaradtunk a privatizációból, jó, hogy ettôl a balkáni köntösbe bújtatott sajátságos népirtástól - amely milliókat juttatott éhínségre, sötétségre és lassú fagyhalálra - valamiként távol tartottak. Különben ennek vádját is úgy akasztanák nyakunkba, mint történelmi múltunk kiagyalt rémségeit.

Elgondolkodtató, szomorú állomás ez a jubileum választások elôtt. Tíz év tapasztalatait latolgatva nemigen találnánk olyan társadalmi erôt, amelyhez reményteljesen csatlakozhatnánk. Hacsak a többségi haladó, ámde maroknyi elit ki nem talál addig valami biztató alternatívát. S még akkor is fennáll az a veszély, hogy ugyanúgy becsapnak, mint eddig mindannyiszor, valahányszor urnák elé csalt a polgári öntudat.

Szabó Piroska

Az RMDSZ Maros megyei szervezete közli, hogy a Petôfi-szoborra kiírt pályázat leadási határideje 1999. november 5-érôl november 30-ára módosult. A pályamunkákat a marosvásárhelyi Bernády Házban (Horea u. 6.) kérik leadni a délelôtti órákban. A zsûrizés és a nyilvános eredményhirdetés 1999. december 4-én lesz. További információkat a 065/21-40-77-es telefonszámon lehet kérni.

Sabin Gherman tartott elôadást az elmúlt héten a magyar fôvárosban, a Szent Ignác katolikus szakkollégium meghívására. A kollégium díszterme zsúfolásig megtelt érdeklôdôkkel. A román politika fenegyereke, aki nem átallja a megkövesedett, dogmává emelt román nemzeti mítoszokat sorba venni és deszakralizálni, bebizonyítva üres, a történelmi tárgyszerûség fényében szétesô mivoltukat, két és fél órára úgyszólván székhez szögezte a hallgatóságot érdekfeszítô elôadásával, gyors és találó válaszaival, közvetlen stílusával.

Elôadásának elsô részében bemutatta a Pro Transilvania Alapítvány történetét, kiemelve az ellenük indított sajtókampány olyan mazsoláit, miszerint ô, aki saját bevallása szerint eddig két autó és két számítógép értékesítésébôl finanszírozta az alapítvány mûködését, 30.000, 70.000 vagy 250.000 dollár júdáspénzt markolt fel a "magyaroktól". Elmondta azt is, hogy több per van folyamatban ellene hazaárulás és az államhatalom aláásásának vádjával. A "mérgezô, ártalmas" román történelmi mítoszokról szólva Gherman elmondta: a román diákok azt tanulják az iskolában, hogy a románság nemzeti tudata 2500 éves, hogy Románia a világ leggazdagabb országa, miközben szüleiknek esetleg nincs pénze kenyérre, hogy a román történelemnek egyetlen olyan korszaka nem volt, melyet szégyellni kellene. Sabin mindezt a iorgai alapállásra vezette vissza, melyet természetesen a hivatalos állampolitika is messzemenôen támogat, sôt kikényszerít, miszerint "mit érdekel engem a történelem, ha egyszer a nemzetemrôl van szó". A román tudományosság tendenciózusan megfeledkezik arról, hogy az elsô román tanszék Budapesten alakult 1867-ben az ELTE-n, hogy a románság nagy szellemi mozgalma, az erdélyi iskola Budapesten nevelôdött, de hazaárulásnak számít az is, ha az ember egy olyan egyszerû tényt szögez le, hogy Budapest szebb és tisztább város Bukarestnél.

Sabin Gherman Brãtianut idézte, aki 1918-ban kijelentette, hogy akarjuk ugyan Erdélyt, de az erdélyiek nélkül. Ez az elôadó megítélése szerint alapvetôen nem változott azóta. A román állami kényszerhatalmat karikírozva Gherman elmondta: a Max Weber-i államdefinícióból, mely szerint az állam egy adott területen a legitim kényszerhatalom monopóliumának birtokosa, arra következtet, hogy a jeles szociológus román volt.

Gherman szerint a román politikai életben abszurd módon feltupírozzák a "magyar kérdést", 1992-ben egy fantomkormány, az erdélyi emigráns kormány volt a román választások egyik fô tényezôje, mely ellen a nép fiai, akiknek sok esetben nem volt mit enni, egységfrontba tömörültek s megszavazták Iliescuékat. Ugyanígy az 1996-os választások fôszereplôje Samuel Huntington volt. (Az elôadó nyilván Huntington Clash of Civilizations címû klasszikusára célzott, melyben az egyik térkép a politikaelméleti mûvek történetében alighanem példátlan karriert futott be Romániában. Ezen a 20. század végi világot megosztó törésvonalak egyike, mely a nyugati kereszténység és a keleti ortodox kultúrkör közötti határt jelenti, Románián keresztül fut, elválasztva Erdélyt Óromániától.) Az 1998-as román-magyar megbékélési propagandát Gherman nevetségesnek nevezte, hisz hogyan lehet megbékélni úgy, hogy az egyik fél legfôbb képviselôje, tételesen a miniszterelnök Radu Vasile Marosvásárhelyen a magyar egyetem mellett nyilatkozik, míg két és fél órával késôbb mindannak a szöges ellentétét állítja Kolozsváron.

Az elôadást nem szûnô kérdések követték, melyeknek végül a levezetô elnök volt kénytelen gátat szabni. Az egyik kérdés az RMDSZ ún. radikális, autonómiát követelô szárnyára vonatkozott (hadd szúrja ide be a krónikás: vajon mi lehet az oka annak, hogy az ilyen visszatérô kérdések szerint az RMDSZ-nek csak a "kemény szárnya" követel autonómiát, amikor 1992. október 25. óta, tehát idestova hét éve az RMDSZ hivatalos dokumentumainak, programjának s célkitûzéseinek központi kérdése ez?) - tételesen arra, hogy Sabin Gherman miként tudna szót érteni velük. Gherman meggyôzô választ adott, miszerint ô ugyan nem akarja az RMDSZ irányzatait kijátszani egymás ellen, de üdvözli azt, hogy az egyik RMDSZ-platform, tételesen a Reform Tömörülés ("Blocul Reformist") az erdélyiség gondolatát megfogalmazta és az utolsó kongresszuson az egész szövetség prioritásává tette. Gherman elmondta: megítélése szerint a Pro Transilvaniának a Reform Tömörülés a legfôbb potenciális partnere az erdélyi magyar politikai palettán.

Egy másik izgalmas kérdés arra vonatkozott, hogy miként látja megvalósíthatónak tulajdonképpeni programját, Erdély önállóságának növelését. Gherman kifejtette: erôsen gondolkodnak azon, hogy pártot alapítsanak. E párt, melynek alapját képezheti az a 35.000 aláíró, aki eddig támogatásáról biztosította a Pro Transilvania törekvéseit, programja két alternatíva mentén fogalmazódna meg. Az egyik egész Romániára vonatkozna, s a hét történelmi tartományból (Gherman szerint: Bánság, Erdély, Olténia, Munténia, Moldva, Dobrudzsa és Bukovina) álló szövetségi államstruktúra létrehozását célozná. A másik alternatíva Erdély és a Bánság önállóságának növelése, amennyiben az elôzô variáns túl kemény akadályokba ütközne. A pártalakítást reményteli feladatnak tekintette az elôadó s figyelmeztetett: a Fidesz is "klubként" alakult meg, és ma Magyarország vezetô politikai ereje.

A legkeményebb kérdések egyike azt firtatta, hogy Huntington politikai orientáltsága és pozíciója arra enged következtetni, hogy amit állít, az nemcsak a valóság leírása, hanem egyben terv is. Éspedig a legerôsebb korunkbeli nagyhatalom terve. Gherman ide beszúrta: reméli is, hogy ez egy terv s nem csak analízis, majd a tulajdonképpeni kérdésre válaszolva elmondta: szerinte az erdélyi román ortodoxia közelebb áll az erdélyi katolicizmushoz, mint a Kárpátokon túli ortodoxiához. Erdély az a tájegység, melyen a világon elsôként hirdették meg a vallási pluralizmus elvét, s ez megmaradt a kollektív emlékezetben. Mindent összevetve: Gherman optikájában erôsebb Erdélyben a regionális mentalitás, mint a vallási érzület.

Szóba került az est folyamán az a közismert felmérés is, mely nemrégiben igencsak megijeszthette a bukaresti centralista-etatista irányzat képviselôit. Ebbôl kiderül, hogy az erdélyi románok többsége támogatja Erdély önállósodási törekvéseit. Ennek alapján a felmérés egy beavatott ismerôje megkérdezte, hogy mit szól az elôadó ahhoz, hogy az erdélyi románok 52 százaléka úgy véli: a magyar kisebbség nem lojális Romániához. Elcsodálkozna a kérdezô, hogy hány erdélyi román nem lojális Romániához - hangzott a frappáns válasz.

Sabin Gherman konkrét számokkal igazolta: Erdélyt Bukarest lényegében gyarmatként kezeli, magának a fôvárosnak a költségvetése nagyobb egész Erdélyénél. Megítélése szerint ezt egyre több ember ismeri fel, s egy idô után a nemzetállam kénytelen lesz engedni az autonómiatörekvéseknek. Románia ma a jakobinizmus végóráit éli.

Szemecskei Attila

A Hargita megyei tanácselnök ellen a csereháti pallér, Aristide Roibu által indított rágalmazási per újabb tárgyalására október 19-én Nagybányán került volna sor, miután a Legfelsôbb Törvényszék jóváhagyta a Vasluiból való áthelyezést. Jelzett napon nem született ítélet, a pert november 23-ára halasztották. A halasztást az indokolta, hogy Kolumbán a Helyi és Regionális Hatóságok Kongresszusa (Európa Tanács szerve) küldöttségének vezetôjeként Örményországban részt vett a helyhatósági választásokon. Akkor még nem tudhatta, hogy utolsók között beszélhet olyan örmény politikusokkal, akik egy nap múlva megdöbbentô politikai merénylet áldozatai lettek. A hargitai tanácselnököt hazatérése után kérdeztük.

- Reggel nyolc órakor indultam Jerevánból repülôvel, így a sajtóból értesültem a történtekrôl. Felhívtam örményországi barátainkat, hogy megtudjam, mi történt. Szerintük egy nacionalista kisebbség ôrült, elkeseredett lépése volt, amivel a jelenlegi kormányzó koalíciót próbálta szétrobbantani. Örményországban a parlamenti választások után egy olyan többséget alakítottak ki a parlamentben, amely egyesítette a Nagorno-Karabahi érdekeket képviselôket, aminek a jelenlegi köztársasági elnök az egyik prominens képviselôje (elôzôleg Hegyi-Karabah elnöke volt), valamint a szovjet idôk Örmény Kommunista Pártjából átalakított baloldali alakulatot. Ez utóbbinak a miniszterelnök (korábban hadügyminiszter) és a parlament elnöke voltak jelesebb képviselôi. Tulajdonképpen e három személyiség a stabilitást jelentette Örményországban. Úgy vélem, a mostani gyilkosság hosszú idôre ingatag állapotba hozza az országot, és ami a legfontosabb, a demokratizálódási folyamatot messze visszadobja, az ország ET-felvételét elodázza.

- Érezhetô volt-e a helyhatósági választásokon az említett politikai hangulat?

- Azt tapasztaltuk, hogy a politikai elit és a lakosság között elég nagy a távolság, a helyhatósági választások nem voltak politizáltak. A mi missziónknak az eredménye pozitív volt a helyhatósági választások után, elkötelezettséget tapasztaltunk a demokratizálódás iránt annak ellenére, hogy a részvétel alacsony volt, a jelöltek száma szintén. A pártok jelenléte alig volt észrevehetô, többségükben független, esetleg érdekcsoportok, sôt családok jelöltjei szerepeltek a listákon. Ennek viszont elsôsorban a választási rendszerben keresendô okai vannak.

- Szerintem politikailag nem volt elôrelátható ez a dolog. Örményországi politikusok is állítják, hogy ezért nem lett államcsíny belôle. Az Eleget szívtátok a vérünket! kétségbeesett jajkiáltás tulajdonképpen annak szólt, hogy a miniszterelnök már több éve a politikai élvonalban van, azelôtt hadügyminiszter volt. A kirekesztettnek a reakciójaként értékelem a gyilkosságot, és sajnálattal állapítom meg örményországi raportôrként, hogy a demokratizálás folyamatában óriási visszalépést jelent.

Oláh Gál Elvira

Még tavaly történt, hogy a városépítô polgármester nevét viselô Bernády György Közmûvelôdési Alapítvány kuratóriuma úgy döntött: ezentúl minden év októberében méltóképpen megemlékeznek a nagy elôdrôl. Idén október 29-én és 30-án került sor az alapítvány és a helyi önkormányzat által szervezett emlékünnepségre.

Pénteken délután emléktáblát - Hunyadi László szobrászmûvész munkája - helyeztek el dr. Bernády György egykori Szentgyörgy utcai lakóházán. A mintegy kétszáz fônyi érdeklôdô elôtt Dorin Florea prefektus, Borbély László, az alapítvány kuratóriumának elnöke, Barabás T. János, a magyar nagykövetség kulturális és sajtóattaséja és Fodor Imre, Marosvásárhely polgármestere mondott beszédet. Ezt követôen a Kovács András vezényelte Nagy István Vegyes Kar elénekelte a Szózatot, majd Maróthy György kórusmûveibôl adott elô.

Szombaton megkoszorúzták a hatvanegy éve elhunyt Bernády síremlékét, majd a délutáni órákban a Kultúrpalota elôcsarnokában könyvbemutatóra került sor. Gálfalvi György, a Látó fôszerkesztô-helyettese méltatta a tavalyi emlékünnepségen elhangzott elôadásokat tartalmazó Bernády emlékezete címû kiadványt. Ezt követte a Bernády-emlékplakett - Gyarmathy János alkotása - ünnepélyes átadása, amelyet ezentúl évente ítélnek oda olyan személyiségeknek, akik munkájuk, tevékenységük révén jelentôsen hozzájárultak a város hírnevének öregbítéséhez. A kuratórium döntése alapján idén Fodor Imre jelenlegi polgármesternek ítélték oda az emlékplakettet.

Az emléknapok rendezvénysorozata a Kultúrpalota nagytermében az Irodalom és zenemûvészet Bernády korában címû emlékesttel ért véget.

(szentgyörgyi)

Az össznemzeti reszketés az idén októberben kezdôdött, mert ekkor vált téliessé az idôjárás. Immár évtizedek óta mindig váratlanul érik a román társadalmat a hideg napok, ebben az esztendôben sem volt másképp. Pontosabban: még jobban fázhattunk, mint az elôzô években. Egyszerûen azért, mert országnagyjaink, városvezetôink elfelejtettek fûteni. "A kormány, a miniszterek nagyot vétettek. Az 1989 elôtti helyzetekhez hasonlót teremtettek, és ez megbocsáthatatlan hiba" - mondotta sajtóértekezletén Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke. S hozzátette: "Sajnos még eddig nem vizsgálták meg azt, miért állt elô e helyzet. Mert erre szükség van, ha ezen változtatni akarunk, és persze felelôsségre kell vonni a vétkeseket".

Mindez így igaz, csakhogy ebben a kormányban ott vannak az erdélyi magyar miniszterek, államtitkárok is. Akkor meg minek ez a személytelen valakik általi vizsgálata az okoknak? Nem a kormánykoalíció pártjainak vezérei, szakemberei kellene az említett elemzést elvégezzék? Nem az ô tisztük az intézkedés? Kötve hiszem, hogy ebbôl valami is lesz. Annyi történt, hogy gyorsan kiutalt a kormány 400 milliárd lejt a helyhatóságoknak, azok pedig egyrészt kifizették belôle tartozásukat a hôszolgáltatók felé, másrészt pedig tüzelôanyagot vásároltak. Errôl a summáról azonban már most tudott, hogy nem lesz elég a tél végéig.

Ma már ismert, hogy az októberi reszketés amiatt volt, mert az idén életbe lépett helyi közpénzügyi törvény még nem hat úgy, ahogy ezt elvárnánk tôle. Borbély László, a Közérdekû Munkálatok és Területrendezés Minisztériumának államtitkára szerint is ez az oka annak, hogy fûtetlenül maradtak a lakások, nem pedig a kormány által emlegetett lakossági tartozás. "Már októberben jeleztük a kormánynak, hogy a helyhatóságoknak nincs pénzük kiegészíteni egy gigakalória referenciális és valós ára közötti különbözetet, de erre akkor ügyet sem vetettek. Most, az utolsó pillanatban hozott kormányhatározat remélhetôleg javít a helyzeten. A lakosságnak megítélt szubvenciót azonban - már most megjósolható - a helyhatóságok nem fogják tudni kifizetni, nem lesz mibôl. Ugyanis a panellakásokban lakók mintegy kilencven százalékának kell ily módon kiegészíteni a rezsiköltségeit. Megpróbáljuk novemberben jobb belátásra bírni a pénzügyminisztert."

Ezek a próbálkozások, mint a fentiekbôl is kitûnik, szinte eredménytelenek. Remes fôfinánc még annak is ellenáll, hogy megtérítse - pedig erre jogszabály kötelezi - azoknak a tüzelôanyagoknak az árát, amelyeket a helyhatóságok nem állami vállalattól, hanem magáncégektôl szereztek be. Még akkor sem hajlandó erre, ha kimutatható, hogy így olcsóbban jutottak fûtôanyaghoz. Ez a helyzet az ország északi sarkának számító Gyergyószentmiklóson is, ahol az Országos Kôolajkitermelô Társaság minden évben késôn szállította le a fûtôanyagot, és így a korai tél itt mindig nagy gondokat okozott. Most, hogy van erre pénz, az RMDSZ szorgalmazza is a beszerzett fûtôanyag árának megtérítését, ám Decebal Traian Remes ellenzi, mert szerinte a "magáncégek kompenzálása káoszt teremtene". Holott lényegében csak az állami vállalatok egymás iránti tartozásainak kiegyenlítésérôl van szó.

Hogy mennyire balkáni módon oldják meg a gondokat, azt nemcsak az elôbb leírtakkal példázhatjuk, hanem a megyéknek a fûtôanyagokra kiutalt pénzekkel is. De hallgassuk meg errôl inkább Borbély államtitkárt: "Semmifajta olyan összesítés nincs, amelybôl kiderüljön, hogy a várható hômérséklet, lakosságszám, tömbházak sûrûsége és a fûtôházak száma szerint mennyi tüzelôanyagra van szükség a télen. Semmiféle rendszer nem mûködik ezt illetôen, hanem minden megye beküldi a kérelmét, ebbôl a központban lecsípnek egy bizonyos hányadot, és az így kapott összeget utalják ki. Igy történhetett meg, hogy a kérelmét felpumpáló Botosani megye például 62 milliárd lejt kért, kapott 19 milliárdot, Maros megye meg, amely becsületesen csak a szükséges 2,5 milliárd lejt kérte, csak 1,5 milliárdhoz juthatott. A fagyos, zimankós, hosszú telû Hargita megyének pedig az igényelt 19,6 milliárd lejbôl csak 7,6 milliárdot ítéltek meg."

E siralmas helyzethez még hozzájön, hogy a nagy hôerômûvek továbbra is monopolhelyzetben vannak, így az áraikat szinte tetszés szerint növelhetik, akárcsak az egyetlen állami áramszolgáltató és vezetékes gázszállító. A tévedés kockázata nélkül állíthatjuk: a gatyánk is rámegy, ha melegedni merünk ezen a télen.

Ha most lennének a választások, ez a kormány óriásit bukna. Az RMDSZ-szel együtt.

Román Gyôzô

A leghangzatosabb regionális töltetû kinyilatkoztatást a Transilvania jurnal címû lap hozta többször a címoldalán, fél oldalt betöltô három sorban: "Erdélyben mást akarunk!" Hát sokan valóban, de sajnos távolról sem mindenki. A szöveg mellett egy Románia-térképen az erdélyi és bánsági megyék vannak kiemelve, emellett pedig Bukarest. Hogy utóbbi miért, az rejtély; esetleg arra lehetne gondolni, hogy sok innen elszármazott ember éli hosszabb-rövidebb vagy éppen életfogytiglani számûzetését a fôvárosban. Az, hogy a lap egyszerûen lefordította az Erdélyi Napló nevét, már szabadalmi probléma.

Hetvenmillió lejes lesz a legnagyobb nyugdíj Romániában - szivárogtatta ki a munkaügyi tárca azután, hogy egy bukaresti illetôségû (naná!) személy leadta a nyugdíjazásához szükséges iratcsomót az illetékeseknek. Gyors számítás után egy központi lap arra a következtetésre jutott, hogy a becsületes munkában megôszült ismeretlennek az elmúlt tíz év során öt éven át folyamatosan havi több mint ötezer dollárt kitevô fizetése kellett hogy legyen, tehát csakis egy banknál tölthetett be vezetô funkciót. Mint tudjuk, a Bancorex csôdbe ment, és a Mezôgazdasági Bank sem érzi túl jól magát - hogy az átlagnyugdíjasokról ne is beszéljünk.

A legönkritikusabb volt román miniszterelnök Victor Ciorbea, ugyanis másfél éves kormányfôi tevékenységérôl nemrég kijelentette: "Utólag rájöttem, hogy nem volt keresnivalóm abban az összeállításban". A pártalapítással bíbelôdô Ciorbea utódjáról viszont azt mondta, hogy az semmit sem tanult az ô hibáiból, mivel ugyanúgy meghátrál a demokraták elôtt, mint annak idején ô. Az okos a saját kárán tanul, a buta a másén sem

A képviselôk közül egy hölgy szereti a leginkább az állatokat, s ez nem azért van, mert úgy nevezik, hogy Mona Muscå. A szabadelvû politikus asszony állatvédelmi törvénytervezetet nyújtott be, a hír elemeit viszont a Jurnalul Na ional keverte össze a legnevetségesebb módon. A cikk szerint a képviselônô azt javasolja, hogy a "fejlett idegrendszerrel és pszichével rendelkezô fôemlôsöket" különös védelem illesse, de a lap ide nem a majmokat, hanem a kutyákat, macskákat, lovakat és cápákat sorolja. Az lehet, hogy a cápák nagyon okosak, de hogy nem emlôsök, az biztos. Ahogy a legyek sem.

A múlt hét legjobb újságcíme egy központi lapban jelent meg, a bukaresti diáksztrájk kapcsán. A kormánypalota elôtt tüntetô egyetemistákat ugyanis a karhatalom próbálta megakadályozni abban, hogy lezárják a Victoria téren a forgalmat, s erre írta a Na ional, hogy "Emil diákjait Constantinescu csendôrei ôrzik". Meghasonlott országnak meghasonlott elnöke?

Wagner István

RMDSZ így, RMDSZ úgy

- Az utolsó nyári napokban a Hivatalos Közlönyben megjelent a 105-ös számú kormányrendelet, amely a romániai diktatúrák üldözötteinek kárpótlását kiterjeszti az 1940. szeptember 14. és 1944. augusztus 23. közötti idôszakra is. Ön azonban nincs megelégedve ezzel a jogszabállyal. Miért? - faggattuk Kerekes Károly képviselôt, az alsóház szociális bizottságának tagját.

- 1940. szeptember 14-én jutottak hatalomra a vasgárdisták, majd következett Antonescu uralma - együtt is kormányoztak egy darabig -, s ez idô alatt számos tragikus kisebbségellenes akcióra került sor. Fôképpen a zsidóság üldözésérôl van szó, pogromok voltak Bukarestben és Jászvásáron, e nemzet tagjait meggyilkolták, elhurcolták, lágerekbe zárták. Romániában mindeddig elmaradt a hivatalos beismerés, rehabilitáció, elégtételadás, pedig ez minden olyan országban megtörtént, ahol valaha a zsidókat deportálták, meghurcolták. Késôn, a zsidók világszervezete nyomására ugyan, de végre történik valami. Az említett kormányrendelet kiegészíti az 1990/118-as törvényerejû határozatot, amely a kommunista diktatúra üldözötteinek jogait szabályozza. Én nehezményeztem, hogy nem terjesztették ki a kárpótlást, a jóvátételt az 1944. augusztus 23. utáni idôszakra is. Köztudott ugyanis, hogy Erdélyben a magyarellenes atrocitások 1944 ôszén történtek. Dél-Erdélybôl a magyar értelmiség színe-javát elhurcolták a Târgu Jiu-i táborba, Észak-Erdélybôl pedig akit elkaptak, azt a földvári lágerbe. Több ezer emberrôl van szó, közülük nagyon sokan e táborokban haltak meg, mások rettenetes szenvedések után kerültek szabadlábra. Ha komolyan vesszük a román-magyar megbékélésre tett kísérleteket, akkor itt is lépnünk kellett volna. Kifogásoltam tehát, hogy az ilyetén elégtételek e kormányrendeletben nem kaptak helyet.

- Miért nem gondoltak erre a rendelet kihozatala elôtt?

- Mert elôzôleg fogalmunk sem volt arról, hogy egyáltalán fontolgat egy ilyen rendeletet a kormány. Mondhatnám úgy, hogy suba alatt történt az egész. Már csak a kész törvényt olvasva láthattuk, hogy a mi ügyünk ezáltal nincs megoldva. Az egyik SZKT-n mindjárt fel is tettem a kormány két magyar miniszterének a kérdést, hogy miért történt mindez így, de helyettük Markó Attila, a kisebbségi hivatal jogügyi osztályának igazgatója sietett válaszolni. Megdöbbenve hallgattam a nagyfokú tájékozatlanságról és a szakértelem hiányáról tanúskodó feleletet: ifjú hivatalnokunk szerint az ügyet már rég megoldotta a 118-as kormányrendelet! Mert ha csak föllapozta volna az erdélyi lapokat, láthatta, érzékelhette volna, hogy a helyzet egészen más. Semmi sincs megoldva. Pedig a brassói kongresszuson határozat is született arról, hogy próbáljuk meg a maguk helyére tenni a dolgokat, rendezni a kérdést. Most itt volt az alkalom, amelyet az elsô menetben elpuskáztunk. Szerintem a Markó Attila-féle viszonyulásnak köszönhetô, hogy a magyar üldözöttek kimaradtak eddig a jóvátételbôl.

- A parlamentben még javítani lehet a helyzeten.

- Elméletileg igen, de nem lesz könnyû. 1997-ben is volt egy kormányrendelet, ahol a túlélô házastársaktól meg akarták vonni a hadisegélyek folyósítását. Markó igazgató akkor is jól mellétrafált, csak nagy erôfeszítések árán tudtuk a hibát helyrehozni. Úgy érzem, hogy ilyen melléfogásokra nem kerülne sor, ha a kisebbségi hivatal illetékesei szorosabbra fûznék a kapcsolatot a törvényhozókkal s köztük az RMDSZ parlamenti csoportjaival, mert jelenleg az említettek közötti információáramlás - fogalmazzunk így - nem megfelelô. Ahogy én ismerem a "céget", vagyis az RMDSZ-en belüli állapotokat, a felelôsségre vonás most is el fog maradni, az egész ügyet igyekeznek majd eltussolni. Pedig itt az erdélyi magyarok sorsáról, pénzérôl van szó, s jobb "cégeknél" ilyen hibák miatt simán kirúgják a felelôsöket, ha maguktól nem hajlandók megválni a bársonyszéktôl.

- A képviselôház szociális bizottságában még most folyik e kormányrendelet vitája, mert majd a parlamentnek is jóvá kell hagynia. Szóba került-e az augusztus 23-ai átállás után üldözött magyarok kárpótlása?

- Szóba került, mert szóba hoztam. Jelen volt Eckstein-Kovács Péter kisebbségügyi miniszter, aki támogatta a kormányrendeletet. Heves vita alakult ki arról, hogy egybe kell-e mosni a sorozatos diktatúrák áldozatainak kárpótlását, vagy külön jogszabálynak kellene ezt rendeznie. Érdekes, hogy a parasztpártiak ez utóbbi mellett kardoskodtak, míg az ilieszkánusok helyeselték a kisebbségi hivatal kezdeményezését. Olyasmi is elhangzott, hogy a kommunista hatalomátvétel után a Securitatéba beépült zsidókat nem kellene kárpótolni, hiszen ezek az elnyomó apparátus tagjai lettek és bosszút álltak az elszenvedett kínokért. A döntést azonban elhalasztottuk, mert Eckstein-Kovács jó érzékkel idôt kért arra, hogy a pénzügyminiszterrel megtárgyalja a dolgokat és hogy a hadügytôl is visszaigazolják: milyen mértékben kárpótolta a magyarországi törvény a munkaszolgálatosként vagy a második világháború idején különbözô táborokba zárt erdélyi románokat. Úgy éreztem végre, hogy a szakbizottságban a kisebbségi miniszterünkkel az együttmûködés tökéletes volt.

- Van-e esély bevinni e jogszabályba az ön javaslatát?

- Még nem ellenezte senki. Csak a demokrata pártiak kérdezgették, hogy vajon nem románellenes cselekedetekért internálták-e a már említett táborokba az erdélyi magyarokat. Ez azonban már nem kérdés, a 118-as törvény kimondta, hogy akit fasiszta vagy nemzetellenes tevékenységért ítéltek el, nem részesülhet kárpótlásban. Volt, aki megjegyezte, hogy Románia szovjet megszállás alatt nem tehette azt, amit akart. Igen ám, de a szovjet-román fegyverszüneti egyezmény második cikkelye kimondja: Bukarest tudatosan vállalja a német és magyar nemzetiségû polgárok internálását Erdély területérôl. Földvár és Tg. Jiu a királyi Románia "terméke". Megpróbáltunk tehát egy hiátusos törvényt korrigálni, de mennyivel egyszerûbb lett volna már eredetileg úgy elindítani, hogy a mi választóinknak is megfeleljen!

Román Gyôzô

Szóra bírtak

Érdeklôdéssel olvastam a lap 1999/40. számának 14. oldalán Az üzletben mindkét félnek nyernie kell címû, a mai Transilvania Bankról szóló reklámriportot. Ennek egyszerû oka az, hogy 1938-1942 között a kolozsvári Transilvania Bank Rt. dolgozója voltam. Legjobb tudomásom szerint a fenti idôszakban Romániában, illetve Erdélyben az egyedüli pénzintézet volt, amelyik ezt a nevet viselte. Tôkeerôs bank volt, fô részvényesei a Római Katolikus Egyház, földbirtokosok, magyarságunk vezetô személyiségei voltak. Erdélyben fiókjai voltak Zilahon, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Gyulafehérváron és Maroshévízen. A sors különös iróniája folytán a mai Transilvania Bank Rt. kolozsvári fiókja az egykori Deák Ferenc utca 36. szám alatti épületben székel, ahol az 1948-as államosításig a magyar érdekeltségû Transilvania Bank Rt. központja mûködött. Erre a régi kolozsvári lakosok emlékezhetnek.

Igen sajnálatos dolognak tartom, hogy a rendszerváltás óta eltelt tíz év alatt érdekképviseletünk, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nem foglalkozott azzal, hogy megfelelô tôke bevonásával magánbankot alapítson. Kolozsváron - szülôvárosomban - az 1920-1940-es években számos pénzintézet mûködött (Erdélyi Bank, Elsô Kolozsvári Takarékpénztár, Mezôgazdasági Bank, Leszámítoló Bank, Albina Bank, Banca Româneascã, Hermannstädter Sparkasse, Transilvania Bank, Marmorosch Bank, Román-Olasz Bank). A piacgazdaság jelenlegi állapotában igen nagy szükség lenne egy megbízható pénzintézetre, amely a mi jogi és természetes személyeink pénzügyi mûveleteit bonyolítaná. Nem tartom kizártnak, hogy megfelelô lobbizással külföldi befektetôk is jelentkeznének a bank alapításához.

György László
Csíkszereda

Nyárádszeredától Bukarestig

Lazãr Lãdariu, az RNEP képviselôje - civilben a marosvásárhelyi Cuvântul Liber címû vátrás napilap fôszerkesztôje - minapi parlamenti felszólalásában újra meghúzta a vészharangot az erôszakos elmagyarosítás veszélyének kitett Nyárád menti - az ô megfogalmazásában Siralom-völgyi (Valea Plângerii) - románság fölött. Ezúttal Dászkel Lászlót, Nyárádszereda polgármesterét támadta, azzal vádolva, hogy beavatkozott az ortodox egyház belsô ügyeibe. A Maros megyei prefektustól pedig a polgármester hivatalából való felfüggesztését követelte.

De mi is történt tulajdonképpen? Október 12-én Gyulafehérvár görögkeleti püspöke a marosvásárhelyi esperes, Gheorghe Sincan kíséretében Nyárádszeredába érkezett. Elôzôleg a hívek közt elterjedt a hír, miszerint Augustin Florea ortodox paptól meg akar szabadulni elöljárója. Felajánlotta neki: vagy nyugdíjba vonul, vagy elfogadja a Gyulakutára történô áthelyezését. (Ahol nincs se templom, se parókia.) Az ominózus napon riasztották a rendôrséget, hogy az ortodox parókia elôtt egy kocsisor áll, és valakik ki akarják lakoltatni a papot. A polgármester Dumitru Moldovan fôgondnok és két rendôr kíséretében a helyszínre sietett, ahol Augustin Florea éppen a bánásmódot nehezményezte. Dászkel László megkérdezte, hogy miért ne maradhatna a pópa, hisz harminc év alatt, amióta Nyárádszeredában szolgál, sokat tett a híveiért. Erre az egyházi vezetôk kioktatták a polgármestert, mondván, az eklézsia ügyeiben nem szokás kikérni a világiak véleményét. Erre a polgármester, miután elnézést kért a zavarásért, a két rendôr társaságában távozott. A fôgondnok továbbra is ott maradt. Augustin Florea vallomása szerint ezek után élénk vita alakult ki közte és principálisa között. Sincan esperes alkalmatlannak nevezte a papot az ortodox lelkészi hivatásra, amiért a magyarokkal, cigányokkal és a szegényekkel tart. A pópa hangsúlyozta, hogy a polgármester végig szerényen viselkedett, nem sértett meg senkit, nem avatkozott az egyház belügyeibe. Az ellene indított támadás szemenszedett hazugságokon alapul.

A Lazãr Lãdariu által megfogalmazott vádakat ezúttal is Kerekes Károly RMDSZ-képviselô verte vissza, aki parlamenti felszólalásában kifejtette, hogy az 1991. évi 69-es számú, a helyi közigazgatásról szóló törvény értelmében a polgármesternek kötelessége biztosítani a közrendet és a lakók nyugalmát az általa vezetett településen. Egyébként - mutatott rá Kerekes - ha a polgármester egy esetleges törvénytelenség esetén nem lépett volna az ortodox parókia védelmében, akkor Lãdariu azért vádolta volna, hogy nem támogatja a "nemzeti egyházat".

Az ügyben megszólaló Dorin Florea prefektus szerint - aki egyébként semmi kivetnivalót nem talált a polgármester viselkedésében - a kialakult helyzetért fôleg az egységpárt sajtótájékoztatóján elhangzott kijelentéseivel magát és elöljáróit lejárató Sincan esperest terheli a felelôsség.

Szentgyörgyi László

Kazahsztán

Élesen bírálta a nemrégiben megtartott kazah parlamenti választások lebonyolítását az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet mondván, hogy a szavazást komoly jogsértések jellemezték. Az EBESZ kétszáz megfigyelôt küldött az október 10-én és 24-én tartott választásokra. A megfigyelôi csoport közzétett állásfoglalása szerint az általános, egyenlô, tisztességes és titkos szavazásra vonatkozó kötelezettségvállalások érvényét komolyan károsította a helyi végrehajtó szervek széles körû és törvénytelen beavatkozása a választási folyamatba.

Az EBESZ felrója az ellenzéki jelöltek kampányának megfélemlítését, akadályozását, az egyértelmûen meghamisított jegyzôkönyveket s azt, hogy több mint 400 panaszról van tudomásuk. A megfigyelôk mellett az ellenzéki pártok is bírálták a szavazási és szavazatszámlálási procedúrát, azt állítva: a széles körû csalások nyomán olyan eredmények születtek, amelyek nem egyeznek a szavazók megkérdezésén alapuló közvélemény-kutatási eredményekkel. A választásokat egyébként "természetesen" Nazarbajev államfônek, a szovjet kommunisták egykori helytartójának a Népi Egység Pártja nevû alakulata nyerte meg.

Az EBESZ állásfoglalása a Reuters brit hírügynökség értékelése szerint csapást jelent a kazah vezetésre, mely szerette volna javítani az ország demokratikus berendezkedésérôl kialakított képet és több külföldi tôkét akar vonzani az óriási közép-ázsiai országba.

Oroszország

Oroszország hivatalosan is átadta Lettországnak egy lokátorállomás területét, és ezzel megszûnt az utolsó orosz hadilétesítmény is az egész Baltikumban. A Skundra faluban lévô rakétafelderítô leszerelése 50 évi orosz katonai jelenlétnek vetett véget a térségben. Az orosz csapatok kivonásáról 1994-ben kötött egyezmény alapján Oroszországnak lehetôsége volt arra, hogy még négy évig használja a Rigától 100 kilométerre nyugatra fekvô radarbázist.

Tavaly kezdték leszerelni a támaszpontot, amely az esetleges ellenséges atomrakéták észlelésére hivatott szovjet megfigyelôrendszer részét képezte. A kommunista lett bábkormány 1964-ben "engedélyezte" a Skundra helységtôl 9 kilométerre északra fekvô terület átengedését a szovjet hadseregnek.

Oroszország tehát utolsó baltikumi katonai támaszpontját is elveszítette a skundrai radarállomás feladásával, de Üzbegisztán és Türkmenisztán kivételével továbbra is ôrzi katonai jelenlétét az összes többi szovjet utódállamban. A fekete-tengeri orosz hadiflottának az ukrajnai Szevasztopolban van a fô bázisa, és van egy hajójavító mûhelye is Feodosziában. Moldovában 2600 orosz katona állomásozik a szakadár Dnyeszterentúli Köztársaságban 120 harckocsival és több száz páncélozott jármûvel egyetemben. Fehéroroszországban egy irányítóközpontot tart fenn az orosz hadiflotta a Minszktôl 100 kilométerre fekvô Vilejkában, s mûködik egy orosz rakétavédelmi radarállomás is fehérorosz területen (a Minszktôl 150 kilométerre délkeletre fekvô Gancevicsijben), egy másik - a leszerelt lettországihoz hasonló - pedig épülôben van. Örményországban 4 ezer orosz katona, száz harckocsi és legalább 13 MIG-29-es vadászgép állomásozik Gumriban és Jerevánban, valamint 3 ezer orosz katona segít az iráni és a török határ ôrzésében. Azerbajdzsánban több tucat orosz tiszt látja el a szolgálatot egy ottani rakétavédelmi radarbázison. Grúziában 13 ezer orosz katona állomásozik különbözô támaszpontokon, valamint további három zászlóalj (1500 fô) a FÁK égisze alatt a szakadár Abháziában, ötszáz fôs orosz békeerô mûködik Dél-Oszétiában. Kazahsztánban és Kirgizisztánban több orosz radarbázis és több tucat orosz tanácsadó mûködik. Tadzsikisztánban 8 ezer orosz katona és tucat harckocsi van, és további 8-10 ezer határôr segít ôrizni a tadzsik-afgán és a tadzsik-kínai határt.

A legnyugatibb orosz katonai bázis továbbra is a Litvánia és Lengyelország közé ékelôdött, kelet-poroszországi Kalinyingrádban (Königsberg) található.

Az oroszországi bûnözési hullám, a bûncselekmények növekvô száma ellenére a hatóságok "ellenôrzik a helyzetet" - állította Valerij Fjodorov orosz belügyminiszter-helyettes. A vezérezredes egy moszkvai konferencián ismertette 1999 elsô kilenc hónapjának adatait, s elismerte, hogy az ismertté vált több mint kétmillió bûncselekmény között változatlanul a minôsített és igen súlyos bûncselekmények dominálnak, hiszen ez utóbbiak száma elérte a egymillió 397 ezret. A január-augusztusi idôszak alatt 23 ezer 214 emberölést követtek el. Figyelemre méltó, hogy tavaly tíz hónap alatt követtek el kétmillió bûncselekményt, tehát csaknem tízszázalékos emelkedésrôl lehet beszélni. Az emberölések száma 1998 elsô tíz hónapjában 24 ezer volt, így e területen is növekedés tapasztalható. Fjodorov utalt arra, hogy szaporodnak az emberrablások, növekvô aktivitást fejtenek ki a szervezett bûnözés csoportjai, továbbá terjedôben van a kábítószer-élvezet, s immár hárommillió ember tekinthetô a drogok rabjának Oroszországban.

Irak

Szaddám Huszein iraki elnök kedden utasította vezetô munkatársait, hogy tanulmányozzák új politikai pártok alapításának, egy államtanács létrehozásának, valamint egy új alkotmány megalkotásának lehetôségét. A hivatalos bagdadi hírügynökség jelentése szerint az iraki elnök az Iraki Forradalmi Parancsnokság Tanácsa és a kormányzó Baath Párt területi vezetésének együttes ülésén beszélt az esetleges változásokról. Az INA azt nem közölte, született-e döntés a tanácskozáson arról, hogy megengedik új pártok létrehozását, jelezte viszont, hogy folytatódnak az ezzel kapcsolatos megbeszélések.

Szaddám már nem sokkal a Kuvait iraki megszállása miatt kitört 1991-es öbölháború után ígéretet tett korlátozott demokratikus változások bevezetésére. Ezek közt szerepelt több párt tevékenységének lehetôvé tétele és a sajtószabadság. Ismételten kifejezte azonban, hogy Irakban nincs helye nyugati típusú demokráciának.

Másmilyennek van? - kérdezhetné a közel-keleti viszonyokat ismerô. És mégis milyennek?

Ukrajna

Leonyid Kucsma ukrán elnök véleménye szerint a Szovjetunió újjászületése semmilyen szempontból sem lehetséges. A választási kampányt folytató államfô kijelentette: ma gazdasági szempontból nem lehetséges Oroszország és Fehéroroszország egyesítése. Rámutatott, hogy Oroszország és Fehéroroszország évente aláír egy uniós megállapodást, de pozitív eredmény nincs. Az elnök szerint Moszkva ma gazdaságilag képtelen magára venni még tízmillió fehérorosz gondját. "Abszolút abszurdnak" nevezte a Szovjetunió visszaállításának gondolatát, mert nincs értelme annak, hogy szegény a szegénnyel bármiféle módon egyesüljön. "Oroszország oldja meg maga a saját problémáit, mi pedig barátságban és szeretetben fogunk velük élni" - jelentette ki, majd hozzátette: "Legyünk egyenlôk az egyenlôk között".

Kucsmát cáfolni igyekezett Lukasenko belorusz elnök, aki a moszkvai parlamentben már idén decemberre ígérte valami olyasminek a megtörténtét, ami visszafordíthatatlanná teszi az orosz-fehérorosz nép újbóli egymásra találását...

Az ukrajnai elnökválasztási kampány hajrájában egyébként durvuló nyilatkozatháború folyt Kijevben, megsûrûsödtek a politikai háttérjátszmák, de kicsi a valószínûsége annak, hogy nem Leonyid Kucsma marad az államfô.

Kuba

A kommunista Kuba közgazdászai bizakodóak: a gyenge tavalyi év után a hazai össztermék (GDP) az idei év elsô felében hivatalos adatok szerint 6 százalékkal növekedett. A folyamatos turistaforgalomnak és az újra növekvô cukortermelésnek köszönhetôen az egész évre állítólag 4 százalékos növekedés fog adódni.

A hivatalos adatok némi csodálkozásra késztetnek, ugyanis az ország legfontosabb exportcikkének, a cukornak a világpiaci ára tavaly óta erôteljesen esett, miközben az importált kôolaj ára a magasba szökött. A szigetország külgazdasági helyzete kritikus: Kuba a fizetôképesség határán egyensúlyoz. Az export tavaly 1997-tel összehasonlítva csaknem egyharmadával, 1,3 milliárd dollárra csökkent, az import ennek háromszorosa volt. A turizmus az idén ugyan csaknem 2 milliárd dollár bevételt hoz, az ágazat nagy importszükséglete azonban ennek csupán 30 százalékára csökkenti a nettó árbevételt.

A külföldi tôke számára történt nyitás ellenére is a közvetlen külföldi beruházások eddig alárendelt szerepet játszottak a fizetési mérlegben. Az amerikai embargó és a gyenge belföldi piac miatt Kuba ugyanis nem vonzó gyártási helyként. A cukornádaratás finanszírozásához is égetôen fontos külföldi hiteleket csak rendkívül magas kamatokra kapja, és ezeket sem tudja mindig idôben visszafizetni. Kuba akkor játszotta el hitelképességét, amikor 1986-ban leállította adósságainak törlesztését a nyugati országokkal szemben.

A Moody's Kuba hitelképességét a harmadik legrosszabb kategóriába (CAA) sorolta. Az ország legfontosabb devizaforrásai ezért már évek óta a külföldön, fôként az USA-ban élô emigránsok hazaküldött segélyei. Erre az évre az otthon maradt rokonoknak átutalt összeget 1-1,2 milliárd dollárra becsülik. Sajátos módon a pénzküldôk többsége elkeseredett ellensége a kommunista vezetésnek, melynek stabilizálásához azonban eme "alamizsnákkal" mégis hozzájárul. Egyes kubai gazdasági elemzôk azonban attól félnek, hogy ez a pénzforrás hamarosan elapad.

Egy brit lap cikke nyomán több éve tartó titkos kubai kivándorlási akció részletei kerültek nyilvánosságra a múlt hónap közepén. A mintegy 420 kubai zsidó fiatal izraeli emigrációja a hivatalos szervek tudtával és Fidel Castro diktátor jóváhagyásával, ám a nyilvánosság kizárásával zajlott. Egyes értesülések szerint az "alijázás" tíz-tizenöt éve tart, mások úgy tudják, hogy csak négy-öt éve, Izrael askenázi fôrabbijának, Jiszrael Launak 1994-es havannai látogatása óta. Megfigyelôk úgy vélik, hogy Castro ugyanúgy "adja el" Izraelnek a kubai zsidókat, mint tette annak idején a román diktátor, Ceausescu. Havanna állítja, hogy csak a minden kubaira vonatkozó kivándorlási feltételeket írja elô, azaz letöltött katonai szolgálatot és a diplomások tanulmányi költségeinek visszatérítését. A kivándorló zsidók költségeit az izraeli Jewish Agency vállalta magára, beleértve a repülôjegyek és a kiutazási vízum díját is. Castro ugyanakkor azt a feltételt szabta, hogy a kivándorlás ne kapjon nyilvánosságot és ne öltsön tömeges formát, azaz szervezetten, több évre eltolva hajtsák végre, s a "hazatelepülôk" ne az USA-ban kössenek ki.

1959-ben még 14-15 ezer zsidó élt Kubában, ma már legföljebb 1500, többnyire Havannában laknak. A következô néhány évben még 200-250 fiatal készül kivándorolni.

Az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet bécsi konferenciáján Patrubány Miklós elnök ismertette a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társaságának (VET) elképzelését a külhoni állampolgárság intézményérôl.

Európa állam- és nemzethatárai sok esetben nem azonosak. Ez a helyzet az esetek zömében nem önkéntes migráció, hanem határmódosítások eredménye. Az akaratán kívül vagy annak ellenére kisebbségbe került népesség generációinak hosszú sora tartós traumaként éli meg a kultúridegen nyelvi, jogi, gazdasági és politikai környezetet. E frusztráció politikai feszítô irányával szöges ellentétben a többségi nemzet a szerzett területet mindaddig nem érzi megfelelôen biztosítottnak, amíg ezen egy revendikatív politikai potenciált képezô alogén (etnoidegen) közösség él. A külhoni állampolgárság intézménye a fenti ellentét következtében létezô feszültséget hivatott csökkenteni.

A század elsô felében e feszültség megszüntetését a többségi nemzetek a nemzetállami berendezkedés és homogenizálás ideológiája alapján a kisebbségek asszimilációjában, eltûnésében keresték. Tehették ezt a totálisnak felfogott államszuverenitás nevében, amely polgáraitól határtalan és feltétel nélküli lojalitást követelt. Az állampolgárság - a rousseau-i szerzôdés mintájára - elsôdlegesen az egyén és az állam között fennálló jogviszony volt. E paradigma eredményeként kellett Európának két világháború borzalmait végigszenvednie.

Az európai integráció gazdasági és pacifista motivációjú. Mindkét céleszme stabilitást feltételez, melyet - a történelem bizonysága szerint - lehetetlen az elavult totális állami szuverenitás alapján megvalósítani.

Az integrálódó Európában az állam szuverenitása felfelé a nemzetek feletti uniós struktúrák irányába, lefelé a térségek (régiók) és települések felé transzferálódik. Ez a szuverenitás-transzfer a szubszidiaritás elve alapján történik, amely szerint a problémamegoldó döntési (hatalmi) kompetenciákat a probléma forrásához, szintjéhez a lehetô legközelebb kell meghatározni. A felettes döntési szint a lejjebb (problémaközelben) született döntést támogatni (szubszidiálni) hivatott.

Az állampolgárság intézménye új jelentést nyer. A puszta jogviszony helyett egyre fontosabbá válik a jogállás, a státus. Az egyesülô Európában szabadon migráló munkaerô azt eredményezi, hogy az országán kívül, de az unió határain belül letelepedô polgár számára saját állampolgársága szinte kizárólag a státus dimenziója által jelentôs - "az Európai Unió Tagállamának polgára" státus (jogállás) szempontjából. Az illetô jogviszonya választott országával, államával annak törvényei szerinti kötelességeibôl és az azok által biztosított jogokból fakad - az anyaországban élvezett állampolgári státus, jogállás alapján.

E már létezô európai gyakorlatból, valamint a többszintû brit állampolgársággal kapcsolatos tapasztalatokból kiindulva elképzelhetô egy olyan külhoni állampolgárság intézménye, amely az érintettek számára elsôsorban státust és nem jogviszonyt jelentene. Ezt a redukált jogkörû állampolgárságot a mindenkori anyaország a határon kívül rekedt, más állampolgársággal rendelkezô nemzettársainak adná, azok kérelmére. A külhoni állampolgárság intézménye hozzájárulhatna a történelmi dimenziójú politikai hibákból vagy a méltányos határmeghúzás lehetetlenségébôl eredô etnikai feszültségek csökkentéséhez. Az új intézmény a következô elônyöket ajánlja:

1. Eurokonform, mert szubszidiáris.

2. Megerôsíti a településeket és a régiókat. Az ily módon szerzett anyaországi jogállás a szimbolikus kulturális, gazdasági és politikai térben kompenzációt nyújt a kisebbségi létbôl fakadó és e terekben megnyilvánuló frusztrációval szemben, ezáltal feszültségenyhítô hatású.

3. Nem okoz gazdasági, kulturális vagy politikai kárt a többségi nemzeteknek. Ebbôl eredôen a többségi államok nem fogalmazhatnak meg racionális ellenérveket.

4. Megerôsíti a nemzetrészek hídszerepét, amelyek a szimbolikus és kulturális lehetôségeik mellett a jogi térben is betölthetik az említett szerepet.

5. Nem ellentétes a szóban forgó nemzeti közösségek autonómiatörekvésével, sôt támogatja azt.

6. Nem feltételezi az autonómiát, ily módon megvalósíthatósága nem függ a többségi nemzet akaratától, hanem pusztán és kizárólag az anyanemzet politikai szándékától.

Felkérjük az EBESZ-t a külhoni állampolgárságnak a nemzetiségi feszültségekre elôreláthatólag gyakorolt hatását tanulmányozó munkák és viták támogatására.

Geopolitikai tény, hogy Magyarország a NATO tagja és az EU-tagság várományosa, míg Románia felvétele mindkét szervezetbe a távoli jövô ködébe vész. A magyarság számára a jövô évezred elsô nagy kihívása az lesz, hogy miként oldja meg a fent jelzett helyzetbôl adódó nemzetpolitikai konfliktust. Amennyiben ugyanis Magyarország nem szándékszik jelenlegi területére betelepíteni a határon kívül rekedt nemzetrészek tagjait, s továbbra is - egyébként nagyon helyesen - a szülôföldön való megmaradásukat és gyarapodásukat szorgalmazza, annyiban jogi eszközökkel kell biztosítania e nemzetrészek tagjai számára a zavartalan kapcsolattartást az ország integrációja s egy esetleges újabb vasfüggöny - vagy legyünk megengedôk, egy újabb dróthuzal - megjelenése után is.

Már több ízben többen rámutattak (pl. Gazda Árpád és Hódi Sándor), hogy e jövôbeni felállás, miszerint Magyarország EU-tag és Románia, Szerbia, valamint Szlovákia nem, hatalmas történelmi lehetôség a magyarság számára. Végre érdekeltté lehet tenni magyarsága megvallásában az idegen és ellenséges államokban élô magyar közembert. Trianon óta erre nem volt lehetôség, és hasonlóval nem is kecsegtet a közeljövô. A külhoni állampolgárság jogi megalapozása az anyaországban kedvezô választ adna mindeme kérdésekre. Kiiktatja a "kettôs állampolgárság" ellenzôinek legfôbb aggályát, miszerint mi lesz, amennyiben a trianoni utódállamok választás elé kényszerítik a magyarságot, vagyis arra szorítják rá a többes állampolgársággal rendelkezôket, hogy döntsenek ezen állampolgárságok között. A külhoni állampolgárság ugyanis nem járna a Magyarországon való letelepedés automatikus jogosultságával: a külhoni magyar állampolgárnak (kisebb könnyítésekkel, de) éppen úgy végig kell járnia a magyar honosítás többéves bürokratikus útvesztôjét, mint egy kínai vagy albán menekültnek. S a külhoni magyar állampolgár román állampolgár marad, e státusától való megfosztás pedig hontalanságot eredményezne, ami ellentétes a nemzetközi jog alapelveivel. Románia ha fel is vállalt a magyar nemzeti közösség elnyomásával külpolitikai konfliktusokat, ezzel a megszilárdult és a civilizált világ minden sarkában tisztelt alapelvvel aligha fog szembeszállni.

A külhoni állampolgárság emellett a másik felvetésre - a tömeges spontán áttelepülés rémképére is - éppen az elôzôekben jelzett sajátosságaival meggyôzô választ ad. Minden józan és a magyar nemzetérdekbôl kiinduló érv tehát mellette szól.

Ezzel együtt a külhoni állampolgársággal kapcsolatos VET-kezdeményezésre Markó Béla, az RMDSZ elnöke a Kolozsváron megjelenô Krónika címû napilap bemutatkozó számában távolságtartással és kétkedéssel reagált. Az elnök szerint az RMDSZ-nek nincs kialakult álláspontja, de a fogalomból némi ellentmondást vélt kicsengeni. Szerinte az állampolgárság természetszerûen "belhoniságot" feltételez, és az elmúlt idôszakban egyértelmûen kiderült, hogy a magyar kormány nem szorgalmazza a kettôs állampolgárság intézményének bevezetését.

Ezzel szemben Németh Zsolt, a Magyar Külügyminisztérium politikai államtitkára a Krónika kérdésére elmondta, hogy a külhoni magyar állampolgárság gondolatát figyelemreméltónak tartja.

Markó Béla az RMDSZ legutóbbi kongresszusán a kettôs állampolgárságról kijelentette, hogy amennyiben az segíti az erdélyi magyarság szülôföldön maradását, akkor az RMDSZ is támogatja. A Krónika kérdésére, miszerint készültek-e olyan felmérések, melyek tükröznék, milyen arányban tartja kívánatosnak a romániai magyarság a magyar állampolgárság kiterjesztését, Markó kérdéssel válaszolt: Ki ne örülne annak, ha világútlevelet nyomnának a zsebébe? Nem kell ehhez közvélemény-kutatás... Tegyük fel tehát a szónoki kérdést: miért nem akarja Markó Béla azt, hogy bár ennek örülhessenek az erdélyi magyarok? Azok, akik szavazataikkal diplomataútlevelet "nyomtak" az ô zsebébe. A kérdéskörben megnyilatkozó szûk, legfelsôbb RMDSZ-vezetés álláspontja alapvetôen eltér egyes RMDSZ-szervezetek és a tagság véleményétôl. Orbán Viktor miniszterelnök a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen egy kérdésre válaszolva elmondta, a magyar kormány azt támogatja, amit az RMDSZ hivatalosan képvisel. Nem lenne-e kötelessége az RMDSZ-nek egy ilyen korszakos jelentôségû és az egész Kárpát-medencei magyarság számára helyzeti elônyt biztosító kezdeményezésnek az élére állni?

Borbély Zsolt Attila
politológus

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség pályázatot hirdet mûködô szakkiadványok, mûvelôdési-mûvészeti, ifjúsági réteglapok támogatására a Kisebbségi Tanács célalapjainak 2000. évi felhasználására. A pályázatban kérik feltüntetni a pályázó cégszerû megnevezését, a kiadvány profilját (terjedelem, példányszám, megjelenés gyakorisága, terjesztési terület), a kiadótulajdonos típusát (állami, alapítványi, egyesületi, egyházi, intézményi, magánvállalkozás, egyéb), a szerkesztôségét (fôszerkesztô, szerkesztôbizottság, szerkesztôség létszáma), a kiadvány anyagi-technikai ellátottságát, a pályázat tárgyának részleteire lebontott ismertetését (célja, a program rövid szöveges bemutatása, költségvetés), a kiadvány elôállításának összköltségét (ezen belül a kapott támogatások összege lebontva forrásokra).

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség pályázatot hirdet bejegyzett jogi személyiséggel rendelkezô közmûvelôdési egyesületek és alapítványok számára a Kisebbségi Tanács célalapjainak a 2000. esztendôre történô felhasználására. Pályázni az alábbi témákban lehet:

- hagyományôrzô rendezvények és képzések (népzene, néptánc);

- amatôr mûvészeti rendezvények és képzések (színjátszás, kóruséneklés, báb-játszás);

- népfôiskolai képzés (tudományos ismeretterjesztés, tudományos rendezvények és képzések);

- magyar humán kultúrával kapcsolatos versenyek, vetélkedôk;

- a magyar kultúra jeles évfordulóinak megünneplését célzó rendezvények, ünnepségek, emlékjelhagyások.

A pályázatban kérik feltüntetni: a pályázó cégszerû megnevezését, pontos címét, a pályázat tárgyának rövid, szöveges bemutatását, a pályázatért felelôs, aláírásra jogosult személy adatait; az igényelt támogatás költségvetését a pályázó jogi személy bankszámlájával; két szakmai ajánlást.

A pályázatok benyújtási határideje 1999. november 30. Cím: Societatea Maghiarã de Culturã din Transilvania, str. Densusianu nr. 6/a., 3400 Cluj Napoca. Külön ûrlapot nem kell kitölteni, de pályázatot faxon nem fogadnak el.

A korgó gyomor bûnre kényszerít

Hosszú idô telt el azóta, hogy - 1773. február 12-én - Mária Terézia rendeletet bocsátott ki a cigányügy rendezése érdekében. A megyéket arra utasította, hogy késztessék letelepedésre, állítsák fizetéssel járó munkába a cigányokat, a gyermekeik nevelését pedig bízzák parasztcsaládokra. Abban az idôben hozzávetôlegesen 40 ezer cigány élhetett Erdély-szerte, ez a szám viszont - a Havasalföld irányából történô folyamatos bevándorlás eredményeképpen - igencsak megemelkedett a késôbbiek folyamán. Az uralkodói szándék nemes volt, a cél gazdasági szempontból világos, a kivitelezés nehézségét, illetve a kérdés bonyolult voltát jelzi, hogy a mai napig sem sikerült maradéktalanul megoldást találni rá.

Akinek valamelyest sikerült eredményt felmutatnia a tömeges letelepítés terén, az nem más, mint Ceausescu: az erdélyi németek és szászok államhatalmilag is ösztönzött kitelepedése révén az elhagyott portákba cigányok költöztek be. "Ez az elsô alkalom a cigányság több évszázados európai történelmében, hogy viszonylag kompakt nemzetiségi területet hozzon létre, s ha ez a folyamat tovább tart, akkor a népességváltás eredményeként egy újabb, keleti eredetû kultúrterület kialakulásának lehetünk tanúi Erdély szívében" - olvasható Varga E. Árpád egyik 1996-os tanulmányában. Ez együtt járt a cigány öntudat fokozatos erôsödésével is, ami jól kimutatható a népszámlálási adatok tükrében. 1966 óta a háromnegyed részben görögkeleti vallású erdélyi cigány nemzetiségûek száma "hivatalosan" 49 ezerrôl 203 ezerre emelkedett 1992-ig, s egy 1981-es becslés 434 ezerben jelölte meg a számukat (az egész Romániában 64 ezerrôl 401 ezerre nôtt a számuk, a becslés 1 180 000). Nem beszélve arról, hogy a cigány szervezetek vezetôi manapság hatmillió cigányról beszélnek összromániai viszonylatban!

Érdekes módon az erdélyi megyék közül egyedül Kovászna megyében nem érvényesült folyamatosan ez a tendencia, hiszen 1992-ben mindössze 2641-en vallották magukat cigány nemzetiségûnek, 881-gyel kevesebben (!), mint 1977-ben. (Az említett 1981-es becslés itt közel kilencezer fôt mutat ki.) Ezzel ellentétes példának akár Bihar megyét is felhozhatjuk, ahol a cigányság száma 1966 és 1992 között majdnem megötszörözôdött, azaz 1800-ról 8400-ra emelkedett (Nagyváradon például 47-rôl 2137-re ugrott a számuk)! S ez csak a hivatalos adat!

De térjünk vissza Kovászna megyéhez, mely esetében joggal vetôdhet fel a kérdés, hogy vajon mi vezethetett a cigányság számszerû csökkenéséhez az elmúlt két évtizedben. Nem az újságíró hivatott megadni erre a választ, de néhány tényen érdemes elgondolkodni. Azon például, hogy míg az 1992-es népszámláláskor Csernátonban és Gelencén egyetlen cigányt se "találtak", itt mégis külön utcákat laknak be ezen etnikum meglehetôsen zárt közösséget alkotó tagjai. Nyújtódon 1930 óta hivatalosan egyetlen cigány sincs, ám ennek ellenére pár évvel ezelôtt négyet lincseltek meg egy incidens során, s a többit elkergették a faluból. S ezek csak kézdiszéki példák. Háromszéken egyébként összesen hat olyan falu van - Bélafalva, Bardoc, Bodos, Hatolyka, Kurtapatak és Zalánpatak -, ahol 1850-tôl errefelé soha egyetlen cigányt sem jegyeztek fel a népszámlálók. Az is meglehetôsen furcsa, hogy a megye szinte kizárólag románok lakta településein az utóbbi két évtizedben "eltûntek" a magukat cigánynak nevezô lakók. Bodzafordulón 1977-ben még 228-an vallották magukat cigánynak, tizenöt évvel késôbb már csak hatan, Bölönpatakon 270-bôl 28-an "maradtak", Dobollón a 238-ból egy sem.

Kézdivásárhelyen alig negyvenketten vallották magukat cigánynak az 1992-es népszámláláskor, de a vajdájuk szerint legalább ötszázan élnek a városban. Magyarázatképpen hozzáfûzi, hogy a legtöbb alattvalója az RMDSZ-re szavazott, magyarnak tartja magát, sokan már nem is beszélik a cigány nyelvet.

Kalányos Gábor 47 éves, néggyermekes apa. A most Apor Péter nevét viselô iskolában járta ki az elsô öt osztályt, évek múlva, amolyan gyorstalpaló tanfolyamon még letett hármat. Elvégre egy vajdának kell legyen legalább nyolc osztálya! Igaz, akkoriban még csak bíróként tisztelték, az apja volt a vajda, csak jóval késôbb, amikor a testvére is meghalt, örökölte a rangot és címet.

Hatásköre Kézdivásárhely környékére, a Berecktôl Dálnokig húzódó területre terjed ki, mindenütt nagy tekintélynek örvend. Egyedül a Majlát család rakoncátlankodik, nem akarják sehogy sem elismerni vajdának.

- Azok olyan emberek, akik nem hallgatnak rám, hiába intem a jóra ôket, annyi, mintha a falnak beszélnék - magyarázza enyhe keserûséggel a hangjában. - A revolúció után annyira kiviselték magukat, hogy aztán jól elbántak velük. Csak azt kapták, amit megérdemeltek. Most egy páran itt laknak közülük a Rózsa-garzonban.

A vajda az 1990. februári véres incidensre gondolt, amikor a nyújtódi magyarság megelégelte a helybéli cigányok örökös provokációit, duhajkodásait, s egy vasárnap délután az összes putrit felgyújtotta, a lakóit pedig elkergette a faluból. A megfutamított cigányok zöme a szomszédos Kézdivásárhelyen talált menedéket, négyen viszont - Majlát Mihály, idôs és ifjú Majlát Zoltán, valamint Majlát Attila - a népharag áldozatául estek. A brassói táblabíróság egyébként idén augusztusban véglegesítette a pogrom ügyében hozott ítéletet: összesen 19 személyre róttak ki 1-2 évig terjedô - felfüggesztett - börtönbüntetést, valamint különféle költségek, gyermeksegély stb. kifizetésére kötelezték ôket.

- A helybéli polgármesteri hivatal már több mint egy éve tervezi a Rózsa-garzon kilakoltatását, illetve felújítását, hiszen bármikor összeomolhat. Mi lesz az ott lakó cigányokkal, akik mellesleg törvénytelenül költöztek be a lakrészekbe? - kérdezem a vajdától.

A válasz mellbevág, alig hiszek a fülemnek:

- Ki a szemétdombra ôket, hogy menjenek, amerre látnak! Elvégre nem is idevalósiak, takarodjanak vissza Nyújtódra. Az ottani lecke nem használt nekik, itt is rosszul viselkednek. Nem csak az itteni cigányokat, de a magyarokat is bántalmazzák. Valamilyen úton-módon deportálni kellene ôket, jó messze a várostól.

Ez aztán beszéd egy vajdától! Nem is firtatom tovább a dolgot, sietünk végig a Malom utcán, a város széle felé. Itt, a Sepsiszentgyörgyöt Bereckkel összekötô vasút mentén, a Torja patakán túl húzódik a cigánynegyed, már amennyiben negyednek lehet nevezni a rozoga, omladozó falú, félig fedett faviskókból, néhány rozsdás kályhából és egy nyílt tûzhelybôl álló telepet. Itt, a senki földjén él ésszel nehezen felfogható körülmények között kb. negyven cigány család, teljesen elzárva (elzárkózva?) a várostól, még egy árva palló sem köti össze ôket a civilizációval. A polgármester megígérte ugyan, hogy hidat épít a számukra, de az még a választások elôtt volt, azóta sok víz lefolyt a Feketeügyön.

Hatalmas üdvrivalgással fogadnak, mert azt hiszik, a villamosmûvektôl jöttem, de újságíróként is babérokat aratok, majdnem összeverekednek afelett, hogy ki álljon a fényképezôgép elé. A vajda féltve vigyázza tekintélyét, rájuk rivall, hogy takarítsanak el valamit a szemétbôl, majd hozzám fordul:

- 1992-tôl errefelé mindkét polgármesterjelölt megígérte, hogy elvezetteti ide a villanyt, hogy kutat ásat nekünk, de mindeddig csak az ígérgetéssel maradtunk. Most már elegünk van a sok hazudozásból. Szôts úr (az elôzô polgármester - K. K.) annak idején legalább szóba állt velem, az ajtaja mindig nyitva állt elôttem, de a mostani polgármester még a fejét is félrefordítja, ha az utcán meglát. Arról pedig szó sem lehet, hogy az irodájában beszéljek vele, sosem ér rá. A vezetôséget egyszerûen nem érdekli, hogy mibôl élünk.

- Miért, mibôl élnek? - kérdem naivul.

- Egy pár embernek tudok idénymunkát szerezni Magyarországon, a többség viszont éhezik. Nyáron még ott az erdô, a mezô, lehet üvegekkel is kereskedni, de télire csak a szemeteskukák maradnak.

- Mit ért azalatt, hogy nyáron ott a mezô?

- A korgó gyomor bizony rákényszeríti az embereimet arra, hogy más ember földjébôl kiszedjenek pár kilónyi pityókát. Ezen nincs mit szépíteni, ez a színtiszta igazság. Az éhség bûnre viszi a embert.

- Az egyik csomortáni alattvalója nemrég többszörösen megerôszakolt egy 16 éves lányt, napokig körözte a rendôrség. Ôt is az éhség vitte rá a bûnre?

- Nem, nem, az az ember nem normális, annak baj van a fejével. Az itteni cigányokkal nincs ilyen gond, hiszen én is egyfolytában magyarázom nekik, hogy miként viselkedjenek, próbálom nevelni ôket.

- Miért nem bízzák a nevelést az iskolára? Tudomásom szerint nagyon kevés cigánygyermek iratkozott be az idén.

- A Nagy Mózes Gimnáziumban megszûnt a cigány osztály, ahová visszamaradottakat lehetett beíratni, a másik iskola viszont, a város túlsó végén, túl messze van ide, télen nem tudnak a gyerekek odajárni, hiszen nincs ruhájuk. S mivel nem járnak iskolába, még családi pótlékot sem fizet utánuk az állam. Szóval, az az érzésem, fajgyûlölet van errefelé.

- Miféle fajgyûlöletrôl beszél, amikor a Bod Péter Tanítóképzô Fôiskolában kizárólag cigányok számára tartottak fenn egy helyet, csak éppen nem jelentkezett senki?

- Ezt most hallom elôször, errôl senki sem értesített! Bár az is igaz, hogy oda csak érettségivel lehet menni, s az nagyon kevés cigánynak van meg.

Ebben van valami igazság, hiszen 1992-ben a romániai cigányok elsô helyen álltak az írástudatlanság (a 12 évesnél idôsebb népesség 21,5 százaléka), az iskolázatlanság (26,8 százalék), s utolsó helyen a felsôfokú végzettség (0,1 százalék) terén. Mindössze két százalékuk érettségizett, miközben például a legiskolázottabb örményeknél 33 százalékos ez az arány. Nem erôltetem tovább a dolgot, inkább a tûzhely felé kacsintok:

- Most mi fô a fazékban? - kérdem, s közben az orrommal próbálom firtatni a választ, de nem jöttem volna rá magamtól.

- Ez-az, amit a kukákban találtak, pityókával elegyítve. Mindennap ez a menü.

Akkor csak sejtettem, késôbb tudtam meg, hogy azért van némi túlzás a dologban. A Vöröskereszt helyi szervezetének elnöke, Csiszár Eszter mondta el, hogy december, január, február és március folyamán a városból tizenkilenc cigány család kapott havonta alapélelmiszert tartalmazó, egyenként kb. 80 ezer lejt érô segélycsomagot, májusban és júniusban pedig - egy kézdivásárhelyi magáncég jóvoltából - több mint nyolc mázsa szalonnát osztottak szét a cigányok között. Ezenkívül minden szerdán úgynevezett ruhaakció van a Vöröskeresztnél, ami azt jelenti, hogy a rászorulók annyi ruhát válogathatnak össze maguknak a segélyszállítmányokból, amennyit csak akarnak.

A tanyával szemben szennycsatorna vezet a patakba, alább gyerekek játszadoznak a partján. Ha a másik irányba nézek, szembeötlenek a pajtának is ronda építmények, a legtöbbnél lópokróc, rongyszônyeg, nejlonabrosz helyettesíti az ablakot, vagy még az sem. Kényelmetlenül érzem magam, gyorsan témát kellene váltani, de nehéz.

- Ön hogyan lett vajda?

- Ez nálunk családi hagyomány. Nekem az édesapám is vajda volt, mi az öcsémmel ketten akkor bírók voltunk. Az öcsém idôközben meghalt, késôbb én lettem a vajda. Ezt Szentgyörgyön, a megyénél, sôt a rendôrségnél is elfogadták, megerôsítették. 1989 decemberében sokat segítettem a rendfenntartásban, egészen a következô év májusáig intervencióban voltam, nem kellett bemenjek a munkahelyemre se. Huszonnégy ember tartozott a kezem alá, semmiféle rendbontás nem történt. S mindezért mit kaptam cserébe? A kisfiamnak még karácsonykor sem küldtek ajándékcsomagot, én pedig kaptam egy újévi köszöntôlevelet. Bezzeg a Ceau-világban az akkori polgármester minden évben megsegített egy autó fával engem mint vajdát, s 25 ár földem volt kimérve! Most csak tíz árat kértem a hivataltól, persze hiába.

- Milyen a kapcsolata a többi vajdával? Önök Iulian császárhoz vagy Cioabã királyhoz tartoznak?

- Amikor a szentgyörgyi cigányok vezetôje eljött hozzánk, hogy beállítson minket valamilyen roma pártba, az itteniek elkergették, s ha nem lépek közbe, bizony-bizony csúfabb vége is lehetett volna a toborzásnak. Mi az RMDSZ-hez tartozunk, s nem akarunk semmilyen más pártot magunknak. Mi sem Iulian "császárral", sem Cioabã "királlyal" nem foglalkozunk, nem ismerjük el ôket feljebbvalóinknak. Ide, a felsô-háromszéki medencére nem terjed ki a hatalmuk. Itt én vagyok a vajda, a falvakon pedig ott vannak a cigánybírók, helyben ôk a fônökök.

- Nem akar tagja lenni a helyi képviselô-testületnek?

- A tanácsülések nem hozzámvalók, ha az akarnék lenni, függetlenként simán bejutnék. Én nem akarok tanácsos lenni: én azt akarom, hogy meghallgassanak és segítsenek rajtunk. Legalább tíz ár földet mérjenek ki minden cigánynak, s akkor nem kényszerülünk lopni más ember földjérôl.

- Ennek enyhe zsarolás íze van. Tüntetésre, demonstrációra nem gondolt?

- Erre nem merem tanítani ôket, mert sohasem lehet tudni, hogy egy ilyen megmozdulásnak mi lesz a vége. Ha ilyet mondanék, a megyébôl sok cigány jönne ide a fôtérre. Én a békés eszközök híve vagyok.

A kézdivásárhelyi cigány közösség egyik tagjának sincs állandó munkahelye. Ezen a téren a vajda sem kivétel: ôt 28 év szolgálati idôvel, végkielégítéssel menesztették a bútorgyárból. Az egyik tanyalakó mezítláb szalad felénk, nehogy kimaradjon a képbôl. Ha már ott a magnó, a maga panaszát is elmondja:

- A Ceausescu-világban sokkal jobban élt a cigányság, mint most. Volt munkahelyünk, ha nem dolgoztunk gyárban, mehettünk a kollektívbe. Megvolt a cukor, a kása, a liszt - minden. De most? Napszámra nem hív senki, mert a földes gazdák egymás közt, kalákában oldják meg a pityókaszedést, vagy inkább Moldvából hoznak embereket. Senki sem törôdik velünk, senki sem akar meghallgatni minket, nem tudom, meddig mehet ez így.

Tényleg, meddig mehet ez így? Október 20-án Felsô-Háromszéken beköszöntött a tél...

Kocsis Károly

Románia lakosságának több mint egyharmada a szegénységi szint alatt él - derült ki a román statisztikai hivatal és az ENSZ Fejlesztési Programja (PNUD) által készített tanulmányból. "Ez már olyan riasztó arány, hogy a tanulmány megállapításait a román kormány figyelmébe ajánlottuk - mondotta a legfôbb statisztikus, Constantin Chirica.

A tanulmány 36 ezer háztartás adatainak felmérése alapján megállapította, hogy 1998-ban 7,6 millió állampolgár élt szegénységben. A szakemberek különösen aggasztónak tartják, hogy az elszegényedés évrôl évre gyorsul. 1995-ben a lakosság 25,2 százaléka élt a szegénységi szint alatt, ez az arány 1997-ben 30,8 százalékra, 1998-ban pedig 33,8 százalékra növekedett. Idén a helyzet tovább romlott, egyelôre semmi jele a javulásnak.

A tanulmány szerzôi szegénynek tekintették azokat az embereket, akiknek a mindennapi alapvetô szükségletekre (élelem, lakás, ruházkodás) nem jut több az országos átlag 60 százalékánál. Igy szegénynek számít Romániában az a személy, akinek havi jövedelme nem haladja meg a 683 ezer lejt (mintegy 40 dollár).

A jövedelmi kategóriák szerint a romániai lakosság 2 százaléka nagyon gazdag, 10 százaléka gazdag, 35 százaléka közepes, 19 százaléka pedig szerény jövedelemmel rendelkezett. Kis híján 34 százalékot tesz ki a szegény és nagyon szegény lakosok aránya. A legtöbb csóró az észak-moldvai régióban, a legkevesebb az ország nyugati térségében él. Észak-Moldvában a lakosság 42,7 százaléka él szegénységben, Bukarest több mint félmillió nélkülözôje a fôváros lakosságának 23 százalékát teszi ki. A falusi háztartások körében 57,3 százalékos a szegénység, ennél rosszabbul csak a munkanélküliek és családtagjaik élnek (59,7 százalékos szegénységi aránnyal).

A PNUD szakembereinek véleménye szerint a terjedô romániai elszegényedés leghatékonyabb ellenszere a tényleges piacgazdaságra való áttérés és az állam gazdasági szerepének csökkentése lehet.

A határon túl élô magyar közösségek és a szórványmagyarság gazdasági helyzetének a javítására létrehozott Új Kézfogás Közalapítvány a jövôben oszágonként és régiónként más-más pályázati lehetôségeket ír ki. Változik a projektek elbírálásának rendszere is, Magyarország fôvárosából ugyanis nem lehet eldönteni, hogy a több száz kilométerrôl érkezô kérések mennyire reálisak. Ezért például az erdélyi megyékben mûködô mikrovállalkozások számára elérhetô mikrohitelek odaítélésérôl a régióban élô, felelôsséggel bíró személyek döntenek majd - hangzott el nemrég Budapesten. A közalapítvány új stratégiai programját a határon túli kis- és középvállalkozások vezetôivel és a határon túli magyar pártok gazdasági szakértôivel Hernádi Zsolt, az Új Kézfogás Közalapítvány kuratóriumának elnöke ismertette. Elmondta: az idén rendelkezésre álló 300 millió forintos keretet a kamathitelek mellett szlovákiai, ukrajnai, romániai és jugoszláviai vállalkozásfejlesztési központrendszerek létrehozására, Szlovákiában és Romániában mûködô vállalkozások kamattámogatására, valamint az elsôdleges privatizáció támogatására fordítják. Egy úgynevezett földtagosítási program keretében 10-12 ezer kárpátaljai magyart abban segítenek, hogy ki tudja fizetni azt a 35 dollárban megállapított földmérési költséget, ami után ingyen földhöz juthat. A közalapítvány ugyanakkor tárgyalásokat folytat annak érdekében, hogy a Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítvány különítsen el egy olyan pénzalapot, amelybôl azok a vállalkozók részesülhetnének, akik határon túli üzleti tevékenységet kívánnak folytatni.

Szóra bírtak

Nem mondok újat azzal, hogy a valóság elkendôzésének és meghamisításának, az általános erkölcsi romlásnak mélyek és szívósak a gyökerei Romániában. A hazugság mételye például egyike a gyógyíthatatlannak tûnô kóroknak, s ebben átokként kísért a közelmúlt. Olyan "örökség" ez, amitôl egyhamar nem is lehet megszabadulni.

Az alábbi, szerintem nem mindennapi, igaz történet immár tizenhárom éve foglalkoztat. Sajátos sorstragédiát tár elénk. Egy kor embere a hôs és az áldozat; lássuk, kirôl van szó.

1986 nyarán idôsebb szomszédaim lakásán ismerkedtem meg egy középkorú férfival, aki annak idején Moszkvában végezte a mérnökit, ott feleségül vett egy orosz lányt, Inát, akivel azután Bukarestben éltek. A férfi szelíd, csendes ember, felesége temperamentumos, beszédes. Ismerkedéskor csak ennyit tudtam meg róluk. Késôbb értesültem arról, hogy Tibor jó állásban van, a fôvárosi autóbuszgyártó üzemben elismerésnek örvend, fômérnök, és egy találmánya jutalmaként személygépkocsit kapott a vállalattól. Mindez nagy szó volt abban az idôben!

Mivelhogy Tibort megbecsülték s bíztak benne, rendszeresen járt exportszállítmányokkal Kijevbe. Abban az idôben, amikor mindenki szorongott a csernobili atomerômû robbanásának következményei miatt, Tibor és Ina is nagyon félt a soron lévô úttól, amikor Tibornak egy áramszedô szállítmánnyal kellett Kijevbe mennie. Akkor látszólag semmi baja nem történt, félelmük alaptalannak bizonyult. Miután hazaérkezett, elmondta feleségének, hogy a kijevi trolibuszgyár igazgatósága nagyon elégedetlen volt az általuk szállított alkatrészek minôségével. (1989 nyarán, amikor magam is Kijevbe utaztam, teljesen véletlenül tudtam meg, hogy mi volt a baj: a Romániából szállított áramszedôk gyúlékonyak lévén üzemeltetés közben gyakran rövidzárlatot okoztak.) Egyszóval akkor, 1986 ôszén a leszállított alkatrészek nem feleltek meg a minôségi követelményeknek, és Tibor, mint kiküldött szakember, aki értesült a hibáról, jelentette ezt feljebbvalóinak. A gyár igazgatója, tudván, hogy a legfelsôbb vezetésben kizárólag sikerekrôl akarnak értesülni, nem vállalta a negatív tájékoztatást, amely nem tünteti fel elônyösen az ország ipari teljesítményét. Tibor, a becsületes, jó szakember nem volt képes valótlant állítani, kitartott az igazság mellett, magára vállalta a dolgot: az alkatrészek rossz minôségérôl szóló jelentés egyedül az ô aláírásával került a felsôbb szervekhez.

Ebben az idôben Ina Moszkvába utazott az anyjához. Amikor hazajött, férjét nem találta, a szomszédok nem tudtak semmiféle felvilágosítást nyújtani, érdeklôdött a rendôrségen, a kórházakban, mindenütt és mindhiába. 1986. december 16-án, egy keddi napon a férjemmel a krematóriumban voltam, jól emlékszem, mert aznap temettek el egy itteni ukrán költônôt Déltájt, gyalog indultunk visszafelé, amikor láttuk, hogy hirtelen felfüggesztik a forgalmat, minden leállt, mert ugyebár Ceausescunak valahová mennie kellett. Láttuk is, ahogyan néhány kocsi kíséretében végigszáguldott a Serban Vodã sugárúton. Hogy hová tartott, senki nem tudta megmondani, egyesek szerint a Sala Polivalentã építkezését akarta megnézni. A másnapi újságból kiderült, hogy nem ott járt, az Autobuzul gyárat, vagyis Tibor munkahelyét látogatta meg, és elégedetten nyugtázta a teljesítményeket, csupán "néhány bíráló megjegyzést tett".

Körülbelül két hónappal késôbb Inát a halottasházba hívták, hogy azonosítsa férje holttestét. Nem ment el. Helyette Tibor testvére érkezett meg Aradról. Neki azt mondták, hogy Tibor egy tóba fulladt, ami több szempontból is valószínûtlennek tûnt. Sôt szemenszedett hazugság volt. Hisz nem kellett kriminalisztikai szaktudás ahhoz, hogy észrevegyék, a holttest nem volt puffadt, a megtalált személyazonossági igazolvány ép és tiszta új, a testen jól felismerhetôek voltak egy mûtét nyomai, akárcsak ujján a jeggyûrû helye, amit különben vissza is adtak a feleségének. Ina a bukaresti katolikus templomban rendelt gyászmisét férje búcsúztatására, a gyári vezetôség részérôl senki nem jött el, csak a munkások voltak jelen, akik utaltak arra, hogy tudják Tibor tragédiájának okát, ám egyelôre hallgatniuk kell. A férfit Aradon temették el. A szomszédnôm, aki csupán a bukaresti gyászmisén volt jelen, felfigyelt Tibor furcsa családnevére, amit így írtak a fejfára: Dessewffy. Késôbb beigazolódott, hogy egy dicsôségteljes erdélyi magyar nemesi család ivadéka volt, özvegye meg is mutatta a család bárói címerét, amelyen egy szarvasagancs van, s amelyet valamilyen betû vág hosszában ketté. Ina férje halála után többször is járt az ügyészségen, bár tisztában volt vele, hogy az igazság nem fog kiderülni. Mindez máig nem is következett be.

Ennek a szomorú történetnek váratlan befejezése lett. És itt kapcsolódik az aradi vértanúk rekviemjéhez. Mint ismeretes, 1802-ben a Dessewffy család köznemesi ágában született Dessewffy Arisztid. Róla Franklin kézilexikonában az olvasható, hogy 1848-49-es tábornok; katonai pályára lépett, 1839-ben századosi ranggal nyugállományba vonult; 1848-ban felajánlotta szolgálatait a magyar kormánynak, és a tiszai harctéren mint kitûnô lovasvezér Klapka oldalán harcolt. 1849 májusában a felsô-magyarországi hadtest vezényletével bízták meg, augusztus 9-én részt vett a temesvári csatában. És 1849. október 6-án az aradi vesztôhelyen halt meg.

Néhány évvel ezelôtt, amikor az aradi tizenhárom mártír emlékére istentiszteletet tartottak, ezen a vértanú tábornokok közül kettônek a leszármazottai is részt vettek. Egyik közülük a Dessewffy tábornoké volt. Tibor anyja és testvére adózott a mártír ôs emlékének. Dessewffy Tibor mérnök sajnos nem tehette ezt.

Neki meg kellett halnia, mert nem volt hajlandó hazudni, nem akart csorbát ejteni családja becsületén. Hóhérai úgy vélték, aki kisebbségi származású - ráadásul a felesége is orosz -, nem lehet más, csak áruló, akinek egyetlen célja kompromittálni Romániát

Közelmúltunk áldatlan öröksége: a hazugság, bajaink gyökereit is itt kell, kellene keresni. Hátha akad valaki, aki kibogozza az igazságot, kik voltak Dessewffy Tibor hóhérai? Vértanú ôsének 150 évvel ezelôtti halála körülményeit jól ismerjük, vajon örök titok marad, mi történt 13 évvel ezelôtt a leszármazottjával?

László Kucjuk Magda
Bukarest

A világ legnagyobb könyvkiállításának házigazdája minden év októberében Frankfurt am Main, immár 51 esztendeje ilyenkor egy hétig divatba jön az ún. Gutenberg-galaxis, illik beszélni a könyvrôl: kultúráról, mûvészetrôl, tudományról, irodalomról, hiszen az írott szó ebbe öltözködik. Ez azonban csak a felszín, s fogalmazhatnám akár színes maskarának is, mert e nem is titkolt lepel alatt az üzlet mûködik, a nagyon kemény piaci érdekek bazári alkudozása, ahol a könyv csak áru, a profittermelés eszköze, teljesen függetlenül a benne rejlô szellemi értéktôl. Mindez persze nem kisebbíti a jelentôségét, de ez egy olyan tény, amit tudomásul kell venni, hogy nem illúziók és fennkölt eszmék nagy találkozása folyik, hanem a pénz az úr.

Illusztrálásként csak néhány adat: egy négyzetméter bérleti díja 300-500 márka. Egy szállodai szoba kb. ötven kilométeres körzetben sem kapható 100 alatt. Plusz a részvevô utazási (szállítási) költsége, a napi étkezés, protokoll és hadd ne soroljam a többit, már induláskor egy kalapnyi kemény valuta. Mindezt most, 1999-ben 113 ország 6643 kiállítója biztosan nem azért vállalta, hogy ideálok prófétájaként "osztogassa a kultúrát"...

Más persze a helyzet egy díszvendégként jelentkezô ország esetében: itt a befektetés kamatozó tôkévé válhat, ha annyira jól szerepel, szervezi meg a bemutatkozását, hogy a világ érdeklôdésének felkeltésével "divatba hozza önmagát", azaz eladja a kultúrát, irodalmat és mindazt, amivel rendelkezik. Magyarország esetében (fordításokkal) így sokat nyerhetne az egyetemes kultúra, ugyanakkor hasznos volna az országkép megítélése, újraértékelése szempontjából, valamint anyagi vonzatában a kiadók, szerzôk is nyereséget könyvelhetnének el. Hogy jelen esetben mindez mennyire sikerült, ôszintén szólva nem tudom és meg sem kísérelem kiértékelni.

Amit viszont tudok, saját tapasztalataimra szorítkozva, talán nem teljesen érdektelen tényszerûen összefoglalva elmondani, hiszen valahol mégiscsak valamennyiünk közös ügye.

Itt idéznék néhány gondolatot a tavalyi könyvkiállításon három nyelven (németül-angolul-magyarul) megjelent katalógusunkból, a Néhány szó magunkról-ból "Az 1970-ben alapított Deutsch-Ungarische Gesellschaft Frankfurt (Német-Magyar Társaság Frankfurt) a nemzetek közötti megértést és egymás alaposabb megismerését tekinti fô célkitûzésének A `70-80-as években a DUG tevékenységének súlypontja az `56-os szabadságharc eszményeinek terjesztése, valamint a kommunizmussal szemben álló exil-irodalom terjesztése volt. A frankfurti könyvkiállításokon rendszeresen kiállítottuk ezeket a könyveket, egészen 1992-ig. Eddigi céljai és törekvései helyességét azóta már igazolta a történelem Csak ebben a megváltozott világképben most a legrászorultabbakat, a Kárpát-medence kisebbségi magyar és német kiadóinak a könyveit mutatjuk be "

Igy 1998-ban hat ország tizenhárom kiadója és számos alkotó könyve állt a polcainkon. Nem volt egyszerû összetrombitálni a társaságot, mert a `98 január közepén 57 kiadói címre küldött körlevelemre, ami arról szólt, hogy ingyen kiállítjuk a jelentkezôk könyveit, mindössze négyen (!) reagáltak. Visítozásomra az Erdélyi Napló, a Duna Televízió, majd a budapesti könyvfesztivál révén hitték csak el, hogy a DUG valóban missziói feladatot vállal.

Az 1999-es eseményekre készülve a tavaly megalakult, immár harmadik szervezôbizottság, a Frankfurt `99 Kht. felkérésére még múlt év októberében leadtunk egy programjavaslatot, és januárban két képviselôjét is meghívtuk az évadnyitó rendezvényünkre. (Remélem, nem ezért váltak meg mindketten az akkor betöltött funkciójuktól.)

Miután március 19-éig semmiféle választ nem kaptam, két nappal a jelentkezési határidô lejárta elôtt megigényeltem egy önálló standot. Idôközben a Kht. frankfurti szervezôirodája is megnyílt. Korlátozott lehetôségeihez képest, hiszen mindent Budapesten döntöttek el, a kapcsolatunk mégis kiváló. (Igaz, mi is besegítettünk ahol csak lehetett, pl. egy német újságíró erdélyi útjának megszervezésében, amit a Bihari Napló vállalt el, vagy az amerikai Makkai Ádám professzort vittük el kis városnézésre és a Goethe-házba.)

Tavalyi kiállítóink egy része, a Romániai Könyves Céh, a szlovéniai Magyar Nemzetiségi Mûvelôdési Intézet meghívást kapott a magyar pavilonba, ezért nekünk arra kellett koncentrálnunk, hogy azokat gyûjtsük össze, akik kimaradtak. S bevallom, nem volt nehéz dolgom, mert szinte láncreakció-szerûen jelentkeztek, jobban terjedt a hír, mint a rossz pletyka, és egyre sûrûbben csörgött a telefon, csurgott a faxból a papír.

A legkisebb, 2x2 méteres stand bérleti díjára félre volt téve 1500 márkánk, de egy újabb katalógus nyomtatási költségére nem jött össze annyi hirdetô, mint tavaly, márpedig mit ér egy olyan kiállítás, ami a nagyvilághoz szólna számukra érthetetlen magyar nyelvû könyvcímekben? Ki kellett tehát találni valamit, ami nem csak hasznos, de erre a helyzetre is megoldást ad. Zeusznak könnyebb dolga lehetett, amikor teljes vértezetben kipattant a fejébôl a lándzsát tartó Pallas Athéné, mint nekem tizenhat emigránssal úgy interjút készítenem, hogy maguk is hozzájáruljanak a kiadás költségeihez. De sikerült. Egy füst alatt elkészült a katalógus is német és angol nyelven. No persze nem csak úgy magától, és nem is az elképzelt formában. Ugyanis minden kiállítótól azt kértem, szíveskedjék egyoldalnyi bemutatkozást küldeni, ahogy a lexikonban is szokás, németül és angolul. Aki csak magyarul tudott, annak a fordításáról gondoskodnom kellett. Eötvös Péter, Máté Imre, Sipos Irisz és Adolf Schröder segítettek ebben, ingyen és bérmentve. Azt hiszem, megjegyzésre érdemes az a tény, hogy volt olyan, aki tízsornyi anyagot küldött, kaptam három oldal terjedelmût, valamint 1979-ben megjelent német-francia nyelvû újságcikket is. Ez utóbbival meg is gyûlt a bajom, mert `99 lévén, kihagytam a húszéves keltezést, hogy azért már mégse röhögtessem ki magam. Igy faxoltam át a szerzônek, és már a tördelésnél tartottunk, amikor telefonon üvöltözve leszúrt ezért a merényletért, majd amikor már ki volt szedve a katalógus, közölte: ô bizony kiszáll ebbôl a társaságból, mert hibák vannak a francia szövegben. Kivettük, és azóta óvakodok a Nagy Iróktól. Az igaziaktól nem

Probléma persze ezután is került, mert a német szervezôk a 9-es pavilonba programálták a standunkat, míg a magyar kiállítás a 3-as csarnok teljes földszinti részét bérelte, aminek már minden négyzetméterét felosztották. Megoldás azonban, ha van rá készség és akarat, no meg egy kis fantázia, minden esetben lehetséges. Bernáth professzornak köszönhetôen kaptunk egy helyet a standunknak a kiállítási folyosó közepén. Igaz, hogy ez csak egy üres tér volt csupasz falakkal, de kitalálni mindig lehet valamit. Megkértem a német építôket, hogy standard polctartókat szereljenek be, amit készségesen meg is tettek volna, ha nem tíz centivel szûkebb a hely. A tartókonzol nem fér be, sajnálom - vakarta a fejét a szaki, de nem engedtem elmenni. Húzzuk arrébb a mobilfalat - javasoltam, amitôl felragyogott a szeme, és utána az enyém is, mert négy sorban összesen 24 méter könyvespolc boldog tulajdonosai lettünk. Ezután már csak két asztal kellett és székek. Asztal volt a raktárban, széket bérelnem kellett a németektôl. A megnyitóra eltûntek az asztalok. Másnap reggel kaptam két másikat, de csütörtökön ezeket is elvitték, végleg. Pénzzel ugye a hülye is tud vásárolni, így újra a németektôl vettem bérbe a szükséges berendezést.

Összesen 212 könyvet állítottunk ki, egyharmadával többet, mint ami a katalógusunkban szerepel, mert folyamatosan jöttek a küldemények, még a kiállítás napjaiban is azoktól, akiket nem hívott meg senki. Csoportosítva, a nyugatiakat említeném elôször: a Herp Kiadó Münchenbôl, Rospigliosi-Vadnay Zsuzsa hercegnô Svájcból (ô tolmácsként is meg volt híva, de többnyire a mi standunkon tanyázott), Kabdebó Tamás, Máté Imre, dr. Csernoholszky Vilmos, Engel György, Szutrély Péter, Forrai Eszter és a lista még hosszú volna, idetartozott még a cserkészirodalom és Klement Kornél. Határon kívüliek: németül és magyarul Szent-Iványi Gábor és Molnár Imre Gróf Esterházy Jánosról szóló könyve, Batta György Szlovákiából, a kolozsvári Glória és a nagyváradi Bihari Napló Kiadó. Kiemelkedô helyet foglaltak el a menet közben - nem tudni, miért - kitiltott, székely rovásírással foglalkozó szerzôk, Varga Géza és Forrai Sándor. Magyarországi kiadók: a Kecsmetion Press és a Barbaricum, valamint olyan szerzôk, mint Pozsgai Imre, Papp Árpád, Csurka István, Tamási Orosz János, Báger Gusztáv, Pusztaszeri László és még sokan mások.

Érdekes epizód volt a Diószegi György által vezetett Történelmi Lovastúra Egyesület jelentkezése: bár volt meghívásuk és három könyvüket el is fogadta kiállításra a Kht. (három éve végiglovagolták az Uraltól Budapestig a honfoglalási útvonalat, ami 4700 km, és errôl szól a Csitri naplója), elszállásolásukról mi gondoskodtunk az utolsó pillanatban. A csapat felét Mágori János fogadta be a lakásába.

Tervük az volt, hogy amolyan magyaros színfoltként huszár, Bocskai, illetve honfoglaló ruhában szerepelnek a különbözô rendezvények, protokollok alkalmával. A megnyitó estéjén a német fotóriporterek valóságos pergôtûz alá vették a huszárokat, azonban a kormánybiztos úr kiparancsolta ôket a magyar pavilonból. Igaz, hogy tavaly a svéd királyi udvar ovációval fogadta a lovasokat, de itt Frankfurtban úgy látszik, szigorúbb az etikett... Következô nap hazautaztak (Megjegyzem, gólyalábú vásárosok, ugra-bugra, lónak öltözött jelmezesek maradtak. Igaz, ôk nem "magyarkodtak" a cirkuszi ruházatukkal.)

A kiállítás utolsó három napján rendeztünk pavilonon kívüli találkozókat. Pénteken a butzbachi, Krasznai Petur által vezetett Osteuropeische Institut adott otthont a Varga Géza által tartott konferenciának, aminek a témája a székely rovásírás volt. Szombaton a frankfurti Magyar Katolikus Egyházközség helyiségében olvasott fel Vadnay Zsuzsa, Szutrély Péter, Máté Imre, Káli Király István, Nikolits Árpád, Králik Lóránd és a Mûvelôdés kolozsvári szerkesztôi. Vasárnap Mainzban Máté Imre, Nikolits Árpád és Eötvös Péter találkozott az érdeklôdô közönséggel a Sajthy Gábor által szervezett rendezvényen, míg Frankfurtban a Református Egyházközségben Kukorelly Endre és Králik Lóránd tartottak elôadást, itt mutattuk be a Távolságközelítés térben és idôben címû interjúkötetet is.

Végezetül, hogy válaszoljak egy eddig fel nem tett kérdésre: miért követtük el mindezt, idézek egy részletet a katalógusunk elôszavából: "Nagy megtiszteltetés, hogy századunk és egyben az ezredvég búcsúztatásának évében éppen Magyarország a díszvendég, amely alkalom számunkra is nagyobb kihívást, odafigyelést jelent, hogy szerény lehetôségeink keretei között hozzájárulhassunk a magyarságról alkotott összkép minél teljesebb bemutatásához. A standunkon kiállítók semmiképpen nem a selejt maradéka, hanem olyan alkotók, akik egyszerûen nem kerültek a budapesti szervezôk látókörébe, mert nem tartoznak egyetlen szekértáborhoz sem. Ôk azért vannak itt, mert ismerik programunkat, jelentkeztek, és aki nálunk kopog, az helyet kap. Társaságunk szabályzatainak szellemében mi nem játszhatunk kiközösítôsdit és nem szabhatunk feltételeket, hiszen az már alapfokon az önzetlen segítôkészség meghamisítása lenne, azaz: diszkrimináció. Ez összeegyeztethetetlen az elveinkkel, a demokráciával és a következô évezredbe lépô Európa remélhetôleg konszolidálódó jövôképével, amelyben minden nemzet úgy találja meg a helyét, kultúrájának felmutatásával, ahogy ez most történik itt Frankfurtban, az 51. könyv-világkiállításon."

Török Miklós

A Kôrösi Csoma Sándor-emlékévben egyre többet gondolok tudós utazónk méltó utódjára, a kézdivásárhelyi vándorra is, halálának huszadik évfordulóján. Szinte fülembe csengenek kínzó köhögési rohamai, melyek ijesztô fulladozásba torkollottak, látom megkínzott, sovány arcát, az oxigénhiány miatt lilás bôrszínét, hallom kissé rekedtes hangját. Fogadott testvérem volt, sokunk ismerôse, barátja Erdélyben, Európában és Ázsiában. Jakabos Ödön 39 éves volt 1979. október 22-én, amikor az örök csillagporos ösvényre tért - idôs szülôket, szeretô testvéreket, feleséget és két piciny gyermeket hagyva hátra.

A jóeszû fiú egyetemre nem kerülhetett, mert édesapjának a "kelleténél több" volt a földje. Elvégzett két technikumot, majd forgalmista lett a vasútnál. Kisgyermekkorától érdekelte a világ; gyalogszerrel járta be a környezô falvakat, késôbb vonattal, autóstoppal az országot, majd kerékpárral a közelebbi és távolabbi európai tájakat. Nem hiányoztak életébôl a romantikus vállalkozások sem: lóháton bejárta a Retyezátot, majd csónakkal leereszkedett az Olton Fogarastól a Dunáig. Közben keményen tanult, földrajzot, történelmet, nyelveket, hogy eljuthasson Indiába. Levelezett közel száz ázsiai baráttal, hiszen akkoriban ez volt az ismerkedés egyetlen formája.

Kôrösi Csoma példáján fellelkesülve keményen edzett, hogy minden nehézséget legyûrhessen a hosszú út során. Sajnos megbetegedett, s egy helytelen diagnózis folytán az igen ritka tébécés fertôzésformát tüdôasztmaként kezelték. Eltiltották a kerékpározástól, így 1972-73-ban gyalog, stoppal, vonattal, hajón tette meg a több mint nyolc hónapos indiai útját, öt dollárral a zsebében, hiszen ennyit kapott váltópénz gyanánt a vízum mellé. Nemcsak a világjárás volt a célja, hanem a nagy tudós, a magyarok ôshazáját keresni elindult Kôrösi Csoma Sándor útját igyekezett követni. Hátizsákjában székely ruha lapult, s egy kicsiny szôttes tarisznyában maroknyi föld a csomakôrösi szülôi ház diófái alól. Amikor a Himalája vonulatainak ölében fekvô Dardzsiling angol temetôjében a sírt megtalálta, elérzékenyült. Gyermekkori álma valósult meg, hiszen a hetvenes években egy székely embernek Indiába eljutni nagyobb hôstett volt, mint ma bármelyikünknek megcsodálni az északi fényt a sarkkörön túli tájakon gyalogtúra vagy autóstop után! A magával vitt földet rászórta a sírra, majd egy maroknyi indiait tett a tarisznyába, amelyet hazatérve a csomakôrösi kertbe vitt.

Betegsége egyre súlyosbodott, ám dacolva a halálos kórral, járta az erdélyi iskolákat, kultúrotthonokat, és felejthetetlen úti élményekkel varázsolta el a mindig népes hallgatóságot, közben osztogatta a nagy utazó sírja mellett készült székely ruhás fényképét. Több mint tízezer fotót szórt el Erdély és Magyarország városaiban, falvaiban.

Jakabos Ödön nemzedékek reménye volt, jelképe annak, hogy a kitartás és az erôs akarat az önkényuralom idején is diadalt arat. Példája erôt adott és segített elviselni a nyomasztó hétköznapokat... Rendkívüli lelki ereje élete utolsó hónapjaiban is megnyilvánult. Utolsó útján, Kelet-Németországig már háromszor kényszerült kórházba. Akkor adták meg a helyes diagnózist, ám túl késôn, hiszen a tüdeje alig tíz százalékban mûködött már. Hazatérve titokban megrendelte saját kopjafáját Csernátonban, majd megcímezte barátainak a gyászjelentéshez való borítékokat, megírta végrendeletét. Sajnos indiai útinaplója kiadását már nem érhette meg, és közel ezerötszáz fényképfelvétele sem készülhetett el pénz híján.

Csontig hatolt az elsô hóhullás hidege, amikor temettük. A kézdivásárhelyi református temetôben Czirják Árpád Illés prófétáról szólt, majd arról, hogy minden népnek vannak prófétái, s ilyenek voltak a nemes székely nemzetnek Kôrösi Csoma Sándor és Jakabos Ödön. Végezetül máig érvényes igazságként mondotta a következô szavakat: "Köszönjük, hogy rövid 39 éveddel megtanítottál arra, hogy tanuljunk. Csak úgy lesz jövôje népünknek, ha a te szenvedélyeddel tanulunk. A tudás az a nagy hatalom, amely biztosítja létünket. Egy nép gazdagságát nemcsak a gyárak, üzemek, gazdasági létesítmények biztosítják, hanem elsôsorban felkészült fiai. Köszönjük, hogy megtanítottál arra, hogy szeressük népünket. Ez a nép megérdemli, hogy szeressük. Mi, papok, orvosok, tanárok, mérnökök egy nyomorult diploma birtokában nem nézhetjük le a népet. Sôt azt a feladatot kaptuk, hogy ennek a népnek prófétái legyünk, és amit te oly sokat áldoztál népedért, mi is odategyük: áldozatunkat a közös oltárra."

Jakabos könyvekkel, utazási emlékekkel zsúfolt szobájában a szemébe ötlött minden látogatójának a jelmondat: "Kedvvel, örömmel és teljes erôbôl törekedni a legközelebbi cél felé, ez az egyetlen módja annak, hogy elérjük a legtávolabbi célokat."

Jósa Piroska

A Magyar Reformátusok Világszövetsége és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület szervezésében 1999. október 25-27. között nemzetközi egyházi-etnikai-kisebbségi értekezletre került sor a Nagyváradhoz közeli Félixfürdôn.

A konferencia nemzetközi jellegét az alábbi országokból érkezett elôadók és vendégek határozták meg: Amerikai Egyesült Államok, Irország, Skócia, Görögország, Hollandia, Finnország, Svájc, Magyarország, Jugoszlávia, Horvátország, Szlovákia és Ukrajna.

A tanácskozás központi kérdései voltak a nemzeti és vallási identitás összefüggései, a nemzeti és vallási kisebbségek védelme, egyház és nemzet viszonyának politikai vetületei, az egyházi és vallási kisebbségek helye és helyzete az európai integráció és a globalizáció összefüggésében.

Az egyes egyházak képviselôi beszámoltak megélt kisebbségi helyzetükrôl és annak tanulságairól. A Kárpát-medence különbözô országaiban élô magyar református egyházak küldöttei saját térségük kisebbségi viszonyait mutatták be.

A felsorolt témakörökben elôadást tartott: Kozma Zsolt (Kolozsvár), Antonious Koulouris (Görögország), Alain Martin (Irország), Tôkéczki László és Kiss Gy. Csaba (Magyarország) teológiai és egyetemi tanárok, egyházi vezetôk.

Az értekezlet európai kitekintésben és az integráció összefüggésében foglalkozott az egyházi és vallási közösségek és identitások idôszerû társadalmi, egyházi, kulturális és politikai vetületeivel.

A tanácskozás a kisebbségi lét és identitás kérdéseit két irányból közelítette meg: Az egyes népek és kisebbségek, a különféle régiók és identitások számára mit jelent az egységesülô Európa, illetve milyen elvárásokat támasztanak vele szemben? Másfelôl az egyházak és az egyes nemzeti és etnikai közösségek mit nyújthatnak az integráció és az ökuménia irányába törekvô kontinensnek?

Az értekezlet részvevôi egy olyan Európában képzelik el népeik és egyházaik közös jövendôjét, mely a teremtés rendje szerinti sokféleség gazdagságában a kisebbségek jogait tiszteletben tartja és védelmezi. Olyan ország, mely kisebbségi, vallási és nemzeti közösségeit a többség nevében elnyomja, azokat önazonosságuktól megfosztja, nem lehet tagja az egységes Európának.

"A Krisztus megváltó szeretetére épülô keresztény egyházak a népek, országok, vallások és etnikumok közötti megbékélés munkálását tartják elsôrendû hivatásuknak. Sajátos hitbeli-kulturális értékeik és cselekvô szolgálatuk felajánlásával a hajdan vasfüggöny által mesterségesen elválasztott Kelet és Nyugat közeledését, a kommunizmus és nacionalizmus által megosztott kelet-közép-európai térség egymással szembenálló népeinek, többségi és kisebbségi nemzeti közösségeinek a megbékélését és európai beilleszkedését kívánják szolgálni" - áll a kiadott záróközleményben, amely így folytatódik: "Egyházaink elkötelezett támogatói az integrációt elôsegítô kelet-európai demokratizáció folyamatának. Meggyôzôdésünk, hogy a demokrácia egyedül képes biztosítani a kisebbségi jogok tiszteletben tartását és a pusztulásra ítélt kisebbségek fennmaradását. A demokrácia intézményei között kiemelt hely illeti meg a kisebbségi autonómiákat, melyek egyben a leghatékonyabb kisebbségvédelem eszközei lehetnek. Az autonómiának ki kell terjednie a hitbeli, kulturális és erkölcsi értékek egész területére és szavatolnia kell a nemzeti és vallási kisebbségek belsô rendjének szervezôdését és gyakorlását. Kontinensünk nagy közösségei és a kisebbségben élôk együttmunkálkodása feltétlenül szükséges ezen fontos célok megvalósításához. Ennek az európai látásnak kell meghatároznia a csatlakozni kívánó közösségek szempontjait. Igy állhat elô egy olyan megépülési folyamat, amelyben a kisebbségek sebei begyógyulhatnak és értékeikkel társként lehetnek jelen a nagyok asztalánál a tolerancia jegyében. Ezeket a folyamatokat nemcsak követheti, hanem igei látása szerint gerjesztheti és érlelheti az az ökumenikus egymásra találás, mely a sajátos karakterek feladása és elvesztése nélkül kívánja az egyes közösségeket testvéri hívással és megbeszéléssel közös munkába állítani."

Egyik napról a másikra nônek ki a földbôl az ultramodern üdülôtelepek, turisztikai központok létesülnek olyan helyeken, ahol addig még a madár sem járt. Igy szorítják egyre jobban vissza az érintetlen természetet, és fosztják meg szépségétôl. Mi marad a tájból ilyen esetben? Legtöbbször csak por, hamu, szemét, megcsonkított fák, összefirkált barlangfalak... Mi lehet a helyes út? A profitorientált turizmus, vagy a természet törvényeinek tiszteletben tartása? Lehetséges-e a kettô együtt?

A Kolozsvári Amatôr Barlangászklub küzdelmes munkája úgy tûnik, rövidesen meghozza gyümölcsét. Egy, az Erdélyi-szigethegység természeti kincseinek védelmét célzó Európa tanácsi pályázat elfogadása esetén beindulhat a turisztikai élmények egybekapcsolása a természet aktív védelmezésével, értékeinek megôrzésével. A programot a Regionális Környezetvédelmi Központ indítványozta. Kiemelkedô jelentôségû az Erdélyi-szigethegység északnyugati részének beillesztése a programba. A leglátogatottabb részeken (például Pádison és környékén) nemzeti parkot létesítenek, ezenkívül három, úgynevezett szatellitparkot hoznak létre kisebb, de turisztikailag szintén jelentôs vidékeken. Ezáltal sok ember jut munkához, és kiépülhet a nyugaton már bevált faluturizmus is.

Vársonkolyos csodálatos vidék, a karsztjelenségek, a nem túl magasan fekvô, mégis látványosan vad, meredek, változatos táj, a sziklaszorosok, barlangok sok látogatót vonzanak. A barlangkutatók ezen a területen az amerikai rezervációk mintáját alapul véve egy szabadidôközpont kialakítását tervezik. A Révi-szorosban az extrém sportok kedvelôi sziklamászást és gyorsvízi kajakozást mûvelhetnek. Az információs központban felállítanak egy regionális térképet is, melyen a vidék összes barlangja fel lesz tüntetve.

Vársonkolyos környéke fokozottabb odafigyelést és védelmet igényel, mert rengeteg barlangot rejt magában - mondja Vári László, a Kolozsvári Amatôr Barlangászklub vezetôje. - Ha az utókor számára is meg szeretnénk ôrizni a természeti kincsként védetté nyilvánított Szelek barlangját, meg kell akadályoznunk a környék elszennyezôdését, lepusztulását. A patakmederben ugyanis olyan ritka baktériumok élnek, amelyek egy kemofolyamat eredményeképpen mangánvegyületeket bocsátanak ki, de sajnos a bányákból beszivárgó vizek hatására ezek a baktériumtelepek eltûnnek. Az 1957-ben Bagaméri Béla által felfedezett barlangot azért zártuk le, mert szpeleológiai rezerváció, sajátos elhelyezkedésének és nagy kiterjedésének köszönhetôen minden olyan morfológiai elem megtalálható benne, melyet a víz a föld alatt létrehozhat. Sajnos eddig sok problémát okozott, hogy számtalanszor feltörték a bejáratot elzáró kaput és vandál módra pusztítottak: cseppköveket törtek le, összefirkálták a falakat. Ha sikerül valóra váltanunk tervünket, megoldódik végre az ország leghosszabb barlangja megóvásának problémája. A barlang természetesen a turisták által is megtekinthetô lesz. A közeljövôben fogjuk eldönteni, melyik legyen az az útszakasz, amelynek gyakori látogatása sem befolyásolhatja mikroklímáját és az itt található élôlényeket. Miniexpedíciókat szervezünk majd egy kialakított útszakaszon, az igénylôknek felszerelést adunk: gumicsizmát, védôöltözetet, karbidlámpát. A sok szûkület, a vizes, szinte járhatatlan útszakaszok miatt sem nyithatjuk meg az összes járatot a nagyközönség számára. A Szelek barlangja Kelet-Európa leghosszabb föld alatti alagútja, összességében mintegy 50 kilométeres labirintus. Viszonylag könnyen bejárható, sehol nem kell kötéltechnikát használni, mivel azonban alacsonyak a járatok, száz métert sem lehet fölállva megtenni, ami nagyon kifárasztja a látogatókat. Csupán a fôágig való eljutás tizennyolc órai kemény menetelést jelent, ehhez pedig állóképesség kell, valamint bizonyos mászási technikák ismerete. Ezért az érdeklôdôk számára nyolc hónapos tanfolyamokat szervezünk, melyeken megszerezhetik a szükséges alapismereteket és elsajátíthatják a különbözô barlangmászási módokat.

Szôcs Andrea Enikô

Október 26-án tartotta elsô ôszi összejövetelét a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság. A Kultúrpalota kistermében összegyûlt nagyszámú érdeklôdô elôtt ezúttal dr. Marx György fizikus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzora, a Magyar Tudományos Akadémia tagja tartott érdekes, színes, gondolatébresztô elôadást A 21. század története címmel.

Rövid történelmi áttekintôvel kezdte, amelyben kitért a különbözô történelmi korok jellegzetességeire, az olyan fogalmakra, kategóriákra, mint az idô, az erkölcs, továbbá az évszázadok során beállt változásokra, majd áttért a jelenre, a posztindusztriális társadalom legégetôbb, még megoldatlan problémáira. Ezek között a legfontosabbnak az oktatást, a nevelést tartja. A természettudományi tankönyvek lapjai beteltek, jórészt a 19. századi tudományos ismeretekkel. Ezek alapján pedig nem válaszolhatók meg azok a kérdések, amelyekkel majd a küszöbön álló 21. században szembesülni kényszerülünk. Mik lesznek majd a következô évszázad energiahordozói?; hogyan alakul majd a Föld éghajlata?; milyen erkölcsi normák szerint fogunk majd élni?; hová vezet majd a már ma is érzékelhetô, de még nem általános globalizáció? - íme néhány kérdés, amelyre ma még nem tudható a válasz. Mi akkor a ma iskolájának a feladata? - tette fel a kérdést Marx György. A válasz egyértelmû: a normatív, a végsô válaszokat, igazságokat közlô pedagógiai módszer helyett a kreatív, az alternatív modelleket keresô, kínáló pedagógiai módszer bevezetése az oktatásba. Tájékozódni képes, a következô század kihívásaira felelni tudó fiatalok nevelése lehet a biztosítéka annak, hogy a 21. században ne érjen véget az emberiség történelme.

A témához illô Zend Róbert- és Székely János-költemények - Farkas Ibolya színmûvésznô ihletett elôadásában - még érzékletesebbé tették a részvevôk emlékezetében minden bizonnyal sokáig megmaradó elôadást.

Szentgyörgyi László

Borzasztó a tömegközlekedés. Lépcsôn fel, furakodunk, tolakodunk, helyre le, zsupsz fel, mert felnyomult két piaci kosár, lépcsôn le és hurrá, szabadok vagyunk hacsak nem ütjük el önmagunkat.

Ám mindezt könnyen el lehet kerülni. Csak egy táska és egy esernyô kell hozzá.

Az elsô fázis azonos: lépcsôn fel, de furakodnunk már nem kell, ugyanis mindezt elvégzi helyettünk az esernyônk. Tegyük fel, hogy miután oldalba döfött egyet a morajlók közül, fogja magát és kinyílik, mert hát ugye, itt a tavasz. Ez már eleve félsiker.

Aztán óvatosan letaposol egy újabb mit sem sejtôt. Természetesen éppen a legizmosabb sarkú cipôd van rajtad. Táskád ugyancsak kiveszi a részét a küzdelembôl. Épp a könyvtárból jössz, ez mindent megmagyaráz. Volt fog, nincs fog; hol folt, hol véraláfutás.

Aztán megfáradtan megragadod az Organicsos haja alatti korlátot De még csak most következik a java! Szemérmesen rebegô szempilláid szelében selyemszárnyon száguldasz tova az elôtted vonagló selyemkabátja reccsenô részein. Végre egyszer emelt fôvel távozhatsz.

Szilágyi Zita

Ausztriában manapság minden harmadik 18 éven aluli gyereknek van mobiltelefonja, a többiek pedig errôl álmodnak. Ám ami a gyerekek öröme, az néha nagy bánat a szülôknek, különösen a mobiltelefonok esetében, ugyanis a kicsinyek hatalmas számlákat trécselnek össze.

Az adósoknak való tanácsadásra létesült szervezet bécsi irodájához évente mintegy ezer ilyen eset kerül, de a bajos ügyek száma gyorsan nô. A gyerekek adósságának átlaga 13 500 schilling.

Ausztriában ma 3,7 millió embernek van maroktelefonja. Becslések szerint a 8-18 év közötti korosztályban 370-740 ezer gyereknek - a korosztály 35 százalékának - van ilyenje, s további 15 százalék hamarosan be akar szerezni egyet.

A szolgáltatók kifejezetten a fiatal korosztálynak ajánlanak "csomagokat": csekély havi díj, e-mail-cím, Internet-hozzáférés, tíz perc ingyenes telefonálási lehetôség havonta, és például az, hogy egy SMS-üzenet áráért ugyanazt az üzenetet öt címre lehet elküldeni. A valós költségekrôl pedig mély hallgatás...

A pszichológusok határozottan ellenzik, hogy gyerekeknek mobiltelefonjuk legyen. Rottraud Perner például - az új divat legelszántabb bírálója - úgy véli, hogy egyfelôl a mobil nem arra neveli a gyerekeket, hogy megfontoltan bánjanak a pénzzel, másfelôl pedig a divat annyira kényszerítôvé válik, hogy kirekeszthetik azt, akinek nincs mobilja. Szerinte legkorábban 14 éves korban tudja egy gyerek beosztani a zsebpénzét s ésszerûen használni a telefont, de akkor sincs szüksége rá.

A fogyasztóvédôk azt ajánlják, hogy csak praktikum-kártyás mobilt kapjon a gyerek, és arra hívják fel a figyelmet, hogy ha mégis bejelentett telefont kap, akkor bizonyos számokat - külföldi hívásokat, szextelefonokat - le lehet tiltani. Az egyik szolgáltató pedig olyan megoldást is ajánl, amelynek keretében a gyerek telefonjáról csak a betáplált hat szám hívható.

Az osztrák jog azt mondja a kérdésrôl, hogy 14 éven alulival a szolgáltatók nem köthetnek szerzôdést, s az életkort a kereskedônek kell ellenôriznie. Némelyik társaságnál a 14-18 év közöttiek csak írásos szülôi felhatalmazással vehetnek mobiltelefont, de akad cég, amely 18 éven aluliaknak csak praktikum-kártyás mobilt ad.

Horváth Júlia (MTI)

- A parlament két házának oktatási szakbizottságai együttes ülésén megtárgyalták A románok történelme címû tantárgyhoz ajánlott tankönyvek ügyét. Mint ismeretes, éles polémiák zajlottak a sajtóban és a politikai porondon a könyvek tartalmáról, egyesek megkérdôjelezték maguknak az alternatív tankönyveknek a létét is. Különösen a Sigma Könyvkiadó által gondozott történelemkönyv váltott ki a román nacionalisták körében nagy berzenkedést. Mi történt ezen az ülésen?

- Az említett tankönyv felelôs szerkesztôje a kolozsvári történész, Sorin Mitu. A két ház oktatási szakbizottságainak együttes ülését egyébként más napirenddel hirdették meg, de egyesek kierôltették az inkriminált tankönyvvel kapcsolatos, majd négyórás politikai vitát. A bizottsági tagok meglepetésére olyan képviselôk és szenátorok is megjelentek az ülésen, akik más területeken ténykednek. Hivatalos meghívót csak a tanügyminiszternek küldtünk, azzal a megjegyzéssel, hogy munkatársai közül azokat hozhatja el, akiket ô akar. Igen ám, de megjelent Berindei akadémikus is, vita közben derült ki, hogy a nagy-romániás Anghel Stanciu meghívására.

- Milyen szándékkal?

- Hogy a nacionalista ellenzéknek e tankönyvhöz való negatív viszonyulását szakmai érvekkel alátámassza. Csakhogy Berindeien kívül megjelent számos olyan ismert történész, mint Giurescu, Boia, Pompiliu Teodor. Ekkor megszavaztuk, hogy mind vegyenek részt a tanácskozáson. És ha már nyílt ülés, akkor a sajtó is. Mintegy 40-50 embere volt így jelen a médiának.

- Az elején Stanciu volt a hangadó, aki az alkotmányra hivatkozva - amely kimondja, hogy a végrehajtó hatalom parlamenti felügyelet alatt fejti ki tevékenységét - kérte a szakminisztérium mûködésének a felülvizsgálatát és a tankönyvkiadásban esetlegesen elôfordult hibák feltárását. Ön ezt elutasította. Miért?

- Mert csak akkor vizsgálódhatnánk, ha a tárca a tanügyi törvénynek azt a cikkelyét, amely elôírja, hogy a romániai oktatásban át kell térni az alternatív tankönyvek használatára, nem teljesíti. A minisztérium viszont alkalmazta a törvényt, piacra dobta az alternatív könyveket, tehát nincs miért elmarasztalnunk. Egy parlamenti szakbizottság nem történészfórum, nem helyettesíti a tudományos világot. Amennyiben politikai voksokkal akarjuk eldönteni egy tankönyv használhatóságát, tudományos korrektségét, akkor már csak egy lépésre vagyunk attól, hogy szavazással döntsük el azt: kétszer kettô négy-e vagy öt. Elôttem világos, hogy az öt szóban forgó alternatív tankönyv egyike elleni össztûz általában is az alternatív tankönyvek elleni, ergo az oktatási reform elleni támadás volt. Az európai integráció egyik feltétele, hogy Románia az oktatási reform eredményeként is közelebb kerüljön a nyugati világhoz. Ezt akarják sokan megállítani, lefékezni.

- Mi történt a vitán?

- Az ellenzék felsorakoztatta a Sigma által kiadott tankönyv elleni kifogásait, amelyeket már a sajtóból ismerünk. Valljuk be, sokakat megdöbbentett e könyv újszerûsége. Ez ugyanis nem bôvebben, magasabb szinten akarja megismételni a negyedik, majd a nyolcadik osztályban tanultakat és fôleg nem a régi szemléletmódban, vagyis a történelmi események kronologikus tükrözésével, hanem egy tematikus historiográfiát ad a diák kezébe. Ez lényegében a civilizációk történelme. Nem hegyezték ki tehát az eseményeket a mindenkori potentátokra, uralkodókra, fejedelmekre. És éppen ezt kifogásolták a mesehívôk. Azt, hogy miként lehet Mihai Viteazult meg a többi hôs román fejedelmet néhány mondattal elintézni. Berindei akadémikus azt is felrótta, hogy a történelemkönyv tele van feltételes móddal, bizonytalanságokkal, nem az abszolút igazságok tükrözôje. Ezzel pedig megmételyezi a következô nemzedékek lelki világát, torz képet fest az eseményekrôl.

- Hogyan reagáltak a jelen lévô professzorok?

- Félreérthetetlenné tették, hogy itt alternativitásról van szó. A tanár a felkínált tankönyvek közül választhat. A Mitu-féle A románok történelme igenis hûen tükrözi azt az állapotot, ami a mindenkori történelemírásra jellemzô. Igaz ugyan, hogy maga a történelem egy és megváltoztathatatlan, de az eseményeknek, trendeknek, összefüggéseknek a történészek általi megfogalmazása, tükrözése, értelmezése más és más. És csak egy ilyen szellemiségû történelemkönyvvel és ilyen mentalitással lehet felzárkózni a modern világhoz. Ami mellett az ellenzéki politikusok kardoskodnak, az egy letûnt idôszaknak, a 19. századnak és a 20. század elejének a korképe. Egy maradi, merev, mitikus világszemlélet berögzülése. A szerzôk különben nem titkolták azt - és ezt a könyvborítón meg is írták -, hogy a románok történetét abba az összefüggésrendszerbe helyezték el, amelyben évszázadokon át éltek. Tehát nem lehetett kihagyni ebbôl a keretbôl az itt élô nemzetiségeket sem. Ez pedig zavarja a többségi nacionalizmust.

- Mit nehezményeztek?

- Például azt, hogy nem jól jelenik meg a román többség tudatában a magyarság szerepe az együtt- élés folyamatában. De nem tudták elfogadni azt sem, hogy a románok történetében azt olvashassák: az ötszáz éves Habsburg-uralom fejlôdést gerjesztett, amelynek haszonélvezôi voltak a románok is. Nehezen tudták elképzelni annak a gondolatnak egyértelmû megfogalmazását, hogy a középkorban nem az etnikai, hanem a vallási hovatartozás volt a meghatározó. Tehát nem elnemzetlenítési politika eredményeként váltak románokból magyarokká, hanem ortodoxokból lettek katolikusok vagy protestánsok. Ezeket nem tudták megemészteni.

- A bizottságoknak valamiféle inkvizícióvá kellett volna átalakulniuk?

- Szavazással akarták elérni, hogy e tankönyvet bevonják és bezúzzák. Ez nem jött be. Marga miniszter elmondta, hogy nem volt, nincs és nem is lesz tökéletes tankönyv. Ez sem az. De a minisztériumba eljuttatott észrevételeket a következô kiadásnál figyelembe fogják venni. Addig is a tankönyvek kint vannak a piacon, mindenki azt választja, amelyiket akarja. A durva támadás, amely a szerzôket és munkájukat érte, eleve azt sugallta, hogy nekünk, kisebbségieknek ezt a változatot kell választanunk. Én átolvastam, és szakmai meggyôzôdéssel ajánlhatom diákoknak, tanároknak a Sigma-kiadást.

Román Gyôzô

Valahol Udvarhelyszék vármegyében van egy csapat, ôk játsszák Carlo Goldoni híres komédiáját, a Két úr szolgáját.

Goldoni mesterien ért a vígjátékhoz. Fantasztikus csalafintasággal csûri-csavarja a mindennapi sztorit (ezért mondhatjuk, Shakespeare-hez hasonlóan, hogy kortársunk), felpörgeti az eseménysorozatot, újabbnál újabb helyzetekkel toldja meg cselekményét, magyarán elszórakoztat. Ezt teszi a Két úr szolgájában is: Truffaldino két gazda szolgálatába áll/szegôdik, az egyik közülük Beatrice férfiruhában, a másik Florindo, az elôbbi kedvese. Egymást követve érkeznek a fogadóba, Truffaldino pedig csalafintaságokkal jár túl mindenki eszén, mígnem kiderül a turpisság. Minden jó, ha jó a vége, mindenki megtalálja kedvesét.

Gáspár Tibor, a Békés Megyei Jókai Színház Jászai-díjas rendezôje viharsarki támogatással hozta létre Székelyudvarhelyen a Tomcsa Sándor Színház elsô teljes évadjának második premierjét. Az egervári nyári színházi napokon eljátszott változaton módosítva mondhatni teljesen új elôadást hozott létre. Rendezôileg figyelmesen felépített és levezetett produkcióval rukkolt ki, segítségére bizonyítási vágytól fûtött, tehetséges színészgárda sietett.

Sütô Udvari András konzekvens Pantalone dei Bisognosi alakításában, csak úgy kapkod a pénzesebb, módosabb vôjelölt után. Lánya, Clarice - Csíky Csengele - kitart elsô szerelme, Silvio mellett, érette elszenved bármilyen atyai (testi és lelki) fenyítést is. Lôrincz András Ernô játssza Lombardi doktort, a commedia dell'arte tipikus dottore figuráját, aki Silvio fiát, a tutyimutyit akarja összeadni Pantalone lányával. Dunkler Róbert példás humorral ruházta fel Silvióját. Pantalone háza és a fogadóban megszálló idegenek között Brighella, a fogadós képezi az összekötô szálat, amely szál Sarkadi Zoltán Gábor erôtlen fellépése miatt elmetszettnek látszik. Fincziski Andrea Beatrice-ja Florindót követi, mivel él-hal szerelméért, de ezt nincs bátorsága nyíltan kifejezésre juttatni. Képes férfiruhába bújni, Frederigo Rasponiként tetszelegni, s így szegôdik melléje Truffaldino. A quiproquo túllicitálja a komédiát. Deme Róbert temperamentumos Florindo Aretusi, Beatrice iránt viseltetett szerelme teljesen elvette az eszét. Amikor Truffaldino elszegôdik hozzá is, kezdetét veszi a fergeteges vígjáték, a szolga eszeveszett iramú kettôs játéka. Gábor László magas mûvészi színvonalon tesz eleget a szerep követelményeinek, nagy erôbedobással "ingázik" urai között, majd sikeresen kivágja a rezet, kisujja köré képes csavarni legokosabb embertársait is. Gegek özönével lep meg akkor is, ha konfliktusba gabalyodik a pincérrel vagy a hordárral - Csurulya Csongor jól veszi a lapot, és meggyôzô, amikor jövendôbelijével flörtöl. Boér Orsolya játssza Smeraldinát, Clarice szobalányát.

A székelyudvarhelyi Két úr szolgája kiváló elôadás, minden jel a társulat rátermettségére vall, csapatszellembôl különösen jelesre vizsgáztak. Rimbaud szavaira visszautalva: nem csak jelmez van rajtuk, úgy tûnik, áldás is.

Stracula Attila

Valahol van egy furcsa csapat: parányi színészek, jelmez rajtuk; látni, vonulnak az úton, az erdôszélen át.

(Arthur Rimbaud)

Egy nagy gondolkodó azt mondta: aki filozófus akar lenni, az egy kicsit német is kell legyen. Mi, képzômûvészek azt mondjuk: aki festô akar lenni, az egy kicsit spanyol, ibériai, mediterrán életérzésû is kell legyen, hiszen ez a vidék adta a mûvészettörténet legnagyobb koloristáit, a szín hangulatteremtésének legkiemelkedôbb mestereit.

Mennyivel fokozottabban áll ez a tétel egy olyan fiatal alkotó esetében, aki a zsigereiben, a vénáiban érzi a spanyol zene fegyelmezetten ritmusos dallamait, méltóságos akkordjait! Azt mondhatjuk, Homonnai Varga András lénye ötvözni tudta a mûfaji jellegzetességeket. Piktúrája tele van zeneiséggel, gitárjátéka szenvedélyes, lobbanékony festôiséggel. Ez a nagyszerû ötvözô erô adja meg Varga András munkáinak különleges varázsát, titokzatos komolyságát, elmélyült szuggesztivitását. Fiatal mûvészünk nem külsô hatásokra törekszik, hanem a belsô hangokra figyel, a tudatalatti mélységeibôl vetíti ki átérzett mondanivalóját, újszerû megfogalmazást adva az emberi figuráknak, olyanszerû belsô kereséssel, mint ahogy azt Csontváry vagy Modigliani esetében látjuk. Megható nôi aktjainak és portréinak radiáló melegsége, emberi megbízhatósága, az interhumánus kapcsolatok magas fokának visszaadása, ahol nem a banálisan értelmezett szépséget fogalmazza meg a mûvész, hanem a különlegességet, az egyéniség erejét. Megfesti az alkotó és a modell között remegô magnetikus légkört is. Tájképeiben cézanne-i síkok fúgáitól kezdve a vitális zöld mezôk dinamikus foltjáig megtaláljuk a táj sokszínû meglepetéseit, az erdélyi zöldektôl az ibériai sziklás barnákig, a lágy, meleg hangulatoktól a romantikus, robbanásszerû fény-árnyék effektusokig.

Úgy érzem, Homonnai Varga András kutató szelleme, a zene átérzett szeretete, humánus mûvészi szemlélete egy erkölcsi magatartást is jelent, mely erôt adó és sorsszerûen pozitív jelzéseket sugároz felénk az általa képviselt fiatal mûvészgeneráció felôl.

Jakobovits Miklós
Elhangzott a nagyváradi Tibor Ernô Galériában, október 21-én
a kiállítás megnyitóján.

Alighanem az idei évad legnagyobb közönségsikert hozó színpadi produkciójaként tartható számon Szatmárnémetiben a helybéli Harag György Társulat és a Csíki Játékszín közös elôadásában bemutatott Molnár Ferenc-vígjáték, A doktor úr.

Már az október 15-ei bemutató - amúgy elegáns és visszafogott, helyét a kezdési idôpont után csak jó negyedórás késéssel elfoglaló - közönségét is annyira magával ragadta Parászka Miklós lendületes, pergô ritmusú rendezése, a színészek pontos és kitûnôen összehangolt, ugyanakkor felszabadult és jókedvû játéka, hogy könnyesre nevette a szemét, vörösre tapsolta a tenyerét. A darab azóta is telt ház elôtt megy, ha lehet, még fergetegesebb sikerrel, messze lekörözve elsô ránézésre komolyabb, aktuálisabb mondanivalójú, inkább kasszasikernek ígérkezô elôadásokat.

Maga a történet amolyan század eleji esti mese felnôtteknek, amilyenbôl tizenkettô tesz ki egy tucatot. Egyszerre banális és valószínûtlen helyzetek és figurák egész sora követi egymást a színpadon, ám Molnár Ferenc még kevésbé kiemelkedô darabjaiban is mestere annak a mindenható varázslatnak, ami a színház legjobb pillanatait jelenti. A nézôk pedig azt kapják, amire - bevallva vagy titokban - szinte mindenki vágyik: egy kellemes, gondtalan, vidám estét valahol, ahonnan legalább néhány órára kizárhatják hétköznapjaik egyre nyomasztóbb valóságát.

És ezen a színpadon nincs lehetetlen. A megbûvölt nézô elsô szóra elhiszi - Molnár Ferencnek? Parászka Miklós kitûnôen összetanult, jóízûen együtt játszó két csapatának? -, hogy az ostoba és korrupt, legjobban fizetô ügyfeleit egy betörô és egy rendôrtiszt révén szerzô ügyvéd végrendeletében tekintélyes összeggel emlékezik meg az elôbbirôl, a másiktól viszont feleségét félti. Ám a ház minden zegét-zugát kiválóan ismerô, szinte családtagnak számító ügyfél nem bír ellenállni a kísértésnek, hogy "jótevôje" páncélszekrényét megfúrja. A végrendelet láttán azonban meghatódik, és éppen a helyükre készül visszarakni a kirámolt értékeket, amikor tetten éri a férjét éppen az említett rendôrfogalmazóval megcsaló ügyvédné. A szép és okos, kissé korlátolt alkalmi lovagját ujjai körül forgató asszony viszont hamar átlátja, hogy a betörôvel együtt ô is leleplezôdne. Meggyôzi tehát az elôléptetésre áhítozó rendôrt, hogy becsületbeli kötelessége elszalasztani a kínálkozó alkalmat az ôt már régóta orránál fogva vezetô bûnözô letartóztatására. Aki, miközben magát a házigazda ruháiban ügyvédnek adva ki a házban megjelenô újabb rendôrök elôtt, maga helyett álruhában hazaérkezô védôjét juttatva börtönbe, az ügyvédné szintén éjszakai találka közben megzavart húgának becsületét is megmenti, helyette annak idôs, detektívregényekért és valódi bûnözôkért rajongó nevelônôjét keverve gyanúba, majd az ügyvéd érettségi találkozójára is elmegy, ott rendre kizsebelve a megjelenteket.

Amikor azonban a hullámok már-már összecsapnak a nála hajszálnyival sem becsületesebb, legfeljebb ügyetlenebb és ostobább áldozatainak feje fölött, sorra kibogozza a cselekmény összekuszálódott szálait. Puzsér jóvoltából ismét helyére kerül a vígjáték törvényei szerint fejre állított látszatvalóság, a kényelmetlen tényekre pedig az ügyes hazugságok új, megnyugtató fátyla borul. A nézô pedig egyszerre tud tiszta szívbôl nevetni a kárvallottakon, együtt érezni velük, és örülni a mindenkori élelmesebbek sikerének.

Az egész elôadás olyan könnyed és lebegô, mint egy bölcs, megértô mosoly. Amely segít felülemelkedni a mindenkori hétköznapokon: kicsinyes bûnökön, gyûlöleten, csaláson, átveréseken. A színészek ragyogó, egyéni ötletekbôl építkezô, mégis hajszálpontosan összehangolt játékából is kiemelkedett Lôrincz Ágnes (Sárkányné), Czintos József (Puzsér), Hunyadi László (Dr. Sárkány), Fülöp Zoltán (Cseresznyés), Rappert Gábor (Csató), Kovács Éva (nevelônô) alakítása. Deák Réka díszletei ötletesek és egyszerûek, színpompás és fantáziadús jelmezei légiesen könnyedek, ideális kellékei annak a két és fél órányi, téren és idôn kívüli felszabadult játéknak, felhôtlen jókedvnek, amelyet Molnár Ferenc bölcs mosolyából a rendezô varázspálcája teremtett.

Báthory Éva

Aki belép a Höldermühle vendéglôbe, jókora faoszloppal találja szemben magát, egyik oldalán Bajorország, a másikon pedig Baden-Württemberg feliratú határjelzô táblával. Ekkor el kell döntenie: ha Baden-Württembergben akar felhajtani egy pohár bort, akkor jobbra kell mennie, ha pedig Bajorországban, akkor baloldalt foglal helyet a fehér-kék terítôkkel borított asztalok egyikénél. A Tauberzell közelében álló vendéglô kellôs közepén húzódik a Bajorország és Baden-Württemberg közötti határ. "Határátkelôk vagyunk" - mondja Fritz Körner vendéglôs, aki napjában százszor is átlépi a határt.

Ami pedig a vendéglô belsejét illeti: a konyha és a söntés pultja Baden-Württembergben van, az asztalok többsége ellenben Bajorországban. A vendégek a bajor oldalról érkeznek az udvarra, de szükség esetén Württembergben keresik fel a toalettet. Aki megszáll a tetôtéren bérelhetô szobák egyikében, bajor ágyban alszik, de már Württembergben zuhanyozik. A hatóságok ennek ellenére nem gondolnak határmódosításra - arra, hogy az épület ezentúl csak württembergi területen álljon. Az ok: túlságosan nagy költséggel járna, és különben is rövidesen úgyis egyesült Európában él majd mindenki.

És ki az oka ennek a helyzetnek? Napóleon. A francia császár ugyanis 1810-ben önkényesen vonta meg a határt a Höldermühlénél, s azt elôször 1924-ben lépték át az istálló felépítésével. A tulajdonos házaspár, Fritz és Beate Körner 1995-ig állatokat is tartott itt. "Amit a tehenek Württembergben legeltek, azt Bajorországban pottyantották el" - meséli mosolyogva a vendéglôs.

Több mint 1 900 darab különbözô márkájú férfi és nôi karórát próbált kivinni az országból az a román állampolgár, akit a magyar vámosok Csengersimánál kapcsoltak le. A férfi nem jelentett be semmi elvámolnivalót, azonban gyanús lett a vámosoknak, így átvizsgálták gépjármûvét. A csomagtartó kárpitja alatt elhelyezett pótkerékben megtalálták az elrejtett 1 900 darab órát, összértékük meghaladja az 1,3 millió forintot. A férfit ôrizetbe vették és deviza-bûncselekmény alapos gyanúja miatt eljárást indítottak ellene.

Szintén a csengersimai határátkelônél jelentkezett egy román állampolgár, aki Pete felôl érkezve Magyarország területére akart belépni. A gépkocsiját átvizsgálva a kesztyûtartóban kilenc darab Sony és hét darab Siemens márkájú mobiltelefont találtak másfél millió forint értékben. A férfit csempészet vádjával állítják bíróság elé.

Immár "gyönyörû" petesejtek is kaphatók az Internet, egy malibui divatfotós és persze szép hölgyek jóvoltából. Ron Harris hétfôn kezdte meg petesejtárverésének meghirdetését a világhálón. A "portéka" kizárólag gyönyörû és egészséges hölgyektôl származik. A vevôkkel szemben is van azonban elvárása, nevezetesen az, hogy ne csak az árveréshez legyen elég pénzük, hiszen a majdan megszületendô gyermeknek biztos környezetben kell felcseperednie.

Harris becslései szerint a petesejt-beültetés orvosi költségei 20-50 ezer dollár között lehetnek. Az ô jutaléka a nyertes aukciós árajánlat 20 százaléka. Igy a sejtvásárló végül is 120 százalékos árat fizet, amelybôl 100 százalék a donor hölgyé. A sejtek kikiáltási árait mindig a donorok szabják meg, az "elsô fecskék" 10-50 ezer dollárt kérnek.

A vállalkozás egyelôre három hölggyel indult be, de Harris várja az Interneten továbbiak jelentkezését. A vásárlást fontolgatók havi 24 dollár 95 centért részletes információkat kaphatnak a donorokról. Az Egyesült Államokban 6,1 millióra tehetô a meddô nôk száma - tudatja Harris honlapja. A vállalkozó egyébként azt ígéri, hogy hamarosan spermaaukciót is szervez, amelyen kizárólag jóképû férfiak ivarsejtjei kerülnek kalapács alá, a kikiáltási ár viszont jóval alacsonyabb lesz, mint a petéké.

Kezdeményezése azonnal heves bírálatot váltott ki. A New York Times-ban egy orvos hallatlan erkölcstelenségnek nevezte a petesejtárverés gondolatát. Ron Wyden oregoni szenátor, aki korábban kezdeményezôje volt a megtermékenyítési klinikákkal kapcsolatos törvénynek, a USA Today hasábjain Harris ötletét arra vonatkozó nyugtalanító példának nevezi, hogy miként áshatnak alá a merkantilista szellemben felhasznált nagy pénzek egy olyan szektort, amelyben sok könnyen sebezhetô ember található.

Ez itt nem az ellenreklám helye; nem is lehet, hisz semmi bajom a Krónikával. Épp csak valami birizgálja a csôrömet.

Egyik nap ránk csengetett egy fiatalember: a Krónika (majdani) terjesztôje, elôfizetünk-e a lapra? Kezében nyilvántartás: a házban rajtunk kívül még két magyar család. Csak egy - helyesbítünk. Ô viszont csalhatatlannak hiszi adatait, és már mondja is a harmadik család nevét. Volt ilyen, hogyne, de épp tíz éve, hogy elôbb az asszony, majd `90 januárjában a fiú, `91 derekán pedig a férfi is külföldre távozott. Végleg és visszajöhetetlenül. Tudja az egész környék. Lakásukat átadták valakinek, az meg továbbadta. Nem Krónika-olvasóknak.

A lapterjesztô elfogadta az információt, törölte a rég távozott család nevét, majd dolgavégezetlenül ô is továbbállt.

Egy éve már morgolódtam a kéretlen-fogadatlan adatnyilvántartók mián, pedig akkor egyértelmûen a telefonkönyv volt a "hibás". De most?! Honnan, kitôl szerezték ennek a legfrissebb, minden jól bejáratott terjesztô vállalattól független (?!) hálózatnak az ügynökei ezeket az idejétmúlt adatokat? Kinek a fiókja mélyérôl kerültek elô a magyar családokról még a rendszerváltás elôtt készített nyilvántartások?

Nem tudom. És nem segít sem a telefonkönyvet okoló, sem egyéb - átláthatóságra támaszkodó - logika. Maradok hát a kétségekkel, miközben arra várok, hogy végre naponta bizonyítsa a Krónika: igenis érdemes lapszámonként megvásárolni, vagy akár önként, jószántamból elôfizetni rá.

Molnár Judit

Modern világunkba egyik napról a másikra lopózott be a bizonytalanság, a félelem, a szorongás. Nem meglepô. Hisz van mitôl rettegnünk. Kábítószer- és fegyvercsempészet, maffiózók, valutaüzérek utcai összecsapása, fenyegetések, bombariadó - majdnem mindennapos események, amelyek akkor is elgondolkoztatók, ha kis szerencsével nem közvetlen környezetünkben történnek.

A dolgok elfajulásának nincs határa. Csendes kis városunk, Csíkszereda is terrorista láztól égett a minap. Gyanús csomagot találtak a Román Kereskedelmi Bank csíkszeredai kirendeltségének bejáratánál. Tartalma ismeretlen volt, akárcsak tulajdonosai. Igy aztán csakis rosszra lehetett gondolni. Itt volt a nagy alkalom. Akcióba lépett a rendôrség, a csendôrség és a hírszerzô szolgálat. A gyanútlan járókelô fejében pedig még az is megfordult, hogy talán a Whiskys látogatott haza. Szó sincs róla. (Ô egy ideig biztos nem fog.) Hamarosan kiderült, hogy bombariadónak vagyunk szemtanúi. A rendôrség forgalmat irányított, a csendôrség biztosított, a hírszerzô szolgálat antiterrorista egységei komolyan vették a dolgukat. Egyvalamire senki sem számított, megérkezett a hátizsák tulajdonosa. Ez nem fért össze a tervekkel. A hatóságoknak végül sikerült leküzdeniük az ismeretlent, gyôzedelmeskedniük a rossz fölött, és hatástalanítani. Hogy mit? A zsákban talált bicskát, kenyeret és szalámit.

Ime, eltelt egy újabb nap, amikor már-már bebizonyosodott, hogy nem csak a puliszka robbanhat

D. Balázs Ildikó

Szilágycsehben november 5-7. között rendezik meg a Partiumi Diákszínjátszó Fesztivált. Pénteken 11 órától a nagyváradi Matyi Mûhely verses, zenés játékával kezdôdik az elôadássorozat, este 8-tól a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának mûvészei vendégekként egy humoros elôadóestet mutatnak be a magyar népkedélyrôl. 21 órától a szamosújvári Kaláka néptánccsoport, majd táncház következik. Szombaton egész nap a diákcsapatok elôadásai zajlanak, este hatkor kiértékelés, fél nyolckor nosztalgiaest a Bopperock együttessel. Vasárnap reggel 10 órakor kerekasztal-beszélgetés, délután fél hattól a nagybányai Scuola Rivulina Kórus és az Egercsehi Asszonykórus lép fel.

A Nagyváradi Ôsz rendezvénysorozat keretén belül rendezték meg az Azoart `99 elnevezésû országos fényképészeti biennálét, amelyet a helybéli Tavirózsa Fotóklub és a marosvásárhelyi Azomures fényérzékeny anyagokat gyártó üzeme közösen szervezett. A pályázatra 120 amatôr és hivatásos fotómûvész jelentkezett több mint 2000 színes és fekete-fehér fényképpel és diapozitívvel, amelyeket az országban mûködô Azomures-laborokban dolgoztak ki. A beérkezett pályamûvekbôl 125 fényképet és 51 diapozitívet válogatott ki a zsûri. A hagyományos kategóriákban elsô díjat érdemelt ki a brassói Liviu Butnariu, a nagyváradi egyetemista Szabó Claudiu és a marosvásárhelyi Plájás István. Minilabor kategóriában a baróti Varga Béla és a marosvásárhelyi Daniel Nicolici bizonyult a legjobbnak. A különdíjat a nagyszebeni Gheorghe Lãzãroiu fotómûvésznek ítélték oda. A kiállítás megtekinthetô november közepéig a nagyváradi Foto-Art Galériában munkanapokon 8-19, szombaton 9-14 óra között.

Ivanics Lányi József (Temesvár) kézzel írott terjedelmes levelét csak részleteiben sikerült kibetûznünk, mindenesetre köszönjük a bizalmat.

Iszlai Lajos Csaba (Marosvásárhely) csapongó írása minden, csak nem újságcikk. Inkább afféle fölszólalás lehetne valamelyik RMDSZ-gyûlésen, holmi kongresszusi filippika, netán kortesbeszéd. Nem tudjuk közölni, sajnáljuk.

A szerk.