heti napló

Az Erdélyi Napló az elsôk között foglalkozott a sok évtizedes várfogságot szenvedett aradi Szabadság-szoborcsoport újkori hányattatásával. Munkatársunk már akkor "rajta volt" a témán, amikor még csak szûk politikai körökben merült fel a mûalkotás kiszabadításának lehetôsége. Megvallhatom: szerkesztôségünkben mindvégig tömény szkepticizmus uralkodott azzal kapcsolatban, hogy a Huszár-Zala-remekmû még az idén állni fog, egyáltalán, hogy sikerül egyhamar megpillantania a nagyközönségnek. Kishitûségünket bôven táplálta a Bukarestben kicsikart ígéret, amely - s errôl megingathatatlan történelmi tapasztalataink vannak - az adott szavak piacán annyit se ér, mint egy lófing. (Egy adalék: naivságot tétetve heteken át kérvényeztük a hadügynél, hogy riporterünk bemehessen az aradi várba és a ponyva alá pillantva biztosíthassa olvasóinkat: megvan a vértanúk emlékmûve, még ha darabjaiban is.)

Szinte már csalódnunk kellett, amikor sok hónapnyi huzavona után megszületett a világrengetô politikai döntés: nesztek, vigyétek! Az utolsó elôtti minutumban, amikor már szó sem lehetett arról, hogy restaurálva fölállíttassék a városban az emlékmû. De bár adták volna hamarabb, mi - ellentétben a boldogan hurrázó hiszékenyekkel (RMDSZ, sajtó, magyar diplomácia stb.) - tudtuk: nem olyan a politikai légkör, hogy a jövô évi választásokig nagy áttörés történjen a román-magyar megbékélés terén. Hogy csak úgy egyszerûen felállíttassék Aradon a "magyar szobor", arról eleve nem volt szó. Esetleg egy román-magyar közös emlékpark...

Meg kellett volna kérdezni a szórványsorba jutott aradi magyarokat, megmondták volna: ha más nem, akkor a román többségû önkormányzat mindenképpen megfúrta volna a szoborállítást. Bukarest pedig kapva kapott az "alulról jövô kezdeményezésen": ha a többségi, nemzeti érzelmû választópolgárok nem akarják, akkor nem jó erôltetni. Hadd mûködjön a helyi autonómia...

Magyar részrôl igyekezett mindenki jó képet vágni a dologhoz, amikor kiderült: a román fél most épp nem ér rá barátkozni. Ha Dávid Ibolyától - akit ordenáré fogadtatásban részesített a "vendégszeretô" aradi románság egy része - nem is várhattunk el férfias keménységet, de Orbán Viktortól csak-csak számítottunk, mi, itteni és mindenünneni tizenötmillió magyarok, egy rosszalló homlokráncolásra, egy uniós-nátós ejnye-bejnyére akkor, amikor a vak is láthatta: karhatalmi asszisztenciával, politikai jóváhagyással történt az október 6-ai kegyeletsértés, hiszen jó elôre bejelentették, megszervezték, kifizették...

Pártunk és kormányunk, kormány- és állampártunk, az RMDSZ éles hangú közleményben követelte, hogy - blablabla... Mégis kitôl? Szövetségeseitôl, saját partnereitôl, önmagától? Markó Béla pár nap múlva széles mosollyal vallotta meg a többségi nemzet legkedvesebb bohócának, Florin Cãlinescunak, hogy a koalícióban szent a béke. A magyar párt rendületlenül kitart. A leghûségesebb csatlós gyorsan túltette magát az aradi afféron, pedig Vasile és Stoica nem csupán diplomáciai udvariatlanságról tettek tanúbizonyságot, hanem távolmaradásukkal elsôsorban az RMDSZ-nek üzenték meg: ezt nektek!

Dénes László

Hét szûk esztendô maradék napjait morzsolgatja a Szamos-parti kincses város. Fásultan, enyhe érdeklôdéssel tekint elébe ama nyolcadiknak, amely anyagiakban még szûkösebbnek, szellemiekben viszont annál ötletgazdagabbnak ígérkezik. Mert noha hét éve szüntelenül dübörög falai közt a nacionalizmus kampánya, biztosra vehetô, hogy a választásokat megelôzôen elemi erôvel tör rá ismét a mérgezett nyilak áradata. És minden fásultság dacára elevenbe talál. Erdély szívének szellemisége ugyanis haldoklik bár, de minden újabb támadásra fájdalmasan feljajdul.

Mindhiába.

Halálos vergôdését egyesek kárörömmel, mások szenvtelenül, ismét mások meghunyászkodó alázatossággal követik, akárcsak fizikai létének erôszakos átváltoztatását. Hivatalosságai még csupán rosszalló tekintettel sem illetik a város küllemének folyamatos züllesztését, emlékmûveinek meggyalázását, történelmi házainak törvénytelen lerombolását, a fôutcák megkopaszítását, az évszázados fák gyökeres kiirtását. Figyelemre sem méltatják, hogy az Europa Nostra-díjjal kitüntetett helyreállítási munkálatok után a kolozsmonostori templom ajtaját vandál kezek újra és újra bemázolják, csatornáját letépik, környezetét szeméttárolónak használják, hogy a Fôtér közepén ásítozó hatalmas gödör szélérôl az éj leple alatt ellopják azt a több száz tonnányi földet, mely az árok betemetését szolgálná. Mint ahogy azt sem, hogy ama nevezetes Fôtéren lépni sem lehet a moldvai eredetükkel kérkedô, lábukat, kezüket kifacsaró koldusoktól, kétes kinézetû valutaüzérektôl és zsebtolvajoktól, hogy a város szimbólumává vált Mátyás-szobor népünnepélyek színpadává vált, s hogy az itt megfáradt sétálónak akarata ellenére is ülepével kell illetnie a nemzeti trikolórt, ha pihenni kíván valamelyik padon. Igaz ugyan, hogy sokat amúgy sem maradhat, hiszen a jóból is a sok megárt alapon hamarosan elkábul a minden irányból rá vetôdô trikolór villanyégôfûzérek fényétôl, a helyiek által guillotine-nak becézett új szobor tövében fényképezôdô frissen esketett fiatal párok látványának groteszkétôl. És még nem is beszéltünk a legapróbb zöldövezeteket eltipró, megsemmisítô iromba új épületekrôl, amelyek elfedik a kilátást a kolozsváriak szeretett Fellegvárára, s a távoli havasra, amely egykoron érdeklôdve nézett be a Szamos völgyén át a kincses városba.

Milyen kedvvel és érdeklôdéssel tekinthet ezek után a kolozsvári lakos a választások elé? Hiszen az elôzô hatalom szocialistái meleg fészket biztosítottak itt a legelvadultabb nacionalizmusnak, az ôket követô, úgymond demokratáknak pedig sem erejük, sem akaratuk nem volt ennek felszámolására. Hagyták, hogy kiteljesedjék az átkosban kitalált falurombolás, amelynek káros következményeit évtizedek alatt sem lehet majd orvosolni. Nem véletlen tehát az, hogy éppen itt, ezen a senki földjén született meg a Pro Transilvania-mozgalom, amely tanúsítja, hogy az eredeti erdélyi románságban is él a balkanizálódás ellen tiltakozó erdélyi szellemiség. Valószínûleg az ô magatartása dönti majd el a helyi választások kimenetelét, hiszen a város és a megye magyarsága saját egyetemlétesítési, valamint a nacionalista rombolás elleni küzdelmében több ostorozást, mint támogatást kapott érdekvédelmi szervezetétôl, figyelme tehát természetszerûen erre a lehetséges partnerre összpontosul majd. Ami rendkívül lényeges lépést jelentene nem csupán a külföldi megítélés, hanem a tényleges haladás, európaiasodás szempontjából is.

Szabó Piroska

Alig ugrott egyet az olcsó hazai cigaretta ára, nyomban arányosan hozzádrágult a tyúktojás is. Ki hitte volna, hogy a baromfiudvar legnépesebb jószága cigarettázik, következésképp a tojás ára dohányárfüggô.

A cigaretta drágulása (nem az e heti, hanem a két héttel ezelôtti) különben egy tévedés következménye. Kormányrendelet született ugyanis a dohánytermékek luxusadójának emelésérôl - kivételt képeztek a hazai dohányból készült cigarettamárkák. Az utóbbi kitételt viszont egy gondatlan gépírónô kifelejtette a kormányhatározat nyomtatásra szánt szövegébôl. Igy a Hivatalos Közlönyben a rövidített változat jelent meg. Ami a legközönségesebb hazai dohányokból pácolt cigaretták árát is megemelte - mint a bevezetô sorokból láthattuk -, a tyúkanyók és a kispénzû dohányosok legnagyobb bánatára.

A teheneken - a tejtermékeken - a sor? De mitôl nô a benzin és a villanyáram ára?

V. K.

Városom lakóinak jó része falusiakból toborzódott. Az ôshonos sepsiszentgyörgyi lakosság lassacskán kihalóban, kisebbségben van. A falvak embereinek berajzása a városi környezetbe nem zajlik simán. Igen nehéz megtanulni az együttélés elemi szabályait a gidófalvinak a borosnyóival, nem is beszélve a Moldovából jöttel. Ezért is adódnak nehézségek a mindennapi életben.

Nem nemzetiségi kérdésre akarok most exponálni, erre majd máskor térek ki, hanem azt szeretném elmondani, hogy a mi büszkének, magabiztosnak hitt székelységünk bizony nagyon nem tudja még megszokni a városi életet. Falusi maradt jó része az embereinknek, pedig több mint húsz éve blokklakók immáron. Eszébe sem jut, hogy mások is élnek körülötte, az, hogy a szônyegverésével nem a két otthonmaradt szomszédját zavarja, hanem hatvan-hetven ember nyugalmát. Ez csak három lépcsôházra számított adat, de van, ahol több lépcsôház is szemben fekszik ama átkozott porolóval, amelyik felveri a délelôtti mûszakból jött déli nyugalmát. Nem is beszélve a szombatokról, vasárnapokról, amikor pontosan kettô és öt között ütik azt az átkozott mûperzsát olyan erôsen, mintha minden dühüket rajta akarnák kitölteni. Mintha Funar lenne az a szônyeg, akire haragszik az illetô, pedig Funar senki hozzájuk képest, hiszen ô nem porol a mi kies városunkban. Hogy ôkelme piros-fehér-zöldre festeti a kóbor kutyákat a kincses Kolozsvárott? Játéknak is másolás csupán, plágium, hiszen Marosvásárhelyen, ôt jól megelôzôen a Radu Ciontea angóramacskáját már ezekre a színekre szánták pingálni az ottani "udemeristák". Semmi új a Nap alatt, ugyebár? Hogy ôkelme nyírfákkal veszi körül Kolozsvárt (mert a hun vezér féltette harcosait a fehér fáktól!), ez sem új, azon kellene mesterkedjen, hogy eltántorítsa a piros-fehér-zöld bugyiba öltözött lányokat a román fiúkkal való találkozástól, hogy soha elô ne fordulhasson vegyes házasság.

Hiszen a történelemben történt egynéhány vegyes házasság immáron, Gábor Áronnak román felesége volt például, Porumbescu egy magyar paplányt szeretett, Barabás Miklós román arisztokratákat festett Funarról jót vagy semmit, rosszat nem mondunk, mert ô legalább megszervezte, hogy Kolozsváron déli kettô és öt között nincs gyermekzsivaj a tereken, nincs szônyegporolás, csönd van az egész városban. Csak sajnálni lehet, hogy a mi kicsike Szentgyörgyünkön ez megvalósíthatatlanul maradt.

A szászok! Igen, ôk meg tudták teremteni a maguk autonómiáját. Disznóvágás után mindenki bevitte a szalonnát az erôdtemplom akkor hûtôládának tekintett falai közé, s amikor szükségük volt rá, az ôr jelenlétében kivettek belôle. Nem herdálták el a disznót elsô este, mint nálunk teszik a disznótoros vacsorákon. Azért tették ezt, hogy senki ne szorulhasson a másikéra. Ez az elv tartotta meg és össze a szász entitást évszázadokon át, mígnem az elmúlt negyven évben megvették ôket a nyugatnémetek. Sajnáljuk a szászokat, hogy itthagyták ezt a földet, rossz nézni a leromlott falvaikat, az erôdtemplomokat. A Szászföld megtelt romákkal, akik kiirtották és eltüzelték a nádasi, cikmántori szôlôket. Sajnálkozunk, pedig a szászok elleneseink voltak 1849-ben, 1918-ban s 1945-ben is. Megkapták a magukét, elmentek, idegenül hagyták idegenekre szép, takaros udvaraikat. Nyolcszáz év autonómia után földönfutókká, "európaiakká" váltak.

Azért beszéltem a szászokról a szônyegporolás ürügyén, hogy a mi pindurka székely népünk ha meg tudná tanulni legalább azt, amit meg kell tanulni, már nagyra mennénk. De amíg még annyit sem akarunk tudomásul venni, hogy a másik is ember, legyen zaláni, uzoni, erdôvidéki, de egyek vagyunk, becsüljük annyira egymást, hogy egymás nyugalmát ne zavarjuk, egymás álmát ne verjük föl? Istenem, ha Orbán Balázs újra bejárhatná a Székelyföldet, mit mondana rólunk? Valószínûleg olyan lehangoló szöveget, mint amit a lügeti román cigányokról mondott valamikor.

Közösséggé kell szervezôdnünk valahogy, autonóm egységgé, erre biztat Szász Jenô udvarhelyi polgármester, a székely városokat egy csomóba akarja gyûjteni, régióként akar a PHARE-programtól pénzt szerezni a székelyek lakta területek felvirágoztatására. De ehhez nekünk is kell valamit tenni. Elsôsorban azt, hogy tanuljunk meg együtt élni önmagunkkal. Nem elég március 15-én elénekelni a székely himnuszt, naponta kell székelynek lenni, embernek, tekintettel a másikra is. Lám, milyen messzire nyúlnak a kérdések, pedig csak egy nyavalyás mûperzsaporoláson kezdtem el a gondolkozni

Márkó Imre

A hét legfrappánsabb apróhirdetése egy krassó-szörényi lapban jelent meg. Miután Liviu Spãtaru demokrata párti képviselô úgy döntött, hogy faképnél hagyja az alakulatot, a területi szervezet a Timpul címû újság "Elveszett" rovatában megjelentette a dobbantott honatya fényképét, s mellette a szöveget: eltûnt utolsó képviselônk is, semmisnek nyilvánítjuk. A megtalálónak a kutya sem ígért jutalmat. Azt is mondhatnánk: a krassó-szörényi demokraták lenullázták elbitangolt emberüket.

Az 1989 utáni idôszak legrégebben szolgáló pártelnöke vett búcsút a politika alakításától a hét végén. Sergiu Cunescu, az egyébként történelmi, de fölöttébb jelentéktelen Román Szociáldemokrata Párt elnöke leköszönt eddigi tisztségébôl, ezzel nagy belharcot provokálva. Az elsô csatát a kormányon maradás párton belüli szószólója, Athanasiu munkaügyi miniszter nyerte igen szoros versenyben, de ez nem jelent semmit. Sem a párt, sem a koalíció jövôjére nézve.

A külföldi befektetôket legjobban vonzó határozatot a bukaresti külügy hozta, elrendelve, hogy a jövô év elsô napjától kezdôdôen a határállomásoknál ne lehessen belépési vízumot adni az erre szoruló nyugatiaknak. Akik tehát szilveszter után Romániába jönnének, saját országuk ottani román külképviseletén kénytelenek elôzôleg vízumot igényelni. A hazai szaktárca elismerte ugyan, hogy ilyen konzuli tevékenységre nincs megfelelô személyzete és pénze szerte Európában és azon túl, de ez a döntést "természetesen" nem befolyásolta.

A legveszélyeztetettebb romániai régió továbbra is Erdély - az ellenzéki sorsra kárhoztatott pártok és a román szabadkômûvesek "bizonyos részének" állás- és nézôpontja szerint. Miután Adrian Nãstase exkülügyminiszter, az SZDRP második embere ismét a szeparatizmus sötét árnyát vélte Erdély fölött terjengeni, egy, a nyugati páholyok által különben ferde szemmel nézett hazai szabadkômûves vezetô a parlament védelmi bizottsága elôtt beszélt ugyanezen veszélyrôl. Míg az említett politikus a régi sémák keretén belül maradt, a páholyfônök tovább ment, és egyenesen a frank "frankmaszonokat" vádolta azzal, hogy szívük szerint azonnal föderalizálnák Romániát. Nyolcvan évvel ezelôtt a gall trend mintha éppen ezzel ellenkezô lett volna...

A hét legizgalmasabb híre Bukarestben nem az volt, hogy kibékültek (?!) a koalíciós partnerek, hanem az, hogy hamarosan megjelenik a "román specifikumú" Playboy. A csokornyakkendôs nyuszi védjegye alatt világszerte futó magazin kedvelôi a fedôlapon egy Dana nevû román hölgyet láthatnak majd, aki azért kerülhet oda, mert korábban plasztikai mûtétet hajtottak végre az orrnyerge magasságában, s így immár minden vizuális igényt kielégít. Emellett a legkevésbé az keltett meglepetést, hogy Románia a vigaszágnak is csak a végére kerülhet az Európai Unió tagjelöltjeinek várólistáján. Azért csak oda, mert a politika és a gazdaság magasságában egyáltalán nem sikerült a plasztikai mûtét.

Wagner István

Csíki felsôoktatás

Október 11-én Csíkszeredában a Pro Agricultura Hargitae Universitas Alapítvány székhelyén megnyitották a Babes-Bolyai Tudományegyetem kihelyezett fôiskolai, román-magyar tannyelvû informatika szakát. Elôzô nap, október 10-én este viharos, heves kirohanásokkal tarkított ülést tartott az RMDSZ Csíki Területi Küldötteinek Tanácsa.

A csíki RMDSZ választmánya 1998. március 19-ei határozatában felhatalmazta a megye választott vezetôit és felkérte az RMDSZ országos vezetôségét, hogy a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem szenátusától kérje a Csíkszeredába kihelyezett közgazdasági és területgazdálkodási fôiskolai szak beindítását az 1998-1999-es tanévvel kezdôdôen, magyar tannyelven. Az egyetem akkor azt válaszolta, hogy csak magyar és román csoportokkal induló, kétnyelvû fôiskolát engedélyez.

Az új tanügyi törvény elfogadása után és más biztató jelek láttán idén ismét próbálkozni lehetett a magyar felsôoktatás elindításával Csíkszeredában. Az idôközben idelátogató Andrei Marga miniszter is áldását adta a kezdeményezésre. A sürgôsen Kolozsvárra küldött kérés közgazdasági, könyvelési szakok indítását kérte, magyar nyelven. Késôbb felmerült az informatika szak is. Ezt a kérést Dézsi Zoltán prefektus, Kolumbán Gábor megyei tanácselnök, Csedô Csaba polgármester nevében Bíró Albin alpolgármester, egyben a Csíki Területi RMDSZ elnöke, valamint György Antal, a fôiskolát befogadó alapítvány, a Pro Agricultura Hargitae Universitas elnöke írták alá. A kérés Kolozsvárra való eljuttatásakor Szilágyi Pál, az egyetem megbízott rektora jelezte, hogy a kizárólag magyar nyelvû oktatásra vonatkozó kérést nem fogja elfogadni az egyetem többségében román nemzetiségû szenátusa. Ezután sürgôsen lépni kellett, így született meg a második kérés, amelyben már magyar és román nyelvû szakok indítását kérték. Aláírók: Dézsi Zoltán, Csedô Csaba, Kolumbán Gábor és György Antal. A Babes-Bolyai Tudományegyetem szenátusa rábólintott, de csak az informatika szakra.

Az RMDSZ Csíki Területi Küldötteinek Tanácsa azt kifogásolja, hogy a fôiskolát illetô végleges döntésben nem kérték ki a CSTKT véleményét, az aláíró RMDSZ-tisztségviselôk nem vették figyelembe az 1998. március 19-ei határozatot. A helyzetet elemzô október 10-ei ülésen Bíró Albin elnök két állásfoglalást terjesztett a választmány elé. Az elsôben elismerik, hogy a körülmények nem voltak megfelelôek csak magyar nyelvû fôiskola létesítéséhez és elfogadják a megvalósított szakot. A testület viszont a másodikat fogadta el nagy szavazattöbbséggel, amelyben egyebek mellett "továbbra is fenntartja, hogy Csíkszeredában RMDSZ- CSTKT-hozzájárulással csak magyar tannyelvû fôiskola alakulhat.(...) Az 1999 ôszén induló fôiskolával nem vállal semmiféle közösséget. ( ) Az intézmény létrejöttét utólagosan nem ellenzi, nem próbálja leállítani, de az elôzetes konzultáció elmaradása és a választmányi döntéssel ellentétes alapítás miatt a közremûködô RMDSZ-tisztségviselôktôl megvonja támogatását, a helyi önkormányzati és alapítványi vezetôktôl elhatárolja magát".

Bíró Albin lapunknak nyilatkozva elmondta, addig kellett volna várni, amíg kizárólag magyar nyelvû felsôfokú oktatást lehet létrehozni Csíkszeredában. Ezzel szemben György Antal, a Pro Agricultura Hargitae Universitas Alapítvány elnöke kijelentette, ha most nem lépnek, akkor lehet, hogy a jövôben már késô. "Amit tettünk, az ifjúságért tettük. Azt kívántuk, hogy azok a csíki diákok is járhassanak fôiskolára, akiknek az anyagi körülményei nem engedik meg, hogy más városban tanuljanak" - mondta György Antal.

A csíkszeredai - "multikulturálisra" sikeredett - informatikai fôiskolán folyik a tanítás. A diákok elmondásuk szerint örülnek, hogy tanulhatnak.

Az ügy utórezgéseként az alapítvány kilépett a Regionális Képzési Központ kötelékébôl. Ez Bíró Albin kezdeményezésére alakult, és az elképzelések szerint a városi és megyei tanács anyagi támogatásával, a KAM Regionális és Antropológiai Kutatások Központja szellemi tôkéjével és a Pro Agricultura Hargitae Alapítvány infrastruktúrájával mûködött volna.

Kiss Edit

Agyagfalvi tudósítás

Az udvarhelyszéki Agyagfalván október 17-én emlékeztek meg a székelyek az 1848-as szabadságharc eseményeirôl, áldozatairól. Délelôtt a helyi református templomban Fosztó József parókus lelkész hirdetett igét, aki elmondta: hisszük, hogy a székely kéznyújtása többet ér minden papírra vetett törvénykezésnél. Szó esett arról is, hogy évrôl évre kevesebben vannak, akik megtisztelik jelenlétükkel a megemlékezô ünnepséget. De reménykednünk kell, hogy az idô múlása nem halványítja el azokat az igazságokat, amelyek 150 évvel ezelôtt az agyagfalvi székely nemzetgyûlésen kimondattak. Az istentisztelet után a részvevôk kivonultak az emlékmûhöz. A fagyos, hószagú szél három lobogót lengetett a szoborcsoporton: a románt, a magyart és a németet. Mindössze öt koszorúra tellett... Az agyagfalvi fúvószenekar a székely himnuszt játszotta, majd Farkas Márton, Bögöz község polgármestere üdvözölte a jelenlévôket. Azt kívánta, hogy 1999 ôsze olyan fordulatot hozzon, mint 150 éve. Verestóy Attila szenátor azzal biztatta a székelyeket, hogy nem az a fontos, hogy ma itt hányan gyûltek össze, hanem az a tudat, hogy több ezer székely lélekben mellettünk van. Elmondta, hogy mi, magyarok nem akarunk mást, mint méltósággal ünnepelni, tisztességben élni, abban a hiszemben, hogy majd ránk fog sütni a Nap. A helybéli fiatalok szavalatai után a polgármester búcsúzóul azt kívánta, hogy a jövôben is békésen ünnepelhessünk. A zenekar a Himnusszal zárta a rövid ünnepséget.

N. I.

Megtartotta alakuló ülését október 10-én az RMDSZ nemzeti liberális platformjának, a Reform Tömörülésnek Kolozs megyei szervezete. Jelen volt Toró T. Tibor, az RT (és egyben a RMDSZ Temes megyei szervezetének) elnöke, valamint Bencze Tibor, Mátis Jenô és Papp Elôd alelnökök. Politikai tájékoztatójában Toró beszámolt a platform eddigi tevékenységérôl, az elért eredményekrôl és kudarcokról, valamint a további feladatokról. Napirenden szerepelt még az ügyvezetô testület megválasztása, amelynek elnöke Hajdó Csaba lett, ugyanakkor megválasztották a platform Kolozs megyei szervezetének küldöttét a Megyei Képviselôk Tanácsába, Csigi Levente személyében.

Sokadalom Háromszék Párisában

Azóta, hogy Luxemburgi Zsigmond magyar király 1427-ben, Földváron kiadott oklevelében megerôsítette városi rangját, a vásártartás elválaszthatatlanul hozzáfonódott a Felsô-Háromszék szellemi és gazdasági központjának számító Kézdivásárhelyhez, amelyet Orbán Balázs annak idején Háromszék Párisaként aposztrofált, az átkosban pedig - a kötelezô román névhasználatot kerülendô - céhes városként, vargavárosként vagy az udvarterek városaként emlegették a sajtóban.

A hagyománynak nagy jelentôséget tulajdonítanak ezen a vidéken, így nem csoda, hogy a 16. század elejétôl napjainkig változatlanul csütörtökön van a heti vásár, s a jelen század közepéig rendszeresen megtartott téli, tavaszi és ôszi (országos) vásárok napja is szinte alig változott. Az 1989. decemberi fordulatot követô idôszakban az RMDSZ helyi szervezete éppen a hagyományokhoz való ragaszkodás, az értékmentés jegyében vállalta, hogy évrôl évre megszervezi az Ôszi Sokadalom néven közismert, szórakoztató mûsorral színesített kirakóvásárt, amelynek hatodik kiadására az idén október 9-10-én került sor a város hajdani piacterén.

"A gyökerekhez való kötôdés erôsítése mellett természetesen más, úgy is mondhatnánk, gyakorlatiasabb jelentôsége is van az Ôszi Sokadalomnak, hiszen városunkban ez az egyetlen lehetôség arra, hogy a cégek, vállalatok, vállalkozások számot tudjanak adni az elmúlt egy év során elért eredményeikrôl, megvalósításaikról, fejlôdésükrôl" - olvasható a rendezvény napján megjelent s ingyen osztogatott mûsorfüzet Török Sándor által jegyzett "elôszavában". Az idei vásár még nagyobb hangsúlyt kapott azáltal, hogy a polgármesteri hivatal májusban nem szervezte meg a két évvel ezelôtt bevezetett, hasonló jelleggel bíró Kézdivásárhelyi Napokat, így a Sokadalom jelentette az egyetlen lehetôséget mind a termékbemutatásra, mind a nyílt téri, közös szórakoz(tat)ásra. Mert ez utóbbiból sem volt hiány, fôként olyan neves zenekarok fellépésének köszönhetôen, mint a blues-mûvelés élvonalához tartozó kolozsvári Nightlosers, a Duna TV-ben is többször fellépô, ugyancsak kolozsvári Knock Out, vagy a rockoperáiról is közismert csíkszeredai Role.

- Az idén az eddigieknél nagyobb szerepet kapott a népmûvészeti ágak, a népi kultúra bemutatása, a régi, hagyományos mesterségek ápolói díjmentesen árulhatták portékáikat - mondta lapunk érdeklôdésére válaszolva Török Sándor, az RMDSZ kézdivásárhelyi szervezetének ügyvezetô elnöke, egyben a város alpolgármestere. - Ezen tendenciát elôsegítette az a körülmény is, hogy a Romániai Magyar Népmûvészek Szövetsége a Sokadalommal egy idôben, éppen Kézdivásárhelyen tartotta meg kiállítással egybekötött közgyûlését. A hagyományok átmentése mellett ugyanakkor figyelembe kellett vegyük a fogyasztói igények és a kínálat terén az utóbbi évtizedekben bekövetkezett fejlôdést, változásokat is, hiszen míg régen például subát kerestek a vásárban, ma már gázkazánok után (is) érdeklôdnek. A lakosság elvárásait egyébként közvélemény-kutatás révén elôzetesen felmértük, például aszerint jelöltük ki a fôtéri színpad helyét, a szórakoztató mûsor jellegét stb.

- Milyen mértékben koronázta siker szándékaikat?

- Meglátásom szerint az idei Sokadalom volt eddig a legsikeresebb, mércét tudtunk állítani az elkövetkezô évek hasonló rendezvényei számára. A szervezéssel mind a kiállítók, mind a vásárlók elégedettek voltak, a mûsor magas szintû volt, a részvevôk nagyszerûen mulattak, semmiféle rendbontásra nem került sor.

- Még mi újság van a helyi RMDSZ-szervezet háza táján?

- Folyamatosan dolgozunk, így nehéz újdonságokról számot adni. Egy korábbi kezdeményezésünk eredményeképpen a Sokadalom elôestéjén avattuk a város díszpolgárává Wilhelm Wegener urat, két helybéli nadrággyár többségi tulajdonosát, aki befektetései révén 1200 felsô-háromszéki embernek biztosít megélhetést, s emellett márkaszázezrekkel segített, segít a városon. A német üzletember - Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos és Szentkereszty Stefánia után - Kézdivásárhely történelme során negyedikként részesült ebben a kitüntetésben.

Kocsis Károly

Az aradi összjáték és a színjáték változatlanul eredményesnek bizonyult. Ha nem is lehet szervezett degradálódásnak nevezni, de mindenütt az anarchia jelei mutatkoznak a politikai és a közéletben, a fôvárosi fórumokon és a provinciában.

A zûr és a zavar - külön-külön és együtt - jó balkáni, hû román hagyomány szerint békében is háborús állapotokkal kísértenek. A kiválasztódás kritériumai talán soha nem szolgálták még ennyire a patologikust súroló kontraszelekciót. A ganéjdombkakasok elônyben vannak mindenképpen. Funarióta és vadimtudorkodó banditizmus és tucatnyi per után is szabad uszítás. A csôcselék körében ez a mesés helyzet hogyne váltana ki bámulatot! Szánalmas ország, ahol ilyenek a "szuperemberek". Mindenki tudja - ez itt nemzeti játékszabály! -, hogy ôk nem kerülnek soha rács mögé.

Persze a fejétôl büdösödik minden. Ismert a klasszikus dalnokok által megénekelt "Minciuna stã cu regele la masã..." (A hazugság a királlyal ül egy asztalnál.) Nem feltétlenül királyi elôjog a hazudozás, a bûnös és végzetes halogatás, a bûntudathiány. Elég mondjuk egy szoborról lelopni egy koronát, hogy nemzeti hôsnek tekintsen a komplexusokkal hadakozó köztudat. Az idegengyûlölet, a mindent másokra áthárítás s a másokból élôsködés komplexusa teljes országos áramkört képes teremteni. Az állam- és a kormányfô annyira félne megfékezni vagy megtorolni az égbekiáltó törvénytelenségeket? Vagy inkább attól tartanak, hogy bármikor ôket is felzabálhatja a veszett bolyhangulat.

Bûntudat nélkül az egészséges, erôs nemzeti fejlôdés elképzelhetetlen. Márpedig a sovinizmus még soha nem teremtett csodadolgokat.

Az ország határain túl ne tudták volna, hogy tulajdonképpen ki az a Radu Vasile? Mert itthon tökéletes jellemzések születtek róla. A román értelmiség lelkiismeretét képviselô Gabriel Andreescu és Emil Hurezeanu rajzolatából egy dilettáns portréjára ismerünk. "Miniszterelnökké való felmentése napján megtette elsô hódoló látogatását Teoctist pátriárkánál, egy legújabb típusú felesleges-szuper reklám-BMW-ben; mint személyiség így fejezte ki, reflektorfényben, nem szokványos vonzalmát a nyugati modernség és a nemzeti hagyomány iránt Hol a KDNPP és Románia elnöke akar lenni, hol nem akar. Hol szövetségre akar lépni az RTDP-vel, hol mindenkinek megtiltja azt, amirôl pár héttel elôtt még úgy hitte, hogy megmentheti vele Romániát. Hol tiszteletben tartja a vallásgyakorlás demokratikus szabályainak betûjét és szellemét, hol meghunyászkodik a pátriárka ideges pásztorbotja elôtt. Hol van, hol nincs. Ingatag, megfoghatatlanul illékony, jellegtelen, meggyôzôdés nélküli kormányfô. ( ) Rögtönzött, hakniszerû közszereplései ugyan rutinos elôadót sugallnak, de valójában szándéktalan és rendezetlen operett- és bohózatalakítások hôse ô. Ami ha nem lenne szomorú, akár mulatságos is lehetne."

Hurezeanu groteszk képe a handabandázás és köpönyegforgatás hagyományának prototípusát állítja elénk. Amikor a román miniszterelnök Orbán Viktorral lekezelt, vagy megígért neki valamit, nem csupán mi, de ô maga is tudta, hogy nem mond igazat. (Akárcsak történelmi elôdjei; oldalakon át lehetne példákat idézni.) És annyi év, sôt évtized román politikájának tapasztalatából okulva épp az RMDSZ vezetô emberei ne tudták volna ezt? Miért nem világosította föl hát senki a fiatal magyar miniszterelnököt?!

De pusztán a hiszékenységre vezethetô vissza vajon megannyi erkölcsi és szellemi veszteségünk és sérelmünk? Hiszen emberi, nemzeti méltóságunkban sértenek meg nap mint nap. Göncz Árpád magyar államfô gyalázása után Orbán Viktorra is sor került. Aztán a magyar állami zászlóra s a fôkonzul személyére. Magyar részrôl mindvégig minimalizálni igyekeztek a sajtó, a politikusok és a provokátorok mocskolódásait, gyûlöletszítását; passzívan szemet hunytak, mintha csak zárt körben, úriemberek kaszinójában zajlott volna le az affér.

Pedig a taktikázásnak és ellentaktikázásnak megvannak a maga törvényei. Minden mindennel összefügg - és minden mulasztásnak ára van. Funar kolozsvári polgármester nemzetközi normákat is sértô packázásainak a megtûrése román részrôl nyilvánvalóan serkentette a pimaszkodó, agresszív hangot és magatartást, mely Aradon oda vezetett, ahol most, a jó szomszédságot, minden jóérzést meghazudtolva állunk.

Ennyire közömbös a magyar kül- és belpolitika számára, no meg a világ elôtt, hogy a megbékélési szándék "pillanatnyilag", "egyelôre" - ez tudjuk, mit jelent! - kudarcba fúlt?

A habozás, a hallgatás azt jelentené, hogy egy hangzatos és kölcsönösen hazug gesztusnak voltunk a tanúi!

Vajon milyen csodára várnak a magas rangú magyar politikusok (mert a románok eredményes várakozása ezúttal is következetes) - ahelyett, hogy vennék a fáradságot, a lelkierôt és ôszinte szigorral szembenéznének a mai valósággal, s a "képzelt beteg" színjátékról kimondanák az igazat?!

Ha már a dokumentálható múltról nem merték kimondani.

Lászlóffy Csaba

Két - látszólag egymástól távoli - eset melegítette forrpontra a nemzeti agyakat és kavart kisebbfajta médiabotrányt. Látszólag távolinak mondtam az aradi szoborcsoport és az alternatív XII-es történelemkönyv esetét, mivel a valóságban nagyon is egy tôrôl fakad a kettô. Nem a napi eseménykörnyezetnek akarok újfent alágyújtani, hisz az szerencsére már lecsengett. Pusztán csak néhány stílustörténeti-pedagógiai pontosítást szeretnék eszközölni, mert úgy látom, hogy ezzel baj van.

A jelenlegi román sajtó három "titánja", Ion Cristoiu, Cristian Tudor Popescu és Marius Tucã bármennyire is jeleskedik a politikai elemzésben, a moralitásról, illetve a 17-18 évesek gondolkodásmódjáról mit sem tudnak. Ôk csak "elemeznek", egyre kevésbé ellenôrizve szavaikat. A studiózus Cristoiu például még feltehetôleg nem jutott el addig a tanulmányaiban, hogy megtudja: az éremnek ugyan két oldala van - azaz minden történelmi esemény legalább kétszempontú -, de vértanúkat hóhérnak nevezni, az fogalomzavar. Hogy a kegyeletsértést ne is említsem, és azt se, hogy a szabadság olyan általános filozófiai kategória, amelyet minden nemzet és nemzettag önmagára vonatkoztatva, egyéni szintre bonthat le. Ilyen értelemben tehát nem csupán román, de görög, olasz, vietnami, kurd, baszk, bosnyák... magyar szabadság és szabadságharc is volt és van mind a mai napig.

C. T. Popescu jó párszor elmondta, hogy alapképzettsége szerint matematikus (vagy fizikus? ezen a szinten mindegy...), tehát tôle eleve nem kérhetô számon az egyetemes stílustörténet ismerete, de ezek szerint az oltyán ôrmester, Tucã is egyenesen újságírónak született, mert ô sem tudja, mi is az a romantika. Az általános jellemzôk mellett - bármennyire is igyekeznek az ellenkezôjét bizonyítani - a nemzeti romantikákról sem hallottak, melyeknek - bárhol a világon! - szerves velejárójuk a nemzeti öntudatra ébredés. A "vértörvényszék" elé megidézett történészek igyekeztek volna pótolni ez irányú hiányosságaikat, de az ô elméjük csakis a patriotizmus rugójára pattan. Ennek a magyarázata is egyszerûen stílustörténeti: a romantikát idôben a szentimentalizumus elôzi meg (az angol terminológia preromantikának nevezi); mindkét irányzat fô mozgatója az érzelem lévén. De míg a romantikában felemelô, magasztos, hôsies szenvedélyekrôl van szó, addig a szentimentalizmus öncélú kesergés. Hogy ne mondjam, nyavalygás. Ôk még itt tartanak.

Ha egy-egy szót kipécézve az elmondottakat meg is kérdôjelez(het)né valaki, ahhoz viszont makulányi kétség sem férhet, hogy a tanári munkához mindkettôjüknek annyi köze van, mint tyúknak az ábécéhez. Ködös-gôzös elképzeléseikre, hogy mit gondol, mit szeret, mire fogékony stb. és mire nem az érettségi évében járó, szerencsére rácáfoltak annak a nagyhírû tanintézetnek a diákjai, ahová kb. százhetven éve épp a vitatott (?!) romantikus nemzedéknek nem egy tagja járt, és vált - nem utolsósorban az ott tanultak alapján - lánglelkû hazafivá. (Ez a párhuzam másnak is eszébe juthatott, ha az ominózus tévévitát követôen másnap ugyanannak az adónak a híradójában mutatták be a sárba döngölt tankönyvért lelkesedô iskolai közösséget.)

És hogy ez, a híradóbeli tárgyilagos(abb) kép az igazi, nem pedig a patetikus, elcsukló hangok, a jelképek szájba rágását szorgalmazó tirádák, azt évek óta csak nagydiákokat oktató tanárként bizonyíthatom. Én ugyanis jól ismerem a tizenhét-tizennyolc éveseket, és tudom, hogy nem igénylik a szólamokat, az elôre gyártott, évek óta (le)járatott nyikorgó-nyeszergô lemezeket, a betanultatott adathalmazokat; de igenis szeretik a világos gondolatmenetet, az összefüggések-folyamatok megláttatását, egyáltalán mindazt, ami az ô - a harmadik évezredben és nem a múlt században! - kiteljesedô világukkal összefügg. Tudom, hogy a szó legszorosabb értelmében vevôk az alternatív tankönyvekre, az alteráltakat pedig - mint a romlott-poshadt élelmiszert - elutasítják. Mivel ôk már a szellemiekben is nem érzelmi alapból, hanem ésszerûen táplálkoznak.

Molnár Judit

Az ízléses, elegáns, borítékos megbízólevelet ugyan a helyszínen, az IKE-házban kaptam meg, de a történelmi témájú bihardiószegi diákvetélkedôrôl már napokkal azelôtt értesültem. Szakadó esôben értem október 6-án az Érmellék eme meghatározó nagyközségébe, és nem bántam meg.

Az aradi tizenhármak kivégzésének évfordulóján rendezett megmérettetés egyik célja - mint azt Borbáth Gyöngyvér iskolaigazgató elmondotta - az elmúlt évtizedekben tapasztalt befelé fordulás megállítása volt, az elfásult magyarság felrázása, az egyre inkább elszigetelôdött régiók népének összefogása, hisz mint tudjuk, tömegben az erô.

Hetedikesekbôl álló ötfôs csapatok, Székelyhíd, Margitta és Diószeg képviselôi mérték össze ismereteiket a kuruc-labanc háborúk, a felvilágosodás és az 1848-49-es szabadságharc dicsôséges és tragikus eseményeinek korából. Minekutána a jelenlévôk elénekelték a Gábor Áron rézágyúja címû dalt, Wilhelm Mária székelyhídi történelem szakos tanárnô, muzeográfus irányításával megkezdôdött a vetélkedô. Az írás- és szóbeli feladatok nem kevés fejtörést okoztak a cseperedô ifjaknak, de összességében igen jól szerepeltek. Fogalmazások, viszonylag könnyû villámkérdések váltották egymást. Míg az írásos dolgozatok készültek, helybeli születésû, a székelyhídi Petôfi-gimnáziumban tanuló középiskolások szavaltak, valamint Holczman Ilona tanárnô ismertette a 49-es mártírok utolsó óráit, perceit.

A kétórás megmérettetés után, míg a három részvevô település tanáraiból, lelkészeibôl álló zsûri értékelt, Holczman Barna székelyhídi polgármester, a Rákóczi Szövetség partiumi régióelnöke ismertette a Felvidékrôl elûzött magyarok által megalakított polgári egyesületet, amely célul tûzte ki az ifjúság felkarolását, továbbá értékeink megôrzését.

A diószegi vetélkedô szoros eredményt hozott. Az elsô helyen Margitta csapata végzett, Horváth Éva és György Irén tanítványai, ôket a házigazdák, illetve a székelyhídiak követték. A gyôztes csapat: Pánya Annamária, Szabó Mack Gábor, Zsigó Norbert, Varga Kovács András, Felföldi Adrián. Valamennyi részvevô oklevelet és emlékplakettet kapott, míg az elsôk ingyen vehetnek részt a Rákóczi Szövetség legközelebbi kirándulásán, a második helyezettek féláron, a bornzérmesek kénytelenek a teljes összeget kifizetni, de ôket is szívesen látják.

A rendezvény a fôvédnök, Gellért Gyula érmelléki református esperes végszavával és a diószegi templomkertben lévô kopjafa megkoszorúzásával végzôdött, amely a Rákóczi-szabadságharc emlékére állíttatott.

Albert Attila

Valamikor tavasszal figyeltem fel egy csábító hirdetésre a HemaComTournál, amely autóbuszos kirándulást ígért július elejére spanyolországi úticéllal. Azonnal feliratkoztam, s elkezdtem spanyol útikalauzokat, regényeket olvasni, térképeket tanulmányozni, és hát valutára váltani néhány családi emléktárgyat, hiszen mint köztudott, az ilyen utak árát zöldhasúban illik kiegyenlíteni...

Az indulás idôpontja közel két hónappal késôbbre tolódott, mivel a csoport nem kapta meg a schengeni vízumot a bukaresti spanyol követségtôl, hiszen az adott hónapban, júliusban úgymond túllépték a keretet. Késôbb az új idôpont is kétessé vált, azt is halasztani kellett. (Négy független fiatalembernek nem adták meg a vízumot, hivatalos indoklást nem mellékeltek, de valószínûleg Nyugaton való "elkallódásukat" kívánták így megelôzni. A legkínosabb az volt, hogy az érintettek ezt már csak az induláskor tudták meg. Nincs mit szépíteni: a schengeni államok mindent elkövetnek, hogy a román állampolgárokat eltántorítsák a Nyugat-Európába való ácsingózástól. S ezen már csodálkozni sem lehet, hiszen egy ideje már a román- magyar határon való átjutás is végtelenül körülményes, hosszadalmas.)

Végül mégiscsak elindultunk augusztus végén Váradról, 37 turista a több mint ötvenszemélyes Mercedes buszban, kényelmesen elhelyezkedve. Kíváncsian mindnyájan, föltöltve energiával és türelemmel, hiszen tudtuk: hosszú út elôtt állunk Biharország fôvárosától Gibraltárig és vissza. Hazajôve derült ki, hogy 8500 kilométer távolságot tettünk meg Magyarország, Ausztria, Olasz-, Francia- és Spanyolország sima útjain. A több mint 14 napból két-két nap az oda- és visszaút, ám jó tíz napig már Don Quijote hazájában ámuldoztunk a spanyol csodán.

Mert van mit bámulni, ha nyitva tartjuk a szemünket! Csalódásban egyáltalán nem volt részem. Sôt. Meglepett a gazdasági jólét, hiszen erre sem a régi irodalmi mûvek, sem a közel húszéves útikalauz nem készített fel. Újak, ragyogóak, tiszták, meglepôen modernek a városok, falvak, a gyönyörû mûemlékeket szenzációsan karbantartják. Az utcán járva feltûnt: senkinek nem kopott a cipôje sarka, nem poros a lábbelije, az öltözéke nem hivalkodó, ellenben divatos. Emberfiát nem láttam hiányos fogazattal - annál több fogászati rendelôt -, s az utca népének ápolt, frissen mosott a haja.

A házakon még falun sem láttunk lehullott vakolatot, szélcibálta tetôt, tört cserepet, mocskos ablakszemet. Gyönyörû villanyvonatok suhantak a síneken, a városokban a tömegközlekedés svájci kényelmû. Megfigyeltem, hogy bármerre is jártunk, a járdákon nincs gödör, kátyú, repedés, fedetlen akna, de meredek járdaszegély sem, hiszen gondolnak a toló- és gyermekkocsikra is. Az autóutak felett átívelô gyalogátkelôkön sincs lépcsô, hiszen mindkét oldalon a fel- és lejáró lejtôs, kerekeken is járható.

Egy ország civilizációs színvonalának legjobb tükre - egy kis túlzással mondva - a nyilvános illemhelyek állapota. Spanyolországban mindenütt ingyenes a használatuk - benzinkutaknál, bevásárlócentrumokban, kisvendéglôkben, múzeumokban; patyolattiszták és fôlég szagtalanok, ellátva hideg-meleg folyóvízzel, szappannal, papírral... Mondanom is felesleges, hogy a nagyobb helyeken szintén gondolnak a tolókocsisokra, az egyik kabin az ô szükségleteiket szolgálja. Középületeknél, múzeumoknál emelkedô rámpák és liftek könnyítik meg számukra a közlekedést.

A bukaresti idegenvezetô, Elena jóvoltából (aki jó párszor hosszabb-rövidebb ideig tartózkodott Spanyolországban és számos családdal tart fenn baráti kapcsolatot) sok érdekességet tudtunk meg. Toledóban ügyvéd barátnôje volt az idegenvezetônk - mellesleg megjegyezte, éppen jókor jöttünk, hiszen elôzô nap jött haza egy jó hónapos indiai körútról.

Franco halála után János Károly királynak a személyes közremûködése a demokrácia kiteljesítésében, a nemzetiségek, nemzedékek és politikai erôk megbékítésében, valamint a gazdasági élet fellendülésében egyértelmûen bizonyítást nyert. A királyi család igen népszerû, de bevallom, sehol nem láttam az uralkodó fényképét vagy portréját, bár meglátogattuk a protokoll célokra is használatos madridi királyi palotát és a fôváros melletti Escorialt is; nem találtunk tiltott zónát, utcát sem.

Az átlagfizetés Elena szerint 1500 dollár értékû peseta havonta, de ettôl az értéktôl le- és fölfelé igen széles a skála. A múzeumokba, palotákba, a csodálatos székesegyházakba a belépti díj átszámítva húsz- és kilencvenötezer lej között ingadozik. Sajtóigazolvánnyal mindössze egyetlen múzeumban kaptam ingyenes belépôt, másutt kérték az útlevelet, majd sajnálattal közölték, hogy az Európai Közösség országaiból érkezô újságíróknak valóban díjmentes, ám mivel Románia nem tartozik ezek közé... Mit tehettem? Lepengettem a borsos belépti díjat.

Érdemes térképen megnézni az útvonalat, amelyet végigjártunk. Barcelona, Zaragoza, Madrid, Escorial, Toledo, Córdoba, Sevilla, Torremolinos, Tarifa (ez kicsiny kikötô az ország legdélibb részén, ahol az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger találkozik), Gibraltár - ahová brit vízum hiányában nem léphettünk be, ám két-három kilométerrôl megcsodálhattuk a tengerbe ugró híres sziklaszirtet -, Malaga, Alicante és Valencia. A nagy forróság kibírható; ottlétünk alatt száraz melegben volt csak részünk, mindig sütött a nap. A buszunk légkondicionált volt, az üzletek, szállodák, múzeumok legtöbbje is az.

Elôször azt hittem, elromlott az elektronikus hômérô, amikor Madridban késô délután 42 fokot mutatott. Kisvártatva a busz hûvösébôl figyelve a másik utcasarkon ismét ennyit láttam, majd néhány perc múlva a szálloda elôtt kiszállva azt hittem, kemencébe jutottam... Vacsora után, éjféltájban az utcákat róva még mindig 38 fok volt. Életemben annyi nagy és szép szökôkutat csak Rómában láttam. A csobogó víz, szellô sodorta permet legalább felüdülést jelent a forróságban, biztosan ezért sok a sétáló, nézelôdô a kutak melletti gyönyörû parkokban.

Nekem mégis a katalán fôváros, Barcelona tetszett a legjobban, gyönyörû palotáival, ultramodern épületeivel, tengerpartjával, parkjaival és két csodálatos, Gellért-hegynyi magaslatával, a Tibidabóval és a Montjuichkal. Nappali kivilágítás mindenütt és kikapcsolódási lehetôség: sétára, nézelôdésre vagy vidámparki szórakozásra.

Az 506 ezer négyzetkilométernyi - több mint két Romániányi - országban közel negyvenmillió lakos él, a spanyol mellett hivatalos a katalán, a baszk és a galíciai nyelv is. Katalóniában tapasztalhattuk, hogy az autonómia mindennapi valóság. Errôl gyôztek meg az utcanévtáblák, a képeslapok, az újságok s az utcán sétálók beszéde.

A lakosság szinte kivétel nélkül római katolikus, nem is láttam egy, a cári idôben épült orosz templomon kívül mást, csak katolikust. Sevillában megcsodáltuk a világ harmadik legnagyobb katedrálisát, a római Szent Péter- és a londoni Szent Pál-székesegyház után következôt, benne Kolumbusz Kristóf sírjával. Különben szinte minden városban láttunk pompás templombelsôket, aranyozott oltárokkal. És kötelezôen szólnom kell a barcelonai csodáról, Antoni Gaudí valóban egyedülálló alkotásáról, a több mint száz éve épülô soktornyos templomról, a Sagrada Famíliaról, a mesék világába repítô Güell-parkról, a Batlló-házról és a Pedreraról.

A csodálatos mór kultúra emlékei Córdobában és Granadában tárultak szemünk elé. Fantasztikus élmény látni a mûvészettörténeti könyvekben szereplô templomok, paloták, narancsfás, leanderes udvarok, szökôkutak képét, megérinteni egy-egy mirtuszbokrot, megszagolni egy harmatos rózsát vagy megfigyelni az arasznyi bibéjû vörös és sárga virágú japánrózsákat, ember magasságú agávékat, százados diófányi fikuszokat. A Földközi-tenger partvidéke teljes hosszúságban nemzetközi turistaparadicsom selymes homokkal, remekül karbantartott ingyenes strandokkal. Szállodák, kisvendéglôk, kávéházak és gyorsétkezdék gondoskodnak arról, hogy mindenki zsebéhez mérten jól érezze magát. Nagy kiterjedésû olajfa- és narancsültetvények mellett zöldséges- és virágoskertek, a hegyoldalakon teraszos földmûvelés és persze gyönyörû szôlôk, de még datolyapálmák is láthatók.

Az országot északról dél felé bejárva, bevallom, sehol sem került szemem elé utcagyerek, netán kóbor kutya vagy kivert macska. Koldust láttam néhányat, fôleg Madridban és párat Barcelonában. Térdeplô pózban, elôredôlve, sokszor összetett kézzel szundikáltak a járdán. Elég jól öltözött férfiak és nôk voltak mindnyájan, Elena szerint valamennyien drogfüggôk és iszákosak. Elôttük tányér vagy kartondobozka, abba dobják az irgalmas szívû járókelôk az adományokat a néma koldusoknak. Még egy érdekesség: a rendôrség szinte láthatatlanul van jelen, és valóban több idegen nyelven értve igyekszik a turista szolgálatára lenni. Kipróbáltam, engem is barátságosan eligazítottak.

Spanyolország a jó bor hazája, sörük is kitûnô, bizonyíthatom, ám részeg embert sehol nem láttam. Ez is egyfajta, elôkelônek mondható magatartásról árulkodik. A spanyol vidám nép, gyakran találkozni az utcán zenészekkel, táncosokkal, akik csak úgy, a saját gyönyörûségükre ropják a tüzes fandangót.

Való igaz, tíz nap kevés volt arra, hogy alaposan megismerjünk egy akkora országot, mint Spanyolország. Ám arra bôven elég volt, hogy arról álmodozzak, vissza kell oda térni! Boldog Európa, ahol a kutya sem kérdi, honnan jöttél, hiszen Hegyeshalomtól nyugatra az egykori államhatároknál vámosnak, határôrnek híre-hamva sincs, csak tábla és zászló jelzi, hogy más országba jutottál.

Egy másik világba.

Jósa Piroska

Egy héten át Magyarországra, pontosabban a magyar irodalomra figyelt a nemzetközi könyvpiac, mialatt zajlott az 51. majna-frankfurti nemzetközi vásár. 111 ország 6600 kiadója képviselte magát a hesseni nagyvárosban rendezett világraszóló seregszemlén, amely járulékos rendezvényei révén alkalmat adott az összmagyar kultúra nemzetközi bemutatására.

A magyar állam 610 millió forintot áldozott a németországi jelenlétre, 250 szerzô könyvének megjelenését támogatta erre az eseményre. A vásáron 94 magyar kiadó vett részt, összesen 10 ezer kötet és 600 magyar író, költô, mûvész fordult meg a városban. A meghirdetett irodalmi programok magyar szereplôi 125-en voltak, való igaz, egytizedüknek a neve egyáltalán nem magyar hangzású - irodalmunk külhoni fordítói, közvetítôi ôk.

A nagyszabású eseményt Magyarországon éles kulturális és politikai viták elôzték meg és kísérték. A kultúrharcot az váltotta ki, hogy a frankfurti magyar részvétel paramétereit az elôzô, balliberális magyar kormány határozta meg, kirívó aránytalanságokkal a nemzeti oldal róvására. A Horn-Kuncze-kabinet örökébe lépett polgári kormánynak már csupán apró kiegészítéseket állt módjában eszközölni, a magyar jobboldal ennek ellenére mindvégig nehezményezte, hogy Frankfurtban a magyar irodalmat, kultúrát 70 százalékban zsidó származású alkotók, mûvészek képviselik, ezenfelül elsöprô többségben baloldali érzelmûek. A kultusztárca illetékes államtitkára kénytelen volt elismerni: az Orbán-kormánynak már nem volt módjában elôdjének minden rafinált húzását kompenzálni. Olyan magyar mûvek is szerepeltek például a vásáron, amelyeket nyugati, esetenként kommunista gyökerû zugkiadók jelentettek meg, ismeretlen eredetû pénzen. A kiutazó "alkotók" között pedig szép számmal voltak nevesincs-mûvesincs írópalánták, bértollnokok és háziszerzôk, pályázatírók és katedramûvészek, újdondászok és veterán kultúrharcosok.

A 125 meghívott között csupán hét erdélyi - többé-kevésbé itthon is élô - író volt: Kányádi Sándor, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Lászlóffy Aladár, Sütô András, Szilágyi István, Szôcs Géza...

Kora ôszi aranyló fényben, meghitt hangulatban jöttek össze a Sepsiszentgyörgy melletti árkosi kastélyban örmények, magyarok, magyar örmények - emlékezni, ismerkedni. Emlékezni a másfél évszázados szabadságharcra, a szabadságharc örmény hôseire. A varázslatos találkozó gondolatának elindítója a brassói származású Fancsali János történész, a Magyarországon alapított Örmény Kisebbségi Önkormányzat budaörsi szervezetének elnöke volt. Nemrég hazalátogatott Brassóba, és találomra fellapozta az új telefonkönyvet, amelyben sok örmény hangzású-eredetû névre bukkant. Erdélyi magyar örményekre, akik itt, egyazon városban élnek s nem ismerik egymást. Igy született meg az árkosi találkozó gondolata.

Azért szervezték épp Árkosra, egy Budapestrôl indult körút állomásaként a találkozót, mert a másfél száz év elôtti dicsôséges magyar szabadságharc egyik hôse a mind Brassóhoz, mind Sepsiszentgyörgyhöz közeli Gidófalváról származott el... végül Argentínába. Az örmény Czetz Jánosról van szó természetesen, Bem József kedves tábornokáról, akinek leszármazottja él Brassóban, talán az egyetlen. A nagyon jól sikerült árkosi találkozón megemlékeztek 1848-ról, magyar örmények eddig nem ismert gyökereit felkutatva, új kapcsolatokat szôve, s a régiek ápolására téve fogadalmat.

V. M.

Rólunk, romániaiakról máig az a hír járja a nagyvilágot, hogy nélkülözünk, támogatásra szorulunk. Erre a hírre aztán nekibuzdulnak az irgalmas, istenfélô és emberszeretô európai kersztények, és többek között az összes használt holmijukat elküldik nekünk, hogy jutányos áron megvásárolhassuk. Ebbôl is látszik, hogy nem vagyunk egyedül ínségünkben és megpróbáltatásainkban.

De hogy segíthetjük mi magunk a külföldieket? Segíthetünk-e egyáltalán? Vajon elvárják-e tôlünk, hogy segítsünk? Látszólag naiv és fölösleges kérdések ezek, és úgylehet nincs is rájuk épkézláb felelet. Ekként vélekedtem jómagam is mindaddig, amíg választ nem kaptam két hatvanadik évében járó idôs asszonytól, A-tól és B-tôl, akik koruk hû gyermekeként egyszerre ismerték fel, hogy legfôbb értékünk a pénz lett itthon és a nagyvilágban egyaránt. Ebben mérünk már mindent: idôt, tudást, családot, munkát, szeretetet, barátságot stb. Különös varázsa és csengése van a pénznek akkor, ha dollárnak, márkának vagy forintnak hívják. Kézenfekvô tehát A és B szerint is, hogy valutával kell segítenünk külföldre szakadt atyánkfiait. Javukra legyen mondva, két idôs "tanítómesterem" megôrizte hagyományos, ôseitôl örökölt felfogását: a pénzt becsületes munkával kell elôteremteni. Ha van rá lehetôség, akkor itthon, ha nincs, akkor külföldön.

A családja a `89-es fordulat után vándorolt ki Németországba, már ott született meg az unoka, a kis Julius (itthon Gyuszika). Nagyon jól élnek, mindenük megvan, gondolhatjuk - szokta mondogatni A -, hogy Németországban nem lehet rosszul élni, és mondanivalóját alátámasztandó fényképeket vesz elô lakásról, kocsiról, kirándulásról stb. Az unokának, a kis Juliusnak minden évben négyszer küld üdvözletet, hozzácsatolva némi márkát is: névnapra, szülinapra, karácsonyra és iskolakezdésre. A márkát kis nyugdíjából és szerény mezôgazdasági jövedelmébôl vásárolja. Hadd örvendjen a gyerek, ô amúgy is egyedül van, elél már vízen és kenyéren is!

B-nek szintén kivándorolt a családja, nem is olyan messze, csak ide Magyarországra. Itt is van unoka, két kislány. Csak a vejének van állandó munkahelye, a lánya munkanélküli. Sok a kiadásuk, lakásra, kocsira, gyerekekre, ezért kénytelenek alkalmi munkát vállalni. Szerencséjükre egy olasz farmot nyitott a közelben. Mit tehet? Segít ô is pénzt keresni a családnak, átjár maga is az olaszhoz munkát vállalni, uborkát, paradicsomot és paprikát szedni. Kétezer forintot keres a lányának napjában, amihez még egyszeri étkezés is jár, reggelente kávé, munka után pedig egy pohár bor vagy pálinka. Télen is akad ám munka napi 1300 forintért, ilyenkor nyulat hajtanak az olasz vadászoknak. Nem nehéz munka, csak a szája fárad bele, mert egész nap ugatnia kell, ugyanis kutyaugatásra reagálnak igazán a nyulak. Teljes keresetét a lányának adja, csupán a útiköltséget veszi ki belôle meg egy kis vásárfiát az "öregnek". Nekik már nem kell sok, sohasem éltek "nagylábon".

Lám-lám, mire képes a szeretet, A és B is erején felül teljesít gyermekeiért. Nem maradhatnak le, hiszen környezetükben a hozzájuk hasonlóak mindannyian a családért dolgoznak és tesznek valamit a maguk módján. Esténként nyugodt lélekkel szenderülhetnek álomra: segítettek. Segítettek (külföldön élô) szeretteiken.

Végh Balázs

Nehezen mozdulunk

Ki a csoda lehet ez az ErPék, töprengtem magamban, ahogy egyre több helyen pillantottam meg a narancssárga kiflis (vagy feldarabolt vekni lenne?) védjegyet. Mindenesetre váltott lovakkal üget a siker felé. Késôbb tudtam meg, hogy az "Er" rövidítés mögött nem egy életrevaló, agilis pékmester húzódik meg, hanem afféle atyafiak egész közössége: az egykor baróti székhelyû Erdôvidéki Pékséget takarja a magyaros betûszó.

Sok embert lepett meg az ErPék látványos galoppja fölfelé, ahogy egész Háromszéken otthonos lett, s ma már a megye egyik legsikeresebb közepes nagyságú vállalata. Érdemes elgondolkozni a sikersztorin, s mindannyiunk számára még sokkal hasznosabb lenne, ha tanulsága követésre buzdítaná minél több honfitársunkat. Ugyanis arról szól ez a történet, hogy - lehet. Igen, kérem, boldogulhatunk a mostani lehetetlen körülmények közepette is. Persze szükségeltetik hozzá néhány olyan apróság, ami nem mindannyiunkban található. Mert kiölték belôlünk, ha megvolt egyáltalán.

(Zárójelben hadd mondjak valamit e gazdasági témájú sorozatról. Szememre vetették, hogy ezeket a riportmonstrumokat lehetetlen elolvasni. Az ilyen megjegyzés persze nem esik jól a szerzônek, az újságíró keserû makacsságával igazán nem az utókornak dolgozik. Hatni szeretne az írásával természetesen, tanulságokat kíván továbbadni. Az Eljutni a túlsó partra minden riportja egy-egy vállalkozás, gazdasági egység felgyûlt tapasztalatait próbálja kibontani azok számára, akik nem dobták még be a törülközôt, s keresik az utat, ami az övék lehetne. Végtelenül komoly dolgok ezek, s nem lehet ôket egy jól megírt, szellemesen pergô jegyzettel letudni. Bízom abban, hogy ezeknek a riportoknak az olvasótábora bôvülni fog. Nem a szerzô javuló szakmai teljesítménye miatt, hanem mindazért, amit elmondanak neki a mai ellehetetlenült gazdasági élet elsô vonalban küzdô, mindenre elszánt bajnokai, vagy éppen áldozatai.)

- Nem hinném, hogy a brassói mûegyetemen a gépgyártási technológia keretében tanították volna a lisztôrlés és kenyérsütés tudományát. Ön az egyetem után mégis nyomban a malom- és sütôiparban landolt. Ez valamiféle megérzés lett volna?

- Nem megérzés volt, hanem egyszerû okoskodás. Akkor még a kihelyezés központilag történt, `84-ben 3200-an vártuk frissen végzettek a szakmában, hova, merre, minek. Különféle prioritásokat is figyelembe vettek, nem csak a tanulmányi eredményt, mindenesetre Sepsiszentgyörgyre az elsô választó én voltam. Meghirdettek 60 mérnöki helyet az IMASA nevû gépgyárba; túl nagy volt ez a szám, és gyanús, nem lelkesített a gondolat, hogy egy legyek a hatvan közül. Aztán volt egy hely a malom- és sütôiparban, és további három hely kisebb cégeknél, közülük vagy kettô szövetkezet volt. Azt mindenki tudta, hogy a malom- és sütôipar mindenütt jól megy, az elôzô évben országos elsô helyezettek voltak, így nyilván az ottani munka tûnt a legígéretesebbnek. Mindjárt a fôgépészeti osztályra kerültem, rutinos szakemberek voltak a kollégák, de felsôfokú végzettsége nem volt senkinek. A feladatunk a gépek karbantartása volt az öt-hat Kovászna megyei malomban, a pékségekben és az üzlethálózatban. A nagy haszna ennek az idôszaknak az volt, hogy alaposan megismertük a malom- és sütôipari gépeket. Erre a tudásunkra a késôbbiekben nagy szükségünk lett. A cégnél a vezetôk különben mind nôk voltak, s `89 után volt egy olyan pillanat, amikor felmerült, vállalnám el én az igazgatói tisztséget. Nem fogadtam el, harmincéves voltam, úgy éreztem, túl fiatal vagyok. És különben sem vágyakoztam arra, hogy igazgassak egy állami vállalatot, akkor már régen a magánszféra körül jártak a gondolataim, arrafelé húzott a szívem. Volt egy olyan elképzelésem, hogy mi, akik a malom- és sütôipari vállalatnál dolgozunk, szépen megegyezünk majd, és magánosítjuk a teljes céget. `91-ben jött ki az 58-as privatizációs törvény, akkor meglett volna az esély rá, hogy ez az elképzelés megvalósuljon. De nem volt meg az összhang, sokan nem bíztak a törvény maradandóságában. Akkor idult el az a hullám, hogy azokat a részegységeket, amelyek külön is tudnak mûködni, el kell adni, magánosítani kell. No, erre aztán ébredezni kezdtek a vezetésben dolgozó kollégák, hogy csak lassan a testtel az eladásokkal, mert a cég magamagának teremt konkurenciát, és ha sorra eladjuk a nagyvállalat részlegeit, kirúgjuk magunk alól a széket. `92-ben minden állami cégnek fel kellett terjesztenie, hogy mely részegységeit kívánja eladni. Nemigen volt mozgás, ezért az év végén Stolojan miniszterelnök kiadott egy rendeletet, hogy a korábban meghirdetett egységeket 60 napon belül minden vállalat köteles dobra verni. Igy került kiárusításra a baróti pékség is.

- Simán ment?

- 1993. január 4-én 48 alkalmazott - hogy élni tudjanak a törvény által az alkalmazottaknak nyújtott kedvezményekkel - természetes személyekként társulva licitált a baróti pékségért. A kikiáltási ár 20 millió lej volt, de egy osztrák konkurensünkkel 21 perc alatt "sikerült" 55 millióra felverni az értékét, mert mindenképpen ragaszkodtunk hozzá, hogy mi vegyük meg. Sikerült a 48 embernek a spórolt pénzébôl, innen-onnan összekapart kölcsönbôl összehozni 14 millió lejt. Kicsi pénz volt ez a vételárhoz képest, ha nekünk akkor nagyon soknak is tûnt, mindenesetre a törvény megadta azt a lehetôséget az alkalmazottaknak, hogy a vételárnak csupán a tíz százalékát kellett kifizetni elôlegként. A megmaradt pénzzel megvásároltuk az ott lévô nyersanyagot, és így, amikor 1993. április 1-jén az ErPéknek átkeresztelt Erdôvidéki Pékséget új cégként bejegyezték, és átvettük a leltárt, a számlánkon egy lej sem maradt... A következô lépés az volt, hogy a lakásunkat zálogosítottuk el, s felvettük az elsô kölcsönt. Az a tízmillió akkor nagy pénznek számított, összehasonlításképpen: a dollár hivatalos árfolyama akkor 430 lej körül járt. Rajtunk, a 48-akon kívül szinte senki sem bízott a vállalkozás sikerében. Azt mondták, hogy még a gatyánk is rámegy, mert nagyon sok pénzért vettük meg a céget, a leltári érték körülbelül négyszereséért.

- Akkor, 1993-ban ugye csak ez a 48 ember vágott neki a magánosításnak?

- Csak. A megyei vállalat 1200 alkalmazottjából.

- Tehát minden huszonötödik ember, ha jól számolom.

- Igen.

- Hogy jött össze épp ez a csapat?

- Tulajdonképpen két hét alatt, ugyanis a rendelkezések úgy szóltak, hogy a meghirdetés után három héttel az iratcsomót be kell nyújtani, s a negyedik héten kerül sor a licitre. Ez 1992 decemberében történt, amikor ez az egész folyamat újdonságnak számított, mindenki félt a privatizálástól, ki tudja, mibe ugratják bele A 48-as csapat tulajdonképpen az egykori fôgépészeti iroda személyzetére épül. Az irodát, mint korábban már említettem, én vezettem, s a jelenlegi, legközvetlenebb üzlettársaim mind ebben az irodában dolgoztak, sôt a hölgyek is, akikkel ma a bodoki malomban találkoztunk, azok is. Az irodában sokat beszéltünk arról, hogy ha a törvény ilyen kedvezményeket nyújt az alkalmazottaknak, akkor azokkal föltétlenül élni kell, s minél hamarabb, amíg az egész nem múlja idejét. Mi az irodából közelebb voltunk az eseményekhez, s mivel roppant érdekelt bennünket a dolog, igyekeztünk alaposan tájékozódni, szóval azt mondhatom, hogy mi fölmértük és megértettük, mi fog történni, s mindenkinek elmondtuk, hogy itt a nagy lehetôség, és lépni kell, most kell lépni, nagyon sürgôsen kell lépni, nincs idô a habozásra, egyetlen hét alatt dönteni kell, egy hét alatt le kell tennünk az iratcsomót, s össze kell szednünk a pénzt, egyelôre legalább 50 ezer lejt kell betenni, ami két-három fizetésnek felelt meg akkor. Az emberek hümmögtek, és azt mondták, hogy nincs pénzük, s várjunk még, ne siessük el, mert ezt a rendelkezést is meg fogják változtatni, nálunk semmi sem végleges. Végül is a rengeteg személyes beszélgetés után csak 48 alkalmazott vállalta a kockázatot, de persze ôk sem egyformán. Az elsô öt ember, aki a legtöbb pénzt tette be, most is a legközelebbi munkatársam - Buksa Miklós baróti részlegvezetô, Simon Csaba bodoki részlegvezetô, a sepsiszentgyörgyi pékség vezetôje, Tamás Attila, Demeter Albert, a szentgyörgyi üzlethálózat vezetôje, aztán jómagam, a csapat összefogója és Molnár Sándor bodoki raktárnokunk. Elindultunk tehát negyvennyolcan, és megvettük a baróti pékséget. Most már csak annyi maradt hátra, hogy megalkossuk a céget is. Abban bíztunk, hogy ha dolgozni fogunk, és tudtuk, hogy keményen fogunk dolgozni, mindannyian vállaljuk a pluszmunkát is, akkor nem lehet, hogy ne boldoguljunk. Azt nem lehet mondani, hogy a baróti pékség addig ne lett volna jövedelmezô. Sôt jövedelmezô volt az egész malom- és sütôipari vállalat. Csak éppen sokkal több munkaerôt foglalkoztatott, mint amennyire ésszerûen szükség lett volna. A baróti részleg a legtávolabbra esett, azért akartak megszabadulni tôle elsôként. Tulajdonképpen a legjövedelmezôbb részlege volt az anyacégnek. Nagy szerencsénk volt, hogy mindaddig a könyvelést, a papírmunkát Sepsiszentgyörgyön végezték, ilyen alkalmazottak Baróton nem voltak, ezzel a teherrel nem kellett számolnia az ErPéknek. Sôt nem elbocsátanunk kellett tisztviselôket, hanem alkalmaznunk egy könyvelôt, akit aztán be is kellett tanítanunk, s ennek az egy könyvelônek az alkalmazásával megoldottuk a dolgot, ez az egy ember el tudta és el is akarta végezni azt, amivel korábban Sepsiszentgyörgyön több iroda pepecselt...

A narancssárga kiflit a zöld ErPék felirattal most már egész Háromszék ismeri. És valószínû, hogy Amerikában is tudnak róla, mert Rosapepe nagykövet néhány héttel ezelôtti háromszéki látogatásakor éppen ezt a céget kereste fel, s szûk körben itt költötte el az ebédjét is. Tehát összegezve az eddigieket: összeállt 48 ember, dolgozni akart, egységesen lépett fel, s merte vállalni a kockázatot. Ilyen egyszerû ez. És mégis kevesen mernek rálépni erre az útra. Néhány napja az egyik háromszéki, csak részben magánkézbe jutott állami cég gazdasági igazgatója panaszolta, mennyire haboznak az alkalmazottak, nem mernek bekapcsolódni a magánosításba. Még azok is visszamondják a részvételüket, akik korábban jelentkeztek. Mire várnak vajon? Csodára? De hallgassuk tovább Bartha Sándor igazgatót:

- Mi bíztunk abban, hogy ha komolyan dolgozunk, ki fogunk mászni az adósságból és boldogulni fogunk. Az elsô két hónap után kezdtek mutatkozni az eredmények. Megvettük az elsô ARO gépkocsinkat, hogy hatékonyabbá tegyük a kiszállítást. Akkor úgy gondoltam, ennél nagyobb sikert már nem lehet elérni, és olyan örömmel fogadtam ezt a kocsivásárlást, hogy még ma is a legnagyobb sikerélményeim között emlegetem, pedig ennél sokkal nagyobb dolgokat is csináltunk ezután. A következô, amit meg kellett oldanunk, a nyersanyaghiány volt. A szabadpiacon még nem lehetett nagy tételben lisztet kapni, mert a liszt és a kenyér piaca lényegében továbbra is a kormány kezében maradt. Nem azért sütöttünk keveset, mert nem tudtuk volna eladni, hanem azért, mert nem volt nyersanyagunk. Bizonyos mennyiségû búzát be tudtunk ugyan szerezni, amit az anyacégnél ôröltettünk, legalábbis próbáltunk, de különbözô ürügyekkel, talán merô irigységbôl lépten-nyomon fékeztek bennünket, és nem ôrölték meg az ErPék búzáját, pedig akkor is fél kapacitással dolgoztak. Ez a helyzet hozta az ötletet, hogy malmot kell építenünk. Október hónapot írhattunk, amikor elkezdtük keresgélni, hogy ki épít egyáltalán malmot Romániában. Igy jutottunk el az alexandriai ISLAZ céghez, ôk is fiatalok voltak, 2-3 éve foghattak hozzá csak a malomipari gépek gyártásához. Elôbb mosolyogtak rajtunk, hogy milyen nagy vállalkozásba mertünk fogni, tulajdonképpen megint pénz nélkül, de aztán megegyeztünk. Úgy terveztük, hogy az egykori bodoki téesz eléggé rossz állapotban lévô épületeit megvásároljuk, az elhozandó gépekkel garantáljuk a bank felé a kölcsönt. `93. december 10-én, erre a dátumra is pontosan emlékszem, leraktuk a malom alapkövét. Egy évre azután, hogy megnyertük az árverést a baróti pékségért, január 5-én hoztuk el a Regátból a gépeket. Februárban fogtunk neki az építkezésnek, három csoport is dolgozott, az építôk, a gépszerelôk és a mi alkalmazottaink, reggel 7-tôl este 8-9-ig, hajtottunk mindannyian, természetesen én is, meleg ételt, mindent kivitettünk, hogy egy percet se veszítsünk, 12-14 órás munkaidôvel négy hónapig folyt ez a roham; azt az egyet tudtuk, hogy a siker, az igazi sikerünk, az igazi eredményünk csak akkor jön el, ha gyorsan cselekszünk. Olyan idôszak volt ez, amikor az infláció a 350 százalékot is elérte, s tulajdonképpen a sikernek ez volt az egyik titka, mert abban az idôben ugyan még nem volt divat, hogy dollárértékben kössék meg a szerzôdéseket, tehát mi is lejben állapodtunk meg, s mire a malom június 18-án ôrölni kezdett, egy ugyanolyan gépsor, amit mi üzembe helyeztünk, már kétszer annyiba került. Elég primitív körülmények között kezdett mûködni a malom, nem volt például megfelelô raktárhelyiség, de úgy gondoltuk, a malom járjon csak, s utána megcsináljuk az egyebet. A három váltást igaziból csak `94 november elején indítottuk be, azóta viszont így üzemel a malom. Az az év tehát ezzel telt el. `95-ben a következô gond az volt, hogy közelebb kerüljünk a megyeközponthoz, és sikerült is megvennünk a gépgyár mikrokantinját, amivel aztán ki is merült a beruházási lehetôségünk. A szentgyörgyi pékség csak `96 januárjában indult be, megint csak 18-án, emlékszem a dátumra azért is, mert akkor mentem Amerikába egy hónapos tanulmányútra, ahol a "Kenyéregyetemen" részt vettem egy négyhetes kurzuson, szakmát és menedzsmentet tanultunk. Az újabb pékség beindításával természetesen nehezedtek a gondok, és a következô gondolat az értékesítés jobb megszervezése volt, tehát hozzákezdtünk a saját üzlethálózatunk kialakításához. Ideje volt a székhelyre is gondolni, mert nekem egészen `97-ig mozgó irodám volt, a kocsiban; ha valakivel tárgyaltam, csak az autómban tudtam leültetni. 1997 májusában vettük meg a mai székhelyünket, s mindjárt neki is fogtunk, hogy megadjuk neki a mai kinézetét. Az üzletekrôl még csak annyit, hogy Barót vidékén és a megyeszékhelyen eddig összesen hat modern üzletünk van, amelyek a kenyéren és a saját termékeinken kívül más élelmiszeripari cikkeket is forgalmaznak.

A `97-es évben újabb vállalkozásba fogtunk, sütôipari gépeket, fôleg sütôkemencéket kezdtünk forgalmazni. Ez az ötlet is nagyon egyszerûen született. `96-ban kezdtük keresni Magyarországon az olcsó, de modernebb sütôkemencéket a magunk részére, s így alakult ki az elsô magyar partnerkapcsolatunk. Utólag az ô biztatásukra jelentünk meg `97-ben a bukaresti nemzetközi vásáron az elsô, általunk felújított német sütôkemencével. `97-ben körülbelül 30 darabot sikerült Románia területén eladni és telepíteni. Persze ezt úgy kell érteni, hogy mi a kemencét üzembe helyeztük, és megsütöttük az elsô kenyeret is, hadd lássa a vásárló, a kemence mire képes. A használt gépek német piaca viszont mostanra kimerülôben van, s ezért úgy gondoltuk, hogy a harminc darab és harmincféle kemence feújítása és telepítése után meg kellene magunknak csinálnunk a harmincegyediket. Igy aztán a tavaly év elején nekifogtunk, egyszerû, kezdetleges szerszámokkal megcsináltuk az elsô kemencét, amely már másfél éve eredményesen üzemel a saját pékségünkben. Elvégeztettük a szükséges vizsgálatokat, megszereztük a hivatalos engedélyeket, bevizsgáltattuk, és `99-ben elkezdtük a gyártást. Már Magyarországra is többet szállítottunk. Azt mondhatnám, hogy ennek az évnek a vállalkozása a mûhely volt, amit általunk felújított célgépekkel szereltünk fel.

- Miért hallgatja el, hogy ezt az ErPék-kemencét ön tervezte?

- Hozzám mindig a mûszaki dolgok álltak közelebb, s mert megfelelô végzettségem is csak nekem volt a közösségben, én ültem le és én vetettem papírra ezeket a rajzokat. A pékké és molnárrá alakult gépész visszatért a kezdetekhez. A tapasztalatok alapján minden újabb kemencén változtatunk, javítunk. Azzal büszkélkedünk, hogy minden újabb darabban van 4-5 olyan eredeti ötlet, ami a harminc német kemence egyikében sem fordult elô.

- Úgy hallom, igazgató úr, hogy önök újra hatalmasat kockáztattak.

- Összejött egy kis pénzünk, és tudtuk, hogy lépni kell, megállni nem lehet. Aki vállalkozó, azt képzeli, hogy elért egy bizonyos szintre, és most már csak lefelé tud menni ezután. Ahhoz, hogy szinten maradjunk, mindig és mindig elôre kell menni, tovább kell lépni. Mi tehát ezzel a pénzünkkel részt vettünk a tavaly a nagyprivatizációban, és részt vettünk az anyacég, a Mopaco licitjén, de elvesztettük, az ottani alkalmazottak tömörülése nyerte meg, egy magyar cég segítségével. Mivel ez nem jött össze nekünk, csak nem nyugodtunk, és mivel meghallottuk, hogy Buzãu megyében is áruba bocsátja az ÁVA egy malom részvényeinek a negyven százalékát, utánanéztünk. Nagyon vonzó a malom, a tavaly új gépekkel szerelték fel, Büller-gépsorokkal. Aki járatos ebben a szakmában, az tudja, hogy a Büller cég malomipari gépekben világelsô. Nos, ez év áprilisában mi minden erônket összeszedve megvettük ennek a malomnak a többségi részvénycsomagját, és elkezdtük sínre állítani. Pénzünk persze megint nem maradt, de hát volt már ilyen. Nyomorult gazdasági helyzet ide vagy oda, mi nem aggodalmaskodunk.

Matekovics János

- Mintegy tízéves késéssel fogadta el a román parlament a köznyelven Ticu-törvényként ismert jogszabályt, amely lehetôvé teszi a közszereplést vállalók múltjának átvilágítását, pontosabban a kommunista politikai rendôrség által összeállított személyi aktákba való betekintést. A késedelmeskedést tetézi, hogy egy kiherélt törvényt hoztak, azaz erôtlent, korlátozott hatáskörût, kijátszhatót, amely a minimálisra csökkentette a hírhedt Securitatéval együttmûködô személyek felfedésének lehetôségét, a felelôsségre vonásról pedig ma már szó sincs. Az elfogadott szöveg közel sem hasonlít a néhai tervezethez. Mi maradt benne?

- Az tény, hogy a Constantin Ticu Dumitrescu szenátor kezdeményezte törvény távolról sem úgy nézett ki, mint ahogy azt a parlament a napokban elfogadta. Ehhez a jogszabályhoz ô már nem is adja a nevét, hiszen a cikkelyei alapvetô módosításokon estek át. De maradjunk annál, ami van. E törvény szerint, a köztisztségeket vállaló személyek múltját - kérésre - át lehet világítani.

- Ki kérheti ezt?

- Például a saját pártja, egyesülete, esetleg egy bizonyos számú honpolgár, akiket egy bizonyos szinten képvisel. S bár ennek örvendenünk kellene, a boszorkányüldözések is lehetôvé váltak. Mondom ezt azért, mert elôreláthatólag nemcsak a dossziék valós adatait fogják majd felhasználni például a választási kampány idején, hanem az idôközben "hozzáírtakat" is. Mérget vehetünk rá, hogy lesznek majd bôven utólag, a Securitate hivatalos megszûnése után "gyártott" adatok is...

- Ezzel fognak takarózni azok is, akikrôl kiderül ügynöki vagy kollaboránsi mivoltuk...

- Hát igen, ez is benne van a pakliban. Ennek ellenére üdvös lesz majd elôvenni azokat a nyilatkozatokat, amelyekben bizonyos közéleti szereplôk tagadják a szekuval való egykori kapcsolataikat, s meg lehet tôlük kérdezni, hogy e dossziékból mégis miért derül ki más? Az viszont megjósolhatatlan, hogy ebben a "meseországban" miként fognak majd az emberek a szekuval együttmûködôkhöz viszonyulni, és milyen kihatásai lesznek e törvénynek a nagypolitikára. Tíz év alatt eljutottunk oda, hogy egyre többen sírják vissza a "régi, szép idôket", Securitate ide vagy oda...

- A közszereplést vállalók közül mégis kik világíthatók át?

- A politikai szervezeteknél egészen a megyei vezetôkig hat a törvény. De kikérhetôk az iskolaigazgatók szekus dossziéi is. A hadseregben a nagyobb egységek parancsnokainak múltjába pillanthatnak bele az érdeklôdôk, persze itt bizalmasan és egy bizonyos körben kezelik az adatokat. A sajtóban például a rovatvezetôk szintjéig mehet majd le az átvilágítás. Újból elmondom azonban, hogy Romániában élünk, ahol megtörténhet, hogy alsóbb szintekig nem fognak majd "leásni" a szekuval való kapcsolatot kutatók, de megtörténhet az is, hogy ha bizonyos csoportosulások politikai érdeke úgy kívánja, akkor az általam felsorolt szinteknél mélyebbrôl is kibányásszák majd a dossziékból az általuk hasznosnak vélt adatokat. Éppen ezért nagyon oda kell figyelni arra, hogy a közérdek és közérdeklôdés között nagy a különbség. Megtörténhet, hogy egzisztenciájukat veszélyeztetô helyzetbe kerülnek bizonyos személyek, miközben a köz érdeke nem ez lenne. Az eddigi gyakorlat egyáltalán nem azt igazolja, hogy a Balkánon igencsak nehezen megfogalmazható közérdeket majd figyelembe fogják venni.

- Szerintem a köz érdeke azt kívánja: végre kerüljön tiszta víz a pohárba. Az RMDSZ egyik széfjében is ott porosodnak a közszereplést vállalt erdélyi magyarok arról szóló nyilatkozatai, hogy együttmûködtek-e a szekuval, mettôl meddig, mennyire és milyen formában...

- Na látja, ebben nem vagyok egészen biztos. Tavaly nyáron a parlamenti frakció szintjén eldöntöttük, hogy záros határidôn belül - ez két hónap volt - le kell tenni ezeket a nyilatkozatokat. Ôsszel azonban kiderült, hogy nem mindenki tartotta be a határidôt. Ekkor már az SZKT döntött úgy, hogy egy újabb határidôig le kell adnia mindenkinek. Azóta nagy a csönd, nem lehet tehát tudni, hogy azok a nyilatkozatok tényleg ott porosodnak-e a szövetségi elnök páncélszekrényében. Annyi biztos, hogy 1998. október 3-áig sokan nem írták meg. Azóta nem lehet tudni, mi van.

- De most már van ez a jó-rossz törvény. Az RMDSZ tisztségviselôinek nyilatkozatait elolvassa-e végre valaki, és összeveti-e ôket a Securitate nyilvántartásával?

- SZKT-döntés van arról, hogy egy háromtagú átvilágító bizottságot kell létrehozni, ennek a feladata az ellenôrzés. A véleményem az, hogy egy ilyen bizottságba olyan személyeket kell jelölni, akiknek életkoruknál fogva lehetôségük sem volt a szekuval együttmûködni. Ugyanakkor meg kell nézni azt is, hogy ne fûtse ôket politikai indulat, nehogy a bizonyos egyénekrôl megtudottakat ennek hatására megszellôztessék, egyes információkat a saját szájuk íze szerint kiértékeljenek, magyarázzanak. Ha a Szövetségi Egyeztetô Tanács tényleges fiatalítása megtörténik, könnyen létrehozható egy ilyen bizottság.

Román Gyôzô

Lódenkabát vagy pufajka? - kevesen érzékelik a kérdésben rejlô erkölcsi és politikai értékválasztást már. Elhalványulnak e kevéssé tetszetôs ruhadarabokhoz fûzött történelmi képzetek. 43 esztendôvel a forradalmat követôen fogynak a szemtanúk, memóriánkat pedig régen megrontotta az erôszakolt hallgatás, valamint a mesterkélt hazugság. A "jobb nem beszélni és nem tudni róla" után hirtelen megnyíltak a zsilipek, és zavaros szóár öntött el bennünket. Önmentô szépítgetések, tudatos hazugságok elegyültek az eladdig visszatorlott emlékek közé. Életükért aggódókból, sorsuk jobbrafordulásáról lemondott fáradtakból, személyes elônyökért eszméik mellett másokat is készséggel föladó árulókból, továbbá a forradalom ellenségeibôl elôbúvik immár a bátor ellenálló. Merész harcosokkal zsúfolt az ország, akik korábban még az október 23-ai tüntetésen való részvételüket is tagadták, a gyakorlott nyilatkozók ügyességével tromfolnak el-elakadó szavú hôseinkre. Hiába tiltakoznának szerencsétlen poklotjártak, jobban tudják náluk, mi zajlott az utcán vagy a tárgyalótermekben. Telifecsegik a sajtót. Memoárjaik nyomán lassanként kiformálódik egy soha nem volt, új történelem, melynek hallatán a valóságos események részesei legföljebb a fejüket csóválhatják hümmögve. Az ifjabbak pedig éppúgy könyvbôl tanulják 1956 szimbolikáját, mint a sans-culotte-ok koráét, és mind nehezebben igazodnak el az ellentmondó állítások között. Nem tudják, kinek higgyenek, az olajozott torkú médiasztároknak vagy a felindulásukban dadogó ismeretleneknek.

Tankönyveink óvatosak. A tárgyilagosság örvén szerzôik ragaszkodnak az írott forrásokhoz, azok többsége viszont kétes hitelû, pártos koholmány. Keletkezési körülményeik még a hivatalos okiratok, statisztikák érvényét is kétségessé teszik. Évtizedes hamisítási gyakorlattal készültek, a tények rögzítése helyett céljuk az illúziókeltés volt. Annyi délibáb, fantazmagória, káprázat helyén így friss látszatvilág emelkedik, ahol keresztényi megbocsátásként tündököl az érdek vezérelte feledés. Tömeggyilkosokat, tüntetésekbe belegéppuskázó karhatalmistákat mentenek föl, amennyiben bíróság elé kerülnek egyáltalán, s az ügyészségek nem tagadják meg a nyomozást. Elegendô bizonyíték soha nincs ellenük, a bûnjelek rendre eltûnnek, az elvtársak pedig egymást igazolják. A függetlenített párttitkárok és a titkosszolgálat III/III-as osztályának ügynökei magasztosulnak ellenállóvá. Mi mindennel találkozhattunk már az 1989-es nagy pálfordulási hullám óta! Láthattunk olyan (hirdetése szerint a múlttal ôszintén szembenézô) filmet, ahol egyet nem értését dacos hallgatással fejezi ki a hôs - egy párttaggyûlésen. Ô ekként bomlasztott. Mások azért álltak sorban az önkényuralom névadójának koporsójánál, hogy emigyen fejezhessék ki tiltakozásukat utódjának keményvonalas politikája iránt. De javasolták azt is, hogy közös temetôben nyugodjanak a barikád két oldalán elesettek, mintha csak polgárháborús testvérharcra, s nem honvédô háborúra került volna sor. Együtt koszorúzott a kivégzett miniszterelnök lánya a kivégzô hatalom letéteményesével. Összegubancoltak mindent, amit összegubancolhattak, nehogy bárki is kiigazodhassék, s az áldozat mocskosabbnak érezze magát hóhérainál.

Az igazság napját reméltük felvirradni a szabadság eljövetelekor, azután már csak a jóvátételben reménykedtünk. Mindhiába. Szabadságunk ára úgy látszik, az igazság elrekesztése volt. Jóvátenni amúgy sem lehet a szenvedéseket, s az elszalasztott lehetôségek sem pótolhatóak. 1956. október 23. kevesebb figyelmet ébreszt ma, mint a hatvanas, hetvenes vagy akár a nyolcvanas években, amikor puszta említése is vétségnek számított. A vele kapcsolatos tények, nézetek és emlékek tabunak minôsültek akkor, mostanában viszont csak ünnepi szónokok emlegetik, az asztali szép beszélgetések témájaként nem létezik többé. Kicsinyes torzsalkodások és mesterségesen gerjesztett vetélkedések járatták le, s polgáraink java nem vár tôle semmit. Anélkül szorult félre a közfigyelembôl, hogy méltó helyét valaha is meglelte volna ott. Míg a fezôrökkel megvert, hitvány skandalumokban bôvelkedô 19. század vita nélkül, egyöntetûen fogadta el 1848. március 15. értékelését, addig ezredvégünk magyar társadalma képtelen sajátjaként köszönteni nemzeti ünnepét. Jócskán elmarasztalható emiatt a kilencvenes évek állami vezetése is, mivel hivatalos ceremóniák erôltetésével szürkítette, unalmas protokollá silányította a fényes évfordulót. Mit sem bízott a véletlenre, vagyis reánk: polgáraira. Történelmünk nagy eseményére aszfaltrajzversenyekkel, semmitmondó, üres frázisokkal és kordonos, a civileket messzire rekesztô, dísszázaddal parádézó koszorúzásokkal emlékezik. Az elesettek hozzátartozói és a forradalmárok csupán belépôvel vehettek volna részt ünnepségein, amihez nem éreztek kedvet.

A magyar fiatalok vajmi keveset tudnak szüleik, nagyszüleik életének sorsfordító eseményérôl. Az idôsebbek félnek a nevetségessé válástól és bizonytalanok. E szerzésvágytól átitatott, önös világban arról sem lehetnek meggyôzôdve, vajon nem csak álmodták-e a magasztos pillanatokat, amikor valamennyien készen állottak életük feláldozására közös szabadságunkért és a nemzet függetlenségéért. Zavart hallgatásuk, valamint az egykori árulók, muszkavezetôk pöffeszkedése, pimasz hazugságai valamennyiünket elrettentenek saját történelmünktôl. Noha gyanítjuk, nem rendjénvaló ez, tapasztalatok híján egyet tehetünk csupán: messze kerüljük az ingoványos területet. Életünk nyomasztó gondjairól szólunk, azt nehezményezzük, hogy ember embernek farkasa, a tartást adó és vigaszt hozó történelmi példáktól azonban óvakodunk. Annyi ellentétes állítással szembesültünk már, és azok java - éppen a helyesek - oly távol esnek napi tapasztalatainktól, hogy képtelenek vagyunk hinni bennük. Mivel nem ellenôrizhetjük igazukat, alig foglalkozunk velük. A kanonizált márciusi forradalmat idô- és történelemszemléletünkben nem követi a dicsô októberé. Honi képviselôi, az erkölcsi, a szellemi, a fegyveres ellenállás megtestesítôi, egy Wittner Mária, egy Pákh Tibor, egy Hontváry Miklós többségünk elôtt ismeretlen. Az emigránsokról vagy akár az idehaza elhunytakról sem tudunk. Bali Sándor vagy Krassó György helyett legföljebb a tolakvó és harsány reformkommunistákról hallottunk, ezért joggal tekintjük figyelmünkre érdemtelennek a históriát.

Mind az itthon maradottak, mind az utóbb hazatelepültek zöme nem tartozik az értelmiségiek közé, s belefáradt a meddô csatározásokba. Igazáért nap mint nap újra megküzdeni nincs ereje már. Borzad a fondorlatos nyelvi háborútól, elege van a különféle szóhasználatok körül kibontakozó csatározásokból, miközben így vagy úgy maga is belekeveredett a honi közéletet megosztó ádáz tusakodásba. Hitet tenni, érvelni és meggyôzni nem akar. Géppisztoly után nem vesz kezébe tollat, hogy azzal küzdjön tovább. Egy kis nyugdíjkiegészítést szeretne csupán, s tartózkodik a riasztó politikai ôrjöngéstôl. Visszahúzódása akármennyire is indokolt, roppantul kockázatos. Veszélyt jelent a nemzet számára, mivel e korforduló utólagos rekonstruálását és históriai megírását azoknak engedi át, akik a másik oldalon állottak, vagy ahhoz húznak. Roppant felelôsség háramlik tehát az `56-os menekültekre. Nekik kellene pótolniuk, amit az anyaországiak elmulasztanak. Éljenek bárhol a világban, kötelességük, hogy emlékeiket papírra vessék. Legyen mibôl dolgoznia a jövendô történészének, s ne azok hamis tanúskodásaira hagyatkozzon csupán, akik mindig távol tartották magukat az eseményektôl. Kérem Önöket, ragadjanak tollat vagy üljenek számítógépük elé, és most se hagyják elvenni-elveszejteni forradalmunkat!

Sneé Péter

Újabb gyom hajtott ki a magyar politikai vadkenderkínálatban. A Magyarországi Zöld Párt plakátja Miskolcon hívta fel magára a figyelmet Csillagok háborúja típusú nyomdai kivitelével és stílusával. A plakát még a választási idôkbôl származik. A párt nem szerepel a politikai uborkasalátában, eltûnt a "futottak még" tömegében. A szöveg rossz oldalra sorolja mind a demokratákat, mind a kommunistákat. És akkor jelenik meg a küzdôtéren a Magyarországi Zöld Párt - hirdeti a politikai sci-fi. Az eredmény: K.O. A Zöld Párt elvérzett a csatamezôn...

(fábi)

Victor Ciorbea beismerése

Megszoktuk már az úgynevezett rendszerváltás óta eltelt tíz esztendôben, hogy a román politikai osztály - illetve amit annak neveznek - különbözô rendû és rangú képviselôi egyféleképpen nyilatkoznak itthon, másféleképpen külföldön, amikor a romániai valóság kerül szóba. Nemzetközi fórumokon, kétoldalú tárgyalásokon nemesebb ügyhöz méltó igyekezettel, a balkáni politizálás teljes eszköztárának bevetésével próbálják - és gyakran sikerrel - elhitetni a bûnösen hiszékeny külföldiekkel, hogy Romániában immár jó irányba haladnak a dolgok.

Nem ismeretlen ez az eljárás, legalábbis számunkra, romániai/erdélyi magyarok számára. Minek nevezhetô, ha nem a balkáni szemfényvesztés mintapéldájának az a mód, ahogyan az RMDSZ-t a kormánykoalícióba bevonva, becsalva két legyet ütöttek egy csapásra? Egyrészt kifelé elhitették azt, hogy a kisebbségi jogokat itt a legmesszebbmenôkig tiszteletben tartják, másrészt pedig megfosztották a romániai magyarság érdekvédelmi és közképviseleti szervezetét - vagy ami abból megmaradt - attól a lehetôségtôl, hogy sérelmeivel a nemzetközi fórumokhoz fordulhasson.

Legutóbb - Franciaországban tett látogatása során - éppen az államelnök állította azt - méghozzá szemrebbenés nélkül -, hogy Romániában sikerrel járt a korrupció fölszámolására meghirdetett, de gyakorlatilag éppen csak beindított kampány. Miközben itthon a brassói alvilág és az igazságszolgáltatás helyi vezetôi között fennálló sötét kapcsolatokról cikkeztek a lapok. Hogy az államelnök mennyire távol jár az igazságtól, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a minap Marosvásárhelyen megforduló Victor Ciorbea volt kormányfô újságírók elôtt jelentette ki: maffiózók lepték el a román gazdasági és politikai életet. Neki már csak tudnia kell, szavaiban nincs okunk kételkedni.

Ami a címben megfogalmazott kérdést illeti, azt mondhatjuk, hogy bizony súlyos betegségben szenved a román társadalom. Orvosi nyelven szólva össznépi skizofréniában. Másként fogalmazva: tömény hazugságban élünk. A kérdés: még meddig?

Szentgyörgyi László

Szóra bírtak

Marga tanügyminiszter magasztalása, a szellemi elsorvasztásunkat szolgáló, a jelenlegi hatalom által is sokat hangoztatott multikulturalitás rákfenéjének éltetése mellett a címben írottak is elhangzottak az RMDSZ Csíki Területi Küldötteinek október 8-ai, rendkívülinek meghirdetett tanácskozásán.

Igen, kérem, kísért a múlt. Szinte hihetetlen, hogy magukat felelôsnek tartó alapítványi, közéleti embereink, választott RMDSZ-tisztségviselôink némelyike a több száz ezres tagság bizalmának a birtoklásával itt, Csíkszeredában, a Székelyföld szívében, lemondanak az annyi számûzetést megért édes anyanyelvünk megtartó erejérôl, és minden ékes szólamuk ellenére - akarva vagy nem akarva - a nyelvünk örökös ellenségeinek a malmára hajtják a vizet, azaz az egyenlôséget abban látják, hogy mindannyian, nemre, fajra és vallásra való tekintet nélkül egy nyelven beszélhetünk, és nem abban, hogy mindenki megmaradhasson a maga nyelvi méltóságában.

Szomorú és felháborító, hogy - majd tíz év hiába tûnô küzdelme után, a sokat áhított nemzetközi nyomás hatására - a nemrég megszavazott oktatási törvény - amely egészében véve számunkra elfogadhatatlan - végre lehetôvé teszi, ha nem is az önálló Bolyai Egyetem újraindítását, de legalább magyar nyelvû karok létesítését, akkor közülünk valakik - ráadásul választott tisztségviselôként - elvitatják azt, ami minden magát magyarnak valló számára szent és elvitathatatlan. Ez nem elnyomás, ez magyarán zsarolás, ez öngyilkosságba való kergetés. Én hangosan és nyíltan kiáltom: Ennek legyen vége!

Politikailag és erkölcsileg ennyire azért mégsem süllyedhetünk akkor, amikor a jelenlegi, nemzetben gondolkodó magyar kormány megelégelve az RMDSZ tehetetlenségét és következetlenségét, végre elkötelezte magát a külhoni, jelesen az erdélyi magyar nyelvû magánoktatás szentnek is mondható ügye mellett!

Most annyi évtized elnyomása és kudarca után, egy újabb s talán a sorsunkat meghatározó történelmi helyzetben vagyunk, de elfogadhatatlan, mi több megengedhetetlen, hogy elnyomóinknak, nyelvünk gyilkosainak prédájává váljunk. Édes anyanyelvünk a mi utolsó védôpajzsunk, és ettôl nemhogy a hatalom, de még a saját választottjaink sem foszthatnak meg.

Vesszen a "nem a nyelv a döntô" feladás (árulás), örök és megtartó legyen a nyelvében él a nemzet magyar hitvallás.

Veress Dávid
Csíkszereda

A România liberã a minap közreadta a Bancorex lékelôinek listáját. Az óceánnyi román között, gondos utánanézéssel felfedezhetô egy újmagyar is, Borbély László, aki több mint valószínû, hogy az UDMR-ben szerzett neptunos vezetôi tapasztalatait igyekezett kamatoztatni a bankban.

Igy többségieinknek lesz kit (minket, magyarokat) hibáztatniuk a legszebb bankuk elsüllyesztéséért, egy immár majdnem békés Európában.

Toducz Endre
Mikháza

Szomorú kötelességünknek teszünk eleget, amikor kerek perec megüzenjük egyik-másik kedves olvasónknak, levelezônknek, alkalmi szerzônknek, hogy elküldött és közlésre szánt írását nem tudjuk megjelentetni. Egész egyszerûen képtelenek vagyunk helyet szorítani a lapban mindennek. Egyes anyagok túl terjedelmesek, sôt terjengôsek, mások sehogy sem illenek lapunkba, megint másokat - ôszinték leszünk! - azért mellôzünk, mert nincsenek jól megírva. Példákat is mondanánk rögtön: Mazalik Alfréd, Borbély Gábor, Nagy László, Benedek Zoltán, Ferenczy L. Tibor írásai továbbra is anyagtorlódás miatt várnak sorukra, Kozma Szilárd ezoterikus, misztikus, metafizikusan spirituális, sôt spirituálisan metafizikus tevékenységét csodálattal vegyes szörnyülködéssel figyeljük ugyan, de tudománytalan, okkult eszmefuttatásának közlésével támogatni - fájdalom! - nem áll módunkban, Mészáros István "márciusi memoárjai" pedig nélkülözik az általunk elvárt publicisztikai nívót. Véges az az idô és energia, amelyet a nem nyomdakész írások gondozására, rendbetételére, megmagyarítására, megszerkesztésére kicsiny - jobbára rutintalan, alulfizetett fiatalokból álló - munkatársi gárdánk fordítani tud, képes. Tudatában vagyunk korlátainknak, szívós következetességgel igyekszünk leküzdeni ôket, mert a lapnak minden kedden meg kell jelennie. És meg is fog. Kitartó olvasóink szolgálatára, elsôsorban.

A fôszerkesztô

Az Erdélyi Naplóban megjelent cikkeiben Szakács Árpád diák (Ady Endre Líceum, Nagyvárad) sorozatos elégedetlenségei mellett többször élesen bírálta polgármesteri tevékenységemet. Szélsôséges megnyilvánulásai ellenére Szakács Árpád a köröstárkányi RMDSZ vezetôségében a titkári funkciót tölti be. A tavaszi irányított helyi RMDSZ-választások óta a fent említett személy nagyon jól beilleszkedett egy olyan csoportba, ahol kezdettôl fogva egy primitív elv uralkodott, az "aki nincs velünk, az ellenünk van". Ez a csapat - egy-két személy kivételével - autoriter, utópisztikus vágyálmainak kielégítése érdekében mindenáron személyem lejáratásával foglalkozott és foglalkozik, az utóbbi idôben felhasználván Szakács úrfinak a sajtóval való kapcsolatait is.

Az elmúlt három év alatt a helyi RMDSZ vezetôsége nemhogy megértésre törekedett volna a polgár-mesteri hivatal vezetôségével, hanem egyes esetekben igyekeztek ellenünk hangolni olyan személyeket is, akik valamilyen törvénytelen követeléseik nem teljesítése miatt már úgyis ellentétben álltak a polgármesteri hivatallal. Megjegyzem, hogy egyetlenegyszer érdekelte ôket a tanácsülések tartalma - amikor az emlékmû megépítésére kellett az engedély!

A polgármesternek az emlékmû megépítésével kapcsolatos negatív töltésû, a helyi RMDSZ-elnök által világgá kürtölt nézetei alaptalanok. Elég arra gondolni, hogy a tanács jóváhagyása nélkül az emlékmû nem épülhetett volna fel semmilyen körülmények között. Egyetlen kifogása a polgármesternek az volt, hogy a mai nehéz gazdasági viszonyok között 60-70 milliót beleölni egy "falba" - aberráció; 20 millióból egy szép fekete "gabró obeliszket" lehetett volna állítani. Ez jobban beleillett volna a környezetbe is - na de mindegy, az elnök úr szerint az "angol sláger" kellett érvényesüljön!

Amikor 1996-ban jelentkeztem a polgármesteri teendôk elvégzésére, elsôsorban azért tettem, hogy az RMDSZ részérôl polgármestere legyen a falunak, másfelôl pedig azért, mert képesnek éreztem magam arra, hogy bizonyos, az állami pénzekbôl finanszírozott befektetéseket kieszközöljek, amiket az itteni emberek már rég megérdemeltek volna. Eltökélt szándékom volt az egész mandátum alatt a közpénzek elszivárgásának a megakadályozása olyan célokra, amelyek egyes személyek vagy csoportosulások érdekeit szolgálták volna. Hogy a kitûzött célt mennyire sikerült megvalósítani, bírálja el az olvasó, nem pedig rátermettség nélkül politikai karriert hajhászó személyek.

1996 és 1999 között a köröstárkányi vezetôség (tanács + polgármester) több mint 9 milliárd lej értékben indított vagy végeztetett el beruházásokat az infrastruktúra szférájában. Ezek közt a beruházások közt szerepel:

- egy 2,5 milliárd értékû gát, ami a falut védi az árvíztôl.

- egy 4,5 milliárd értékû betonhíd megkezdése Tárkány és Nyégerfalva között. Jelen pillanatban az építkezés stagnál a központi pénzügyi megszorítások miatt, de a megyei vezetôség szándéka a híd közeljövôbeni megépítése.

- egy 2,5 milliárd értékû vízellátási munkálat Tatárfalva és Mérág falvakban. A terv élvezi a pénzügyminisztérium jóváhagyását. Kivitelezése ez évtôl kezdve a területrendezési minisztériumra hárult a többi vízellátási programmal együtt.

- egy 250 milliós híd Tatárfalván, aminek a kivitelezése még folyamatban van.

A fent említett beruházások mellett a vezetôség kitartó munkájának köszönhetô, hogy végül is a Romtelecom úgy döntött, hogy Köröstárkány az elsô három falu között legyen Belényes környékén, ahova a kábeltelefont bevezetik. A munkálatok most vannak folyamatban. Megjegyzendô, hogy a beruházásokat olyan körülmények közt indítottuk el, amikor a község helyi jövedelme százmillió alatt van!

A meglévô közpénzek függvényében évente jól karbantartottuk a községi utakat, több mint 20 darab világítótestet vettünk a közvilágítás részére. Ami a kultúrotthont illeti, Köröstárkánynak a körzetben a legmodernebb kultúrháza lehetne, hogyha a helyi "minden lében kanál" politikusaink meggondolatlan populista akcióikkal a hozzá nem értô, egyszerû embereket félre nem vezetik és ezáltal egy 200 milliós befektetést meg nem akadályoznak.

Ennek ellenére két év alatt 12,5 milliót "öltünk" a kultúrotthonba, mialatt az épület alig hozott 5 milliót. A jövôben ez így nem mûködhet, veszteséggel nem dolgozhatunk! A kultúrház problémáját megoldjuk.

Ugyancsak a meglévô közpénzek függvényében, az oktatás minden évben megkapta azt a pénzösszeget, amelybôl kényelmesen megoldhatta a jó mûködéshez nélkülözhetetlen problémákat.

A polgármesteri hivatal alkalmazottainak egyszer sem kellett nélkülözniük havi bérüket. Emellett a polgármesteri hivatalt új bútorzattal láttuk el (tízmillió értékben) és egy fénymásolót is vettünk 16 millió értékben.

Végül is mint polgármester nem tudom, mit lehetett volna még elérni egy 2400-as lélekszámú közösség számára olyan periódusban, amikor országszerte egyre jobban mutatkoztak néhai szocialista társadalmunk "ragyogó" megvalósításainak következményei.

Ma "demokráciában" élünk, de úgy látszik, csak politikailag, demagóg módon igyekszünk a nyugati világot utánozni. Aki gazdaságilag kezdeményez, az "tolvaj", annak nem kell bedôlni. Kritizálni kell, a pápától a kormányon keresztül a polgármesterekig mindenkit, aki munkát követel. Ez a legkönnyebb - sírni, kapni, de semmit nem adni, ezt teszi Szakács Árpád is az összes rokonával együtt. Minden gazdasági tevékenység, tapasztalat és szakértelem nélkül csak bírál, de a kiutat sehol nem mutatja meg. Nem azt mondom, hogy ne írjon többé a lapokban, csak éppen arra hívnám fel a figyelmét, hogy a tintát ne pazarolja olyan dolgokra, amelyekkel nincs tisztában. Fôleg olyan személyeket bíráljon, akik ezt meg is érdemlik, mert károkat okoztak közösségünknek, olyan embereket, akik minden felkészültség nélkül az "akarnokok" szerepét játsszák.

Benedek Ferenc
polgármester

Szerk. megj.: Újraolvastuk Szakács Árpád lapunkban szórványosan megjelent írásait, és semmiféle szélsôséges megnyilvánulást nem sikerült fölfedeznünk bennük. És azt sem tôle tudjuk, hogy a köröstárkányi elöljáróság egyetlen fityinget sem adott az idén fölavatatt háborús emlékmûre, viszont az RMDSZ színeiben megválasztott polgármester igyekezett megtorpedózni azt. Az önzetlen hazai és külhoni támogatóknak - akik mégiscsak arra adják a pénzüket, amire jónak látják, nemde? -, valamint a helyi közösség példás összefogásának hála az emlékmû áll, míg a polgármester által fölsorolt "nagyszerû megvalósítások" zöme csupán folyamatban van, stagnál vagy merô terv. Kérdéses, hogy mandátumának hátralévô idejében sikerül-e a "realitások talaján álló" polgármesternek megnevelnie az engedetlen tárkányi népet, amelyet aligha vigasztal, hogy a "hivatal alkalmazottai" mindig megkapták a bérüket...

Négyemeletes csíkszeredai tömbházlakás, a legfelsô folyosón dohszag terjeng. Csengetés után maga Ambrus Károly nyit ajtót. A lakrész egyetlen szobából áll, itt él a Whiskys édesapja második feleségével, Burján Ildikóval. Mindket-ten nyugdíjasok, rendes lakásukat kiadták albérletbe egy katonatisztnek. Látszik, hogy elôzô napi egyeztetésünk óta készült a beszélgetésre, mert jegyzeteket rak ki az asztalra. Az Én, a Whiskys címû sikerkönyv is melléjük kerül. Aztán kitölt egy pohárral az ajándékba vitt muskotályból, s kérdezés nélkül mesélni kezd.

Ambrus Károly 1934-ben született a Csíkszereda melletti Fitódon. Akárcsak elsô felesége, Csibi Klára is, akivel 1965 májusában fogadtak örök hûséget egymásnak. Négy évvel késôbb a nô összeszûrte a levet férje egyik kollégájával, s mindketten Székelyudvarhelyre költöztek. Egyetlen gyermekük, Attila ekkor még nem töltötte be a második életévét. A Jehova Tanúi közé tartozó asszony azóta még hét férfival élt együtt hosszabb-rövidebb ideig, ma senki sem tudja, hol tartózkodik, nem szerepel a rendôrségi nyilvántartásban.

Az elhagyott férfira hatalmas felelôsség szakadt, szerencsére a faluban élt még az édesanyja, így odaköltözött a gyermekkel. Attila nevelése a nagymamára maradt, ô járatta iskolába is, ott, Fitódon. "Egyik tantárgyból sem remekelt, de amit bevett a fejébe, azt megcsinálta. Ügyes, talpraesett gyermek volt. Templomba, vallásórára még el-eljárt, de otthon senki se látta imádkozni."

Amikor a nagymama 1977 áprilisában meghalt, Ambrus Károly visszaköltözött a városba, s fiát a húga gondjaira bízta. Négyszáz lejt fizetett neki havonta, ami egy átlagos jövedelem egynegyedét jelentette abban az idôben. Attilát a most Petôfi Sándor nevét viselô iskolába íratta be.

Sokáig úgy tûnt, hogy a dolgok rendes kerékvágásban haladnak, ám 1982-ben Ambrus Károly sógora, Szabó László kijelentette, a fiú többé egy percet sem maradhat náluk. Arra hivatkozott, hogy tizenéves fejjel már nem aludhat tovább egy ágyban a lányával, s ráadásul az utóbbi idôben egy-két dolog eltûnt a lakásból. Attilának tehát költöznie kellett, a Márton Áron Gimnázium bentlakása lett az otthona. Az unokatestvéréhez azonban továbbra is különös vonzalom fûzte, a letartóztatásakor nála talált pénzt állítólag neki szánta, bútorvásárlásra.

Nem sokkal késôbb, tizedikes korában történt meg a baj. Néhány barátjával betörtek a helybéli kötöttárugyár éttermébe, s ellopták egy héttagú zenekar teljes felszerelését. A nyilatkozatában azt vallotta, hogy együttest szerettek volna alapítani, a hangszereket viszont eladták, a pénznek nyoma veszett, ma sem lehet tudni, ki mire költötte. Attila italra biztosan nem, mert kocsmába nem járt, legfennebb sört ivott, s azt is csak ritkán. ("Nem értem, hogyan szokhatott rá késôbb a whiskyre, hiszen azelôtt még a szagát sem bírta.") Talán lányokra, hiszen azokat nem tartotta távol magától...

A balhét egyedül vitte el, mert tettestársai közül az egyiknek rendôrtiszt, a másiknak pedig párttitkár volt az apja. Ma is magas tisztséget töltenek be mindketten, nem tanácsos emlegetni a nevüket. Igy a kár megtérítése egyedül Ambrus Károlyra hárult: két Dacia árát kellett lepengetnie. S hogy a tizedik osztály ne vesszen oda, bement az iskolába, s fia helyett megírta a harmadik évharmadi dolgozatokat. "Ezért esik rosszul, amikor olvasom a könyvben, hogy anyagilag nem segítettem, s emiatt folyamodott a rabláshoz" - mondja keserûen. "Nekem sohasem beszélt a zenével kapcsolatos ambícióiról. A vizsgálati fogság ideje alatt saját kezemmel mostam a fehérnemûjét, s ismerôs rendôrökkel küldtem be a cellájába."

Attila a tîrgu ocna-i javítóintézetbe került, pedig az utolsó percig reménykedtek az amnesztiában. Két évet sóztak rá, amit majdnem egészen le is töltött. Idôközben - a büntetés alatt - villamosmûszerészi képesítést szerzett, de olyan helyen, olyan környezetben egészen másfajta "szakmát" is elsajátít az ember! Szabadulása után, 1986-ban újra csak az apja segítségére szorult, nála lakott, ô szerzett munkahelyet is számára. Gyakran mondogatta neki, hogy "ugye, fiam, jó lecke volt ez neked, tanulhattál belôle", s Attila megbánást tanúsított. A villanyszerelôi munkával viszont nem akart megbarátkozni. "Külsô hálózatot építettek, gödröket kellett ásni, oszlopokat állítani, mászkálni - nem szerette." Aztán következett a katonaság, ahol - tekintettel a priuszára - nem adtak fegyvert a kezébe, a galaci acélmûveknél trógerolt másfél éven át.

Leszerelése után szerelmes lett. A lány egy Csíkszereda melletti faluban lakott, azóta sem ment férjhez. Akkor viszont majdnem, mert teherbe esett, hivatalos abortuszról pedig szó sem lehetett a Ceausescu-korszakban! Az idôs Ambrus házasságra biztatta ôket, ô adott pénzt jeggyûrûre is. "Milyen az élet? A saját édesanyjától vásárolta a gyûrût, akivel akkor találkozott elôször, amióta minket elhagyott. Valószínûleg emiatt nem jött össze a házasság se: a gyereket végül csak sikerült eltetetni, Attila pedig egyszerûen eltûnt itthonról. Csak sejteni lehetett, hogy hol tartózkodik, mert korábban gyakran mondogatta, hogy nem akar Romániában élni."

Ambrus Károlyt szinte naponta hívatták a rendôrségre, folyamatosan fia holléte felôl kérdezôsködtek. Hetek múlva kapta az elsô életjelt, egy képeslapra ennyi volt írva: "Apa, jól vagyok, Budapest gyönyörû város". A képeslapot átadta a rendôrségnek, azután nem zaklatták.

Attila az 1989. decemberi fordulat után sem mert visszatérni Csíkszeredába, levelet viszont gyakran küldött, hívta az apját, hogy látogassa meg. Erre 1990 májusában került sor. Ambrus Károly megelégedéssel nyugtázta, hogy fia jól van, dolgozik, szépen keres, csak azt nem értette, hogy miért kell folyton titkolnia erdélyi származását! Fia ugyanis szigorúan kikötötte, hogy Erdélyt még véletlenül sem szabad említeni! Két hetet - a pihenôszabadságát - szándékozott Budapesten tölteni, de mivel Attilának Brnoba kellett utaznia az UTE jégkorongcsapatával, öt nap múlva hazautazott.

Ôsszel találkoztak újra, ezúttal otthon, a csíkszeredai lakásban. Azt tervezte, meglepi hazalátogató fiát, s bejelentette, hogy vesz neki egy Daciát ajándékba. A mellbevágó válasz vérig sértette: "Nem kell nekem Dacia, az ma már nem autó Magyarországon" - vetette oda félvállról Attila, ami heves szóváltáshoz vezetett kettôjük között. Akkor beszéltek egymással utoljára.

Attila azután többször megfordult a városban, rendszeresen látogatta és ajándékokkal halmozta el a rokonságot, fôleg a nagynénjét és az unokatestvérét, de apját nem kereste fel többé soha. "Egyik alkalommal mentem az utcán kerékpárral, amikor rám dudált egy külföldi autó. Visszafordultam, s láttam, hogy a fiam ül benne. Úgy elhajtott mellettem, hogy még csak nem is biccentett a fejével."

A TV3 híradójából tudta meg, hogy a fiát letartóztatták. Elszundított, amikor a felesége rákiáltott, hogy figyeljen. Látta, amint földre teperik Attilát az ártándi határállomáson. Percekig nem tudott szóhoz jutni, majd annyit mondott: "Ez biztosan megszökik a börtönbôl. Akárhová viszik, ez megszökik." Igaza lett.

Valójában mindig apaként gondolt a fiára, egy percig se tudta a rendôrség szemszögébôl mérlegelni viselt dolgait. "Minden országban a rendôrség ki kell érdemelje, hogy melléje álljanak. A régi idôkben mindenki tartott a kakastollas csendôröktôl, de azok igazságosak voltak."

Meggyôzôdése, hogy nem mind a fia követte el a számlájára írt bankrablásokat, szerinte sokan visszaéltek és visszaélnek még ma is a nevével. Amikor hírét vette a szökésnek, akarva-akaratlanul neki szurkolt. De ha találkozna vele, arra kérné, adja fel magát. "Letelik az a pár évnyi börtön, s utána új életet lehet kezdeni. Én is négy évet húztam le a román tengerészetnél, felért egy börtönnel. Még csak 32 éves, az élet elôtte van."

Ezért is esett rosszul, amikor elolvasta az Én, a Whiskys címû könyvet. A Duna Televíziótól küldték el ajándékba, most is ott hever elôtte az asztalon. Szeretne találkozni az újságírónôvel, hogy elmondhassa a maga igazát, hogy kijavíttassa a pontatlanságokat. Például a 84. oldalon lévô képen nem ô áll Attila mellett, hanem a keresztapja, Bálint Imre. Jól kivehetô, hogy mûkeze van, pár évvel ezelôtt elsônek ôt helyezték örök nyugalomra a csíkszeredai új temetôben. Az sem igaz, hogy ô vagy az édesanyja meg akarta látogatni a Gyorskocsi utcai fogdában, nem állt szándékában ilyesmi.

Attila szökése óta egyszer sem hívatták a rendôrségre, de a lakás és környéke folyamatos megfigyelés alatt áll, telefonját lehallgatják. Biztos abban, hogy fia nincs az országban, bár szerinte a börtönbôl valóban Romániába menekült, s Konstancán felszállt egy hajóra. "Ha Csíkszeredában lenne, már régen lebukott volna, hiszen Antall Kajeszt is milyen szépen csapdába tudta csalni a magyar rendôrség" - magyarázza, miközben kivesz egy szál szûrô nélküli cigarettát az LM-es dobozból, s meggyújtja. "Eljöttek ide, megegyeztek az itteniekkel, hogy kapjon útlevelet, ott meg lekapcsolták."

Azt viszont furcsállja, hogy a könyvben szereplô másik gyanúsított, Veress László ma is gondtalanul él Fitódon. "Igaz, alig meri kitenni a lábát az utcára, az Attilától kapott terepjárót is eladta, mert túl nagy feltûnést keltett vele." Azt sem érti, hogy a sógora miért nyilatkozta azt a helyi napilapnak, hogy nem tudott semmit Attila dolgairól, hiszen két évig, 1997 végéig folyamatosan Magyarországon tartózkodott, együtt laktak, s még karácsonykor vagy húsvétkor sem látogatott haza a családjához. Valószínûnek tartja, hogy éppen Attila segítségével jutott "elfoglaltsághoz".

Hosszú csend után magáról kezd mesélni. Gyerekkoráról, munkahelyérôl, ahol közel fél évszázadon át dolgozott egyhuzamban. Már lépnék ki az ajtón, amikor megkér, hogy egy pillanatra még kapcsoljam be a diktafont. "Nem értem, miért kellett azt mondja rólam ebben a könyvben, hogy alkoholista vagyok, hogy vertem, terrorizáltam. Évtizedekig felelôs beosztásban dolgoztam, az elektromos árammal nem lehet játszani, ott nem tûrtek volna meg egy iszákos embert. Most is csak bort iszom, töményet soha. Amikor betörtek az étterembe, valóban adtam neki néhány pofont, de melyik apa dicsérte volna meg a fiát a helyemben? Én, a Whiskys apja nem ezt érdemeltem a fiamtól, én soha nem tanítottam rosszra. Amiben tudtam, segítettem neki, megtettem minden tôlem telhetôt érte. Ha elolvassa ezt a cikket, remélem, szégyellni fogja magát. Én is szégyenkeztem miatta eleget egész életemben."

Kocsis Károly

Jelen pillanatban ô a legismertebb köztörvényes bûnözô Magyarországon. De nemcsak a legismertebb, hanem a legkedveltebb is: a társadalom 70 százaléka neki szurkol, s csak 30 százaléka a rendôrségnek. Népszerûsége nagyságrendekkel nagyobb, mint például a Rózsa Sándoré másfél évszázad távlatából.

Ambrus Attila 1967. október 5-én született a Csíkszereda melletti Fitódon. Szülei korán elváltak, ôt a nagymamája, majd a nagynénje (apja testvérhúga) nevelte, tizedikes korában egy betörés miatt javítóintézetbe került. Itt közel két évet ült, a katonaság után pedig Magyarországra szökött, ahol az Újpesti Dózsa jégkorongcsapatának kapuvédôjeként szerzett elismerést magának. De nem csak ezzel: mint utólag kiderült, 1993. január 22. és 1999. január 15. között 27 bankfiókot, postahivatalt és utazási irodát fosztott meg összesen 148 millió forinttól. Akciói elôtt mindig felhajtott egy-két pohár whiskyt, innen ragadt rá a név.

Fegyver volt ugyan nála, de sohasem lôtt vele emberre, sôt, a kirabolt pénzintézetek személyzetével is meglehetôsen udvariasan bánt. Talán éppen ez a magyarázata hihetetlen népszerûségének, no meg az, hogy mindig túljárt a rendôrök eszén. 1999 januárjában - 18 millió forinttal a zsebében - elkapták ugyan az ártándi határátkelônél (korábban letartóztatott társa árulta el), de július 10-én megszökött Magyarország legjobban ôrzött börtönébôl. A rendôrség azóta is bottal üti a nyomát, 3 millió forint van felajánlva a nyomravezetônek. A börtönben - a Mai Nap újságírónôje segítségével - hozzáfogott élettörténete megírásához, de a szökés miatt nem ért a végére. Az Én, a Whiskys ennek ellenére megjelent, az iránta való érdeklôdés minden elképzelést felülmúl.

Egy másik bûntársát, a csíkszeredai Antall Károlyt nemrég tartóztatták le Magyarországon (a csíki hokicsapattal vett részt egy turnén), a harmadik gyanúsított, Veress László - a Whiskys apjának nyilatkozata szerint - jelenleg Fitódon húzza meg magát.

Itt az ôsz, és a viszkis rabló továbbra is szabadlábon. Az új idôk Rózsa Sándorával a magyar társadalom nagy többsége - állítja a bulvársajtó - rokonszenvez.

A kereskedelmi tévék nem túl igényes nézôinek túlnyomó része meg van róla gyôzôdve, hogy a magyar Robin Hood nem kerül rendôrkézre soha. Többé. Egyszer ugyan már került, de kicsúszott az ügyetlen egyenruhások markából. Akiknek mostanság nagyon alacsony az ázsiójuk Magyarországon. A médiacézár Fenyô János kinyírása, egyéb bérgyilkosságok sorozata, robbantások és korrupciós botrányok - most meg ez a békési ügygomolyag: olajszôkítésbôl kifolyólag történt rendôrtiszti önkezûségek...

A viszkis egynyári sztorija hervadozni látszik. Az élelmes "vállalkozók" már lehúztak róla egy csomó bôrt, a biznisz kifulladóban, egy szökésben lévô, huzamosabb ideig lapuló köztörvényes bûnözô nem több statisztikai adatnál. Kartoték a nyilvántartásban. Majd az Interpol.

A bulvársajtónak új Sobri Jóska után kell néznie.

Ha visszatekintünk az idôk fátyolán át, lepereg elôttünk a múlt, a dicsô múlt. Száz év a Nagybányai Mûvésztelep történetébôl. Száz és egynéhány viharos év suhant el, viharzott el e valamikor jobb idôket, jobb kort is megélt - megérdemelten megélt - mûvésztelep felett.

Ködösen, halványan, egyre távolodva, mint lenn az árvalányhajas magyar alföldön, forró nyári nap tüzében az ábrándos, tüneményes, múló délibáb, lelki szemeink elôtt felsejlik a múlt, a telep évszázados, világhírû múltja.

Sajnos ez már csak múlt, mely azonban most is kötelez. Ahogy öregedett a telep korban, hírnévben, úgy öregedtek, fakultak épületei, kiváló mûvészei, a velük együtt öregedô, búsan ringó koronájukat fokozatosan vesztô, sok jót, sok rosszat megélt évszázados fák alatt. Lassan-lassan kidôlnek a nagy fák, kiöregednek, meghalnak a nagy mûvészek és - sajnos - nem nagyon van utánpótlás. Sem egyikben, sem másikban. Egy-két kiváló mûvészen kívül, akik felelôsségük teljes tudatában, fáradhatatlanul most is a jövendôn munkálkodnak, nincs aki nagyra növô, nemes fákat ültessen, s nincs aki egyszerû, de igaz alkotókat neveljen, képezzen.

Kérdezhetnénk: mit vétettünk, miért van mindez? Hová tûntek a régi szép idôk? Hol vannak az erdôk, hol vannak a virágos rétek, hol vannak az egyszerû, de becsületes emberek? Kérdezhetnénk, de nincs értelme.

Mit tehetnénk? Utolért minket is a civilizáció átka.

Valamikor régen egyik költôismerôsöm - látatlanban - verset írt Nagybánya kék egérôl, a Zazar kristálytiszta vizérôl. Aztán eljött az idô, a várva várt pillanat, amikor Nagybányára jöhetett, és meglátta a nagybányai eget is, a Zazart is. A maguk tiszta valóságában. S nem írta többé a nagybányai égrôl, hogy kék, sem a Zazarról, hogy kristálytiszta...

Sajnos ez már nem a múlt, ez a jelen. Ezek tények, szomorú tények. Nem kék az ég, mert ólomszürke, nehéz felhôk úsznak mélán, lustán, lomhán rajta. Nem csillámlik, nem libben, nem csobban kristálytisztán a Zazar titokzatosan tovasuhanó vize, mert mérgezô gázoktól, szennylétôl bûzlik, fortyog, s ezen - sajnos - mi változtatni nem tudunk.

Valamit azonban mégis tehetünk! Ami egyáltalán nem kevés. Hiszen nekünk mégiscsak itt van örökségül - legalábbis szellemi örökségül - ez a telep! Ha ütötten is, ha kopottan is, ha már nem is a régi hírében-fényében pompázik, de megvan. Ha egyébre nem, arra mégis jó, hogy erôt, hitet adjon. Annak, aki ezt érdemli, igényli. S aki ezt érdemli, hite is van hozzá, mint tiszta forrásból, kiapadhatatlan kútból, meríthet is belôle. Legalábbis addig, ameddig a jelenlegi hatalmasok hagyják. Elegendô megsimogatni az ódon épületek talapzatait, beszédes köveit, a még meglévô öreg fák ártalmaktól terhelt, barázdált, rücskös kérgét, és máris érezzük a belénk átsugárzó delejes erôt, mely arra hivatott, hogy szellemi táplálékot, erôt - alkotó erôt! - adjon, tovább éltessen minket. Csupán tehetség, hit, akaratnak szabad gyakorlása kell ehhez. Tehetség, mely csakis Istentôl jön, Isten ajándéka.

S a mûvész, kit Isten tehetséggel megáldott, nagy dolgokra képes. Tehát tehetségét eltékozolnia nem szabad. Ezért a szobrászvésôt, ecsetet - akárcsak az Úrnak szent kenyerét - csak az vegye kezébe, ki ezt felelôsségének teljes tudatában teszi. Mert ezzel emberfeletti munkát, nagy terhet - igaz, gyönyörû terhet - vállal (önként) magára. S a terhet, a gyönyörû terhet vinnie kell, hordoznia kell, görnyedni nem tudó vállakon, zokszó nélkül, mindhalálig.

Igaz, a szobrászvésô, ecset nem éppen látványos, nemes ívelésû fegyver, nem kard. A maguk egyszerûségében inkább hasonlatosak tollhoz, pennához; jelentéktelennek tûnô szerszámok. Nem kevésbé hasznosak, nem kevésbé élesek azonban, ha jó anyagból vannak ötvözve, kovácsolva. Ha jó kezekbe kerülnek, ezekkel az egyszerû, jelentéktelennek tûnô szerszámokkal - költôi értelemben - nemcsak ölni, hódítani, hírnevet szerezni, hanem az élettelen anyagba - mûvészi értelemben - akár életet lehelni is lehet. Mert a szobrászvésô, festôecset olyan a jó mûvész kezében, mint csalogány szájában az ének. Az ének, mely felsír, feljajdul, mély fájdalommal, erdôk mélyén búsan csendül, megtöri az erdô sötétjét, csendjét és mégis az örökkévalóság érzetét búgja, zengi, biztonságot ad, nyugalmat áraszt. Formák, színek gyönyörûsége pedig, melyek szobrászvésônek, ecsetnek nyomán életre kelnek, olyan lelki kielégülést, gyönyört, élvezetet nyújtanak, melyeket szavakban kifejezni már nem is lehet. Olyan ez a szemnek, mint a zeneszó a fülnek.

S ahogyan a csalogány sem a termetével, tollazatával, hanem a hangjával kápráztat el minket, úgy a jó mûvésznek sem volna szabad, hogy célja legyen a törtetés, az olcsó, múló siker. Inkább legyen ô hasonlatos a tenger mélyében, sötétjében élô kicsiny kagylóhoz, mely verejtékezve, izzadva - akár vért izzadva - testének-lelkének sértettségében is gyöngyöt, igazgyöngyöt formál a parányi homokszem köré, amely ôt felsértette.

Ugyanígy a jó mûvésznek is teremtenie kell, maradandó értékeket kell alkotnia. A mûvész-költôt idézve: Jelet hagyni. Másként nemhogy élnie, de megszületnie sem volt érdemes.

Kása Dávid
szobrász
Nagybánya

Készül a Romániai Magyar Pop- és Rockzenekarok Adatbázisa, amely remélhetôleg a 2000. év tavaszára könyvvé növi ki magát. Akik zenekart alapítottak, azok letettek valamit az asztalra. A szervezôk célja az, hogy felpártolják ezeket az együtteseket, és munkájukat egy adatbázissal, lexikonnal jutalmazzák. A zenekaroknak nem kell egyebet tenni, mint legépelni vagy olvasható kézírással leírni a következô adatokat: az együttes neve, alakulása, stílusa, története, fontosabb fellépései, más zenekarokkal való közremûködés, tervei, eddig megjelent hanghordozói és a pontos címmel társított telefonszám. Színes és jó minôségû fotót is mellékeljenek. Ha a zenekar már megszûnt, akkor az elôbbiek mellé le kell írni a felbomlás körülményeit és okait. Minden zenekarvezetô, menedzser (ha van) egy rövid elismervényt kell írjon arról, hogy a zenekar tagjai által leközölt adatok közzétételéhez hozzájárul. A leveleket és fotókat a következô címek valamelyikére várják minél hamarabb, lehetôleg 1999 októberének végéig: Katona Zoltán, Bld. Independensei 12/30. vagy Székelyudvarhelyi Magyar Demokratikus Ifjak Szervezete, Park utca 1. szám, 4150 Székelyudvarhely, Tel.066/21-36-47, illetve tel./fax 066/21-42-13. E-mail: kzoltan@udv.kahonet.ro. Részletesebb információk ugyanitt.

Jolsvai András

Hogy a nagyobbik Fonyódi lánynak van valakije, azt már a vak is láthatta: éppen három centivel a talaj fölött járt, a szája szélén lenge mosollyal, ráadásul elôre köszönt mindenkinek. A ruhatárát is felújította, hadat üzent a túlélô-kezeslábasoknak, csípôjén vidám táncot jártak a szoknyák.

A ház örömmel vette a változást, járt már ez a nagyobbik Fonyódi lánynak, hisz húszas évei közepén ballagott, jó ideje udvarló nélkül. Pedig szép lány volt, sudár, mézhajú, még a szomorúfûzek is kiegyenesedtek a Duna-parton, amikor elsétált mellettük, de valahogy a férfiakkal nem volt szerencséje eddig. Mostantól, úgy látszik, másként van.

Szóval volt öröm, csipetnyi irigységgel vegyes persze, csak az volt a kérdés, hol van a boldog kiválasztott. Merthogy az nem akart feltûnni sehogy sem.

Nehéz ma már visszaidézni, hogyan kapott lábra a hír, hogy a nagyobbik Fonyódi lánynak a whiskasos rabló a kedvese: mindenesetre igen hamar lábra kapott. Pedig kézzelfogható adat nem volt senkinek a kezében. Még a legelszántabb legendagyártók is csak apró jelekbôl következtethettek. A legnagyobb adu kétségtelenül az volt, hogy soha senki sehol nem látta még a nagyobbik Fonyódi lány udvarlóját - az ilyesmi, valljuk be, gyanút kelt egy idô után.

Aztán voltak még apróságok. Hogy látták volna ezt a nagyobbik Fonyódi lányt egyszer üveges sört venni a sarkon - pedig ô, tudja mindenki, nem ivott soha. Aztán egyszer lement a Bathónéhoz, és megkérdezte tôle, hogyan szeretik a férfiak a tyúkot. ("Fiatalon, szívecském!" - volt a válasz állítólag.) A Kökény Mari meg azt terjesztette, hogy véletlenül rányitott a nagyobbik Fonyódi lányra az Oktogon melletti Aranypók próbafülkéjében, amint éppen egy izgalmas míderbe törte bele magát. "Anyukámnak lesz" - mondta a nagyobbik Fonyódi lány zavartan, és vörösebb lett, mint a fûzô maga. Ennyi volt tehát a tényanyag. Ehhez jött még, hogy a Tóth Laci, aki falszomszédja a Fonyódiéknak, egy hajnalon - esküszik - az "Attila" szót hallotta elsuttogni a falon túlról: de hogy köznévi vagy tulajdonnévi értelemben használták-e a kifejezést, arra nézve semmit sem mondtak a források.

Igy állott a helyzet, ilyen bizonytalanul. Mindez azonban nem gátolta meg a ház romantikusabb lelkületû lakóit, hogy terjeszteni ne kezdjék, náluk bujkál (jelesen: a nagyobbik Fonyódi lány szobájában) a whiskasos rabló. (Azért nevezték így, mert a bank- és postarablások elôtt mindig elropogtatott egy zacskó macskaeledelt a közeli kisállatboltokban.) Azt hiszem, nem volt ebben semmi rosszindulat, eredetilegség, inkább csak kalandvágy, feltûnési viszketegség, hogy nem akármilyen ház ez ott a Sampion utcában, náluk húzza meg magát, lám, a Sobri Jóska. De aztán szinte magától befelhôsödött a történet. A perememberek egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy hirtelen két részre szakadt a ház, a feljelentôkre meg a hallgatókra, akiket elôbbiek értelemszerûen bûnsegédeknek kezdtek nevezni. Évtizedes barátságok értek véget, jószomszédi viszonyok fejezôdtek be, ajtók csapódtak és rolók hullottak alá az egymással egyre ádázabb harcot vívó pártok mentén. Az elsô emelet - ott laktak a Fonyódiék is - a guelfek kezén maradt, a földszint meg a második inkább a ghibellineké. A harmadik igyekezett kimaradni a csatákból, Köröndy is napok óta a cselédlépcsôn osont bé és tova. Hanem csütörtökön a levélszekrény elôtt bekerítették.

- Aláírta már, szerkesztô úr? - lobogtatta meg a Hrazdil a feljelentôívet.

- Mármint hogy mit? - próbálkozott hôsünk.

- Hát a tiltakozást. Hogy ne bujkálhasson nálunk körözött egyén.

- Miért, bujkál?

- Persze, a nagyobbik Fonyódi lány bújtatja.

- Ezt kitôl hallotta, Hrazdil úr?

- Borgulyáéktól.

- És maga mindent elhisz, amit a Borgulya mond? Ártatlan emberekre küldene kommandót? Nem szégyelli magát!

A Hrazdil persze nem szégyellte magát, hanem elterjesztette a házban, hogy a Köröndy is beállt a guelfek közé, fabatkát sem érnek a magasztos elvei, ha a Fonyódiné rakott káposztájáról van szó, amelynek - közismert - elsô számú kedvezményezettje évek óta. Köröndy másnap feltörve találta a kocsiját, letörve a muskátliját és összefirkálva a névtábláját. (Még a hûtôszekrénye is elromlott, de az csak úgy magától.)

Köröndy mindig nehezen viselte, ha mások sorolják be valahova, hisz most sem volt kedve egyáltalán rablóval cseresznyézni, de a besúgás sem a mûfaja. Hogy enyhítse a házbeli feszültséget, vasárnap délelôtt összehozott egy kis focit, mint régen, a poroló körül. Lejött a Tábori Laci, a kiss Weiss, a Gogolák fivérek, Köröndyvel éppen öten voltak. Rablófun-pandurfun meccs, csak kellene egy hatodik. Kiabálni kezdtek: "lábtengó".

Akkor kinyílt a Fonyódiék ajtaja, s kilépett rajta egy kopaszodó, szemüveges, harmincas tanárember.

- Be lehet állni? - kérdezte rekedten.

Lejött, bemutatkozott, beállt. Nem is mozgott rosszul. Egy aftánál aztán kiderült róla, hogy földrajztanár, még nôs, de úgy tervezi, a válás után végleg ideköltözik.

- Látja, Hrazdil, és erre akarta maga ráküldeni a rendôrséget! - morogta Köröndy a hajdani házmester felé.

- Álcázásról még nem hallottak? - válaszolta az.

Az étteremben a pincértanuló egy egész malacsültet szolgál fel a vendégnek. A fôpincér elégedetlenül oktatja ki:

- Legközelebb, ha ilyen ételt szolgál fel, tegyen a fülébe egy kis petrezselymet, a szájába pedig citromkarikát. A farkára külön kössön egy aranyszínû szalagot. Megértette?

- Hogyne, uram! De nem leszek úgy röhejes?

A csôd szélén álló kereskedô boltjába betér egy vevô, és azt kérdezi:

- Van egy vég vászna?

- Vásznam nincs, de végem van...

Az anyós izgatottan bontogatja a vejétôl kapott ajándékot, majd döbbenten állapítja meg:

- De hisz ebben a dobozban vatta van!

Mire a vô:

- Maga kért fülbevalót a születésnapjára, mama!

Két rendôr sétál a tóparton. Találnak egy konzervet, az egyik fölveszi, elolvassa a címkéjét és átdobja a túloldalra. A társa megkérdezi:

- Miért dobtad át?

- Mert az volt ráírva, hogy a másik oldalon nyílik.

Egy elkeseredett férfi lép a kocsmába, átlép a földön fekvô részeg emberen, és rámutatva odaszól a csaposnak:

- Ugyanazt!

Hazamegy a rendôr és látja, hogy a felesége éppen hordja ki a kamrából az uborkásüvegeket. Amikor befejezte, elkezdi visszahordani. Már harmadszorra hordja ki-be az üvegeket, a rendôr nem bírja tovább, és megkérdezi:

- Mit csinálsz?

Mire a feleség:

- Azt mondta a kozmetikusom, hogy jót tesz a bôrömnek az uborkapakolás.

Megkérdezik a nagy oroszlánvadászt:

- Mikor volt a legnagyobb életveszélyben?

- Amikor az apám húszéves korában elhatározta, hogy agglegény marad.

A nyár elmúlt, már csak a délutáni napsütés emlékeztet rá néha valamelyest, s persze Lou Bega, akinek Mambo No. 5 címû módfelett vidám, ám unalomig ismételt slágere még most sem került le a rádió- és televíziócsatornák mûsoráról. S ha már csak ezen múlik, hogy szívünkben megôrizzük a nyarat, megtehetjük, hiszen az afrikai és olasz szülôk gyermekeként világra jött fiatal német zenész gondoskodott az utánpótlásról. Minap napvilágt látott A little bit of mambo címû korongján pontosan tíz hasonlóan életvidám szerzemény (Baby keep smiling, I got a girl, Icecream, Beauty on the tv screen, 1+1=2, The most expensive girl in the world...) hallható, mintegy háromnegyed órán keresztül. Lou ezzel a lemezzel nagyjából ki is aknázta a mûfajban rejlô lehetôségeket, de ez bizonyára mellékes számára, hiszen Floridában - ahol jelenleg élvezi az életet - most is javában tart a nyár.

Bár a cukorbajt már az ókori Egyiptom, Kína és India orvosai is ismerték, a betegség évszázadokkal ezelôtt csak nagyon ritkán fordult elô. Manapság azonban népbetegségnek számít, jelenleg százmillió diabéteszes él a világon.

A szakértôk valóságos járványról beszélnek, ha a cukorbetegség kerül szóba, mert bár a diabétesz nem fertôz, mégis széles körben és rohamosan terjed. Ennek oka az, hogy az emberi szervezet nem képes kellôen alkalmazkodni a gyors környezeti változásokhoz: a korábbi rendszeres fizikai aktivitást felváltó, kevés mozgással járó, üldögélô életmódhoz és az egykori, fôleg szénhidrátokból álló étkezés helyett a zsírdús ételekhez.

A túlzott energiabevitel, a zsírszövet felszaporodása és a cukorbetegség közötti összefüggést mutatja, hogy az éhezô országokban (például Afrika egyes államaiban) ma is ritka ez a kór. Ugyanakkor az olyan népeknél, amelyeknek nyomorúságát váratlan bôség váltotta fel, a baj robbanásszerûen terjed: miután a csendes-óceáni Nauru-sziget lakói meggazdagodtak, húsz éven belül mindegyikük meghízott, és napjainkban szinte minden második cukorbeteg.

A Felkínálom Marketing Manager Center (FMMC) 1984 óta mûködik Magyarországon azzal a céllal, hogy segítséget nyújtson vállalkozóknak, cégeknek bel- és külföldi üzleti, kereskedelmi ügyletek lebonyolítására, partnerkapcsolatok kiépítésére. A folyamatosan épülô hálózat hivatalos képviselôje ez év elejétôl az aradi székhelyû NOVOBYT Kft. Leendô partnereik figyelmébe ajánlják üzleti ajánlataikat. Részletes tájékoztatás a következô telefonszámokon kérhetô: 057/25-18-27, illetve 092/81-41-80 (mobil).

SZKI. 6045001

Külföldi és belföldi partnerek számára vállal rendszertagunk mindennemû nyomdai kivitelezési munkát névjegykártyától a könyvig, minden formában és mennyiségben, grafikai, tördelési munkákkal együtt. Kiadói tevékenységet is folytat a román, horvát és magyar gazdasági sajtópiac területén saját kiadványával. Hirdetések, reklámanyagok, PR-cikkek megjelentetésével áll megrendelôi rendelkezésére bel- és külföldrôl egyaránt.

TKI. 6160001

Nyugat- és Észak-Európában befutott vietnami élelmiszergyártó cég tasakos gyorsleves készítményeivel nyitni szeretne a közép- és kelet-európai piac felé. Nagykereskedôkkel, üzlethálózatokkal, raktáráruházakkal keresi a kapcsolatot, elsôsorban Magyarország, Románia és a volt Jugoszlávia területén.

TKI. 6161033

Vietnami partnerünk érdekelt mogyoró, kávé, rizs, kaucsuk, szárazélelmiszer értékesítésében több száz tonnás mennyiségben.

SZKI. 6302001

Fôiskolák, egyetemek figyelmébe ajánljuk! Német partnerünk által szervezett négyhetes tanulmányútra nyílik lehetôség fôiskolás tanulóknak, mely során egyhetes tanfolyamon többek közt marketinget, külkereskedelmet, üzletvezetést, kontrollinget tanulnak. Feltételekrôl tájékoztatást adunk.

SZKI. 6304001

Német és amerikai partnereink várják mindazon high-tech-ötleteket, amelyeket finanszíroznának. Jelentkezhetnek egyetemek, fôiskolák, intézetek is, melyekben az anyagi feltételek hiánya miatt témák várnak fejlesztésre.

TKI. 6364001

TKI. 6366001

Szlovák partnerünk hagyományos fémkeretes, rácsoldalú europalettát, továbbá speciális, autóalkatrész, valamint részegységek (pl. komplett kipufogó, elsô és hátsó ülések, üzemanyagtank, karosszériaelemek, ajtók) szállításához autógyáraknak gyárt fém palettákat kíváló minôségben, referenciával. Megrendelôket, viszonteladókat keresünk. (Mintákról fotó van.)

TKI. 6367001

Szlovák rendszertagunk ajánl hidraulikus, önrakodó darus kocsikat megvételre. Daru kinyúlási hossza 1 méterôl 15,90 méterig, típustól függôen. Az emelhetô teher a típustól, a gémkinyúlástól függôen 0,22- 9,3 tonna.

KKE. 6469001

Gyôrtôl 25 km-re lévô partner keres bérmunka-lehetôséget a mûanyagipar, fröccsöntés, esetleg a vasipar területérôl. Újonnan épült 200 m2-es épület és 10-15 fô rendelkezésre áll. (Ipari áram, víz, telefon van.) Az udvarban körforgalom kialakítása lehetséges, az épület belmagassága 4,4 m, szélessége 8,1 m, hosszúsága 32 m.

TKE. 6492001

190 m2 alapterületû, három helyiségre osztott mûhelyét kínálja partnerünk eladásra. Az épületen belül iroda, szociális helyiség és raktározási lehetôség rendelkezésre áll.

IKI. 6493033

Budapesttôl 80 km-re üdülôövezet környezetében 916 négyszögöl telken 220 m2-es rusztikus belsôtér-kialakítással ház eladó. Bôvebb információ rendelkezésre áll.

TKI. 6520001

Fekete bazaltkô bontott, jó minôségû (nagy kocka 18x18) több száz ezer db-os készletbôl kis és nagy tételben megvásárolható nagyon kedvezô áron.

TKE. 6521001

280 db könnyûszerkezetes ház építéséhez keresünk 8000 m3 vörös vagy borovi fenyôt (5x15 cm), gipszkarton és cementált lemezt, furnérozott beltéri és bejárati ajtót. A bonyolítás történhet barter formájában is, ellentételként több milliárd Ft értékben élelmiszereket ajánl fel partnerünk.

Partnerünk rendkívül kedvezô élelmiszerajánlataiból: 9 féle száraztészta, kukorica-, zöldborsó-, uborka-, csalamádékonzervek, sokféle dobozos és üveges üdítô, 2-300 tonna 50 kg-os cukor.

Annak nyilvánítottak: Adrian Pãunescu és inasa, Hajdú Gyôzô. Két "költô". Akiknek - ilyen minôségükben - illene tudniuk, hogy a szó nem játék. Mondatokat, mondattöredékeket kiragadni a szövegkörnyezetükbôl lehet, nagyon is lehet, hogy aztán azokon ide-oda szánkáztassák az elmét, de nem érdemes. Visszaüt. Ha ugyanis az ilyen ingyenreklám (ezúton köszönöm H. Gy.-nek) felcsigázza az érdeklôdést és elolvastatja az egész szöveget, az olvasó rögtön rádöbben a csúsztatásra. Hogy ne mondjak hazugságot. Vagy esetleg galádságot.

Egyebekben viszont örülök, hogy H. Gy. böngészi az Erdélyi Naplót, mert ha netán ezt a számot is "felülvizsgálja", akkor tudathatom vele, hogy denigrálni csak azt lehet, ami van. Márpedig nálunk jogállam nincsen. Ezt felelôsségem teljes tudatában állítom, s ha nem hiszi, járjon utána annak a tulajdonjogi ügynek, melyrôl szóló cikkemet kiherélve reklámozta. Ha az ügy állása talántán nem gyôzné meg, konzultáljon költôtársával. Én több szót nem vesztegetek rá(juk).

Molnár Judit

Ha már M. J. szóba hozta, ezúton erôsítem meg: Hajdú Gyôzô valóban olvassa az Erdélyi Naplót. De az is lehet, hogy valaki más, aki referál neki mindarról, ami lapunkban megjelenik. Esetleg a "szervektôl" kap hetente egy részletes tájékoztatót. Vagy az RMDSZ-tôl, amely ma már komoly sajtófigyelô apparátust foglalkoztat: fizetett alkalmazottak serege olvassa naphosszat a hazai és külföldi sajtót, fôállásban, az adózók pénzén, Bukarestben, Kolozsvárott, szerte az országban, ahogy az egy "hatalmas" politikai szervezethez illik.

Akár maga H. Gy. fizetett elô a lapunkra, akár az RMDSZ-ben dolgozó egykori kollégáitól, eszme- és párttársaitól kapja, sietek leszögezni: mi nem küldünk neki protokollpéldányt. Noha küldenünk kellene. Ugyanis H. Gy. mindig elpostázza címünkre az Együtt-Impreunã címû kiadványt, valahányszor megjelenik. Szórványosan. De még így is fölmerül a kérdés: mibôl telik neki egy ilyen senkinek sem kellô lap kiadására? Ki finanszírozza a szocialista fegyverbarátság eme rekvizitumát?

Nos, habár kéretlenül, de kapjuk, bele-belenézünk a lapba. Épületes olvasmány. Hajdú Gyôzô ugyanis nemcsak a régi szép idôk fölött nosztalgiázik, nemcsak saját múltját kozmetikázza, nemcsak a Ceausescu-éra kisebbségpolitikáját mentegeti-igazolja, hanem - talán szándékosan, talán önkéntelenül - történelmet is ír. Önnön verziójában tálalja ugyan a közelmúlt egyes történéseit, de bárki bármit mond: nem egyedül csinálta azt, amiért ma már egyedül ôt kárhoztatják. Sokszor épp azok, akik a szövetségesei voltak. S akik közül ma nem egy régi elvtárs nagy romániai magyar demokrataként élvezi (?) a reformkommunista agymosásnak kitett közösség bizalmát...

Dénes László

A Békés Megyei Jókai Színház 1999. november elsô hetében erdélyi turnéra indul Németh László A két Bolyai címû drámájával. A darab a következô városokban és idôpontokban tekinthetô meg: november 2-án a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, 3-án a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, 4-én Székelyudvarhelyen a Tomcsa Sándor Színházban és végül november 6-án a Nagyváradi Állami Színházban.

A részképzésprogram lehetôséget nyújt az erdélyi magyar egyetemi hallgatóknak, hogy szakdolgozat vagy tudományos kutatás céljából magyarországi intézményekben ösztöndíjas tanulmányúton vehessenek részt.

Jelen pályázat 2000. március, április, május hónapokban 1-3 hónapos magyarországi tanulmányútra szól. Pályázhatnak mindazon utolsó, illetve utolsó elôtti éves hallgatók, akik eleget tesznek az Országos Magyar Diákszövetség által eddig is megszabott kritériumoknak. A hallgatók egyetemi képzésük során egyszer vehetnek részt ezen a programon.

A pályázati ûrlaphoz mellékelni kell a következô iratokat:

1. Hiteles igazolványt az egyetemi titkárságról az utolsó lezárt tanulmányi év átlagáról (éves átlag).

2. Folyóiratokban közölt szakmai dolgozatok, tudományos konferencián bemutatott dolgozatok egyoldalas kivonatáról és a megszerzett oklevélrôl készített fénymásolatot.

3. Két tanári ajánlást (csak adjunktus, elôadótanár vagy professzor részérôl; az ajánláson jelenjen meg a tanár neve, az egyetem, ahol tanít, címe, telefonszáma és aláírása; a tanár ajánlásából derüljön ki, hogy ismeri a diák részképzésen végzendô tevékenységét).

4. A magyarországi irányító tanár fogadólevelét.

5. Részletes önéletrajzot.

6. Diákszervezetben kifejtett tevékenység esetén részletes jelentést az illetô diákszervezet elnökének aláírásával hitelesítve.

7. Nyelvvizsga esetén az oklevél fénymásolatát.

Jelentkezési határidô: 1999. november 1. Pályázati díj: 20 000 lej. Elbírálás november 6-án, eredményhirdetés november 8-án. Fellebbezni lehet november 9-11. között. Fellebbezések elbírálása november 11-én, eredményhirdetés 12-én. A sikertelen pályázók a végleges eredményhirdetés után 10 000 lejt visszakapnak.

Pályázati ûrlap igényelhetô az OMDSZ-tagszervezetek irodáiban:

Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) 3400 Cluj Napoca, str. Avram Iancu 21. Tel.: 064/19-57-00, 064/19-65-61. Temesvári Magyar Diákszövetség (TMD) 1900 Timisoara, str. Diana 9A/10. Tel.: 056/19-55-45. Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség (MMDSZ) 4300 Târgu Mures, str. N. Grigorescu 17./I./19. Tel.: 065/21-96-90. Nagyváradi Magyar Diákszövetség (NMD) 3700 Oradea, str. Maresal I. Antonescu 27/4. Tel.: 059/43-77-95. Brassói Magyar Diákszövetség (BMD) 2200 Brasov, str. Gloriei 16. bl. 326. ap. 2. Tel.: 068/16-55-82, 068/15-17-53.

A Heltai Foreign Language School, az Embassy Educational Services angol nyelvoktatási központ romániai képviselete college típusú angol tanárképzô programot indít Csíkszeredában, Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Gyergyószentmiklóson. Oktatási programjuk az angol nyelv magas szintû elsajátítását, valamint pedagógiai, didaktikai alapismeretek megszerzését célozza meg. A nyolclépcsôs képzést tíznapos, napi nyolcórás tanfolyamok formájában tartják. A különbözô szintek közé egy maximum másfél hónapos szünetet iktatnak be, hogy lehetôvé tegyék a diákok számára az átvett anyag elmélyítését. A nyolc szint sikeres elvégzése után véglegesítô vizsgát tartanak egyetemi tanárok bevonásával. A program sikeres elvégzôi a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány nyelviskolájának pedagógiai diplomáját és a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem angol tanszékének nyelvtudást minôsítô diplomáját kapják. A beiratkozás feltétele középhaladó szintû angol nyelvtudás, melyet a tanárok a tanfolyam megkezdésekor mérnek fel. Korszerû didaktikai eszközök, speciálisan összeállított tananyag, angol anyanyelvû és angliai továbbképzésben részt vevô tanárok közremûködése teszi eredményessé a képzést. A tanfolyam problémamentes megszervezése érdekében kérik, hogy november 9-éig jelentkezzenek a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány székhelyén naponta 12-17 óra között. Cím: Clinicilor (Mikó) u. 18., 3400 Kolozsvár. Tel.: 064/19-08-11, 064/19-08-16. E-mail: heltai@mail.soroscj.ro.