heti napló

Gheorghe Funar kolozsvári polgármester feltûnési viszketegségének újabb szimptómája az a magyarellenes támadássorozat, amely napok óta borzolja a kedélyeket a kincses városban és Erdély-szerte. Elôbb a mócvidéken uszított "Avram Iancu gyilkosai" ellen, aztán az új kolozsvári magyar fôkonzult nyilvánította persona non gratának. Felbujtott hívei egyik éjjel reklámpannót plántáltak a diplomáciai képviselet elé, magyar kémfészekként hirdetve azt. Az ötlet onnan jött, hogy az egykori Securitate politikai fedôszerveként létrejött Nagy-Románia Párt fôtitkárának, Funarnak a fülébe jutott: Alföldi László fôkonzult - aki 1988-ban konzulhelyettesként szolgált Kolozsváron - társaival együtt kémnek nyilvánította a Ceausescu-rezsim és ekként utasította ki annak idején Romániából.

A kolozsvári polgármester és a román sajtó jó része tehát - tíz évvel a rendszer bukása után - egy platformra helyezkedik a kommunista rezsimmel és annak politikai rendôrségével. A "kontinuitás" elve alapján hangoztatják, hogy akit `89 elôtt ellenségnek nyilvánított a diktatúra, az `99-ben is annak minôsül és akként kezelendô. Funar egy román parlamenti párt második embereként garázdálkodik a politikai porondon, büntetlenül, a szélsôbaloldali Nagy-Románia Párt betiltása pedig várat magára, noha az érvényben lévô román alkotmány tiltja a szélsôséges szervezetek bejegyzését és mûködését.

A demokrácia és a jogállam krónikus gyengeségének, fejletlenségének és ingatagságának egyik pregnáns jele épp Gheorghe Funar lassan évtizedes regnálása. Pedig az érvényben lévô romániai törvények lehetôséget biztosítanak arra, hogy a választott, ám pozíciójukkal visszaélô és jogsértôen tevékenykedô tisztségviselôket megfosszák hatalmuktól. A kolozsvári polgármester számtalan alkalmat adott rá, hogy adminisztratív úton elmozdítsák posztjáról (a kormánybiztos hatáskörében állt a felfüggesztése), a bírói felelôsségrevonást is csak úgy kerülhette mindeddig el, hogy a mindenkori hatalom és igazságszolgáltatás szemet hunyt törvénysértései fölött. A nemzetállami politikai felépítménynek ugyanis minden bizonnyal szüksége van a Funar-féle faltörô kosokra, akiknek a szélsôséges megnyilvánulásaihoz viszonyítani lehet azt az "európai középutat", amelyen Románia úgymond töretlenül halad. A képlet sokkal egyszerûbb, mint hinnénk. Mi nem olyanok vagyunk, mint Funar és Vadim és Drãgan és Tabãrã és... - mondják Bukarestben, akár Constantinescu, akár Iliescu van éppen hatalmon -, ezért hát minket kell megtartani, nehogy ezek kerüljenek helyzetbe.

Mondják: azért nem lehet a Funar-féle politikai útonállókat vasra verni, mert ezzel csorbulna a demokrácia. Dajkamese. Nem a demokrácia szenvedne csorbát, hanem a román nemzetállami eszme, a terjeszkedô és terpeszkedô, asszimiláló és agresszív, az alattvalókat egybeterelô, országot összetartó, múltat hamisító, jelent szépítgetô, jövôt hazudó többségi nacionalizmus maradna szuronyt szegzô helóták nélkül.

Dénes László

Olvasom, hallom, nagy, fekete szárnycsapásokkal a meg- és elgondolkodtató hírt: Szatmár megyében az év elsô hat hónapjában hatvannégyen választották az önkéntes menekülést ebbôl a hazugságokkal agyonkozmetikált világból.

Fojtogat egyfajta belsô kényszer, mely arra sarkall és biztatgat, hogy kibeszéljem magamból valamilyen módon a döbbenetet, és próbáljak valamiféle magyarázatot keresni az okra, okokra. Mert oka kell legyen, mégpedig súlyos, lélekbe maró, hasító oka annak, ha valaki - valakik! - eldobja magától az egyszerit, a megismételhetetlent: az életet.

Sorolhatnám egymás után írogatva a valós, vagy csak alig-valós okokat, lehetne egyikük-másikuk akár magyarázatértékû is, de oktalanságban okot, ésszerû összefüggést, magyarázatot, vagy akár magyarázatfélét keresni nagy-nagy dôreség lenne. Nem tudok ugyanis olyan leengedett sorompót elképzelni, melyet elôbb-utóbb, okos kivárással, visszanyert, visszaszerzett bölcsességgel ne lehetne újból magasra emelni az emberibbnek hitt, vélt szándékok elôtt, és vissza lehet fordulni a zsákutcából is, legalább egy gyalogösvényt kutatva, keresve az elôbbrejutáshoz, fényrevergôdéshez.

Hallottam innen is, onnan is, hogy az öngyilkosság a legszínvonalasabb önbírálat, ha akarom, felfoghatnám annak is, mert valóban vannak, akik az önkéntes menekülés elôtt az elme fényének pillanatnyi kilobbanásakor nem mutogatnak senkire, és csupán annyit hagynak maguk után - ha hagynak egyáltalán?! - írásba feketített vallomásként: "Elég volt, sok volt, belefáradtam, nem bírom tovább!" Vagy: "Nem tudok magamnak már jobb napokat hazudni, didergek a kilátástalanságtól!"

Horváth Imre költônk viszont komoly-komor hangon azt írja-állítja: "Az öngyilkos olyan, mint a sértett színész: visszaadja a nem tetszô szerepet."

Azt hiszem, hogy ennél telibetalálóbb aforizmát nem fogalmazott meg senki. Legalábbis ekkora tömörséggel.

Szereplôk lennénk ugyanis valamennyien. Ki tehetségesebb, ki tehetségtelenebb, ki sebezhetetlen, ki könnyen sebezhetô. Játszogatjuk naponta a magunk kisebb-nagyobb, nemegyszer drámai vagy groteszk szerepét ezen a nagy recsegô-ropogó színpadon, melyet olcsó, régen beporosodott közhellyel életnek szokás nevezni.

Nem mindegy, nem lehet számunkra egyáltalán közömbös az, hogy ki osztja ránk a szerepet, minthogy az sem lelegyinthetô szempont, hogy ki rendezi a nagy elôadást, hogyan érti a saját "mesterségét". A rendezô sikerre vihet ugyanis még egy alig-sikerült darabot is, és elfogadhatóvá - vagy inkább elviselhetôvé - képes csiszolni helyes, ésszerû szakmai irányítással a tehetségtelenebb "színész" alakítását is.

Az önként távozókra, hitem és ôszinte meggyôzôdésem, olyan rendezô osztotta a szerepet, akinek semmilyen fogalma nincs a rendezéshez, aki nagyobbacska koncáért az életnek hazudta magát rendezônek, és aki olyan súgókat választott a maga számára, akik baromságokat suttognak fel a színpadra. Egy sárbaverttel, porig alázottal, kiábrándulttal, megszégyenítettel, nincstelennel, napi gondoktól, bajoktól-jajoktól naponta elbotlasztottal szeretné - szerette volna! - eljátszatni az elégedett, a vidám, az öröm hangulatától megkábult figuráját.

Csoda-e, ha az említett hatvannégy "szereplô" visszadobta a szerepet, valami olyasmit suttogva elrekedô hangon: játsszátok ti ezt a keservesen-véres komédiát, nem tudunk mi nevettetni senkit ott, ahol beleremeg az ember lelke a mindennapok tragédiájába. Minthogy az sem csoda, hogy a "rendezôk", a "fôrendezôk", a "szereposztogatók" közömbösen nézik az ország nagy színpada mellôl ezeket a keservesen megbukott elôadásokat és a szerepüket visszadobó "elôadókat".

Gúzs Imre

Márai Sándor (1900-1989)

Reggel tízkor indul a kitûnô vonat a londoni Viktória pályaudvarról a kontinens felé. A vonat teljesen üres. Az angolok kezdik megtanulni az otthonmaradás mûvészetét.

Az "otthon" számukra elég tág fogalom. Az állomás falán öles plakátok hívogatják a szigetlakókat olcsó és jutányos ausztráliai kirándulásra. Ez az ô kis, meghitt világbirodalmuk, ez nekik az "otthon". India, Kanada, Ausztrália, Dél-Afrika. Kicsi, de az övék.

A vonat üresen megy a titokzatos, vad kontinens felé. A sziget ôszi verôfényben sütkérezik. Kis házak elôtt fekvôszékekben hevernek a munkanélküliek és pipáznak. A Temze felett sárga, ópiumos köd. Óceánjáró hajó érkezik, most válik ketté a Tower hídja. A daruk forognak és rakodnak. Ötszáz éve rakodnak ezen a parton, a Temze partján, a világ legnagyobb tengeri kikötôjében. Az indiai dokkok tele hajóval. A vonat, fél órája már, lassan megy a külvárosokon át. Nincs vége Londonnak. A vonat is csendes, zajtalanabb, mint odaát, a kontinensen. Itt, a szigeten minden csendes. Mint a Varázshegy alakjai, akik gyógyintézetbôl térnek vissza a "síkföldre", úgy érzem magam. Londonból elutazni ugyanaz, mint amit a Varázshegy hôsei wilde abreise-nek neveznek. Még egy állomás, aztán a csatorna, s aztán a "síkföld". Mi vár odaát?...

A vészféket nézem. Itt kellene maradni.

...Itt kellene maradni, mert sehol a világon nincs olyan jó kéziratpapír, mint Londonban; s számomra ez fontos. A tinta is más, a toll is más. A nadrágtartó is más. Itt kellene maradni, mert a lelkük is más. Például tudnak mosolyogni. Ez az angol mosoly személyes, jóindulatú. Neked szól, személy szerint; nem a gépies francia vigyor, amely kijár a ça va-hoz, mint a hulladékcsont a leveshúshoz; nem a fejbiccentés, amely a mi "hogy van"-unk sallangja. Lassan mosolyognak. Itt kellene maradni, mert mindenre ráérnek. Mert Dickenstôl tanultak mosolyogni, szemlélôdni, Dickens szelídítette ôket. Két-háromszáz év elôtt még híres-vad nép volt ez, brutális és fegyelmezetlen, szabados és erôszakos. Ma minden angol megszelídül, ha elmúlt ötvenéves, aki nagyon mérges természetû köztük, elmegy a domíniumra. Aki megmarad a szigeten, alkalmazkodik, vagy számûzik. Itt kellene maradni, mert éppen csak annyira szeretnek dolgozni, amennyire féltétlenül muszáj. Mert nem szeretnek törtetni. Tudnak ülni. Tudnak egy újsághír fölött fél óráig gondolkozni. Mert már sehol nem becsülik meg az írót úgy, mint itt. Mert kitûnô színházaik vannak s még sokkal kitûnôbb közönségük van. Mert mindent az egyénre szabnak és utálják a konfekciót; egyénre szabják a ruhát, a cipôt, az igazságot és a büntetést is. Mert szabadok. Mert ugyanakkor fegyelmezettek. Mert a cselédek megköszönik, ha kiszolgálnak, de ugyanakkor lelkükben függetlenek attól a szörnyû kényszerképzettôl, hogy hálásnak kell lenniök a munkáért. Mert az oxfordi és cambridge-i diákok határozati javaslatban mondották ki, hogy élni fontos és jó dolog, s a jövôben nem hajlandók "királyért és hazáért" háborúba menni. Mert ugyanakkor, ha rákerül a sor, mindegyik lelkiismeretesen teljesíti a kötelességét, királlyal és hazával szemben is. Mert tisztelik a magánéletet, mint sehol. Mert tudnak szociális közösségben élni, alkalmazkodni és uralkodni. Mert kitûnôek a lakások és a közlekedési eszközök. Mert csodálatosan, igazán udvariasak. Mert udvariasságuk nem alázza meg azt, akinek juttatják. Mert itt nyomtatják legszebben a könyveket, s ma itt olvasnak legtöbben könyveket. Mert már régen nem lesz a világon parlamentarizmus, s itt még mindig lesz. Mert kitalálták ezt a fogalmat: "úriember", s az ô fogalmazásuk szerint mindenki úriember, aki nem vét a civilizáció kiskátéja ellen, akármilyen társadalmi osztályhoz tartozik. Mert élnek itt kôtörô-úriemberek, kloákatisztító-úriemberek és mert végsô értelmezésben a király sem más számukra, mint egy végtelenül megbízható úriember. Mert soha nem vesztik el a fejüket, mert zsidó ünnepnapot választottak arra a célra, hogy a fontot elejtsék, ami nem izgatta fel ôket, de féltek, hogy a zsidók izgatottak lesznek ezen a napon helyettük is. Mert építészetben nincsen "stílusuk", de London soha nem stílustalan. Mert nem adták meg magukat a pénznek, csak élnek vele. Mert utálják és sportszerûtlennek tartják a rekordokat, de szeretnek sportolni, mellékesen, megerôltetés nélkül. Mert nem nyûgözi le ôket, hogy a walesi herceg gyalog jár közöttük és este teát iszik és szendvicset eszik az utcai árusok bódéi elôtt, mint mindenki. Mert úgy járnak a tengeren, mint mi a szülôvárosunkban. Mert minden idegen istent jóváhagynak és eltûrnek. Mert ha egyszer vettél egy kesztyût egy angol üzletben, tíz év múlva is úgy kezelnek, mint régi vevôt. Mert este felöltöznek sötét ruhába akkor is, ha egyedül ülnek odahaza. Mert tengernagyok levelet írnak a lapoknak arról, hogy a költözô madarak érkeznek, vagy elmennek. Mert az egész országban mindenki megfürdik minden reggel. Mert szeretik az állatokat és tisztelik az embereket.

...Másrészt persze meg kell fontolni, hogy tud-e kontinentális ember itt élni? Ki lehet-e bírni az elszigeteltség önzését? Nevetséges fegyelmezô életszabályaikat? Alamusziságukat? Mosoly és Knigge mögé fojtott éhségüket és brutalitásukat? Nem, ezek nem tudnak "lereagálni". Enni sem tudnak. Szeretni sem tudnak, hibásan és egészségtelenül, rosszul isznak. Az ablakok rosszul zárnak. Ha nem tudsz bridzselni vagy golfozni, felakaszthatod magad. Nem vesznek emberszámba senkit, aki nem az ô vérükbôl született s nem nevelkedett közöttük. A nevelés pedigréje fontosabb nekik, mint az ember minôsége, akit így megneveltek. Mert szûkkeblûek és tisztátalannak tartanak mindent, ami kontinentális. Mert átlagban kissé lassan gondolkoznak. Mert ürüfaggyúval fôznek. Mert soha, sehol nem unatkoztam úgy, mint egyszer délután fél ötkor, esôben, Londonban, a Piccadilly tér közepén. Mert a hölgyek bajuszt és körszakállt viselnek. Mert a sört melegen adják. Mert este tízkor kirúgnak a vendéglôbôl. Mert felfordulhatunk felôlük a kontinensen, vidéki ügynek tartanak szívük mélyén minden európai kérdést. Mert angolnak születtek. Mert én - mit csináljak? - nem születtem angolnak.

De ez itt már a kontinens. Enyhe pánikszagával; s hordárokkal, akik nem külügyminiszterek, csak jó, komisz, szemtelen francia hordárok, s lehet pimaszkodni velük. A vámôrrel úgy nézünk egymásra, megértô pillantással, mint a cinkosok. Örül, hogy nem vagyok angol... Az utcán latin halaskofák ülnek, kócosan és toprongyosan, mint a forradalmi metszeteken a sansculotte-ok asszonyai, s lefetyelnek, mert egyéniségek. Más a szemek fénye. Kétely van mögötte. Nyugtalanság van mögötte. Két óra és Párizsban leszek, s nem veszem le a szállodai felvonóban a fejemrôl a kalapot, éjjel kettôkor sört fogok inni a boulevard-on, s csinálhatok, amit akarok, a kutya sem törôdik velem. Mert beszélhetek a pincérrel irodalomról és Gide-del arról, hol lehet Párizsban jó pacalt enni? Mert szeretem ezt a zagyva kontinentális pánikot, ezt az állandósított életveszélyt, ezt a zsúfolt, izgatott, eszeveszett Európát, rögeszméivel, piszkos vonataival, tiszta elméivel, megbízhatatlanságával, rossz pénzével, üres zsebével és cinkostársi meghittségével együtt. Mit csináljak? Mondom, nem születtem angolnak.

A dolgozó népet szolgáljuk!

Kimozdulni látszik a holtpontról az aradi vértanúk emlékét megörökítô szoborcsoport ügye. A román kormány a külügy-, a védelmi és a mûvelôdési miniszter közös elôterjesztése alapján úgy határozott, hogy adják át az aradi minorita szerzeteseknek Zala György és Huszár Adolf szobrászmûvészek A szabadság emlékmûve elnevezésû köztéri alkotását. Az impériumváltást követôen szétbontott mû elemei jelenleg az aradi várban elszállásolt 01380. sz. katonai egység udvarán vannak, egy ponyvával letakarva.

A határozat szerint a szoborcsoport alkotóelemei a román védelmi minisztérium és az aradi minorita rend között létrejövô átadási-átvételi jegyzôkönyv alapján kerülnek a rendhez. A rend képviselôje azt nyilatkozta a Magyar Televíziónak, hogy az aradi rendház udvarára való átszállítás költségeit a magyar fél vállalná.

Az Erdélyi Napló több alkalommal is foglalkozott az emlékmû sorsával. A román és magyar igazságügyi miniszterek nyári találkozója és egyezkedése után írásban fordultunk a bukaresti Nemzetvédelmi Minisztériumhoz, kérve, hogy riporterünk bebocsáttassék az aradi laktanyába, ott megszemlélhesse és lefényképezhesse a szoborcsoport darabjait. A kérés többszöri megismétlése és állandó sürgetésünk dacára a várt engedély nem érkezett meg. A minisztérium sajtóirodájának vezetôje, Cristinel Ghiga ôrnagy azzal intett türelemre, hogy a kérvénynek meg kell járnia a maga útját, az engedélyt a "legmagasabb szinten" adják ki, ha egyáltalán...

Végül szeptember 10-én kaptunk egy elektronikus levelet, amelyben az ôrnagy immár tárgytalannak minôsíti kérésünket, ugyanis a szeptember 2-ai kormányhatározat értelmében a mûemlékdarabok hamarosan kikerülnek a laktanya területérôl, s ezentúl vígan és szabadon megtekinthetôk, fotózhatók lesznek a minorita rendházban. Amúgy pedig értésünkre adta: holmi átkozott civileknek semmi keresnivalójuk a román nemzeti hadsereg laktanyájában, lett légyenek bármilyen lojális polgárai az országnak...

D. L

A magyar politikai élet kétpólusúvá vált. A szembenálló felek politikai Molotov-koktélokat robbantgatnak a médiában, egymás rovására. Lehallgatási botrány, Xénia-láz, Fidesz-képviselôk amerikai lobbyja, a Postabank VIP-listái, Simicska-ellenes SZDSZ-hajsza, a 4-es metró és a Nemzeti Színház körülötti fôváros-kormány huzavona stb., stb. Közelharc a mai magyar politikai ugaron...

Anyaországi újságíró barátom szomorúan lógatja fejét: már nem a teljesítményt, a minôségi munkát, az emberi kvalitásokat veszik figyelembe, hanem a pártszíneket, a politikai csatározások harci zászlaját, a szervilizmust.

A magyar polgár három lehetôség között választhat: vagy nem néz többet - esetleg csak ritkán - híradókat, vagy valamelyik pártideológia képviselôjévé válik, vagy nem gyôzi kapkodni a fejét a csillagok háborújában.

Tény, hogy a szocialista párt Horn nélkül sem az, aminek ígérte magát: konstruktív ellenzéki volta (választási veresége utáni megszeppenése?) alig 1-2 hónapig tartott. A liberális csatlós hangja is kezd megjönni: a polgári kormány ellen hergeli a polgárokat. A bocskaiban feszítô Csurka számonkérô hangja viszont halkabb lett az Országházban. Érdekes módon épp az MSZP lett mosdatlan szájú - még ha ez nem is mindenkire érvényes. Az ôszi parlamenti nyitány egyik ülésén az egyik "rózsaszín" képviselô obszcén szavakra ragadtatta magát a T. Ház nyilvánossága elôtt. Szavainak élét azzal próbálta elvenni, hogy ô tulajdonképpen magára volt dühös, mert kifutott a felszólalásra szánt idôkeretbôl. Erre már a jobboldal is csak annyit mondhat: neked legyen mondva

Fábián Tibor

Marosvásárhely

A Kultúrpalota nagytermében ülésezett szeptember 17-én a Szövetségi Képviselôk Tanácsa. Az egyeztetô kerekasztal döntése szerint a napirendi pontok a következôk voltak: a szövetségi elnök politikai tájékoztatója, a szabályzatfelügyelô és az etikai bizottságok mûködési szabályzatának megvitatása és elfogadása, a belsô választásokra, valamint az önkormányzati választásokra vonatkozó határozattervezetek megvitatása és elfogadása, az önkormányzati választások megszervezésével, lebonyolításával foglalkozó bizottság kinevezésére és mûködésére vonatkozó határozattervezet megvitatása és elfogadása, interpellációk.

Markó Béla szövetségi elnök a jövô évi helyhatósági és parlamenti választásokra utalva megismételte: az RMDSZ számára nincs alternatíva, az érdekek azt diktálják, hogy ismét a jelenlegi kormánykoalíció kerüljön ki gyôztesen az újabb megmérettetésen. A sokat vitatott tanügyi törvényt a szövetség kormányzati tevékenységének legfontosabb eredményeként értékelte. Véleménye szerint nem az a fontos, hogy mit nem tartalmaz, hanem inkább az, hogy milyen konkrét lehetôségeket kínál az anyanyelvû oktatás fejlesztésére.

Tôkés László tiszteletbeli elnök a partiumi, illetve erdélyi önálló magyar egyetem alapítása ügyében olvasott fel tájékoztatót, megállapítva ismét: "Tanügyi, felsôoktatási vonatkozásban ( ) a román tanügyi törvény magyar tannyelvû állami egyetemi intézmények létrehozását gyakorlatilag kizárja, másfelôl pedig az úgynevezett multikulturális egyetemek elvi engedélyezésével a magyar felsôoktatás ügyét valójában tévútra vezeti." Szakértôk úgy pontosítottak: a tanügyi és az akkreditálási törvény együttes hatásaként lehetetlen önálló állami magyar egyetemet alapítani.

A szabályzatfelügyelô, valamint az etikai bizottságok mûködési szabályzatának gyors elfogadása után került sor az önkormányzati választások elôkészítésére vonatkozó határozattervezet vitájára. Ezzel kapcsolatban határozat született az országos és területi kampánystábok felállításáról. Kimondatott, hogy azokban a közigazgatási egységekben, ahol a magyar nemzetiségû lakosság meghaladja az összlakosság ötven százalékát, ott a polgármesterjelölt személyét illetôen elôválasztáson döntenek.

Ezt követôen került napirendre a belsô választásokkal kapcsolatos problémák megtárgyalása. Az SZKT - mint az elôrelátható volt - az eredetileg november 13-ára tervezett népszavazást a jövô év elsô felére halasztotta. A testület megújítására a helyhatósági választások elôtt kerül majd sor. A területi szervezetek maguk dönthetnek arról, hogy közvetlen vagy közvetett (elektoros) módon történik a szavazás, amelynek egységes szabályzatát október 31-éig kell az RMDSZ ügyvezetô elnökségének kidolgoznia. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a jelenlegi összetételû miniparlament beláthatatlan ideig bebetonozta magát, a területi szervezetekben pedig továbbra is ak-ciózással és lobbyzással lehet tisztségeket megszerezni.

A tanácskozás végén a képviselôk elfogadták a Szövetségi Egyeztetô Tanácsnak az erdélyi magyar nyelvû felsôoktatási hálózat kialakítására vonatkozó állásfoglalását, majd a különbözô interpellációkkal zárult az ülés.

Sz. L.

Kínai katonák ismét hadgyakorlatoztak szeptember elején az ország Tajvannal szemközt fekvô partjai mentén, újabb figyelmeztetést intézve ezáltal a függetlenségi törekvésekkel megvádolt sziget vezetéséhez. A demokratikus Kínai Köztársaság (ez Tajvan hivatalos neve) és a kommunista Kínai Népköztársaság között azóta vált különösen feszültté aviszony, hogy a tajvani államfô egyenlô alapokra épülô államközi kapcsolatok kialakításáról szólt egy interjúban. Li Teng-huj késôbb megerôsítette nyilatkozatát, jelenleg pedig úgy tûnik, a szigetország hivatalos politikájává lépett elô Peking és Tajpej újfajta viszonyának megvalósítása.

A Tajvani-szoros körül fokozódó feszültséggel párhuzamosan a tajpeji vezetés rendületlenül próbálkozik a hosszú évek óta szorgalmazott ENSZ-tagság elérésével. Ezzel egy idôben a szárazföldi Kína intenzív tárgyalásokat folytat Kereskedelmi Világszervezet-tagságáról (WTO). Peking immár tizenhárom éve próbál bekerülni a WTO-ba. A két Kína közötti viszálykodás semmiképp sem tesz jó szolgálatot a fentebb említett törekvéseknek.

Egyes elemzôk szerint Li Teng-huj elnök nyilatkozata nem volt idôszerû, hiszen a nagyhatalmi politikát egyelôre a még mindig megoldatlan koszovói, illetve az új dél-timori válság köti le, ráadásul az olajban-gázban gazdag kaukázusi-kaspi-tengeri térség is nyugtalan. Szakértôk szerint a tajvani államfôi bejelentés a pekingi kommunista vezetés konzervatív táborát erôsíti, ezáltal pedig késlekedhet a nemzetközi közvélemény által régóta várt politikai nyitás a Kínai Népköztársaságban.

A tajpeji kormányzathoz közel álló források ugyanakkor arra emlékeztetnek, hogy jövô évben elnökválasztásra kerül sor a szigetországban. Li Teng-hujnak és az ôt támogató Kínai Nemzeti Pártnak (Kuomintang) szükségszerûen olyan politikai programmal kell a tajvani szavazók elé állnia, amely valamiféle elmozdulást jelöl meg a mostani status quóból. Ha ugyanis a választók úgy látják, hogy kormányuknak továbbra sem bôvül a nemzetközi mozgástere, a politikai szimpátia könnyen az ellenzéki Demokratikus Haladás Pártja (DPP) irányába fordulhat. Amennyiben viszont a DPP, avagy annak elnökjelöltje kerül ki gyôztesen a megmérettetésbôl, jóval radikálisabb önállósodási politika kerülhet elôtérbe Tajpejben. Az ellenzéki formáció programjában a nemzeti szuverenitásra helyezi a hangsúlyt. Egy önállóságról döntô népszavazás azonban nehezen képzelhetô el a Kínai Köztársaságban, a tajvani politikai paletta és a sziget lakossága túlnyomó részének véleménye szerint az ország jelen pillanatban is független.

Egyelôre ördögi körnek tûnik a Tajvani-szoros körüli helyzet: Peking igyekszik nyomásgyakorlással befolyásolni a tajpeji politikát, ezzel viszontcsak keményebb ellenállásra készteti a sziget lakosságát és annak demokratikus vezetését. Eközben mindkét fél a mielôbbi békés egyesülés megvalósításáról beszél. Sokak szerint az egyetlen megoldást Peking demokratizálódása jelentheti, ez pedig "csak" idô kérdése lehet. A várakozás és türelem hossza azonban cseppet sem mellékes tényezô a Tajvani-szorosnál.

Csak nemrég szivárgott ki, hogy Kínában augusztusban halálra ítéltek és kivégeztek egy tábornokot és egy ezredest, akik (legkevesebb 1,6 millió dollárért) államtitkokat adtak el Tajvannak. Az 58 éves Liu Lien-kun vezérôrnagyot méreginjekcióval végezték ki Pekingben. Liu, aki korábban a kínai hadsereg általános logisztikai részlegét vezette, állítólag öt éven át játszott át titkokat Tajvannak. "Ez volt a Kínai Népköztársaság megalakulása óta eltelt ötven év legnagyobb kémkedési botránya" - idézi a neve elhallgatását kérô katonai forrást a Reuters.

Csíkszereda

A tervezettnél egy nappal hamarabb értek véget a harmadik alkalommal megrendezett Erdélyi Orvosnapok. A csíkszeredai Megyei Kórház, a Hargita megyei Orvosi Kollégium és a Martoni Alapítvány által szervezett, szeptember 16-17-én lefolyt tudományos tanácskozás jubileumot is jelölt, ugyanis 50 éve alapították a csíkszeredai szülészeti-nôgyógyászati osztályt.

Az Erdélyi Orvosnapokat három évvel ezelôtt azért kezdték el szervezni, hogy keretet biztosítson a csíkszeredai orvosi tudományos munka bemutatására. A rendezvényre azóta az erdélyi szakmabeliek mellett magyarországi orvosok is felfigyeltek. A konferenciát ez évben is gyógyszerkiállítás kísérte. 35 gyógyszergyártó cég, illetve forgalmazó mutatta be termékeit.

A jubileumi elôadást dr. Szatmári Sebestyén, a Megyei Kórház szülészeti-nôgyógyászati osztályának fôorvosa tartotta, áttekintve az általa vezetett szekció félévszázados szakmai történetét.

A csíkszeredai orvosi rendezvény szervezôi szórakozási lehetôséget is biztosítottak a részvevôknek. Orgonahangversenyt hallgathattak a csíksomlyói kegytemplomban, kirándulni lehetett Gyergyó környékére, a Gyilkos-tóhoz, Békás-szoroshoz, Tusnádra, a Szent Anna-tóhoz.

Kiss Edit

- Egyik alsóházi felszólalásában az erdôk körüli újabb törvénysértésekrôl rántotta le a leplet.

- Az 1996-os széldöntések után gyanússá vált a tölgyesi helyzet, hiszen több hargitai cég jutott nagyon olcsón faanyaghoz. Más vállalkozók pedig - fôleg Neamt megyébôl - a széldöntött fa árát felfuttatták, hogy kiváló minôségû olcsó szálfát vághassanak. A faállomány védelmével megbízott erdômérnök összejátszott a neamti cégek igazgatóival, igyekeztek elleplezni a törvénytelenségeket. Számlaadás nélkül juttattak, szállítottak a szomszédos megyébe faanyagot. A mérnök, Valentin Braz ellen igencsak sok panasz érkezett, úgyhogy az erdészeti hivatal és a minisztérium közös ellenôrzô csoportja kivizsgálta az ügyet, s bebizonyosodott, hogy sok volt - mondjuk ki! - a lopás, a csalás, a panama. Braz erre gyorsan felutazott Bukarestbe, a felesége ugyanis rokona a képviselôház elnökének, Ion Diaconescunak, és azt híresztelte, hogy ôt a magyarok üldözik - egy olyan településen, Gyergyótölgyesen, ahol a lakosságnak ma már csak 32 százaléka magyar... És ezért neki onnan el kell menni. Errefel Diaconescu elnök átszólt az illetékes tárcához, Tomescu miniszternek, aki kiadta a parancsot: Braz mérnököt meg kell menteni! Utasították a csíkszeredai erdészeti igazgatóságot, hogy az esetet meg-, át- és felül kell vizsgálni. Erre egy újabb ellenôrzô csoport érkezett Hargita megyébe, amelyet háttérbôl Gheorghe Tinel, az erdôvédelmi igazgatóság fôembere vezetett. Mindenkit megfenyegetett, aki az igazságot el szerette volna mondani, köztük Laczkó Teréz mérnököt is. Ez az álellenôrzés megpróbálta bebizonyítani a korrupt Braz ártatlanságát, de mivel ez nem sikerült, akkor mindent rá akartak kenniOláh Zoltánra, a tölgyesi erdészeti hivatal vezetôjére. Ô a nagy nyomásra lemondott.

- De volt egy másik áldozata is a koncepciós ankétnak.

- Csibi Veronka fôkönyvelôt azzal vádolták meg, hogy nem tartotta be a törvényt az egyik árverésen, a férje építkezési vállalata úgy nyerte ezt meg, hogy nem volt meg a két elôírt versenytárs. Ez valóban hiba volt formailag, de a környéken más építkezési vállalat nincs, nem jelentkezett konkurens. Ennél nagyobb "törvénytelenséget" nem találtak a Braz-mentôk. Azt sem vették figyelembe, hogy a fôkönyvelô férjének cége nem kitermeléssel, hanem építkezéssel foglalkozik. Csibinének végül felmondtak. A fôbûnös Valentin Brazt pedig nem bántották.

- A "nemzetpolitikai érdek" ezt kívánta...

- De én felkerestem a nyáron Martin Vlad államtitkárt, hogy az ügyet vizsgáltassa ki becsületesen. A napokban errefel kaptam egy levelet, amelyben hajánál fogva elôráncigált magyarázatokkal akarják bebizonyítani a Víz- és Erdôgazdálkodási, Környezetvédelmi Minisztérium jogászai annak az árverésnek a törvénytelenségét, amelynek gyakorlatilag nincs is köze a Braz-féle tölgyesi faügyletekhez. Arról sem történik említés, hogy 1994-tôl kezdôdôen számlatömbök sorozata tûnt el. A Petroforest például tizenkilenc számlatömböt nem juttatott vissza, tehát 20 ezer köbméter fát nem tudni, mennyiért vásárolt meg. Küldtek valamiféle összefoglaló jelentést, de ebbôl nem derül ki, hogy mennyi fát és mennyiért vásároltak. Gyakorlatilag itt a közvagyon eltulajdonításáról, szabad rablásról beszélhetünk, több száz milliárd lejes károkozásról. A legkülönösebb az egészben, hogy a minisztériumi ellenôrzô szerveket ez nem érdekli...

- Ön az esetet bemutatta a képviselôháznak.

- Sôt arról is beszéltem, hogy mennyivel károsították meg Braz mérnök és cinkosai az államot. De szóltam arról is, hogy a fôvárosi ellenôrzô szervek azzal foglalkoznak, hogy miként lehet megmenteni a román nemzetiségû korrupt vezetôt és vádolni helyette az összehasonlíthatatlanul kisebb mulasztást elkövetô, körülötte lévô magyar szakembereket. A napokban a szakminiszter mellett elbeszélgetek Ion Diaconescu házelnökkel is, abban a reményben, hogy nem a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt elnöke sározódott be, hanem a minisztériumi hivatalnokok buzgóságának köszönhetô ez az alattomos akció.

Román Gyôzô

Egy bizonyos Viorel Bosoancã különbözô konstancai cégek képviseletében éveken át üzletelt az Erdélyi-szigethegység nyugati lejtôin található három bihari román falu elöljáróival, amelynek eredményeképpen közel kétszáz hektár beerdôsödött legelôrôl tüntették el a legkiválóbb minôségû faanyagot. Több ezer köbméter bükkfát passzoltak el áron alul a biharlonkai, rényi és belényesirtási vezetôk, összejátszva az illetékes erdészeti szakemberekkel. Az idén nyáron a terepen vizsgálódó minisztériumi ellenôrök már csak az erdôk hûlt helyét találták, valamint az elkövetett törvénytelenségek és kihágások sorozatát. Romicã Tomescu miniszter azonban mind a mai napig késlelteti a szövevényes ügy felgöngyölítését és a bûnösök felelôsségre vonását, az intézkedést a kormány megyei hivatalára hárította. A prefektúra viszont látszólag tehetetlen, mert lépten-nyomon az ilieszkánus vezetésû Megyei Tanácsba ütközik, amely a három falu elöljáróival és a panamázó erdészekkel cinkosságot vállalva harsányan ágál a kormányzati beavatkozás ellen. Mihai Bar kommunista tanácselnök a helyi autonómiára hivatkozva fedezi a hegyvidéki kiskirályokat, miközben ô maga és elvbarátai semmit nem tettek 1996 óta - mióta a megyei önkormányzat élérôl folyton a koalíciós kormányt bírálják-szidják - ezért az autonómiáért, a sajátos bihari érdekekért, a regionalizmusért. Míg tehát a kormány központi és megyei tisztségviselôi egymásra várnak és mutogatnak, addig a "nemzeti betyárkodásnak" egyre nô az ázsiója a jól ismert balkáni elv alapján: amit itt ellopnak, az amott úgyis fölbukkan, tehát mindenképp a családban marad. A mócvidéki jegyzônek is kijár majd egy kis nyaralás a tengerparton...

Dr. Csapó I. József szenátor tartja magát ama elhatározásához, hogy nem szavaz meg olyan jogszabályokat, amelyek a történelmi magyar egyházakat, a nemzeti közösséget, illetve magyar nemzetiségû polgárokat fosztanak meg jogaiktól. A napirenden lévô újabb földtörvény tervezete, amely a képviselôházon már túljutott, jogfosztó rendelkezéseket tartalmaz.

- Pontosíthatná ezeket? - fordultunk a szenátorhoz.

- 1945-ben a történelmi magyar egyházak körülbelül 31 ezer hektár területtel rendelkeztek, amelybôl 21 ezer hektár volt szántó, 8900 erdô, a többi meg szôlôs, gyümölcsös, kaszáló, legelô. A két világháború között a történelmi magyar egyházak a földterületük több mint nyolcvan százalékát elveszítették, a 211 ezer hektárból csak az említett 31 ezer hektár maradt meg. A felsôházban vitára kerülô tervezet megtartja azokat a jogsértô rendelkezéseket, amelyek a 169. számú törvényben benne voltak, ezért szavaztam annak idején az ellen is. De olyan cikkelyek is bekerültek, amelyek a már megszerzett jogokat sértik, ugyanis az említett jogszabálynak az erdôk visszajuttatását célzó néhány rendelkezése a tervezetben már nincs benne. Az egyházakat illetôen azonban a már meglévô korlátozásokat megtartja. Például a 23. cikkely hatása a nagyváradi római katolikus megyés püspökség esetében az, hogy 4300 hektárnyi területbôl alig ezer hektárra állítja vissza a tulajdonjogot. Nem tudok olyan törvényszöveget megszavazni, amely a történelmi magyar egyházak jogait sérti. Annál is kevésbé, mert az Európa Tanács határozata elôírja a tulajdonjog visszaállítását az állam által elkobzott vagy kisajátított vagyonok fölött, kiemeli az egyházi vagyonok visszaadását a restitutio in integrum elve alapján. Erre a román állam kötelezettséget vállalt. Az RMDSZ tehát köteles ennek megfelelôen lépni a törvényhozásban. Mert amirôl önként mondunk le...

- E törvény szerint mit kapnának vissza a történelmi magyar egyházak?

- A püspökségek száz, a rendek és kolostorok ötven, a parókiák és a leányegyházak tíz hektárig igényelhetik a tulajdonjog visszaállítását. A váradipüspökséghez tartozó plébániák - 1949-ben negyven ilyen volt - nem kevesebb mint 900 hektár mezôgazdasági területet voltak kénytelenek átadni az államnak. Mese nélkül. Egyébként egyetlen törvény sem tartalmazta az egyházi vagyonok kisajátítását. Ezeket úgymond odaadományozták az államnak... De a most tárgyalandó jogszabálytervezetnek van még két olyan rendelkezése, ami az egyházakat sújtja, hiszen a törvény nem mondja ki azon ingatlanok visszaszolgáltatását vagy kárpótlását, amelyek felekezeti tulajdonban voltak. Ugyanakkor csakis 30 hektárig adják vissza a parókiáknak, kolostoroknak az erdôrészeket, a történelmi magyar egyházaknak azonban 8900 hektár erdôjük volt, ezt tehát nem kapnák egészében vissza. De nem fogadhatom el az egyes polgárokat sértô rendelkezéseket sem, hiszen lelkiismeretem szerint nem mondhatok le mások vagyonáról, nem azért küldtek a törvényhozásba a választók. Az egyének jogfosztása az erdôk esetében nyilvánvaló, mert csak tíz hektárig kérhetôk vissza az eredeti birtokok.

- Milyen mértékû lenne a kár?

- 1948. január 1-jén 6 299 000 hektár erdôs területet tartottak nyilván Romániában, amelybôl 1 814 000 hektár volt állami tulajdon, tehát az összterületnek csak 28,8 százaléka. A jogi személyek magántulajdona 3 055 000 hektár volt, ide tartoztak az úrbéri erdôk, közbirtokosságok meg az egyházak, bankok vagyona is. Ez 48,5 százalékát tette ki az ország erdeinek. Természetes személyek 1 430 000 hektár erdôt birtokoltak. Átlagban egy személyre 2,89 hektár fás terület jutott. 1991-ben a 18-as számú törvény hatására 500 ezer személynek állították vissza a tulajdonjogát 350 ezer hektárra. Tehát egy természetes személy csak 0,7 hektárnyi erdôt mondhat most magáénak. 1948-ban 483 798 személynek volt 0,25-tôl tíz hektárig terjedô erdeje. Ezek tehát visszakaphatják a fás területeiket. Tíz hektár felett azonban 9484 személynek volt erdeje, száz hektártól ezer hektárig 1582 személynek, ezer hektáron felül 126 tulajdonost jegyeztek. Ôket már nem helyezik vissza jogaikba. Körülbelül 768 ezer hektár erdô volt közbirtokossági tulajdonban magyar közösségek által lakott területeken. A törvény szerint azonban csak tíz hektárig állítják vissza a közbirtokossági tulajdont, tehát az elôbb említett területbôl nem tudni, hogy mennyi vész el. Csak annyit ismerünk, hogy jelentôs rész, mert még a harminc hektár maximált határnál is számottevô volt a veszteség.

- A többi magyar szenátor szerint a föld- és erdôterület döntô része, mintegy 95 százaléka visszakerül a volt tulajdonosokhoz...

- Ezt én nem kommentálom, mindenki saját maga magyarázhatja a rendelkezésére álló adatokat. Nagyon sok közbirtokossági vagyont azonban nem lehet visszaigényelni, mert nincs természetes személyekre lebontott részaránya ezen vagyonoknak. Ez fog történni a csíki magánjavakkal is, amelyeket annak idején nemzetközi bíróságra vittek. Jómagam nem tudom ezeknek a végleges elvesztését megszavazni. Nem kaptam felhatalmazást arra, hogy lemondjak bárkinek a jogos tulajdonáról bizonyos politikai játszmák kedvéért.

- Önt visszahívták a felsôházi szakbizottságból, amikor ezt kijelentette.

- Az RMDSZ-frakcióban ez az elsô ilyen büntetés, bár 1991-ben egyedül szavaztam ellent a földtörvénynek, amelyet akkor is jogfosztónak találtam. Mára kiderült, igazam volt. 1997-ben is ellene szavaztam a 169-es törvénynek, mert szerintem a kétszakaszos tulajdonjog-visszaállítás csak zavart okoz. Úgy is lett. Most eltávolítottak a mezôgazdasági szakbizottságból, mert újból nemet mondok egy rossz jogszabályra. Szerintem most is nekem lesz igazam, hiszen ezzel nem oldódnak meg a tulajdonjog problémái. Mert én csupán azt teszem, ami az Európa Tanács határozatában és az RMDSZ programjában benne van. A jogos tulajdonosnak visszakövetelem a vagyonát.

- Ön a mezôgazdasági tudományok doktora. Van más mezôgazdász az RMDSZ szenátusi frakciójában?

- Nincs.

R. Gy.

Az elmúlt évben 3719-en települtek át Magyarországra Romániából. Megközelítôleg 3200 magyar és 400 román nemzetiségû. A magyarok a többségi nyomás alól felszabadulva az önazonosság megtartásának teljes reményével, a románok kisebbségi körülmények között is a többségi tudat magabiztosságával vágnak neki identitásuk megôrzésének. Vajon ki milyen eséllyel? A románok a kisebbségi törvény szabta számos érdekképviseleti és támogatási lehetôséget kihasználva kezdhetnek önmaguk védelmének. Az erdélyi magyarnak a rövid eufória után csalódnia kell. Az anyaország befogadja és ezt oly eréllyel teszi, hogy semmiféle "különcködést", erdélyiséget nem tûr meg. Az erdélyi magyar döbbenettel tapasztalja, hogy míg otthon a magyarsága, itthon az erdélyisége okoz gondot, és ha hû akar maradni önmagához, kultúrájához, megint a többséggel találja magát szemben. Az erdélyi identitásnak nincs jogosultsága Magyarországon, és hordozói olyan "kisebbséget" alkotnak, melyre a kisebbségi törvény nem vonatkozik, hasonló kidolgozása pedig nem történt meg. Mindez az önazonosság megôrzése terén leküzdhetetlen esélyegyenlôtlenséget, ugyanakkor az egységes nemzeti kultúra számára óriási veszteséget jelent.

De lássuk mindezt a számok tükrében. A frissen áttelepült 400 román több kisebbségi önkormányzat létrehozásának lehetôségét is hordozza, a több ezer erdélyi magyarnak viszont erre nincs törvény adta joga, ezáltal számos érdekvédelmi és támogatási lehetôségtôl esik el. Magyarországon mintegy 25 ezer román él és 32 kisebbségi önkormányzattal rendelkezik, de az 1000 ruszinnak is 9 önkormányzata van. A több százezer itt élô erdélyi megközelítôleg félszáz egyesületbe tömörülve próbál megmaradni. Természetesen hasonló kulturális egyesületekkel, az önkormányzatokon kívül, a kisebbségek is rendelkeznek. Érdemes megvizsgálni, hogyan alakult egyesületünk kerületi önkormányzati támogatottsága az utóbbi két évben a kisebbségekhez viszonyítva.

A létszámra vonatkozó budapesti adatok a kisebbségi szervezetek 1992-es becslése, a kerületi számok az 1990-es népszámlálási eredmények és az 1992-es, 1998-as becslések alapján lettek megállapítva. Az erdélyiekre vonatkozó számok minimálisak, hisz csak a `80-as évektôl áttelepülteket foglalják magukba.

Elsô pillantásra is döbbenetes az a többmilliós különbség, ami az egyesületek és a kisebbségi önkormányzatok finanszírozása között van. Ez még elgondolkoztatóbb, ha tudjuk, hogy a kisebbségi önkormányzatoknak 1998-ban például közel annyi pénzt szántak (28,5 milliót), mint 181 civil (magyar) szervezetnek (30 milliót), sôt a kisebbségi egyesületeknek a pályázati lehetôsége itt is megvolt (lásd Budapesti Románok Egyesülete). Az erdélyiekkel szembeni diszkrimináció még szembeszökôbb, hisz a támogatás nem tükrözi sem a létszámbeli különbségeket, sem a kifejtett tevékenységet, eredményeket. Egyesületünk jóval szélesebb körû és gazdagabb munkát fejt ki, mint a Budapesti Románok Egyesülete, mégis ez utóbbi szinte kétszer akkora összeget kapott, mint mi. Azt pedig, hogy a megaláztatásnak mennyire nincs határa, hogy "kutyába se vesznek", híven tükrözi az a 200 ezer Ft, amit az 1998-as pályázaton a kóbor, elhagyott állatokkal foglalkozó karitatív szervezet kapott...

Hasonló igazságtalanságok elôfordulnak más kerületekben, helységekben és más magyar szervezetekkel szemben is, így nem csoda, hogy a legutóbbi kisebbségi választások alkalmával hihetetlenül megszaporodott a kisebbségi önkormányzatok és képviselôk száma. Amit Ceausescu Romániában nem tudott elérni, itt valóra vált, egyre többen keresgélik ôseik között a másság képviselôit, új, szerencsésebb identitást választva.

Több kisebbségi vezetô is tiltakozott az álságos helyzet ellen. Ioan Budai, a magyarországi román önkormányzat elnöke is kifogásolja, hogy míg a fôváros egyetlen kerületében él egy tiszta román közösség, a többiben mindössze három-négy román van, Budapesten 15 önkormányzat jött létre, az országos önkormányzatban pedig 170 elektor között legalább 67 olyan van, aki nem román.

A kisebbségi törvény toleráns, lehetôvé teszi, hogy egy személy akár két vagy több kisebbség képviselôjeként is jelöltesse magát, de akár családi vállalkozásként is felfogható egy-egy kisebbségi önkormányzati képviselet. Abházi József a budapest-belvárosi roma és a XV. kerületi német listán is jelöltette magát. Sváb nevelôszülei keltettek benne szimpátiát ez utóbbi nemzetiség iránt. A kisebbségi törvény toleráns, az is elég, ha kedvelem a német juhászkutyát, a görög mitológiát, a román pálinkát. Választhatunk hát magunknak, mi erdélyiek, egy új, egy jobb identitást.

B. Kis Béla
az Erdélyi Magyarok Egyesületének elnöke

A váradszôlôsi temetôben jártam a minap, a senki földjén. Akárcsak az olaszi sírkert, ez a használaton kívüli kerületi temetô is vandál pusztítások színhelye már jó két évtizede. Szomorú, hogy a diktatúra bukása kegyeleti téren sem hozott üdvös változást, sôt úgy tûnik, a szabadosság és kegyeletsértés vált uralkodóvá.

Valaha, még a házrombolások s az új tömbháznegyedek megjelenése elôtt az eredetileg egyházi tulajdonban lévô szôlôsi temetkezési hely kerítéssel körülvett jókora hely volt az utcasoron, melyet régi idôk óta Temetô utcának neveztek a helybéliek. Fehérre meszelt takaros kis ház mellett volt a bejárat. Ott lakott a temetôcsôsz családostól, aki megélt ebbôl a foglalkozásból. A ház mellett kicsiny gazdaság, zöldségeskert s gyümölcsfák, mint általában minden szôlôsi portán. A sírok valamivel távolabb sorakoztak; gondozott fôutakon és keskenyebb ösvényeken látogathatták a világból elköltözötteket az emlékezôk. A sírhalmokon virág, díszbokrok, itt-ott öreg fák, minden gondos kézrôl árulkodott. A legöregebb sírkövek az 1700-as évek elejérôl voltak, még szív alakú is akadt köztük. A falu (egykoron Szôlôs nem volt Várad része, hanem csak szomszédsága) régen elhalt papjainak, tanítóinak sírját is mindig virág díszítette, ez is a temetôcsôsz feladata volt. Most, a körülblokkosított, ebek harmincadjára jutott területen szétlapított pillepalackok, a fuvallatban meglibbenô mûanyagtasakok virítanak a mellig érô gaz között, a ledöntött sírköveken üvegtörmelék. A Krisztus-keresztet is cégtáblának használhatta valaki, mert repedezett, a talapzaton kék festékkel lefröcskölve a könyörgés "Jézusom, irgalom!", az egyik sírhely még meglévô cementlapján jókedvû fürdôruhás társaság kártyázik-sörözik, odébb labdát rúg egy csoport suhanc, néhányan kutyát idomítanak s idônként a távolabb legelészô gebékre uszítják harcra kész kedvenceiket. Mikor élete virágjában, 25 évesen elhalt húgom sírjához érkezem, látom, hogy a vadrózsabokor árnyékában békésen szundikál egy hajléktalannak tûnô középkorú férfi. A sírban nyugszik még édesanyám, valamint a nagyszüleim, ám a hely jeltelen, hiszen néhány évvel ezelôtt a jókora faragott fakeresztet márványtáblával együtt ellopták, késôbb a sír négy sarkán díszelgô termetes örökzöld bokrokat tövestôl vágták ki. Hát hiszen az ôrzött, mûködô temetôkbôl is lopnak országszerte, sokszor a frissen hantolt sírokról másnapra eltûnnek a csokrok, koszorúk! Mindennapi nyomorúságunk ellentéteként eszembe jutnak a világ boldogabbik felén látott örök nyugvóhelyek...

Éppen egy esztendeje jártam Münchenben valahai egyetemista csoporttársam sírjánál, felesége és németországi vendéglátóm - szintén kolléganôk - társaságában. Harminc márkáért vásárolt álomszép virágcsokorral érkeztünk az óriási Waldfriedhof temetôbe. Nevéhez méltón erdô és örök nyughely, kisebb-nagyobb fenyôk és lombhullató fák, cserjék között cinkék, rigók, verebek, mókusok. A sírok bokorszerû elhelyezésben, közöttük nagyobb füves, pázsitos területek. A sírkövek nem hivalkodók, inkább kisebbek, úgy tûnik, hagyják a természetet uralkodni. A hantok alacsonyak, virágosak, páfrányosak, ahogy a helyzet megkívánja a fák árnyéka miatt. Sokfelé üvegkalitkában ég az örökmécses vagy a háromnapos gyertya. A virágváza alján jókora szeg, azzal be lehet szúrni a talajba, így nem borul fel az elsô széllökésre. Nem állom meg, hogy ne érdeklôdjem, mibe kerül mindez a szépség, hiszen az utakon látogatásunk idején is seperték a lehullott faleveleket, és a vázákban nem volt egy szál fonnyadt, száraz virág sem. Kiderül, hogy a megvásárolt sír után tíz évre a gondozási díj 2000 márka, aminek fejében elôzetes megbeszélés után a virágok ültetését és locsolását is vállalják.

A münchenihez hasonló gondozott temetôt láttam a svájci Zürichben és egy kicsiny görög szigeten, Angistrin. Miközben a hazai állapotokon borongok, az a hasonlat jut eszembe, milyen égbekiáltó a különbség az élet minôsége között itt meg amott! Európában tisztaság és rend van, nemkülönben anyagi jólét, legalábbis annak, aki szeret és akar dolgozni. Sajnos a mindent elöntô kosz, bûz, szemét, az igénytelenség és a félfeudális viszonyok, a bizánci mentalitás miatt még oly távol vagyunk a nyugati életszínvonaltól, mint Makó Jeruzsálemtôl. A különbség legalább akkora, mint a temetôk közötti...

Jósa Piroska
Nagyvárad

Québeci születésû francia barátainkkal beszélgetünk. Életünkrôl, helyzetünkrôl folyik a szó, okokat, összefüggéseket keresünk.

Szerény kis mûhelyében sokat dolgozó, és ezzel kanadai viszonylatban nagyon szerény életkörülményeket teremtô házaspár sóhajt így föl: DE JÓ, HOGY VANNAK GAZDAGOK, MERT ADNAK NEKÜNK MEGRENDELÉST, MUNKÁT.

Felkapjuk a fejünket: komolyan beszélnek? Tovább folyik a szó, kiderül, hogy nagyon is hisznek fenti állításuk igazában. Azzal gyôzködnek, hogy ez nem is szorul bizonyításra, hiszen ha nem lennének gazdagok, hol dolgoznának a szegények?

Kiegyezünk: a kezdeti nézetkülönbség oka kommunista neveltetésünk, megfertôzött minket a kommunizmus vírusa, pedig úgy értük meg ennek a rendszernek a végét, hogy soha nem volt piros könyvünk.

Egyik lelkésszel, aki a nyolcvanas évek vége felé hagyta el hazáját, a Székely Baráti Körrôl beszélünk. Kérem, mutassa be a kör megalakulásának körülményeit, tevékenységét, céljait. A kör - kezdi beszámolóját - 1919-ben alakult, az alapító tagok között sok volt a kommunista. Rábámulok: 1919-ben székely kommunista? Értetlenségemre a magyarázata így hangzott: szociális kérdésekben, a Kör vagyonának kezelésében elárulták kommunista szemléletüket. Kértem, hogy konkretizálja a dolgokat. Amit elmondott, az engem inkább Jézus tanítására és példájára emlékeztetett.

Szóvá is teszem. Sürgôs tennivalóira hivatkozva idegesen elrobog.

Québec! Az erdélyihez hasonló helyzet: a francia mutogat az angolra, az angol okolja a francia sovinizmust az életszínvonal romlása, a gazdasági instabilitás, az esélyek egyenlôtlensége miatt.

Valós helyzet: a gazdaság tényleg leromlóban, a munkanélküliség nô, egyenes arányban az egymásra mutogatással. Eredmény: Jean is, John is egyre nehezebben él, pedig egyre többet dolgoznak, nô a munka nélküli és szociális segélyre szoruló Jeanok és Johnok száma. Egy egyre vékonyodó réteg eközben egyre vastagabban él.

Nem kellene betiltani Marx Tôkéjét ?

Kusztos Judit
Kanada

Állunk kincses Kolozsvár híres, immáron hírhedt fôterének járdaszegélyén, a polgármesteri hivatal elôtt. Pontosak vagyunk, sôt húsz perccel hamarabb érkezünk a kijelölt idôpontnál. Kissé távolabbról bámulom a még mindig tátongó gödröt, melybe talán Mátyás fejét büszkén tartó lovának kellene ugrania, vagy melybe Erdély egyik legszebb, patinás templomának kellene süllyednie, mert Kötélverô György kimondta egykori fôvárosunk szimbólumává vált két építészeti remekmû felett a halálos ítéletet...

Szóval tûnôdöm, mikor is lesz újra a régi Kolozsvár központjának arculata, mely 1902-tôl, igazságos királyunk szoboravatása óta alig változott az ôt ért funári merényletig. Féltem a Szent Mihály-plébániatemplomot, melynek építése kereken száz esztendôt vett igénybe, s melynek falai közt játszódott le Erdély s Magyarország sok fontos történelmi pillanata. Benne ülésezett számos országgyûlés, Izabella királynô itt mondott le Magyarország trónjáról, hogy öt év múlva e templomban fia, János Zsigmond oldalán fogadja a rendek hûségesküjét. Ebben az alá- és körülásott templomban választottak meg több erdélyi fejedelmet, köztük Bethlen Gábort, de helyet adott Bocskai István ravatalának is. Igen, ahelyett, hogy a polgári esküvô "szentélyébe" ki- és bemenô szép, fehér ruhás menyasszonyokra, azok násznépére, az itt-ott megszólaló és a fiatal párokat ünneplô román népzenére figyelnék, a háromhajós csarnoktemplom és a sárkányölô Szent Mihály fôangyal sorsáért aggódom a várakozás perceiben, amikor gyermekeinket szólítják a házasságkötô terembe...

Tudtam, felkészültem arra, hogy a hivatalos procedúra Kolozsváron nem engedi meg az anyanyelvi, azaz magyar nyelvû esketést, parlamenti képviselônk nemrég közbotrányba fulladt esete - amikor ki merte mondani a kérdésre a román "da" után a magyar "igent" - lebegett elôttem. De az, ahogyan a szalagrendszeren lefolyt "házastársgyártás" történik manapság Kolozsváron, csak negatív jelzôkkel minôsíthetô: lélektelen, minden jóérzést, humanitást, ünnepélyességet, fennköltséget mellôzô! Egy alacsony, barna, fiatal férfiú, mellén az államiságot jelképezô nemzetiszín szalaggal, gépiesen, a hírolvasók gyorsaságával elhadarja az eskü hivatalos szövegét, szenvtelenül, a megszokás rutinos és unalmas mozdulataival aláíratja a már megesküdtekkel az elôre kitöltött házassági bizonylatot, majd ôket és a két tanút a mellékhelyiségbe kéreti, s mi, a családtagok, barátok, munkatársak máris adhattuk át helyünket a következô párnak-násznépnek.

Talán három percnél sem tartott tovább az úgynevezett polgári esketés. Nem a rövidséget kifogásolom! (Vasárnap lévén, sietni kell, át kell esni rajta minél hamarabb, szériamunkáról van szó, egy szóval se többet a hivatalosnál - ez alulírott érzése, de másoké is!) Annál inkább a virágtalan, dísztelen termet, melynek minden bútorzata, éke a két asztal, három szék s az ország címere. Semmi olyan melegséget, emberséget, figyelmességet jelzô tárgyat, díszt nem láttam, melyet megérdemelne egy házasságkötô terem a funkciója révén, két fiatal életének talán legszebb, legmaradandóbb pillanatában! Funar uram figyelmébe ajánlanám a sepsiszentgyörgyi, hasonlóan hivatalos céllal mûködô termet és mellékszobáit, és tanácsolnám, hogy ne csak a dákoromán kontinuitást mindenképpen igazolni igyekvô ásatásokra, szoborállításokra, szemétláda- és padfestésre, trikolórgyártásra áldozzon pénzt és idôt, hanem egy hivatását külsôségeiben is betöltô házasságkötô teremre. No és egy olyan hivatalnok kijelölésére, aki rendelkezzék annyi mûveltséggel, hogy ki tudja olvasni-mondani a nem román csengésû férfi és nôi neveket is! Kolozsvár még megmaradt magyar lakossága ennyit megérdemelne.

És még valami: a fôszerepet és az esketés hasznát az igen aktív "ceremóniamester" és egy fényképész vitte. El. Nekik ez volt a lényeg: beállítani a fiatalok pecsételô csókját és a násznépet minél több, változatosabb pozícióba. Mert a kolozsvári házassággyártó üzemben ôk ketten szedik be a sápot, százezres tételekben!

Mi - csak azért is - Mátyás vezéreinek zászlaja alá tódulva úgyis elkészítettük a lelkünknek megfelelô felvételt, családi ünnepünket megörökítendô. Mert én, akárcsak a leánykori nevét is megôrzô, asszonnyá "ütött" ifjú édesapja, nem tudok lelkemben beletörôdni soha abba, hogy a városban, amelyrôl Pierre Lescalopier francia utazó kereken 425 esztendôvel ezelôtt vetette papírra: "...Július 23-án érkeztünk meg Kolozsvárra. Szép, megerôsített város, festett homlokzatú házakkal. Lakói vegyesen németek és magyarok...", szóval nem tudok belenyugodni, hogy magyar anyanyelvû lányom és vejem a hivatalosan elhangzó kérdômondatra nem felelhette hivatalosan a magyar IGEN-t. Az áldemokratikus Romániában, anno 1999!

A frankomán Lescalopier-t pedig akár meg is hazudtolhatják most, több mint négy évszázad múltán Funarék és a magyar esketést megtiltó elvbarátai, csak mert fennmaradt útinaplójában nem tesz említést Kolozsvár román lakóiról...

Ferenczy L. Tibor
Sepsiszentgyörgy

Feladták az utolsó elôtti leckét is Oroszországnak. Szovjetunióról már nem beszélhetünk, a Független Államok Szövetsége legalább olyan hamis és semmitmondó kifejezés, mint a valamikori Osztrák-Magyar Monarchia. Ha egy nagyhatalom túljut a saját súlypontján, akkor csak mesélni lehet az önmegnevezésérôl. Az történik most a volt Szovjetunióval, mint a valamikori ferencjóskás dualizmussal. A königrätzi és solferinói vereségek után egyezkedni kellett a magyarokkal, hogy legyen katona az új hadviseléshez, Bosznia okkupálásához, az elsô világháború elindításához.

Oroszország is úgymond maga mögé akarja sorakoztatni a birodalom egykori, ma muzulmán országait, de ezt egyre reménytelenebb kísérletek követik. Csecsenfölddel igen meggyûlt a bajuk a moszkvaiaknak, most meg ott a dagesztáni kísérlet, szabadulni a pravoszláv egységbôl. Már ezelôtt sok évvel megírta és mondta a lengyel származású Brezinski, hogy a Szovjetuniónak nem Amerikától kell félnie, hanem a saját embereitôl. Úgy gondolta, hogy Tadzsikisztán, Türkménia, Kirgízia, Üzbegisztán és Kazahsztán beteszik az ajtót a nagy birodalomnak. Nos, nem ezek a muzulmán államok lettek most a gyújtópontok, hanem a kaukázusi kis népek, amelyekre a múlt század végén a cári kiskatonák úgy vadásztak, mintha kaukázusi barnamedvék lettek volna. Errôl részletesen beszámolt Bulat Okudzsava Dilettánsok utazása címû 1976-os regényében.

Az emberélet akkor ott nem számított, csak a cári lobogó volt szent, mint Csehov egyik levelében megírta, hogy ô tüdôbetegként, lovasfogaton részt vett Szibéria meghódításában. Ahová elértek a cári szán lovai, oda kibiggyesztették a cári zászlót. Elfoglalták a Föld szárazföldjének egyhatodát (A Nagy Oroszország nagy mûve e frigy - hirdette az új himnusz!), de most jött be, illetve bejövôben az eredmény. Kisebbségbe kerülni nemcsak úgy lehet, hogy elfoglalják a gyôztesek az illetô területet s gyorsan beültetik a saját embereikkel, hanem úgy is, hogy nem tudják túlszaporodni a helyieket. Ezt nevezném kihelyezett diaszpórának. Igy jártak a rómaiak is már, de az oroszok is. Annyi oroszt vittek Lettországba, Litvániába, Észtországba, hogy a helyiek lassan majdnem kisebbségbe kerültek. S a vége az lett, hogy most ôk lettek kisebbségiek a balti államokban. Ezért folyik most a kaukázusi balhé is, az oroszok ragaszkodnak a cárjaik szerezte földekhez, a helyi lakosok azonban az anyaföldjükhöz. Az eredményt a tévéadók közvetítik.

Moszkvában már két nagy robbanás is történt, Isten tudja a folytatást, de ahogy én a muszlim férfiút láttam a televízióban, félek, több ezer ember (fôleg ártatlanok) esik majd áldozatául a dzsihádnak. A muzulmánokkal nem lehet packázni, ôk örök boldogságot élveznek majd a túlvilágon, megöltjeik a szolgáik lesznek, ellenségeik nôi az ô háremükben ténykednek majd egykoron Elgondolkozni van miért, de nekünk nem célunk világhatalmakon bármit is számon kérni. Csak eltöprengünk azon, hogy a nyomorult embermilliók izzadtságából összeverôdött atomarzenál nem kerülhet-e illetéktelen kezekbe? Nem tehetnek-e olyan kárt hozzá nem értô, fenevad dolgozók, ami akár az életet olthatja ki a Földön? Tudtommal összegyûlt már annyi robbanófej, hogy az egész Földet veszélybe hozhatja!

Ez a kaukázusi csetepaténak indult játék már több száz embert vitt a sírba. Jó volna megállítani az orosz bosszúállók s a muszlim nekivadultak kezét egyaránt. Lám, Szerbiában ez nem sikerült igazándiból, de a Kaukázusban hátha sikerül. Mivelhogy ott fontos kôolajlelôhelyek vannak!

Márkó Imre
Sepsiszentgyörgy

A Jurnalul National 1999. augusztus 21-ei számában Hargita megyei katonai és csendôri alakulatok tisztjei, parancsnokai nyilatkoztak az újságírónak az itteni viszonyokról.

Véleménnyilvánításaikból kiérzôdik az a tény, hogy nincsenek megelégedve az általános helyzettel, de az is zavarja ôket, hogy itt a lakosság más, illetve magyar nemzetiségû.

Különösen helytelennek ítéljük meg Dusa alezredesnek a Jurnalul National által idézett azon állítását, hogy a települések feliratozása olyan nevekkel, amelyek nem felelnek meg a helységnevek fordításának, hanem megôrzik az Osztrák- Magyar Monarchia idejében használtakat, sérti az itteni román kisebbséget.

Lehet, hogy sérti Dusa urat és a román kisebbség egyes tagjait, de mi helységneveinket több száz vagy ezer éve alakítottuk ki, melyek régebbiek, mint a monarchia. Dusa úr nem veszi figyelembe, hogy évszázados településeink neveinek megváltoztatása 1918, illetve 1946 után joggal sértette az egész magyar közösséget.

Dusa úr ezzel a kijelentésével megsérti azt a magyar közösséget, amely sok évszázados tulajdonát birtokolni próbálja.

A továbbiakban azt állítja, hogy a falvakban erôszakos elmagyarosítási folyamat zajlik, a magyar templomokban államellenes propaganda folyik, és szintén sértôek számára (számukra) a "csíksomlyói templom belsejének festményei arkangyalokkal, akik kezükben magyar zászlót tartanak" stb.

Cucu alezredes állítása egyenesen nemzetiséggyûlöletet árul el. Az alezredes nem érti, hogy nem a nép kell megtanulja a vezetô nyelvét, hanem a vezetô a nép nyelvét.

Ion Roman alezredes általános elégedetlenségeit növeli az itteni magyar közösség léte egyáltalán. Természetesnek látja a kiváltságok biztosítását azon tiszteknek, akik itt (a Székelyföldön) teljesítenek szolgálatot, érzékeltetve, hogy a "gyarmatokon" és nem a hazájában szolgálatot teljesítô katona többletjogra számíthat. Egyébként nem ez az elsô nyilatkozata, melyben a választott helyhatóságról és a székelyföldi ôslakosságról lekicsinylôen, sértôen beszél. A parlamentet hibáztatja - valószínûleg azért, mert igen sok jogot biztosított nemzeti közösségünknek és képviseletének.

Figyelembe véve azt a tényt is, hogy ezen tisztek, parancsnokok olyan közintézményeket, köztestületeket vezetnek, illetve képviselnek, melyek a helyhatóságokkal együttmûködve a lakosság érdekében, jogainak és biztonságának megvédésében kell alapvetô tevékenységüket kifejtsék, valamint azt, hogy ezeket az intézményeket, testületeket ez a közösség a saját pénzén (is) tartja fenn, nem fogadhatunk el ilyen magatartást tanúsító és elveket valló személyeket ilyen beosztásokban és ilyen helyeken.

Felkérjük a kormány megyei képviselôjét, a prefektust, valamint az RMDSZ vezetôségét: tegyék meg a szükséges lépéseket a belügyi és nemzetvédelmi minisztériumoknál a Jurnalul Nationalban közölt állítások kivizsgálására, és ha valóban a sajtóban közölteket nyilatkozták ezek az urak, helyezzék át ôket olyan megyékbe, ahol otthon érzik magukat.

Elvárjuk olyan személyek megbízását a két katonai egység vezetésével, akik itt születtek, illetve itthon vannak, itthon érzik magukat.

Sántha Pál Vilmos
az RMDSZ Csíkszereda Városi Szervezetének elnöke

Évszázadok óta divat a kártyajáték, a színes-rajzos lapok forgatása, a zsuga. A kellemes társaságban való kártyázgatásnak idôvel sajátos rituáléja, viselkedési kódexe alakult ki. A társadalmi érintkezéshez, kommunikációhoz nyújtott apropót, keretet, sôt esélyt, de nemritkán emberi sorsok dôltek el a kártyaasztalnál, jelentôs vagyoni tranzakciók, birtokviszony-változások, mi több, történelmi fordulatok következtek be az ördög bibliájának lapozgatása közepette. Mára a technika odáig fejlôdött, hogy ha valakinek kedve támad egy partira - netalán többre -, társak nélkül is játszhat. Erre a célra találták fel az ördöngôs játékautomatákat.

Frissen és jókedvûen ébredtem. Gondtalanul. Lemondtam arról, hogy bankot raboljak, izgalmasabbnak tûnt Sylvia Plath Üvegbura címû - amúgy eléggé unalmas - regénye. De ez nem volt mindig így. Valamikor úgy éreztem, nincs izgalmasabb és szórakoztatóbb dolog a játékgépeknél. Hónapokat ücsörögtem - nap mint nap - a félkarú rabló elôtt abban reménykedve, hogy visszaadja a pénzemet, vagy legalább egy részét. Néha még beszéltem is hozzá, de nem hallotta kétségbeesett, szitkokkal körített szavaimat. Úgy éreztem, olyanná váltam, mint a gép. Az elején még büszke is voltam, hogy nô létemre értek a kezeléséhez. Kíváncsian figyeltem a környezetemet, érdekelt, mit váltok ki azokból az emberekbôl, akik mögöttem állva nézték a gép és a közöttem zajló játszmát. Elôször nem emeltem magasra a tétet. Kevés pénzbôl sokat játszhattam, és legtöbb esetben nyertem is. Egy idô után rájöttem: ha emelem a tétet, többet nyerhetek. Fel sem ötlött bennem, hogy ezzel a veszteség is több lesz. Késôbb már nem figyeltem a környezetemre, nem érdekeltek a körülöttem lábatlankodó emberek, csupán a játékra összpontosítottam. Függôvé váltam. Amikor már feléltem tartalékaimat és a kölcsönkért pénz sem elégítette ki játékszenvedélyemet, kezdett megjönni az eszem. Elhatároztam, abbahagyom.

Azokban az emberekben, akik nap mint nap játszanak, nem tudatosul, hogy egy idô után szenvedélybetegekké válnak. Ez hosszú távon veszélyezteti az egyén testi és lelki egészségét, sôt a társadalom számára is káros lehet: kialakul egy úgynevezett deviáns viselkedésforma. Az idôt és pénzt, de leginkább a szellemi erôt rabló automatáknak legtöbb esetben a gyermekek és fiatalok esnek áldozatul. Kóros szenvedélyrôl azonban akkor beszélhetünk, ha az egyén rabjává válik a gépnek. Ha nem tudja abbahagyni.

A legrosszabb, hogy ezeket a gépeket kocsmákban, bárokban helyezik el. De miért is lennének máshol? Aki játszik, az megkóstolja az alkoholt, rászokik a cigarettára, az anyagi mellett fizikai és szellemi károk is érhetik. Ismerem ezt az állapotot.

Kíváncsi voltam, hogyan vélekednek errôl azok, akik még nem szabadultak ki a bûvös körbôl. Ezzel a céllal kerestem fel Nagyvárad egyik legnagyobb játéktermét, a Libertyt. Nem nehéz megtalálni, a szerencsebarlangot a Fô utca elején hatalmas reklámtábla jelzi. Az emeleti szalon ablakai elsötétítve, az utcára csak a biliárdgolyók monoton ütközése hallatszik ki. Kis elôtérbe érünk kísérômmel: jobbra a bingószalon, balra az automaták és a biliárdasztalok találhatók. Az utóbbit választjuk. Idôbe telik, míg szemünk megszokja a homályt. Furcsa, tompa fény árasztja el a termet, a kékre meszelt falról visszaverôdnek a játékgépek vibráló fényei. Nyomógombos, félautomata, pontnyerô masinák. Van köztük gyümölcsös, pókerkártyás, rulettes. Aztán lövöldözôs, célzós, autóversenyzôs, csillagháborús és fene tudja még milyen típusúak, amelyekkel csak játszani lehet, nyerni nem.

A tágas terem zsúfolásig telt. Többnyire fiatalok, iskolások forgolódnak a gépek és a biliárdasztalok körül. Lányok is vannak szép számmal, láthatóan nagyon jól érzik magukat ezen a "sötét" helyen. Némelyikük a legújabb divat szerint öltözött, a festett haj, a smink azonban nem álcázza kellôen zsenge korukat.

A vibráló fénytôl és a gépek csilingelésétôl kábultan érkezünk a bárpulthoz. Két kávét rendelünk, amit gyors kiszolgálás, majd a borsos számla rendezése követ. Elgondolkodom: vajon mennyibe kerülhet itt egy sör és mibôl futja rá a tinédzsereknek, akik rendszeresen idejárnak? Nehezen találunk egy szabad asztalt, úgy tûnik, nem bôvelkedik a cég az efféle bútordarabokban. Igaz, nem is ücsörögni, beszélgetni járnak ide a vendégek

Huszonöt év körüli srác lép az asztalunkhoz. Köszön, mosolyog. Mi is bájos mosolyt küldünk, nem értjük a célzást. Beszél mindenfélérôl, hogy gyakrabban kellene idejárnunk, mert ez jó hely, ô csak tudja, mert itt dolgozik. Idôhiányra hivatkozunk, meg arra, hogy gürizünk reggeltôl estig. Legyint, aztán kifejti: nem érdemes annyit melózni, attól úgysem gazdagszik meg az ember. Próbál rávenni minket a játékra, de visszautasítom: nincs pénzünk.

- No igen - folytatja az illetô, és elmosolyodik.

- Ki itt a fônök? - kérdezem tapintatosan, mert kíváncsi vagyok az üzemeltetô kilétére.

- Itt mindenki fônök, én is az vagyok - válaszol, majd ismét vigyorog. Nem sokat tudok kihúzni belôle az üzletmenetrôl, annyit árul el csupán, hogy a cselgáncsklubot is fenntartó vállalkozók állnak a háttérben. Miután elmegy, sikerül egy kamasz mellé vergôdnöm a tömegen keresztül. Mérgesen csapkodja a pókergép gombjait. Nagyon belemerült a játékba, nem veszi észre, hogy a háta mögül figyelem. Megrezzen, amikor megszólítom.

- Sokat tettél bele? - kérdem "szaknyelven" a pénzösszegre célozva. Rámcsodálkozik, nem érti, mi ez a nagy érdeklôdés.

- Nem, nem sokat - veti oda, és játszik tovább. Lerí róla, hogy egyáltalán nem érdekli, mi folyik körülötte, csak az a fontos, hogy adjon már valamit a gép.

- Mindennap játszol? - forszírozom.

- Hát, majdnem. Amikor pénzem van, jövök. Néha nyerek is. A tegnap például megfogtam öt egyformát, szép kis summa lett volna, de mind visszatettem. Arra gondoltam, hogy kiadja a bónuszt. Hát nem adta ki. Aztán jött egy kölyök, és egy tízesbôl kiszedte az egész zsozsót. Most dühös vagyok egy kicsit - magyarázza, miközben megállás nélkül pötyögteti a gombokat.

- Tudják a szüleid, hogy ide jársz?

- Na, még csak az hiányozna, kapnék a fejemre, akkor még zsebpénzt sem adnának. De miért kérdezel ilyeneket? - néz rám gyanakvóan.

- Csak mert érdekel. Én is sok pénzt vesztettem, és már tudom, hogy nem éri meg kockáztatni.

Egyáltalán nem érdekli a véleményem, ütemesen püföli tovább a gépet. Sok szerencsét kívánva álltam tovább, rájöttem, hogy nem lehet errôl lebeszélni senkit, mindenkinek egyedül kell rájönnie, mire is megy ki a "játék".

Ahogy kilépünk az ajtón, éles fény nyilall a szemünkbe, arcunkba csap a hûvös ôszi szél, amitôl visszazökkenünk a valóságba. Irány a következô szórakozóhely, a Békedomb alatt megbúvó barátságos kiskocsma. Jól ismernek minket, naponta betérünk ide a reggeli kávéra. Miután letelepszünk törzshelyünkre, szemügyre veszem a gépeket: két kártyás és két gyümölcsös. A két pókergép is különbözik egymástól, állítólag csak az egyiken lehet nyerni, a másikat "büntetônek" nevezik. Azok játszanak az utóbbin, akik nem ismerik. Viszont a másik gépért néha versengés folyik. Az is megesett már, hogy sorban álltak elôtte a kuncsaftok. Most éppen egy harminc év körüli fiatalember várja a szerencséjét. Ismerôsnek tûnik, láttam már itt a kocsmában. Idegesen nyomkodja a gép gombjait; alig telik el néhány perc, széles vigyorral az arcán fordul felénk:

- Nézzetek ide - mondja -, hát nem pofátlan ez a gép?! Beletettem ötszázezer lejt, és most adott egy rojálflöst. Az pont ötszázhúszezer lej. Csak azt nem értem, miért kellett ennyit várni rá, amikor hamarabb is kiadhatta volna - lelkendezett. Még szerencse, hogy összejött neki - gondoltam magamban, és tényleg örültem, hogy visszakapta a pénzét.

- Tudjátok, mennyi pénz van a gépben? - kérdezte úgy, mintha a világ legnagyobb dolgáról lenne szó. Kíváncsian füleltünk, érdekelt, hogy az automata nyereséges-e.

- Hárommillió. Tegnap nézte meg Lenuta néni - mondta olyan odaadással, mintha az övé lenne.

A kávénk fogytán volt, nem volt értelme tovább idôzni. Elköszöntünk.

Kiss Emôke pszichológust kérdeztem meg: miként vélekedik a játékautomaták rabjairól?

- Korunk fô jellemzôje az akceleráció, a gyors fejlôdés, és ennek a gyorsulásnak vannak pozitív és negatív hatásai. A rohamosan változó családi és társadalmi viszonyokat a serdülô nem mindig képes követni. Ebben az esetben adaptációs krízisrôl beszélünk, mert néhány fiatal a játékban keresi a megnyugvást. Az elsô fázisban a gyerek még csak a zsebpénzét költi rá. A következôben ez már nem elég, mert egyre inkább belejön a játékba, belemélyed, esetleg a kezdeti sikerek arra ösztönzik, hogy még többet játsszon. Egyre több pénzre van szüksége, ezért a szülôk félretett keresetéhez nyúl. Ez már veszélyes, hiszen a szülôk csak késôbb veszik észre a hiányt. Dorgáláshoz folyamodnak, megverik a gyereket, és elkezdik dugdosni a pénzt. Ezután ismerôsöktôl kér kölcsön, amit persze nem tud visszaadni. A hitelezôk követelik a pénzüket, a szülôknek pedig fizetniük kell. Kimutatták, hogy akik idejük nagy részét a játékgépek elôtt töltik, magányos emberek, és sajnos többnyire fiatalok, célt vesztett serdülôk, akiknek nincs baráti körük, nem ismerik a tréfálkozást és nincsenek igazi célkitûzéseik. Ha kívülállókként figyeljük ôket, nagyon siralmas képet nyújtanak. Szerintem úgy néznek ki, mint a leépült elmebetegek vagy a szenilis öregemberek, akiknek egyhangú, lépegetô, sodró mozgáshoz hasonlít az egész életük.

- Hogyan lehetne meggátolni, hogy a serdülô ne váljon a pénznyelôk rabjává?

- Gyakran, rendszeresen legyünk együtt gyerekeinkkel, teremtsünk olyan légkört, hogy a fiatal ôszinte lehessen, mindent elmondjon. Lelki biztonságot kell nyújtani neki, mert aki bízik saját magában és megtanul másokban is bízni, az nem folyamodik ilyen pótcselekvéshez. A szülô-gyerek viszony mostanában sajnos igen megváltozott a régihez viszonyítva. A nagy rohanásban elidegenednek egymástól, nincs idejük a beszélgetésre. Igy a gyerekbôl képmutató, lázadó ember válhat. A 20. század emberének az a baja, hogy elfelejtett játszani, és nem tud elég idôt szentelni az értelmes szórakozásra. A játékgép a televízióhoz hasonló, tompítja a látást, függôséget alakít ki, változást idéz elô a gyerekek természetes tudati állapotában. Megfosztja a fiatalt az igazi játékoktól, amelyekrôl tudott dolog, hogy személyiségfejlesztô hatásuk van. Legyünk megértôek gyermekeink iránt, biztosítsunk elegendô mozgásteret számukra, mert önállóságra van szükségük: így szerzik meg az elsô sikerélményeket - zárta szavait a lélekbúvár.

A hallottak után magamra gondolok. Az én családi környezetemre a harmónia volt a jellemzô. Talán épp azért engedtem a gép csábításának, mert lázadni akartam ellene, a harmóniával együtt járó egyhangúság ellen, mert mást akartam és másként. Megmutatni például, hogy egyedül is lehet játszani.

De most már tudom, pénz- és idôrablás az egész. Elkaphat a gépszíj, s végleg elmerülhetünk. Nem érdemes kozkáztatni.

Nagyálmos Ildikó

A fiataloknak mintha könnyebben menne

Ördög Lajos életkora szerint is, de sokkal inkább egész lénye alapján fiatal. Irigyelni lehet tôle azt a csendes, higgadt derût, magabiztosságot, amellyel éli, rendezi mindennapjait. Ebben a mi felemás, koravén balkáni "kapitalizmusunkban" nem sopánkodik, vergôdik, ahogy teszik azt sokan illúzióikat vesztett, idôsebb vállalkozótársai meghiúsult elképzeléseik romjain. Ördög Lajos felfogja, értelmezi a helyzetet, nyugodtan számba veszi - hogy a ma divatos szóval éljek - a trendeket, megkeresi és meg is találja a maga útját. Egyébként az RMDSZ színeiben városi tanácsos, s korábban a sepsiszentgyörgyi MADISZ egyik vezetôje volt. Cége, a Mediorg Kft. állandó jelleggel árnyékolástechnikákkal foglalkozik, de ezt inkább csak a céhbeliek tudják róla. Amivel az egész város és az egész környék találkozik, az a Mediorg jobban szembetûnô tevékenységi területe: a kiállításszervezés. Olyan rendezvények létrehozásánál, lebonyolításánál bábáskodott eddig, mint amilyen például a lassan országos hírû, de külföldön is egyre ismertebbé váló Szent György Napok.

Hatos kategóriájú szerszámlakatosként dolgozott a helyi autóvillamossági gyárban (IAIA), huszonegynéhány évesen az egyik legvaskosabb borítékot vitte havonta haza, és mégis elhagyta a "Jaját" még akkor, amikor a leépítés szót ki sem ejtették. Vállalkozni kezdett, szülei és ismerôsei nem kis elképedésére, és nem úgy néz ki a dolog, mintha valaha is ki akarna szállni belôle.

- Ahogy elnézem, nem a villámgyorsan meggazdagodók közé tartozik. És ez a jó öreg Dacia sem látszik státusszimbólumnak...

- Azt hiszem, én inkább a túlélôk kategóriájába tartozom. A kocsit pedig reggeltôl estig hajtom, és a célnak egészen jól megfelel. Tudom nélkülözni a szimbólumokat...

- A jól ismert és meglehetôsen áldatlan hazai gazdasági körülmények között hogyan boldogul a Mediorg?

- Kölülbelül ugyanúgy, mint az általam közelebbrôl ismert vállalatok 60-70 százaléka: megpróbáljuk túlélni ezt az ámeneti idôszakot. Sajnos az említett körülmények olyanok, hogy a tôke, a pénz - nevezhetjük bárminek - nem forog a piacon. Senkinek se könnyû most, és különösen nem dicsekedhetnek az olyan cégek, mint a mienk, amelyeknek a tevékenysége olyan jellegû, hogy a nagyobb beruházásokból leharapott kisebb falatok jelentik számukra a piacot. Az állami beruházások nagyon visszaestek, és ezt igencsak megérzik a kisvállalatok is, amelyek valamilyen szinten bedolgoztak az államnak. Most már gyakorlatilag a nagy pénzintézetek is befejezték az építkezést. Úgyhogy próbáljuk összehúzni magunkat, amennyire csak lehet, lecsökkentjük a költségeinket, mozgolódunk, újabb termékek felé orientálódunk, tárgyalunk a különféle partnerekkel, valahogy majd csak lesz, próbáljuk túlélni ezt az idôszakot, de ezt mintha már mondtam volna az imént.

- Pontosan mióta is hajt a Mediorg?

- A cég 1994-ben alakult. Ami azt illeti, elég rég a piacon vagyunk - legalábbis valami ilyesmi jutott az eszembe, miközben valamelyik nap átlapoztam a régi számláinkat. Bizony, olyan cégek számláztak nekünk vagy olyanok felé számláztunk mi, amelyek nagy részérôl az utóbbi esztendôkben már hallani sem lehetett. Nagyon kevesen élték túl ezt a négy-öt évet, de amelyik cég mégis túlélte, az úgy tûnik, valahogy megkapaszkodott.

- Le lehet-e vonni valamiféle következtetést: melyek ezek a cégek?

- Elsôsorban azok élték túl ezeket az éveket, amelyeket nem idôszakosan hoztak létre a tulajdonosok, alkalmilag, valamiféle konjunktúra hatására, hanem azért alapítottak céget, mert meg akarnak élni belôle, mert dolgozni akarnak, világos elképzelésekkel indultak, és azokat meg is akarják valósítani. Ezt nagyon szeretném hangsúlyozni: azok a cégek maradtak meg, amelyek dolgoztak. Mert ha az ember dolgozik, hogy fenntartsa a cégét, akkor erôlteti, kínozza, hajtja, tapodja és talpon marad.

- Mivel magyarázza, hogy ilyen eszméletlenül aláment az országban a gazdasági élet?

- Rengeteget gondolkoztam ezen. Végül is odajutottam, hogy - nem tudom. Mert egy ideig elfogadható magyarázatnak tûnt, hogy `96-ig hozzá nem értô, "brancsbeli" régi motorosok kerültek politikai alapon a vezetôi posztokba, akik inkább csak a maguk hasznát nézték. De aztán a `96-os fordulat után is rá kellett jönnünk, hogy akik felváltották ôket, azok se tudtak sokat változtatni. Az a legnagyobb baj, hogy a mentalitáson nem tudunk változtatni, és ez alapvetô dolog. Nem is kell nyugati példákra hivatkoznom, elég, ha a szomszédban, Jugoszláviában szerzett tapasztalataimról beszélek. Jugoszlávia `90 óta gyakorlatilag háborúban áll. Ennek ellenére tavaly, tehát `98-ban olyan négysávos, kiváló modern utat adtak át a forgalomnak, amelyet, ha Romániában lenne, autósztrádának neveznénk. Hogy nem tudtunk egy ilyet építeni mi az elmúlt tíz esztendô alatt? Nálunk még csak háború sem volt. Megint odajutunk, hogy mentalitás kérdése az egész! A szerbeknek óriási elônyük van velünk szemben, az állandó háborúskodás ellenére: tudják, mit kell csinálniuk. Ha holnap reggel szünetel a háború, nekifognak és dolgoznak. Semmi egyebet nem kell csinálni: dolgozni kell! Nálunk egy idôben lenézték (és sokan még ma is lenézik) azt, aki keményen dolgozik. A középiskolából frissiben kikerült fiataloknál viszont már mentalitásváltozást tapasztalok: ôk dolgozni akarnak, a többségük legalábbis, és mindegy, milyen munkát ad nekik az ember, csak fizesse meg. Az optimizmusomat én rájuk alapozom.

- Én is derûlátó vagyok, de inkább makacsságból. Ha végignézek a kisvállalkozásokon, legalábbis azokon, amelyek inkább szem elôtt vannak, kétségbeejtô, mennyire meggondolatlanul, mindenféle gazdasági érzék nélkül, rossz helyen, rossz idôben és rossz profillal nyílnak meg egymás hegyén hátán az üzletek. A magyar kisvállalkozók túlnyomó többsége még mindig azt hiszi, hogy a kereskedésbôl egykettôre megszedheti magát, más ágazat eszébe sem jut - és látjuk, sorra buknak el az üzletek.

- Sajnos tényleg ez a helyzet. Romániában, de ne is menjünk olyan messzire... Szentgyörgyön, amit jobban ismerek, a vállalkozók jó része, felénél mindenesetre több, kényszervállalkozó, botcsinálta üzletember, aki azért foglalkozik ezzel, mert más állása, munkahelye nincs. Sajnos ez így nem mûködik! A vállalkozást véresen komolyan kell venni, arra fel kell készülni, alaposan utána kell nézni, folyamatosan tanulni kell, oda kell figyelni, éjjel-nappal ott kell lenni mellette! Aki ímmel-ámmal, kelletlenül folytatja, az hamarosan kihull a rostán. Az üzletek az utcára nyílnak, a termelôi szféra inkább a háttérben marad. De hál' istennek van ilyen szféra, és sepsiszentgyörgyi vonatkozásban is bôvül. Például csomagolástechnikában most már több kis gyár mûködik, sôt megjelent egy nagyvállalat is. Ez egy ígéretes terület. Azzal kell foglalkoznunk, amihez értünk. Mi a bútorhoz például értünk, mert ennek hagyománya van itt a környéken, és nyersanyag is kerül. Egyre több a termelô cég, látom a helyi vállalkozói szövetségünkben, s ez ígéretes dolog. A kiutat abban látom, hogy a fiatalok a családban fokozatosan belenevelkednek a vállalkozásba. Arra gondolok, régen megszokott volt, hogy az asztalos gyermekébôl asztalos lesz, a cipész gyermeke is a kaptafát választja, az orvosgyermek orvosnak megy, a színészcsemete is folytatja a családi hagyományt és így tovább. Ha a gyermek otthon látja, hogy vállalkozni kell, és az mivel jár, akkor már kamaszként azon jártatja az eszét, hogy ô mibe fogjon, ha majd a maga ura lesz. Én bízom abban, hogy össznépi szinten is belátjuk: feltétlenül vállalkozni kell! Nincs más megoldás, nem kínálkozik harmadik út. Egy társadalmat csak a kezdeményezések, a vállalkozások vihetnek elôbbre. Ezek alakítják ki azt a középosztályt, amely lényegében az egész társadalmat mûködteti. Európa jóléti államait mindenütt a középosztály viszi elôre.

- Tehát lényeges változást a vállalkozói réteg kibôvülésétôl és megerôsödésétôl vár.

- Igen, mert más megoldás nincsen. A legkisebb magánvállalkozást megindító fiataltól éppen úgy várom a változást, mint attól, aki teszem azt, egy örökségbôl berendezte a maga gyárát, vagy szerzett magának egy olyan külföldi partnert, akivel sikerült összehoznia egy komoly vállalatot. A politikai ügyködés is hasznos lehet, imádkozni is bölcs dolog - de az igazi változást csak a vállalkozói szféra valósíthatja meg...

- ...amelynek a létrejöttét mindenféle, már-már abszurd adóteherrel akadályozza, nyomorítja a rendszer.

- Lehet, hogy furcsának tûnik, amit mondok, de én bizonyos szintig megértem, ha szigorítják az adózást. Sajnos minden kormány számára ez a legkényelmesebb, legegyszerûbb megoldás. Hát honnan lehet pénze egy központi hatalomnak? Vagy megnöveli az adóterheket, vagy megszigorítja a már kirótt adók behajtását. Az nyilvánvaló, hogy romániai viszonylatban a behajtást megszigorítani nem lehet. Mert milyen vállalatok nem fizetik például a társadalombiztosítást? Hát persze, hogy az állami vállalatok. A kis magáncégek nyilván fizetik, mert ha nem fizetünk, holnapután már nyakunkon vannak, és kiverik belôlünk a pénzt. A nagy állami vállalatoknak lényegében teljesen mindegy, hogy mennyi pénzt nem fizetnek ki. Az ô adójukat hiába növelik. Tehát akkor azoktól kell több pénzt elszedni, akik rendesen fizettek eddig is. Ennél okosabbat ez az elején liberálisnak tûnô kormánykoalíció sem tudott kitalálni. Nem vagyok meggyôzôdve róla, hogy a pénzügyminisztérium a helyzet magaslatán állna. Az biztos, hogy egy szigorú pénzügyminiszterre van szükség. De nem egy szigorú könyvelôre. Nem tudom, mit végzett Remes, de úgy gondolkozik, mint egy könyökvédôs könyvelô. A pénzügyminiszternek elsôsorban vállalkozónak kellene lennie. A vállalkozó messzebb lát, nem csak a pillanatnyi helyzetet nézi. Lehet, hogy momentán veszteség jelentkezik egy bizonyos területen, de távlatokban hasznot hozhat a dolog. A könyvelôt ez már nem érdekli. Most veszteség van, számára ez a lényeg.

- Régen rossz, amikor egy intézményt, egy vállalatot könyvelô vezet. Ô csak a meglévô kereteket, a már megszokottat ismeri - a vállalkozás pedig mindig ugrás az újba, az ismeretlenbe. És ez mindig kockázatot is jelent - ettôl a fogalomtól a könyvelô hideglelést kap. Nálunk az emberek még inkább azon törik a fejüket, hogyan hajtsanak ki minél nagyobb fizetést a munkájukból, és egyáltalán nem általános és nem is népszerû a törekvés, hogy valami újat, eredetit találjanak ki, kezdeményezzenek...

- Lassan honosodik meg a kezdeményezô szellem. Lassan tér vissza a munka kultusza. Ez vidékenként változik. Voltam olyan falvakban, ahol az emberek sírnak, hogy nincs munka, bezárt ez és ez a mûhely, a téesz állattenyésztése feloszlott, ott sem lehet dolgozni és így tovább. Tele vannak panasszal, és kívülrôl várják a változást, a csodát. A múltkor Parajdon jártam. Az a falu él! Dolgoznak az emberek, építik a házakat, odacsôdítettek egy csomó turistát, megszervezik az elszállásolásukat, a kiszolgálásukat, reklámoznak, az Interneten terjesztik a lehetôségeiket. Mozognak, a falunak van hangulata, ismétlem: ez a falu él. Parajdnak persze sajátos lehetôségei vannak, de valamit a legeldugottabb településen is ki lehet és ki kell találni. Meg kell értetni végre, hogy semmiféle csoda, égi manna kívülrôl nem érkezik. Magunkban kell megtalálnunk a változtatáshoz szükséges erôt.

- Nem hiszem azért, hogy az emberekben csak egyénenként, valami belsô sugallatra kell fölbuzognia a vállalkozói kedvnek. Az RMDSZ mint érdekvédô intézményesen is tehetne valamit ezen a területen. Jellemzônek tartom, hogy itt nálunk, Háromszéken is, ahol a magyarság nagy többségben él, a vállalkozók között néha még a fele arányban sem képviseltetünk.

- Sok minden rejlik e mögött. Többek között az is, hogy szerintem a háromszékiek nem kimondottan jó vállalkozók. Sokkal több a vállalkozás például Udvarhelyen. Biztosan van ennek egy magyarázata, szociológusok meg mindenféle okos emberek talán meg tudnák okolni. Én nem tippelek. Azután pedig azok a román emberek, akik idejöttek, a legvállalkozóbb szellemû román honfitársaink közül kerültek ki. Ha lépést akarnak tartani, továbbra is vállalkozniuk kell. Aztán volt egy idô, és biztosan még mindig kísért, amikor román névvel könnyebben jutottál pénzhez, hitelekhez, engedélyekhez...

- Adókedvezményekhez is?

- Ez azért bonyolultabb valamivel, de ahhoz is. Ha már az adókedvezményekhez jutottunk, a különféle kegyelmi idôszakokhoz, amelyeket sorra megvontak... én nem vagyok oda értük. Kedvezményekre nem lehet vállalkozást építeni. Mert mi lesz akkor, ha megszûnnek? Ne kedvezményeket adjanak, hanem kiszámíthatóságot. Ha egyszer valamit elhatároztunk, leszögeztünk törvényben, az ne csak néhány hétig vagy napig maradjon érvényben! Elkészítek egy üzleti tervet, számításba veszek bizonyos vámokat, luxusadókat, s a kifutáskor kiderül, hogy a tervezés óta a törvény, a tarifa, az illeték, a paraméterek stb. többször módosultak. Érdemes megnézni a vámtarifa-katalógusokat, hányszor átíródtak csak az elmúlt 12 hónapban! Ami pedig a mentalitásváltás RMDSZ általi elôsegítését illeti: sokan azt várják a szervezettôl, hogy mindazt elintézze, amit egykor megtett a kommunista párt. Szervezetünknek erre nincsenek meg azok az eszközei, amelyek az állampártnak megvoltak. Az is tény, hogy az önkormányzatoknak egyre több eszköz áll a rendelkezésükre. Más dolog, hogy tudnak-e élni az RMDSZ-képviselôk, azok az önkormányzatok, ahol többségben vannak, ezekkel az eszközökkel. Érdemes volna felmérni, mennyi már most meglévô lehetôséget hagytunk kihasználatlanul. Meggyôzôdésem, hogy a legközelebbi helyhatósági választásokon rengeteg meglepetés lesz, és sokkal több vállalkozó kerül be az önkormányzatokba az RMDSZ színeiben, mint eddig. Én nagyon remélem, hogy lesz egy olyan vállalkozói réteg, amely azt mondja: én eddig a vállalkozásommal törôdtem, de mostantól megengedhetem magamnak azt, hogy politizáljak. Nekik biztosan lesznek életképes elképzeléseik, megoldásaik, s nem fognak kihasználatlanul hagyni - mint ahogy az most olyan gyakran megtörténik - egyetlen adódó lehetôséget sem.

Matekovics János

Újságírók Árkoson - konzekvenciák

A Sepsiszentgyörgy melletti Árkoson rendezték meg a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének szokásos ôszi szakmai továbbképzô táborát. Szeptember 10-12. között meghívott elôadók részvételével a sajtómûfajokról és egyebekrôl értekeztek, vitatkoztak a romániai magyar média képviselôi.

Már az elsô napon heves és a késôbbiekben továbbgyûrûzô vita alakult ki a tájainkon még újdonságnak számító internetes újságírás körül. A hozzászólásokból az derült ki, hogy általában mindenki elismeri a hírközlés eme formájának létjogosultságát, szükségességét, de a jelenlegi romániai/erdélyi gazdasági-társadalmi körülmények között térhódítása egyelôre nem várható. Legalábbis belátható idôn belül. Ebbôl azt a következtetést vonták le, hogy a közeljövôben továbbra is az írott és sugárzott médiáé lesz a fôszerep az erdélyi magyar médiában.

Az elektronikus sajtó képviselôi a közszolgálatiság ismérveirôl, követelményeirôl szólva a minél pontosabb információ és a szenvtelen, visszafogott hangnem szükségességét hangsúlyozták. Az audiovizuálissajtó manipulációs lehetôségeire és annak veszélyességére is felhívták a figyelmet.

Szó esett még a mûszaki fejlôdésnek a mûfajokra gyakorolt hatásáról, a fotózás szerepérôl, információs szükséglet-információs kínálat kölcsönhatásáról, valamint a sajtóreklám áldatlan helyzetérôl is.

A beszélgetések során körvonalazódott az erdélyi magyar írott sajtó fantomképe is. A fogyasztói oldalról megnyilvánuló információs komfort kielégítése, a növekvô információigényhez való alkalmazkodás gyakran felületességet, igénytelenséget szül. Az idô szorításában dolgozó újságíró többnyire az információ száraz közlésére szorítkozik, gyakori jelenséggé vált a nyelvi igénytelenség, pongyolaság. Uralkodó mûfajjá vált a hír, tudósítás, beszámoló. Miközben olyan idô- és munkaigényes mûfajok, mint a riport, vezércikk, oknyomozó riport, dokumentum vészesen háttérbe szorultak. Pályakezdô fiataloknál - de idôsebb sajtómunkásoknál is - sûrûn elôforduló jelenség a mûfajok keverése, a kimondottan információ/hír közvetítésére szolgáló mûfajok kommentárokkal történô teletûzdelése.

Mindazonáltal biztató jelenségek is kimutathatók az erdélyi magyar heti- és napilapok többségénél, mint például a sajátos, egyéni arcél kialakítására irányuló törekvések. Amiképpen az is, hogy - Csép Sándor MÚRE-elnök megfogalmazásában - az erdélyi magyar sajtó, ellentétben a románnal, tartalom és tisztesség tekintetében nem is áll olyan rosszul.

Szentgyörgyi László

Pécsi Ferenc parlamenti képviselô egyben a szatmárnémeti Vállalkozók Fórumának elnöke is, olyan ember, aki a kis- és középvállalkozók támogatását, megsegítését tartja a gazdaság talpraállítása egyik alapfeltételének. Nemrég Debrecenbe hívták, hogy elôadást tartson e témakörben.

- Az Ady Endre Akadémián az idén nyáron volt egy úgynevezett romániai nap is a közgazdasági szekción, s ide három elôadót hívtak meg: Benkô Pál sepsiszentgyörgyi és Vincze Mária nagykárolyi közgazdász mellett engem is Amikor felkértek, megkérdezték, hogy mirôl szeretnék beszélni. Mivel mindkét országban aktuális a kis- és középvállalkozások szerepének felfuttatása, ezek helyével és helyzetével akartam megismertetni hallgatóimat. Mivel egy elôadás másfél órás volt és húsz percet a kérdéseknek, feleleteknek kellett szánni, félretettem a vaskos írott anyagot és fôleg az intézményrendszerrôl érdeklôdôknek igyekeztem válaszolni. Ha röviden is, föl kellett vázolnom a román gazdaság jelenlegi helyzetét, beszéltem a vállalkozások jogi szabályozásáról. Ezek után tértem rá a vállalkozásokat támogató intézményrendszerekre, szóltam a nemrégiben létrehozott új ügynökségrôl és a vállalkozásélénkítô központok szerepérôl, valamint a hitelekrôl és támogatási lehetôségekrôl. Eziránt volt a legnagyobb az érdeklôdés.

- Igaz, hogy jó néhány kollégája elôadására is beült? Csak nem tanulni?

- De igen. És ôszintén bevallhatom, hogy nagyon sok új ismeretet szereztem. Fôleg a gyakorlati kérdések érdekeltek, az olyan elôadások, amelyek az Európai Unió-s programokról, a regionális politikáról, a pályázati rendszerekrôl szóltak. A Hajdú-Bihar megyei önkormányzat alelnöke például egy szenzációs elôadást tartott, elmondta, hogy miként kell kis térségben, régiókban gondolkodni, melyek ezt illetôen a nehézségek. Meg is kértem, küldjön el nekünk postán minden olyan anyagot, amirôl úgy gondolja, hogy felhasználhatjuk. De hallhattam elôadásokat a bankrendszerekrôl is, s ezzel kapcsolatosan a VIP-hitelekrôl. Magyarországon, akár most Romániában, ezek a preferenciális hitelek léteztek, ôk már átestek olyan dolgokon, amelyek minálunk még most vannak, hogy úgy mondjam, kibontakozóban. Ôk már tudják, hogy kik azok a VIP-ek, akik "nagyon fontos személyekként" kedvezményes hiteleket vettek fel az állami bankoktól (vagyis közvetve tôlünk, adófizetôktôl), mi csak sejtjük és most keressük ôket. A napokban éppen a Bancorexszel kapcsolatos kormányrendeletet fogjuk tárgyalni a képviselôházi szakbizottságban, és társaimnak talán hasznos információkkal szolgálhatok...

- Közbevetôleg: egy szenátusi bizottság megállapításai szerint 1995-97 között mintegy négyezer "fontos ember" vett fel 5-500 millió lejes csökkentett kamatú hiteleket a Bancorextôl, többnyire rendôrök, ügyészek, bírák, kormányhivatalnokok, az államelnökség és a törvényhozás munkatársai... De térjünk vissza Debrecenbe.

- Megismerkedhettem a magyar adórendszer fejlôdésével és negatív oldalaival is. Többek között azzal, miként kényszerít a politikai akarat az adórendszerre bizonyos szabályozásokat. Konkrét példákat hallhattam errôl. S mivel gyakorlatias ember vagyok, ezeknek a valóságban élô és dolgozó szakembereknek az elôadásait hallgattam szívesen. Úgy vettem észre, hogy a jelen lévô hallgatóság sem az elméleti fejtegetésekre volt kíváncsi. És hogy nagyon sok kíváncsi ember gyûlt itt össze, ez bizonyította: szükség van ilyen továbbképzô nyári egyetemekre. Még rengeteget kell tanulnunk.

R. Gy.

Annak, aki a pénzt adja. Legalábbis a mondás szerint. De érvényes-e ilyen formában mindez a - szabad, független stb., stb. - sajtóra is? Úgy néz ki, hogy - sajnos - igen.

Az árkosi újságírótáborban vita kerekedett az írott-elhangzott szó értékérôl; internetes elvegyülésrôl, illetve régimódian (?!) stílusos kiválásról. Arról, hogy az olvasónak vagy a reklámozónak, a pénzeket csurrantó-cseppentô szponzoroknak írunk-e. Hogy fizetett-e a hegedûszó. Úgy látszik, élnek még a beidegzôdések, miszerint ne szólj szám, nem fáj fejem, hiszen a vita épp csak súrolta a megrendelt muzsika (fel)hangjait, inkább arról hangzottak el vélemények, hogy az elektronikus információs világhálónak, avagy az embertôl emberig ható szónak van-e primátusa. Csúsztatás részemrôl a vita megnevezés, abban ugyanis mindnyájan egyetértettünk, hogy az Internet nem cél, hanem eszköz. Az embert, az újságírót semmiképp sem helyettesítheti. Csak segíti.

Eme nagy egyetértés dacára mégis egyre inkább eltûnni látszik az írott-kimondott szó mögül az ember. Egyre gyakoribb a több szitán is átment, uniformizált hír; egyre kevesebb (patetikus leszek!) a lélektôl lélekig ható gondolat. Mert így modern. És mert a muzsikáltató, amikor homlokunkra ragasztja a bankót, így rendeli. Elfogadom a pénz mindenhatóságát, a sajtó pôre kiszolgáltatottságát, de engedtessék meg legalább egy névváltoztatási javaslat: ne beszéljünk többé újságírókról, pláne ne független sajtóról, s az anyakönyvben szereplô család- és keresztnév se legyen többé érdekes. Elég lesz a Kaméleon 1, Kaméleon 2... Kaméleon n is. Hiszen ha a muzsikaszót félbeszakítva bekiált egy vastagabb buksza, hogy ácsi, most húzzad azt, hogy... akkor hátra arc, és jöhet az újabb zene.

Árkoson is elhangzott, hogy ez hová vezet: a sajtó felemészti önmagát. Irni, képekben látni és láttatni nem kell majd többé, csak olvasni a konyhakészre mélyhûtött, konzerv világhíreket. De legyek bár maradi, vén vaskalapos, mégis visszatérnék az olvasóhoz. Akit nem biztos, hogy jobban érdekel a glóbusz másik felén esett szenzáció a maga környezetének - mégoly provinciális - mindennapjainál. S a mi húsunkba-létünkbe vágó dolgaink érdeklik-e vajon az ausztrált, eszkimót, szingalézt?! Kuriózumként - talán - egyszer-kétszer. De huzamosansemmiképp.

Akkor hát kinek muzsikálunk? A pénzt adó multiknak vagy a lapot vásárló, tévéelôfizetést kigazdálkodó "célszemélynek"? Forduljunk-e meg a nagyobb bankót ígérgetô ácsijára? Bármennyire is demagógnak tûnik a kérdés, a válasz adott: az igazi prímás nem kínálja oda a homlokát, nem engedi vonójába fûzni a nagy pénzt. Húzza, legjobb tudása szerint.

Hajlongó kocaprímások legyünk-e vagy hírhedett zenészek; méretre dolgozó mesterek vagy robotoló szalagmunkások? Nem dôlt ez el hivatalosan Árkoson, nem is dôlhetett. De ha majd egyszer... akkor vajon nem ebbôl a döntésbôl lesz-e az igazi szellemi-lelkiismereti (tehát szakmabeli!) függetlenség (ha tetszik: autonómia) próbaköve?!

Molnár Judit

Augusztus 28-án tért vissza a Földre a Szojuz TM-29 ûrhajó orosz-francia legénysége, amely valószínûleg a Mir orosz ûrállomás utolsó tartós látogatója volt. Pénzhiány és a berendezés elhasználtsága miatt az égi objektum 2000 tavaszán a Csendes-óceánba csapódik. A földi irányítók az ûrállomást teljesen takarékos üzemmódra állították át, gyakorlatilag mindent kikapcsoltak a rádióösszeköttetés és a hôszabályozás kivételével. A csaknem 120 tonna tömegû ûrbázis jelenleg óriási pörgettyûként forogva tartja a 300 kilométeres pályamagasságot. A Mir értékét hárommilliárd dollárra becsülik, de további üzemeltetésére nincs pénze Oroszországnak: a bázis mûködtetésének költségei évente 250 millió dollárt tesznek ki. Emellett a Mir többszörösen kiszolgálta idejét, habár egyes szakemberek szerint még jó pár évig fogadhatna újabb ûrexpedíciókat. A Miren 27 ûrexpedíció járt, az ûrbázist 66 külföldi ûrhajós is felkereste.

Az 1986. február 19-én fellôtt, akkor még szovjet Mir ûrállomás a kozmonautika történetében példátlanul sikeres pályát futott be. Közel 14 éves mûködése során a Mirhez 100 ûrhajó indult, hétszer kapcsolódott hozzá az amerikai ûrsikló, a 60 Progressz teherszállító 140 tonna utánpótlást, élelmiszert, új és pótmûszert juttatott az egyre inkább nemzetközivé és az idôközben felbocsátott öt modul révén egyre nagyobbá váló ûrbázisra. Az eddigi legnagyobb, a Kvant-1, Kvant-2, Krisztall, Szpektr és Priroda modulok révén 135 tonna súlyú mesterséges égi objektum az eltelt 13 évben 30 ország 135 ûrhajósának nyújtott átmeneti otthont, közte a szlovák Ivan Bellának is. Fedélzetén mintegy 16500 kísérletet hajtottak végre, amelyek döntô többsége biológiai, orvosi és kémiai volt.

Az ûrállomások létesítésének kezdetei a hetvenes évek elejére nyúlnak vissza, amikor a sikeres Holdra szállások utáni lelkes hangulatban mindenki azt hitte, hogy néhány éven belül talán már a Mars is elérhetô lesz. Csakhogy míg a Holdra három nap alatt el lehet jutni, addig a Mars-utazás oda-vissza legalább másfél évet vesz igénybe. Meg kellett tehát tudni, hogy lehet elviselni ennyi idôt a súlytalanság körülményei között. Az elsô szovjet ûrállomásokon, a Szaljut-sorozat 5 példányán csupán néhány hetet töltöttek a kozmonauták, majd a második generációt képviselô Szaljut-6-on és 7-en már hosszú hónapokat tartózkodtak, a rekord 237 nap volt. A Mir e téren teljesen új fejezetet nyitott: Valerij Poljakov orvos 1994-ben és 1995-ben összesen 438 napot töltött az ûrben, az utolsó Mir-misszió tagja, Szergej Avgyejev pedig 379 napot, összes útján pedig együttesen 742 napot volt a kozmoszban. A Mirnek köszönhetôen a nôk is sorra rekordokat döntöttek: az amerikai Shannon Lucid 189, az orosz Jelena Kondakova pedig 169 napig keringett az ûrben. Az ûrélettani vizsgálatok során talán már elegendô információt halmoztak fel ahhoz, hogy megalapozzák egy leendô Mars-expedíció biztos alapjait.

A késôbbiek során a Mir nem várt, ám mégis hasznos tudáshoz juttatta az ûrhajózást. Az ûrállomás élettartamát eredetileg 5 évre tervezték, ezért nem csoda, hogy az évek múltával egyre több váratlan esemény történt a fedélzetén. Az anyagfáradás, mûszaki hibák és egyéb okok miatt a 13 és fél év alatt közel 1500 meghibásodást vagy balesetet jegyeztek fel a Mir fedélzetén, közülük néhány kis híján tragédiát okozott. A három legveszélyesebb és legismertebb hiba, illetve baleset története dióhéjban: 1997. február 24-én az egyik légszûrô cseréjénél tûz ütött ki. Az amerikai, orosz és német személyzet (igazi nemzetközi expedíció) gázálarcban oltotta el a tüzet. Néhány hónappal késôbb, június 25-én a Progressz teherûrhajó dokkolás közben nekiütközött a Mirnek, konkrétan a Szpektr modulnak, egy napelem megsérült, a modul használhatatlanná vált. Az elsô ûrkarambol miatt az orosz le-génységet pénzbírsággal sújtották. Végezetül 1997 szeptemberében a központi számítógép meghibásodása miatt a Mir rossz irányba fordult, a napelemek teljesítménye csökkent, az energiaellátás végveszélybe került. A hibát szerencsére sikerült kijavítani, ám a késôbbiek során még többször is elôfordult. A felsorolt váratlan helyzetek jól szemléltették, mi mindenre kell felkészülni egy hosszabb misszió, például egy Mars-expedíció során.

Becslések szerint a Mir éves üzemeltetési költsége 200-250 millió dollár között mozog, erre az orosz ûrhivatalnak már nincs pénze. Nem csupán Oroszország siralmas gazdasági helyzete miatt, hanem azért is, mert komoly összegeket emészt fel az "utód", az ISS nemzetközi ûrállomás megépítése. Az ûrbázisból már Föld körüli pályán kering a Zarja-Unity modulpáros, az orosz Enyergija cégnél pedig befejezték a Zvezda lakómodul építését, amelyet várhatóan novemberben lônek fel. A jelenleg automatikus üzemmódban keringô Mir ûrállomásra - ha addig nem teremtik elô a szükséges összeget - 2000 februárjában megérkezik az Alekszander Kalerij-Szergej Zalotyin-páros, a legénység leszereli a legfontosabb mûszereket, befejezi az ûrállomás programját, majd lefékezi az objektum mozgását, belépteti a sûrûbb légkörbe, végül 2000 márciusában a Mir lehulló darabjait elnyeli a Csendes-óceán déli medencéje.

A Mir ûrállomás pályafutásának vége izgalmas kérdést vet fel. Vajon milyen veszélyeket hordoz magában egy több mint 130 tonnás ûrobjektum becsapódása? Az eddigi legemlékezetesebb megsemmisülés az amerikai Skylab ûrállomáshoz fûzôdik. 1979 júliusában a 78 tonnás objektum az Indiai-óceán felett lépett be a sûrûbb légkörbe, darabjai az óceánba és Ausztrália középsô, sivatagos, ember által alig lakott területeire zuhantak, anyagi kár okozása nélkül. A törmelékek 6000 km hosszú sávban szóródtak szét, vagyis részben a szerencsén is múlott, hogy nem lett nagyobb baj.

Ennél nagyobb izgalmat okozott a 18 tonnás Kozmosz-1686 mûholddal összekapcsolt Szaljut-7 szovjet ûrállomás 1991 februári becsapódása. Az éppen összeomlófélben lévô Szovjetuniónak nem volt pénze az irányított megsemmisülés kivitelezésére, ezért az óceán helyett Argentína fölött izzott el a 40 tonnás objektum. A szemtanúk tûzesôként írták le a roncsok zuhanását, egy mosógép méretû darab Rosario nagyváros egyik házának udvarán csapódott be, nem kis riadalmat okozva. Az elmúlt években egyre gyakoribbá váltak a nagy, több tonnás mûholdak becsapódásai: 1964-ben, 1968-ban és 1970-ben radioaktív anyagot tartalmazó mûholdakat nyelt el a Csendes-óceán, 1978-ban pedig a szovjet Kozmosz -154 mûhold a kanadai Nagy-Rabszolga-tónál sugárszennyezést okozott, a fertôtlenítés költségeit részben a Szovjetunió vállalta.

1996 márciusában egy erôs védôburokkal felvértezett 2 tonnás meghibásodott kínai katonai mûhold keltett félelmet, amelynek pályája az Egyesült Államok egész területét lefedte. Végül nem történt baj, mint ahogy az orosz Mars-96 mûhold esetében sem, amely 1996 novemberében a Mars helyett a Húsvét-szigetek közelében vágódott az óceánba. A tekintélyes súlyú szerkezet ráadásul 270 gramm radioaktív plutóniumot is tartalmazott. Ausztrália azokban a napokban lázban égett, fogadásokat kötöttek, vajon a legkisebb kontinensen vagy másutt csapódik-e be az objektum, az ország miniszterelnöke pedig Bill Clinton amerikai elnök tájékoztatá-sára hivatkozva figyelmeztette a polgárokat a potenciális veszélyre. 2000 tavaszán akár újra figyelmeztethet, hiszen a minden idôk legnagyobb mesterséges égitestének számító Mir várhatóan a Csendes-óceán déli részén köt ki, ami bizonyos veszélyt jelenthet Ausztrália, Új-Zéland, Chile és Argentína számára.

A veszélyt mérséklendô, az elôzetes tevek szerint az oroszok négy Proton teherûrhajó segédletével szó szerint lebontják az ûrállomást, a modulokat lekapcsolják az állomás testérôl, majd a Csendes-óceán felé irányítják ôket. A becsapódás mûvelete azért hordoz kockázatot, mert a légkör ugyan a kisebb részeket megsemmisíti, ám a több tonnás darabok egészben maradhatnak, és a légkörbe történt belépés után teljesen irányíthatatlanná válnak. Természetesen nincs új a nap alatt, hiszen a darmstadti székhelyû Európai Mûholdoperációs Központ adatai szerint hetente átlagosan egy, legalább egyméteres radarkeresztmetszetû objektum lép be a földi légkörbe és semmisül meg. Francia kutatók szerint minden 2-3 évben kell számolnunk reálisan a veszélyt jelentô, az atmoszférán átjutó égitestroncsokkal. A világûrben jelenleg közel 10 ezer, legalább 10 cm átmérôjû mesterséges objektum kering, ezek legnagyobbika az orosz Mir ûrállomás. Jövô évi becsapódása az ûrhajózás egyik fényes, példátlanul hosszú fejezetének végére tesz majd pontot.

Az augusztus 17-ei északnyugat-törökországi pusztító földrengésben a hivatalos adatok szerint 15 és fél ezer ember vesztette életét és 25 ezren sérültek meg, az okozott kárt mintegy 10 milliárd dollárra becsülik. Megfigyelôk azonban úgy vélik, az ankarai kormány kisebbíteni igyekszik a tragédia mértékét. Még ma sem találnak például sok ezer eltûntet, s a közvetett károkat egyelôre fölbecsülni sem lehet. Vannak hangok, amelyek a törökországi fejlôdés drasztikus visszavetését jósolják.

Az áprilisi választások révén hatalomra jutott bal-jobb koalíció az utóbbi négy év legstabilabb török kormányának tûnik, a földrengés azonban veszélyt jelenthet erre a politikai egységre. Egyre nagyobb ugyanis a túlélôk hatóságokkal szembeni haragja, szinte példa nélkül álló bírálatözön hull a kormány, a miniszterek és az állami intézmények fejére. Az állami televíziófelügyelet például átmenetileg némaságra ítélte az egyik kereskedelmi csatornát, mert az élesen bírálta a kabinetet a válságkezelés hiánya miatt. A legáltalánosabb kritika, hogy a kormánynak nemhogy katasztrófaelhárítási terve nem volt, de a tragédia bekövetkezte után sem állt a helyzet magaslatán. Ráadásul a jelenlegi koalíció kénytelen elszenvedni az építészeti elôírások évek óta jellemzô megsértése miatti bírálatokat is.

Az elégedetlenséget hosszabb távon az ellenzék, elsôsorban is az iszlámisták aknázhatják ki, akiknek jelentôs politikai muníciót szolgáltathat a "könyörtelen, profitéhes építészeti maffia" elleni harag. A kormány máris igyekszik meggátolni az iszlámista alapítványokat abban, hogy a bajbajutottakon segítsenek. Tisztségviselôk például arra szólítják fel a donorokat, hogy a török Vörös Félhold szervezetnek küldjék adományaikat, az iszlámbarát csoportoknak, mint például a Mazlum-Der Alapítványnak pedig megtiltották, hogy segélyt gyûjtsenek és osszanak szét.

A túlélôk közül sokan úgy érzik, elárulta ôket a törökök által mindig is nagy tisztelettel övezett "atyáskodó állam", amely "parancsol, követel, de szolgáltat is". A török alkotmány úgy utal az államra, mint amelynek "területe és nemzete" van, szemben a nyugat-európai felfogással, ahola nép alkotja az államot. A különbség egyes szakértôk szerint abban mutatkozik meg, hogy a török állam a politika felett áll, ezért azt a jogrendszerrel, az elnöki hivatallal, a parlamenttel, a kormánnyal, a hadsereggel és a világi államot megalapító Atatürkkel egyetemben nem lehet bírálni. A földrengés utáni órákban, napokban az elvárás talán alaptalanul is nagy volt az állammal szemben, viszont éppen ezért a csalódás is hatalmas. "Soha nem tapasztaltam ekkora dühöt az állam és a politikusok ellen" - írta a Milliyet címû napilap egyik újságírója. Még a legnagyobb tabunak számító hadseregnek is kijutott a bírálatból.

Az összedôlt házak romjain egy újfajta polgári kezdeményezés csírái kezdtek kialakulni, a hivatalos állami segítség hiányát pótolva. Isztambulból és Ankarából, de az ország más pontjairól is a katasztrófát követôen rengeteg fiatal ke-rekedett fel, hogy a nemzetközi segélyakciókhoz csatlakozzanak. Önkéntesek hordták a vizet és az élelmet, a törmelék elszállítását - ha kellett, puszta kézzel - maguk szervezték meg. Nem kizárt, hogy a földrengés nem csak a Márvány-tenger menti térséget rázta meg, de törést okozott a monolitikus bürokrácia és az egyre individualistább, a magángazdaságban edzôdô, tanult lakosság viszonyában is. "Ami történt, oly mély sebeket ejtett - írta a Radikal címû lap szemleírója -, hogy a földrengés után Törökország már soha nem lesz az, ami elôtte volt."

(A HVG nyomán)

- Miniszter úr, mintha az utóbbi idôben a nyomor és a mindent ellepô kosz miatt igencsak gyakoriak lennének a különbözô járványok. A kötôhártya- és agyhártyagyulladás után még mire számíthatunk?

- Vírusos megbetegedések - ideértve a vírusos agyhártyagyulladást is - minden esztendôben voltak. Különös gyakorisággal azonban az utóbbi években, 1994 és 1996 harmadik negyedévében jelentkeztek. Az igaz, hogy idén nagyobb volt a megbetegedések száma. Az okok között az is ott van, hogy az elôzô években bizonyos korcsoportok nem fertôzôdtek meg ezzel a vírusokkal és nem immunizálódtak, mint például több grippetörzs esetében történt. Egyébként meg kell mondanom, hogy ez a meningitis-vírus aránylag jámbor, nem agresszív és nem idéz elô maradandó károsodásokat, haláleseteket. Úgy is hívják, hogy betegségárva vírus.

- Visszaszorulóban vannak-e a járványok?

- Szeptember elsô feléig a nyilvántartott agyhártyagyulladásos esetek száma meghaladta a 4500-at, az epidémia visszavonulóban van, a legtöbben ezzel a betegséggel augusztus 15. és 20. között jelentkeztek a kórházakban.

- A tanévkezdést viszont megzavarta...

- Mi tulajdonképpen nem is rendeltük el sehol a becsengetés két héttel való elhalasztását, összevissza hat megyében történt, hogy kértük a tanítás szeptember 13-ai megkezdését. Lényegében nyolc tanítási napról volt szó. Nem is gondoltam arra, hogy emiatt a tanügyminisztériummal konfliktusba keveredünk. Nem számítottam rá. Andrei Marga kollégát folyamatosan informáltam a helyzetrôl, tehát nem csupán hivatalos átiratokat kapott, hiszen a kormányüléseken közvetlenül mellettem ül, minden fejleményrôl tudott. Annál is inkább, mert a múlt hónap közepén nyomás alá kerültem, nagyon sokan sokfelôl azt akarták, hogy országos hatállyal rendeljem el az oktatás megkezdésének elhalasztását, mégpedig szeptember 15-éig. Több orvos emellett kardoskodott. A neves szakember, Sorin Cercel, aztán az orvoskollégium elnöke, Mircea Cintezã, hogy neveket is mondjak. Cintezã doktor például az állította, hogy eleve nem volt helyes az iskolakezdést szeptember 1-jére tenni, függetlenül mindenféle járványtól. Persze meghallgattam mások véleményét is, mindent megfontolva augusztus 25-én kértem, hogy az említett hat megyében késôbb kezdôdjék a tanítás. Ezt egyáltalán nem azért tettem, hogy úgymond megbontsam a romániai tanrendet. Az oktatási törvény még a helyi szerveknek is megengedi, hogy intézkedjenek, ha úgy látják jónak az emberek egészségének védelmében. Gyakorlatilag nem tettem mást, mint amit bármelyik megye fôtanfelügyelôje vagy egészségügyi fôigazgatója megtehetett volna. Szerintem idôben döntöttem, de nem hamarkodtam el az intézkedést, nem terjesztettem ki az egész országra, csak azokra a megyékre, ahol ténylegesen járvány volt. Igyekeztem ugyanakkor a pánikkeltést elkerülni, mindezt úgy, hogy teljes volt az átláthatóság. Az adatokat nem szépítgettük, de el sem túloztuk.

- A járványok okairól azonban nemigen hallottunk.

- Pedig errôl is beszéltünk. Az orvosok szerint lényegében a higiéniai szabályok be nem tartásáról van szó. Széklet-kéz-száj, ez az útvonala a kórokozónak. Világos, hogy a tisztálkodás hibádzott. Ezen nincs mit filozofálgatni.

- Bukarestben viszont a kötôhártyagyulladás-járvány miatt nem nyitottak az iskolák szeptember 1-jén...

- Itt nem én intézkedtem, hanem a törvényes elôírásokon belül a fôváros egészségügyi igazgatósága, igaz, szerintem ezt bizonyos határozatlansággal tették. De jogszerûen.

- Akkor mégis miért keletkezett tárcaközi feszültség?

- Kétségtelen, hogy Marga miniszter úr engem támadott. Én is tudtam volna a tûzre olajat önteni... Igyekeztem professzionálisan viszonyulni az ügyhöz, és az övön aluli ütéseket nem figyelembe venni. Annyit azonban látok, hogy a tanügyminisztert más jellegû bírála-tok és elmarasztalások is érték. Többek között az, hogy nem készítette elô kellôképpen a tanévkezdést, és meglehet: e kiélezett vita elterelô hadmozdulat volt. Engem nem vezettek és most sem vezetnek másodlagos meggondolások, a lelkiismeretem tiszta, szerintem jól cselekedtem. Nálunk jártak az Egyészségügyi Világszervezet képviselôi, akik szerint a helyzetet megfelelôen kezeltük.

- Hol állt az RMDSZ-es tanügyminisztériumi államtitkár, akinek egy ilyen helyzetben szava lehetett volna?

- Hát telefonálgatott nekem. Augusztus 25-én megpróbált lebeszélni az intézkedésrôl, merthogy ez nem fog egyöntetû elismerést hozni. A napokban pedig arra kért, hogy ha netán az egyetemi tanévnyitó elhalasztására gondolok, akkor idôben tudassam ezt velük. Csodálkozásomra, hiszen ezt eddig is kérés nélkül megtettem.

Román Gyôzô

Nagyon rég lehetett. De igaz volt. Még élnek bennem a szûkre szabott határmezsgyék. Akkor nem az aggasztott, hogy nem léphetem át azokat, mert éreztem jótékony hatásukat: védelmüket. A szoba, az udvar, a kert mind-mind egy-egy bástya volt, mely az én védelmemet szolgálta. És még csak nem is kellett védjem azt a kis várat. Ez az üvegbura már rég széttört felettem. Nem tudom, én törtem-e széjjel, vagy csak levették rólam. Hiányzik a várvédôk áldozatkészen elém kinyújtott pajzsa.

Azon tûnôdöm, hogy ha nekem magamnak nincs efféle pajzsom, vajon hogy tudom majd gyermekeim elé azt tartani? Kiszabadultam az üvegbura alól. A világ nyakába vett és forog velem. Szédülök.

Nem tehetek róla, de ez az itt-ott fejét felütô bozgorozás sérti a fülemet. S mivel én is egy vagyok a potenciális bozgorok (hazátlanok) közül, hát kétszeresen is. A legsértôbb az, mikor politikusok és pedagógusok veszik szájukra a megalázó szót. Magyar anyanyelvû focistáink, székelyföldi sportcsapatok is mesélhetnének arról, milyen ékes jelzôkkel illetik ôket idegen pályákon idegen emberek. A legfájóbb, mikor diákként, iskolapadban éri a nebulót a bozgorozás attól, aki ôt tanítani, okítani lenne hivatott. És persze mesélhetnének a mindenkori erdélyi magyar sorkatonák, hisz nekik is kijut bôven.

Nem kirándulni vagyunk itt, nem átutazóban, mi nem csak úgy belo-vagoltunk ide ezer évre. Ezért zúg el a fülünk mellett minden sértô jelzô.

(fábi)

A Hungária Televízió Közalapítvány elnöksége szeptember 10-15. között Erdélyben járt.Mint köztudott, ez a köztestület birtokolja és mûködteti a második (egyesek szerint harmadik, lévén az MTV-nek két csatornája, ráadásul egyik szintén mûholdas szórású) magyar közszolgálati televíziót, a Dunát. A több erdélyi nagyvárosban megforduló elnökségi tagokat elkísérték az intézmény egyes gazdasági szakértôi is.

A portyának ismerkedô és kapcsolatteremtô jelleget szántak, szakmai és közönségtalálkozók keretében szondázták meg a Duna TV itteni recepcióján problémakörét. Az érintett témák: a DTV mûsorszerkezete, különös tekintettel a határon túli hiteles tájékoztatásra; az utódállamokbeli magyarság egyházi, politikai, mûvelôdési, mindennapi életének tükrözése; tudósítók, munkatársak tevékenységének áttekintése; a DTV versenyhelyzete a magyar médiumok között és a romániai médiapiacon; a "három kék giliszta" és az ifjúság, szolgálat és hatás a nevelésben, oktatásban; mûszaki kérdések, vételi lehetôségek stb.

Az elnökségi tagoknak ôszinte véleménycserére nyílt lehetôségük, amerre jártak. Begyûjtötték a kritikákat és elismeréseket egyaránt, tapasztalhatták: rendkívül felemás a tévécsatorna megítélése. A bírálatokat a jobbítás szándéka szülte. A dicshimnuszokat pedig az udvariasság és elfogultság, mert ma már többen szeretik, mint amennyien nézik a Dunát. Ettôl függetlenül: az erdélyi magyarok inkább a magukénak vallják, mint bármelyik más televíziót. Disztingválni azonban itt sem árt: a Partiumban és a Bánságban nem áll a toplista élén, ám e két régió kevesebbet is van jelen a DTV mûsoraiban. Az idôsebb kor-osztály elônyben részesíti, a fiatalok szerint viszont öreges, modoros, szájbarágós kis tévé ez. Az értelmiséget pedig bosszantja az az idejétmúlt tündérkert-klisé, amit Erdélyrôl sugároz a világba, illetve a közelmúltat és a jelent programatikusan szépítgetô, a konfliktusokat és árnyoldalakat elkendôzô szerkesztôi fölfogás.

A portyázók leszûrhették: ritmusváltásra, látószögnövelésre és fiatalításra lenne szükség a Duna TV-nél, ha versengeni kíván e médium a nézôk kegyeiért. Ha nem, akkor csak így tovább, komótosan.

Szeptember elején hatodik évadját kezdte meg a Kiss Stúdió. Varga Vilmos, a nagyváradi pinceszínház vezetôje elmondta, hogy az Illés szekerén címû elôadással indítottak, amelyben Ady és Várad kapcsolatát elevenítik meg.

- Szeptember 18-án Budapesten, majd ezt követôen Bécsben tartunk elôadást - nyilatkozta a rendezô. - Egy Kocsis István-estrôl van szó, melynek címe Megtartó erônk.Kiss Törék Ildikóval közösen faggatjuk az Erdélybôl Magyarországra települt Kocsist írói munkásságáról. Ezenkívül részleteket játszunk különbözô színdarabokból. Tevékenységünk továbbra is elágazó marad: stúdiómûsorokat, gyermekmûsorokat tartunk, könyvbemutatókat és képzômûvészeti kiállításokat szervezünk. Azt is el kell mondanom, hogy az Ady-múzeum felújításán is dolgozunk.

- Mit terveznek a jövôben?

- Elôkészületben van Az ember tragédiája, nyolcszemélyes változatban. Dél-Erdély városaiban is szeretnénk elôadni, mert köztudott, hogy a szórványmagyarságot ritkán látogatják a színházak. Kultúrházak helyett a templomokban játsszuk el, mert mint tudjuk, a világirodalom legbiblikusabb ihletésû színmûvérôl van szó. Egy ilyen miliô lendíthet az elôadáson, megkönnyíti az interpretációt és a befogadást egyaránt.

- Mit tartalmaz még a repertoár?

- Mûsoron maradnak Páskándi Géza Kérjük a lábat letörölni, Molnár Ferenc A cukrászné címû színdarabja, ezenkívül az Illés szekerén, Árva Bethlen Kata, Fényes ég alatt és Megfogyva bár, de törve nem címû pódiummûsorok, amely sorozat kárpát-medencei ezeréves jelenlétünket summázza színpadiasított formában.

Nagyálmos Ildikó

Rövid idô alatt jelent meg a Partiumi füzetek két újabb darabja. A 11. sorszámú a kisbazilika rangú nagyváradi római katolikus székesegyházat mutatja be, Bunyitay Vince 1880-as dolgozatának újraközlésével és Fodor József püspöki helynök bicentenáriumi visszaemlékezésének közzétételével. A 12. füzet szerzôje Alexandru Pop, aki a Körös-parti városnak és várának történeti vízrajzát foglalta össze és illusztrálta. A kiadványok ezúttal is a Partiumi és Bánsági Mûemlékvédô és Emlékhely Bizottság munkáját dicsérik.

Brassaï-centenárium

Jó száz évvel ezelôtt egy fiatal, magyar-francia szakos tanár gyalog bejárta Erdélyt, eljutott Brassóba, ahová "a Cenk mágnesként örökre idevonzotta", olyannyira, hogy ezután negyven éven át tanárkodott a városban. És hiába Párizs varázsa, ahová többször is elmegy, mindig visszatér, mert úgy érzi, itt kell élnie, és hogy a város befogadta - adósa. Brassói Szemle (késôbb Brassói Hírlap) néven lapot alapít, majd ennek megszûnése után a Brassói Lapok munkatársa, de 1933-ban Brassói Napló címmel új lapot szerkeszt, itt politikai írásai mellett fôleg a turisztika népszerûsítôje. Az évek folyamán önálló kötetei jelentek meg: versek, Petôfi-kutatások és a hosszú élet emlékeit megörökítô A századik év küszöbén. A tanár neve Halász Gyula.

Halász tanár úrnak - éppen száz évvel ezelôtt - született egy fia, akit késôbb a Brassaï mûvésznéven ismert meg a nagyvilág, s akinek élete szinte végig három síkon futott: újságírás, képzômûvészet, fotómûvészet.

Ifj. Halász Gyula 1920 júniusában így ír: "Brassóban meglehetôsen zárt életet élünk. Mindannyian, akik akarunk valamit, nyomasztóan érezzük a kisváros levegôjét (...), én még húszéves vagyok, a kezdet kezdetén állok, jelenlegi fejlôdési stádiumom: keresés, vajon a festészetben, költészetben vagy írásmûvészetben találom-e meg a legjobb lényemhez simuló kifejezési formát..."

A brassói Fôreáliskola elvégzése után (1919-ben rövid idôre a Vörös Hadsereg önkéntese) 1920-ban képzômûvészeti sikerein felbuzdulva, de fôleg barátja, Máttis Teutsch János festômûvész biztatására indul el külföldi tanulmányútra.

Édesapja nyomdokain haladva, külsô munkatársként írogat, elsôsorban a Brassói Lapoknak, késôbb a Napkeletnek, Keleti Újságnak, Periszkópnak. Azok között szerepel, akik 1920-ban válaszolnak a Napkelet Mi az igazi magyar irodalom? körkérdésére. Szentimrei Jenô szerint a Napkelet "egészen új neveket is hozott, izmos, tehetséges fiatalokat" termelt ki magából, mint Balázs Ferenc, Finta Zoltán és az ifjú Halász.

Külföldön elôször Magyarországon, majd Németországban tanul. Berlini tartózkodása idején sokszor cikkeinek honoráriuma segíti ki szorult helyzetébôl. Eleinte "túlnyomórészt érdektelen élelmi cikkeket ír, csakhogy megélhetéshez jusson". Akárcsak kortársai, ô is gyakran blöfföl. Álinterjúkat készít világnagyságokkal, máskor kimásol egy régi cikket valamelyik lapból és eredetiként küldi be a kiszemelt szerkesztôségnek. Késôbb azt fájlalja, hogy nincs szerencséje a német lapokkal, ki van szolgáltatva a sajtóuzsorásoknak, mert akár "anyagot adott el nekik, akár kész cikket, ôk természetesen a saját nevükön adják le". Évek múlva ugyanezek a lapok versengenek a fotóiért. "Egyéni erôfeszítés, sok csalódás és néha szinte leküzdhetetlen nehézségek után sikerült végre az egész német illusztrált sajtót behálóznom, sôt a franciát is..."

"Itt vagyok hát végre Párizsban" - írja 1924 februárjának végén. Ezen a nyáron olimpiai tudósító volt, amit ugyan nem szívesen vállalt, mert sem kedve, sem szakértelme nem volt hozzá, mégis egy-egy fontosabb eseménnyel elbüszkélkedett családjának. "Colombes-ban voltam a román-francia rögbimeccsen, teljes eleganciával, angol kucsmában és vakító kesztyûkben, a páholy mellett ültem a dísztribünön, ahová a román királynét várták. Hiába no, világlap a Brassó Lapok!"

Szerencséje forgandó, egyszer fenn, másszor lenn. Az ilyen bohém hangulatok leghûbb tolmácsolója maga Brassaï.

Ime egy példa:

Április 28. (...) Dãme kávéház. Olivia, a szép amerikai nô. Hetek óta éhezem utána - de messzirôl, mert mindig úgy körül van fogva. Ma este egyedül. Melléje ülök. Jön a svájci nô, s a másik oldalon mellém ül. Olivia elhúz. 20 frank van nálam. Ötöt Melinda elkér. (...) Éjjel 2 óra. Három fine á l'eau-t ittunk. Taxi. Olivia vezeti az operációkat. (...) "Á propos, have you money?" "Csak 15 frank." Fizetem a taxit. Elôkelô dancing a Montmartre-on. Pezsgô 120 frank. Mindenki szmokingban. (...) Uramisten, mibôl fizetjük ki a pezsgôt? Olivia elragadó. Ne törôdjön semmivel. Ô mindent elintéz. Iszunk. Táncolunk. A maître d'hotel a számlával. Olivia nevet. Aláírja, és pénz helyett névjegyét teszi bele. "Gyerünk!" Taxi. 25 frankot kér. "Menjünk inkább konf-lison!" Éppen jön egy. Haza a Montparnasse-ra. Hajnalodik. Olivia ölemben, pezsgôs, konyakos mámorban. (...) Utolsó pénzünket a kocsisnak adjuk.

Egy másik naplóbejegyzés:

...35 centime-om van. Nem eszem egész nap semmit, csak füvet legelek a kastély oldalában. Teljesen elgyengülve... Hotelesné ma már komor és zaklat. Mi lesz? (Szappanom elfogyott, kölnivizem eltörött, púderem elapadt, nincs több tiszta gallérom...) Ma egyetlen falatot sem ettem! Most jut eszembe, ma van nagypéntek. Ez a gondolat, bármilyen mulatságos is, megnyugtat.

Másnap:

Április 3., húsvétszombat: "...15 centime-om van. Mit lehetne venni? A legolcsóbb narancs is 20 centime. Leveskockára gondolok, de vajon nem drágult meg? Végül egy Stollwerck karamellát veszek 10 centime-ért. Ez a mai napi menü. Pardon, még egy félig széttaposott narancsot is találok. Megmosom, megtisztítom és megeszem a tengerparton, s majdnem lopok egy doboz tejkonzervet."

A húsvéti vacsora? Két sou-ra karamella, és talál egy hagymát, amit "só nélkül kellô undorral megettem".

Évek múlva, mikor végleg befutott, leveleiben pénzügyi sikereirôl számol be. Most már ezreket keres írásaival az az ember, aki még nem is olyan rég hagymát evett húsvétra. 1932 decemberében kezdi elhanyagolni az újságírást. Könyvsikere és a filmezésnél vállalt szerepe miatt "összes újságaimat és ügynökségeimet elhanyagoltam, pedig most már van Belgiumban, Hollandiában, Londonban és New Yorkban". Ezután írással keveset foglalkozik, de kapcsolata a sajtóval fényképészként megmarad.

Az ifjú Halász Gyula tanárai biztatására és szülei támogatásával a budapesti Képzômûvészeti Fôiskola hallgatója lett.

1920 karácsonyán utazik Berlinbe felsôfokú tanulmányait megkezdeni. Az iparmûvészeti iskolába jelentkezik felvételire, és szinte biztosra vette sikerét. Nagy ámulatára elutasítják. "Munkáim alapján megállapították, hogy festô vagyok, akinek nem az iparmûvészetiben, hanem az akadémián van a helye." Ilyen ajánlással természetes, hogy ott próbálkozott és az is természetes, hogy fölvették. Tetszett neki az új környezet: gyönyörûek a mûtermek, ahol egész nap lehet dolgozni, sôt még ingyen modell is áll rendelkezésükre, de a legfontosabb, hogy mindenki elôzékeny és figyelmes. Egy idô után megállapítja saját magáról, hogy "van szín- és formaérzékem, de ezt a munkásságot nem nevezhetem az enyémnek, s rajtam keresztül is Máttis Teutsch szólalt meg..." Ez a hatás még sokáig érzôdik munkáin, addig, míg végre rátalál saját egyéni stílusára.

Az akadémián szinte minden mûfajjal próbálkozott; egymás után készíti el tájképeit, portréit, ceruza- és tusrajzait, aktképeit. Legtöbb munkáját megörökíti fényképezôgéppel és hazaküldi szüleinek, de egyesek mellé magyarázatot mellékel: "Hogy a küldött aktrajzok Mamukát szent borzalommal töltötték el, Apuka meg nem képes bennük élménnyilvánulást felfedezni, az teljesen érthetô", majd aprólékos magyarázkodás és példák egész sora következik a késôn megértett és csak évtizedek múlva értékelt nagy mûvészekrôl.

Közben a mûkritikusok is kezdenek felfigyelni rá, pozitív hangvételû cikkek jelennek meg reprodukciókkal illusztrálva. Ennek köszönhetô, hogy hírneve terjed, megrendeléseket kap, fôleg portrékra, s egy-egy ilyen jól sikerült alkotás után legtöbbször az egész családot meg kell örökítse. Közben szorgalmasan látogatja a múzeumokat, képtárakat, ötletekkel gazdagodik, finomodik színérzéke, s kezd kialakulni egyéni stílusa. Egy idô után Berlin már nem elégíti ki, és mind jobban csábítja a gondolat, hogy álmai városába - Párizsba menjen. Több mint hároméves berlini tartózkodás után, 1924 tavaszán megérkezik a Fény városába.

Mintha csak ott született volna, hamar megismeri a metropolist: "A városban már mint régi párizsi járok-kelek, s teljesen otthon érzem magam". Az elsô napokban ismerôsökre talál, barátjával és mûvésztársával, a festô Tihanyi Lajossal tölti estéit a Rotonde kávéházban "francia-német-orosz-spanyol-né-ger - s amennyi nemzete még a világnak csak van - társaságában". Este az élvezeteket habzsolja, nappal "szívesen és elragadtatással idôzöm a Louvre-ban". Hétvégeken bejárja a csodás környéket - St. Cloud, Fontainebleau, Autenil, Boulogne szépségeiben gyönyörködik, a tájak közül nem egy megihleti.

Különbözô emberekkel köt ismeretséget, kerül kapcsolatba, elsôsorban a különbözô nemzetiségû mûvészekkel, aztán diplomatákkal, üzletemberekkel, el egészen az arisztokrácia tagjaiig. De érdekes számára egy kocsmai ismeretlen, egy arc Párizsból: "Múltkor este fura figura ült be a Caféba. Sovány s betegesen összefonnyadt arc, nagy pápaszem, vörös szemhéjak... Egyszer csak mellém ült, s beszélni kezdett... Meg-megcsuklott a hangja, szemébôl könnyek peregtek: Ön itt az egyedüli ember, aki megérthet, akinek mindent elmondhatok." Az ilyen és ehhez hasonló figurák lesznek azok, akiket késôbb, fotós korában nagy elôszeretettel örökít meg.

Brassóba írt leveleibôl nem tûnik ki barátsága a huszadik század nagy festôegyéniségével, Picassóval: "Amirôl ezer meg ezer ifjú mûvész ábrándozott, nekem sikerült... Barátságunk valóban Picasso haláláig tartott." Ez tette lehetôvé, hogy vérbeli újságíróként, a helyzeteket mindig felismerô és kihasználó Brassaï megírhatta Beszélgetések Picassóval címû híres könyvét, amit tíznél is több nyelvre lefordítottak. A magyar kiadáshoz Illyés Gyula írt elôszót.

1940-ben, mikor már befutott fényképész volt, egy nap Picasso felkereste és megszemlélte a rajzait, majd így szólt: "Maga rajzolónak született. (...) Miért nem folytatja? Sóbányával cserélte fel az aranybányáját". A sóbányát a fotózásra, az aranybányát a rajzolásra, festésre értette. Pár év múlva Brassaï megmutatja neki újabb rajzait, fôleg amelyeket a háborús megszállás alatt készített. Ezek még jobban tetszettek, mint fiatalkori munkái, és biztatja, rendezzen belôlük kiállítást, mert tehetséges, de ô nem él az ajánlattal.

A leveleit tartalmazó kötet (Elôhívás, Kriterion, 1980) elôszavában Brassaï ekképp tisztázza a dolgot: "A Picasso említette aranybányáról a New York Times kritikusa, A. D. Coleman így vélekedett 1971-ben írott cikkében: Ha mûvészetrôl mondott ítéletet, Picasso ritkán tévedett, Brassaïval kapcsolatosan mégis melléfogott, amikor azt mondta neki: aranybánya van a birtokában, és beéri egysóbányával. Bármennyire érdekes és megkapó is az, amit Brassaï a képzômûvészet más területein alkotott, kétségtelen, hogy fényképészi életmûvét kell legfontosabb alkotói tel-jesítményének tekintenünk."

Többször elgondolkozott azon: ha Picassóval hamarabb találkozik, és hallgat rá, hogy csak a képzômûvészetnek szentelje tehetségét, másként alakult volna élete?

1931 táján újból küldözget írásokat, többnyire a német lapoknak, rajzok, fotók, karikatúrák kíséretében - fôleg az anyagiak pótlására, és festményeket is készít: "Több portrait-t csináltam. Innen 100, onnan 150 vagy 300 frank". Nagy munkatempót diktál magának, de bírja. Sok idejét leköti a társasági élet, de azért dolgozik; a legváltozatosabb megrendelésektôl sem riad vissza: "A regényillusztrációval meg voltak elégedve, bár egy nap alatt kellett az egészet megcsinálni, s a következô illusztrációt is én kapom."

Az Illyés Gyulával folytatott párbeszéd során arra a kérdésre, hogy miért jutott eszébe harmincéves korában a fényképezés, ez a válasz: "Mert nem fértek már el bennem a képek; annyit szedtem magamba fôleg az éjszakai csatangolásaim alatt. Ki kellett adnom ôket, más - közvetlenebb - formában is, mint amit az ecset nyújtott."

Ez a periódus akkor kezdôdött, mikor megcsömörölve "mindinkább undorodom mindentôl, aminek enyv- és terpentinszaga van, gyûlölöm a festôket s a szalonokat".

1930 márciusában veszi meg elsô, szerény fényképezôgépét, s most már ezzel a masinával mászkál a városban. "Attól a perctôl kezdve, hogy rájöttem: a fényképezôgép alkalmas arra, hogy megörökítse az éjszakai Párizsnak mindazt a szépségét, amelybe bohém életem kalandozásai során szenvedélyesen beleszerettem, a fényképezés csakis kedvtelés volt számomra. Egyidejûleg azt is megértettem, hogy csöppet sem közömbös, adott korban milyen kifejezôeszközt választ a mûvész. Felismertem, hogy a fényképezés korunk sajátos közlési eszköze - amikor ez 1930-ban tudatosodott bennem, egy csapásra fordulat állott be életemben."

Ez az új - az elején csak hobbiból gyakorolt - kifejezési forma uralkodik el mûvészetében. Már alig-alig rajzol vagy fest, szobrászkodni még annyira sem, most már kimondottan új szenvedélyének él. Baráti társaságot is ilyen körökben keres. Találkozik André Kertésszel, az akkor már nemzetközi hírû fényképésszel, aki fôleg technikai kérdésekben látja el tanácsokkal a kezdô Brassaït és erôsíti meg elhatározásában. Ezután éjszakáit fôleg a Montparnasse környékén tölti, ismerkedik és barátkozik az éjszaka furcsa alakjaival, képei bepillantást engednek életükbe - "a nappalokban élô ember számára ismeretlen világba".

A titokzatos párizsi éjszakában furcsa alakok tûnnek fel a szegénynegyedek bûzlô sikátoraiban: egy félig megvilágított arc az utcasarkon, csoportban álldogáló biciklis rendôrök, egy utcalány sziluettje, fél szemét is csak alig mutató öreg csavargó (mennyi mindent mond el az az egy szem!), amott egy szobor rejtelmes körvonalai a ködös éjszakában. Késôbb bevallotta, hogy bizony volt, amikor félt lemerülni az alvilágba. De eljutott addig, hogy a nyilvános házakban a legintimebb jeleneteket is megörökíthette. Alig egy év múlva Brassaï neve jól cseng a fotózásban - "a legjobb francia mûvészeti könyvkiadó elhatározta, hogy kiadja fényképalbumomat, melyet az éjszakai Párizsról készítettem (...) 20 nocturne-ömet mutattam meg és proponáltam neki, hogy adja ki Éjszakai Párizs címmel albumban". Az 1933-ban megjelent kötet szenzációnak számított, mert ritka volt maga a vállalkozás - éjnek évadján fényképezni, az eredmény pedig "tökéletes és meglepô" - méltatja Szilágyi Gábor.

A kötet megjelenésérôl így számol be szüleinek: "Könyvem - Le Paris de Nuit - két napja jelent meg nagy sikerrel... A nagyobb könyvüzletek egész kirakatokat rendeztek be. Mindenütt nagy tömeg áll. Sokan veszik. Sok könyvesbolt már az elsô nap az összes példányokat eladta." Ezt a könyvet ma már úgy emlegetik, mint a fényképészet történetének egyik legfontosabb momentumát. Évek múlva állította össze a Titkos Párizs címû albumát, ami egyidejûleg jelent meg a világ nagyvárosaiban: Párizs, London, New York, Frankfurt, késôbb Tokió könyvüzleteiben.

A mindennapi ember úgy megy el a srácok házfalakra vagy más, a leglehetetlenebb helyekre rajzolt, vésett, festett ákombákomjai mellett, hogy vagy észre sem veszi ôket, vagy bosszankodik az elcsúfított házért, de Brassaï ebben is meglátta a témát, kutat és fényképez, és ebbôl születik meg a híres graffiti-sorozat - a párizsi utca folklórja.

Az 1937-es év Brassaï számára tele van keserûséggel, elveszíti legjobb barátait, köztük Tihanyit, "kis barátnômtôl pedig öthónapi házasélet után elváltam". És szinte hihetetlen az a kijelentése, miszerint "a fényképészet már nem szívügyem és mihelyt lehet, föladom". Vészes felhôk gyülekeznek Európa egén, a második világháború réme elôrevetíti árnyékát, s ez aggodalommal tölti el, félti szüleit, otthon maradt családját.

"Szomorúsággal tölt el, hogy súlyos döntések elôtt állnak. (...) Elhagynák a várost, amelyhez ezernyi szállal fûzôdnek?" Latolgatja magában, hogy visszatérjen-e Erdélybe, ahol régebbi munkáiból a megélhetését biztosítani tudná, de minden az eseményektôl függ.

Végkövetkeztetésként megállapítható, hogy hírnevét mégiscsak fényképei alapozták meg. Kritikusai egybehangzó véleménye szerint "Brassaï azon kevesek egyike az európai fényképészek között, akiknek átfogó életmûben sikerült megvalósítaniuk elképzelésüket, és akik elérték azt, hogy nevük az írókéval egyenrangúként csengjen a nagyközönség fülében". Életmûvének elismeréseként 1978-ban tüntették ki az idôs mestert a legmagasabb mûvészeti díjjal.

Brassaï végül nem tért vissza szülôföldjére, hamvait a párizsi föld fogadta be, tizenöt évvel ezelôtt.

Adamovits Sándor

A Felkínálom Marketing Manager Center (FMMC) 1984 óta mûködik Magyarországon azzal a céllal, hogy segítséget nyújtson vállalkozóknak, cégeknek bel- és külföldi üzleti, kereskedelmi ügyletek lebonyolítására, partnerkapcsolatok kiépítésére. A folyamatosan épülô hálózat hivatalos képviselôje ez év elejétôl az aradi székhelyû NOVOBYT Kft. Leendô partnereik figyelmébe ajánlják üzleti ajánlataikat. Részletes tájékoztatás a következô telefonszámokon kérhetô: 057/25-18-27, illetve 092/81-41-80 (mobil).

TKI.6367001

Szlovák rendszertagunk ajánl hidraulikus, önrakodó daruskocsikat megvételre. A daru kinyúlási hossza 1 métertôl 15,9 méterig, típustól függôen. Az emelhetô teher a típustól, a gémkinyúlástól függôen 0,22-9,3 tonna.

KKE.6469001

Gyôrtôl 25 kilométerre lévô partner keres bérmunka-lehetôséget a mûanyagipar, fröccsöntés, esetleg a vasipar területérôl. Újonnan épült 200 m2-es épület és 10-15 fô rendelkezésre áll. (Ipari áram, víz, telefon, rend.) Az udvarban körforgalom kialakítása lehetséges, az épület belmagassága 4,4 m, szélessége 8,1 m, hosszúsága 32 m.

TKE.6492001

190 m2 alapterületû, három helyiségre osztott mûhelyét kínálja partnerünk eladásra. Az épületen belül iroda, szociális helyiség és raktározási lehetôség rendelkezésre áll.

IKI.6493033

Budapesttôl 5 kilométerre, üdülôövezet környezetében, 916 négyszögöl telken 220 m2-es rusztikus belsô térkialakítással ház eladó. Bôvebb információ rendelkezésre áll.

TKI.6519001

Viszonteladókat, forgalmazókat keresünk a Hess szúnyog! nevû csuklópántra, mely elriasztja a csípôs, bosszantó rovarokat. (Szúnyog, méh, darázs, bolha stb.)

TKI.6520001

Fekete bazaltkô megvásárolható bontott, jó minôségû (nagy kocka 18x18), több százezer darabos készletbôl kis és nagy tételben nagyon kedvezô áron.

280 db könnyûszerkezetes ház építéséhez keresünk 8000 m3 vörös vagy borovi fenyôt5x15 cm, gipszkarton és cementált lemezt, furnérozott beltéri és bejárati ajtót. A bonyolítás történhet barter formájában is, ellentételként több milliárd Ft értékben élelmiszereket ajánl fel partnerünk.

TKI.6522001

Partnerünk rendkívül kedvezô élelmiszerajánlataiból: 9 féle száraztészta, kukorica-, zöldborsó-, uborka-, csalamádékonzervek, sokféle dobozos és üveges üdítô, 2-300 tonna 50 kg-os cukor.

TKI.6591001

Bel- és külföldi cégeknek ajánljuk a rendkívül széles körben alkalmazható, minden folyékony és pépes anyag csomagolásához felhaszálható, kis helyigényû automata poharas csomagológépet.

TKI.6592001

Osztrák partnerünk vásárolna vagy gyártatna masszírozó asztalt. Ilyen terméket elôállító vagy forgalmazó céget keres.

IKI.6593033

Szegedtôl 7 km-re, 1030 m2-es telken exkluzív kivitelû, 150 m2-es, tetôtér- beépítéses új családi házra vevôt, befektetôt keresünk.

KKE.6594

Fafeldolgozó vállalatnak megbízást adna német cég fakutyaházak és ezek részegységeinek gyártására. A gyártáshoz a német cég rajzokat, tervrajzokat ad. A kész termékek Németországban kerülnének értékesítésre.

TKE.6595

Hosszú távú együttmûködésre beszállítót keresnek a következôkre: egyedi és standard kivitelben faablakok, mûanyagablakok, ajtók rétegelt lemezbôl, faajtók, bejárati ajtók, valamint falépcsôk tömörfából, falépcsôk felületi furnérral. Továbbá olyan építôipari cégekkel is hosszú távú kapcsolatot keresnek, amelyek különféle kézmûves munkálatok elvégzésére munkaerôt tudnak rendelkezésre bocsátani.

TKE.6596

Dekorációs cikkeket és irodaszereket forgalmazó portugál cég vásárolna többféle célú papír-, textil-, fa-, réz- vagy bôrbôl készített dobozokat.

KKE.6597

Kötöttárú importjával és értékesítésével foglalkozó cég kötöttárú-készítô partnert keres.

KKE.6598

Együttmûködést keresnek elsôsorban csôhajlító és különféle lakatosmunkátvégzô gyárakkal, cégekkel.

KKE.6599

Innovációs hô- és árnyékolásvédô termékeket gyártó cég együttmûködô kapcsolatot keres a területen tapasztalattal rendelkezô céggel. Leányvállalat létesítését is tervezik. Kapcsolatot keres továbbá hôszigetelô üveg gyártóival is.

KKE.6600

Német cég kapcsolatot keres vállalatokkal a következô szakmákban, illetve adottságokkal: a) mûanyagfröccsöntés; b) csavarpréselés; c) 50-250 tonna teljesítményû használt hidraulikus prések.

KKE.6601

Német cég a következô termékeket gyártó partnerekkel keres kapcsolatot: a) keményfém- gyártás (húzószerszámokhoz), b) gyémánt-húzószerszámok (PKT), c) automata esztergált alkatrészek.

KKE.6602

Romániai ruházati cikket gyártó vállalat bérmunkamegbízást adna kötött ruházati termékeket és sportöltözéket elôállító cégeknek.

TKE.6603

Kozmetikai termékeket forgalmazó romániai cég vásárolna 100 ml-es üvegpalackokat dugóval after-shave termékének csomagolására.

Norvég cég, amely a 15-35 éves korosztályok számára divatos férfi- és fiúruhákat forgalmaz, gyártópartnert keres ún. Panta nadrágok készítésére. A gyártáshoz mintákat a norvég cég ad.

KKE.6605

Francia cég drótkerítésgyártó, dróthálófonó cégeket keres.

Nekiültem, hogy városom, a Bihar megyei Margitta higiéniai helyzetével foglalkozom. Vitriolba mártott tollal készültem bírálni a szemetes utcákat, a kukák, konténerek körüli állapotokat. Valami azonban másfelé irányította figyelmemet.

Ott kezdôdött az egész, hogy összetalálkoztam egy kedves kollégával, akinek a társaságában volt egy ifjú, eredetileg fináncnak tanult újságírójelölt, aki szívesen vette, ha a nála tapasztaltabbak ellátják néhány jó tanáccsal a szakmát illetôen. A kötetlen adomázgatás helyszíne a központi cukrászdából átalakított bár volt. A hamvas arcú újdondász hölgy távozása után kollégám két, merôben más fazonú úriemberrel jelent meg. Ekkor már sejtettem, hogy köztisztaságot pellengérre tûzô jegyzetem gellert kap. Nem is csalódtam. A két úr (harminc-negyven közöttiek) egyike biztonsági tiszt volt, simulékony, ápolt, visszafogott megjelenés, gyanakvó, szúrós tekintet fôleg e sorok szerzôjének irányába. (Vajon miért?) Ruházatuk tetôtôl talpig fekete volt, melyet vastag aranyékszerekkel egészítettek ki. Az egykori szekus jelenleg az USA-ban tengeti életét, nyilván mindkét ország "szerveinek" legnagyobb megelégedésére.

Sugárzó fölénnyel, otthonoson mozogtak a sötét öltönyösök az ezredvégi balkáni tájban.

Füstölögve látom be: a harminc évvel ezelôtti hippivilág firkásszá szelídült szakállas, farmeres rekvizitumának aligha van esélye a külföldi vállalkozóvá vedlett keljfeljancsival szemben. Kioktathatunk mi zsenge gyakornokokat, szidhatjuk a helyi hatóságot a mindent elborító szemét miatt, de az államilag támogatott förtelmet nem küzdhetjük le. Ülünk elmélázva kopott farmerünkben, és csak a gondviselésben, illetve olvasóinkban, a félrevezetett és talán dühös választópolgárokban reménykedhetünk.

Albert Attila

Az Illyés Közalapítvány Ifjúsági Szaktestülete pályázatot hirdet az alábbi kategóriákban:

- ifjúsági érdekeltségû rendezvények támogatása;

- ifjúsági szervezetek mûködésének támogatása;

- ifjúsági kutatások támogatása (célpályázat).

Pályázni a szaktestület által kibocsátott ûrlapon lehet. Nem megfelelô ûrlapon vagy hiányosan beküldött pályázatokat nem fogadunk el. Beküldési határidô: 1999. október 10. Bôvebb információ, ûrlap és pályázati útmutató letölthetô az Internetrôl (http://kmdsz. soroscj.ro) vagy igényelhetô írott, valamint elektronikus formában a szaktestület címén: str. Kossuth Lajos nr. 20, 4150 Odorheiu Secuiesc, jud. Harghita. Tel.: 066-218-027; fax: 066-213-371; e-mail: uff@kabelkon.ro

A Bocskai Szövetség a gyergyócsomafalvi Mûvelôdési Házban adja át az idei Bocskai-díjakat, ünnepélyes körülmények között. A rendezvény szeptember 26-án, vasárnap 11 órakor lesz. Ünnepi istentisztelettel kezdôdik, majd beszédet mond dr. Kreczinger István, a Bocskai Szövetség elnöke, amit laudációk követnek. A díjkiosztásra, valamint az utána következô találkozóra mindenkit szeretettel várnak. Az elôzô évek kitüntetettjei: Csapó I. József, Szûrös Mátyás, Eva Maria Barki (1995); Tôkés László, Püski Sándor, Morácz László, a Duna Televízió (1996); Tempfli József, Hegedûs Lóránt, Fabienne Wassmer, a kolozsvári RMDSZ (1997); Tôkés István, Pomogáts Béla, Benczédi Pál, a Rákosszentmihályi Református Gyülekezet (1998).

A New York-i székhelyû World Monument Watch (Mûemlékek Világszemléje) kétévente teszi közzé a világ száz legveszélyeztetettebb mûemlékének listáját. A Transylvania Trust Alapítvány és az Erdélyi Mûemlék-restaurátorok Egyesülete pályázatának eredményeként a 2000-2001-es jegyzékre felkerült az évtizedek óta romos állapotban lévô bonchidai Bánffy-kastély is.

A fénykorában Erdély Versailles-aként számon tartott kastélyt a 16. században kezdték építeni, végleges formáját a 19. században nyerte el. Pusztulása 1944-ben kezdôdött, amikor a visszavonuló német csapatok bosszúból felgyújtották az épületet, mivel utolsó tulajdonosa, gróf Bánffy Miklós bukaresti tárgyalásain a szövetségeseknél puhatolózni próbált Magyarország háborúból való kilépésérôl. A háború után az államosítás eredményeként a mûemlékegyüttest új gazdái "elhasználták". Annak ellenére, hogy a hatvanas években a Mûemléki Igazgatóság helyreállítási munkálatokat kezdett el, az épület állapota folyamatosan romlott: a faragott kô részletek és szobrok a vandalizmus és a mûkincskereskedôk prédájává váltak, az elmúlt években pedig a környék egyes lazább erkölcsû lakói már nyíltan építôanyag-bányaként kezelték a romot.

A veszélyeztetett mûemlékek jegyzékére való felvétel jelentôsége nem csak a nemzetközi figyelemfelkeltésben áll. A WMW ugyanis anyagi támogatást is biztosít azon ingatlanok számára, amelyek megmentésének és hasznosításának lehetôsége körvonalazódik.

A bonchidai Bánffy-kastély több évtizedes mostoha sorsa után most szerencsés helyzetbe került: a Transylvania Trust Alapítvány közép-európai mûemlékvédelmi szakemberképzô központot kíván benne kialakítani, fokozatosan biztosítva az épületegyüttes helyreállítását. Az állagvédelmi munkálatok elkezdésének, azaz az épület befedésének és ôriztetésének költségeit a Románia és Magyarország közötti kulturális egyezmény keretén belül a két állam fedezi.

Furu Árpád