heti napló

Nem megy ki a fejembôl, ami a múltkorában megütötte a fülemet: a Háborús Veteránok Országos Szövetsége kérte a Közlekedési Minisztérium illetékeseit, hogy 2000-ben biztosítsanak másfél millió elsô és ugyanannyi másodosztályú ingyen vasúti jegyet a kiérdemesültek számára. És ez csak afféle bónusz lenne, mert egy új kormányhatározat szerint a romániai gazdasági csôdöt menedzselô - pontosabban menedzselni képtelen - kabinet nagyvonalúan 150-300 ezer lej közötti plusz összeggel segíti mindazokat a háborús veteránokat, akik havi 500 ezer lejnél alacsonyabb jövedelemmel rendelkeznek. Ráadásul több mint ötmillió autóbuszjegyet is kiosztanak köztük, 5500-an pedig ingyen hajójegyet is kapnak. Toronyórát láncostul még nem, de már a bukaresti metrón minden háborús veterán, hadirokkant és háborús özvegy ingyen utazhat.

Isten bizony, nem sajnálom tôlük, megküzdöttek, megszenvedtek a hazáért (valamelyikért), szerencsétlen sorsúak a legtöbben. De mégis hányan lehetnek? A fenti számok hallatán akár százezres, milliós veteránhadakról lehet szó, ami mégiscsak furcsán hat így jó fél évszázad távlatából, pedig hát eme fertálya Európának igazán nem számított a második világégés tûzfészkének. Úgy látszik, a hosszú élet titka: a háború.

Nem szeretnék senkit megbántani. De nekem itt bûzlik valami. Egyik-másik önérzetes veteránegyesületi szószólónak is megmoccant tokjában a rozsdás szuronya, mondván: olyanok is kapnak kedvezményeket, akiknek puska sem volt a kezükben. Akik életükben nem szagoltak lôport. Egyenruha se volt rajtuk soha.

És ez jellemzô az egész mai Romániára. Ebben a jó húszmilliós országban jószerivel mindenki hátrányos helyzetû, de sok millió ember halmozottan az. Papíron. Törvényben biztosított kedvezményeket élvez eme halmozottan hátrányos helyzetében. Papírja van ugyanis arról, hogy ô fogyatékos, rokkant, béna, évtizedek óta halálos beteg, munkaképtelen, árva, félárva, félkegyelmû, újszíves, talált gyermek, sziámi iker stb. Még ennél is díszesebb papírja van százezernyinek arról, hogy ô nemzeti hôs, volt politikai fogoly, `89-es forradalmár, olimpiai bajnok, örökös szenátor, exállamelnök, és egyáltalán: a világörökség része.

Seregnyien vannak, akikrôl azt sem lehet kideríteni, hogy milyen megfontolásból, de semmiféle adót nem fizetnek, szociális segélyre jogosultak és a legkülönfélébb állami kedvezményekben részesülnek. Másoknak egyszerûen csak krónikus munkaundoruk van, ôket el kell tartaniuk azoknak, akiknek ebben a kórban nincs szerencséjük szenvedni.

Egy velejéig romlott, züllött, korrupt társadalomban - ahol a dörzsöltség a legfôbb emberi kvalitás - fölösleges elvárni a szégyentelenektôl, hogy fölülkerekedjen bennük a szégyenérzet.

Dénes László

Tubalchain, az ôskovács két kelyhet készített. Elsôként a Földnek Kelyhét - ebbôl itta Noé a Föld borát, s akié ez a kehely, az elôtt a Föld kitárja mellét, mint egy édesanya. Másodjára az Égnek Kelyhét formálta meg Tubalchain - abból itta a tizenkettô az utolsó vacsorán az Eleven Vér borát. Grálnak hívják ezt a kelyhet, melyet az Ég Lovagjainak rendje ôriz, a rejtekhelyhez vezetô utak és a megmagyarázhatatlan szertartások tudói, választott harcosok egytôl egyig

Elôttem van a T. Olvasó gyanakvó arca. Miféle sejtelmeskedés, minô ködös, kelta fantazmagória ez? Azonnal rátérek. Azokat szólítom meg ily módon, akik itt váltak tagjaivá a zöld lovagok rendjének, amely eltökéltebb a templomosoknál, s titokzatosabb a rózsakereszteseknél. Ám ami a legkülönösebb bennük: átszövik a földi világ életét, s mindenütt jelen vannak.

Ez a rend azt a kelyhet ôrzi, amely Tubalchain mindkét alkotásának jellemzôivel bír. Az ô (a mi) kelyhük: a Föld, amely ragyogó arccal alszik a déli napban, a gyôzelmes zölden elôtörô millió fa és virág, a tenger és az égbolt - ahol élnünk adatott. S miután ez a kehely, amelybôl az Élet Borát kellene kortyolnunk, hogy életben maradhassunk, világméretekben veszélybe került, elérkeztünk oda: ez így nem mehet tovább!

Emlékezzetek rá, micsoda csatákon vagyunk túl, míg idáig eljutottunk; a magyar természetvédelem elôkelô nemzetközi rangsorolásáig, a törvény megalkotásáig, a kilenc pompás nemzeti parkig, a nagy védernyô kifeszítéséig, az állami tulajdonba vett területek kiterjesztéséig, a világszintû fiatal szakembergárda hadrendbe állításáig. (De ez utóbbit minek is említem, hisz rólatok, hozzátok beszélek!)

Hány hosszú évre volt szükség, mennyi rossz átöröklést, tisztátalanságot, tehetetlenséget, mekkora "egyeztetésdzsungelt", aktuálpolitikai bûnt, csôlátást, nekivadult adminisztrációt és önzô pozícióféltést kellett legyûrnünk, hogy elfoglaljuk ezeket a hídfôállásokat?!

És most, testvéreim, új veszélyek körvonalazódnak! Vigyázzatok! Töltsön el benneteket egészséges gyanakvás, mikor valaki(k) tapintatosan, fû alatt, de felettébb céltudatosan nyomozni kezdenek utánatok, vagy jól fésülten, nemzeti gondolattól átfûtött szólamokban grandiózus elképzeléseket vázolnak fel, melyben nektek a fedezô pajzs és az aktív szellemiség szerepét szánják. Ám magukról alig árulnak el valamit. Annyit engednek sejtetni, hogy ôk "valahol ott fenn" lesznek majd. És még annyit, hogy az anyagiak terén a kassza többnyire az ô kezükben lesz. És azonnal teljes odaadást, lelkesedést várnak el.

Ne lankadjon az éberségetek, amikor az általatok alaposan ismert világritka tájegységrôl kezdenek el érdeklôdni úgy, mint akiket a védelem ott tapasztalható ellentmondásai, érdekegyeztetési feszültségei mély aggodalommal töltenek el, és ezért haladéktalanul be akarnak szállni a jó oldalon, csakis a jó oldalon! Csak hát ehhez ugye nekik is tudniuk kéne mindazt, amit ti tudtok ezen "kincses szigetekrôl". Úgyhogy mindezt tálaljátok ki nekik, hisz annyira feszíti ôket az akcióvágy!

Nem tudni, miért, ezek az urak (és hölgyek) azt gondolják, hogy az a szellem, az a teljes odaadás, ami minket eltölt a natúra védelmében, és ami számunkra inkább hátrányt, mint elônyöket jelent - ez valahol a gyengeelméjûséggel azonos. Hülyére vesznek minket. Jönnek és kopogtatnak, mint a népmesében az ordas, és úgy vélik, nem is sejtjük, hogy a benyomakodó tappancsok mögött ott vannak a kíméletlen tépôfogak és a telhetetlen böndô.

Nagyon vigyázzatok! Soha ne feledjétek amaz "háborús" évek alatt kiérlelt filozófiánkat, amelynek lényege ennyi: a fákon sosem nônek felesleges rügyek; a vizeknek nincsenek elhanyagolható öbleik; az állatok nem rendelkeznek hangulatfestô végtagokkal; demagóg dombokról és megalkuvó mezôkrôl sincs tudomásunk. Ami minket körülvesz, és aminek épsége nélkül mi is torzulunk, és pusztulunk, maga a megkerülhetetlen, lehazudhatatlan valóság! És semmiféle alku tárgyát nem képezheti!

Baróti Szabolcs

Gelléri Andor Endre (1906-1945)

Mikor író lettem, elhatároztam, hogy az emberek sorsán változtatni fogok. Mindössze a következô kis történet sikerét értem el idáig - ebben is a Nyugaté a fô érdem.

A postás meghozta a Zsíros kenyér és alma címû novellám korrektúráját. Behúzódtam vele a konyhába, ahol az anyám fôzött. El akartam neki olvasni, merthogy ebben a novellában is egy igen spórolós asszonyról volt szó. S mivel az én anyám is az, kivártam szépen, míg fölöntötte a rántást s ide-oda lökdöste a fazekakat akkor aztán azt mondtam: - No, anyám, ülj le, semmi se futhat már ki, semmi se sülhet oda és hallgass rám, kedves.

Ekkor jött be hozzánk egy ügynök ismerôsünk: szappan-, pipere-, illatszer-holmikban utazott és olcsó zsilettpengét hozott nekem.

- No - mondom -, üljön le maga is, hadd folytassam, ha már belekezdtem az olvasásba.

Folyt a számról a szó, anyámnak kezdett tetszeni a dolog, az ügynök is mosolygott, s mikor odaérek, hogy az a szerencsétlen mosónô, aki novellám fôszerepét viszi, három darab Hattyú-szappant dörgölt már el, s az az öreg nagysága, aki a másik fôszereplôje ennek az írásnak, majd megpukkad ezen az ügynök megfogja a karomat Gelléri úr, Gelléri úr, én magának örökre hálás leszek három gyermekem van, és elsejére fölmondtak nékem s ha maga megtenné, hogy Hattyú-szappan helyett a mi gyárunk szappanát, a Liliomot írná be a fônököm, amilyen parvenû, még talán visszavonná a fölmondásomat.

Nem ment bennem simán a dolog. Reklám - gondoltam -, nem íróhoz illô eset - de aztán: én azért semmit se kapok, ellenben három gyerek apját hátha vissza tudom tartani az állásában.

No, húzok egy vonást a puha ceruzámmal, s oldalt odafirkantom a korrektúrát, hogy szép habos Liliom-szappannal mosott a vén Racsákné. S mindjárt elmegyek a szorongó ügynökkel egész a postaládáig, hadd lássa: már indul is a nyomdába azon mód.

Akkor vagy két hétig házitanítóskodtam egy fiúnevelôben, s így csak az anyámmal közölte az ügynök: meg van mentve az állása, mert a fônöke azt mondja, aki a Nyugat íróját ilyesmire rá bírta venni az ügyes ember, s nem tehet arról, hogy a kereskedôk nem vásárolnak. A viszonyokban van a baj.

Én örültem neki aztán nemsokára megint csak állás nélkül, a szobában ültem s olvastam.

Hát kopognak: sugárzó, kihízott képpel bejô az ügynök, alapos egy csomag a hóna alatt: - Gelléri úr - mondja -, én a cégvezetônek elmeséltem az egészet. S a cégvezetô úr azt mondta: annak a Mûvész úrnak okvetlen meg kell ismerni a mi gyártmányainkat. Amiért is ezt a kis csomagot hoztam. Örülni fog ennek a kedves mamája.

Rettentôen felfújtam magam.

- Kedves uram - mondtam -, vigye a szappanját egyenest vissza a cégvezetônek, és mondja meg neki, hogy én nem a cégnek csináltam ezt, se nem azért, mert a Liliom-szappan valóban jó, hanem mert ezzel egy emberen, mármint magán akartam segíteni.

Szegény feje, kihátrált tôlem mint a rák, s vörös volt a zavartól.

Egy hét múlva: reggel van, mosdok nincs szappan. - Kérek szappant - mondom az anyámnak, s ô ad egyet. Igen jó szaga van - gondolom -, de jófajta szappan ez - megnézem, miféle nevû, hát Liliom-szappan. - Te, anya, én megmondtam annak az ügynöknek és te nem gondolsz arra

De erre fölszalad a kedves keze a derekára, s a sarkára áll: - Hát nekem még ennyi hasznom se legyen abból, hogy a fiam a Nyugat írója, hát nekem még ennyi hasznom se legyen az egész irodalmából - s már mutatja nékem a rengeteg ajándékszappant, s mondja: - Ha nem tetszik, adjál pénzt másikra.

- Pénzem nincs - mondtam elkeseredve, s ezzel záródik ez az élethû epizód.

De én hozzáfûzöm azt, és bízom abban, hogy nemcsak ilyen édes-keserû módon, szappannevek cseréjével, hanem az írás sugallatos fönségével még sikerülni fog egyszer másképp is változtatnom sok hozzám hû, nékem kedves szegény ember életén.

Megtört a jég!

Túl nagy falatnak bizonyult a sajtó a magyarfalóként ismert, de amúgy "mindenevô" Gheorghe Funárnak. Kolozsvár teljhatalmú polgármestere mindeddig többek között arról híresült el, hogy büntetlenül feldúlhatta a kincses város fôterét, leszereltethette a magyar nyelvû emléktáblát, ellopathatta a magyar zászlót a konzulátus épületérôl, következmények nélkül támogatta Stoica papát az össznépi átverésnek bizonyult Caritas-játékban és méregdrága szobormonstrumot állított közpénzen. Mircea Toma, az Academia Catavencu címû szatirikus lap fôszerkesztô-helyettese ellenben a torkán akadt. Kolozsvár urának akkor támadt étvágya az újságírókra, amikor Marius Avram, a Mesagerul Transilvan munkatársa nem éppen dicsérô jelzôkkel illette amiatt, hogy a Románia és Magyarország közötti alapszerzôdés aláírásának napján, sôt órájában nem csak a hazai, de a külföldi sajtóban is nagy visszhangot keltô temetési menetet szervezett Kolozsváron. Az akkor még egységpárti politikus, polgármester Romániát temette. Funar, akiben a toleranciának még halvány nyoma sem fedezhetô fel, becsületsértésért beperelte Avramot. Kolozsváron meg is nyerte a pert, de a Legfelsôbb Bíróságon már elveszítette. Mircea Toma, a Catavencu újságírója perbe fogott kollégájával való szolidaritásból még az ominózus cikknél is keményebb hangvételû politikai szatírát közölt 1997. április 7-én a Mesagerul Transilvanban saját és lapja nevében. Ebben osztozott Avram véleményével, miszerint Funárnak valami baj van a fejével, sôt pszichopatának nevezte, akinek hisztérikus megnyilvánulásai vannak stb.

- Nem tudtam és nem tudok egyetérteni Funárnak a sajtóval és a bírálattal szembeni intoleráns viselkedésével. Azért írtam azt a szatírát, mert meggyôzôdésem szerint közügyrôl van szó. Egy közéleti személyiségnek, politikusnak vigyáznia kell minden szavára és tettére, el kell tudnia fogadni a kritikát. De az olvasókat és a közvéleményt érdekelheti a kolozsvári bíróság magatartása is, ahol elítélték Marius Avramot, mert bírálni merte Funárt. Ezzel a polgármester érdekét a közösségi érdek fölé emelték. Az ellenem indított pert Funar elsô fokon elveszítette, de nem nyugodott bele, hogy nem mindig neki van igaza. Fellebbezett. Tudom, hogy Kolozsváron nagy befolyása van, ezért kértem, hogy helyezzék át Nagyváradra a pert - nyilatkozta Mircea Toma. Igaza volt. A Bihar megyei törvényszéken szeptember 3-án a javára döntöttek. Funar panaszát megalapozatlannak tartották, és egymillió lej perköltség, valamint ötmillió lej kártérítés kifizetésére kötelezték.

Monica Macoveitôl, Toma ügyvédjétôl megtudtuk, hogy az ítélet végleges. Védôbeszédében kifejtette, hogy a rágalmazás vádját ejteni kell, mert védence semmi olyasmit nem állított, amit Funar nem követett volna el bizonyíthatóan. A becsületsértés vádját pedig nemzetközi normák alapján kell megítélni. Funar közéleti és politikai szerepet vállalt, feljelentését is polgármesterként írta, amelyen hivatala pecsétje látható. Az ügyvéd szerint a felperes nincs tisztában azzal, hogy a közéleti személyiségek megnyilvánulásait állandóan figyelemmel kell kövesse a sajtó, hiszen a választók csak így gyakorolhatnak ellenôrzést felettük. A sajtó- és véleményszabadságot olyan nemzetközi egyezményekben rögzítették, melyeket Románia parlamentje is ratifikált. Az alkotmány 20. paragrafusa értelmében amennyiben nincs összhang a hazai és a nemzetközi szabályok között, az utóbbiakat kell alkalmazni.

Mircea Toma a közügy érdekében politikai szatírát közölt. Elítélése egyenértékû lenne a cenzúrával, mert elbátortalanítaná az újságírókat abban, hogy állást foglaljanak a köz érdekében, de megszûnne a társadalmi ellenôrzés is. Nyugat-Európában a sajtó jogát a politikusok és közéleti személyek akár éles hangú, sokkoló bírálatára senki sem vitatja. Ott ugyanis természetes, hogy egy demokráciában a hatalmon lévôknek el kell viselniük a kemény kritikát, lekicsinylô jelzôket is. Amire Funar sajnos nem képes.

Albert Ferenc

Fölröppent a hír, hogy a magyar polgári kormány kilencmillió dollár támogatással járulna hozzá jövôre az önálló erdélyi magyar felsôoktatás megteremtéséhez. Bizonyos körök máris rosszallólag híresztelik, hogy az összeget a támogató kizárólag a Nagyváradon létrehozandó Partiumi Egyetem céljaira irányozná elô. Markó Béla szövetségi elnök errefel bejelentette igényét a pénzre és annak elosztására, mivelhogy "az RMDSZ-nek gyakorlatilag készen áll az egyetemfejlesztési stratégiája". Miközben az erdélyi magyarok nevében politizáló, három éve hatalmi pozícióban lévô pártnak sem ereje, sem tehetsége, sem stratégiája ahhoz nem volt, hogy a romániai magyar adófizetôk pénzén megteremtse (újraindíttassa) az önálló állami magyar egyetemet.

A Királyhágómelléki Református Egyházkerület - a többi erdélyi magyar egyházakkal karöltve - kezdettôl fogva teljes erkölcsi és politikai támogatásával állott a romániai magyar nyelvû felsôoktatás ügye mellé. Ennek megfelelôen hoztuk létre 1990-ben a Sulyok István Református Fôiskolát, mely a fenntartó egyházra utaló nevén túlmutatva, valójában mindvégig ökumenikus tanintézetként mûködött.

Eredeti szándékaink közé tartozott a Sulyok István Református Fôiskola - egyházi hátterû - magyar egyetemmé fejlesztése. A politikai helyzet, illetve a romániai oktatásügyi viszonyok ez év nyarán tették lehetôvé, hogy az egyetemépítés útján továbblépjünk. Egyházkerületi közgyûlésünk határozata értelmében, ez év ôszén - a Sulyok István Református Fôiskola nyomdokán - beindul a Partiumi Keresztény Egyetem, ami szándékaink és reményeink szerint nyitányát jelentené egy ökumenikus egyházi összefogással létrehozandó erdélyi - alapítványi - magyar magánegyetem megalakulásának.

A Partiumi Keresztény Egyetem létrehozása széles körû egyházi, társadalmi és nemzeti összefogást igényel. Egyházkerületünk erejét meghaladó vállalkozásunkhoz éppen ezért a polgári és egyházi társadalom, a testvéregyházak és a közélet hathatós támogatását szeretnénk megszerezni. Ennek érdekében folyó év szeptember 11-én, szombaton délután 5 órára egyházkerületünk nagyváradi székházában (Teleki u. 27.) reprezentatív jellegû naggyûlést hívunk össze, melyre ezennel tisztelettel és szeretettel meghívjuk a magyar nyelvû oktatás mellett elkötelezett testvéreinket.

Meghívottaink közé tartoznak mindazok, akik Nagyváradon, Biharban és az egész Partium területén szívükön viselik az önálló magyar nyelvû felsôoktatás ügyét, illetve egyházkerületünk, egyházmegyéink és egyházközségeink, a testvéregyházak, az RMDSZ és az ökormányzatok, valamint a RMPSZ, az oktatásügy és különféle oktatási intézményeink képviselôi.

Meggyôzôdésünk, hogy a magyar nyelvû felsôoktatás ügyének nem megosztania, hanem össze kell kapcsolnia romániai magyarságunkat és egyházainkat. Ennek szellemében a partiumi egyetemet nem az állami magyar nyelvû felsôfokú oktatás, vagy más anyanyelvû felsôoktatási intézményi formák ellenében, hanem azok kiegészítéseképpen kívánjuk létrehozni. Miként ez ideig, ezután is minden tekintetben egyeztetni kívánunk mindazon intézményekkel, egyházakkal, szervezetekkel és személyiségekkel, akik ez ügyben illetékesek és felelôsséget vállalnak.

Ezúton is tisztelettel közöljük, hogy szeptember 11-ei naggyûlésünk alkalmával széles körû adománygyûjtést kezdeményezünk, és 5, 10, 50 és 100 ezer lejes címletekben téglajegyeket bocsátunk ki: "A Partiumi Keresztény Egyetemért és épületéért". Felsôoktatásunk anyagi alapjainak megteremtése érdekében nem elég másoktól várni a támogatást, hanem nekünk magunknak is cselekednünk kell.

Isten segítségében, valamint közérdekû szándékaink és reményeink megvalósulásában bízva, tisztelettel várunk mindenkit naggyûlésünkre és szeretettel küldjük köszöntésünket.

Az augusztus 20-22. között megrendezett Nagykárolyi Napok színes, muzsikás, fesztiválos, vásári kavalkádba vonzotta a város és a közelebbi-távolabbi települések lakóit, az Érmellék, Krasznavidék, Nyírség és Szamoshát képviselôit, az elszármazottakat és arra nyaralókat. A rendezvénysorozat szervezôi olyan ügyesen sáfárkodtak a rendelkezésükre álló szponzori és kereskedôi forrásokkal, hogy a város amúgy is szûkös költségvetését nem kellett megterhelniük, sôt még némi plusz jövedelem teremtôdött. Elôször az idén tûzijáték is volt, s bár nem sikerült neves sztárokat fölvonultatni - a giccskirály Lagzi Lajcsi például csak potom egymillió forintért lett volna hajlandó átruccanni a határon -, az ünnepi hangulat igazán adott volt 1999 Szent Istvánjakor Károlyban...

Elmarad viszont a szeptember 12-ére tervezett bogdándi (Szatmár megye) 10. néptáncfesztivál. A nemzetiségi seregszemle megszervezéséhez már a tavaly is alig jött össze a szükséges pénz, az idén viszont már nem segített jóformán senki. Sem a megyei RMDSZ, sem a kulturális kormányzat szatmárnémeti mindenesei nem erôltették meg magukat, jóllehet az utóbbiak az avasi és bükkvidéki román folklórfesztivált is kistafírozták. Az RMDSZ-es kormánybiztos meg csak sajnálkozott, hogy ôt már meg sem keresték a bogdándiak. A tájegységileg a történelmi Szilágyhoz tartozó nagyközség képviselôi megígérték: ha az idén nem is, de jövôre mindenképpen megrendezik a jubileumi fesztivált a bimillenáris jegyében, kisközösségi összefogással, kizárólag a magyar népi táncnak dedikálva - írja a Romániai Magyar Szó.

Szövetségünk, az RMDSZ érvényes programjának alapelvei szerint az autonómia:

- elv, melynek a jogállam intézményei kiépítése során kell érvényesülnie,

- a nemzeti közösség joga, melyet identitása védelmének kibontakoztatása, fejlesztése és megôrzése érdekében gyakorol,

- eszköz, mellyel a romániai magyarság szülôföldjén megalapozhatja gazdasági és kulturális fejlôdését, megteremtheti megmaradásának anyagi, politikai és jogi feltételeit,

- stratégiai cél, melyet az RMDSZ politikai tevékenységében és a civil társadalom szervezeteivel kialakított kapcsolataiban követ. (...)

A személyi elvû autonómia révén létrejön a romániai magyarság saját intézményrendszere az oktatás, a mûvelôdés, a tájékoztatás, valamint a hagyományôrzés és mûemlékvédelem területén. Ezen autonómiát a romániai magyarsághoz tartozó személyek által választott köztestületek gyakorolják: a magyar nemzeti közösség önkormányzata a szabad identitás elvét érvényesítô regisztráció alapján létrejövô választási névjegyzékek és az ennek alapján megtartott általános, titkos és közvetlen választás útján jön létre.

Idézett Programunkat 1995. május 26-28. között Kolozsvárott az RMDSZ Kongresszusa fogadta el. Sajnos azóta is várja megvalósítását. A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvû autonómiája (önkormányzata) megvalósításának kikerülhetetlen fázisa a megfelelô jogi keret, a megfelelô statútum (belsô törvény) elfogadása az RMDSZ döntéshozó testülete, a Szövetségi Képviselôk Tanácsa által.

Ismeretes a jugoszláviai magyar nemzeti közösség példájából, hogy akkor kapta, csak akkor kaphatta meg anyaországunk, a Magyar Köztársaság támogatását a nemzetközi politika színterén, amikor autonómiaigényét a Vajdasági Ideiglenes Magyar Tanács tényszerûen, statútumok formájában megfogalmazta. Ezután kerülhetett a délvidéki magyarság jogos autonómiakövetelése a nemzetközi közvélemény, így az Egyesült Államok kormánya meg az ENSZ elé.

Van okunk a szégyenre, ha meggondoljuk, hogy máig sincs autonómiamemorandumunk és nincs autonómiastatútumunk, pedig a romániai magyar nemzeti közösség mintegy tízszer nagyobb lélekszámú a délvidékinél, pedig Romániának nem volt és nincs Koszovója, viszont a közképviseleti meg érdekvédelmi szövetségünk, az RMDSZ tagja a bukaresti kormánynak.

A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvû autonómia-statútumtervezetét dr. Csapó I. József szenátor már 1995 folyamán elkészítette, és az SZKT, illetve az RMDSZ Jogi Szakbizottsága elé tárta. A Jogi Szakbizottság két ülésén (1995. december 9. és 1996. január 6.) tárgyalta ezt a statútumtervezetet, és az SZKT elôtti megvitatásra alkalmasnak találta.

Nem mellékes tény, hogy bár dr. Csapó statútumtervezetét anyaországi nemzetközijog-szakértôk is kiválónak minôsítették, azonban - az 1996. évi székelyudvarhelyi SZKT óta, mely futólag foglalkozott vele - máig nem került elfogadás végett a Szövetségi Képviselôk Tanácsa elé.

Nyilvánvaló, hogy ezt a bûnös mulasztást haladéktalanul meg kell szüntetnünk. Ez a feladat bennünket, RMDSZ-vezetôket terhel!

Az RMDSZ tagsága, a romániai magyar nemzeti közösség egésze a tömegtájékoztatás jóvoltából tudja, hogy a világ minden részén a számbeli etnikai kisebbségek sorsának jóra fordulását, nemzeti önazonosságtudatuk megtartását, szülôföldjükön való megmaradásukat a kisebbségi jogok és jogsérelmek iránt fogékonnyá vált nemzetközi közösség a különbözô autonómiaformákkal igyekszik biztosítani. Ezek között szerepelnek azok az autonómiaformák, melyek igényét - az RMDSZ-en belüli retrográd erôk, a neptunosok és cinkosaik makacs ellenkezését leküzdve - sikerült 1995 tavaszán szövetségünk kolozsvári kongresszusán az RMDSZ programjába iktatnunk. Ez a háromszintû autonómiarendszerünk, nevezetesen: a személyi elvû, a sajátos státusú helyi önkormányzati és a területi autonómia.

Ismeretes, hogy az RMDSZ-en belüli retrográd erôk szövetségünk megalakulásától mindmáig akadályozták és akadályozzák a romániai magyar nemzeti közösség belsô önrendelkezésének megvalósítását. Ismeretes, hogy ezen retrográd erôk szabotálták el mindmáig autonómiaszabályozásunkat, miattuk nincs mindmáig az RMDSZ-nek elfogadott autonómiastatútuma, amely nélkül pedig nincs elôrelépés belsô önrendelkezésünk megvalósításának útján.

Mindezekért kérem az illetékes szövetségi elnököt, Markó Bélát, illetve az SZKT Állandó Bizottságát és annak elnökét, Dézsi Zoltánt, hogy a dr. Csapó I. József szenátor által elkészített, illetve kiegészített A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvû autonómiájának statútuma tervezetét megvitatás és elfogadás végett haladéktalanul terjessze elfogadás végett a Szövetségi Képviselôk Tanácsának soron következô, tehát szeptemberi ülése elé.

1999. augusztus 31.

Katona Ádám
az Erdélyi Magyar Kezdeményezés RMDSZ-platform elnöke

Ôrségváltás a képviselôházban

A napokban megkezdôdött ôszi parlamenti ülésszakra - a szabályoknak és szokásjognak megfelelôen - új vezetést választott magának mind az alsóház, mind mindenik parlamenti párt képviselôházi frakciója. A 25 fôs RMDSZ-frakció nemkülönben. Egyesek bánatára, mások örömére. Annyi bizonyos, hogy a régi vezetés minden tagját újakkal cserélték ki, igaz, nagyon szoros választási csatában. Megkérdeztük Kónya-Hamar Sándort, a képviselôház frissen megválasztott titkárát és Kelemen Attilát, az RMDSZ-frakció új vezetôjét arról, hogy miként értelmezik a teljes cserét és milyen gondolatokkal, tervekkel fognak hozzá a munkához.

K. H. S.: A demokrácia politikai váltógazdaságot is jelent. Nem állítom azt, hogy ez mindig teljesítményorientált, csak hát az élet, s fôleg a politikai élet elhozhatja egy szervezeten belül a másik oldalra való fordulást. Minálunk is ez történt. Az elmúlt hónapokban több képviselô kijelentette, hogy az RMDSZ alsóházi frakciója elvesztette egykori súlyát, az információ áramoltatása házon és frakción belül nem történt megfelelôen, a valahai témagazdák szerepeltetése, törvénytervezetek megvitatása, az erdélyi magyarságot érintô gondok megbeszélése, de egyáltalán a közös frakcióülések megtartása mind-mind kívánnivalót hagytak maguk után, s ezen változtatnunk kell. Hát lesz munkánk bôven. Jómagam több politikai váltógazdasági fordulatot éltem meg, tudom jól, mit jelent emberileg a tisztújítás a leváltottak számára, de annak, aki politikusnak állt be, ezt is vállalnia kell. Kétségtelen, egy frakcióvezetônek a politikai súlya nagy, hiszen automatikusan az RMDSZ Operatív Tanácsának is tagjává válik, amely a kongresszuson elfogadott alapszabályzat szerint megnövekedett kompetenciával bír, tehát e tisztségben a változásnak megvan a maga fontossága. Most új emberek tehetnek tanúbizonyságot rátermettségükrôl, vezetôkészségükrôl, ez így volt a múltban, de így lesz a jövôben is. A most megválasztottak némelyike, így jómagam is, voltam már vezetô tisztségben, mások most kerültek elôször ilyen funkciókba. Kétségtelen azonban, hogy csak a vezetés az egész frakció segítsége, támogatása nélkül aligha megy valamire. Mondom, megértem azokat, akik a leváltásuk miatt duzzognak, hiszen jómagam is megéltem ilyen helyzetet, de szerintem ezen túl kell tennünk magunkat, és higgadtságról téve tanúbizonyságot, meg kell teremtenünk azokat a munkaviszonyokat, kereteket, amelyekre a hatékony cselekvéshez szükségünk van, s mindent meg kell tennünk, hogy ne azok a fitymáló gesztusok igazolódjanak be, amelyeket hirtelen felindultságukban egyesek megengedtek maguknak.

K. A.: Nem úgy élem meg e frakcióbeli változásokat, hogy azért kellett valakiket lecserélni, mert rosszul dolgoztak. A jó politikusnak azonban, ezt talán az angolok tudják a legjobban, elôször sportolóként meg kell tanulnia veszteni. Én ezt megtanultam, hiszen amióta a parlament tagja vagyok, indultam frakcióalelnöki, képviselôházi titkári funkcióért, amikor is alulmaradtam a választásokon, de mindig oda tudtam menni a "gyôztes" kollégáknak gratulálni. Köztudott, hogy Maros megyei RMDSZ-elnöki tisztségre pályázva is maradtam már alul, mindez azonban nem hagyott bennem tüskéket. Remélem, hogy a keserû pilulát jelenleg nehezebben lenyelô kollégáknak is meglesz a frakcióban a helyük, hiszen mindenki valamilyen szerepben hasznos lehet. Szeretnék egy Apafi-szerû nyugodt, békés idôszakot behozni a frakció életébe. Semmiféle törlesztési kényszer nem munkál bennem, a lényeg az, hogy hatékonyan dolgozzunk, a magyarság kérdéseit illetôen hangsúlyosak legyünk. Vallom, hogy egy frakció akkor mûködik jól, ha mindenki a saját szakterületén a maximumot adhatja, vagy legalábbis próbálja adni. S egy frakcióvezetônek nem mindenképpen csillognia-villognia kell, hanem egy békés, termékeny munkahangulatot kell kialakítania mindenekelôtt.

Az RMDSZ-frakció voksának eredményeképpen a képviselôház titkára - ez a házbizottsági tisztség jut az RMDSZ-nek az algoritmus szerint - Kónya-Hamar Sándor lett, frakcióvezetônek Varga Attila helyébe Kelemen Attilát, alelnököknek Ráduly Róbertet és Pécsi Ferencet, frakciótitkárnak pedig Szilágyi Zsoltot választották meg.

Román Gyôzô

A minap szokatlan kellemetlenséggel "örvendeztetett" meg korosodó Oltcitom. Margitta forgalmas belvárosában nagyot rántott és leállt. Szitkozódva pattantam ki a kocsiból, még a gyárját is átkozva az oltyán Porschénak, de ezúttal nem ô volt a hibás, illetve talán jobb, ha úgy fogalmazok, ezúttal sem ô volt a hibás. Azt már-már megszoktam, hogy a koszos bihari, ezen belül a minôsíthetetlen margittai benzin kávézaccszerû lerakódása folyton eltömi a nehezen szétszedhetô, kéttorkú Solex porlasztó fúvókáit. Ilyenkor nemcsak regáti "barátainkat", hanem a csigazabáló franciákat is sokat emlegetem. Eleinte most is erre gyanakodtam. Ezúttal szerencsésen fogtam a javításhoz. Mielôtt a fôutca közepén szétszedtem volna a karburátort, elhatároztam, megnézem az oda vezetô csarnokban elhelyezett apró szûrôt. Már az elsô pillanatban meglepôdtem, a néhány hónapja cserélt alkalmatosság szó szerint pépes állapotban volt: az üzemanyag feloldotta a benzinszûrôt! Szakemberhez fordultam, aki tanítani való nyugalommal azt felelte, nem ismeretlen elôtte a dolog, feltehetôen a benzinbe kevert benzinpótló (gazolin), illetve holmi oktánszámjavító anyagok (pl. oldószer), esetleg különféle savak a vétkesek. A szerelô véleményét aztán a kôolaj-, illetve vegyiparban dolgozó szakik is megerôsítették. Kiderült, hogy nem csak kies városunkban, de az egész régióban hasonló gondokkal küszködnek sorstársaim. A fogyasztóvédelemtôl szerzett információk szerint a bihari üzemanyagfronton teljes a káosz, a magánkutak nem akarják, vagy nem tudják betartani a forgalmazás feltételeit. Laboratóriumokkal nem rendelkeznek. Az egyszerû autós pedig vándorol egyik kúttól a másikig, a jól értesültek ismerôseiknek adják tovább egy-egy viszonylag elfogadható minôségû terméket forgalmazó töltôállomás címét. Sok esetben ezek nyugati cégjelzések alatt mûködnek, fennen hirdetve, hogy importcikket árusítanak, aztán télen befagy a benzinbe kevert víz, nyáron felfô a motor a gazolintól, szétrepednek az öntvények, eldugulnak a vezetékek, szennyel telnek meg a tartályok... Akárcsak az ország, amely fennen hirdeti a piacgazdaságot, jogállamot. Miközben az egész rendszer cserére, generálozásra, revízióra szorul, mert a szelektív törvénytisztelet kilyuggatta, a korrupció bemocskolta, a bürokrácia korrodálta. Mint többszörösen megadóztatott autóinkat, amelyek még mindig a balkáni utakat róják...

Albert Attila

A katedrális bolthajtásai alatt egy szemhunyásnyira megállt a hang, majd csengôn, kristálytisztán szállt a hallgatóság fölött a magasba. Másodszor vendégszerepelt a brassó-belvárosi templomban a zenére érzékeny, értô plébános-fôesperes Csiszér Albert meghívására a Szentegyházi Gyermekfilharmónia, egy országos körút és a nyár végi tengerparti diáktáborozás elôtt, hogy felejthetetlen élményt szerezzenek a zeneszeretô, zenére éhes brassóiaknak. Errôl a nem mindennapi gyermekegyüttesrôl kérdeztük alapítójukat, életbentartójukat, értük lobogó karmestertüket, Haáz Sándor tanárt, aki mind magasabbra röpíti ezt a több mint 100 tagú csoportot a muzsika, a dal varázsos útján. Kértük, hogy röviden mondja el indulásukat, útjukat, terveiket. Hogyan lehetett ebben a városkává nyomorított nagyközségben, a Hargita aljából elindulva, egy ilyen, ország-világ által ismert és elismert mûvészegyüttest teremteni néhány esztendô alatt?

- Egyszerû a történetünk - mondja ismert szerénységével a fiatal zenetanár. - Amikor odakerültem Szentegyházára 1978-ban, már volt egy kis kórus, hála a két nagyszerû kántornak, akik azóta sajnos meghaltak. Ôk már kialakítottak egy fúvós- és vonószenekart, és volt nagyon sok tehetséges, tiszta hangú gyermek, és ami a fô, nótás kedvû a mi községünk. Majdnem minden házban énekelgettek otthon, mert még nem volt annyi rádió, televízió, fôleg itt, a Székelyföldön. 1982-ben megerôsödött a fúvós-, vonószenekar, Csajkovszkij- és Haydn-dalok kerültek a mûsorba, és rendeztünk egy sikeres elôadást. Ez a fellépés lett a mai együttes alapítási dátuma. Olyan könnyû, egyszerû darabokat játszottunk, énekeltünk, hogy sokszor a közönség is velünk dúdolt. Igy azután elkezdtük a "fellépéseket". Az elmúlt 17 esztendôben több mint 300 koncertet adtunk, évi 15-20-at, elôször itthon mutatkoztunk be, majd lassan kiléptünk az ismeretlenség homályából, átszekereztünk a szomszédos községekbe, helyben megszerveztük a tavaszi zenei fesztiválokat, meghívtunk vendégegyütteseket, megtartottuk a karácsonyi hangversenysorozatunkat évrôl évre. Nyári turnéink mind ismertebbek lettek. Felejthetetlen kiszállásunk volt Brassóban 1989-ben, majd Sepsiszentgyörgyön. A Cenk alatt az Állami Filharmónia koncerttermében léptünk fel. A nyolcvanas években jártunk Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Aradon, Szatmárnémetiben, s mindenütt elkísért bennünket a siker. Elsô külföldi koncertünk 1990-ben Budapesten volt, ahol hallgatóinkat, akik vájtfülûek voltak, úgy megfogta a mûsorunk, az interpretálás, hogy támogatóinkká váltak. Akkor kaptuk a buszt, a kiszálláshoz szükséges felszereléseket s egyebet. Az ô segítségükkel alapítottuk meg a Gyermekfilharmónia közlekedési vállalkozását, majd a Faluturizmus-központot és nemrégen a Múzeum Szállót. Mindezt egy saját alapítvány égisze alatt, hála a kezdeti támogatásoknak. Ma három buszunk van, azzal visszük-hozzuk a gyermekeket. De utaztunk mi azóta többször is külföldre, voltunk Gyôrben, Pannonhalmán, Balatonbogláron, Debrecenben, Kôszegen s másutt, Ausztriában Bécsben, Léka váránál, Burgenladban, ahol magyarok elôtt léptünk fel. Az idei tengeri nyaralásunk alkalmával elôször játszunk nem magyar közönség elôtt, lássuk, meg tudja-e babonázni az idegen hallgatót is a szentegyháziak dala-muzsikája, ha felzeng kristálytisztán Csajkovszkij, Mozart, Bartók és Kodály zenéje. Ma már jelentôs anyagi bázisunk van, hála alapítványunknak. További tervünk csak a dal, a muzsika minél magasabb fokon. Azt akarjuk, minél több helyen szólaljanak meg egyházi dalaink is, minél többen hallják: Boldogasszony anyánk, régi nagy patrónánk...

Váradi Mária

Idén ünnepli fennállásának tízéves jubileumát a határon túli magyar értelmiség képzésébôl oroszlánrészt vállaló debreceni Ady Endre Akadémia. A nyári egyetem mûködésének egy évtizede alatt több mint kétezer hallgató szakmai fejlôdéséhez járult hozzá.

Az idei megnyitó díszvendége, Tôkés László királyhágómelléki református püspök beszédében kihangsúlyozta, hogy az Ady-akadémia egyidôs a kelet-európai rendszerváltással. Szerinte a határon túl élô, 1989 elôtt szellemileg elsorvasztott magyar értelmiség felemelkedésének egyik útja az Ady Endre Akadémia tudásközpontú szemléletének követése. Orosz István, az akadémia elnöke szerint az intézmény elérte célját.

A több mint 250 erdélyi, karpátaljai, felvidéki, délvidéki pedagógus, orvos, újságíró, közgazdász, történész a magyar nyelv és irodalom, a közgazdaság- és orvostudomány legújabb eredményeit ismerhette meg két hét alatt. A jubileumi rendezvény újdonsága, hogy idén újságíróképzés is indult. (Amelynek hírét Erdélyben például nem verték nagy dobra - szerk. megj.)

A szervezôk szerint az állami és szponzori támogatásnak köszönhetôen már garantált az akadémia jövô évi megrendezése. A részvevôk a kurzus nyitónapján a Kossuth Lajos Tudományegyetem legnagyobb termében sorsukat közelrôl érintô problémákról hallhattak elôadásokat. Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium politikai államtitkára az integrációs folyamat kisebbségeket érintô hatásairól beszélt az akadémia hallgatóságának. "Csak ennek megvalósításakor lesz magyar jövô" - mondta. A magyar kormány a határon túl élô magyarok szülôföldön maradását és gyarapodását szeretné elôsegíteni. Ennek a törekvésnek a példája az Állandó Magyar Értekezlet felélesztése. Az ún. magyar-magyar csúcs 1996-ban jött össze elôször, hároméves kényszerszünet után a közelmúltban szervezôdött intézményes formává. Az értekezlet lehetôvé teszi az egyenrangú párbeszédet az utódállamokban élô magyar közösségek között. Németh Zsolt úgy véli, hogy Magyarország gazdasági erôsödése erôt adhat a határon túli magyaroknak.

Egy másik neves vendégelôadó, Kovács László exkülügyminiszter, a Magyar Szocialista Párt elnöke az európai integrációs folyamatokról értekezett. Véleménye szerint Magyarországnak létérdeke bejutni már az elsô körben az unióba, és az ország hamarosan készen áll erre.

Szôcs Andrea Enikô

Franciaországban a közelmúltban kisebbfajta politikai vihar kerekedett abból, hogy a köztársasági elnök és a mögötte álló konzervatív tábor nem kívánja ratifikálni a Jospin-kormány által májusban aláírt nemzetközi egyezményt, a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartáját. A kisebbségi nyelvek közéleti használata, megóvása persze nem csak Franciaországban gond - mondják a chartát kidolgozó Európa Tanácsban.

A szocialista Lionel Jospin kormánya - hosszas fontolgatás után - ünnepélyes alkalmat választott, az Európa Tanács (ET) májusban Budapesten megtartott 50. évfordulóját arra, hogy csatlakozzék a regionális vagy kisebbségi nyelvek megóvására született európai chartához. A szóban forgó chartát 1992-ben nyitották meg aláírásra az ET tagállamai számára Strasbourgban, célja pedig az Európában beszélt regionális nyelvek - tehát kisebbségek által használt és nem hivatalos államnyelvek - megóvása, kihalásuk meggátolása úgy, hogy ösztönzi azok használatát a közéletben (hivatalokban, igazságszolgáltatásban), mindenféle társadalmi és gazdasági szövegkörnyezetben, mind beszélt, mind írott formájukban. S azzal is, hogy e nyelvek tanítására és tanulására bátorítja az embereket. "Európa kulturális sokszínûségéhez tartozik, hogy az itt élôk igen sok nyelven beszélnek. Ez érték, amit óvni kell. A demokratikus és kulturális értékek érvényre jutását szívükön viselô országok önként vállalhatják, hogy tesznek is ezért valamit, ennek eszköze ez a charta" - mondta az ET strasbourgi székhelyén Philippe Blair, a fôtitkár kabinetfônöke, aki a chartával kapcsolatos ügyek felelôse.

Az egyezményhez eddig húsz ország csatlakozott. A sort hét évvel ezelôtt Ausztria, Dánia, Finnország, Hollandia, Németország, Norvégia, Spanyolország, Luxemburg, Liechtenstein és Málta nyitotta meg - Magyarországgal együtt, mert az ET-ben akkor frissen tagságot nyert Antall-kormány szükségesnek tartotta, hogy rögtön csatlakozzék (hat nyelv, a horvát, a német, a román, a szerb, a szlovák és a szlovén ápolására vállalva kötelezettséget). A ratifikáció már lassabban halad - jelezve, hogy jócskán akadnak problémák az önként vállalt kötelezettségek betartásával.

A jogállamiságára oly büszke Franciaország tehát - hosszas halogatás után - egy már mûködô egyezményhez csatlakozott. A kisebbségek képviselôi ezt már régen sürgették. Bernard Poignant, Quimper város szocialista polgármestere tavaly júliusban adott át ilyen tartalmú beadványt Jospin miniszterelnöknek; ô a bretonok, egy másik szocialista képviselô a Pireneusok lábainál élô katalánok és baszkok érdekében emelt szót. Nyelvészek és jogászok összesen nyolc Franciaországban beszélt, a charta hatálya alá sorolható nyelvet találtak. A kelta eredetû bretont legfeljebb ha 200-300 ezren beszélik, míg az elzászit a keleti határon mintegy 900 ezren, a provanszálinak is nevezett okcitánt már legalább 2 millióan a déli régiókban, míg a baszkot alig 40 ezren, s a korzikait sem többen 100-150 ezernél. A további három regionális nyelv a tengerentúli tartományokban beszélt kreol, a nyomokban fellelhetô flamand (holland) és a katalán. A halogatás oka: az egyezmény az ápolandó nyelvek közéleti használatát is szorgalmazza, márpedig a francia alkotmány 2. cikkelye egyértelmûen kinyilvánítja, hogy a "Köztársaság nyelve a francia".

A francia Alkotmánybíróság idén júniusban, már az aláírást követôen - miután a köztársasági elnök kezdeményezésére megvizsgálta a kérdést - aggályait fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a charta által védelembe vett kisebbségi nyelveket beszélôk "külön jogokat kaphatnak az ország területén", márpedig ilyen kollektív külön jogokat a francia alkotmány nem ismer el. Különösen nem a korzikai népet illetôen, amelyrôl 1991-ben már külön alkotmánybírósági döntés is született, nevezetesen, hogy a korzikai "nem külön nép", hanem francia. Jacques Chirac elnök ezután - pártja támogatásával - azonnal kijelentette, nem terjeszti elô ratifikációra a kormány által aláírt egyezményt. Az ô elnöksége idején - 2004-ig - tehát az aligha fog érvénybe lépni.

A jelek szerint a szocialista kormánytöbbség sem fogja erôltetni az ügyet. Jean-Pierre Chevenement belügyminiszter például óvott attól, hogy a charta segítségével "álidentitású csoportokat" hozzanak létre. Tehát e táboron belül sem egyöntetû a vélemény, bár a szocialista párt közleményben szögezte le: sajnálatosnak tartja az Alkotmánybíróság döntését, s megkeresi a módját, hogy az adott jogi keretek között "érvényre juttassa az egyezmény tartalmát, gondot fordítva a kisebbségi nyelvek oktatására".

"Teljesen téves a megközelítés" - jelentette ki Daniel Tarschys, az ET svéd, már leköszönôben lévô fôtitkára a francia alkotmánybírák döntésérôl. A charta ugyanis nem etnikai kisebbségeket ismer - vagy nem ismer - el, hanem az európai kulturális sokszínûséget védi. Nem biztosít semmiféle kollektív jogot az e nyelveket beszélôknek, mindössze azt a jogukat védi, hogy ápolhassák, használhassák nyelvüket. Amelyik állam aláír, csak arra vállal kötelezettséget, hogy megtesz néhány olyan intézkedést, amelyet eddig talán elmulasztott: elôsegíti a nyelvoktatást, könyvek, újságok kiadását, kulturális rendezvények tartását az illetô nyelveken, s ott, ahol a használók nagyobb létszámban élnek, azt is, hogy a hivatalokban használhassák ezeket. A kis nyelvek kihalásra vannak ítélve ilyen óvintézkedések nélkül. Ráadásul az egyezmény "étlapszerû"; nem kell minden benne szereplô kötelezettséget vállalni, csupán 35 bekezdést a 68-ból, igaz, mind a három fô területrôl - oktatás, média, közéleti használat - kell válogatni, nem tehetô meg, hogy ezek egyikét teljesen figyelmen kívül hagyja az aláíró. De így is bôven nyílik lehetôsége, hogy kihagyja a számára kényesebb vagy nehezebben teljesíthetô vállalásokat, s így "ollózzon össze" szöveget magának. Franciaország egyébként pontosan ezt tette, gondosan elkerülve például a bíróságon történô nyelvhasználatot szorgalmazó paragrafust. Választhatta ehelyett azt, hogy a fontosabb törvényszövegeket elkészítteti és hozzáférhetôvé teszi a kisebbségi nyelveken is.

Európában nagyon különbözô helyzetû nyelvek élnek. Egyiket-másikat ma már alig lehet fellelni. Sok vita is zajlik, mi számít nyelvnek, és mi nyelvjárásnak. Egy brüsszeli felmérés szerint az Európai Unióban - tehát az ET ma 41 országához képest jóval szûkebb körzetben - mintegy 50 millióan beszélnek kis vagy különleges, gyakran kihalóban lévô nyelveket, s összesen 41 ilyen nyelv létezne. A lapp például nem államnyelv sehol, de Norvégiában és Finnországban is a legszélesebb körben, még a hivatalokban is használható. Az ET egyezménye eredetileg a nyolcvanas években éppen ezekre a beszélt, de nem hivatalos nyelvekre készült, mint a fríz, breton, skót (amely idôközben a skót önkormányzatisággal hivatalos nyelv lett), a földrész nyelvi öröksége védelmében. Mire elkészült a kilencvenes évek elejére, az ET megnyitotta kapuit Kelet-Európa elôtt, ahol a kisebbségi nyelvek általában államnyelvek valamely szomszédos országban, és a problémákat súlyos történelmi örökség terheli. "A nyelvhasználat a béke egyik fontos tényezôje; ez a balkáni események egyik tanulsága. Éppen ezért veszélyes, ha egy ország alkotmányosan rögzíti: minden közéleti fórumon csak egyetlen nyelvet lehet használni" - foglal közvetve, kimondatlanul is állást a francia belsô vitában az ET már említett nyelvi szakértôje.

(HVG)

Velencében sokkal magasabb árat fizettetnek a szolgáltatásokért a turistákkal, mint a helybéliekkel - panaszolja az olasz sajtó, mivel a kétféle mérce a nem odavalósi olaszokat is sújtja. A legújabb botránykô az illemhelyek tarifája: a lagúnák városának nemrégiben felújított száz nyilvános vécéjében 1000 lírát kérnek a turistáktól, míg a helyi lakosok ennek csak a felét fizetik. A lagúnák városa kiszámolta, hogy a kettôs tarifa évi 1,2 milliárd líra többletbevételt hoz, amit fel lehet használni a költségvetésben tátongó lyuk betömésére.

A turisták magasabb árat fizetnek más szolgáltatásokért is: 6000 lírát például a vízibuszért, amelyen a helyiek 1500 líráért utazhatnak. A látogatók napi 30 ezer líráért (267 000 lej) találnak parkolóhelyet, míg az odavalósiak 150 ezerért válthatnak bérletet egy egész hónapra.

A nem Velencében lakó olaszok a legfelháborítóbbnak azt tartják, hogy a város 13 templomába csak 3000 líra (26 700 lej) belépôdíj ellenében juthatnak be, míg a velenceieknek ingyenes. Igaz, a 15 ezer lírába kerülô kombinált bérlettel jelentôs a megtakarítás.

Gyakori a panasz nyaranta a turistakopasztó vendéglôsökre is, akik szemrebbenés nélkül tesznek akár félmillió lírás (4 450 000 lej) számlát is a vendég elé néha egészen egyszerû menü után is.

"Olaszország a tolvajok országa, ahol minden az elôjogok alapján mûködik, és ez alól Velence sem jelent kivételt" - sûrítette egy mondatba véleményét a helyzetrôl Oliviero Toscani világhírû reklámfotós, akit nemrég megbíztak a város legújabb reklámkampányának elkészítésével. A helybéliek is panaszkodnak, arra hivatkoznak, hogy nem könnyû az élet a városban, ahova évente 12 millió turista tódul.

Imelda Marcos volt Fülöp-szigeteki first lady lehetségesnek mondta, hogy néhai férje dollármilliárdokat halmozott fel, de hangsúlyozta: vagyonát pénzügyi zsenijének és jövedelmezô beruházások iránti kivé-teles érzékének köszönhette.

A távozásra kényszerített egykori diktátor, Ferdinand Marcos özvegye egy sajtóreggelin jelentette be, hogy a reményei szerint 13 milliárd dollárra rúgó vagyon egy részét önkéntes adományként fel fogja ajánlani a szegények javát szolgáló kormányberuházásokra, de ez semmiképpen nem jelenti a Marcos család bûnösségének beismerését. Hangsúlyozta, hogy nem összerabolt pénzrôl van szó. Közölte, hogy a hawaii számûzetésben, 1989-ben meghalt férje vagyonát aranykereskedéssel gyûjtötte, amelyet még a második világháború elôtt folytatott, mielôtt politikai pályára lépett.

Az özvegy dühödten beszélt Corazon Aquino volt államfôrôl, akinek jelentôs szerepe volt a Ferdinand Marcos hatalmát megdöntô 1986-os népfelkelés elindításában, és egy minapi naggyûlésen arra buzdította a Fülöp-szigetieket, hogy akadályozzák meg a Marcos család visszatérését a hatalomba. "Aquino nagyon öntelt, Istennek képzeli magát" - mondta, és hozzátette: az ilyen embereket számûzni kellene.

A manilai kormány számos pert indított a Marcos család ellen, mert feltételezések szerint a hatalomban eltöltött 20 év alatt kirabolta a kincstárat. A bíróság néhány keresetet elutasított, több per azonban még függôben van, lassan zajlik az ország nehézkes igazságszolgáltatási rendszere miatt. Egy szenátusi bizottság mostanában tart meghallgatásokat egy manilai jogász vádja nyomán, aki azt állítja, hogy Marcosék több mint 13 milliárd dollárt és több tonna aranyat tartanak svájci bankokban. Egy másik Marcosékkal összefüggésbe hozható 590 millió dolláros bankbetétet Svájc már átutalt a Fülöp-szigetekre, de a pénz csak akkor vehetô fel, ha egy bírósági határozat egyértelmûen megállapítja a jogos tulajdonos kilétét.

Kedves Tiborc!

"Semmi sem tekinthetô elkerülhetetlennek. ( ) Ami lesz, tôlünk is függ, mégpedig minden egyéntôl, annak dacára, hogy egyetlen elszigetelt egyén sem dönti el a történelem menetét."

(Karl Jaspers)

Szülôföldemrôl, Háromszékrôl vonatozok haza Szilágyságba, "felfegyverkezve" a következô olvasnivalókkal: Tamási Áron Szülôföldemje, Erdélyi Napló, Háromszék.

Alig vetek egy-egy búcsúpillantást a gyönyörû tájra, annyira lefoglalják gondolataimat az olvasottak. Az egyik cikk felvillanyoz, a másik lehangol, aztán én is elmélkedni kezdek, hazáról, néprôl, idézetek tolonganak bennem, és nem bírom ki, hogy le ne írjam ôket. Irásra késztet a Nem a türelmünk, az életünk fogyott el címû terjedelmes cikk (EN 33). Szerzôjének, a nemzetet, népet féltô Tiborcnak szánom gondolataimat, jelezve, hogy mi nôk, még ha ritkán is, de politizálunk.

Kedves Tiborc! Még elképzelni se merem, hogy elküldöm a nyolcéves lányomat kenyérért, és sírva jön haza eltört bordával, úgy odalapították a pulthoz! Isten ôrizz, még álmaimban se jöjjön vissza a "vörös villamos" (Kányádi).

Igen hamar felejtünk! A rosszat, a múltat az idealizálás leple burkolja talán? Elfelejtettük a régi ünnepeket, húsvétokat, karácsonyokat, amikor az anyák, a nôk "varázslók" voltak, s szinte a semmibôl teremtették meg az ünnephez nélkülözhetetlen szépen terített, minden jóval megrakott asztalt és a szeretetteljes hangulatot? A varázslók nem érnek rá politizálni: gyereket szülnek és nevelnek, takarítanak, fôznek, mert a "társadalom" se nem fôz, se nem takarít helyettük

De abban, kedves Tiborc, igaza van: elfogyott a türelmünk és az életünk is; épp ezért mint nagymama is szeretném tudni, mi lesz majd az unokáimmal, unokáinkkal?

Feldobja a lelkemet (és vissza is ránt a valóság!) Tamási sokáig tabunak tekintett és elsüllyesztett remeke, a Szülôföldem. De eszembe jut a szállóige is: "Azért vagyunk a világon " Miért?

Otthon = haza! Van-e, lehet-e e szónak varázsa gyönyörû nagy országunkban, Romániában? Hiszen innen még ma is tömegesen vándorolnak el az emberek. Ha nem szûnik meg ez az önkéntes exodus, üres marad a haza. (De ennek ellenére néha mégis annak érezzük! Hiába küldenek minket "haza, Ázsiába", ha nekünk ezek a fenyvesek suttogtak altatódalt.)

Sokan elindulnak szerencsét próbálni, leginkább fiataljaink, az életképes nôk, férfiak; csak lenne remény, hogy a sok kicsi Ábel egyszer majd visszatér! Csak felnevelô, de nem eltartó többé e hely, és mind kevesebb a remény, hogy nagy hazánk elfogad minket, kisebbségeket is, és úgy ölel keblére, mint édes gyermekét.

A politikai légkör is egyre mérgezettebb; errôl ír Bogdán László egyik cikkében. Ô "balkáni tangóról" beszél, "egy lépés elôre, egy vissza", és a népet ébredésre nógatja De mi, szegény halandók fel sem állunk, már a helyben topogáshoz sincs kedvünk, erônk.

A táncot a politikai elit ropja, a pórnép csak pihenni vágyik, mint József Attila parasztjai a déli napsütésben, amikor esznek és "elfáradt por kering", kering a levegôben és a lelkekben ma is. Nincs kedvünk táncolni, s már azt sem tudjuk, mi a módi; a túlélés-tengôdés táncát sem járjuk már, mert arra nincs se kedv, se erô; pedig a vonat indulásra kész, és nem vár a végtelenségig, nem dohog, nem pöfög, hanem száguld és lemaradnak a késôn érkezô utasok.

Most azokról nem is beszélek, akik eddig se utaztak sehová, s azt, hogy milyen Dallas, csak a tévébôl tudják; s "csak esznek, esznek" s fôleg isznak Az állam bácsitól kapott segélyt is elisszák gyermekeik elôl. Haragszom rájuk, be is ugrik a gyönyörû dantei idézet: "Gondoljatok az emberi erôre,/ nem születtetek tengni, mint az állat,/ hanem tudni és haladni elôre!"

Ôk is a nép, kedves Tiborc! Velük mi legyen? Ha inhumánus lennék, azt mondanám, legyen akaratuk szerint: joguk van a tétlenségre-tengésre-lengésre, de akkor ki ne nyissák szájukat számonkérô szóra, és ne ácsingózzanak segélyek után se! De vajon fel lehet rázni, munkára lehet szoktatni ezt a tekergô réteget? S ha nem, velük mi legyen? (A "földet adj!" elv nem jó, föld nem kell nekik. Mi nem dolgozunk! - fut ki egyikük száján, mikor Józsi bácsi ingyen adná a sokból, csak ne maradjon parlagon.)

De azt hiszem, ez azok gondja kéne legyen, akik most pálmafák alatt, jachtokon, luxusvillákban hûsölnek. Jó lenne sürgôsen valamilyen életképes megoldást találni!

Szeretettel, féltéssel, szánalommal gondolok a szegényeknek arra a széles rétegére, akik mégis itthon maradtak; az önhibájukon kívül szegényekre: a munkanélküliekre, a nyugdíjasokra (akiknek havi jövedelmük kevesebb, mint amennyit egy szenátor úr egy óra alatt elkölt a pálmafák tövében), az éhezô gyerekekre, betegekre. Fôként azokra a betegekre, akiknek választaniuk kell: vagy gyógyszert vesznek, vagy élelmet. E bûvös körbôl kitörni képtelenek, mert vagy nagyon betegek, vagy annyira elfásultak, hogy nem tudnak, nem mernek.

Kedves Tiborc! Szeretném, ha tábort toborozna maga köré: sok Tiborc és Tiborcné kellene! Fogjunk össze és juttassuk el "a tudást és haladást" minden fejbe. Ez lenne a legnemesebb harc, és akkor talán nem csak eszmefuttatás maradna egy-egy Petôfi népét féltô gondolat, ha valóban az igazi szegények sorsáért felelôsen gondolkodó politikusainkat segítenénk érett gondolatainkkal, és nem várnánk készen felülrôl a mannát

Mégis reménykedem, hogy e nemes harcra futja még erônkbôl, és remélem, nem vérezünk el méltatlan szócsatákban, nem osztjuk meg sorainkat vélt vagy valós sérelmekkel, mert annak lejárt az ideje, most a cselekvésen a sor. Én azzal abban a hiszemben szeretnék meghalni, hogy unokáink már az Egyesült Európában élhetnek, ahol a határok csak jelképesek, ahol nem kell szégyenkezniük, s ahol az Egyesült Európai Virágcsokor egyik pompás virága vagyunk, és szabadon illatozhatunk.

B. Judit
Szilágycseh

Közismert tény, hogy több tízezerre tehetô azoknak az erdélyieknek a száma, akik Magyarországon vállalnak munkát. A sajtó általában keveset foglalkozik a kérdéssel, holott ez a jelenség egy egész sor problémát vet fel, amelyekkel azért is foglalkozni kell, mert a jelek szerint egy hosszan tartó folyamatról van szó, másrészt ezek az összmagyar társadalmat érintô gondok, melyek legfontosabb vetületeit a következôkben látom: 1. A Magyarországon való munkavállalás tömeges jelenség, nemcsak Erdélybôl jönnek, hanem Kárpátaljáról és a Délvidékrôl is. 2. Sok kisebbségben élô magyar család számára ez az egyetlen kereseti lehetôség. 3. Az anyaországi munkavállalás - legyen az legális vagy illegális -, valamint az oda való ideiglenes vagy végleges áttelepülés feszültséget, sôt ellenséges érzületeket kelt az anyaországi és határon kívüli magyarok között, károsan befolyásolja a szélesebb értelemben vett magyar-magyar viszonyt. 4. A folyamat elôsegíti, gyorsítja a fiatalok anyaországban való letelepedését, ami a határon túli magyar közösségek létszámának drasztikus csökkenéséhez vezet.

Ezért úgy gondolom, beszélni kell a kérdésrôl, néhány dolgot tisztázni kell. Már csak azért is, mert így lesz érthetô az anyaországiak - számomra természetes - viszonyulása az erdélyiekhez. Legutóbb az Erdélyi Napló közölt terjedelmes írást Erdélyiek feketén-fehéren címmel Szakáts Mara tollából (33. sz.). Mindaz, amit leír igaz, csak a kép nem teljes, mert csak azokról ír, akik valóban tisztességes munkával akarnak megélni, és ezért tudásuk legjavát adják. Valóban sok a jó mesterember, a jó szövônô, a jól képzett orvos vagy tanár, akikben megvan az elvárás, hogy munkájukat megfizessék, méltányolják. Csakhogy nem mind ilyenekbôl áll a Magyarországon élô erdélyiek társadalma. A ki(be)vándorlások velejárója - mindenhol és minden idôben, hogy a jobb megélhetést keresôk, tudásukat jobban kamatoztatni akarók mellett megy a kalandorok, a bûnözôk, egyszóval a söpredék tömege is. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy az erdélyi magyarok esetében ez másként van. Az is biztos, hogy amikor a híradások román állampolgárságú bûnözôkrôl beszélnek, azok kilencven százalékban magyar nemzetiségûek. A "wiskys" meg a hasonszôrûek nem öregbítik jó hírnevünket. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az erdélyi orvosnôkön és szövônôkön kívül más házánklányai meglehetôsen kétes értékû reputációt szereznek egészen másfajta szolgáltatásokkal. Persze ezekkel nem illik dicsekedni, de a képbe beletartozik. Csak így érthetjük meg legalább részben az anyaország társadalmának fenntartásait az erdélyi (délvidéki, kárpátaljai) ideiglenesen vagy végleg letelepedôkkel szemben. Azért csak részben, mert az anyaországi magyarban munkál egy másik - szerintem természetes - védekezési reflex is: számára minden újonnan jött, legyen az magyar, román, ukrán vagy bármi, potenciális versenytársat jelent. Versenytárs a munkahely elfoglalásában, a meglévô munkahelyen, a lakás megszerzésében és egyebekben.

Itt pedig eljutottunk a kérdésnek egy másik igencsak fontos tulajdonságához: a bevándorlás/befogadás nem sajátosan magyar gond, hanem világjelenség. A fejletlenebebb Keletrôl és Délrôl özönlenek az emberek a fejlett Nyugatra. Az itt lévô államok pedig védekeznek ahogy tudnak, többé-kevésbé eredményesen. Ami szintén természetes reakció, ti. nagyobb tömegek befogadása óhatatlanul életszínvonal-esést, sôt mondjuk ki: civilizációsszint-csökkenést jelent. Márpedig ha az egyénnek joga van megválasztani a helyet, ahol élni akar, egy társadalomnak/országnak is joga van véres verejtékkel megteremtett jólétét megvédeni, különösen akkor, ha a bevándorlás nemcsak gazdasági, hanem társadalmi, vallási, faji ellentéteket szül. Amit aztán kezelni kell, de fölöttébb humánusan, mert ha nem, jönnek az emberi jogok bajnokai, és felpanaszolják, hogy X ország társadalma nem képes elviselni a másságot. Holott nem a mássággal van bajuk, hanem azzal hogy az újonnan jötteknek munkahely, lakás, társadalombiztosítás stb. kell, ami valószínûleg az ô életszínvonaluknak a rovására megy majd. A torontói polgárnak nem az a baja a pakisztáni bevándorlóval, hogy annak más a bôrszíne, nyelve és vallása, hanem azzal, hogy emez az ô ablaka alatt rak tüzet és fôzi meg a birkahúst, népes családjával ricsajozva. Amire amaz rendôrt hív, és lévén, hogy Kanadában szigorú törvények szabályozzák a szabadtéri tüzelést, környezetszennyezést, csendháborítást, a dolog vége bírságolás, esetleg megbilincselés, elôállítás stb. Persze a sértve érzett fél mindezt nyelvi, vallási stb. másságával magyarázza. Holott csupán civilizációs szintkülönbséget jelent. Ami helyénvaló Islamabadban, az nem helyénvaló Torontóban. És itt még egy fontos kérdés: mindig a bevándorlónak kell alkalmazkodnia! Nemcsak a fogadó ország törvényeihez, hanem annak szokásaihoz, erkölcseihez is. A másság tiszteletének jegyében nem várhatjuk el, hogy München hasonuljon Isztambulhoz, Lyon Oranhoz. Majd ha a bajorok, franciák, kanadaiak Törökországba, Algériába vagy Pakisztánba vándorolnak ki, akkor ôk fognak alkalmazkodni az ottani szokásokhoz. A faji, nyelvi, vallási másságra való hivatkozás legtöbbször csak takarózás, az alkalmazkodó képesség hiányának az elkendôzése. Az erdélyi magyar sem nyelvileg, sem vallásilag, mégkevésbé fajilag nem más, mégis, hogy finoman szóljak, gondok vannak, azon túl is, hogy potenciális versenytársa az ottani munkavállalónak. Például az, hogy ha az erdélyi munkavállaló szorgalmával nincs gond, az általa végzett munka néha minôségileg kívánni valót hagy maga után. Mint ahogy az is tény, hogy a magát az erdélyi ifjúság színe-javának kikiáltó több száz kint tanuló fiatal közül sokaknak a tanulmányi eredményei meglehetôsen szerények. Hogy a salakról, a minden tisztességes munkától irtózókról ne is beszéljünk. És azokról sem, akikhez az igazoló rendôr elsô kérdése az, hogy: mikor mosdott utoljára? Hogy a kinti tartózkodást ki minek tekinti, az személyes ügy. Sokak számára kaland, amihez bátorság kell, mások számára életrevalóság (ámbár a feketén való munkavállalás csak balkáni értelmeben jelent éltrevalóságot), gondolom, nagyrészüknek kényszerû kemény valóság: csak így lehet megélni. Ottani nehézségeinkért az anyaországi testvéreinkre hárítani a felelôsséget, igazságtalan dolgonak tartom. Nekem - és ebben biztosan nem vagyok egyedül - egészen másak a tapasztalataim arról, miként vélekednek az anyaországiak Erdélyrôl és az erdélyiekrôl. Nyomát sem fedeztem fel a kint tartózkodók által oly gyakran felpanaszolt távolságtartásnak, érzéketlenségnek. Sôt ahol megfordultunk, mindenütt megértéssel, barátként fogadtak. Budapesti, távoli rokonunk - aki sokat segített minden hozzá forduló erdélyin - barátjául fogadott, pedig gondolom, sok barátja van, nem is akárkik, lévén ismert rádiós, tévés személyiség. Igaz, az elején tisztáztam, hogy semmiáron nem számítom itthagyni szülôföldem. Debrecenben az Ady Endre Akadémián mindent megtettek azért, hogy a legszínvonalasabb továbbképzésben részesüljünk. Amit mi úgy igyekeztünk meghálálni, hogy minden tevékenységen teljes létszámban részt vettünk. Érdekes, hogy az akadémia szervezôinek és elôadóinak meglehetôsen jó véleménye van az erdélyi orvosokról és tanárokról. Gondolom, nem véletlenül, és remélem, ez a vélemény az utóbbi években sem változott. A város lakosságában is valami rokonszenvfélét véltem felfedezni akkor, amikor mellünkön látták az akadémia jelvényét. Szegeden és Pécsett is mindenbôl a legjobbat próbáltak adni nekünk, és itt nemcsak a halászlére és a villányi borra gondolok, hanem azokra a kulturális értékekre, amelyek az említett két városban fellelhetôk. Sohasem éreztem azt, hogy ne tekintenének egyenlô félnek. Ugyanezt mondhatom Szigetvárról is és a mellette lévô kicsiny faluról Patapoklosiról, ahol a testvértelepülési kapcsolataink keretében jártunk. A fogadtatás mindig valóban testvéri volt. És természetesen mi is azt próbáltuk nyújtani, amit kaptunk. Itt kell elmondanom, hogy ezeknek az embereknek nem közömbös Erdély és az, hogy hogyan élünk mi itt. Többször alkalmam volt a magyarországi testvéreinket végigkalauzolni Marosvásárhelyen. Minden érdekelte ôket, a Vártemplom, a Teleki Téka, a Kultúrpalota, vásárolták a képeslapokat, népmûvészeti cikkeket, könyveket, útikalauzokat.

Hogy állunk tehát akkor a magyar-magyar kapcsolatokkal az áltagember szintjén, amúgy földszintesen? Magyarországon kétféle ember élne? Egyik, aki szereti az erdélyi (kárpáltaljai, felvidéki, délvidéki, burgenlandi) magyarokat, és akivel csak mi találkozunk, amikor látogatóba megyünk, a másik, aki utálja ezeket, vele viszont csak a kinn élô honfitársaink találkoznak? Kötve hiszem! Inkább arról van szó, hogy az anyaországiak értékrendjében különbözô helyeket foglalunk el. Ôk nagyon jól tudják, hogy hosszú távon a tömeges elvándorlás nem old meg semmit. Nemcsak a mi viszonylatunkban, hanem úgy általában, világszinten. Sokan elmondták sokféleképpen azt, hogy próbáljon mindenki otthon egy jobb világot teremteni. Akiket pedig a kenyérkereset kényszerít kinntartózkodásra, azok is próbálják itthon kamatoztatni tudásukat, jövedelmüket. Persze az "életrevalóbbaknak" mindez nem sokat mond. Ôk megsütik a kicsi pecsenyéjüket a magyarság nagy tüzénél. Csak éppen ne csodálkozzanak azon, ha az anyaországi magyar nem hagyja magát átejteni, és osztozni azoknak a nagy magyar fájdalmában, akik Budapesten könnyezve éneklik a Székely Himnuszt, de hazamenni a Székelyföldre nem akarnak.

Az anyaországtól több megértést, segítséget várunk, de milyen címen? Az összmagyar összetartás nevében! Ez nagyon szép és nemes dolog! Csakhogy ugyanez az összmagyar érdek azt kéri tôlünk, hogy megmaradjunk szülôföldünkön. Tarthatatlan az, hogy ennek a szolidaritásnak a címén kérünk sokszor nem csak megértést, de pénzt is, ugyanakkor ha ezért áldozatot is kell hoznunk, sértve érezzük magunkat.

Gábor Attila
Pókakeresztúr

Háromszék festôi tájaiban gyönyörködve, a Sepsiszentgyörgyhöz közeli Rétyen átutazva köszöntem be régi kollégámhoz, dr. Nagy Lajoshoz. Immár 38 esztendeje szolgál körorvosként a helységben. A Marosvásárhely melletti Nagyernye szülötte úgy meghonosodott e vidéken, hogy már sírhelyet is választott munkálkodása színhelyén a régi temetôben. Túl van a nyugdíjkorhatáron, ám most is munka közben találom a gyönyörû Antos-kúriában lévô rendelôben. Míg a betegekkel való foglalkozást befejezi, felesége, Lenke asszony süteménnyel és kávéval kínál a tágas, könyvekkel, erdélyi mûvészek képeivel díszített lakásban. Közben próbálja megfékezni városról kiszabadult két kis unokája hancúrozását. Mikor rövid szünet erejéig megszusszan kollégám is a vendéggel szót váltani, kérdéseimet arra az emberpróbáló idôszakra összpontosítom, amely egy idôre szinte kettévágta egy fiatalember életpályáját. Az évfolyam egyik legjobb képességû tanulóját, Nagy Lajost a hatodik tanév végén kizárták az egyetemrôl. Az idôpont, 1959 már csak azért is lényeges, mert ez a Bolyai Tudományegyetem megszüntetésének éve is. Fenyítô, elrettentô, diákot megfélemlítô eseményekre a marosvásárhelyi orvostudományi intézetben is sort kerítettek a kor politikai hatalmasai.

- Diákként milyen eszményképek vezéreltek?

- Úgy képzeltem el az orvosi pályát - amit egyébként igyekeztem is betartani -, hogy itt a lehetô legmagasabb szinten, a legtöbbet kell segíteni a betegen, kizárva minden elôzetes anyagi szolgáltatást. Ilyen mondatokat tanultam meg híres orvosok mondásaiból: "Az orvos hivatása olyan szent, mint a papé, talán még szentebb", vagy "Jó orvos csak jó ember lehet". Egyébként érdekes módon nem gyakorló orvosnak készültem, ugyanis az anatómia, a kórbonctan, a bakteriológia érdekelt, és szívesen maradtam volna az egyetemen gyakornokként, majd tanársegédként ezeknél a katedráknál.

- Késôbb hogyan változott meg a jövôrôl alkotott képed?

- 1956 után világossá vált elôttem, hogy nemigen lesz lehetôségem a streptococcus tulajdonságait magyarázni a diákoknak, sôt örülhetek, ha körorvosként valamelyik suceavai faluban dagaszthatom a sarat. Ebben az esztendôben ugyanis nem tanúsítottam a hatalom által elvárt magatartást... Tény, hogy kizártak az Ifjúsági Munkás Szövetségbôl, és csak valamilyen csoda folytán úsztam meg a börtönt. Egyes mendemondák szerint már megelégedtek a kolozsvári diákok letartóztatásával... Ettôl kezdve örök félelemben éltem, de továbbra is kínosan vigyáztam az otthonról hozott tisztesség értékére. Igy jutottam el hatodévesként 1959 februárjáig, amikor Kolozsváron megszüntették a Bolyai-egyetemet, és nálunk, Marosvásárhelyen is megkezdôdött az átalakítás. Három napig tartott az a gyûlés, amelyen Rãutu és Moghioros elvtársak a megfélemlítés minden eszközét felvonultatták. Diákok ítélték el a "nem megfelelô magatartást" tanúsító tanárokat. Wiener elvtárs, mint olyat, akinek vaj van a fején, engem is be akart szervezni, hogy ítéljem el Szerémi tanársegédet, aki szûk körben azt mondta: "Holnap tapsolni fogunk a saját akasztásunknak". Nos, másnap ezt megtudták az illetékesek, és Szerémi már a pellengéren állt! Én megtagadtam az elítélést, ezért is és az elôzô években tanúsított magatartásomért 1959. április 27-én kizártak az egyetemrôl! "Tekintettel arra, hogy az osztályharc áttevôdött ideológiai síkra - mondotta a marxista katedra fônöke azon az utolsó elôadáson, amelyen még részt vettem -, az igazi ellenség nem a kulák vagy a volt gyáros, hanem az, aki ott ül maguk között". És ekkor rám mutatott. Amikor audienciára mentem az egyetem kicsi rektorához, felhozván, hogy 26 éves vagyok, s ebbôl tizenkilencet fordítottam arra, hogy orvos legyek, azt mondta: "Menjen a bányavidékre dolgozni, és ott tanulja meg a bányászoktól a munkásosztály erkölcsét!" Hogy pályámnak eme derékbatörését átéltem, átvészeltem, abban oroszlánrésze volt a menyasszonyomnak, késôbbi feleségemnek, aki végig kitartott mellettem, emellett néhány barátomnak, akik nem kerültek el, mint bélpoklost, és néhány tanáromnak - Spielmann József, Ander Zoltán, Kolumbán Mózes -, akiknek a megfélemlítések közepette is volt néhány bátorító szavuk. Én sem hagytam el magam, bennem is munkált a megmaradás paraszti ösztöne.

- Politikai okokból büntetve milyen élményeket gyûjtöttél a kényszerû pályamódosítás során és meddig tartott ez az idôszak?

- A köpeci szénbánya vargyasi részlegére kerültem. Sok dolgom nem volt, a bányászok erôs, egészséges emberek voltak, akik egy-egy kisebb karcolás bekötözése végett kerestek fel. Szerencsémre az olaszteleki körorvos, Nagy Ferenc megengedte, hogy Vargyason ellássam az orvosi munkát. A köpeci bányaorvos, Fejér László is segített, foghúzásra alkalmas fogókat és receptnyomtatványt adott. A baróti kórház orvosai fogadták a beutalt betegeket, sokat tanultam tôlük is. Közben keményen tanultam a hatodik évrôl elmaradt vizsgáim anyagát. Augusztus 15-én megesküdtünk Lenkével, és a feleségem ôsztôl már Vargyason kezdte a tanévet. Meg kell említenem a nagyszerû vargyasi embereket, köztük elôször Tóth Károly házigazdánkat, akik szinte ingyen adtak nekünk lakást és tejet, s akiket szinte második szüleinkként szerettünk, amíg éltek. Barátságot kötöttünk Borbáth Károly történelemtanárral, aki a szünidôk alatt otthon tartózkodott. Izes beszélgetések, szép kirándulások töltötték ki szabadidônket. Id. Sütô Béla, a nagy bútorfestô dinasztia legnagyobb alakja is sokszor velünk jött, szépen beszélt Vargyasról, meg a Kenderesen felállított székely kapuról, amelynek egyik mestere volt. A "szigorú fiúk" két udvarhelyi bevitel után felhagytak a velünk való foglalkozással. Fônökük szemébôl még a szánakozást is kiolvastam. Közben megszületett elsô fiunk. 1960-ban kaptam egy levelet, az egyetem káderosztályáról, hogy visszamehetek letenni az elmaradt év végi vizsgákat. A véglegesítéshez még hiányzott a rektor aláírása, és ô már hetek óta házon kívül volt. Mikor visszajött, én is felmentem az egyetemre, hogy megszerezzem áldását, de a következôket mondta: "A nemzetközi helyzet most nem felel meg ahhoz, hogy magát visszavegyük - ekkor rúgták össze a patkót a szovjetek a kínaiakkal-, sajnálom elvtársam, nem segíthetek". Nem tehettem mást, szembevigyorogva megköszöntem jóakaratát, és visszamentem tanulni még egy évig a munkásosztály erkölcsét. Ebben az idôben megerôsödött bennem az egyszerû emberek szeretete, a hatalom kiszolgálóinak megvetése. Jobb pillanataimban sajnáltam azokat a kollégákat, akik dadogva olvasták fel a kizárásomat megelôzô gyûléseken - mert ezekbôl is volt vagy három - a kezükbe adott elítélô nyilatkozatokat.

- Végül mikor került a neved elé a doktor szó?

- Az utolsó tanév záróvizsgáit és az államvizsgát 1961 nyarán, illetve ôszén tettem le. Mindenbôl felkészültem, mégis egész bensômben remegve mentem vizsgázni. Valamennyi tételt tudtam, de érzésem szerint mindegyik tanártól kisebb osztályzatot kaptam a megérdemeltnél. Sebészetbôl láttam leírva a 10-est, amibôl a végén csak 9-es lett... A véleményem az volt, hogy a tanárok is együttéreztek velem, tudták, hogy politikai áldozat vagyok. A lényeg az, hogy két év késéssel kézbe vehettem egyetemi diplomámat. 1940 ôszén íratkoztam be az elemi elsô osztályába, így 21 éven keresztül, 1961-ig tartott a felkészülésem az orvosi pályára. Hány írni-olvasni sem tudó, esetleg 3-4 osztályt járt gazdag embert láttam és látok körülöttem szaladgálni! Mégsem irigylem ôket. Én huszonegy év alatt igyekeztem megtanulni mindazt, amit meglehetett, és azt hiszem, megérte. Még akkor is, ha annyi vargabetût kellett leírnom. Ezután már egyenes az út, hiszen a mai napig itt van nekem a rétyi orvosi körzet.

Jósa Piroska

Ember tervez, a gépezet végez. Ez lehetne a mottója annak az egynapos augusztusi ópusztaszeri kirándulásnak, melyet a margittai református egyház szervezett. A gépezet fônévként egyben gyûjtô fogalom is, mely jelzi mind a technika, mind pedig a hatóságok mûködését.

A kirándulás napján, háromne-gyed négykor 29 fôs csapat gyülekezett a parókia elôtt. A légkondicionált Mercédes autóbusz egy-kettôre a borsi határátkelôhelyre röpítette a társaságot. Az elsô hidegzuhanyt, ôszt idézô esô formájában maga az ég szolgáltatta, a másodikat a pökhendi magyar határôr, aki csapatunkat látva azt kérdezte vezetônktôl: miért jönnek ezek már megint, elmúlt a napfogyatkozás? Sorrendben a harmadik megaláztatást a vámostól szenvedtük el, aki minden indok nélkül alaposan megvárakoztatta a busz utasait, miközben unott arccal ücsörgött a vámház elôtti padon. Sofôrünk leleményességének köszönhetôen végül mégis átjutottunk: beindította a jármû motorját, és szó szerint kifüstöltük magunkat a "vendégszeretô" magyar hatóság béklyójából. Öt percig tartott a román és - nem tévedés - ötvenötig a magyar hatóság ügykezelése.

A Kárpát-medence, illetve a történelmi Magyarország középpontjának számító Ópusztaszerig már kellemes utunk volt. Kisütött a nap s így kedvünkre gyönyörködhettünk az út menti ligetekben, csalitosokban, a Berettyóban, a Körösben, a csónakokat ringató Tiszában.

Magyar idô szerint fél kilenckor érkeztünk a Tisza-parti településre, a Nemzeti Történelmi Emlékpark üvegkupolás fogadóépületéhez. Az egyre inkább álmélkodó turistát itt fiatal idegenvezetôk fogadják, rövid távon elkísérik, majd magára hagyják. Végighaladtunk az árnyas fôsétányon, amelynek végében áll az 1896-ban emelt Árpád-emlékmû, Berczik Gyula építész és Kallós Ede szobrász alkotása. Az emlékmûtôl balra, a halban gazdag tó mellett áll az impozáns fôépület, a négyemeletes magas Rotunda, mely 20. századi modern építészeti stílusa ellenére formájában a sztyeppei életmódot folytató lovas népek sátrait mintázza. Az építmény Novák István tervei alapján készült. A belépô egy szupermarket vagy pályaudvar halljához hasonló elôcsarnokban találja magát. 11 órakor kitárul a "szentélyhez" vezetô folyosó ajtaja, és az érdeklôdôk elsô csoportja megkezdheti múltbeli utazását.

A körfolyosó sötét alagutat idéz, a falba mélyített különleges világítótestek sejtelmes fénye növeli a látogató izgalmát, s szinte örökkévalóságnak tûnik az a tíz-húsz méter, amely után megérkezünk a nagyterembe. A lélegzetelállítóan élethû látványba beleborzong a vendég, hiszen egy középkori csata kellôs közepébe csöppen: az Árpád fejedelem vezette magyarok döntô csapást mérnek Szvatopluk seregére. A 120 méter hosszú, 38 méter átmérôjû, 15 méter magas panorámakép sokkoló hatású, a hangeffektusok csak fokozzák a valósághûséget. Az égen felhôk, a hegyek a távolba vesznek, tökéletes az illúzió.

A nagyterembôl a látvány hatásától szédelegve távozunk, bár még nem ért véget az attrakció. A folyosókon tárlatok, két emeleten pedig kis- és nagyvárosi utca, ahol bábfigurákon állítják ki a kor, a millennium viseletét. Mindezek után, ha még kevés lenne a látnivaló, beléphetünk a panoptikumba, ahol a hét vezér és jelentôsebb uralkodóink "élethû" viaszfigurái döbbentik meg a vendéget.

Odakint a park további érdekességeket kínál. A tóparton hatalmas bárka, a mellette lévô épületben apró néprajzi múzeum mûködik. Továbblépve elérkezünk a fából épült stilizált jurtákhoz, melyek egyben kiállítótermek is. Elsôsorban a nagyvárosiak számára lehet érdekes a falumúzeum. A skanzen része a négy emelet magas szélmalom, érdemes felmászni a meredek falépcsôkön. A szabadtéri múzeum végén több évtizedes mezôgazdasági gépek, százéves gôzlokomotív, illetve jó pár évtizedes mezôgazdasági szállító repülôgép áll. A körút végén pedig ott a romkert, egy ezredfordulós monostor feltárt alapjai.

Elragadtatott csoportunk csak nagy nehezen tudott elszakadni a csodálatos helytôl, de hát hosszú, sôt viszontagságos út várt ránk. Autóbuszunk ugyanis meghibásodott és csak több órás idegôrlô vitát és várakozást követôen sikerült egy helyi vállalkozóval megegyezni, aki végül az ártándi átkelôhöz fuvarozta az ekkorra kissé megviselt zarándokokat. Az átjutás ezúttal zökkenômentesnek bizonyult, mindkét ország illetékesei példamutatóan emberségesek voltak, a román oldalon pedig már várt ránk Szoboszlai István, margittai személyszállító kisiparos autóbuszával.

Hajnali fél háromkor, az átéltektôl kissé fáradtan érkezett haza csapatunk, de az élmény még a nehézségeket is elfeledtette.

Albert Attila

Szeretem szeptembert. Ezt a bágyadt napsugarú hónapot, az "emberek" elsôjét, amikor már nincs forróság, de kellemesek még az esték lenge öltözetben. Szeretem szeptembert, a tágabb család szülinapjainak hónapját, a sorrendben kilencediket. A sors akarta: nem csak jómagam születtem a szûz havában, gyermekeim anyja, a feleségem is. Mondja is néha büszkén: szeptember 2-án született Oszter Sándor Jászai Mari-díjas színész, Haltenberger Mihály geográfus, Fadrusz János szobrász... Az én replikám se várat magára. Szeptember 9-én született Bíró Lajos író, újságíró, Ady pályatársa, Stéphane Mallarmé francia költô, Lev Tolsztoj... és mondatja velem a mûszaki: születésem napján, de pontosan elôtte tizenhárom esztendôvel emelkedik a magasba Kispest mellett az elsô pilóta irányította helikopter, melynek konstruktôre és vezetôje az erdélyi Asbóth Oszkár volt (1928).

Szeptemberiként mániákusan követtem-követek minden történelmi-politikai eseményt, mely e kora ôszi hónapban játszódott, történt. Az elsô világháború tragikusan nagy eseményei, az osztrák-magyar hadsereg 1914-es nagy támadásai, a marne-i, az Aisne-menti csaták, harcok a Mazuri-tavaknál. Szeptemberben Przemysl várát beveszik az oroszok, eleste azóta is egyike a legszörnyûbb elsô világháborús tragédiáknak. A galíciai vár- és erôdítményrendszerben készült már a halálra sok ezer társával együtt a költô, ki hiába írta és küldte lázító verseit ("Csak egy éjszakára küldjétek el ôket:/ a pártoskodókat, a vitézkedôket..."), 120 ezer katona hadifogságos kálváriája mégis bekövetkezett. És hiába voltak szeptemberi ellentámadások, csata Szebenben, ütközet Szováta és Parajd között, a monarchia hiába kéri az azonnali béketárgyalást, a szövetségesek 1918-ban már nyeregben ülvén dölyfösen elutasítók! Alig két évtized múltával e században már másodszor kényszerül fegyvert ragadni a székelymagyar férfiú, hogy védje az annyiszor megcsonkított, kifosztott-kirabolt, de mégis a szülôföldet jelentô hazát. 1944. szeptember 1-jén ceruzával írja tábori postai levelezôlapon az apám: "A jelen pillanatig élek, és bízom a jó Istenben és a fegyvereinkben, hogy továbbra is élni fogok." Kilenc nap múltával, szeptember 10-én apró celtikre tintaceruzával: "Az utolsó hetekben komoly ütközetekben vettünk részt (az Uz-völgyi behatolás megállításának próbái - F. L. T.). Körülöttem sokan meghaltak, megsebesültek, de engemet a jó Isten megvédett minden veszélytôl s bajtól. Most aztán vonulunk vissza, s éppen itt vagyunk Kápolnásfaluban bizonytalan idôre... Úgy szeretném itthagyni az egész mindenséget, s hazamenni hozzátok, veletek maradni, de ha én mint parancsnok elhagyom helyemet, akkor már felbomlott minden rend a katonaság között, már senki sem marad a helyén, s még rosszabb sors vár ránk, mindnyájunkra, mint így, ahogy jelenleg állunk..." A zászlós úr öntudatának, hazafiságának, kitartásának nagy "eredménye" a cirill betûsen elcímzett vöröskeresztes levelezôlap, kelt valahol a nagy Szovjetunióban 1946. szeptember 15-én. A szöveg a cenzúra által megengedett, szinte hivatalos: "Édeseim! Jól vagyok, sokat dolgozom. Nagyon várom a békekötést, mert remélem, azután mi is hazamegyünk. Hogy vagytok? Irjatok mindenkirôl, mindenrôl többször. Isten veletek!"

Szomorú emlékeket idéznek a gondosan megôrzött tábori levelek, hadifogolylapok, melyek több mint fél évszázad teltével kordokumentummá váltak. Észak-Erdély s a Székelyföld visszacsatolásának nagy eufóriájában nemzett, háborúban született nemzedékem java része már nyugdíjasként tengeti napjait, de nem ül tétlen, munka és dolog nélkül. Hetente magam is kétszer megteszem a Sepsiszentgyörgy-Barót utat, s ahányszor elrobogunk a kisbaconi letérô mellett, a munkára mindig biztató, alkotásra serkentô Elek apóra gondolok, fiaihoz, fiatalabb munkatársaihoz szóló intelmeire. Nagyobbik fiának, Marcellnek írja 1921. szeptember 18-án: "A »betakarodás« rettentô mód leköti minden percemet, abszolute nem jutok íráshoz, pedig már vágyakozom utána. Vagy tíz nap óta azonban csak járok-kelek, s csak az eszemmel gazdáskodom, mert szántás közben az eke szarva, melyet egy nagy kôtôl visszarántottam, úgy megdöfött a csípô alatt, hogy ökörnek is becsületére vált volna. De holnap már újra megfogom az eke szarvát. A szántás még a kaszálásnál is fenségesebb foglalkozás, s bár nem kellemes érzés, ha az embert megdöfi az eke szarva, de még mindig elviselhetôbb, mintha felebarátunk döf meg."

Hogy mi változott tájainkon, határainkon hetvennyolc esztendô múltával, ismeretes. Benedek Elek 1921. augusztus-szeptemberében Budapestrôl Kisbaconba érkezett, hogy nyolc éven át bizonyíthassa a kasza és a toll egyenjogúságát...

Mire e sorok, e Szent Mihály-havi levelek megjelennek, aligha fogok már tollászkodó gólyacsaládot látni a vargyasi-olaszteleki-baróti villanypóznákon. A szintén szeptemberi Tamási Áron annak idején nyugat felé indult, a Lituaniával az Atlanti-óceánt "repülte át". Az erdôvidéki fehér gólyák biológiai iránytûjük segítségével nemsokára dél felé húznak majd, a Földközi-tengeren át, hogy jó fél év teltével visszatérjenek ideiglenesen elhagyott fészkükbe költeni s az élet megújulását hirdetni...

Ferenczy L. Tibor

ERDÉLYI ERZSÉBET és NOBEL IVÁN immár nyolc közös kötetben foglalkozott a kisebbségi és az emigráns magyar irodalommal. Hétkötetnyi interjút publikáltak a különbözô országokban élô alkotókkal, de ezek a könyvek - egyúttal - antológiaként is használhatók, hiszen több mûfajban is közölnek az egyes életmûvekbôl. A nyolcadik kötet mûelemzéseket, mûfajelméleti beszélgetéseket és elôadásokat tartalmaz. Kilencedik kiadványuk, amely ez alkalommal a Nyugaton élô magyar képzômûvészeket is bemutatja, sikeresen fejleszti tovább kezdeményezésüket, - s bár hosszú volt az út, amíg sikerült támogató kiadót szerezniük - hangos és képes dokumentumokat is egybeválogatva, CD-ROM-változatban juttatja el az érdeklôdôkhöz a kilenc éve tanulmányozott témakörbôl a legfontosabb kultúraközeli információkat. A szerzôpárosnak még mintegy háromkötetnyi kiadatlan és tervezett interjú, mûelemzés van a tarsolyában, s noha egyre nehezebb megfelelô kiadót találni az ilyen drága és "fényûzô" vállalkozásokhoz, mégis bizakodnak, hogy ez a terv is megvalósul elôbb vagy utóbb.

E. E.: - Egy székelyföldi elôadássorozat alkalmával szántuk rá magunkat. Akkor - ha jól emlékszem - Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Székelykeresztúron, Székelyudvarhelyen jártunk, magyar szakos tanároknak tartottunk elôadásokat. Beder Tibor Hargita megyei fôtanfelügyelô az egyik elôadás végére futott be, amikor már kötetlen beszélgetés zajlott - azt hiszem, a csíkszeredai Tamási Áron Gimnáziumban -, és ô javasolta, hogy jó lenne a sorozatot folytatni, a témakörök anyagát írásban is rögzíteni, majd publikálni. Ennek már több mint nyolc éve.

N. I.: - Mindketten magyartanárok vagyunk, jómagam irodalmár, Erzsébet nyelvész, s nem kellett sokat töprengenünk ahhoz, hogy észrevegyük, a Magyarország határain kívüli magyar irodalom igencsak hiányzik a stúdiumokból. Azért vállaltuk fel ezt az sorozatunkat, hogy kicsit pótoljuk ezeket a hiányokat, a fehér foltokat, amelyeket még ma sem töltöttünk be teljesen.

E. E.: - Amikor másodszor visszamentünk - ez 1991-ben volt -, már határon túli (itt elsôsorban a nyugati emigrációban élôkre gondolok) költôket mutattunk be. Olyan érdeklôdés kísérte az elôadásainkat, hogy nagyon megdöbbentünk. Meg is fogalmazták a kollégák, hogy borzasztó keveset tudnak egymásról, a magyarországi irodalomoktatásról, és az anyaországi alkotókról sem jutott el még akkor túl sok információ hozzájuk. Arról, hogy mi van Kárpátalján, a Felvidéken, a Vajdaságban vagy a nyugati emigrációban, majdnem semmit sem tudtak. Ki voltak éhezve az információra, és valósággal biztattak minden alkalommal, hogy ezt az oda-vissza közvetítést vállaljuk fel és végezzük a továbbiakban is.

N. I.: - Lényegében ez a típusú meghatalmazás volt meghatározó, hogy hírt adjunk a különbözô területek irodalmáról egymásnak. Ma már - hála Istennek - nem ilyen a helyzet, akkor ez a hírvivés még nagyon sokat jelentett. Rendszeresen eljártunk Pozsonyba, a Felvidék több városába és máshová...

- Hogyan folytatódott késôbb, amikor már interjúsorozatok kezdtek megjelenni a különbözô irodalmi lapokban, és szép sorban a témákhoz kapcsolódó könyveik is kezdtek napvilágot látni?

E. E. : - Elkezdtünk beszélgetni ezekrôl a dolgokról, amelyek nagyon kézenfekvôek voltak: Márai Sándor Halotti beszéd címû versének elemzésével kezdtük, aztán Kányádi Sándor mûvei következtek. Kányádi, akitôl nem tudunk szabadulni, aki rabul ejtett bennünket... Valószínû, hogy ez a két elsô erdélyi út, amelyen érdeklôdô kollégákkal voltunk körülvéve, akkora motiváció volt számunkra, hogy az elsô riportra is ilyen ad hoc jelleggel, hirtelen szántuk el magunkat, amikor beállítottunk Farkas Árpádhoz, mert kíváncsiak voltunk, hogy emberi közelségben milyen lehet a Lipovánok és az Alagutak a hóban szerzôje. Farkas is meghatározó élmény volt számunkra. Ez a dolog azért is érdekes, mert néhány évvel ezelôtt, amikor sorozatunk volt a Kossuth Klubban, meghangosítottuk a könyvben megjelent riportjainkat, ide írókat, költôket, kritikusokat, irodalomtörténészeket hívtunk meg. Farkas Árpádról tudjuk, hogy immár évek óta eléggé visszavonultan él, szóval lapszerkesztôként dolgozik, de lírai költôként alig van színen. Amikor ott, a közönség elôtt elôadhatta egyik versét, úgy éreztük, hogy visszaadtuk a költészetbe vetett hitét. Lehet, hogy ezek nagy szavak és túlzásként hatnak, de mi valóban azt éreztük...

N. I.: - Az általunk szervezett találkozókon is bekapcsoltuk a magnót, tovább dolgoztunk a riportjainkon és a könyveinken, a költôk, írók bemutatása mellett elkezdtük a mûveink rendszeres bemutatását. Az elsô kötetben - ha már Farkas Árpádról beszéltünk - ô maga elemzi a Lipovánok címû versét. Külön érdekesség, hogy ebben a kötetben minden szerzôt megkértünk, rábeszéltünk, hogy saját maga beszéljen a munkáiról.

- Ahogy közeledünk a kilencvenes évek vége felé, egyre több hasonló tematikájú könyvvel találkozunk, egyre gyakoribbak a konferenciák, az alkotói táborok, és a kiadványok is eljuthatnak bármelyik régióba. Hogyan látják: egészségesek ezek a folyamatok?

E. E.: - Mindenképpen jobb a helyzet, mint a rendszerváltozás elôtt. Elôször is beszéljünk a mi könyveinkrôl: az Országos Széchényi Könyvtár mindegyikbôl megvásárol néhány száz példányt, és ezeket rendszeresen elküldi a határon túli magyar oktatási intézményeknek. Úgy tudjuk, hogy ez a rendszer mûködik. A fô nehézséget most már a megfizethetetlenség jelenti, nemcsak a könyvek vásárlásakor töprengenek az emberek, már a folyóiratok is eléggé drágák. A dráguló könyvek írói és olvasói részérôl is nehezítik az irodalom helyzetét. Ott van például a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, amelynek eddig három kötete jelent meg. Ennek az alapmûnek a további köteteire sem találták még meg a biztos forrásokat a szerkesztôk. Elég, ha egy-egy könyvhét alkalmával megnézzük a különbözô kiadók kínálatát, akár belföldiét, akár külföldiét nézzük, örvendetesen színes és sokoldalú a kiadói tevékenység. A határok ma már ebbôl a szempontból nem léteznek.

- Korábban is voltak az összmagyar irodalomban gondolkodó, jelentôs befolyású pedagógusegyéniségek, elég ha Ilia Mihályra és a szegedi Tiszatáj ma már (irodalom)történetinek mondható évfolyamaira gondolunk. Illetve voltak, akik a nyugati emigrációban arra törekedtek, hogy a szétszóratottságban is folyamatosan számon tartsák az értékes alkotókat és mûveiket, ilyen vonatkozásban Borbándi Gyula élete és munkássága lehet egy megkerülhetetlen mérföldkô. Míg mások - például a nemrég Herder-díjjal kitüntetett Fried István - összehasonlító irodalomtudományi szempontból közelítették meg a határon túli magyar irodalmat, azt is vizsgálva, hogy milyen kulturális hatások besugárzását szolgálták ezek a kisebbségi magyar irodalmak. Ôk szintén érdekfeszítô és meghatározó jellegû munkát végeztek. Röviden szólva: milyenek a kapcsolataik a hasonló fogantatású mûhelyekkel?

N. I.: - Borbándi mûve, azt hiszem, felülmúlhatatlan. Nemcsak az általa életre hívott lexikon az, hanem egész tevékenysége, amellyel feltérképezte az emigrációs magyar irodalmat. Többen, akik otthon vannak e témában, Görömbei András, Pomogáts Béla, Széles Klára, Somos Béla és mások, immár évek óta felismerték, hogy mindenképp hasznos, ha több országban is jelen vannak. A publikációik hol az egyik, hol a másik országban megjelenô folyóiratokban bukkannak fel a kilencvenes évektôl.

E. E.: - Én azt tenném hozzá, hogy a pedagógusok továbbképzése terén lanyhulást tapasztalok. Pedig a határon túliak részérôl érezzük a mozgató rugókat. Itt van például Ádám Zita, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének az elnöke, aki kitûnô nyári táborokat szervezett és szervez mostanában Rimaszombaton, Kassán, Nagymegyeren, Dunaszerdahelyen, miközben viszont szemtanúja voltam annak a csôdnek, amivel a határon túli magyartanárok továbbképzése itt nálunk visszaesett. Én is próbáltam közvetíteni a korábbi kormányzatok idején a kultuszminisztériumban, az éppen illetékes hivatalnokoknál, a Határon Túli Magyarok Osztályán... Az igyekezet megvolt/megvan ugyan bennük, hiszen éveken keresztül ment ez a program, színvonalas továbbképzési kezdeményezések voltak, jó elôadókkal, megfelelô körülmények közepette...

N. I.: - Ezeket az Országos Pedagógiai Intézet szervezte. A nyolcvanas években kétszáz-kétszázötven fôs határon túli részvétellel zajlottak a nyári táborok, ahová azonban a jól ismert okok miatt az erdélyi pedagógusok csak véletlenül juthattak el.

E. E.: - Azt szeretném kifejteni, hogy az anyagiak miatt ezek a lehetôségek nagyon leszûkültek. Épp nálunk, az ELTE Tanárképzô Fôiskoláján volt legutóbb ilyen nyári továbbképzô, amikor már nem is tudtuk megfelelôen ellátni a meghívott kollégákat, s mi, a szervezôk szégyenkeztünk emiatt. Grétsy László tanár úr le is mondott a további szervezésrôl... Vagy tévedünk, amikor ezt mondjuk? Esetleg a hangsúlyok ma már nem a kulturális, hanem a politikai vagy gazdasági oldalra estek át? Nem tudjuk ezt pontosan megmondani, de azt érezzük, hogy lassan le kell tennünk a lantot, mert nem tudjuk megjelentetni a könyveinket. Fájó szívvel vesszük tudomásul, hogy most, amikor a tengerentúli emigráns irodalom a végóráit éli, be kellene gyûjtenünk minden információt, mert nincs utánpótlás... De a többi régióban is megszûnôben van egy pár helyen az élô magyar irodalom (Európa nyugati felében), mert nincs értelme annak, hogy legyen... Ezt föl kellett volna térképezni teljes egészében, de már nem tudjuk végigvinni ezt a munkát - két-három kötetre való anyagunk lenne. Az utolsó kötetünket már jórészt saját erôbôl hoztuk ki, miközben a kiadónak is mintegy százötvenezer forintnyi ráfizetése keletkezett abból, hogy szóba állt velünk...

N. I.: - Teljesen véletlen, hogy ráakadtunk egy olyan vállalkozásra, amelyik most befektetett a tervezett CD-ROM esetében anélkül, hogy remélni merné pénzének gyors megtérülését. Bízunk abban, hogy legalább a terjesztésben fognak minket támogatni a különbözô médiumok és az illetékes szervek.

- Arra gondoltunk néhány évvel ezelôtt, hogy a különbözô egyetemi központok kialakítják a határon túli iskolákkal, az értelmiségi csoportosulásokkal vagy a kiadókkal az állandó és élô kapcsolatokat. Ma már látható eredményei vannak ennek a folyamatnak. Eléggé szerteágazó kapcsolatrendszer nyomait lehet érzékelni, de gyakran mintha mégis elsikkadna a jó szándék egy része.

N. I.: - Igen, ez így van. Nemcsak egyetemek, hanem középiskolák is vállaltak ilyen kapocsszerepeket, de ezek tulajdonképpen magánkezdeményezések és nem terjednek ki minden területre... Itt van az említett nyugati irodalom, ahol az utolsó generáció kihal, s nincs utánpótlás. Mi is az utolsó pillanatban figyeltünk fel. A kilencvennégy interjúból mintegy a fele a Nyugaton élô írókkal készült, de amit eddig csináltunk, nagyon jó, hogy még meg tudtuk csinálni. Nem a lelkesedésünk hiánya okozza a bizonytalanságot, hanem a gazdasági nehézségek. Nem több a mi sorozatunk sem afféle magánkezdeményezésnél, amelynek megvannak a saját lehetôségei és a korlátai.

- Azt is tapasztalhattuk, hogy voltak, vannak Nyugatról hazatelepedett írók-költôk, illetve sokan költöztek át a kisebbségbôl az anyaországba. Milyen töréseket, változásokat fedeztek fel az ô alkotásaikban?

N. I.: - Az ez idáig megjelentek közül az ötödik kötetünk teljes egészében ezekrôl az alkotókról készült: Hazajöttünk hát... hazajöttünk? - Tóth László Szlovákiában élô magyar költô versébôl kölcsönöztük a címet. Maga a cím is kifejezi ezt az életérzést, ezt a lelkiállapotot. Bodor Ádám egészen biztos, hogy másképpen érzi magát ma Magyarországon, mint például Faludy György. Bodor Ádám magával hozta azokat az élményeket, amelyek gyermek- és ifjúkorában érték Erdélyben. Eddigi munkásságára elemi erôvel hatottak. Faludy - ugyancsak legjellemzôbb példaként említem ôt a másik oldalról - nagyon jól érzi magát itthon, de egészen más a viszonya itteni és amerikai múltjához, illetve azokhoz az élményekhez, amelyek idehaza várták. Egységes véleményt mondani nem lehet. Minden író másképp éli/élte meg a hazatérést. Van, aki háború elôl menekült - egy ilyen író másképp érzi itt magát, mint az, aki fél évig Magyarországon él, fél évig a svájci házában vagy Puerto Ricóban, hiszen maga választja ezt a sorsot, kettôs szellemi állampolgár, egy olyan sorsot él, amelyet mindig tervezett az emigráció éveiben... Teljesen más a megnyilvánulásuk azoknak, akik Nyugatról telepedtek vissza, mint azoknak, akik valamelyik leszakított területrôl...

E. E.: - Ez így van, de azért én azt mondom, hogy igazából egyikük sem találja a helyét. Van ezekben az alkotókban valami lelki hiányérzet, amit megint csak Tóth László fejezett ki a legjobban: ô a komáromi híd közepén van otthon. Nem azért, mert állandóan úton van Pozsony, Komárom és Budapest között, hanem azért, mert Budapesten született, Szlovákiában járt iskolába, oda kötik az emlékek és talán a családi kötelékek is. Ezek az emberek sehol nincsenek otthon. Az mondjuk, hogy elcsépelt a Tamási Áron-idézet, de az otthon-levés valahol e világban egy lelki igény, amely minden ember számára alapvetô szükséglet.

N. I.: - Én azt mondanám egy nyelvi fordulattal, hogy van itthonuk és otthonuk.

E. E.: - Erre a szójátékra egy csomó mû is épül. Ha az itthon-otthon problematikájára figyelve olvassa valaki a köteteinket, akkor kiderül, hogy ez a sehol-lét, az otthonra találás lehetetlensége mindenhol feltûnik. Végül is én azt hiszem, hogy ezeknek az embereknek egyedüli otthona a magyar nyelv, ezért ragaszkodik mindenki annyira a nyelvhez. Nemcsak eszközként használják az anyanyelvet, hanem a nyelvnek külön tanulmányokat szentelnek, külön verseket írnak a nyelvhez, a nyelvrôl, anyanyelvükre különösen érzékenyek.

- Azt mondtuk korábban, hogy - szerencsénkre - 1990 óta nem érezhetô immár annyira a határok jelenléte. Az utazási és kapcsolattartási lehetôség oda vezetett - véleményem szerint -, hogy manapság már nem is annyira fontos, hogy az alkotók a magyar glóbusz melyik részén élnek. Az irodalmi divat, a szellemiség, szóval az írmodor ma szabadon áramlik át a határokon, és közvetlenül hat alkotóra és olvasóra egyaránt. A fenti kérdéskör kapcsán felbukkant gondolatok és e meglátás között mintha lenne némi ellentmondás.

N. I.: - Lelki alkat kérdése, hogy miképp dolgozzák fel a helyet az alkotók. Szôcs Géza Svájcban is otthon van, Budapesten is és Kolozsvárott is ugyanúgy. Ô sajátosan dolgozza fel az élményeit, de mindig átüt a mûvek szövetén az erdélyi kötôdés. Az utolsó kötetünk címe, melyet a Norvégiában élô Sulyok Vincétôl kölcsönöztünk: Örökkön itthon már e tájban. A költô annyira otthon van választott hazájában, hogy dunántúli létére magáénak érzi a sokkal zordabb, ridegebb északi tájat. Határ Gyôzôt is megkérdeztük, hogy miért nem tér vissza, hiszen idehaza is közismert, köztiszteletnek örvend, de ô arra hivatkozott, hogy nem tudja hazatelepíteni a tizenkétezer kötetes könyvtárát. Ferdinandy György a karibi hajnalokban is a budai hegyeket keresi, onnan is rálát az Érdi útra vagy a Farkasréti temetô kôfalára.

E. E.: - Közben azon tûnôdtem, hogy azért nem ugyanazok a hangsúlyok érvényesek... Lehet, hogy Sulyok Vince Norvégiában is otthon érzi magát, gondoljunk arra, hogy amikor mi azt hittük, hogy egy ilyen Nyugaton élô írónak nem is fontos, hogy megjelenjék - például - a Kossuth Klubban, a megszervezett közönségtalálkozókon tanúi lehettünk, hogy milyen elementáris erôvel tört fel a szerzôbôl a megszólalás igénye, annak a jele, hogy igenis jönnének és mindent megtennének azért, hogy hazakerüljenek szellemi értelemben is... Körömszakadtáig ragaszkodnak, még akkor is, ha külföldön is írói karriert futottak be, sôt azok is, akik az anyanyelvvé minôsülô második nyelv révén alkotva váltak ismertté odakint, mint Ferdinandy György. Az itthon élô írók elfelejtették az íróság néhány összetevôjét, az író-olvasó találkozók fontosságát, erre nincsen igényük, és mintha az olvasókkal való kapcsolattartás sem lenne olyan fontos számukra. A határon túliak még másképp látnak, s az általuk mûvelt irodalom mintha néha nem lenne több, mint az önmagáért mûvelt játék.

N. I.: - Egy nagyon közeli esetet kell elmondanom. Tudjuk Markó Béláról, hogy ha nem politizál, akkor kitûnô költô és esszéíró. Egy decemberi napra hívtuk meg a Kossuth Klubba. Hideg, téli este volt, alig lehetett a jeges utakon közlekedni, de ô - dacolva az idôjárással, lemondva egy-két politikai programot - vállalta az utazást. A következô napra - a találkozót követô éjszakán - már vissza is kellett térnie Erdélybe, mert az RMDSZ-nek valami fontos ülése volt. Kimondhatatlan öröm volt tapasztalni, hogy itt levetkôzte politikusi mivoltát és belefeledkezett a ma már póriasnak számító és kevesek által mûvelt költészet dolgaiba, azt hiszem, a közönség számára is egy nagy felfedezés volt, hogy az aktív politikus nem szorította teljesen háttérbe a költôt. Aztán nagy kô esett le a szívünkrôl másnap délben, amikor hallottuk Markót nyilatkozni - politikusként immár -, mert a mi lelkünkön is száradt volna, ha azokon a rossz utakon a költônek baja esik.

E. E.: - Egészen biztos, hogy az általunk felvállalt közvetítés nem volt hiábavaló. A Nemzeti Alaptanterv (NAT) is foglalkozik a határon túli magyar irodalommal és - immár ettôl függetlenül is - elindult ennek az irodalomnak a megismertetése a magyarországi középiskolákban, fôiskolákon és egyetemeken egyaránt. Nagyon sok kolléga van, aki szívügyének tekinti ezt a kérdést, és tanrenden, tanterven kívül is fölkelti a hallgatók érdeklôdését. Elég szerteágazó tematikákban készülnek idevonatkozó szakdolgozatok is a különbözô intézményekben. Nem jelentéktelen a Duna Televízió szerepe sem a határon túli irodalom és kultúra eseményeinek a bemutatásában.

N. I.: - Tanári tapasztalataim alapján tudom, hogy a középiskolákban néhány órát szánnak ugyan hivatalosan erre az irodalomra, oktatják is a diákokat, de az biztos, hogy az érettségi elôtt a nagy hajrában - mivel ez az irodalom a legújabb kori irodalomhoz tartozik - már nem marad idô az átismétlésre. A diákok tanulmányi versenyeken úgyszintén találkozhatnak a határon túli szerzôk mûveivel. Örvendetes, hogy a szabadon választható tételeknél (például: Elemezzük egy kortárs magyar drámaíró mûvét) olyan fiatalok választják Sütô Andrást vagy Székely Jánost, akiknek nincsenek határon túli vérségi kötôdéseik. Ugyanígy lehet találkozni a délvidéki Gion Nándor vagy a felvidéki Grendel Lajos munkásságával is.

- Ha egy hajdúböszörményi vagy szigetvári középiskolástól megkérdezzük, hogy ki volt Szilágyi Domokos?

E. E.: - Hát, minden az irodalomtanártól függ: ha a szakmai tisztessége túlterjed a követelményeken, illetve az általa tanulmányozott kötelezô egyetemi szakirodalmon, akkor ismerhetik Sziszt a legkisebb településen is.

N. I.: - Nekünk nagyon sok tanár ismerôsünk van, akik megszállottjai e témának, és író-olvasó találkozókat szerveznek, állandóan népszerûsítve a szerzôket. Ugyancsak a tanárokon múlik, hogy a tantervben 5-6 órával szereplô A mai magyar irodalom címû fejezetnél kikre térnek ki a hazaiak és a határon túliak közül. Egyetemeken és fôiskolákon is hasonló a helyzet. Vannak kollégák, akik nagyon komolyan veszik ezt a feladatot. Mi magunk is több elôadást tartottunk, két-, négy-, sôt hatórás idôtartamban ismertettük a legújabb irodalmi eseményeket és mûveket, nyilvánvaló, hogy nem mindig eléggé eredményesen, hiszen délután hatkor nem mindig tudnak figyelni a hallgatók. Voltak kevésbé jó szerepléseink, de emlékezetesek is, hiszen különbözô tanszékekre immár évek óta rendszeresen visszatérünk.

E. E.: - Kányádival szólva: be kell gyûjtenünk mindent. Ezt úgy értelmezzük, hogy nemcsak a legismertebb szerzôkkel foglalkozunk, hanem a fiatalabb alkotókkal és mûveikkel, illetve a kísérôjelenségekkel, a társadalomtudományi megközelítéssel is. Nem szerettük volna és most sem szeretnénk azt a látszatot kelteni, hogy afféle divat a határon túli magyar irodalommal foglalkozni. Létezik bennünk ez a megszállottság, és végezzük ezt a munkát. Egyszerûen azért, mert úgy érezzük, hogy erre szükség van.

N. I.: - Türelmeseknek kell maradnunk, és - míg dolgozunk - ki kell várnunk az idôt, hogy a behozott és felmutatott értékek ne egy külön folyamatot alkossanak, hanem beépüljenek a magyar irodalomba, az összmagyar kultúrába, és tudatosodjanak a kultúrát fogyasztó emberekben, hiszen csak így élhetô át a maga valóságában a Kárpát-medencében széttagoltan élô népet jellemzô magyarságélmény, illetve az Európával és a szomszéd kultúrákkal való találkozás.

Simó Márton

A történelem szélverésében (XI.)

Figyelmeztet, és okkal, kitûnô költônk, Kányádi Sándor.

Ezt kellett volna tennünk már nyomban az úgynevezett fordulat után, hogy egyetlenegy olyan történelminek nevezett tény se menjen veszendôbe, vagy ne ítéltessék az új arcot cserélt hatalom által örökös feledésre, melynek - melyeknek! - hasznát veheti a késôbbi idôkben az értô, a kor eseményei után érdeklôdô történész.

Szatmárudvarival és Kakszentmártonnal az 1949-beli eseményekkel kapcsolatosan is ez lett volna a tisztünk, feladatunk, de mi jó, ôsi szokás szerint mindig lekésünk valamit, mindig lemaradunk valahonnan. A volt szeku emberei viszont - és ezt már jeleztem! - nem! 1992-ben, hallom ifjabb Papp Endrétôl és Ioan Jurjától, megjelent a községben egy jól öltözött úr, aki a Nagyváradi Katonai Törvényszék alezredesének vallotta magát, és összegyûjtött minden olyan adatot, minden olyan tényt, minden olyan dokumentumértékû írást, vallomást - még áldott szerencse, hogy az általam megszólaltatottak közül senki sem nyilatkozott -, mely fényt deríthetne félszáz év után is az akkori hatalom gaztetteire, és közelebb - legalábbis érthetôbb közelbe! - hozhatná az akkori eseményeket.

Segíthetett volna ugyanakkor élesebben megrajzolni a hatalom csahos szolgáinak az erkölcsi és jellembeli vonásait is. Ha rendelkeztek egyáltalán ehhez hasonlítható emberi tulajdonságokkal! Az alezredes úr - erre vonatkozóan is tettem utalást! - távozott, és azóta sem hallott róla senki semmit. Gyanítom - újból hangsúlyozom, hogy ez csak feltételezés! -, hogy az összegyûjtött dokumentumokat megsemmisítette, vagy valakik megsemmisíttették vele. Igy tudom csak magyarázni azt, hogy eddig - elviharzott pedig azóta már bô hét esztendô - az említett községek emberei nem kaptak semmilyen visszajelzést Nagyváradról. Amit sikerült eddig összegyûjtenem az utolsó órában, remélem, nem jut hasonló sorsra. Ámbár ebben az országban, akár az Úr útjai, lassan minden érdemesebb dolgunk kifürkészhetetlenné válik. Nem felejtik azok nevét az utánunk érkezôk, akik életükkel fizettek, és azokét sem, akik ugyan életben maradtak, de kilátástalanná, embertelenné nyomorították jövôjüket. Utóbbiak közt ôrzi az említett falvak emlékezete a Kiss Jánosét, akinek volt emberadta bátorsága megvallani Szatmárudvari megriadt lakossága elôtt, hogy miképpen verték, kínozták, milyen módszerekkel vallatták a szekusok, a Nemes Sándor néggyermekes földmûvesét, akinek minden bûne csupán annyi volt, hogy nem tudott és fôleg nem akart eléggé hangosan tapsolni a piros lobogó alatt, a Paul Stan értelmiségiét, akit a faluból is elûzött a hatalom, és azóta sem látta soha senki, és nem utolsósorban a Mihai Popét, aki a szekun elszenvedett verések, kínzások, vallatások után a család körében halt meg, szabadon engedése után két hétre. Hiszem, hogy ôriz a két falu sok olyan nevet és tényt, melyrôl nem szóltam a cikksorozatomban. Az emlékezet, sajnos, a falvak emlékezete is kopik, hiszen kereken ötven esztendô süllyedt el a történelem szennylevezetôjében azóta, s ezért a nyolcvanon, hetvenen túl járók sem biztosak már bizonyos tényekben. Nem egy esetben felcserélték még a neveket is.

Jólesô érzéssel tapasztaltam ugyanakkor, hogy az annyiszor és annyiak által megfélemlített falvak kezdenek lassan önmagukra találni, kezdenek ébredezni abból a bizonyos sokkos állapotból. Határozott jele ennek, hogy már többen is felvetették - ifjabb Papp Endrével az élen -, hogy ideje lenne már a szocializmusnak nevezett rendszer áldozatainak, meghurcoltjainak az emlékére, mintegy örök mementóként, legalább egy márványtáblát elhelyezni valamelyik épületre. Anyagi támogatói az elképzelésnek, a jó ügynek már vannak, a falvak mostani vezetôitôl függ, hogy oda tud-e, akar-e értelemmel és jobb lélekkel figyelni azok szavaira, akik ennek a márványtábla-leleplezésnek az ügyét támogatják és sürgetik, hiszen ebben az évben lesz kereken ötven esztendeje azoknak a szégyenteljes és eléggé el nem ítélhetô eseményeknek, melyekrôl beszéltem. És ahogy már hangsúlyoztam: megérdemlik a kivégzettek, az ártatlanul megkínzottak, az elhurcoltak, hogy emléküket, nevüket a szívünkig emeljük, legyenek románok vagy magyarok. A sorsunk, a sorsadta, -diktálta történelmünkben ugyanis sok a közösen megélt, megszenvedett történelmi esemény.

Gúzs Imre

Pedagógusok, szakértôk egyelôre csak ama felismerésig jutottak el, hogy a magyarországi oktatási rendszer egyes fokozatai nem épülnek egymásra: az óvodától az egyetemig nincs átmenet. Különbözô alternatív pedagógiai programok igyekeznek betömni egy-egy hézagot - hiszen egységes eszmerendszer nélkül egységes oktatás sem lehetséges. A Montessori, a Waldorf és a Freinet óvoda-iskola kínál alternatív nevelést. Ezeken kívül vannak magánintézetek, melyek inkább a szülôk divatos igényeit igyekeznek kielégíteni, és egyházi oktatási intézmények, melyeket elsôsorban a fenntartó felekezet hitvallása hat át.

Észak-Magyarországon leginkább a Waldorf-módszerrôl hallani. 2000-ben Miskolc-Felsôhámoron nyílik Waldorf-középiskola, Sárospatakon pedig egy négyéves, félbemaradt próbálkozás után jelenleg ismét egy szülôi kör fáradozik azon, hogy a meglévô óvoda mellé Waldorf-iskolát hozzon létre 2000-tôl.

Különösnek tûnik, de a sárospataki tanítóképzô fôiskolán semmilyen alternatív pedagógiai programról nem nyújtanak eligazítást. Nem meglepô az idegenkedés, hisz az alulról szervezôdô, szülôi kezdeményezésre létrejövô Waldorf-intézményt a maga idejében ugyanolyan nehéz volt elfogadtatni külhonban is, mint ma Magyarországon. Mint minden új áramlat, ez is valaminek a reakciójaként jött létre. A Waldorf-pedagógia ellenáll a 70-es évek elején Amerikából érkezett "tanítsunk már az óvodákban! tanítsunk sokat, tanítsunk korán!" divatáramlatnak, melynek szellemében egyre tudományosabb és egyre maximalistább tantervek kerültek bevezetésre. Ezeket a tanterveket néhány évvel késôbb Nyugat-Európában ember- és gyerekellenesnek nyilvánítják, a szülôk pedig elkezdik kimenekíteni gyermekeiket ezekbôl az intézményekbôl. Ez is az egyik oka annak, hogy a Waldorf-iskolák száma elôször kontinensünkön, majd világszerte növekedni kezd.

A Waldorf-iskolák ideológiai alapját a Rudolf Steiner német filozófus, pedagógus által kidolgozott antropozófia képezi. E tan szerint az ember szellemisége a világmindenség szellemiségéhez vezet. E filozófiai háttér gondolatébresztô, magatartásformáló ideológiaként van jelen a Waldorf-pedagógiában, mely mellett megtalálhatók a panteizmus, valamint Goethe hitvilágának elemei is. A gyerekek fohásszal kezdik a napot, Raffaello Madonnájának reprodukciója ott függ a selymekkel borított évszakasztal fölött.

Steiner 1919-ben alapít iskolát Stuttgartban a Waldorf-Astoria cigarettagyár munkásainak gyermekei számára. Már a 10-es években írt mûveiben hallatlan intuícióval hívja fel a figyelmet a fogyasztói társadalom, a környezetszennyezés, az egyoldalú intellektuális képzés problémáira. 1926-ban Magyarországon is indul Waldorf-iskola Nagyné dr. Göllner Mária vezetésével Budán, a Kis-Svábhegyen. Az iskola 1933-ig áll fenn. Hitler hatalomátvétele után hazahívják a külföldön tartózkodó német állampolgárokat, közöttük az iskolában oktató tanárokat is.

Az eredetileg felzárkóztató céllal induló intézetekben ma már ugyanolyan gyerekeket oktatnak, mint másutt.

A sárospataki 3-as számú óvoda három csoportjában dolgoznak olyan óvónôk, akik Waldorf-pedagógiai képzésben vettek részt. Módszerükrôl, mindennapi életükrôl Demblovszkiné Szabó Judittal beszélgettünk.

- A Waldorf-pedagógiát gyakran éri az a vád, hogy a szabadságelv, a gyermek személyiségének tisztelete a szabadosságig fajul, s a gyerek a késôbbiekben nem tanul meg fegyelmezettnek lenni.

- Mi, óvónôk érzelmileg, lelkileg más világban élünk, ezért tudunk kisgyermekekkel foglalkozni. Az óvónô személyes példáján keresztül alakít ki a gyermekben szokásokat. Ebben a korban a legfontosabb a testi, lelki szükségletek kielégítése. A szokások, szabályok állandósága biztonságérzetet ad. Az érzelmi biztonság segíti a gyermek egészséges fejlôdését. Az óvodás életében a játék a legfontosabb személyiségfejlesztô eszköz. Megélheti benne örömeit, bánatait, kijátszhatja magából azokat a hatásokat, amelyek nap mint nap érik. A játék szabad tevékenység, de vannak benne szabályok, melyeket be kell tartania, például ne bántsa a másikat, ne rongálja a játékokat. Ezt viszont nem tiltásokkal értetjük meg, hanem olyan légkör megteremtésével, melyben jól érzi magát, amely nem hangolja ôt agresszióra. A játékok anyaga - fa, gyapjú, agyag, finom kelmék, együtt gyûjtött növényi termések - meg a tiszta színek és formák belsô nyugalmat adnak.

- Vissza a természethez?

- Régebben a gyerekek késôbb kerültek közösségbe. Ma sajnos ez túl korán következik be, és a családban túl sok a korlát, sok a tiltás, hiszen a családoknak is beszûkül az életterük. S e felfokozódott világban a szülônek is kevesebb a türelme, mert számtalan negatív hatás éri. Mentalitásunk a természeti élet melletti állásfoglalás. S ha ilyen környezetben töltheti a gyermek a mindennapjait, késôbb kevésbé fogja megrendíteni a teljesítményorientált világ s annak az információdömpingje. Hisz volt egy nyugodt gyerekkora, melyben hagyták ôt fejlôdni, játszani.

- Természetes anyagok tehát...

- Igyekszünk csak természetes anyagokból összeállítani a gyerekek játékát és használati tárgyait. Olykor egy-egy apuka kézzel faragott játékkal lep meg, mely mindig nagy becsben van, hisz ismerik az eredetét a gyerekek. Gyakran járunk a természetben, terméseket, köveket gyûjtünk, ezeket behozzuk a csoportszobába, hogy feldíszítsük környezetünket. Sétáink során, és mivel kiskertet gondozunk, rácsodálkozunk a természet szépségeire. Hulladékot gyûjtünk - a gyerek ezáltal már minôséget él meg: szebbnek látja a világot. Ami a képzést illeti, a gyerek egyéni képességeit szeretnénk segíteni kibontakoztatni, melyhez ebben az idôszakban a legmegfelelôbb a manuális tevékenység. Ha visszagondolunk a gyerekkorunkra, felidézôdnek élményeink - illatok, színek -, s tulajdonképpen nem arra emlékezünk, hogy nagyapám elmagyarázta. A ritmus igen fontos az életünkben: körforgásban vannak az ünnepek, a rájuk való készülôdés ritmust ad az életünknek. A felnôtt ember életében is megvannak a visszatérô csomópontok, s az ismétlôdés állandóságot, a kisgyermekeknek pedig érzelmi biztonságot nyújt, melyben egészségesen fejlôdik személyisége. Az ünnepekre mesékkel, versekkel, dalokkal készülünk, érzelmileg ráhangoljuk a gyerekeket. Keveset magyarázunk, de ha kérdés hangzik el, akkor természetesen beszélünk az ünneprôl. Az évszakasztal is jelzi, hogy épp hol tartunk az évben. Az emberi élet szürke hétköznapjait is megszakítja egy-egy fontos esemény, melyre készülünk, s ha így éljük meg hétköznapjainkat, érezzük, hogy van célja az életnek: egyik eseménytôl a másikig.

B. I.

- Igazgató úr, az 1999. augusztus 2-ai 4168-as számú tanügyminisztériumi rendelet, amelyet szokatlan módon a miniszter mellett két államtitkár, három minisztériumi vezérigazgató és egy igazgató is aláírt, kimondja a - nota bene: nem túl magyarosan hangzó - Református Teológiai Líceum létrejöttét az 1999/2000-es iskolai tanévtôl kezdôdôen a hajdani Református Kollégium, a mai Bolyai Farkas Líceum épületében. Ezt a tényt erôsítette meg a tanügyi államtitkárság 1999. augusztus 17-ei 4220-as számú rendelete, amelyben utasította a Maros megyei tanfelügyelôséget, hogy a Bolyaiban 1994 óta mûködô teológiai profilú osztályokat adja át az újonnan létesült önálló református tanintézetnek. Egy hasonló rendelet, határozat életbe ültetése bizonyos szervezési teendôkkel jár. Túlvannak-e már ezeken?

- Egy önálló tanintézet elképzelhetetlen saját tanári kar nélkül. Ilyen rövid idô alatt képtelenség lett volna tantestületet toborozni. Nem beszélve arról, hogy a jelenlegi létszám - 113 gyerek (négy osztály) - nem biztosít elegendô óraszámot ahhoz, hogy fôállású tanerôket alkalmazzunk. Ezt majd jövôre szeretnénk, amikortól párhuzamos osztályok indítását és a gimnáziumi alsó tagozat felállítását is tervezzük. Ehhez természetesen a mostani négynél több osztályteremre lesz majd szükségünk. A tavaly - és ez a helyzet idénre sem változik - mindössze négy osztályterem állt rendelkezésünkre, amelyeket felváltva használtak: délelôtt a református tagozat, délután a református diakonisszaképzô fôiskola diákjai. Hiányoznak továbbá a laboratóriumok, különbözô szertárak is. Ezeket eddig a Bolyai-líceum vezetôségének jóvoltából közösen használtuk. Remélem, az idei tanévben sem lesz ez másképp.

- Nem tartanak-e attól, hogy az elôállt helyzet - két önálló tanintézet egy épületben - feszültség forrása lesz majd a jövôben?

- Együttmûködésünk a Bolyai-líceummal - amelynek tagozataként mûködtünk mindeddig - zavartalan volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy tagozatunkon kizárólag a Bolyai tanerôi dolgoztak óraadó tanárokként. Ezt a gyakorlatot idénre is megôrizzük. Azzal az eltéréssel, hogy míg tavaly negyvenöten tanítottak nálunk, addig - a Bolyai igazgatójával, Bálint Istvánnal történt elôzetes megállapodás szerint - a most kezdôdô tanévben huszonötre csökken az együttmûködôk száma. Jövôre azonban, amint azt már mondtam, saját tanári kart verbuválunk. A magam részérôl semmi akadályát nem látom a további zavartalan együttmûködésnek. Legalábbis szakmai téren. Feszültségek a jogutódlás vonatkozásában vannak, és a jövôben várhatóan fokozódni fognak. Mi egy pillanatra sem rejtettük véka alá: a restitutio in integrum elve alapján igényt tartunk a hajdani Református Kollégiumra, annak egész épületegyüttesére, amelynek visszaszerzéséért 1990 óta küzdünk. Mi mindig, mindenhol nyíltan kimondtuk: tervszerûen készülünk arra, hogy önálló magyar felekezeti és világi középiskola jöjjön itt létre.

- A hajdani Református Kollégium visszaszerzéséért folytatott küzdelmükben kinek, kiknek a segítségére számíthattak eddig a leginkább?

- Tôkés Elek, az Erdélyi Református Egyházkerület tanügyi osztályának vezetôje mindig mellettünk állt. Hozzáállása, szakmai felkészültsége nagy-nagy segítségünkre volt, bátorításunkra szolgált. Egyházmegyénk képviselôi is minden tôlük telhetôt megtettek

- Támogatta-e önöket érdekvédelmi és közképviseleti szervezetünk, az RMDSZ valamiben?

- Az RMDSZ támogatása, segítsége mindig is behatárolt volt ebben az ügyben. Többnyire a nyilatkozatok, ígéretek szintjén nyilvánult meg. Ha egyáltalán megnyilvánult. Jelen pillanatban úgy tûnik, még Markó Béla támogatására is számíthatunk. Bizony nem mindig volt ez így

- Eddigi tapasztalataik alapján, hogyan ítélik meg, milyen a megyei tanfelügyelôség hozzáállása az ügyhöz?

- Enyhén szólva tartózkodó. Ez alatt azt értem, hogy igencsak tartózkodnak, vonakodnak attól, hogy a tanügyminisztérium, az államtitkárság utasításait, rendeleteit végrehajtsák. Nyílt titok, hogy Dumitru Matei fôtanfelügyelô a megyében mûködô ellenzéki pártok érdekeinek hû kiszolgálója, manipulált eszköze. (Érthetetlen számomra, hogy az említett ellenzéki pártok miért félnek a magyar felekezeti oktatástól, mint ördög a tömjénfüsttôl.) Tehát a fôtanfelügyelôtôl nem várhatjuk el - nem is várjuk -, hogy egy önálló magyar tannyelvû középiskola létrejöttét támogassa, esetleg akörül bábáskodjon. Másoktól viszont annál inkább

Szentgyörgyi László

Nagyszalonta

Aki nem tud ünnepelni, annak sivár a lelke. Ez igaz. Tehát aki ünnepel, annak gazdagon áradó bensô adatott. Ez is igaz. De a túl sok ünnep?! A "túlterített" asztal?! Van a lélek gazdagságának felsô határa? Van, ha számokban nem is mérhetô: a túlzott gyakoriság unalomba fullad, a nagyon bôséges asztal kellemetlen telítettséget okoz. Ime a kevesebb és a több igazsága.

Idézhetnék még idevágó népi bölcsességeket is, de inkább nem teszem, hogy mikor ér többet a több és mikor a kevés; vagy hogy mennyit is fog az, aki sokat markol. Nem idézem, hiszen lassan elhíresülök arról, hogy még az élô fába is belekötök. Márpedig eszem ágában sincs belekötni a szalontai centenárium élô fájába, csak a gallyakat törögetném kicsit: pillantanám meg az erdôt is.

Tetszett, hogy napra pontosan ünnepelték annak a százéves évfordulóját, hogy a Csonka-toronyba költözött az akkor már tizennégy éve létrehozott Arany János Emlékmúzeum. Kevésbé tetszett, hogy a meghívó nyolc (!) szervezô-védnök intézményt hirdet: ez az a "sok bába", akiknek keze közt A mondhatni kötelezô protokolláris mozzanatok mellett az ünnepségsorozat törzsét az Arany János és Arany László emlékezete cím alá besorolt tudományos ülésszak képezte, amihez - sajnos - sok volt a nyolc intézmény. Ha ugyanis csak egyikôjük vállalja magára az ülésszakot, akkor minden bizonnyal elsôsorban a célra gondol: nagyszámú, ugyanakkor érdeklôdésben, végzettségben, foglalkozásban és - nem utolsósorban - korban nagyon sokszínû közönség elôtt megemlékezni a város két nagy szülöttérôl. A mindenki által ismert, klasszikus, tananyaggá lett apáról és a fiúról, akirôl jobbára leginkább annyit tud a nagyközönség, hogy Petôfi térdén lovagolt. (Még azok is, akik szinte napi rendszerességgel aggatják a hûbelebalázs jelzôt a meggondolatlan, kapkodó emberre vagy a megfontoltság híján elpuskázott cselekedetre, nem is sejtvén, hogy Arany László fômûve, A délibábok hôse címû verses regény hôsének neve lett ilyen értelmû köznapi fordulattá.) A két - majdnem mindenben - különbözô egyéniségrôl természetesen lehet együtt emlékezni, hisz közös nevezôjük épp az ünneplô-vendéglátó város, s a "kettôs" mûemlék, a Csonka-torony. De akkor ezt a közös nevezôt kellett volna kifutni, úgy, ahogy azt Németh G. Béla akadémikus tette, Arany János és gyermekei kapcsolatáról beszélve - szabadon, érdekesen, közérthetôen -, vagy ahogy Benkô Samu színezte kultúrtörténeti "csemegékkel" egy-egy újabb elôadó felkonferálását. Az elôadások zöme viszont - már megjelent vagy megjelenôben lévô tanulmányok felolvasása - vajmi kevéssé hozta közel Arany Lászlót a nem irodalomtudós hallgatósághoz. S ha Szalontára jöttek az ünneplôk, a hazai kutatók miért csak elnököltek? Nekik nincs (nem lehet?!) véleményük Aranyról? Például Kozma Dezsô, aki hosszú évek óta tanítja Aranyt a kolozsvári egyetemen, meggyôzôdésem, hogy többet mondhatott volna róla, mintsem hogy a következô felolvasó bejelentésére szoríttassék.

Tetszett és mindkét Arany szelleméhez méltó volt a rögtönzött könyvvásár, nem úgy, mint az utolsó elôadások méltatlan ledaráltatása, merthogy a városháza díszterme elôtt, az utcáig kinyúlva már türelmetlenül toporgott egy násznép. Arany tudta a legjobban, hogy a boldogító igen egy életre szól(hat). Azt viszont a szervezôknek kellett volna tudniuk, hogy Arany szava már jó másfél százada zeng, s amíg lesz, aki érti, zengeni is fog: a latban tehát többet nyom bármilyen lagzinál.

Hallom, ahogy nyöszörög ama bizonyos élô fa. Pedig nem rongálom, nem átlôtt szíveket, együgyû betûjeleket faricskálok a kérgébe, csak a száraz ágakat tördelem. Hogy Szalontán vagy bárhol másutt, közeli vagy távolabbi alkalmakkor ne árnyékolják be az ünneplés örömét; engedjenek utat a fénynek: láthassuk az erdôt is, ne csak a fákat.

Molnár Judit

Az 1910-es népszámláláskor az észak-erdélyi városnak 13 236 lakója volt, ebbôl legtöbben német anyanyelvûek (5835). Ôket követték a románok (4470) és a magyarok (2824).

A 19. század második felétôl a gyakran és régóta idelátogató német truppok mellett egyre sûrûbben tûnnek fel a magyar társulatok, s olykor a román nyelvûek is. A magyar színészet egyik elsô, számon tartott képviselôje Kétszeri József, aki társulatával 1858. május 21.-július 25. között tartott elôadásokat. Ezek (Csikós, az Obsitos huszár, a Szökött katona, a Béla futása, a Tündérlak Magyarhonban, Fenn az ernyô, nincsen kas) szépszámú nézôsereget vonzottak, úgyhogy Kétszeriék szívesen tértek vissza 1859 áprilisában és májusában. A szép juhász, a Bányarém, Nagyapó és más darabok bemutatása után a Béla futásával zárták a szezont. 1860 júliusában Gyôrffy Antal csapata a Hazatértek, Nôtlen férj, Nôi harc, Kemény Simon, Cigány stb. után a Falusiakkal búcsúzott. 1885. július 5-én fejezte be vendégjátékát Tóth Béla szabadkai truppja. (Nap és a Hold, a Koldusdiák, az Árendás zsidó, a Furcsa háború, Az aranyember, Az eleven ördög.) 1886-ban a Városi Vigadóban magyar és szász mûkedvelôk közösen tartottak elôadásokat. Májusban vándorszínészek érkeztek Dancz Lajos vezetésével, és 26-án kezdték el vendégszereplésüket (Fedora, Fekete gyémántok, Kaméliás hölgy, Cigánybáró). A Cigánybáró szereposztása figyelemre méltó: Barinkay Sándort Nógrádi János, Saffit Bácskai Julcsa, Arzénát Beke Lilla, Cziprát Kántay Teréz alakította. Ôk a vidéki színészet élvonalába tartoztak.

Beszterce több színjátszásra alkalmas helyiséggel rendelkezett: télen a Vigadóban vagy a nagyvendéglô dísztermében, nyáron pedig a Bretán-féle sétatéri helyiségben tartották az elôadásokat. 1891 januárjában Gerôfy Andor truppja a Nánival kezdett; Ingyenélôk, Ripp van Winkle, Nebáncsvirág, Fenegyerek-gigerlik, Egy magyar huszár káplár Bécsben voltak a nevezetesebb elôadások. Ôket hamarosan R. Zajonghy Elemér társulatának tagjai váltották fel (Hamlet, Nóra, Cigánybáró, Velencei kalmár, Bôregér, Stern Izsák). Hevessy József csapata is megfordult itt, sôt többször visszatért. 1898 áprilisában például A gyimesi vadvirágot, a Vigéceket, az Ördög mátkáját játszották, április 24-én Az aranylakodalmat többször megismételték. Május 8-án az Angyal Bandival búcsúztak. 1899-ben két magyar trupp játszott: január 26-ától a Monory Sándoré, december 13-ától a Hevessy Józsefé. December 20-án mutatták be egy Molière-est keretében A fösvényt (címszerepben Széles Józseffel), sorozatukat 1900. január 23-án zárták a Violával.

Színháztörténeti esemény: 1899-ben Monory januári, Hevessy decemberi jelentkezése között kora ôsszel Leo Bauer brassói német nyelvû társaságában vendégként fellépett a korszak nagy román színésznôje, Agatha Bârsescu (aki elôször játszotta külföldön Évát a Az ember tragédiájában). Ôt többek között a Sappho, Alexandra, Odette szerepeiben láthatták a város nézôi. Ez idôbôl maradt fenn egy színlap, amely az idôpont mellôzésével jelzi az utókornak, hogy ugyancsak vendégként itt játszott Jászai Mari is.

1901 januárjában Fekete Béla társulata elôadta a Bánk bánt (február 7-én címszereplô: Benedek Nándor, Gertrudis: Sárköziné Judit, Melinda: Lôrincz Aranka), február 24-én pedig Hauptmann Takácsok címû drámája is színre került. Ugyanez év decemberében Gáspár Jenô társulata kezdett játszani, ez idôre esett a berlini Ibsen Theater besztercei vendégjátéka is. 1901-1903 között Gáspárék többször fellépnek, 1904. október elejétôl november 3-áig pedig Tóvári Antal többek között a Doktor urat, a Svihákokat, a Carment, az Aranyvirágot, a Drótostótot játszatta színészeivel. 1905. november 11-én Palotay Antal társulata a Bob herceggel kezdte és december 2-án a János vitézzel fejezte be vendégjátékát. Szabadhegyi Aladár 1906-beli sikerét a divatos operettek biztosították. A János vitéz, a Bob herceg minden társulat mûsorán szerepelt. 1907-1909 között már Krémer Sándor társulata játszott. Krémer ekkoriban az észak-keleti színikerület igazgatója volt, s a nagy sikerû operettek mellett prózai darabokkal is kísérletezett: a Cyrano de Bergeracot az ô színészei játszották magyarul. 1910-ben Szilágyi Dezsô társulata (Pataky Vilma, Boros Margit, Ernyey János, Tallián László, Gyôzô Alfréd) játszott Besztercén, majd az elkövetkezô évek leggyakoribb színigazgatója Neményi Lipót (aki 1916-ban Lászlóra magyarosított!). Elôbbi az operettek mellett Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért, Szomory Dezsô darabjaival bôvítette a repertoárt.

1914-1918 között tehát Neményi színtársulata szerepel Besztercén: 1917. május 1-jén a Mágnás Miskával zárta vendégjátékát. A csoport évente majdnem három hónapos szezonokat bonyolított le. Az utolsó, 1918-as társulat tagjai többek között Völcsey Rózsi, Salgó Ilonka, Szelényi Emília, Vécsey Ilona, Parlaghy Margit, Bródy Irén. Neményi társulata igen sokat tartózkodott Besztercén.

A világháború után már csak alkalomszerûen jutnak ide magyar színészek. 1921 augusztusában ifj. Gáspár Jenô társulata a Farsang tündérét, az Ezüst sirályt, a Cigánygrófnôt, a Lili bárónôt, a Pillangó fôhadnagyot játszotta, a sok operett között a Vasgyáros és Az aranyember kivételnek számított. 1923-ban a város két kabaréjában, a Hoffmann Varietében és a Central Cabaréban folytak magyar nyelvû elôadások. 1926 októberében Gáspárék érkeztek ismét, vendégjátékuk november 21-éig tartott, innen Petrozsényba mentek. (Holdy Juci, Barna Anci, Misoga László, Balogh Böske, Bobrovszky Lili, Ross Jenô, Baróthy Jenô, Hevessy Miklós a Csókos asszonyt, az Orlovot, az Annabált, az Árvácskát, Dr. Szabó Jucit játszották.)

A magyar nyelvû színészet fenn-maradásának eszköze az operett volt a román impérium alatt. Az 1941-44 között megforduló társulatok, a Jódy Károlyé 1941 januárjában, a Szabó H. Mártoné, majd 1942-ben a Fôvárosi Kamaraszínház s az 1943-1944-ben itt játszó Székelyföldi Színház végre más, komolyabb mûfajjal is próbát tehettek. Különösen a székelyföldiek hoztak változást, hiszen ôk a Bánk bánt, a Hamletet, Az ember tragédiáját is bemutatták Gerhart Hauptmann Henschel fuvarosa és Harsányi Zsolt Bolond Ásvaynéja mellett.

Ezután csak a helybéliek mûkedvelô elôadásairól tudunk, illetve az erdélyi nemzetiségi társulatok szórványos, alkalmi vendégjátékáról. A besztercei szász lakosság nagy része elhagyta a megyét, a várost, a magyarok létszáma 1992-ben alig 6369 volt. A megyei jogú városban egyébként összesen 87 710-en élnek...

Besztercén a német színjátszásnak csak múltja van, a magyarnak ellenben volt tegnapja is.

Enyedi Sándor

A Felkínálom Marketing Manager Center (FMMC) 1984 óta mûködik Magyarországon azzal a céllal, hogy segítséget nyújtson vállalkozóknak, cégeknek bel- és külföldi üzleti, kereskedelmi ügyletek lebonyolítására, partnerkapcsolatok kiépítésére. A folyamatosan épülô hálózat hivatalos képviselôje ez év elejétôl az aradi székhelyû NOVOBYT Kft. Leendô partnereik figyelmébe ajánlják üzleti ajánlataikat. Részletes tájékoztatás a következô telefonszámokon kérhetô: 057/25-18-27, illetve 092/81-41-80 (mobil).TKI.6032001

Kábeltelevíziók, városi televízióstúdiók részére két játékszoftvert ajánlunk. Az egyik egy képkirakó, mely a klasszikus puzzle-játék egyik változata. A másik egy gondolkodtató csôépítés, melynél a játék ideje tetszôlegesen beállítható. Mindkettôben hirdetôi reklámfelület-lehetôségekkel.

KKI.6034001

Magyar partnerünk kiváló verseny- vagy egyedi, teljes vagy félautomata, egy- vagy többsávos tekepályák készítését vállalja garanciával. Megrendelôk jelentkezését várja. Ezenkívül egyedi belsôépítészeti elemeket kínál: ablak, ajtó, térelválasztó, lépcsô, lambéria, beépített szekrény, bárpult, álmennyezet, falburkolat.

TKI.6035001

Egy-egy új német nyelvoktató programot ajánlunk általános és középiskoláknak, szakköröknek, egyéni tanulóknak, mely szókincset, kommunikációs készséget és fantáziát növelô, tíz humoros, kedves, látványos, színes történeten keresztül játékosan és hangosan oktat, feldolgozó feladatokat is tartalmaz. Bárki számára kellemes kikapcsolódást nyújt, kiváló ajándékozási lehetôség is. Csoport, osztály, baráti társaság képe és hangja is beépítésre kerülhet.

TKI.6037032

Partnerünk ajánlata: nyers és szárított bükk fûrészárú, gôzölt bükk. Ezenkívül ajánl parkettfrízt, bútorlécet, továbbá mindennemû elsôdleges fûrészipari terméket.

KKI.6038032

Rendszertagunk megrendelés alapján bármilyen stílusú bútor- és épületasztalos-ipari termék legyártását vállalja jó felszereltségû mûhelyében.

SZKI.645001

Külföldi és belföldi partnerek számára vállal rendszertagunk mindennemû nyomdai kivitelezési munkát, névjegykártyától könyvig, minden formában és mennyiségben, grafikai, tördelési munkákkal együtt. Kiadói tevékenységet is folytat a román, horvát és magyar gazdasági sajtópiac területén saját kiadványával. Hirdetések, reklámanyagok PR-cikkek megjelentetésével áll megrendelôi rendelkezésére bel- és külföldrôl egyaránt.

TKI.6160001

Nyugat- és Észak-Európában ismert és sikeres vietnami élelmiszergyártó cég tasakos gyorsleveskészítményeivel nyitni szeretne a Közép- és Kelet-Európai piac felé. Nagykereskedôkkel, üzlethálózatokkal, raktáráruházakkal keresi a kapcsolatot elsôsorban Magyarország, Románia és a volt Jugoszlávia területén.

TKI.6161033

Vietnami partnerünk érdekelt mogyoró, kávé, rizs, kaucsuk, szárazélelmiszer értékesítésében több száz tonnás mennyiségben.

TKI.6162001

Forgalmazókat, viszonteladókat keresünk a világ legkisebb (7 cm) mosógépére, mellyel a mosás szórakozás, az eredmény pedig több mint kiváló.

IKI.6166001

Sürgôsen keresünk befektetô partnert Gyôr frekventált helyén lévô zöldövezeti egybefüggô terület családi házakkal történô beépítéséhez (lakópark).

IKI.6167001

Az osztrák határtól 20 kilométerre lévô 200 m²-es épületet (+ 2000 m² szabad terület) ajánlunk eladásra vagy egyéb hasznosításra. Bôvebb információ rendelkezésre áll.

IKI.6275033

5000 m²-es, háromszintes gyárépület eladó vagy kiadó Észak-Magyarország területén.

TKE.6276033

Rendszertagunk ajánlja ragasztott (laminált) biztonsági üveg, edzett biztonsági üveg termékeit. Elsôsorban gépjármûvekhez, vasúti kocsikhoz, külsô és belsô építészethez, bútorokhoz. (Betörésbiztos, golyóálló üvegek, DIN 52290, ezenkívül bármilyen formájú és méretû üvegek.)

IKI.6277033

2224 m²-es, négyszintes, felújított irodaépületet kínálunk megvételre a 21 sz. Fôútvonal mellett.

Bôvebb információ rendelkezésre áll.

IKI.6278033

Eladásra kínálunk 110 m² alapterületû háromszintes összkomfortos családi házat, fedett terasszal és 72 m² alapterületû kétszintes, teljesen alápincézett, összkomfortos, ipari árammal ellátott melléképületet, mely ipari tevékenység végzésére is alkalmas. Az ingatlan egy 20 ezeres lélekszámú kisváros zöldövezetében található, a megyeszékhelytôl 40 kilométerre, a fôvárostól 80 kilométerre, fenyves erdôvel határolt tavas üdülôközponttól 3 kilométerre.

TKI.6279033

Gyûjtôknek ajánlunk megvételre egy l969-es évjáratú, 2445 m³-es amerikai gyártmányú Plymiuth típusú személygépkocsit.

KKI.6280033

Ajánljuk partnerünk teljes estét betöltô könnyûzenei mûsorát, mely kivitelezhetô duóban és teljes zenekari felállásban is.

TKI.6281001

Orosz partner ajánl rendszeres szállítással gumiabroncsokat teher- és személygépkocsihoz, mezôgazdasági munkagépekhez, speciális rendeltetésû jármûvekhez, pontos típus és megjelölés alapján.

VEGY.6282001

Oroszországi gázipari kitermelô és lelôhelyfeltáró nagyvállalkozás szakmai és pénzügyi befektetôket keres.

Babiloni postakocsi (17.)

Velencében egy bencés szerzetes, Arnold Wion 1595-ben Lignum Vitae címmel kétkötetes könyvet adott ki. Benne említést tesz az öt évszázaddal elôbb élt Szent Malakiás írországi szerzetes jóslatairól, melyek szerint 2012-ben a Vatikán meg fog szûnni, felszámolódik, s az általa propagált vallás sem fogja többé viselni a római megkülönböztetô jelzôt. Malakiás próféciáiban 1143-tól, II. Celesztin megválasztásától a 2012-es évig bezárólag pontosan 111 pápát említ. Szent Péter apostol utódai közül az utolsót Gloria Olivae (Az olajfa dicsôsége) névvel illeti, aki II. János Pált fogja követni.

A pápákat Malakiás nem nevezi meg, csupán latin nyelvû kommentárt fûz ténykedésükhöz, s valamennyit a szerinte rájuk jellemzô megjelöléssel illeti. I. János Pált például, aki csupán néhány hónapig vezethette a római katolikus egyházat, De medietate Lunae-nak nevezi (Félhold), a jelenlegi pápát, II. János Pált pedig De labore Solisnak (Napfogyatkozásnak). Figyelemreméltó, hogy mindketten két, az élet szempontjából életbevágóan fontos égitest nevét viselik, a Holdét és a Napét. (Igencsak különös II. János Pál megjelölése, a De labore Solis, tudván, hogy éppen ténykedése idején történik a teljes napfogyatkozás.) Egyes kutatók szerint mindez utalást jelent arra, hogy az égi jelek az isteni igazságszolgáltatás elôfutárai. Ennek ellenére mindeddig senki sem volt képes kibogozni a próféciákból, hogy azok az egész emberiségre vonatkoznak-e vagy csupán a keresztény világ egy részére. Lévén azonban a római katolikus egyház a kereszténység legnagyobb vallásának képviselôje, ha valóban megtörténik a Malakiás által említett összeomlás, az mindenképpen befolyásolja majd az egész emberiség jövôjét.

Az alábbiakban tekintsük át két pápa jellemzését a próféciákból, s a ténykedésük idején történt eseményeket: XV. Benedek 1914-1922 között volt pápa. Neve mellé az ír jövôbelátó szent szerzetes a religia depopulata (nép nélküli vallás) megjegyzést írta. Az elsô világháború idején töltötte be a tisztséget, amikor a világégés következtében a népek igencsak eltávolodtak a keresztény dogmáktól és hitvallástól. A háború megrengette az egész világot.

I. János Pál 1978-ban csupán néhány hónap erejéig volt pápa. Egyes állítások szerint fennáll annak a lehetôsége, hogy halálát olyan hozzá közel álló körök okozták, amelyeknek nem volt ínyére a rendkívül tisztességet szentatya.

Nem érdektelen talán megemlíteni, hogy Szent Malakiás próféciáihoz hasonló jóslatokat Nostradamusnál is találhatunk. Legalábbis azt állítja Vlaicu Ionescu hazai asztrológus, aki kijelentette: megfejtette a nagy mágus egyes jövendöléseit. Szerinte Nostradamus leírta, hogy 2000 táján a Szentszéket kiutasítják Olaszországból, ahol egy keménykezû diktátor ragadja magához a hatalmat. Némely nostradamusi rejtvényfejtô értelmezésében II. János Pál halálát követôen zavargások törnek ki az egyház berkeiben, melyek a Vatikán felszámolásához fognak majd vezetni. Olaszországban felkelés tör ki, melynek során felgyújtják a pápai államot.

Szent Malakiás próféciájával ellentétben Nostradamus jóslatai egyáltalán nem sugallnak optimizmust. Melyik álláspontnak lesz igaza, ha lesz egyáltalán, ez még a jövô titka.

K. S.

- A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete idén ismét megszervezi szokásos ôszi szakmai továbbképzô táborát, ezúttal újfent a Sepsiszentgyörgy melletti Árkoson. A szeptember 10-12. között tartandó összejövetel elôadói a sajtómûfajokról értekeznek, a részvevôk ebben a témakörben vitatják meg a fennálló szakmai gondokat. A szabadúszó, nyugdíjas stb. egyesületi tagok jelentkezését is várják a MÚRE 065/16-86-88-as telefonszámán, amelyen bôvebb információk is szerezhetôk.

Márkó Imrével (Sepsiszentgyörgy) a múlt hónap közepén bekövetkezett törökországi földrengés és annak tragikus következményei ragadtattak tollat. Eszmefuttatásában a politikai miszticizmus ingoványos talajára ruccant ki, végül azonban nemes gondolatai támadtak: "Teljes részvétem mellett anyagilag is hozzá akarok járulni a kárt szenvedett török lakosság megsegítéséhez. Akár a Nemzetközi Vörös Kereszt révén, akár az egyháziak, államiak segélyakciói keretében. Már csak azért is, mert menedéket kínáltak valamikori dicsô fejedelmünknek, az ôköréje csoportosult emigránsainknak, köztük Mikes Kelemennek." Nem önzetlenül tették, hanem úgymond geopolitikai megfontolásból - ezt azért tegyük hozzá. És azt is, hogy eme újkori földrengés messze nem követelt volna annyi áldozatot Törökországban, ha az Európa felé kacsingató ankarai kormányzat nem tûri el bûnös módon a harmadik világra jellemzô illegális építkezéseket, a kaotikus településfejlôdést, a korrupt hivatalnokok és vállalkozók ténykedését, ha szervezettebb és hozzáértôbb a mentés, ha a hadsereg és a hatóság a helyzet magaslatán áll, ha... Mindazonáltal helye van az együttérzésnek e szörnyû tragédia kapcsán és üdvözlendô minden filantróp gesztus.

Rozsnyai László paksamétányi írást küldött Kolozsvárról. Az egyikben a nyolcvanas éveket sírja vissza, a másikban rögzíti, de nem fogadja el, hogy az erdei (sic!) magyar elit "eszmeileg vagy gyakorlatilag Petôfi-ellenes", a harmadikban Incze Ferenc festômûvészt méltatja, aki "nem festett képet Ceausescuról, ezért sem volt benne a festôkánonokban", a negyedikben kijelenti, hogy ô már 1991-ben érezte: itt van a fasizmus, majd leleplezi Kassay Miklóst mint a Korunk folyóirat egykori pártállami adminisztrátorát, a Mûvelôdés jelenlegi fôkönyvelôjét, ahol nagy bajok vannak, mert a Mûvelôdés Alapítvány kuratóriuma évek óta nem ült össze, továbbá Eckstein-Kovács Pétert, aki ügyvédként képviselte Kassayékat, amikor azok elperelték Dranik Ferenc kerekdombi házát, de ha lenne igazság a földön, akkor Bréda Béla zoványi polgármester sem úszhatná meg szárazon, hogy galaci "czigányokat" telepít a szilágysági faluba, ahol éjszakánként rendôrök iddogálnak a pincesoron, miközben a nôik "czélbalônek", nem is beszélve a Kolozsváron garázdálkodó Caruso Rolandról, aki "Apahidean helyettes rendôr vezetô" keresztapja és kuplerájt igazgat a Dónát úton, vagy Ardelean Cosminról, aki Theodor ippi kiskirály fia, s akinek hosszú a bûnlajstroma, mégis csak egy évet kapott felfüggesztve, mert az apja mindenkit megveszteget és veri a beosztottjait, aztán ott van még a Moldovan nevû lakásfoglaló, aki Toma "utczabeli rendôr" segítségével csúnyán kibabrált Búzafi Sándor úrral, meg az a bizonyos szekuritátés, aki a bábszínház udvarának bérlakásait magára íratta a lakók beleegyezésével, és végül Paskutz László, aki a Rozsnyai úr 14 pótolhatatlan versével "orvul elszaladt Magyarországra" ahelyett, hogy illusztrációkat készített volna a kötetéhez... A mû címe: A valóság szilánkjai. Nos, talán nem ártott volna, ha a szerzô a valóságnál marad, a szilánkokat pedig másra hagyja... Vagy fordítva még jobb lett volna? Már mi is összezavarodtunk.

A szerk.

A brassói Apáczai Csere János Közmûvelôdési Egyesület 1999. október 29-31. között hatodik alkalommal rendezi meg a Bartalis János szavalóversenyt amatôr versmondók részére. A rendezvény célja az apácai születésû költô népszerûsítése, a költészet iránti érdeklôdés ébren tartása, anyanyelvû kultúránk ápolása, a tiszta magyar beszéd iránti igény fejlesztése. A verseny irodalmi anyaga egy szabadon választott Bartalis-költeménybôl és egy 20. századi magyar költô versébôl áll. A két költemény elôadási ideje nem haladhatja meg a 12 percet.

A megmérettetésen részt vehet bárki, aki betöltötte 16. életévét, nem végzett színmûvészeti fôiskolát, illetve nem mûködik hivatásos elôadóként. Az érdeklôdôk küldjék el a szervezôk címére jelentkezési lapjukat, amely tartalmazza a versenyzô nevét, születési adatait, postacímét, foglalkozását, munkahelyét, telefonszámát, a személyazonossági igazolvány (útlevél) számát, milyen versenyeken vett még részt, milyen díjakat nyert és a kiválasztott verseket. A jelentkezési lapot géppel vagy nyomtatott nagybetûs kézírással kell megírni. A szervezô névre szóló meghívóval visszaigazolja a jelentkezést és közli a további tudnivalókat. A versenyzônek rendelkeznie kell az EMKE megyei szervezete vagy más mûvelôdési egyesület, intézmény ajánlásával.

Minden hazai megyét két versenyzô képviselhet. A Kárpát-medence többi országaiból az alábbiak szerint várnak versmondókat: Magyarországról 10, Szlovákiából, Felvidékrôl, Kárpátaljáról, Szlovéniából és a Vajdaságból 2-2 elôadót. Díjak: az elsô három helyezett jelentôs pénzjutalomban részesül, a szervezôk ezenkívül magánvállalkozók, magánszemélyek, egyesületek díjaira is számítanak. Jelentkezési határidô: szeptember 27. Telefon: 068/41-13-13, fax: 068/41-57-24, postacím: Str. Dealul Cetãtii 51., 2200 Brassó.

A Szent-Györgyi Albert Társaság, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Szatmárnémeti MADISZ, a Világszövetség Erdélyi Társasága 1999. október 23-24-én megrendezi a IX. Hajnal akar lenni Kárpát-medencei népdaléneklési versenyt. A rendezvény célja a magyar népdal népszerûsítése, eddig ismeretlen tehetséges énekesek felfedezése. Ezen részt vehet bárki, aki nem végzett énekszakot zenemûvészeti akadémián vagy fôiskolán, nem engedélyezett énekes, és betöltötte 16. életévét.

A szervezôbizottság névre szóló meghívóval visszaigazolja a jelentkezéseket és elküldi az általa ajánlott zenei anyagot. Minden versenyzônek két dalcsokorral kell jelentkeznie, egy dalcsokor 2-3 népdalból áll. Népies mûdalokat nem fogadnak el. Az egyik dalcsokrot szabadon állítja össze az énekes saját hangterjedelmének és egyéniségének megfelelôen. Ennek kottáját és szövegét legkésôbb 1999. október 1-jéig kell beküldeni a következô címre: Szent-Györgyi Albert Társaság, M. Viteazul u. 10., 3900 Szatmár. A második dalcsokrot a szervezôbizottság által ajánlott dalokból állítja össze az énekes. Az ajánlott anyagot a jelentkezési lap vétele után postázzák a versenyzônek. Fontos: a két dalcsokor közül az egyiket kötelezô módon zenekari kísérettel kell elénekelni, a fellépô versenyzôk pedig kötelesek népviseletben szerepelni.

A különbözô megyéket a következô számarányban képviselhetik énekesek: 3-3 versenyzôt várnak Bihar, Hargita, Kolozs, Kovászna, Maros, Szatmár megyébôl, 2-2 versenyzôt Máramaros, Szilágy, Temes megyébôl, 1-1 versenyzôt a többi romániai megyébôl. A Kárpát-medence többi országaiból: Magyarországról megyénként egy, Felvidékrôl, Kárpátaljáról, Szlovéniából, Vajdaságból 4-4, a világ bármely más országából 1-1 versenyzôt várnak. A megyei elôdöntôkön kiválogatott versenyzôknek rendelkezniük kell az RMDSZ megyei szervezete mûvelôdési osztályának vagy más mûvelôdési intézmény ajánlásával.

Azokat a versenyzôket, akik a fenti elvárásoknak megfelelnek, díjtalan ellátásban részesítik. Kísérôt, legyen az egy vagy több személy, csak abban az esetben fogadnak, ha október 10-éig kifizetik a személyenkénti 200 ezer lejes részvételi díjat. Cím: Ilonczai Annamária, Mihai Viteazul u. 10., 3900 Szatmárnémeti. Útiköltséget nem tudnak megtéríteni. Díjazás: a verseny elsô három helyezettje és a közönség kedvence 500 ezer, 400 ezer, 300 ezer, 300 ezer lejes pénzjutalomban részesül.

A nagyváradi Euromagister által az 1999/2000-es tanévre meghirdetett szakok az alábbiak: menedzserképzés, 3 éves; menedzserasszisztens-képzés, 2 éves. Az említett szakokra 1999. szeptember 5-30. között lehet beiratkozni, illetve felvételi vizsgát tenni. A távoktatásos rendszerû képzések a teljes (3, illetve 2 éves) periódusokra tandíjmentesek, azonban beiratkozási, valamint vizsgadíjat fizeti kell. Minden valószínûség szerint a modern tudományok oktatása terén ez a legolcsóbb képzési alternatívák közé sorolható, ugyanakkor színvonala megfelel az európai és nemzetközi elvárásoknak. A hallgatók a részükre térítésmentesen rendelkezésre bocsátott könyvészet alapján szerezhetik be a tanuláshoz szükséges anyagot, esetenként magától a képzôintézménytôl is megvásárolhatják azt. Részletes tájékoztatást írásban (Euromagister, O.f. p. 1., c.p. 138., 3700 Oradea), illetve a 059/13-78-75-ös vagy 094/85-78-61-es telefonszámokon kaphatnak az érdeklôdôk.